Travel

Életrajz

A Kornfeld és Grünwald dédszüleim is itt, Dunaszerdahelyen, a zsidó temetőben vannak eltemetve. Ez bizonyíték arra, hogy már a dédszüleim is itt éltek. Gyerekkoromban gyakran emlegették Csornát, egy kisvároskát nem messze Győrtől. Valaki a családból ott van eltemetve, a csornai zsidó temetőben. Sajnos fogalmam sincs, hogy ki lehet az [Csorna – nagyközség volt Sopron vm.-ben. – A szerk.]. Körülbelül ez minden, amit tudok a család eredetéről.

Egészen biztos, hogy az őseim szabók voltak. Ez tradíció volt a családunkban. [Hirsch] Lipót nagyapám is szabó volt, sőt még az ő édesapja, Hirsch József is. Jó családi körülmények között éltek, ezt bizonyítja a sírkő és a sírhely a temetőben. Mert ez valahogy úgy volt, hogy a hierarchia pontosan megszabta, hogy kit temessenek hátra, kit pedig a temető közepébe, ugyanis tudtommal mindenkinek meg kellett vásárolnia a sírhelyet.

Az ükszülők és a nagyszülők, ahogy én hallottam, nagyon vallásos emberek voltak. Tudtommal az apai nagyszüleim egyáltalán nem változtatták meg a nevüket. Mindegyikük büszkén viselte a Kornfeld nevet. Két nagybátyám közül az egyik Keményre változtatta a nevét. Az édesapám öccse, Sándor bácsi szintén megváltoztatta a nevét Keményre.

A Kornfeldek németeknek tartották magukat, nem tudom pontosan, miért. Tudom, hogy emlegettek egy bizonyos távoli Kornfeld bárót [lásd: Kornfeld Zsigmond], de a Kornfeldek többnyire dunaszerdahelyi származásúak voltak. Már akkor jelentettünk valamit itt, amikor Dunaszerdahely még kisváros volt. A Kornfeld név dunaszerdahelyi és járási viszonyban is sokat jelentett. Gyerekkoromban sok ismerős, de idegenek is, nagy, bölcs emberként emlegették a nagyapámat, aki szabó volt. Nagyapám talán szerette volna, ha a többi fia is szabó lett volna, de például Dávid bácsi ugyan kitanulta a mesterséget, mégsem folytatta. A többiek kereskedők voltak, sőt, később a nagyapám is kereskedő lett. A szabóságon kívül saját üzletet nyitott. Ez az üzlet a későbbiekben egyre jobban bővült. Végül aztán az apám átalakította egy kis áruházzá.

Az anyai nagyapám, a Grünwald nagyapa nagyon aranyos ember volt. Emlékszem rá. Nagyon közkedvelt volt, malomigazgató, bankigazgató, majd egy biztosítótársaság igazgatója volt. Mindig valahol a középpontban szerepelt. Bármilyen rendezvény volt, bármi alakult, például sportkör, társaskör stb., a nagyapám ott valamilyen formában biztosan szerepelt. A nagyanyámról ez nem mondható el. Ő megmaradt egyszerű asszonynak a nagyapám mellett, megőrizte a szerénységét. Nagyapám nagystílű világfi volt, akit mindenki ismert. Ő haladt a korral, nagyanyám viszont megmaradt olyannak, amilyen volt, egy egyszerű, kisvárosi néninek. Különben a Grünwald családban mindenki próbált átalakulni nagypolgárrá. Gondolkodásuk kispolgárias volt, de szerettek volna kitörni. Mindenki ilyen volt, még a lányok is, akik férjhez mentek, családot alapítottak, ők is nagyon törekvőek voltak.

Többnyire magyarul beszéltek, de amikor még gyerekek voltunk, gyakran hallottam, hogy németül beszéltek. Főleg akkor, amikor nem akarták, hogy értsük, miről beszélgetnek. Annál jobban odafigyeltünk, és annál jobban megtanultuk ezt a nyelvet. Mert hát természetesen érdekelt, hogy miről beszélnek, mindig úgy hegyeztem a fülem, mint egy nyúl.

Nagyon jól emlékszem, hogy az anyai nagyapámnak nem volt szakálla. Jó, pödrött magyar bajuszt viselt, kipát, kaftánt nem hordott. Egy úriember volt. Ellenben a nagyanyám parókát tett a fejére. A nagyanyámat nagyon jó üzletasszonyként ismerték. Egyszer a nagyapám kint tartózkodott Bécsben egy barátjával, aki szűcs- és szőrmekereskedő volt, és akinek sürgősen pénzre volt szüksége. Az is lehet, hogy játékra vagy rulettre kellett, de elfogyott a pénze. A nagyapámtól kért kölcsön pénzt. Szerencséje volt, nagyon sok pénzt nyert. Hálából azt mondta a nagyapámnak, hogy küld a feleségének egy szép perzsabundát. Nagyapa rákérdezett az árára, mivel perzsabundát azért nem engedhetett meg magának csak úgy venni. Abban az időben nagyon drága mulatság volt a bundavásárlás. Egy bunda értéke úgy hat-nyolc ezer korona körül mozgott. A szőrmekereskedő felajánlotta a nagyapámnak, hogy háromezer koronáért eladja neki, így próbálta revanzsálni a kölcsönt. Nagyapám megörült, boldog volt, hogy háromezer koronáért megvehette nagymamámnak a perzsabundát. Hazahozta Bécsből, de mivel ismerte a nagyanyámat, azt hazudta, hogy ezerötszáz koronáért vette. Belenyugodott a nagyanyám, hogy csak ennyibe került, pedig ő is tudta, hogy milyen drágák ezek a bundák. Ezzel akkor megnyugodtak a kedélyek. Egy bizonyos idő után, amikor a nagyapám hazaérkezett a munkából, azzal várta őt a nagyanyám, hogy jó üzletet kötött. Eladta a perzsabundát kétezer koronáért. Keresett rajta ötszáz koronát, konstatálta a nagyanyám. Nagy pénz volt akkoriban az ötszáz korona. Nagyapám nem is merte megmondani, hogy ő háromezerért vette.

Kornfeld nagyszüleimet sajnos nem ismertem. Amikor én megszülettem, ők már nem éltek. Tudtommal Kornfeld nagyapa szakállt, kipát, kaftánt nem hordott. Ő is szabó volt. A zsidó tradíciókat azonban nagyon betartották, számukra ez természetes volt Dunaszerdahelyen abban az időben. Ennek ellenére nem voltak kirívóak, és nem tartoztak a túlbuzgó vallásosak közé.

Tudtommal mindkét nagyanyám parókát hordott. Persze csak különleges alkalomkor, mint például családi összejövetelek, vagy ha elmentek valahová, és ott meg kellett jelennie. Nagyanyám [A Grünwald nagymamáról van szó. – A szerk.] állandóan fejkendőt hordott. Sőt! Emlékszem, nyáron, amikor még kisgyerek voltam, láttam, hogy a nagymama közeledik hozzánk, fejkendővel a fején. Kérdeztem is tőle, hogy miért visel fejkendőt ilyen nagy hőségben. Erre azt válaszolta, hogy neki csak két kendő van a fején, és az nem sok. Úgy járt az utcán is, hogy két kendő, egy nagy sál a vállán, ezt vállkendőnek hívták. Télén, nyáron egyaránt.

Mivel a Kornfeld nagyszülőket nem ismertem, nem tudom megmondani, hogy milyen családi házban laktak. A Grünwald nagyszülők egy szép nagy házban éltek. Ennek a háznak az elejében volt az Adria biztosító. Az egész ház a nagyapámé volt. A biztosító mögött volt egy lakás. Ott a nagyapám egyik fia lakott, kétszoba-konyhás lakásban. Utána következett a nagyapám lakása, szintén kétszoba-konyhás. Spejz is tartozott hozzá, ami ritkaságnak számított még akkor. Mellékhelyiség is volt bent a házban. A nagyapáméknak és a nagybátyáméknak közös fürdőszobájuk volt. Mind a két lakásból be lehetett jutni a fürdőszobába. Villanymotorral hajtották a vizet a fürdőszobába. Központi fűtés nem volt, emlékszem a kályhára.

A házat egy nagyon nagy udvar fogta körül. Az udvarban egy hatalmas, fából épített raktár állt. A nagyapám és a nagybátyám mezőgazdasági gépeket is árult. Az udvar hátsó részében pár gyümölcsfa nőtt. Az udvar olyan hosszú volt, hogy a hátsó része a következő utcáig nyúlt. Semmi háziállatot nem tartottak a háznál.

A szüleim és a nagyszüleim is állandóan tartottak cselédlányt. Anyámnak vagy a nagyanyámnak segített a sütésben, főzésben. Mosónőt akkor hívtak, amikor nagymosást tartottak. Ha nagytakarítást csaptak, akkor még egy bejárónő is szokott segíteni. Mindig olyan nagy dolognak tűnt számomra, különösen a nagyünnepek előtti takarítás. Ekkor mindig jött még valami segítség.

A nagyszüleim vallásosak voltak. Főleg olyan szempontból, hogy minden ünnepet megtartottak. Természetesen a nagyanyám csak akkor járt zsinagógába, amikor elérkezett valamelyik nagyünnep előestéje. A nagyapám rendszeresen járt, éppen úgy, mint az édesapám is. Ha nagyünnep volt, nem hiányozhatott senki sem a családból a zsinagógában. Nagyapám és az apám külön üléshelyet tartott a nagyzsinagógában. Az üléshelyet annak idején meg kellett vásárolni. Az sem volt mindegy, hogy a zsinagógában ki hol ült. Nagyon drága volt, ha valaki olyan jó helyen akart ülni. Kisgyerekkorom óta az édesapámnak mindig ugyanott volt az ülőhelye. Nem volt ez olcsó dolog.

Nálunk az egész család a Zsidó Pártnak volt a tagja. A politikai megmozdulásokat a cionista szervezetek rendezték, támogatták, de mindig a Zsidó Párton keresztül. Nem tudom pontosan, hogy a későbbiekben nagyapám mennyire vett részt a politikai életben. Az édesapámnál már más volt a helyzet, azt már pontosabban tudom.

Grünwald nagyszüleim külön házban laktak. Az egyik szomszédjuk zsidó volt, a másik nem. A viszonyuk nagyon jó volt. Nagyapámnak sok barátja volt. Legjobb barátját Brüll Mórnak hívták. A Teleki utcában volt egy nagy építési vállalata. Nagyon magas, pocakos bácsi volt. Szinte naponta találkoztak a nagyapámmal. Ebéd után gyakran bementek az Erdős Kávéházba. Én mint kisgyerek sokszor elkísértem a nagyapámat. A kávéhoz kaptak két darab kockacukrot, amit kis tálkán hoztak a kávé mellett. A nagypapa cukorbajos volt, soha nem cukrozta a kávét. A tányérkára, amin a cukor volt, leöntött egy kis kávét, pont rá a cukorra. A cukor beszívta a feketekávét, és aztán a számba tette a nagypapa.

A nagyszüleim testvéreiről nem tudok semmit. A nagyanyámnak élt egy rokona Győrben. Ez a rokon megváltoztatta a nevét, és Erdélyi lett. Nagyon híres emberré vált Győrben mint gyors- és gépíró. Elnyerte az Európa-bajnoki címet is. Doktor volt, azt hiszem, jogfilozófiából, de ezt nem tudom pontosan. Én mint fiatal srác gyakran jártam Győrben biciklivel [1938 novemberétől Dunaszerdahely átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], és ha véletlenül péntek este vagy szombaton náluk maradtam, akkor Erdélyi nagybácsimmal mentem el a templomba. Akkor láttam, milyen nagy kitüntetéssel fogadta őt a többi zsidó. A győri tűzoltóság parancsnoka lett. Nagyon nagy szakembernek számított ebben a szakmában. Amikor Hitler átvette a hatalmat Németországban, akkor egy nagy hajótűz keletkezett, azt hiszem, Hamburgban. Senki sem tudta megállapítani, hogy miért lobbant lángra a hajó. Ernő bácsi éppen akkor jelen volt, ő állapította meg a tűz okát. Hitlertől kitüntetést is kapott ezért. Persze visszajelezték Hitlernek, hogy zsidó az illető, akinek elküldte a kitüntetést. Állítólag Hitler azt mondta, hogy ő a szakembernek küldte, nem a zsidónak. Így kapott Ernő bácsi Hitlertől kitüntetést. Emlékszem rá, egy csomó kitüntetése volt. Termetre kicsike, de végtelenül okos ember volt [Dr. Erdélyi Ernő 1940. szeptember elsejéig volt a győri tűzoltóság főparancsnoka, akkor nyugdíjazták, 1944-ben pedig deportálták, nem tért vissza a koncentrációs táborból. – A szerk.].

A nagyszüleim soha nem meséltek a saját gyermekkorukról. Akkoriban más világ volt. A szüleim sem meséltek a saját gyermekkorukról. Elképzelhetetlen volt egy fiataltól, hogy kutasson az élő nagyszülők vagy a szülők múltjában. Tabu maradt a múlt. Annyit azonban elkaptam, hogy a nagyapám, aki szintén szabó volt, annak idején még járt vásárokba, és ruhákat, nadrágokat, kabátokat árult, amiket gyártottak. Arról hallottam mesélni, hogy amikor Gútán [Komárom vm.] vagy Szencen [Pozsony vm.] tartottak vásárt, lovas kocsikkal mentek oda. Sátrat állítottak, és úgy árulták a portékát. Fiatalkorában az édesapám is elkísérte. Ő mesélte, hogy mit és hogyan csináltak. Mesélt arról, hogy például amikor megjelent a vevő, és a zakó, amit próbált, nagynak tűnt rá, akkor hátulról kicsit összehúzták, amikor előlről nézte magát a tükörben, és máris nem tűnt nagynak a zakó. Amikor pedig a hátulját nézte, akkor meg előlről kellett meghúzni.

Édesapám 1883-ban született, édesanyám pedig 1890-ben. Mind a ketten Dunaszerdahelyen. Mind a ketten hét testvér közül valók voltak. Arról, hogy milyen tanulmányokat folytattak, soha nem volt szó. Azt tudom, hogy az édesapám a szabó szakmát tanulta ki, kijárta a kereskedelmi iskolát [lásd: kereskedelmi iskolák], és átvette az édesapja után azt az üzletet, amely férfi-, női és gyermekkonfekcióval foglalkozott. Az édesanyám nem tudom, milyen iskolákat végzett. Az édesapám tökéletesen beszélt magyarul, németül és franciául. Az édesanyám magyarul és németül.

Apám szép fiú volt, a fiatalkori képekről ítélve. Dunaszerdahelyen kerültek össze az édesanyámmal, aki nagyon szép lány volt. Az ő apja is nagyvilági embernek számított. Sok mindenben szinte véletlenül az édesapámmal együtt dolgoztak, például a városi elöljáróságban, a Duna Bank és az Első Dunaszerdahelyi Gőzmalom vezetőségében. Az édesapám a nagyapámon keresztül ismerte meg a leendő feleségét. Dunaszerdahelyen, a zsinagógában házasodtak össze [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Sajnos nem tudom, hogy mikor. Összeházasodtak, és egészen addig, amíg el nem vitték őket, nagyon szépen éltek.

Magyarul vagy németül beszéltek egymással. Édesapám közismert volt arról, hogy nagyon szeretett öltözködni. Minden szombaton elutazott Pozsonyba. Elegánsan kiöltözve ment, de nem értettem, hogy miért húzott mindig fehér glaszékesztyűt. Egy alkalommal, egy beszélgetés során megtudtam az okát. Azért viselte a glaszékesztyűt, mert vonaton utazott. Gyönyörű briliáns gyűrűt viselt, mert mutatni akarta, hogy ő valaki, viszont a vonaton nem akart provokálni. Ezért hordott glaszékesztyűt [A glaszékesztyű finom, tompa fényű kecske- vagy juhbőrből készült. – A szerk.]. Az édesanyám is nagyon szépen öltözködött, egyszerűen, szépen, szolidan.

Az édesapám nagyon szellemes volt, de tudott komoly is lenni. Szigorú volt. Ha valamit mondott, annak úgy kellett lennie. Nem létezett alkudozás. Egyszer vasárnap délelőtt az üzletben kértem tőle egy koronát a délutáni focimeccsre. Kérdezte, hogy felszereltem-e a kerékpárokat. Az üzletünk a városházával szemben volt, a város közepén. Azt válaszoltam, hogy nem csinálhattam meg, mivel elaludtam. Hazaküldött, hogy aludjak tovább. Elkezdtem nyafogni. Akkor apám odahívott magához, de én már nagyon féltem. Elkezdtem tolatni. Az édesapám bezárta az üzletet, jött utánam. Én hazáig tolattam, egészen a Bacsák utcába. Ott most egy vendéglő áll, az udvarában van egy lapos tetejű épület, mögötte a pincelejárat. Odáig visszatolattam, és elbújtam a pincelejárat mögé. Apám állandóan hajtogatta, hogy „Gyere elő!”. Nem mertem kijönni. „Ide gyere, mert ha bemegyek utánad, akkor nagyobb baj lesz!” Ahogy előmerészkedtem, akkora pofont kaptam, hogy legurultam a lépcsőn. Rám zárta az ajtót, meg sem nézte, hogy mi történt velem. Én abba betegedtem bele, hogy meg sem nézte, mi történt velem. Amikor apám elment, édesanyám odajött megkérdezni, hogy vagyok. Bőgtem, de látta, hogy nincs baj. Csak akkor engedtek ki a pincéből, amikor hazajött az édesapám. Megtanultam egyszer és mindenkorra, hogy az édesapámnak első szóra kell szót fogadni. Még szabósegéd koromban is első szóra ugrottam az apámnak.

Édesanyám gyengéd volt, mindig segíteni akart, mindenkinek jót tett. Nem tudott szigorú lenni. Amikor gyerek voltam, szegény mindig könyörgött, hogy nyáron délutánonként menjek vele pihenni. Délelőtt főzött, délután lefeküdt. Persze a gyerekek sohasem fáradtak. Amíg pihent, én felmásztam a közeli lapos tetejű épület tűzfalára. Felébredt az édesanyám, és kijött. Meglátott ott fent, rettenetesen megijedt. Nem mert szólni, mert félt, hogy leesek. Bezzeg amikor lejöttem, prakkerral porolta ki a nadrágom. Többet aztán nem másztam fel oda.

A családi üzleten kívül volt még egy üzletünk, közvetlenül a katolikus templom mellett, az ún. Bagolyvár előtt. Az az épület is a miénk volt, női kabátüzlet, egy ilyen fióküzlet volt. Azonkívül Megyeren [= Nagymegyer (Komárom vm.)] szintén egy fióküzletet nyitott az édesapám, ahol női, férfi- és gyermekkonfekció volt. Bátorkeszin is, ott pedig csak férfi-női konfekciót árult az édesapám [Bátorkeszi – Esztergom vm.]. Tudtommal a bátorkeszi bolt úgy lett, hogy az üzletben három könyvelőt alkalmaztunk, és a sógorom idekerült hozzánk főkönyvelőnek. A szülei, a Végh család bátorkesziek voltak, az édesapám nyitott ott egy üzletet, amibe az árut ő szállította, és a sógorom szülei abból éltek. A Végh család nagyon vallásos zsidó család volt. Nyáron néha elküldtek engem Bátorkeszire, amit nem szerettem, mert ha nyáron bárhol nyaraltam, akkor azt csinálhattam, amit akarok, viszont Végh bácsi olyan volt, hogy beült az üzletbe délután, mert ott jó hűvös volt, és nekem mennem kellett vele. A Tórát tanultuk olvasni. Engem viszont minden más érdekelt, csak az nem. De hát muszáj volt. Az üzlet épphogy csak ment. Arra elég volt, hogy megéltek belőle. Hasznot nem hozott az édesapámnak.

Édesapám sok évig a polgármester-helyettes tisztségét is ellátta Dunaszerdahelyen. A Pozsonyi Iparkamara révén tagja volt az Országos Iparkamarának. Oda [Pozsonyba] minden szombaton eljárt a gyűlésekre. Közismert ember volt. Az újfalusi közbirtokosság elnöke volt [Közbirtokosság – valamely földbirtok haszonélvezetében részes felek összessége. A közbirtokosságok 1848 előtt keletkeztek, nemesi jellegűek voltak, és többnyire vérségi (családi) köteléken vagy a közös adományon alapultak. A 20. század első felében már csupán a közös legelőket és erdőket illetően volt jelentősége. Kényszerközösség volt, fenntartása vagy megszüntetése nem a részes felek akaratán múlott. Igazgatója vagy elnöke volt és választmánya, a fontosabb ügyekben a közbirtokosok közgyűlése döntött szótöbbséggel a szokások alapján, alapszabályok általában nem voltak. – A szerk.]. Mindenfélében benne volt. A kulturális szervezetek munkájába az édesanyám is bekapcsolódott, például a WIZO-ba. Az édesapám is benne volt minden zsidó kezdeményezésben. Ő volt a [duna]szerdahelyi Zsidó Párt elnöke. Országos viszonylatban nem tudom, de Dunaszerdahelyen komoly ereje volt a pártnak, mert a képviselő-testületnek több mint a felét a zsidók adták. Akadt olyan is, aki nem a zsidó, hanem a demokratikus párton keresztül került be. Általában a dunaszerdahelyi zsidó érdekeket mindig közösen védték. Ebben az édesapámnak nagyon nagy érdemei voltak, amit városszerte ma is elismernek. A dunaszerdahelyi sport és a kultúra is ezt bizonyítja. Édesapám alapító tagja volt a sportegyesületnek is. Bárminek a szervezéséből kivette a részét, de nem csak a szervezéséből. Kevés olyan ember akadt, aki megengedhette magának, hogy anyagilag is támogassa a sportegyesületet. Aki viszont megengedhette magának, annak szíve nem volt hozzá. Az édesapám nagyon sokat adakozott. Így került hozzánk például a futballcsapat egyik oszlopos tagja, Holczner Karcsi, akit Kosútnak becéztek. Centert játszott a csapatban. Az édesapám felvette őt hozzánk könyvelőnek, segédkönyvelő lett. Akármire kellett bármilyen támogatás, akkor az édesapám nemcsak hogy részt vett benne, hanem voltak olyan esetek is, különösen a húsvét [Pészah] előtti időszakban, amikor a szegény gyerekeket felöltöztette, mivel konfekciós üzletünk volt. Ruhát és kabátot kaptak, a cipőt, ha jól emlékszem, a Weiss Miksa cipőüzlet adta. Húsvét előtt így felöltöztették közösen, ingyen a fiatalokat. Ezért soha senki nem fizetett. Más is támogatta ilyenkor a szegényeket. Élelmiszerrel Hübsch Lipót vagy Weiss Sándor. Mindketten egy időben hitközségi elnökök is voltak.

Az édesapámnak főleg zsidó barátai voltak. Közvetlen szomszédban lakott doktor Bartušík. A két fiútestvér egyike jogász volt, a másik pedig Dunaszerdahelyen dolgozott mint közjegyző. Volt egy lánytestvérük is, Ili néni, aki a helyi magyar gimnáziumban tanított. A Bartušíkokkal nagyon jóban voltak, azonkívül Tölgyesi bácsival, a kéményseprővel, Schenker Béla bácsival, a polgármesterrel. Gyakran járt hozzánk például doktor Stern Ernő és doktor Wiener Béla. Együtt dolgoztak a sportegyesület kiépítésén. Különben nálunk, az udvarban a szomszédokkal is természetes baráti viszony alakult ki. Összejártak már csak azért is, mert az édesanyám és Kohn néni együtt jártak valaha iskolába, és gyerekkoruk óta barátkoztak. Nagyon jó viszonyban volt Neuhauserékkal és doktor Erdélyivel. A társaskör vezetőségében szintén mindenkivel nagyon jó viszony alakult ki. Az édesanyám barátnője Blau Riza néni volt és az udvarbeli Munk festő felesége. Munkék Nagyszombatból kerültek ide, [Duna]Szerdahelyre. Nagyon jó barátságba keveredtek, a nővéremet megtanította varrni, a nővérem aztán nagyon szép ingeket varrt.

Édesapám nagystílű ember volt. Jól beszélt franciául. Minden évben elment Párizsba, végignézte a párizsi divatbemutatókat. Nagyon ügyes keze volt, jól rajzolt, ellopta az ötleteket, és aztán eladta a prostějovi gyárnak. Az öccse Prostějovban volt konfekciógyáros [Prostějov – város a mai Csehország keleti részén. A 19. század második felében az erős zsidó közösségnek köszönhetően fontos ipari központtá vált, az ország ruházati ipari termelésének harmadát adta. Az 1890-es népszámlálás szerint Brno és Jihlava után Morvaország harmadik legnépesebb városa volt (www.mestopv.cz). – A szerk.]. A készruhákat aztán Dunaszerdahelyen divatbemutatón bemutatták, ami nagyon nagy ritkaság volt, mert még Pozsonyban sem volt ilyen rendezvény. Dunaszerdahelyen minden évben megrendezték. A Kornfeld Ármin Áruház divatbemutatókat rendezett, férfi- női és gyermekkonfekcióból. Ezáltal jól menő üzlet lett a miénk.

Édesapám jószívű volt. Mai fejjel gondolva, hihetetlennek tartom, hogy mennyire hagyta magát befolyásolni a testvérei által. Az egyik testvére, Dávid bácsi, aki Pozsonyban lakott, élhetetlennek bizonyult. Először utazószerűség volt. Az édesapám beszállt Pozsonyban egy olyan vállalkozásba, amibe egymillió koronát kellett befektetnie. Óriási nagy divatáruüzlet, kirakatok. „Terminus”-nak hívták az áruházat, a főtéren állt, ahol a kórház van, a Bat’ától lefelé. Dávid bácsi igazgatóként szerepelt, és ezért szállt be az apám ennyi pénzzel. Tönkre is ment. Egy pár ruhaakasztó maradt belőle. Az egymillió korona elúszott. Nagyon nagy érvágás volt. Gyerekfejjel láttam és hallottam, mindenki a családban ezen sírt, hogy hogy lehetett ennyivel beszállni. Apám segíteni akart. Dávid bácsi magyarázta, hogy milyen nagy dolog lesz ez, és ő lett ott az igazgató. Elúszott minden pénz. Hála istennek, akkor nem kellett minket támogatni.

Volt egy bácsi, Joki bácsinak hívták. A [duna]szerdahelyi zsidó menházban élt a feleségével. Minden péntek délután nekem kellett két bárheszt, egy liter bort és öt koronát vinni nekik. Nagy pénz volt ez abban az időben. Az öt koronáért főztek maguknak, vettek, amit kellett. Jó szombatjuk volt. Joki bácsit élete végéig támogatta az édesapám. Nem tudom különben, hogy milyen viszony volt köztük.

Egy másik család, akikről nagyon sokáig azt hittem, hogy vérrokon, apámnak csak fogadott rokonsága volt. Meghalt egy Levitusz, aki meghagyta a végrendeletében, hogy nyolc gyerekének a nagyapám legyen a gyámja. Az apámék is nyolcan voltak testvérek [Bizonytalan, hogy az apjának 6 vagy 7 testvére volt-e. Hol így említi, hol úgy. – A szerk.], és a Levitusz gyerekekkel úgy nőttek fel, mintha testvérek lettek volna. Ezáltal kialakult egy családi kapcsolat a galántai Levituszokkal. A pozsonyi Fehér Passzázs egy nagy üzletház, konfekciós üzlet volt a Széplak utcában. A tulajdonos, Fehér Samu felesége szintén Levitusz lány volt. A komáromi Schwartzok családjában szintén élt Levitusz származású lány. Ezek a családok összetartottak, és mindegyik valamilyen formában részvényes volt Prostějovban. Így a prostějovi konfekció csak ezekre a helyekre, ezekbe az üzletekbe mehetett. Senki más nem kaphatott prostějovi konfekciót. Csak Dunaszerdahely, Komárom, Galánta, Pozsony. Ennyire zártkörű volt. Azóta is fennmaradtak a rokoni kapcsolatok. Csak nemrég jöttem rá, hogy ez nem volt valódi vérrokonság. Ilyen a Mózes Joli néni is Izraelben. Viszont a családi kapcsolatok nagyon erősek voltak. Anyámnak is, apámnak is hét testvére volt. Pesten is éltek rokonok. Ezáltal a debreceni, a pozsonyi ág mind összekapcsolódott.

Amíg nem lettünk magyarok [Dunaszerdahely a trianoni békeszerződést követően Csehszlovákiához került, majd az első bécsi döntést követően, 1938 novemberétől átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], addig nagyon jó volt a család anyagi helyzete. Miután magyarok lettünk, kirabolták az üzletet, és egy csomó tartozásunk keletkezett, borzasztóan tönkrement a cég. Nemsokára bevonták az édesapám iparengedélyét a konfekcióról, és elvették az iparengedélyét a szabóságról is [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Ez mind megszűnt. Emlékszem rá, újra kellett valamit kezdeni, és úgy próbálták, hogy varrógép és gyermekkocsi. Az édesanyámnak el kellett adnia az ékszereit. Nagyon sok szép ékszere volt. Akkor már csak léteztünk, mert hát azért a név megvolt, a cég mint olyan létezett. Olyan időszak azért nem volt, hogy szűkölködtünk volna. A bátyám közben elszökött. Egy időben behívták az édesapámat munkaszolgálatba. Diószegen volt munkaszolgálatos [Valószínűleg a Pozsony vm.-ben lévő Magyardiószegről van szó, de volt ugyancsak Pozsony vm.-ben Németdiószeg nevű kisközség is. – A szerk.]. Aztán letartóztatták, elvitték Kistarcsára, ahol fogva tartották [lásd: kistarcsai internálótábor]. Akkor nehezen éltünk. A cég lassan felemésztette magát. Amíg fennállt a nagyvállalat, több üzlet volt, addig természetes volt, hogy három könyvelőt és főkönyvelőt alkalmaztunk. Aztán már nem volt olyan jövedelem. A sógorom és a nővérem velünk élt. Egy család voltunk. Amikor apámat bezárták, kicsit keményebb lett az élet. Azért is mentem el [Duna]Szerdahelyről Pestre, majd [Érsek]Újvárba. Aztán visszatértem [Duna]Szerdahelyre. A munkaszolgálatos időm előtt már újra [Duna]Szerdahelyen voltam.

A Bacsák utcában laktunk, háromszobás lakásban. Konyha, spájz, mosókonyha. Nem volt vízvezeték. Vízpadon mosakodtunk. A vízpadon állt egy lavór, amiben mosakodtunk, mellette egy külön lavór direkt kézmosásra. A mosdó, úgy hívták, hogy mosdó, tulajdonképpen csak egy lavór volt, és mellette tartottuk a szappanokat meg a fogkeféket. Ez egy olyan tisztálkodási rész volt. A szobában nem is volt ilyesmi. Csak ágyakkal és egy nagy fotellel volt berendezve. Itt, a Bacsák utcában egy nagy közös udvarban laktunk. Elöl laktunk mi, az utcai fronton. Utánunk jött a Kohnék lakása, az kétszoba-konyhás lakás volt, majd a Munkék, az is kétszoba-konyhás volt, végül Kvimmerné szoba-konyhás lakása. Legvégül állt egy épület, abban volt a mosókonyhánk és egy óriási spájz, a másik oldalon pedig a szabóműhely. Később az édesapám megvette a városházával szemben lévő házat, ahol már vízvezeték is volt. Szintén három szoba, előszoba, spájz, garázs, szabóműhely és mosókonyha teljesen különálló udvarral. A nagyszobában aludtunk, a szüleim és én. A nővérem közben férjhez ment, a bátyám elment. Különben is keveset tartózkodott odahaza, mert Berlinben járt egyetemre. A középső szoba vendégszoba, a szélső szoba pedig a szüleim hálószobája volt. Tavasztól őszig a szüleim a hálószobában aludtak, télen, hogy ne kelljen fűteni, a nagyszobában aludtunk mind a hárman. Én automatikusan, mert ott állt a gyerekágyam. A szüleimnek egy rekamiét helyeztek be. Így egész télen velem aludtak. Kályhával fűtöttünk, szénnel és fával.

A Bacsák utcáról a Fő utcára körülbelül 1936-ban költöztünk át. A Fő utcán nem volt semmilyen kert. Ott csak a szomszéd falra futtatta fel eleinte az anyám a babot, aztán később a szőlőt. Semmi kertünk nem volt.

Az édesanyám mindig ott olvasgatott. Szeretett olvasni, különösen az úgynevezett Cene Renét, egy vallásos könyvet olvasgatott minden szombaton [„Cene Rene” – szó szerint: „Gyertek és lássatok”, zsidó nőknek írt magyarázatos és egyszerűsített Sulhán Áruh jiddis nyelven. – A szerk.]. A lakószoba bútora egyszerű volt. A középső vendégszobát faragott bútorral, zongorával, óriási nagy festményekkel, nagy tükörrel rendezték be. A szüleim hálószobája is nagyon szép volt. Sok könyvünk is volt, emlékszem Tolsztoj összes műveire. Gyerekként borzasztóan szerettem olvasni. Nyáron mindig beszöktem a hálószobába, és elővettem Tolsztoj valamelyik művét. Bebújtam az ágy alá, és lámpával olvastam.

Szakácsnő és cselédlány mindig volt a háznál. Sőt, az inasok is besegítettek, fát vágtak, vizet hordtak, ezt nem kellett a cselédlánynak [lásd: cseléd]. A lány természetesen velünk lakott. Az inasok nálunk kosztoltak. A cselédlány nem volt zsidó. Az inasok között is csak egy zsidó volt. Ők is ott kosztoltak, ott tanultak. Cselédlányt úgynevezett szerző által fogadtunk. Ha valakinek cselédlány kellett, akkor megkérte a szerzőt. Fürst volt az egyik, a másik Fleischmann Hermina. Ha olyan cselédlányt szerzett, akit leszerződtettek, akkor [a szerző] két, illetve öt koronát kapott. Persze a cselédlányok is elmentek a szerzők után, hogy szeretnének valahol dolgozni. Nem volt mindegy, hová, milyen háztartásba szerződnek. Édesanyám mindig megmondta, hogy milyen cselédlány kell, és mit követel majd tőle. A kóser háztartás egy föltétel volt. Amikor felvettünk cselédlányt, akkor mindig megkérdezték tőle, hogy szolgált-e már olyan helyen, ahol kóser háztartás van. Ha nem, akkor először el kellett neki magyarázni. Sokkal gyorsabban el tudott helyezkedni, ha már volt olyan helyen. Szívesen vettek fel olyat, aki már tudta, hogy mi az a kóser. Mosogatni is külön kellett, sőt, még más mosogató vajlingot is használtunk a tejesre, mint a zsírosra. Ezt mind meg kellett tanulnia. A terítést is ahhoz igazították, hogy tejes vagy zsíros étel került-e az asztalra [lásd: étkezési törvények]. Tudnia kellett, hogy nem volt szabad az asztalra vajat tenni, amikor ott valami húsféle volt. Sokszor ezek a cselédlányok jobban tudták, mint a háziasszonyok, hogy például a margarin mellé nyugodtan ehettünk szalámit, a vaj mellé szardíniát. Kitanultak a családnál, és ha elmentek egy fiatal házaspárhoz, ahol még nem volt annyira kialakulva, akkor a cselédlány vezette be ezt a rendszert. Amikor egy új cselédlány jött hozzánk, Fürst vagy Fleischmann Herminka elkísérte. Az első az volt, hogy az édesanyám odatette elé a krumplit. Ha vastagon pucolta, olyan cselédlány nem kellett. Vékonyan kellett hámozni. Ha a hibás részt kivágta a krumpliból, nem levágta, akkor az egy spórolós, szorgalmas lány volt. Tudták ezt a cselédlányok is. Akadt olyan is, aki azelőtt Pozsonyban szolgált, ez gond nélkül elvágta a krumplit, és eldobta.

Édesapám rendszeresen olvasott újságot, a „Prager Zeitblatt” járt. A szüleim gyakran elmentek megnézni egy-egy színházi előadást. Moziba ritkábban jártak. Az előadásokat, komédiákat a zsidó és a katolikus ifjúsági egyesület tartotta. Csak annyi volt a különbség, hogy a zsidó előadásokat az Einbeck-féle vendéglőben rendezték. A katolikus legényegylet mindig a Kázmér vendéglőben játszott. Akkoriban a színház ott volt, ahol az Einbeck-féle vendéglő, vagyis hát a mozi, a régi mozihelyiség volt. A Csillag utcából kellett bemenni. A Kázmér-féle a Teleki utcában volt, még ma is áll az az épület. Talán úgy százötven-kétszáz személyesek voltak ezek a színházak.

Nagyon sok bálra emlékszem, mivel már gyerekkoromban láttam, ahogy az édesanyám és a nővérem készülődtek. Purimi bál, szilveszteri bál, iparosbál, Erzsébet-bál, Katica-bál. Olyankor mindenkinek új ruha kellett. Ha valaki ugyanabban a ruhában elment a másik bálra is, azt már kinézték. Az édesanyám, tekintve, hogy az idősebb korosztályhoz tartozott, állandóan fekete öltözéket viselt a bálokon, hosszú fekete ruhában pompázott. A nővérem még lány volt, éppen férjhez adandó, ezért ő nem hordott feketét. A bál volt a szórakozás, és persze a jótékonysági matinék. Egy különleges esetre emlékszem. Az ifjúsági WIZO, zsidó nőegylet rendezett egy jótékonysági előadást. Valahogy nem figyeltek oda az ülésrendre, nem ültek külön a nők és a férfiak. Egyszer csak az előadás közben megjelent Weinberger rabbi a bóherjeivel. Felmentek a karzatra. A rabbi elkezdett kiabálni, hogy azonnal hagyják abba, oszoljanak szét, mert egy ortodox hitközségben megengedhetetlen, hogy a nők és a férfiak együtt üljenek. Miatta nem tudták folytatni a jótékonysági gyerekelőadást, gyerek színészekkel, diákokkal. Mindent abba kellett hagyni, mert Weinberger lefújta. Ilyen erős befolyással rendelkezett.

Ami a vallást illeti, a mi családunk nem tartozott a túlbuzgó vallásosak közé, mégis nálunk százszázalékosan ortodox háztartást vezetett az anyám. Mindent, ami a kósersággal kapcsolatos volt, betartott. Ebből nem engedett. Édesapám lazábban vette. Ennek dacára nálunk szombaton az üzlet zárva volt, a műhelyben nem dolgoztak [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A szombatot mindenki tartotta. Viszont az édesapámnak, mivel az Országos Iparkamara elnökségi tagja volt, minden szombaton Pozsonyba kellett utaznia, mert akkor tartották a gyűléseket. Kisétált az állomásra, valamelyik inas vitte az aktatáskáját, ott átadta neki. Este jött meg, amikor már elmúlt a szombat. Nálunk a családban tökéletesen betartottuk az étkezési szabályokat is. Ami a péntek estét illette, csak diós hal volt vacsorára, ill. becsinált aprólék és baromfi. Tökéletesen betartottuk a családon belül a saktolást [lásd: sakter], a zsíros és a tejes ételeket, edényeket. Mindent, ami ezzel kapcsolatos.

Húsvétkor [Pészah] az edényeket teljesen lecseréltük. A húsvéti edények amúgy fent voltak a padláson. Az ünnepre lehoztuk, a házon belüli edényeket eltávolítottuk. A húsvét előtti utolsó napon, tehát érevkor a ház minden sarkát kisöpörtük, az összes szobát, úgy, ahogy az elő van írva [lásd: homecolás]. Arra emlékszem, hogy a házban lévő ételt eladtuk Csiba úrnak, a szabómesternek. Ezek voltak az úgynevezett „hómecok”. Ezt is mindig tartottuk. Tanítottak még azon kívül is, amit az iskolában tanultam. A Talmud-Tórában sok mindent muszáj volt megtanulnom. Aser Katz csoportjával tanultam, ahol a vallásosabbak voltak, különben a Weinberger csoporthoz tartoztam. Ott nem voltak állítólag annyira vallásosak. Ortodox kóser volt mindenki. Én ott tanultam, a kihallgatásokon (úgynevezett „verher”), Katz rabbi mindenkit kihallgatott szombat délutánonként. Aki tudott valamit, egy szem cukrot kapott tőle. Ez is hozzátartozott a vallási neveléshez.

Volt egy tanítóm, aki szegény családból származott. Schwartz Nácinak hívták. Egy örökös orvostanhallgató volt, aki állítólag akkor már tíz éve járt az egyetemre, de még mindig nem fejezte be a tanulmányait. Nagyon szépen hegedült. A szüleim először nála taníttattak hegedülni. Aztán amikor kétszer-háromszor ráütött az ujjamra a hegedű vonójával, akkortól fogva nem voltam hajlandó tovább hegedülni. Schwartz Náci az édesanyjával élt együtt, nagyon szerényen. Hogy segítsenek rajtuk, kitalálták, hogy héberül taníttatnak nála. Akkoriban senki sem tanult óhébert [bibliai hébert]. Én ezt-azt hallottam a Betárban [lásd: Betár Csehszlovákiában] vagy a Hasomér Hacairban [lásd: Hasomér Hacair Csehszlovákiában], azokat a héber szavakat tudtam. Nála elég szépen megtanultam. Időközönként elmentem Weinberger rabbi bácsihoz, elbeszélgettem vele, kérdezgetett tőlem egyes dolgokat. Bennem maradt valami a héberből, mert mindig is vonzódtam a nyelvekhez.

Az édesapám soha nem hordott kapelét [lásd: kápedli]. Általában az volt a szokás, és ma is az, hogyha a rabbi meghív valakit, akkor az automatikusan elmegy hozzá. Bármelyik rabbi [Duna]Szerdahelyen, ha akart valamit az édesapámtól, ő jött el hozzá két bóher kíséretében. Édesapám még akkor sem tett fel kapelét, sapka nélkül volt odahaza. Egyszer megkérdeztem, hogy miért nem teszi fel. Azt válaszolta: „Fiam, én nem csinálok olyasmit, amiről azt hihetik, hogy cirkuszolok. Nyugodtan tudja meg a rabbi, hogy én itthon sapka nélkül vagyok.” Sőt, amikor elvitt Verbóra – itt jártam aztán később iskolába [A polgári iskola három osztályát végezte Verbón. – A szerk.] – a verbói rabbi bácsihoz, a rabbinál levetette a kalapját [Verbó –az 1910. évi népszámlálás idején 4800, főleg szlovák lakossal rendelkező nagyközség volt Nyitra vm.-ben. Trianon után Csehszlovákiához került. Verbón 1848-ban már száznál több zsidó családot írtak össze, 1919-ig a hitközség (ortodox) elemi és polgári iskolát tartott fenn. A 19. században virágzó nagy jesivák működtek Verbón. Az 1920-as években a Zsidó Lexikon adatai szerint 164 családban 670 zsidó lakosa volt a községnek. A Lexikon az 1920-as évekről megemlíti országos hírű iskolai internátusát, melyet Reich Sámuel főrabbi alapított és vezetett. – A szerk.]. Sapka nélkül ült a rabbinál, és beszélgettek. Ez egy elvi kérdés volt.

Édesanyám nem hordott sem parókát, sem kendőt. Minden szabályt betartott, a mikvébe is járt, de sem parókát, sem kendőt nem hordott.

Édesapámat nem kellett sokszor elkísérni a zsinagógába. A nagyünnepeken természetesen megvolt a bérelt helye. Minden nagyünnepen ott kellett lennem az édesapám mellett. Amint segéd lettem, már nem, akkor már a fiatalsággal, a többi fiatallal voltam együtt. Meglepő, ha így később rágondolok, hogy egész vallásos gyerek voltam. Akkortól fogva, amikor Verbón a rabbi bácsinál megtartottuk a bár micvóm, rendszeresen, minden reggel tfilenoltam. Felraktam a tfilent [lásd: imaszíj], és úgy imádkoztam. Aztán később ez valahogyan elmaradt.

A bár micvó érdekesen zajlott le. A rabbi bácsinál laktam a kollégiumban. A szüleim küldtek neki egy nagy dobozt tele különböző kóser tortákkal, süteményekkel. Kibontottuk a rabbi bácsinál, és a kollégisták elé raktuk, mindenkinek jutott. Tele voltak az asztalok. Tudom, hogy a templom előcsarnokában délelőtt, a mázkir idején, akkor ott is asztalokat raktak ki, és ott is kínálgatták a süteményeket. Akkor mindenkinek a barátja voltam. Annyi sütemény volt, hogy az borzasztó. A sok diák a kollégiumban, mindegyik süteményt akart enni. Ezért akkor nekem nagyon jó volt. Nálunk annak idején az volt a szokás, hogy nagy ünnepséget csaptak bár micvó alkalmából. Azzal a különbséggel, hogy az enyémet nem idehaza, hanem ott tartottuk.

Dunaszerdahely egy kisváros volt, körülbelül ötezer lakosa lehetett. A lakosság több mint a fele zsidó volt, úgy háromezer zsidó lakhatott itt. Minden utcáját, minden házát és minden lakóját ismertem. Természetes volt, hogy a gyerekek, legyenek szegények vagy gazdagabbak, mindenben közösen vettek részt. Az én apám szabó és kereskedő volt, a barátaim ügyvédi vagy orvosi családból származtak, de jó barátok voltunk. Az én gyermekkoromban a cionista szervezetek nagyon erősek voltak [lásd: cionizmus Csehszlovákiában]. Ilyenek voltak például a Hasomér Hacair, a Betár, a Mizrachi. A Mizrachi már egy kicsit vallásosabb volt. Az Agudat Izrael még vallásosabb volt, mint a Mizrachi. Ezenkívül nőegylet [WIZO] és Malbis Arumim is működött. Ez az egylet minden évben húsvét előtt megajándékozta ruhával a szegény zsidó gyerekeket [Ezenkívül  a gyermekes szegény családoknak juttatott télen tüzelőt, és végzett más karitatív tevékenységeket is. – A szerk.]. Természetesen volt aztán a Hevra Kadisa, ami egy nagyon komoly társaság, gazdaságilag erős egyesület volt. Hozzá tartozott a temető. Gondoskodott az idősekről, az elaggott emberekről. Ezáltal a Hevra nagyon megerősödött. Főleg adományokból élt, a cedókéból [Cedóke – jótékonyság, adakozás; a hitközségi szegénypénztár neve. – A szerk.]. Azonkívül a temetőben például, bárki meghalt, annak a helyét meg kellett venni. A temetőben sem lehetett bárkit bárhová eltemetni. A sírhelyek az úgynevezett kasztrendszer szerint igazodtak. Volt drága és olcsó hely. Ezenkívül a Hevra, ami pénze volt, befektette. Földeket vásárolt. A város körül és a kisebb falvakban vásárolt. Ebből is származott jövedelme. Sok mindent a Hevra intézett, már ami a szegényeket, az öregeket vagy a nyugdíjas otthont illeti. Alakult egy külön vezetősége is a zsidó menháznak, mert úgy hívták, hogy menház, de szerintem az is a Hevra Kadisa alá tartozott. Tehát a Hevrának nemcsak bevétele, hanem nagyon sok kiadása is volt. Nagyon sok lakost támogatott. Hogy ki volt a vezetőségben, arra nem emlékszem pontosan. De amikor a hitközségi választásokat tartották, ott nemcsak a hitközségi elnököt választották meg, hanem az úgynevezett gabét is. Választottak például cedóke gabét, aki az adományokat ellenőrizte. A Hevra Kadisa gabe a Hevra Kadisa főnöki tisztjét látta el. Külön választották a templom-gabét, akinek a székhelye a hitközségnél volt. A hitközség egy komoly épülettel rendelkezett, ott volt az irodaház. A földszinten végig csupa irodahelyiségeket rendeztek be, ahol a vallással kapcsolatos vezetőség vagy csoport székelt. Az alagsorban lakott egy Drahos nevezetű taxisofőr, aki a templomszolga tisztjét látta el. A maceszsütő is ott kapott helyet. A földszinten irodák, az első és a második emeleten már lakások voltak, mivel hat sakter működött itt. Mindegyiküknek háromszobás lakása volt. Ez a komoly nagy épület a Fő utca közepén állott, később átépítették fogászati rendelőnek. A menház épületében is fenntartottak egy bizonyos részt egy vallási csoportnak (nem tudom, melyiknek), akiknek ott volt irodájuk. Azonkívül, ami fontos: az én időmben vetettek ki rendes hitközségi adót. Mindenkit ismertek, mindenkiről tudták, hogy körülbelül milyen a jövedelme, és a szerint szabták ki a hitközségi adót, amit muszáj volt megfizetni. Ha nem fizette meg, az adó behajtható volt. Senki nem zárkózott el a fizetése alól, de mindenki vitatkozott, mindenki kevesebbet akart.

Én eleinte a Hasomér Hacairban voltam. Hachsarákat vagy csoportos kirándulásokat szerveztünk. Én voltam a trombitás. Kaptam trombitát, otthon gyakoroltam, állandóan fújtam. A családban tele volt vele mindenkinek a feje. A Hasomér Hacair egy erősen baloldali, a vallástól távol álló társaság volt. Ugyanakkor létezett a Betár, amely nagyon erősen jobboldali volt. Később átkerültem a Betárhoz, részben azért is, mert saját asztalitenisz-csapata volt. A Betár érdekessége az volt, hogy ez egy jobboldali társaság volt, de a Betárban kerültek össze azok, akik nem jártak gimnáziumba. Így „megfordult a világ”. Inasok és a szakmabeliek kerültek a Betárba. Akik gimnáziumba jártak, az úri társaság, ezek maradtak a Hasomér Hacairban. Pont fordítva volt, baloldaliak voltak a jobboldali csapatban, és jobboldaliak a baloldaliban. Viszont minden alkalomkor besegítettünk egymásnak. Nem létezett elszigetelődés.

A nagy zsidó közösség mellett két ortodox zsidó közösség létezett, az egyik ortodox, a másik még ortodoxabb volt. Dunaszerdahelyen két rabbi tevékenykedett. Az egyiket úgy hívták, hogy Hillel Weinberger. A Weinberger család volt az eredeti rabbidinasztia [Duna]Szerdahelyen. Az apa, Jechil Weinberger is rabbi volt, és a fia is rabbi lett. A rabbi a nagyzsinagóga udvari lakásában lakott. A nagyzsinagógának normális jesivája és elég sok tanulója volt. Viszont voltak még vallásosabbak, azokat úgy hívták, hogy a „püspökök”. Ezek saját templomot építettek maguknak, szintén saját rabbijuk volt. Aser Katznak hívták ezt a rabbit, Nemesszegben lakott [Dunaszerdahely négy, régente különálló, szorosan egymás mellett fekvő helység – a tulajdonképpeni Szerdahely, továbbá Újfalu, Nemesszeg és Előtejed – 1874-ben történt egyesítésével keletkezett (1886-ig mezőváros, 1886-tól nagyközségi státus; 1960 óta ismét város). – A szerk.]. Őt meggyesi [medgyesi?] rabbinak is nevezték, ugyanis Meggyesről került [Duna]Szerdahelyre [A helységnévtárak Megyes, Medgyes és Meggyes nevű helységeket tartanak nyilván, valamint számos -meggyes utótagú települést. Nem tudni, honnan került Dunaszerdahelyre Katz rabbi. – A szerk.]. Nagyon vallásosak voltak. A Talmud-Tórát a meggyesiek tartották. A Weinbergerék nem tartottak Talmud-Tórát, nekik a jesiva volt a lényeg. Akiket ott kiképeztek, azok már rabbiként kerültek ki onnan. A Katzok először tanultak Talmud-Tórát, aztán lettek jesivások. De saját külön jesivája volt az egyiknek is és a másiknak is. Érdekes, a mi családunk a Weinberger rabbihoz tartozott, de én például a Katz családhoz tartozó jesivába jártam. Keveredett néha a két [hit]község. Szombat délutánként szokta meghallgatni a rabbi bácsi, hogy ki mit tud. Kérdéseket tett fel. Ezt mindig Katz rabbi csinálta. A Bacsák utcában tartották a Talmud-Tórát. Annak az udvarában volt a nagy hórázás [lásd: hóra] szombat délután. Természetesen csak fiúk, lányok nem lehettek jelen rajta.

Zsinagóga kettő is volt, a nagy és a „püspök”. A nagyzsinagógában körülbelül ezer ülőhely volt, ami nagyon sok egy zsinagógában. A „püspökben” nem tudom, hány ember fért el kényelmesen, az sokkal kisebb volt. Ott állt, ahol ma a Kukucsin utca van, hátul, a nagyzsinagógától az állomás felé. Volt még nyolc imaház. Még aki nem volt vallásos, az sem tudott annyira elszakadni a vallástól, hogy reggelenként ne menjen el a templomba. Az összes imaház mind megtelt. Például nagyon emlékszem olyasmire, hogy Pozsonyból jövet vonattal, egyszer csak kirukkolt az egyik dunaszerdahelyi pasi, mondta, hogy münchet [lásd: minhá] fogunk imádkozni, jöjjenek át a kettes számú vagonba, és akkor az összes zsidó, aki a vonaton volt, átment, és nekifogtak münchet imádkozni.

Voltak úgynevezett beszamidrasok [beszemedres, beszhamidras = tanház], ahová legények jártak, vagy pedig létezett egy csoport, ahová a nagyon vallásosak jártak. Ez a Kesztler-udvarban volt, ahová körülbelül úgy kétszáz személy fért be. Azonkívül a Benedik-udvarba is jártak. Az is körülbelül olyan kétszáz személyre való beszamidres volt. A Benedik-udvar egy átjáróudvar volt, ahol a Benedikék laktak. Ezt a vallásos csoport, a zsidó hitközség építette. Szegregálták magukat. Annyira vallásosak voltak, hogy fehér nadrágban jártak, és fehér harisnya volt rajtuk [A fehér harisnya és általában a fehér vagy világos viselet a haszidok körében elsősorban szombati és ünnepi viselet. Ekkor szokás fehér vagy világos harisnyát, kaftánt, nőknek fehér kendőt viselni, míg hétköznap fekete, barna, szürke kaftán és harisnya jellemző. A viseletek színe egyébként jelezheti a különböző haszid csoportokhoz tartozást. A fehér és világos kaftán elsősorban a szatmári, munkácsi, vizsnyici és breszlavi haszidokra jellemző. – A szerk.]. Őket nem lehetett látni soha, csak a nagyünnepekkor. Ki sem jöttek. Állandóan otthon voltak, például azok, akik a Tórát írták [lásd: szófer]. Nem egy olyan élt [Duna]Szerdahelyen, akinek az volt a megélhetősége. A Tórát írta. Tollal írta, másolta a Tórát. A Tórában nem szabad hibát elkövetni. Ott minden egyes betű számít valamit. Úgyhogy a valódi Tórát, az úgynevezett kóser Tórát pontosan megszabták, hogy hány betűből kell állnia. Ott nem lehetett még egy betűt sem véletlenül kihagyni. Akkor már nem kóser. Ez egy nagyon nehéz foglalkozás volt. Akadtak sokan, akik ebből éltek, eltartotta őket a hitközség, mert ha megírtak egy Tórát, kaptak egy rakás pénzt érte, ebből élt az egész családjuk.

Mindenkinek volt helye a templomban. Érdekes volt, hogy a nagyobb ünnepekre mindig egy évre mindenkinek meg kellett vennie a helyét a zsinagógában, a nagytemplomban. A nagytemplomba nem lehetett csak bemenni, és bárhová leülni. Nyolcszáz ülőhely volt a hívők rendelkezésére. A nyolcszáz ülőhelyet kicsi vas számokkal jelölték. Mindenki tudta, melyik az ő helye. A lehajtott rész alatt volt egy kinyithatós szekrény, mindenki ott tartotta a táleszát, tfilint, úgyhogy ezeket és az imakönyveket nem kellett magukkal hordani [Azért tartották ezeket a zsinagógában, mert ezeknek a vivése is munkának számított, és bizonyos ünnepeken vallásos zsidó nem végezhetett semmiféle munkát. – A szerk.]. Én csak arra emlékszem mint gyerek, hogy az édesapám helye a Kohn szűcs melletti hely volt, bal oldalon, körülbelül a hetedik sorban. Nem tudom pontosan, hogy mennyit kellett fizetni, de azért lehetett válogatni az ülések között. Akinek megvolt a rendszeres helye, azt minden évben felszólították, hogy újra vegye meg. A legények hátul ültek, négy sorban, emelkedő sorrendben. Mind a két oldalon csupa legények voltak, az nem volt számozva. A legények arról voltak híresek, hogy imádkozáskor mindig sürgették az imádkozót. Mindig gyorsították. Az előimádkozó felmondta a szöveget, utána kellett ismételni az imát. A legények pedig úgy intézték, hogy alig kezdte el az imádkozást, már mondták is utána. Állandóan sürgették.

Végig fent karzat volt, ahol a nők voltak [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. A karzat csak egyemeletes volt. Ellenben a karzat mögötti rész, a bejárat felett, a vallásos zsidó fiataloknak volt fenntartva. Egy egyesületben tömörültek, és a fiatal legények külön szoktak ott imádkozni maguknak. Ez egy külön az ő részükre kialakított rész volt, a legényeké, az ún. beszamidras. Lent, közepén volt a lemer, ahol a Tórát olvasták fel [lásd: bima]. Azonkívül elöl, az ornhákajdes [lásd: frigyszekrény] előtt állt az előimádkozó. A tóraszekrényig több lépcsőn kellett felmenni. [Duna]Szerdahelyen csak a nagyzsinagógában volt nyolcvan Tóra. A többiben is voltak Tórák. Mikor a simchatorá ünnepet tartották [lásd: Szimhát Tóra], akkor egyenként kiemelték a Tórákat, és mindenki, aki odament, kapott egy Tórát a kezébe, és a Tórával táncoltak körbe az egész templomon. A jelenlévők egymásnak adogatták a Tórákat a templomban. Ez egy gyönyörű ünnep volt mindig.

A nagytemplom udvarában állt a mikve. A mikvét Gottlieb bácsi gondozta. A mikve állandóan készenlétben kellett hogy álljon, amikor szükség volt rá. A férfiak mindig pénteken jártak fürdeni. Gyerekkoromból emlékszem, hogy mi is eljártunk oda fürdeni. Alig fértünk el benne, olyan sűrűn voltunk egymás mellett. De hát el kellett menni a mikvébe. Csak az az egy mikve működött [Duna]Szerdahelyen. Azonkívül a templom udvarában, hátrább, a rabbi lakásával szemben, egy beszemedrest építettek, ez a beszamidras. A Weinberger-féle jesivának ez volt a beszamidrasa. A mögött pedig, keresztben, ami lezárta ezt az egész udvart, ott voltak a kóser mészárszékek. Körülbelül hat-nyolc kóser mészáros árult ott mindig.

Sakter is volt [Duna]Szerdahelyen, körülbelül hat. A hat sakter felváltva kántor is volt. Mindegyik elő is imádkozott ünnepekkor vagy hétköznaponként, mert hát hétköznaponként is két ízben imádkoztak, reggel és este. Az esti imát összekapcsolták a délutáni imával. Ünnepekkor pedig négyszer imádkoztak, reggel, délelőtt, délután és este. Tudniillik a hétköznapokon egy héten csak kétszer lejnolnak – ez az, amikor felolvasnak a Tórából. Ez csak kétszer van egy héten. Az is reggel. Viszont ünnepnapokon, szombati napon lejnolnak reggel is, délelőtt is, délután is. Este már nincs lejnolás. A imarendet pontosan beosztották, hozzájuk beosztották magukat a kántorok, akik előimádkoztak. Sok fantasztikusan jó hangú kántor volt. Az egyik például egy hatgyerekes apa, Slomovics nevű kántor volt. Nagyon sokszor úgy intézte, hogy amikor ő előimádkozott, akkor az összes gyereke vele énekelt a kórusban. Gyönyörűen tudott imádkozni. Erről híres volt [Duna]Szerdahely. Sőt, volt olyan eset is, hogy Josef Schmidt, egy híres operaénekes Bécsből, itt énekelte a Kol Nidrét. Az egy fantasztikus élmény volt.

Nagyon sok héder is volt Dunaszerdahelyen. Az egyik héder, hogy is hívták azt a bácsit?! A bősi úton lakott a Fischer postásék mellett egy bácsi. Most nem jut az eszembe a neve. Ahhoz jártunk héderbe. Azonkívül még két óvoda is létezett. A Stern lányok óvodája a Bacsák utcában volt, és egy másik óvoda a malom felé. Nem tudom, ki volt annak a vezetője. [Duna]Szerdahelyen nagyon betartották, hogy a gyerekeket már hároméves korukban elküldték az óvodába. Ott az alefbétet [alef-bész] kellett tanulniuk, majd később a pontozást is [A héber írásban nem jelölik a magánhangzókat. Amikor a héber írástudás erősen hanyatlani kezdett az után, hogy a rómaiak az 1. században kiűzték a zsidókat Izraelből, a rabbik az olvasás megkönnyítése érdekében kifejlesztették az ún. nikkudimokat, azaz pontok rendszerét. A mássalhangzók fölé vagy alá írt pontok jelzik az ejtendő magánhangzókat – az ilyen szöveget pontozott szövegnek hívjuk. – A szerk.]. Azonfelül meg kellett tanulniuk összeolvasni, utána a brachákat [lásd: áldások]. Ezt mind tudni kellett. Persze mind héberül tanultuk, nem tudtuk mi azt sem, hogy mit imádkozunk, de hát mégis megtanultuk. Mindenkinek tudnia kellett [Feldmár Ferenc az óvodát és a hédert szinonim fogalmakként használja, mint egy írásából is kitűnik: „(Dunaszerdahelyen) Már a korai gyermekkorban, az óvodákban (chéderek) 3 éves kortól megtanították a héber betűket, oktatták a héber nyelvű imákat és az imakönyvből való olvasást” (Kornfeld Ferenc: A magyar anyanyelvű egyházak helyzete. A zsidó hitközségek, Fórum Kisebbségkutató Intézet (www.foruminst.sk) honlapja). – A szerk.]

A Talmud-Tóra a Bacsák utcában volt, a mostani imaházban. Az öt osztály mindegyikét más-más tanító tanította. Mindegyiküknek rabbi képzettsége volt. Turner bácsi volt az egyik például, Neuschloss a másik. Mind az öt osztálynak megvolt a maga tanítója.

Két jesiva volt Dunaszerdahelyen. Ha valaki végigjárta az öt osztályt a Talmud-Tórában, az azt jelenti, hogy végigtanulta a Mózes öt könyvét. Akik ezt végigtanulták, azok juthattak a jesivába, ha fölvették őket. Ez nagyon szigorú vallási előírásokhoz volt kötve. Tanulni kellett a gemórét [lásd: Talmud], ami egy komoly tudomány, a Tnáchot [lásd: Tanah] és az összes zsidó vallási magyarázatokat. Ott nem volt elég az, amit a Talmud-Tórában tanultunk. Ott már tudni kellett magasabb fokon. Tudni kellett a Tóra-magyarázatokat is. Aki elvégezte a jesivát, annak komoly esélye volt arra, hogy valahová elkerüljön rabbinak.

A rabbit mindig választották, nem lehet kinevezni. Minden hitközség maga választ magának rabbit, aki aztán bizonyos szabályokat vezet be – minegok, úgy hívják ezeket [Minhág (mineg) = szokás, gyakorlat; az egy-egy hitközségben kialakult zsinagógai szokások, amelyek betartásához aztán ragaszkodnak. – A szerk.]. A szokásokon, amelyeket valamelyik rabbi időszakában bevezetnek egy hitközségben, nem szabad változtatni. A minegokat be kell tartani. Egy híres példa, hogy van egy ima, ha valaki meghal, akkor a búcsúztatásnál az Él mólé ráchámim kezdő imát szokták énekelni a koporsónál [’Irgalmassággal teli Isten’ – halottakról való megemlékezéskor vagy temetés alkalmával mondott ima az elhalt nevének felemlítésével. – A szerk.]. Viszont Pozsonyban annak idején Hátám Szófer betiltotta, mondván, hogy az ortodox temetőben ezt nem szabad soha énekelni. Pozsonyban a mai napig ha temetnek, ezt az „Él mólé ráchámim”-ot ott nem éneklik. Ez az egyik a pozsonyi minegok közül. Bizonyára valamilyen oka van. Hátám Szófer megmagyarázta, megindokolta, de én nem vagyok annyira képzett, nem is tudom, hogy miért. De létezett ilyen.

Egy udvarban laktunk Kohnékkal. A férjet Kohn Mihálynak hívták, ő mint „cedóke gabe” érdekes, értelmes ember volt, aki a könyveléssel foglalkozott. Rendszeresen átjárt hozzánk, és az édesapámmal esténként sakkoztak. Meglepő volt számomra, hogy annak idején már tippeltek is, főleg angol futballmeccsekre. Pénzt fizettek érte, és vagy nyertek, vagy nem. Ez úgy 1935–36-ban lehetett. Négy-öt koronában játszottak, az akkor nagy pénz volt. Öt korona volt egy liter bor, hat koronába került egy kiló hús. Hallottam, hogy édesapám és Holi bácsi arról beszélgetnek, hogy a Manchester vagy más csapat hány gólt fog rúgni az első félidőben vagy a második félidőben. Ezt nagyon furcsa volt hallani egy olyan vallásos embertől, mint ő volt.

Az anyai nagyanyám vallásosabb volt. Szombaton sokszor meghívott ebédre. Mindig meg kellett mondanom, melyik sólet ízlett jobban, az otthoni-e vagy az övé. Nagyon szerettem mint a kettőt. Nem szoktam hazudni, megmondtam, hogy mikor melyik ízlett jobban. Délután ott kellett maradni egész addig, amíg kiment a szombat. Aztán a nagymamával körültáncoltuk az asztalt, és elénekeltük a szokásos szombati kimeneteli kis dallamokat [lásd: hávdálá]. Ez maradt meg nekem, ami a vallásosságot illeti.

Hogy jártak-e a testvéreim héderbe vagy Talmud-Tórába, nem tudom. A bátyám Berlinben járt egyetemre, a nővérem pedig a németországi Reichenhallban járt iskolába. Az édesanyám mesélte, amikor még gyerek voltam, hogy a bátyám kisgyerekként annyira vallásos volt, hogy nagy cirkuszt csinált, mert a mellékhelyiségben nem volt mezüze. A bátyám nagyon sokat tudott a vallásról, de hogy hol tanulta ezt, azt nem tudom. A nővérem is mindent tudott, ami a zsidósággal kapcsolatos volt. A férje szintén egy nagyon vallásos zsidó családból származott.

A szüleim minden évben jártak nyaralni, de inkább a barátokkal, engem sosem vittek magukkal. Én csak olyan kaparék, késői gyerek voltam. A bátyám és a nővérem már nem volt idehaza. Élt itt valaha egy bácsi, aki táblabíró volt, vele jártak együtt különböző helyekre. Annak idején a Marianské Láznét úgy hívták, hogy Marienbad. Poděbradot [Poděbrady], Franyesbadot [Františkovy Lázné] emlegettek. Szegény nagymamám nem is tudta rendesen kimondani, mindig Bugyibradot mondott. Ezekre a helyekre jártak vasúttal. Az nem volt olyan egyszerű, hogy az ember felült a vonatra, és odament. Kétszer, háromszor kellett átszállni, amíg az ember odaért. A csomagokat előreküldték, postán. Ki kellett vinni az állomásra, feladni őket közvetlen a vasútnál. Egy tortúra volt, amikor a nyaralásra készültek. Magyarországra is elmentek, például a Balatonra, Pestre. Pestre inkább télen jártak, rendszeresen minden évben, leginkább színházba.

A rokonokkal nem volt nehéz fenntartani a rokoni kapcsolatot. Először azért nem, mert az édesanyám szülei itt laktak, Dunaszerdahelyen. Az édesanyámék heten voltak testvérek. Az édesapámék szintén heten voltak testvérek. Mindkét oldalról hét-hét lehetőség akadt. Nem létezett olyan év, amikor ne találkozott volna mindegyik testvér. Az édesanyám testvére, aki ma Pesten lakik, egy Leicht nevezetű emberhez ment férjhez. Leichték is itt laktak [Duna]Szerdahelyen. Jött mindig az egész család. Hol az egyik nagyszülőnél tartózkodtak, hol a másiknál. Az édesanyám többi testvére minden évben valahol találkozott. A kapcsolat nagyon szoros volt. Nem tudok róla, hogy bármilyen komolyabb döntést hozott volna valamelyikük is anélkül, hogy ne hívták volna össze a családi tanácsot. A rokoni kapcsolatokat nagyon ápolták. Amíg élt az anyai nagyapám, addig nála találkoztak, aztán nálunk. Az édesapám részéről is mindig eljöttek a rokonok, vagy az édesapám utazott hozzájuk. Az egyik testvére Prosnitzban [Proštejov], a másik Pozsonyban élt, Bécsben, Amerikában is élt egy testvér. Szerteszéjjel a világban éltek az édesapám testvérei. Pesten több testvére élt, de mindenkivel állandóan tartotta a kapcsolatot.

Amikor kisgyerek voltam, soha nem volt dadám. Az édesanyám vigyázott rám. Kisgyerekkorom óta óvodába jártam. Ott vagy az óvónők, vagy a Hirschler bácsi vigyázott ránk. Gyerekkoromban borzasztó sok csínytevésben vettem részt. Ha egy kis szabadidőm volt, akkor futballozni jártam. Bolondja voltam a futballnak. Nekünk nem voltak különleges játékaink. Volt egy karika, azt hajtottuk két darab vesszővel. Végigfutottunk a Bacsák utcán fel, aztán vissza. Volt egy cipődobozom, rákötöttem egy spárgát, beléraktam két-három követ, majd futottam vele, mint amikor a ló húzza a kocsit. A barátaim, a Kohn Gábris, Fleischmann Karcsi voltak, akik egy udvarban laktak velem.

Hogy őszinte legyek, nem szerettem tanulni. Legszívesebben elmentem volna az iskola temetésére. Ez főleg a fiatalkoromra vonatkozik. Amikor már Verbón jártam iskolába, ott olyan jó tanáraink voltak, hogy belénk verték a szlovák nyelvtant és a helyesírást. Amikor hazajöttem [Duna]Szerdahelyre a negyedik polgáriba, észrevettem, hogy többet tudok, mint a többiek. Érdekelt minden, ami a tudománnyal volt kapcsolatos. Minden fel tudott csigázni. Mindent elkezdtem kutatni. Valahogy aztán rájöttem, hogy nem is olyan rossz ez az iskola. Sajnos utána, a magyarok idejében jöttek a zsidótörvények. 1938 után már szó sem lehetett iskolába járásról. Mivelhogy a dédszüleim, nagyszüleim, édesapám, mindenki kitanult szabómester volt, valakinek tovább kellett vinni a családban az ipart. Így lettem szabóinas, inasiskolába jártam. A polgári iskolában egy szlovák tanár volt a kedvencünk, aztán elment Pozsonyba. Emlékszem rá, hogy amikor már léteztek a zsidótörvények, akkor azt mondta, hogy ha úgy döntök, hogy átszökök Szlovákiába, akkor az ő lakása – Bratislava, Nová doba 2, druhé poschodie 14. – nyitva áll. Persze szlovákul mondta, de azóta sem felejtettem el. Ez egy olyan nagy dolog volt, hogy ő felkínálta nekem akkor, hogy gondoskodik majd rólam. Gondoskodik, hogy hamis papírjaim legyenek. Ő volt az egyetlen olyan ember, aki előre felkínálta nekem ezt a lehetőséget, amikor még nem is sejtettük a jövőt. Mi 1940–41-ben még nem éreztük annyira, hogy mit is jelent az, hogy valaki zsidó. Akkor itt még nem volt annyira komoly a helyzet, de Szlovákiából már deportáltak, különösen fiatalokat [lásd: deportálások Szlovákiából]. A későbbiekben megpróbáltam felkeresni ezt a tanár urat, sajnos nem találtam, csak a sógorát. A sógora aztán itt is lakott, Dunaszerdahelyen. Nagyon rendes fiú volt az is.

Ami az iskolákat és a nyelveket illeti, három nyelven nevelkedtem. Úgy kilenc éves lehettem, amikor az édesapám azt mondta nekem: „Wen du von mir etwas willst, du musst in deutsch sagen”  [német: Ha akarsz tőlem valamit, németül kell mondanod]. Attól fogva velem csak németül beszélt. Persze nem mindent tudtam megmondani, nem mindent értettem. Ugyanakkor az iskolában tanultuk a német nyelvet. A háború alatt, a negyvenes években, már a magyarok alatt, kezdtem odahaza angolul tanulni. Valahogy bennem maradt, ha szökni, akkor irány Palesztina, ami akkor angol fennhatóság alatt volt [lásd: brit mandátum Palesztinában]. Valamennyit meg is tanultam angolul, nagy hasznát vettem a második háború alatt, amikor lágerban voltam. Különösen a felszabadulás után, mert az amerikaiak szabadítottak fel. Nem sokat, de valamit mégis értettem abból, amit mondani akartak. Akkor rájöttem, hogy az életemet mentette meg, hogy több nyelvet beszélek.

Aztán jött olyan lehetőség, hogy mégis lehet iskolába járni, így a háború után, jóval a háború után újra kezdtem iskolába járni. A „potravinárska priemysľovka”, vagyis az élelmiszer-ipari szakközépiskola vegyészeti szakán érettségiztem. Egy nagy baromfiüzem alkalmazottjaként letettem a mestervizsgát. Baromfinevelő lettem. Sőt, volt olyan időszak, amikor az iskolának, ahová jártam, én voltam az igazgatója, én állítottam össze a tantervet is, én biztosítottam a tanárok fizetését. Közben befejeztem a közgazdasági iskolát is.

Amikor Dunaszerdahelyen a zsidó iskolába jártam, zsidókkal barátkoztam. Ahogy a szlovák iskolába kerültem, már vegyes volt a baráti kör. Természetesen a régi zsidó barátaim az iskolából megmaradtak, de nem zsidó barátokra is szert tettem. Sosem hittem volna, hogy barátságunkba valaha is disszonáns hangok keverednek.

A baráti köröm, amikor már nem jártam iskolába az ifjúsági körökből, a Hasomér Hacairból vagy a Betárból került ki. Inaskoromban már keveredett, volt zsidó és nem zsidó. Ott inkább szakma szerint barátkoztunk. Szabónak tanultam, a barátaim szintén szabónak tanultak. Ez csak a szakmára korlátozódott. De nem emlékszem, hogy bárki is ezek közül a fiúk közül közvetlen barátom lett volna. Jártunk tánciskolába, szórakozni, táncmulatságokra, éjjelizenéket adtunk a lányoknak, akiknek udvaroltunk. Éjjelizenét, ez azt jelenti, hogy a cigányzenekart, amelyik a tánciskolában vagy a mulatságban játszott, megfizettük, és elvittük magunkkal. Négy vagy öt fiú, közösen fizettük. Elmentünk annak a lánynak az ablaka alá muzsikálni, amelyik tetszett. Természetesen annak, aki adta az éjjelizenét, énekelnie kellett, azt, amit játszott a zenekar. Vegyes társaság volt ez már akkor. Együtt jártunk a Kálmán testvérekkel, Illényi Elemérrel. Az egyik Kálmán fiúnak, aki aztán később Székesfehérváron sebészfőorvos lett, nagyon megtetszett egy lány, Weiss Franci nevezetű. Gyönyörű szép fekete kislány. Síkabonyban lakott, mi elmentünk oda éjjelizenét adni. Játszottunk. Lehetett úgy éjjel két óra. Megálltunk az ablaka alatt. Tihamér barátom teli tüdővel énekelte a  szerelmes nótát, a zenekar meg persze vele játszott. Már a szomszéd házakból is kijöttek az asszonyok, emberek, férfiak. Hosszú fehér gatyában, látszott, hogy akkor másztak ki az ágyból. Ott kint ácsorogtak, és nézték, hogy mit művelünk mi ott. A szokás az volt, ha elfogadták az éjjelizenét, akkor meggyújtottak egy szál gyertyát vagy legalább gyufát. Ha nem lobbant a láng, akkor nem fogadták el. Borzasztó feltűnő volt, már mi is besegítettünk a Tihamérnak, aki nem bírta egyedül szusszal. Dudás Józsi nagyon jól énekelt, mi is teli tüdőből fújtuk, de semmi. Az egyik szomszéd bácsi, aki ott állt fehér gatyában, megkérdezte, hogy minek muzsikálunk. Hát mondtuk, hogy azért, mert itt laknak a Weissék. Hát, mondta, maguk pont a mosókonyhájuknak muzsikálnak. Átmentünk a másik ablakhoz, ott már elfogadták a zenét.

A hobbim a sportolás. Nyáron az úszás, a teniszezés, télen az asztalitenisz, a korcsolyázás. A síelésen kívül minden sportot szerettem. Az asztalitenisz különösen elkapott abban az időben. Eredményes is voltam. A baráti köröm is így alakult ki, a sport körül. Inaskoromban képesek voltunk éjjel három órakor felkelni (reggel héttől este hétig dolgoztunk), hajnalban kimentünk a Karcsai útra, az egyetlen teniszpályára. Végighúztuk a kefével a teniszpályát. Lespricceltük, lehengereztük, és nekifogtunk teniszezni, egészen fél hétig. Fél hétkor gyorsan visszamentünk, ugyanis hét órára már munkában kellett lenni. Az inasélet nem volt egy leányálom.

A sportot részben a DAC-ban [A Dunaszerdahelyi Atlétikai Club 1904 óta működik (bár neve időnként más volt). – A szerk.], részben a zsidó sportegyesületekben űztem, például a Makkabeában [Az Első Csehszlovák Köztársaság megalakulása után a szlovák országrészben a sport és a testnevelés rohamos fejlődésnek indult a sokkal fejlettebb cseh testnevelő-szervezetek következetes munkájának köszönhetően. Ezek a szervezetek a 19. században alakultak, az első zsidó estnevelőegyletet, a Makkabit például 1899-ben alapították Csehországban, az első sportklub, a Bar Kochba pedig 1893-ban alakult Morvaországban. Az első világháború előtt 15 Makkabi testnevelőegylet volt Cseh- és Morvaországban. Szlovákiában egyetlen zsidó sportklub volt, a Makkabea, melyet Pozsonyban alapítottak 1912-ben. Az Osztrák−Magyar Monarchiában a csehek helyzete 1918 előtt merőben különbözött a szlovákokétól. A csehek nemzetiségi jogait, ellentétben a szlovákokéval, elismerték, önállóan képviseltethették magukat a nemzetközi szervezetekben, így például az Olimpiai Bizottságban is. A pozsonyi Bar Kochba Sportklub úszói az 1930-as évek végén kiemelkedő helyezéseket értek el a csehszlovák bajnokságokon, a Makkabea Sportklub tagjai pedig főleg a birkózásban és atlétikai versenyszámokban jeleskedtek. – A szerk.]. A Hasomér Hacair, mint mondtam, egy baloldali egyesület, a Betár pedig egy jobboldali volt. A Makkabeában mindegyikünk találkozott, bármelyik csoporthoz tartoztunk is. Versenyeket is rendeztünk. Pozsonyban találkozott a pozsonyi Makkabi és a Hakoah. Ezek jártak ide is rendszeresen versenyezni. Néha elég szép eredményeket értünk el mi is. A vízipólóban egész jó kis csapat alakult ki. Bajnokságokon nem vettünk részt. Időközönként rendeztek versenyeket, de nem rendszeresen.

A kulturális tevékenységünk annyiból állt abban az időben, hogy létezett a társaskörön belül egy csoport, ahol versíró versenyt rendeztek. Volt, amikor jómagam is részt vettem. Egész komoly zsűri volt. A zsűri tagja volt Pick bácsi, az ismert költő. A két Rosenbaum szintén tagja volt a zsűrinek. Az idősebbik Rosenbaum volt a zsidó iskola igazgatója, a fiatalabbik történelem- és nyelvtantanár volt. Ezenkívül a cionista szervezet is mindenféle esteket rendezett. Betanultunk különböző színdarabokat, egész jól sikerült előadásaink voltak. Minden díjazás, kötelezettség nélkül, kizárólag önszántunkból, hobbiból. A vallásos zsidó egyesületek is részt vettek a kulturális akciókban. A Mizrachi a vallásos zsidó csoporthoz tartozott. Eljátszották például József elrablását Egyiptomban vagy József örökbe adását. Úgy játszottak, hogy a lányszerepeket is a fiúk alakították, mert lány és fiú együtt nem játszhatott.

Sajnos kevés alkalommal töltöttem a szülőkkel együtt a szombatokat. Ha tudtam volna, hogy mi fog majd bekövetkezni, hogy húszéves koromban elvesztem őket, akkor valószínűleg többször maradtam volna velük. A szombatjaimat mindig a barátaimmal töltöttem. Amint egy kicsit nagyobb lettem, az inaskor közepe felé már, nem tudtam elképzelni, hogy együtt maradjak a szülőkkel, nagyszülőkkel szombaton.

Nemigen jártunk vendéglőbe étkezni. Ha vendégek jöttek, a vendégséget mindig odahaza tartottuk. Esetleg a nagymamáéknál jöttünk össze. Talán az édesapám járt vendéglőbe, mert sokszor ment Pozsonyba, amikor az Iparkamarának volt a tagja.

Tályán volt egy sporttábor [Valószínűleg a Zemplén  vm.-ben lévő Tállya községről van szó. Ezen kívül létezett még Kistálya (Borsod vm.), ill. Nagytálya (Heves vm.). Nagyobb zsidó közösség azonban a második világháború előtt a Zemplén vm.-ben lévő Tállyán volt. – A szerk.], ahová rendszeresen eljártam. Részben a sport miatt, részben azért, mert cionista volt. Nem is tudom, hogy Hasomér vagy Betár. Azonkívül mint kisgyerek, Csesztére [Pozsony vm.] is jártunk. Az Szlovákiában van. Oda jártam kirándulni édesanyámmal, az udvarbeli nénivel és az ő gyerekeivel, akik velem egyidősek voltak.

Nyaralni nem szoktam. Nagyon köhögős gyerek voltam, télen mindig elküldtek az édesanyám húgához, Ilonka nénihez levegőváltozásra. Nyáron szintén oda küldtek nyaralni. A nagynénim férje a helyi egyházi birtok vezérigazgatója volt. Mivelhogy mezőgazdasággal foglalkoztak, majdnem mindig vagy egy kastélyban, vagy pedig egy majorban laktak.

Autóban kisgyerekkoromban ültem először. Elég gyakran. Schwartz Karcsi taxis volt. Édesapám vasárnaponként felbérelte, és elmentünk egész Tallósig [Dunaszerdahelytől kb. 15 km-re fekvő helység. – A szerk.]. Mindig hátul ültem az autóban, és szórtam a reklámokat. Falvakon mentünk keresztül, és élveztem, hogy a gyerekek futottak az autó után. Szedték össze a reklámcédulákat, amit az autóból dobáltam ki. A nagybácsimnak és a nagyapámnak is volt autója. Piros, nagy autója volt a nagybácsimnak, ha jól emlékszem, Ford volt. Abban is sokszor ültem. Aztán volt egy kis Aerójuk is. A nagy piros kocsin kívül volt a fék. Az ablaktörlőt kézzel kellett mozgatni. A legnagyobb élményem mégis a vonat. Vonaton keveset ültem. Az volt csak az élmény! Ha vonattal utaztunk, akkor valahová utaztunk. Egy gyerek életében az volt a legnagyobb dolog, ha valahová utazhatott. Mi is utaztunk nyaralni az édesanyámmal, sőt, Pozsonyba elmenni, az már egy komoly utazásnak számított.

A bátyám tizennégy évvel volt idősebb nálam. 1938-ban elszökött, elment Palesztinába, és ott is maradt. Meg is nősült. A feleségének már volt egy kislánya, akit a bátyám nevelt fel. Ennek a nevelt lányának négy gyermeke, három lánya és egy fia született. Most már mindegyik külön családot alapított. A bátyám ott is halt meg, 1989-ben, ha jól emlékszem. Ott van eltemetve.

A nővérem tizenhárom évvel volt idősebb nálam. Férjhez ment Végh Sanyihoz, aki az édesapámnál dolgozott mint főkönyvelő. Benősült a családba, de sajnos, gyerekük nem született. Ő is és a nővérem is a holokauszt áldozata lett.

Mivel távol voltunk egymástól, nem tudom, hogy a bátyám gyerekei hogyan nevelkedtek. Megmagyarázta-e nekik, hogy mi történt. Izraelben éltek más rokonok is, például két unokatestvérem is, Kemény Laci és Kemény Éva. Éva férjnél volt, Laci nős volt. A család feje Izraelben a bátyám volt. Összetartotta az egész családot. Azt tudom, hogy Kemény Laci gyerekei nagyon erős zsidó nevelést kaptak. Éva két fia már nem annyira. Ők valahogy úgy orientálódtak, hogy már fiatal gyerekként járták a világot. Amerikában is jártak. Őket inkább a kereskedelem vonzotta, nem a hazafias érzés. Nem voltak olyan erős hazafiak, mint Laci gyerekei és unokái. Sajnos Laci unokatestvérem is fiatalon halt meg. Ha jól tudom, a gyerekei még tartják a kapcsolatot az én fiammal. Valamilyen kapcsolattartás azért létezik még a családon belül.

Amikor Budapesten vagy Érsekújváron dolgoztam, reggel hatra jártam, és este hatig, tehát tizenkét órát dolgoztam naponta. Pesten találkoztam a leendő feleségem bátyjával és rokonságával. Nagyon komoly baloldaliak, kommunista gondolkodásúak voltak. Belekerültem ebbe a „csapatba”, nagyban befolyásolták az akkori gondolkodásomat. Nem tudtam dönteni, de nagyon kemény kommunista hatással voltak rám. Amikor a zsidótörvények következtében az MTE [Munkás Testedző Egyesület, dr. Előd József orvos (1888–1943) alapította, 1906-ban kezdte meg működését Budapesten. – A szerk.] is azt a feltételt szabta, hogy a zsidókat ki kell zárni, ellenkező esetben megszüntették volna, akkor magam sem tudtam, hogy mit gondoljak. Belementek, és kizártak bennünket, mindegyikünket, akik zsidók voltunk. Megmondták, hogy továbbra is mehetünk a Vilma királyné útra, mert oda jártunk. Normálisan hívtak az előadásokra is. Nagyon jó politikai előadásokat tartottak. Sportoltunk is. Csak papíron nézett ki úgy, hogy kizártak, de ez is fájt. Minden olyan dolog, ami megkülönböztette az embert a többiektől, borzasztóan fájt.

Erős antiszemitizmussal 1938 után találkoztam először. Még inas voltam. Az Első Csehszlovák Republikában [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] nem ismertük az antiszemitizmust. De attól kezdve [Vagyis 1938 novembere után, amikor az első bécsi döntéssel Dunaszerdahely visszakerült Magyarországhoz – A szerk.], mindenhol újabb és újabb formában előjött. Ha valami nem tetszett, akkor mindennek a zsidó volt az oka. Valóban nagyon kemény antiszemitizmus volt. Később egy kicsit engedett, de aztán 1941-ben, amikor kitört a háború a Szovjetunió ellen, akkor tartóztatták le az első tizenkét embert itt, [Duna]Szerdahelyen. Köztük volt az édesapám és doktor Sió, aki szintén zsidó volt. Azért tartóztatták le őket, mert zsidók voltak. Voltak itt más zsidók is, például Steckler vagy Grünhut, akiket mint kommunistákat tartóztattak le. Az édesapámat és doktor Siót annak alapján tartóztatták le, hogy megbízhatatlan. Meg is találtam az iratot, Mátis Gyuró írta alá.

1942-ben újra erősödött az antiszemitizmus. [Duna]Szerdahelyen egyszerre ötvenkét zsidót tartóztattak le. Mindenkire találtak valamilyen kitalált okot. Az egyiket azért, mert mészáros volt, és engedély nélkül vágott valamit. Mindent kitaláltak. Csupa hazugság. Elég volt az, ha valaki tanúsította, hogy az a másik nem megbízható. És már vitték is Kistarcsára [lásd: kistarcsai internálótábor]. Az édesapámat negyvenhárom elején azzal engedték haza, hogy naponta jelentkeznie kellett a rendőrségen. Én akkor mentem [Érsek]Újvárba dolgozni.

Szlovákiában hamarabb megkezdődtek a deportálások [lásd: deportálások Szlovákiából]. Akkor szöktek ide a szlovákiai zsidók, köztük az édesapám öccse a feleségével és a lányával [Talán a Sándor nevű öcsről és családjáról van szó, akik Bécsben éltek. – A szerk.]. Itt éltek nálunk. Édesapám tartotta el őket. Fájó dolog, hogy csak azért kellett nekik elszökni Szlovákiából, mert zsidóként születtek. Magyarországon is egymás után jöttek ki a zsidóellenes törvények, egyre keményebb és keményebb. Már azon törtük a fejünket, hogy el kell innen menni, ki Palesztinába. Elég sokan alijáztak is. Erősebb lett bennünk a zsidó öntudat, valahogy mi is próbáltunk jobban összetartani. Én akkor már visszajöttem Pestről, újra Dunaszerdahelyre jöttem dolgozni. Udvardiéknál kaptam munkát. A Baross Szövetség osztotta ki a gépselymet, a gombokat, a béléseket meg ilyen dolgokat. Bejöttek a műhelybe, és kérdezték Udvardi bácsitól, hogy hányan dolgoznak nála. Azt mondta, hogy hat ember és egy zsidó. Talán ez ma már elképzelhetetlen. Csak azért, mert valaki zsidó, akkor nem ember? Én meg vagyok róla győződve, hogy az átlag zsidó emberben sokkal több érzés van, sokkal mélyebben tud érezni, mint egy nem zsidó. Talán a génjeinkben van. Mi túl érzékenyek vagyunk az ilyen dolgokra.

[Duna]Szerdahelyen csak magyar tannyelvű nyolc-, majd később kilencosztályos zsidó alapiskola létezett [lásd: iskolarendszer Csehszlovákiában a két világháború között]. A középiskola nem volt zsidó. A kilencéves alapiskolának mindvégig Rosenbaum Dávid volt az igazgatója. Ott is minden osztálynak megvolt a maga tanítója, tanítómestere.

A zsidók Dunaszerdahelyen nagyon sok mesterséggel foglalkoztak. Nagyon sok szegény ember élt itt, viszont akadtak nagyon gazdag zsidók is. Ebből ered, hogy a foglalkozások is különbözőek voltak. Például nagyon sok zsidó iparossággal, kereskedéssel foglalkozott, de akadt malomtulajdonos, nyomdász, szakorvos, szakügyvéd, mezőgazdasági nagybérlő is. Volt, aki abból élt, hogy Tórát írt. Nem létezett olyan ágazat, amiben zsidó ne vett volna részt. Sokan azzal keresték a kenyerüket, hogy stráfkocsival fuvaroztak. A stráfkocsi sima kocsi, aminek rakterülete van, és nincsenek oldalai. Arra rárakodnak, és nehéz lovak húzzák. Az utasok csomagjait szállították be az állomásról. Hurcolkodáskor is segítettek. Rajtuk kívül akadtak még festők, suszterek, szabók, asztalosok, képkeretezők, amit csak el lehet képzelni. Minden szakmából voltak itt, de meg is éltek belőle. Néhányan jobban, volt, aki kevésbé. Néhány nagykereskedő is élt itt, például a Hübsch Lipót, a fűszer-nagykereskedő. Akadtak nem zsidók is, például Véselyi, aki szintén fűszer-nagykereskedő volt. Éltek itt szénások is, a „szénás Weissok” például. Abból is meg lehetett élni. Ma elképzelhetetlen. Néhányan felvásárolták a szénát, kiszárították, majd eladták, és ebből éltek. Emlékezetem szerint, csak a kádárok, a kötélverők és a kefekötők között nem akadt zsidó. A többi szakmában viszont igen. A két nyomda, az Adler nyomda és a Goldstein nyomda, ahol a dunaszerdahelyi és a csallóközi újságot nyomták, zsidó kézen volt. Az egyik volt a „Csallóközi Hírlap”, a másik a „Csallóközi Lapok”. Árultak sült tökmagot is egydecis üvegekben. Ebből is meg lehetett élni. Ezt csak zsidó csinálta. Csak zsidó árult nyers halat. A nem zsidók is odajártak, ott vették, ez természetes volt. Vagy például volt egy néni, aki abból élt, hogy minden reggel hat órakor vonattal Pozsonyba utazott. Ha valakinek szüksége volt például gépselyemre, akkor ez a Krémer néni beszerezte. Este elvitte a Krémer néninek megmutatni, és akkor a Krémer néni biztos, hogy másnap olyat hozott neki. Ha valakinek útlevélre, vízumra volt szüksége, akkor Krémer néni elintézte. Bármit elhozott Pozsonyból. Itt is voltak kóser vendéglők, de ha valaki nagyon finom füstölt marhahúst akart enni, ami olyan volt, mint a sonka, akkor egyik nap megmondta Krémer néninek, és ő másnap elhozta.

Eleinte nem volt mindenütt villanyvilágítás, vízvezeték, kanalizáció sem. Ez mind a háború után készült. A távíróoszlopoknak, amiket Pozsonytól Dunaszerdahelyig helyeztek le, főleg zsidók voltak az adományozói. Később bevezették a telefont is, úgy a harmincas években. Ritkaságnak számított a telefon, nagyon kevés volt belőle. Ha az egész városban akadt száz telefon, akkor nagyon sokat mondtam.

A Fő utcát macskakövekkel rakták ki a malomtól az állomásig. A Csillag utca burkolata is szilárd volt. A többi utat csak keményre taposták. Ha esett az eső, akkor eléggé sárosak voltak. Ami az autókat illeti, egy időben nagyon kevés autó közlekedett itt. A húszas évek végén talán összesen három autó járt [Duna]Szerdahelyen. Aztán borzasztó gyorsan megszaporodott a számuk, sőt, néhányan direkt taxisok lettek. Leginkább azonban lovas kocsikkal, hintókkal jártak. A bérlők, akiknek gazdaságaik voltak, csézákra ültek. A jobb módú emberek is tartottak csézát egy vagy két lóval. Közismert volt Munk bácsi, a konflisos, aki egy gyönyörű szép hintóval hordta az utasokat. Munk bácsi termetre egy jó nagy darab, száznyolcvan magas, kilencven kilós egyszerű zsidó paraszt volt. Nem volt annyira ütődött, mint aminek kinézett. A vasútállomással szemben volt egy Lévald nevezetű vendéglő és szálloda. Egy alkalommal jött egy újonc utazó, kijött az állomás elé, meglátta a hintót. Tudta, hogy a Lévald vendéglő kóser. Kérdezte Munk bácsitól, hogy tudja-e merre van a Lévald vendéglő. Üljön csak be, mondta neki Munk bácsi. A férfi beült kofferral együtt, Munk bácsi elvitte őt körbe valahogy Kürt felé, és aztán a Lévald vendéglőbe. A férfi megvacsorázott, aztán kérte Lévaldot, hogy reggel időben költse fel, mert majd egy fuvaros kiviszi őt az állomásra. Kérdezte tőle Lévald, hogy minek neki fuvaros. Erre mondta a férfi, hogy most is sokáig tartott, amíg ideért. Hogyhogy, kérdezte Lévald, ott van szemben az állomás.

Piac több helyen volt [Duna]Szerdahelyen. Külön hely volt a tyúkpiac, külön a halpiac, a gabonapiac és külön a fapiac. Mindenütt voltak rendszeresen ott árusítók. Pénteken volt mindig a halpiac. Nálunk nem volt szokás piacra járni, mert a jobb módú zsidóknak megvoltak a szállítóik. Például Tauberék megvették a libát, kóserra levágatták, lepucolták, trancsírozták, és külön árulták a mellét, a combot, a püspökfalatot. Vagy például Grünhuték kisütötték a libatöpörtyűt, és úgy árulták melegen. Szóval megvoltak az ilyen beszállítók, akik ezen valamit kerestek, és a jobb módúak megengedhették maguknak, hogy többet fizessenek érte házhoz hozva.

Vasárnap [Duna]Szerdahelyen nem volt vásár. Ellenben vasárnap tíz óráig nyitva volt az összes üzlet. Az összes zsidó és nem zsidó egyformán. Nálunk a férfi-, női és gyermekkonfekció, a kerékpár és a varrógép. A kerékpár úgy érkezett, hogy a kormány előre, a pedálok befelé voltak, volt hozzá egy kis háromszögletű táska, amiben szerszámok voltak, és az ülés mögötti csomagtartó. Kaptam egy koronát, ha vasárnap reggel két biciklit eladásra összeszereltem. Egy korona nagy pénz volt. Ötven fillérért lehetett például egy darab császárhúst venni. Nem kósert. Egy koronáért jól lehetett lakni egy büfében. Moziba lehetett menni. Nem kaptam édesapámtól csak úgy pénzt. Csak ezzel a föltétellel.

Érdekes, az Első Republikában, Csehszlovákia idején valahogy nem éreztük, hogy van antiszemitizmus. A fiatalok között abban nyilvánult meg, hogy mondjuk, focimeccs volt a prágai Sparta és a magyar Ferencváros között. Mi többnyire a Spartának drukkoltunk, az itteni magyarok meg fradisok voltak. Csak ilyen apróságokat vettünk észre. Vagy az olimpia. Kinek lesz több aranya? A magyaroknak vagy a csehszlovákoknak? Annak már egy kis éle volt, amit velünk szemben nyilvánítottak. Mert az itteni magyar fiatalság fanatikusan magyar volt. Ők nem úgy vették, hogy csehszlovákok vagyunk, az itteni sportolókat ismerjük, és nekik szurkolunk. A csehszlovák sportolók között nagyon sokan voltak a Makkabeából is. Szurkoltunk nekik. De az osztálytársaink annyira fanatikusan magyarok voltak, hogy abban a pillanatban gyűlölettel álltak hozzánk.

1938-ban, amikor Dunaszerdahely újra magyar lett, amikor november hetedikén bejöttek a magyarok, tizennégy évesen végignéztem, ahogy csákánnyal kibontották az áruházunk falát, és gyerekkocsiban tolva vitték a bundákat, biciklin tolták, amit lehetett. Ez egy borzasztó élmény volt. Ugyanakkor láttam azt is, amikor bejöttek a magyarok, mivel szemben laktunk a városházával, és a katonák díszlépéssel mentek a városháza előtt. Dunaszerdahelyiek is vonultak fel díszlépésben, és kirakták magukra az első világháborús kitüntetéseket. Láttam a dunaszerdahelyi zsidókat, akik szintén díszlépésben mentek, kitüntetésekkel.

Volt egy dunaszerdahelyi kitüntetett, Rujder bácsinak hívták, akinek nagyarany kitüntetése volt. Például az apósomnak, Weiss Mózesnek volt két nagyezüstje [Vitézségi érem, melyet az I. világháború idején őrmesterektől tisztesekig lefelé és a legénység tagjai kaphattak. A Vitézi Rendbe történő felvétel feltétele volt. – A szerk.]. Amikor bejöttek a magyarok, mindenki, akinek volt nagyezüst vitézségi érme, vitézzé lett avatva, és kapott tíz hold földet [Horthy Miklós kormányzó kezdeményezésére alapították 1920-ban a Vitézi rendet az I. világháborúban és a forradalmak alatt „a magyar állam védelmében kitűnt feddhetetlen honfitársak” jutalmazására. 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány feloszlatta, de 1991 óta bejegyzett társadalmi szervezet. – A szerk.]. Az én apósom, akinek két nagyezüstje volt, nem lehetett vitéz, csak azért, mert zsidó volt. Rujder bácsi sem lehetett, pedig az egyetlen volt Csallóközben, akinek nagyaranya volt. Igaz, kivételezett volt, és kapott iparengedményt, de semmi mást. Édesapám is végigharcolta az első világháborút. Kitüntetéseket is kapott, Károly Csapatkeresztet [IV. Károly király által  1916-ban alapított katonai emlékérem, amelynek elnyeréséhez legalább háromhavi frontszolgálat volt szükséges. – A szerk.]. Őrmesteri rangot ért el. Az olasz fronton harcolt a 72. gyalogezredben, az Isonzónál.

Amikor visszacsatolták Csallóközt, Szlovákiában már kezdett a Hlinka Gárda. Pozsonyból több autóbusszal elhoztak szlovákiai zsidókat, és letették őket Dunaszerdahelyen. Többek között a mi családunkból is. Elhozták őket, és letették itt, [Duna]Szerdahelyen. Itt voltak nálunk, mikor bejöttek a magyarok. Azok két-három nap múlva megint összeszedték őket, és kitették őket Szlovákia és Magyarország közé, a határra. Somorja mellett volt a határ. És senki sem törődött vele, hogy mi lesz velük. Voltak köztük kisgyerekek is. A Dunaszerdahelyi Zsidó Hitközség hordta ki nekik a sátrakat, a takarókat, az innivalót, a kóser kosztot. Lassacskán visszaengedték őket Szlovákiába, vagy Magyarországra jöttek. Volt olyan is, aki hosszú ideig ott volt a határon. Megéltem az Anschlusst is, amikor Bécsbe bevonultak a németek. Emlékszem, szombati napon volt. Elmentem a nagymamához, és mondtam neki, hogy képzelje, ma Hitler elfoglalta Ausztriát. Erre az én drága nagyanyámnak az volt a kérdése, hogy jó-e ez nekünk. Szegény, csak így tudott gondolkodni, annyira primitív ember volt. Hogy jó lesz-e ez nekünk, zsidóknak, vagy nem lesz jó.

Azon a napon tartóztatták le az édesapámat, amikor 1941-ben Magyarország háborút üzent a Szovjetuniónak [Magyarország 1941. június 24-én szakította meg a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, majd 1941. június 26-án hadat üzent a Szovjetuniónak. – A szerk.]. Elvitték Kistarcsára. Akkor Pesten dolgoztam mint szabósegéd, és ismeretségen keresztül sikerült elintéznem, hogy meglátogassam az apámat. Hetenként jártam Kistarcsára.

Aztán később elkerültem Pestről, és Érsekújváron dolgoztam segédként. A főnököm, egy zsidó szabó olyat akart tőlem, amit nem szívesen csináltam. A szabósággal kapcsolatos dolgokat szívesen végeztem. Azonban azt, hogy a háziasszonynak minden reggel vizet vigyek be a konyhába, tűzifát vágjak, azt nem soroltam a kötelezettségeim közé. Még inaskoromban is valahogy úgy alakítottam a dolgokat, hogy elsőéves inaskoromban még csináltam, de aztán már nem. Fogtam magam, és egyik délután elmentem sétálni. Láttam egy szabóműhely feliratot. Zrubecnak hívták a főnököt. Bementem, és kérdeztem, hogy kell-e neki szabósegéd. Kérdezte, hogy mit tudok csinálni. Mondtam neki, hogy nagymunkás vagyok. Az azt jelentette, hogy nem csak nadrágot és mellényt tudok csinálni, hanem zakót és télikabátot is. Jól van, mondta, menjek el egy hét próbaidőre. Tizenkét órát dolgoztunk akkor naponta, reggel héttől este hétig. Egy hét alatt meg tudtam csinálni két zakót. Elfogadott a főnök, és azt mondta, hogy rendben van, maradjak. Maradtam, és dolgoztam nála. Egy nagy szoba volt egy stelázsival kettéválasztva. Elöl volt a főnök, aki méretet vett, próbált, igazított, szabott, mi meg, segédek, hátul dolgoztunk, öten egy szabóasztal körül. Egy alkalommal jött az érsekújvári Nyilas Párt főnöke, Gulási nevezetű, egy púpos ember, állítólag kalapkészítő volt. Hallottam, amikor mondta a mesternek, hogy a következő héten jön Szálasi testvér. És még el kell intézni, hogy legyen egy nagygyűlés. Borzasztóan megijedtem, és amikor este befejeztük a munkát, megvártam, amíg mindenki elment, odamentem a mesterhez, és mondtam neki, hogy ne haragudjon, de én nem tudok ott lenni, amikor jön majd a Szálasi testvér. Miért, kérdezte, nincsenek rendben a papírjaim? Mondtam neki, hogy nincsenek rendben, mert zsidó vagyok. Nagy szemekkel bámult rám. Jó, hogy megmondta, Feri, de erről senkinek ne szóljon. Majd valahogy kimagyarázzuk. Következő héten megjelent Szálasi elvtárs. Nem elvtárs, testvér. Hátrajött oda, közénk. A főnök előtte megmondta, hogy ha véletlenül hátrajönne, akkor fel kell ugrani, és azt mondani: „Kitartás, éljen Szálasi!”. Felugráltunk, mindenki, „Kitartás, éljen Szálasi”. Mindenkivel kezet fogott. És akkor azt mondta a főnöknek: „Testvér, idefigyelj! A városi rendőrparancsnok nem adott engedélyt a nagygyűlésre, csak tisztségviselői gyűlésre. De adjatok mindenkinek tisztségviselői igazolványt.” Én mondtam, hogy sajnos nem tudok ott lenni, mert a papírjaim otthon vannak, nem vagyok idevalósi. Haza kell utaznom a papírokért. „Jól van, testvér, de ha lehet, gyere vissza addigra! Adjatok neki is tisztségviselői igazolványt.” Akkor tudtam meg, hogy a főnököm a Komárom megyei Nyilas Párt propagandafőnöke volt. A háború után találkoztam egy volt inasommal, és érdeklődtem, hogy mi lett a főnökkel. Mondta, hogy valamelyik faluban a faluhivatal elnöke.

Megkaptam a „SAS” behívómat, egy levelezőlapot, amire keresztben nagy betűkkel pirossal rányomtatták az SAS-t, ami azt jelentette, hogy „Siess Azonnal Sürgős”. Ha valaki ilyen behívót kapott, annak huszonnégy órán belül jelentkeznie kellett katonai szolgálatra abban a körzetben, ahová tartozott [SAS-behívó – névre szóló katonai behívóparancs (hivatalos nevén: behívójegy) volt a második világháborúban a nem tényleges állományúak számára. A posta expresszküldeményként kezelte, címzettje köteles volt 48 órán belül bevonulni a kijelölt helyre. Nevét az első szavak: "Sürgős, azonnal siess" kezdőbetűinek összeolvasásából kapta. – A szerk.]. Engem Komáromba hívtak be. Akkor szűnt meg a kapcsolatom a szülőkkel. Teljesen. Nem akartam, hogy a szüleim kikísérjenek az állomásra. Amúgy is fájó volt számukra, hogy én, a legfiatalabb gyerek a családból, elmentem, és ott hagytam őket a házban. Emlékszem ma is, hogy édesapám és édesanyám az ajtóban álltak, és integettek, amikor visszafordultam. Elmentem a mai feleségem lakására, ott is elbúcsúztam. A feleségem, akkor még fiatal lány, kikísért az állomásra. Így kerültem Komáromba, ahová az idősebb korosztályt is besorolták. Többek között a Perblum Józsi bácsit is, aki szintén [Duna]Szerdahelyről vonult be. Fehér karszalagos volt [Fehér karszalagot a zsidó származású keresztények viseltek, vagyis azok a kikeresztelkedettek, akik a hatályos zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek. Őket keresztény munkaszolgálatos századokba osztották be. Lásd még: munkaszolgálat. – A szerk.], mert ő kitért. Nem mint zsidót hívták be, hanem mint reformátust. Viszont tanított bennünket. Az első, amit megtanultam tőle, az volt, hogy amikor osztották „csajkával” a levest, akkor le akartam ülni enni, de azt mondta, hogy gyere, Feri, állj itt, mellettem. És újra beálltunk a sor végére. Ahogy sorakoztak a többiek is az ebédért, én mellé álltam. Rájöttem, hogy okosan csinálta. Állva, miközben ettük a levest, mentünk közelebb és közelebb. Amikorra megettük a levest, addigra oda is értünk. Megkaptuk a „csajkába” a másikfélét. Akik leültek, aztán nagyon sokat vártak, amíg sorra kerültek, és addigra már minden kihűlt.

Itt, Komáromban egész rövid ideig maradtunk. Az Igmándi erődben tartózkodtunk, ami lényegében a föld alatt volt [A komáromi erődrendszer legdélibb tagja az 1871–1877 között épült Igmándi erőd: lezárta a városba délről vezető utat. – A szerk.]. A szobák, az úgynevezett körletek, mind-mind a föld alatt voltak. Onnan egyenesen Győrbe kerültünk a Frigyes laktanyába. A Frigyes laktanya a város közepében állt. A Frigyes laktanyában utászok voltak és mi, munkaszolgálatosok. Az utászok a legkegyetlenebb társaság volt a magyar hadseregben, a rendőrökön kívül [Kornfeld Ferenc valószínűleg a tábori csendőrökre gondol. Lásd: tábori csendőrség. – A szerk.]. Úgy bántak velünk, hogy hihetetlen. A közönséges utász megkövetelte, hogy ha elmentünk mellette, akkor tisztelegjünk. Ha nem tisztelegtünk, akkor belénk rúgott. A parancsnokság mindig úgy állította be, hogy az utász altisztek lettek a kiképzők. Egy utász tizedes vagy egy utász őrvezető atyaúristen volt nálunk. Akkor tanultuk a „jobbra át”-ot, „balra át”-ot, meg „indulj”, „állj!”. Ezek annyira embertelenül csinálták, hogy például amikor kitavaszodott, gyakran esett, sár volt, és csupa olyan parancsot kaptunk, hogy „feküdj, fel”, „feküdj, fel!”. Persze bele a tócsába. Ezt élvezték az utászok. Utána olyan gyakorlatokat végeztettek velünk, mint a békaügetés. A kezünkbe csákányokat és lapátokat adtak, azt felemelve kellett tartani. Borzasztó. Direkt arra ment ki a dolog, hogy kikészítsenek bennünket

Egy idő után Győrből elvitték a zsidókat, ami által felszabadult egy csomó lakás. Győr mellett, közvetlen a város szélén volt egy ilyen fabarakkos rész, ahol a szegények, a koldusok, tehát a lakosok „legcsürhébb” része élt. Őket beszállásolták a zsidó házakba, minket pedig a fabarakkokba [A győri gettót Győrszigeten, a belvárostól kb. öt kilométerre állították föl. Ez a telep az első világháború idején hadifogolytábor volt, majd katonai terület lett, épületeiben mintegy 430 helyiséggel, amelyekben azelőtt mintegy 1200 ember élt. Ide zsúfolták össze a több mint 5600 zsidót, akik közül mintegy 1000 főt a környékbeli településekről kényszerítettek a gettóba. Innen kezdődött a bevagonírozás 1944. június 11-én, a második transzport pedig június 17-én hagyta el a várost. – A szerk.]. Közben már előtte megkérdezték, hogy kik az iparosok. Kiválasztották a szabókat, a susztert, a bádogost, az asztalost, és azt mondták, hogy ez a törzs. Később megmagyarázták, hogy ez a csoport, az iparosok csapata, ez a törzs. A törzsbelieknek nem kellett kijárni olyan gyakorlatokra, mint amilyeneket az utászok végeztettek. A százados úr engem nevezett ki törzsparancsnoknak. Nyugodtabb volt az életem Győrben, amíg nem jöttek a hipisek. Időközben már éreztették velünk a zsidótörvények hatását. A zsidóknak le kellett adni az ékszereiket, nem lehetett vagyonuk, elvették a földeket, házakat, mindent. Jöttek a rendőrök [valószínűleg: csendőrök], kiterítettek egy lepedőt, és azt mondták, hogy akinél van valami ékszer, gyűrű, arany vagy több pénze, azt mindenki dobja le a földre. Akiknél volt, és féltek, oda ledobálták. A rendőrök aztán fogták a lepedőt, és elvitték. Nem adtak semmi papírt róla. Semmit. Ez volt a hipis. De a hipisnél nekünk is, a törzsnek is ki kellett vonulnia, és leadni mindent. A második hipis után már okosabbak lettünk, és eldugtuk a holmit. Ha azonban valaki valamit nem adott le, akkor a rendőrök megfogták, megverték. Járt egy olyan mondóka a csendőrök száján, hogy „aki keres, az talál”! Megkezdődtek a motozások. Ha találtak valamit, nagyon megverték az illetőt, és elvettek mindent. Mivel szabó voltam, varrtam egy kis zacskót vászonból, és a törzsbeliek, akiknek még megmaradt az aranygyűrűje, órája vagy ilyesmi, nekem adták, én meg beleraktam a zacskóba. A varrógépnek van egy kis gömbölyű része, ahol olajozni szoktuk. Oda beleakasztottam mindig a zacskót, amikor mentünk a hipissorakozásra. Nálunk ezért nem találtak semmit. A kocsisoknak is sokan odaadták az ékszereket elbujtatni a szerszámok közé. Akadt olyan kocsis, aki azt mondta, hogy megtalálták a rendőrök… elvitték! Nem akarok nevet mondani, mert ismert [névről van szó]. A vasútállomástól nem messze laktunk a fabarakkokban, és srégen szemben volt a vagongyár, hátrább pedig az utász gyakorlótér a Rába-parton. Vele szemben volt a repülőtér. A közepében ennek a négyszögnek, ott voltak a fabarakkok. Amikor bombáztak, akkor ezeket a pontokat bombázták. Mi nagyon féltünk természetesen, de a kerítés alá utakat kapartunk ki, hogy ki tudjunk bújni. Előfordult, hogy kifutottunk a Rába partjára. Egy alkalommal a bombázás alatt csak annyit éreztem, mintha valaki seggbe rúgott volna. Beleestem a vízbe, de nem emlékeztem semmire. Ez volt valószínűleg a szerencsém. A barátok húztak ki a vízből. Derékig a vízben voltam. Körülöttünk mindenhol bombatölcsérek tarkították a partot. Életben maradtam. A munkaszolgálatban a sógorommal együtt voltam, aki borzasztóan megörült, amikor visszahoztak a táborba, és hogy egyáltalán életben maradtam. A mi századunk volt a 101/202-es légó mentőszázad. Ez azt jelentette, hogy ha bombázták a várost, a mi századunknak kellett kivonulnia, és menteni azt, ami menthető. Egyszer a város központjában, ahol a Nemzeti Bank állt, az aranyholmit is szétbombáztak. Állítólag közülünk valaki talált egy aranytéglát. Elásta Győrben, aztán a háború után elment, és előszedte. Nekünk szerencsénk volt, mert két nagyon rendes századosunk volt. Az egyik a győri Kék Hajó nevezetű szálloda tulajdonosa volt, Maixnernek hívták, Maixner százados. Nagyon rendes és becsületes ember volt, aki nem engedte, hogy bántsanak. Varrtam neki egy nyári egyenruhát, ami feltűnt a tisztecskéknek. Persze ők is szerettek volna ilyen egyenruhákat. Logikus, hogy nekem mindenki parancsolhatott. Maixner százados ezért napiparancsot adott ki, amit felolvastak, miszerint a törzs bármelyik tagja csak akkor csinálhat bárkinek bármit, ha szolgálati jegyet kap az illető. A szolgálati jegy egy cédula volt, amire ráírta a százados, hogy mit engedélyez, és aláírta. Az utászoknál szolgáltak karpaszományos őrmesterek, fiatal altisztecskék. Amikor megtudták, hogy a századosnak van egy jó szabóműhelye, mert hát ketten voltunk szabók, azt akarták, hogy nekik is varrjunk egyenruhát. Különben ha azt varratni kellene, egy csomó pénzbe kerülne. Gondolták, hogy ingyen megússzák. Emlékszem rá, hogy jött az egyik karpaszományos őrmester, hogy tudnék-e varrni neki egyenruhát. Mondtam, hogy persze hogy tudnék, nem gond, csakhogy ezt így nem lehet. Megvolt a napiparancs, csak annak lehet varrni, akinek a százados úr ad szolgálati jegyet. Majd ő elintézi. Nem kapott szolgálati jegyet, de csak járt a nyakamra. Mindig azt magyaráztam, hogy nem tehetek róla, én szívesen megvarrnám, de a parancs az parancs. A százados aztán megkérdezte tőlem, hogy miképpen viselkedik velem. Ez véletlenül nagyon nyúzta a fiúkat. Ha kimentek a srácok, akkor kínozta őket. Emlékszem rá, egyszer jött ez az őrmester, és azt mondta: „Mondd, zsidó, mért nem akarsz te nekem egyenruhát varrni?” A századosra és a napiparancsra hivatkoztam persze, de elkezdett velem amúgy emberi módon beszélni. Kérdeztem tőle: „Őrmester úr! Hát maga miért kínozza mindig a mi gyerekeinket ott kint?! Jönnek be állandóan panaszkodni, hogy amikor maga van szolgálatban, hogy mit csinál velük. Hát nem muszáj ezt csinálni. A többiek nem csinálják. Miért pont maga csinálja ezt állandóan?” Úgy látszott, a pasas észhez tért. Jöttek a gyerekek vissza a munkából, és csodálkoztak, hogy az őrmester megváltozott, másként viselkedik. Mondtam a századosnak: „Százados úr! Most már adhatna jegyet annak az őrmesternek.” Egyszer csak jött be az őrmester. „Na, csinálsz nekem egy ilyen egyenruhát? Itt a szolgálati jegy.” Kapott szolgálati jegyet, meg is varrtam neki. Azóta a gyerekeknek nem volt bajuk vele. Soha többet nem szólított úgy, hogy te, zsidó! Normálisan bejött, és azt mondta: „No, munkaszolgálatosok, mi újság?” Ez egész novemberig tartott. Közben két férj és feleség, győriek szintén, bent voltak nálunk. A férjeik munkaszolgálatosak voltak, mérnökök, ők találták fel a magyar „Botondot”. A Botond a legmodernebb harckocsi volt Magyarországon [A Botond katonai teherjáró gépkocsi volt, melynek kifejlesztése a Rába Vagon- és Gépgyár konstruktőrének, Winkler Dezsőnek a nevéhez fűződik. 1938 szeptemberében kezdődött meg a gyártása. – A szerk.]. Ezt a két munkaszolgálatost nem vitték el Auschwitzba. Az asszonyok közül az egyik pont állapotos volt, ott nálunk, a szalmán szülte meg a kisgyereket. Az egyiket Korányinak hívták. A háború után életben maradt, és a minisztériumban dolgozott. Annyit tudok, hogy magas rangú tiszt volt. Ezek ketten voltak, akik mint házaspárok éltek a táborban.

A keretlegénység között volt egy dunaszerdahelyi, Pálffy Ernő. Ő minden héten hazajárt, és mesélte, hogy mi történt Dunaszerdahelyen. Tudtuk, hogy nincs ott senki a zsidók közül, a családunkból, de bármelyikünknek valamire szüksége volt, azt Pálffy Ernő mindig elhozta. Nekem gyűszűk, tűk, gépselyem hiányzott. Mindig hozott, soha nem kért pénzt érte. Süteményt, szalámit, szalonnát hozott nekünk, amit a felesége küldött. Az összes [duna]szerdahelyinek mindig hozott valamit. Végtelenül rendesen viselkedett. Rajta keresztül tudtuk, hogy mi történik [Duna]Szerdahelyen. Különben a saját családunkról nem tudtunk semmit, mert őket már elvitték. Pálffy Ernő végtelenül rendes ember volt, amikor a háború után hazajöttünk, nagyon, nagyon sok embernek, akikről én tudok, mindenkinek visszaadott mindent. Visszaadta, amit odaadtak neki eldugni.

November hetedikén vittek el bennünket. Mentünk Győrből egész Ausztriáig, egy kis faluba. Ott vagoníroztak be bennünket, normális, rendes személykocsikba. Ausztriában a magyar katonák átadtak minket a német katonáknak. Akadt olyan német katona, aki beadott nekünk egy egész német kenyeret, négyszögleteset. Mint a tégla, olyan volt. Nem tudtuk, hogy ez mit jelent, azt hittük, hogy ez a koszt, amit adnak nekünk. Amúgy nem adtak semmi kosztot, ugyan mindenkivel volt ennivaló. Konzervek, kenyerünk is volt. Nekem is volt kenyérzsákom. Éhezni nem éheztünk akkor. Vittek bennünket egész Buchenwaldig. Pár napig tartott az út, de a vonat nem állt meg sehol. Amikor odajutottunk a koncentrációs tábor elé, egy felirat tűnt a szemünkbe: „Arbeit macht frei”. Felsorakoztattak bennünket egy nagy téren, aminek a végében egy épület állt. Az emberek csíkos ruhában járkáltak. Kérdezgették németül, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Odajött egy magyarul beszélő férfi csíkos ruhában, s odakiabálta: „Egyetek meg mindent, ha van ennivalótok, mert mindent elvesznek tőletek! Semmit se hagyjatok meg! Mindent egyetek meg!” Mi még nem tudtuk, hogy miért. Akkor ennek az embernek adtam a kenyérzsákomból két vagy három darab félkilós húskonzervet. Benne volt a briftasnim, abban az utolsó fényképek, amiket hazulról vittem. A szüleim, a sógorom, a nővérem és az én fényképem meg a szájharmonikám. Letettem a földre a kenyérzsákot, és odaszóltam neki: húskonzervek, egye meg! Nekem csak a briftasnit, a szájharmonikát és a kenyérzsákot adja vissza. Aztán bevittek bennünket egy helyiségbe, ahol az első dolog volt, hogy mindenkinek pucérra kellett vetkőznie. Felállítottak minket alacsony padokra, jöttek a férfiak nyírógépekkel, és mindenhol lenyírtak. Hónaljak alatt, hason, mindenhol, ahol szőrzet volt. A fejeket is. Utána jött egy másik férfi, aki kannában hozott egy festőpemzlit, amivel az egész testet összevissza kente. Az a szer úgy csípett! Aztán mondták, hogy ez a fertőtlenítő. Jó kondícióban voltam, százhat kilót nyomtam. Lenyírtak bennünket, és akkor vittek tussolni. Jó meleg fürdő volt. Gondoltuk, ez már jó. Akkor továbbindítottak. Hiába tiltakoztunk, hogy a ruháink ottmaradtak. Nem kell visszamenni, mondogatták, indulás tovább. Egy másik helyiségben mindenkinek a kezébe nyomtak egy csomagot. Abban csíkos ruha, egy ing, egy pulcsiszerűség rejtőzött, azzal a felirattal, hogy „KLB”, nagy betűkkel. „KONCENTRAZIONSLAGER BUCHENWALD”. Innen is továbbmentünk. Megkezdődött a névsorolvasás. Bediktáltuk a személyi adatokat, nevet, mikor születtem. „Mostantól fogva a neved nem Kornfeld Ferenc, hanem 87795! Ezt tanuld meg jól németül is, tanuld meg szlovákul is, magyarul is. Mert jelentkezned kell majd, ha ezt a számot hallod.”

Ezt minden nyelven elmondták. Akik a névsort írták össze, ők mondták nekünk, szintén foglyok voltak, de már régebben itt éltek. Egy sátortáborba vittek, ahol csoportokba osztottak bennünket. Úgy, ahogy számok szerint érkeztünk. Mi csupa barátok voltunk. Ötvenketten mentünk [duna]szerdahelyiek, így abban a csoportban ötvenketten voltunk [duna]szerdahelyiek. Majdnem mind húsz évesek voltunk, majdnem mind együtt jártunk iskolába. Ismertük egymást, barátok voltunk. Igyekeztünk együtt maradni mindig. Ott tényleg még a nevünket is elvesztettük. Mindenünket elvették. Egyszer csak látom, hogy jön ez a csíkos ruhás fiatalember, de már én is csíkos ruhás voltam, engem is lekopaszítottak. Nem ismert meg engem. Csak kiabálta, hogy ki volt az, aki ott azt a kis kenyérzsákot letette a földre. És közben mutogatta azt a kenyérzsákot. Mondtam neki, hogy én voltam az. Kérdezte, hogy mi volt a zsákban, én meg elmondtam neki. Odaadta, mert tudta, hogy az enyém. Benne volt a szájharmonikám, benne volt a briftasni, a szüleim képe.

Akkor már úgy volt, hogy a rablógyilkosok, az úgynevezett blockältesterek [kb. „rangidősek”] is a koncentrációs táborokba kerültek. Ezek voltak a „főnökök”. Mivel rablógyilkosok voltak, ők fekete jelet viseltek. A kápók ütöttek-vertek mindenkit. Buchenwaldban nem maradtam hosszú ideig, onnan továbbvittek. Arbeit macht frei, elmagyarázták, hogy elvisznek bennünket olyan helyre, ahol dolgozni kell, de szabadabbak leszünk. Elvittek bennünket Schliebenbe [Buchenwald egyik altábora volt itt, a HASAG gyár mellett. A lipcsei HASAG vállalat (Hugo Schneider Aktiengesellschaft-Metalwarenfabrik) az I. G. Farben és a Hermann Göring Művek után a harmadik legnagyobb, kényszermunkásokat alkalmazó német gyárhálózat volt. 1944-ig négy tábort üzemeltetett Częstochowában, majd 1944 nyarától munkatáborokat állítottak fel minden németországi HASAG gyár mellett. A munkatáborok a buchenwaldi koncentrációs tábor melléktáborai voltak. A HASAG gyárakban főleg női kényszermunkások dolgoztak. – A szerk.]. Schlieben Németországban volt, páncélöklöket gyártottak ott. A gyárépület az erdőben állt. A város másik felében pedig az úgynevezett „gieserei”, óriási nagy katlanokba gyúlékony robbanóanyagot öntöttek, ezt főzték vagy mit csináltak vele, és betöltötték a fejekbe. Mi állítottuk össze ezeket a páncélöklöket. A hosszúságuk körülbelül egy méter húsz volt, és három részből álltak. A páncélököllel vállból lőttek. Schliebenben különböző nemzetiségű foglyok dolgoztak. A szám alá mindenki egy háromszöget is kapott, mely szerint megállapíthattuk, hogy ki hová tartozik. Ha a háromszög piros volt, azt jelentette, hogy az illető kommunista, ezért került oda. Ha fekete volt, akkor az rablógyilkos, ha lila, akkor már tudtuk, hogy az az ember valami vallási szekta tagja, aki nem akart harcolni. Nem is tudom, hogy a zöld mit jelentett [A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, T = cseh). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték;  zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínű (lilaszínűt) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színűt a az ún. „aszociálisok” (csavargók, leszbikusok, prostitutáltak) és a cigányok; kéket az emigránsok; és két Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. – A szerk.]. Persze aki sárga volt, az csak zsidó lehetett. Én próbáltam szóba elegyedni néhánnyal. Németül jól beszéltem. A csehekkel nagyon gyorsan kapcsolatot teremtettünk, de a lengyelekkel kevésbé. A giesereiban, ahol ezt a robbanóanyagot öntötték, majdnem mind lengyel volt. Az egyik éjszaka a lengyelek felrobbantották ezt a giesereit. Óriási nagy tartályokban tárolták ezt a gyúlékony anyagot. Olyan robbanás volt – mi szerencsére akkor nem voltunk munkában, bent voltunk a lágerban –, hogy még oda is röpködtek be a fűtőtestek. Nem tudtunk tovább dolgozni. A németek először elkezdtek kínozgatni bennünket, majd mindenféle értelmetlen munkát végeztettek velünk, csak azért, hogy elfoglaljanak bennünket. Például összehordattak körülbelül tízezer darab csövet, beleraktuk ládákba, elvitették máshová, és ott kirakatták. Hajtottak bennünket. Ütni, verni láttam Schliebenben is. Azt azonban nem, hogy lelőttek volna valakit.

Én is voltam vorarbeiter [előmunkás] egy időben. Még Schliebenből megszökött három ember. Egy magyar, egy cseh, a harmadikat már nem tudom. Elkapták és visszahozták őket. Akkoriban még jó kondícióban voltam, kiszúrtak a németek, mondván, én leszek a kápója ennek a három embernek. Bent a lágerban kellett dolgozniuk, fát vágni a konyha részére. Megörültem, hogy kapok egy kápó karszalagot, most már én is dupla kaját fogok kapni. Ez volt a lényeg, semmi más. Csakhogy a kápók mindegyikének volt egy jó vastag botja. Állandóan ordítoztak, hol ezt vágták fejbe, hol annak ütöttek a nyakára, ütötték-verték a népet. Különösen akkor tett ki magáért a kápó, ha közeledett egy német. Amikor megtudtam, hogy kápó leszek, tudtam, hogy nekem is kell bot. Reggel mindenki kiment dolgozni, én meg ezzel a hárommal mentem fát vágni. Mondtam nekik, hogy kezdjenek neki a favágásnak. Fogjál neki te, mondták, ők bizony nem fognak dolgozni. Mondtam nekik, hogy fát kell vágni, azért vagyunk itt. Felemeltem a botot. Abban a pillanatban az a három pali, mindegyiknél fejsze, egyenesen jött felém, hogy ők inkább engem vágnak szét. Úgy beszartam, az életben talán még nem voltam annyira megijedve. Könyörögtem nekik, erre mondták, hogy csináljam én, vágjak én fát. Nekifogtam, izzadtam, mint a ló. Jó kondícióban voltam, vágtam a fát, fűrészeltem, aprót vagdaltam. Ők meg ültek, nézték, rajtam röhögtek. Még kommentálták is, jól vagy rosszul csinálom-e. Este jöttek a németek átvenni a munkát, amit ezek hárman végeztek. Kevésnek tűnt nekik, én meg hülyére dolgoztam magam. Akkor nagyon megvertek a németek, hogy milyen kápó vagyok. Minek van nekem az a bot? Verjem őket, akkor fognak dolgozni. Nem mondhattam, hogy ők fejszével jöttek felém. Be voltam szarva. Másnap megint kimentünk fát vágni. Könyörögtem nekik. „Istenem, láttátok, milyen verést kaptam! Azt akarjátok, hogy engem csapjanak agyon? Hát segítsetek valamit! Én is vágom, én is segítek!” Másnap már mind a négyen dolgoztunk. Ők is dolgoztak, estére már minden rendben volt, mert eleget vágtunk. Ez a többiektől távol történt, senki nem jött minket ellenőrizni napközben. Amúgy a beígért dupla adagot megkaptam levesből is, főzelékből is, a fekete vízből is. Kenyérből nem kaptam többet. Kenyérből mindig egyformán kaptam.

1944 szilveszterét Schliebenben éltük át. Boldogok voltunk, hogy karácsonyra hazaengedték a szakácsokat, és mi majd jó hideg kaját kapunk, szalámit meg ilyesmit. Francot! Két napig nem kaptunk semmit, és dolgoztunk éjjel, nappal. Újévkor ugyanez volt a helyzet. A szakácsokat hazaengedték, mi meg dolgoztunk éjjel, nappal. Úgy, hogy ki sem engedtek bennünket. Az őrséget is lecsökkentették.

Egyszer csak minden előrejelzés nélkül, az egyik délután összeszedtek bennünket, bevagoníroztak nyitott tehervagonokba. Letakartak ponyvával, és valahová elszállítottak bennünket. Ez már a hegyekben volt, hidegek voltak, majd megfagytunk. Floessbergbe szállítottak minket [Szintén Buchenwald altábora volt, és itt is a HASAG-nak volt érdekeltsége. – A szerk.]. A láger körül drótkerítést húztak. A sarkaiban és a közepén őrtornyok álltak. A világítás befelé irányult. A drótkerítésbe villanyáramot vezettek. Bent a lágerban csak egy üres pusztaság, semmi más nem várt minket. Oda behajtottak, és csoportokba állítottak. Ilyen szakasz, olyan szakasz. A németek barakkjai a táboron kívül álltak. Nekünk ott bent semmi. És akkor elkezdtük ásni az alapokat azoknak a barakkoknak, amelyekben majd lakni fogunk. Az első három napon az alapokat ástuk, csákányoztunk, lapátoltunk, mindent. Este appell. Ha kisgyerekek potyogtak az égből, az appelt akkor is megtartották. Az appellon mindig megszámoltak bennünket. Amint megszámoltak, mehettünk „haza”. A haza azt jelentette, hogy mindenki oda ment, ahol ásta az alapokat. Belebújtunk a kiásott lyukba. Összebújtunk, a testünkkel melegítettük egymást. Közben havazott, fújt a szél. A legborzasztóbb akkor volt, amikor jégeső esett. Nekünk csak az a gödör volt, semmi más. Vigyáztunk egymásra. Aki a szélén volt, azt egy bizonyos idő után mindig behívtuk a csoport közepére. A szélső így beljebb jött, aztán egy idő után újra kikerült a szélére. Szóval ez borzasztó volt. Másnap így mentünk dolgozni. Reggel négy órakor már fütyültek, szirénáztak.

Ennivalót kint kaptuk munka közben, reggel. Eleinte úgy volt, hogy négyen kaptunk egy kilós kenyeret. Elosztottuk, mindenkinek huszonöt deka. Egy „csajkába” fekete vizet öntöttek kávé helyett. Délben eleinte marharépalevest ettünk. Ameddig Schliebenben voltunk, addig egy kis bors is érződött a levesben, egy kicsit sűrűbb is volt. Floessbergben már nem. Itt már csak répából főzték a levest. Nagy néha valami rizsszerű vagy kukorica, egy kanál főzelék is került. Mit tudom én, hogy mi volt az. De hát boldogok voltunk, hogy enni kaptunk. Este, amikor vége lett a munkának, megint csak fekete meleg vizet ittunk. A huszonöt deka kenyér a napi fejadag volt, saját magunknak kellett beosztanunk, reggelire, ebédre, vacsorára. A vorarbeiterek és a kápók dupla adagot kaptak mindenből. A legelején a táborban és a táboron kívül latrinákat építtettek. Lehetett menni a latrinára, csak éppen nem szabadott sokáig ott tartózkodni. Ezek a marha vorarbeiterek állandóan figyelték.

Amikor Floessbergbe kerültünk, kápó karszalagom volt, de nem volt csoportom. Minden kápónak össze kellett szednie az embereit, én pedig ott álltam ember nélkül. Mutogattam a [duna]szerdahelyi srácoknak, és egyből összefutott valami harminchat haver. Mondtam, hogy ez az én csapatom. Nekem kellett sorba állítani őket, megszámlálni stb. Miután felépítettük ezeket a barakkokat, kisült, hogy a németek Floessbergben éppen olyan gyárat akarnak építeni, mint amilyen Schliebenben volt. Ez a harminchat ember lett a „waldkommando”, mi készítettük elő a terepet. Amikor megérkeztek a vagonok, mi raktuk ki őket. Közben a németek vigyáztak ránk. Motorkerékpárral jártak, mikor jöttek, messziről berregtek, dübörögtek. Odaértek, kijelentették, „machts’ weiter”, mi meg csináltuk weiter. Közben meg elmentek sörözni. Nekünk sem kellett több. Észrevettük, hogy nincs körülöttünk német, hát leálltunk. Elkezdtünk beszélgetni, hogy kinek mit fog főzni a mamája, ha egyszer hazamegyünk. Csak az ennivalón járt az eszünk. Az egyik elmesélte, hogy milyen finom pörköltet tud főzni az anyukája, a másik, hogy az ő anyukája diós halat fog főzni, ábrándoztunk a sóletról, sült tésztákról. Beszélgettünk, és közben nem vettük észre, hogy a német láger parancsnoka, aki lóháton járt, odaért hozzánk. A kör közepén álltam, mert én voltam a kápó. Mindenki letámaszkodott, és úgy beszélgettünk. Leszakította a kápó karszalagot, és istenes verést kaptam. Befejeződött a kápó pályafutásom. A csapatot rögtön beküldte a lágerba. Lóról kísért bennünket be, nehogy valaki is elmenjen. Vonultunk egyenesen a lágerba, az appellplatzra. Engem előre küldött, a szakasz elé, körülbelül harminc méterre. Már késő délután volt, sötétedett. A többi század és a szakasz felsorakozni készült. Jeges, esős nap volt. Nem kívánom senkinek. Kiszúrt két olyan „fogdmeg” lengyel gyereket, kápókat, hogy ezek üssenek. Jöttek is azokkal a durungokkal, élvezte az a kurva német. Ütöttek, vertek, ahol értek. Akkor sérült meg a hátgerincem. Borzalmasan összevertek. Ott kellett maradni térdelve. Emlékszem, hogy mindig a kezemre támaszkodtam, annyira fájt. Nem tudtam kiegyenesedni. És mindig fel kellett emelnem a kezem. Aztán megint vertek. Aztán amikor már agyonvertek, térdelni kellett, másnap reggelig ott térdeltem. Rám fagyott a ruha a jégesőtől. Másnap reggel, amikor megparancsolták, hogy álljak fel, nem tudtam felemelkedni. Ketten elemeltek fel, nem tudtam állni, nem tudtam kiegyenesedni. Felemeltek, és bevittek a revierbe. Reviernek hívták a kórházat. Amikor bekerültem a revierre, lefektettek egy asztalra, és erőltették a lábamat, hogy egyenesedjen ki. Három orvos vett körül, akik éppúgy foglyok voltak, mint mi. Az egyik közülük magyar, a másik cseh, a harmadik lengyel volt. A magyart Elfer Gyurinak hívták. A háború után Pesten, a Szent Erzsébet kórházban dolgozott mint főorvos. A csehet Jiří Urbannak hívták. Nem tudom, hogy mi lett vele. A lengyel nevére nem emlékszem. Ők hárman próbálgatták kiegyenesíteni a lábamat. Hol az egyik, hol a másik szólt hozzám valamit. Én mindegyiknek a saját nyelvén válaszoltam, de megértettem, hogy nekem mozdulatlanul kell feküdnöm. Több napig ott tartottak. Mindig valamelyikük megetetett, s közben beszélgettünk. Gyógyszer nem volt, nem kaptam semmi gyógyszert. Elfer Gyuri jól beszélt angolul, a cseh nagyon jól beszélt németül, a lengyel pedig franciául. Egymás között ezek hárman nem tudtak beszélni. Egyszer csak Elfer Gyuri mondja nekem, hogy tolmácsoljak nekik. Ott ragadtam bent a kórházban, mert én mindegyikükkel tudtam beszélni. Lényegében ez mentette meg az életemet. Ha a németek újra kivittek volna munkába, biztosan kikészültem volna. Már így is borzasztóan kezdtem tönkremenni. Nem kaptam dupla kaját.

A kórházban volt egy kisfiú, Gyurika. Újpesti gyerek volt. Nagyon vékony kiskölyök volt, hosszú zsidó gyerek, száznyolcvan centiméter magas. Megtudtuk, hogy csak tizenhárom éves. Kérdeztük is tőle, hogy hogy került oda. A mamájával együtt hozták be a lágerba. Azt mondta neki a mamája, hogy ha megkérdik tőle, hogy hány éves, akkor mondja azt, hogy tizenhat. Ez mentette meg az életét, mert a férfiak közé sorolták be. Gyerekes dolgokat kérdezett: „Mondd, Feri, ha hazamegyek, a kiskutyánk még meglesz? A macskánk. Én úgy szerettem a kismacskánkat. Mindig a szomszédba szokott átmenni. A kismacskánk is biztos otthon lesz. Anyukám az már biztos otthon lesz, mire én hazaérek.” Borzasztóan szerettük azt a gyereket, az egész társaság. Gyurika megbetegedett ödémában. Gyógyszerünk nem volt, csak egy görbe olló, skalpel, géz és szike. Ez volt az összes „gyógyszer”. A Gyurikának a segge dagadt meg. Azt mondta nekem az Elfer Gyuri: „Te, Feri, fogd a gyereknek a kezét! Magyarázd el neki, hogy nekem is éppen ekkora fiam van, ezért nekem éppúgy fáj operálni, mint neki. Ne kiabáljon, mert nekünk is fájni fog. Bírja ki, mert csak úgy tudunk rajta segíteni. Megpróbáljuk őt megoperálni.” Lefektették Gyurikát, megfogtam a kezét, és elmagyaráztam neki. Az Elfer a skalpellal egy vágást húzott. Nyomkodta oldalról a sebet, de semmi. Jiří Urban felkapta az ollót, ami ott volt mellette, és csinált egy jó nagy vágást a gyerek seggén. Belenyúlt a sebbe, csak akkor folyt ki belőle a genny. Ez a gyerek végigszenvedte az operációt. Egy hangot nem adott ki. Életemben nem felejtem el. Mit kínlódott, összerágta a kezemet, de egy hangos szót nem ejtett. Utána még egypár napig etetgettem Gyurit.

Közben hallottuk, hogy közeledik a front. Hallottuk a bombázásokat, az állandó dübörgést, repülők jártak felettünk oda-vissza. Floessbergben felépítettük a páncélökölgyárat. Amikor végeztünk a különböző kinti munkákkal, akkor mindenki visszatért a lágerba. Pontosan beosztottak mindenkit, hogy ki hol fog dolgozni a gyárban. Megszűntünk mint waldkommando, és összeállító csoport, ill. töltő csoport lettünk. Elérkezett 1945. április tizenharmadika, ez egy különleges nap volt, nagyon belevésődött az agyamba. Aznap éjjel az amerikaiak szétbombázták a gyárat, de a lágerra nem esett egy bomba sem. Ilyen pontos értesüléseik voltak. Befejeztük a munkánkat azzal, hogy másnap megyünk a gyárba, de abból nem maradt semmi. Ezért továbbvittek bennünket. Floessbergből marhavagonokban utaztunk, hetven-nyolcvan ember szorongott egy vagonban. Mielőtt bezártak volna, a németek kristálycukrot szórtak a markunkba. A csíkos zubbonyon két zseb volt, abba szórtam a cukrot. Ami a tenyeremre tapadt, azt lenyalogattam. Keresztülutaztuk Ausztriát, Csehországot. Láttam a cseh állomások feliratait, emlékszem az osztrák állomások felirataira is. Fel- és alá szállítottak bennünket. Valószínűleg nem tudtak velünk mit kezdeni, mert közeledett a háború vége. A többiek habzsolták a cukrot, én nem. Én csak megnyálaztam az ujjamat, benyúltam a zsebembe, aztán nyalogattam.

Így vittek bennünket tizenhat napig. Néha kinyitották az ajtót, és akkor kitehettük a halottakat a vagonból. Kiugrottunk, befeküdtünk a hóba, zabáltuk a havat. Ha akadt egy kis pocsolya, akkor hasra feküdtünk, és ittunk a pocsolyából. Egész idő alatt sem enni, sem inni nem kaptunk. Eleinte azt csináltuk, hogy ha meghalt valaki a vagonban, a hullát hátraadtuk, és ott felstószoltuk. Később rájöttünk, hogy alulról borzasztóan húz a vagon. Aztán már nem adogattuk hátra a hullákat, mindig úgy fektettük őket, hogy takarják a réseket a padlón. Aztán egyre több lett a hulla, nem kellett rést keresni. A vagon egész alja le volt takarva halottakkal. Rajtuk ültünk és feküdtünk. Már nem húzott annyira alulról, a halottakon aludtunk. Enni nem kellett, mert nem volt mit. Így érkeztünk meg április huszonkilencedikén Mauthausenba. Ötvenketten indultunk el mi, [duna]szerdahelyiek. Hárman érkeztünk meg: Grünfeld Simi, König Marci és én. Mi, Simivel jobb állapotban voltunk. Közrevettük a Marcit, és segítettük. Láttuk Mauthausenban lent az állomáson, hogy fent, a dombon ott áll a láger. Öt kilométert kellett oda gyalogolni. Szegény Marcit cipeltük magunkkal. Folyton azt hajtogatta, hogy ő már nem bírja. „Gyerekek, csak addig hagyjatok leülni, amíg elmegy mellettem a sor.” Még nem mondtam, de Mauthausenba körülbelül kétszázan érkeztünk meg. Több mint ezerkétszázan indultunk Floessbergből. Az összes vagyonunk egy kanál volt, melynek a végét kővel addig ütögettük, amíg olyan nem lett, mint a kés. Egy döglött ló feküdt az árok szélén. Azt mondta Simi: „Várjál, Feri, valamit hozok, addig fogd a Marcit.” Én fogtam a Marcit, lassan lépkedtünk, úgy, ahogy ment a sor. A lónak a patájában van egy háromszög, amit a kovácsok mindig kivágnak. A Simi azt kivágta. Olyan volt, mint a rágógumi. Egy darabot levágott nekem, magának, Marcinak is egy darabot. Rágcsálni. Addig, amíg feljutunk a lágerig, legyen valami a szájunkban. Marci könyörgött: „Engedjetek addig leülni, amíg elmegy a sor!” Nem bírtuk már cipelni a Simivel. Mondtuk neki: „Marci, ígérd meg, amikor már a vége felé lesz a sor, akkor felállsz, és jössz.” „Jövök utánatok, jövök!”, mondta Marci, és leült. Láttuk, hogy négykézláb ereszkedett, fel akart állni. Egy tizennégy éves német SS, csak srác volt, agyonlőtte. Tőlünk olyan negyven méterre lehetett. „Los, geht´s weiter!” (Gyerünk, gyerünk tovább!), csak ennyit mondott.

Megérkeztünk a lágerba. Az első dolgunk az volt, hogy megkérdeztük, működik-e a krematórium. Azt mondták, hogy már nem. Az egy megnyugvás volt, talán nem égetnek el bennünket. Akkor már mindent tudtunk. Borzasztóan megtetvesedtünk, annyi tetűnk volt, hogy ha az ember a hóna alá nyúlt, akkor egy marék tetűt vett ki. A hasán tetű, mindenhol csak tetű. Az egyetlen kívánságunk az volt, hogy egyszer megszabaduljunk ezektől a tetűktől. Látták, hogy milyen tetvesek vagyunk, bevittek bennünket egy tussolóba. Nem voltunk biztosak benne, hogy víz fog jönni vagy gáz.

Fertőtlenítettek, lenyírtak. A jó tussolás, meleg fürdő után egyszer csak kiküldtek a jó félméteres hóba. Úgy, ahogy voltunk, mezítláb, mezítelenül. Legyalogolni két kilométert, egy sátortáborba. A kétszáz legyengült ember bele a hóba, és két kilométert gyalogolni. Ott már várt az újabb gyötrelem. A táborban fa kádak álltak, olyan nagyok, mint egy szoba. Tele vízzel. A németek feltörték rajta a jeget, és még abba is belenyomtak bennünket, mert még mindig tetvesek voltunk. Ők aztán nem engedik be a sátorba a tetűt, mert akkor mindenki megtetvesedik. Csak azután engedtek be a sátorba. Négyen feküdtünk egy priccsen. Ha valaki meg akart fordulni, akkor mind a négynek meg kellett fordulnia. Én Grünfeld Simivel feküdtem. Egy alkalommal ellenőrizték, hogy ki él. Rólam megállapították, hogy már nem élek. Kivittek, kidobtak a „szemétbe”, azok közé, akiket aztán felstószoltak, akárcsak az ölfát. Simi kijött utánam. Hallgatta, hogy dobban-e a szívem. Elkezdett kiabálni, hogy ez még él, él! Visszacipelt a priccsre. Magamhoz tértem. Ha nincs Simi, akkor nem vagyok ma itt. Amikor már kicsit tudtunk mozogni, persze mezítláb, meztelenül voltunk, pokrócot vetettünk a vállunkra, és kimentünk a sátor elé. A sátortól két méterre már a szöges drót húzódott. El voltunk választva egy másik sátortábortól, de nem tudtuk, hogy kik a lakói. Nők voltak ott. Az egyikük odajött a dróthoz, és kérdezte, hogy hová valósiak vagyunk. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Megkérdeztem tőle: „Nincsenek köztetek szerdahelyiek? Mi szerdahelyiek vagyunk.” „De milyen Szerdahely?”, kérdezte a nő. „Hát Dunaszerdahely.” Elkezdett kiáltozni, hogy [duna]szerdahelyiek, [duna]szerdahelyiek, egyszer csak előjött a három Rimstein leány. Ott álltunk a Simivel ketten pokrócban. A három leányka szétfutott. Hoztak nekünk csokoládét, ki tudja, honnan, hosszú gatyákat, felső részt. Átdobták nekünk a kerítésen, hogy vegyük fel. Akkor aztán már nem voltunk mezítelenül.

Ott már a németek nem számítottak. Vártuk a háború végét. Ez már május elején volt. Elseje, másodika lehetett, amikor észhez tértem, és ki tudtam menni. Hetedikén már felszabadultunk. Egyszer csak reggel felébredtünk, és valaki kiabálni kezdett: „Nézzétek, az őrtoronyban nincsenek emberek!!” Kinéztünk, és tényleg nem voltak, pedig a németek mindig ott álltak géppuskával. Felbomlott a rend, csak lődörögtünk a sátrak között. Egyszer csak látjuk, hogy dzsipek jönnek fel a szerpentinen. Egy marha nagy néger ül az egyik dzsip elején. Nekiment a láger ajtajának, benyomta az ajtót, és angolul kezdett kiabálni: „Szabadok vagytok!” Aztán egymás után jöttek. A sok fényképész, katona, mind fényképeztek. A mi sátrunk előtt egy ilyen ölfasort raktak a halottakból, egy fiatal leányka lógott ki deréktől kifelé. Nagyon sokan fényképezték, és mi meg bőgtünk. Az amerikai katonák, akik fényképezték, mind bőgött. Mind. Mert hát az borzasztó látvány volt.

Ott találkoztam Elfer Gyurival is. Ja és Gyurika. Amikor mi elkerültünk Floessbergből, még láttam Gyurikát, hogy beszállt a vagonba. Láttam, hogy nagyon nehezen mozog, úgy emelték be őt. Azt is láttam, hogy odatartotta a kezét szegény gyerek, amikor a cukrot osztogatták. Végigszenvedte a tizenhat napos utazást, amikor csak vittek bennünket kaja nélkül. Amikor megérkeztünk Mauthausenba, és sorba állítottak, Gyurika ment, sántított, ami nem csoda, akkora vágással a fenekén. Agyonlőtték ott, helyben! Ott, az állomáson. A vagon előtt. Ezek voltak azok a borzalmas élmények, amiket az ember átélt. Ez beleivódott az ember lelkébe, ettől nem lehet szabadulni. Ahhoz évek kellenek, hogy az ember mindent elmondhasson arról, ami akkor történt. Nem szabad ennek megismétlődni.

Szabadok voltunk, és kérdeztük, hogy most mi lesz tovább. Nem tudtuk, hogy mit kell csinálni. A láger bejárata előtt egy teherautón csehszlovák zászló lengett. Odamentem hozzájuk, és jelentkeztem. Azt mondták, hogy ők Pardubicéről érkeztek, és keresnek valakit. Mondtam, hogy én nem emlékszem, hogy ilyen nevet hallottam-e egyáltalán. Közben elterjedt a hír, hogy tífuszjárvány tört ki a lágerban. Megijedtem, még ez hiányzik nekem, hogy elkapjam, és akkor ottmaradok. Könyörögni kezdtem nekik, hogy vigyenek magukkal. Beleegyeztek, de csak akkor, ha hajlandó vagyok hátul ülni a teherautón, nem pedig a kabinban. Ott be is takaródzhatok. Fát szállítottak, nyitott teherautóban. Betakarództam egy autóponyvával. Így elkerültem egész Pardubicéig. Pardubicén elmentem az állomásra. Sem pénzem, sem jegyem nem volt, felszálltam az első vonatra.

Eljutottam Prágába. Prágában találkoztam romániai srácokkal. Magyarok, erdélyiek voltak, ők is lágerból jöttek. Nem tudtak csehül, csak én. Én voltam a falkavezér. Mentünk a csehektől kérni ezt-azt, adtak is mindenfélét, segítettek rajtunk. Valahogyan a Kyj elé kerültünk. A Kyj egy egyesület volt. Bevittek egy nagy színházterembe, ami tele volt prágai németekkel, akiket a cseh Lidová Milice elkapott [A Lidová Milice a háború után alulról jövő kezdeményezéssel alakult rendőrség, amelynek feladata a rendfenntartás volt. – A szerk.]. Kívülről őrség állt, fiatalok. Megkérdezték tőlem, hogy tudnék-e egy éjjel őrt állni. Mondtam, hogyne tudnék. Az egyik adott tiszta sárga egyenruhát. A birgerlim is tiszta sárga volt. Az egy olyan, mint egy csizma, be lehet fűzni [A Bilgeri osztrák ezredes után elnevezett puha szárú, fűzős csizma neve: bilgeri. – A szerk.]. Kaptam egy piros karszalagot, rajta L és M betűkkel – Lidová Milice. Bevittek a színházterembe. Ott egy csomó ember tolongott, feküdtek hordágyakon, ücsörögtek, gyerekek, férfiak vegyesen. Az ajtóban újra kérdezte a fiú: „Kibírsz egy éjjelt őrséget állni?” „Persze hogy.” Egy hangszórón bemondta a bentieknek: „Nézzétek meg ezt az embert. Amikor elvitték koncentrációs táborba, ahonnan most érkezett, százhat kiló volt. Nézzétek meg, most negyvenhat kiló. Alig tud mozogni. Így tönkretették a koncentrációs táborban. Jól figyeljetek! Utasítást kapott, hogy lője le, ha valaki felkel vagy csak felé akar menni anélkül, hogy előtte kiáltott volna neki. Gondolhatják, hogy nem fog szórakozni! Megélte a koncentrációs tábort, minden további nélkül le fog lőni!”

Tényleg egész éjszaka nem mozdult senki. Lehet, hogy egy kicsit el is szundítottam, ahogy ott ültem az asztal mellett és rátámaszkodtam. Előttem feküdt a géppuska, a Kalasnyikov [géppisztolyfajta]. Ha valami mozdult volna, tudtam, hogyan kell meghúzni a ravaszt. Jött a reggeli váltás, hoztak valami ennivalót. Fogtam magam, elmentem az állomásra. Csak egy dolog lebegett állandóan a szemem előtt, hogy valahogyan haza kell jutnom [Duna]Szerdahelyre. Minden állomáson voltak ilyen vöröskeresztes kirendeltségek. Mindegyikbe bementem, és mondtam, hogy koncentrációs táborból jövök, haza szeretnék jutni, és éhes vagyok. És akkor adtak enni. Annyi tojást életemben nem ettem. Adtak egy helyen hat tojást, megettem a hat tojást. Bementem a másikra, ott nyolcat adtak, azt is megettem. Vajas kenyeret meg lekváros kenyeret. Ittam a teákat, kakaót, tejet. Mindegy volt, hogy mit eszek, csak sok legyen. Prágából megérkeztem Kútyba.

Kútyban volt egy érdekes esetem. Annyira erőtlen voltam, hogy képtelen voltam felszállni a vonatra. Olyan magas volt a lépcsőfok, hogy nem tudtam felszállni. Mögöttem állt egy finánc, az  megfogott, és felemelt, segített. Egy idősebb nénivel volt együtt. Ültünk együtt a kupéban. Nagyon kíváncsiak voltak, hogy honnan jövök, mi volt, hogy volt, mit csináltam, hogyan kerültem a koncentrációs táborba. Kikérdezgettek mindenféléről, én meg meséltem nekik. Rendes emberek lehettek, ha segítettek felszállni a vonatra. Kínáltak ennivalóval, volt nekik minden. Prágából utaztam haza, csak az az egyenruha, ami rajtam volt, az volt mindenem. Pozsonyban átmentem a kisállomásra, és felszálltam a vonatra, amiről mondták, hogy [Duna]Szerdahely felé indul. Egyszer csak megállt. Kiszállni, mert a vonat nem megy tovább. Kiszálltunk Vereknyén [Pozsony egyik része]. Nem tudtam, hogy miért. A hidat  ugyanis felrobbantották, nem lehetett átmenni rajta. Ki kellett szállni. Deszkák voltak lerakva két-három csónakon a Kis-Dunán, egyiktől a másikig, úgyhogy azon egy-egy ember át tudott kelni az egyik oldalról a másikra. Láttam, hogy mennek az emberek, én is átszálltam a másik oldalra. A vereknyei állomás előtt, a síneken egy csomó ember ácsorgott. Én is leültem ott beszélgetni emberekkel, ismerős senki. Egyszer csak odajön hozzám egy fiatalember. Nem néztem ki belőle sem jót, sem rosszat. Megkérdezte: „Te nem a Kornfeld gyerek vagy?” Meglepődtem! Valaki ismeri a nevemet. „Te honnan ismersz engem?”, kérdeztem tőle. „Régi [duna]szerdahelyi vagyok! Megismertelek téged”, mondta. „Van mit enned?” Elmeséltem, hogy az egész úton, mindenhol adtak valamit enni. „És inni?”, kérdezte. „Inni is adtak itt-ott, meg hát víz van mindenhol. Vizet lehet inni.” Előhúzott a zsebéből egy üveget. „Ezt húzd meg!” Az első kortyot megittam, azt hittem, hogy kiszakad a belső részem. Aztán a végén kisült, hogy nem is pálinka volt, hanem kilencvenfokos tiszta szeszt adott. Egy másik üveggel adott nekem is. „Ezt neked adom! Úgy nézd meg, hogy ezért az üvegért bármelyik orosztól egy pár lovat kapsz! Ha odaadod neki, cserélsz vele, kapsz tőle egy pár lovat!” Miért ad nekem ez az ismeretlen fiatalember egy ilyen dolgot?! Kiderült, hogy a valódi [duna]szerdahelyi rossz fiúk közé tartozott. Jónás Zolinak hívták. Nekem adta, és azt mondta: „Idefigyelj! Én nem voltam soha jó gyerek. Egyszer be is voltam csukva! Amikor kiengedtek, akkor senki a világon nem törődött velem! Senkinek nem kellettem! Édesapád azt mondta nekem: »Gyere be, Jónás gyerek az üzletbe«, és felöltöztetett! Adott egy ruhát, egy kabátot is nekem, egy nagykabátot! Ezt nem fogom elfelejteni!” Ezért adta nekem a liter szeszt. Hálás volt az édesapámnak. Így történt, hogy vele ültem egy kupéban. Egész idő alatt mesélt nekem. Nekem valahogy az agyam nem tudta felfogni, hogy miről is mesél. Ő úgy gondolta, hogy ami velem történt, az történt minden zsidóval. Megérkeztünk [Duna]Szerdahelyre. 

[Duna]Szerdahelyen leszálltam a vonatról. A vasútállomáson egy csomó ember. Kerestem ismerőseket, de engem senki nem ismert meg. Egyszer csak az egyik: „Ez nem a Kornfeld gyerek?” Megfordultam. „De ez az!”, mondta tovább. Az öreg Potács borbély volt. Ahogy ezt mondta, két fiatal fiú egyszer csak előretolakodott. Nekem ismerősek voltak, de ők azért jöttek oda, mert hallották a nevemet. Fuchs Sólem és Wosner Imi voltak. Rögtön rákérdeztem a családomra. Ki van itthon a családomból? „A Grünwald Misi nem a nagybácsid?”, kérdezte tőlem Imi. Mondtam neki, hogy igen. „Akkor neked a családból van valakid.”, mondta az Imi. „És hol van?”, kérdeztem. Úgy tudják, hogy Pirkéknél lakik, elkísérnek oda. Egy mankóra támaszkodtam, mert borzasztóan le voltam robbanva. Ahogy jöttünk végig az állomástól, végig a Nemesszegen, a víztorony előtti részen kint álldogált egypár ember, beszélgettek. A beszélgető emberek egyike Udvardi bácsi volt. Nála inaskodtam három évig. Ráköszöntem. „Jó napot, Udvardi bácsi!” Az öreg rám nézett. Azt mondja: „Kihez van szerencsém?” Nem ismert meg. „Nem ismer meg, Udvardi bácsi?” „Nem!” Az ablakból a felesége és a lánya, Manci, könyökölt ki. Egyszer csak az Udvardi néni mondja: „Jézus Mária! Ez a Feri.” A hangomról ismert meg. Aztán kísértek tovább, és elmentünk Pirkékhez. Kijött Pirk Jani. „Kit tetszik keresni?” „Úgy tudom, hogy itt lakik magánál Grünwald Misi”, mondom neki. „Igen, kiküldöm, de mit mondjak neki? „Nem ismer meg engem?” „Nem.” „Én vagyok a Kornfeld Feri!” „Te jó isten!” Kiküldte édesanyám öccsét, Misi bácsit. „Engem tetszik keresni?”, kérdezte tőlem. „Misi bácsi, nem ismer meg?” „Miért, kihez van szerencsém?” „Feri vagyok!” Ő is a hangomról ismert meg. „Jó isten, mi van veled? Gyere be, gyere be!! Hozzatok neki egy kis langyos tejet!”, szólt Pirkéknek. Bevitt a szobába, volt ott egy rekamié. „Pihenj, feküdj le”, mondta. „De engem az érdekel, hogy mit tud a családról”, mondtam neki. „Majd mindent megbeszélünk, te most csak pihenj!” Levetkőztem és lefeküdtem. „Éhes vagy?”, kérdezte. „Most éppen nem vagyok éhes, de ha van valami innivaló…” Megint langyos tejet ittam. Később tudtam meg, hogy Misi bácsi annyira vigyázott rám, hogy reggel, délben, este jött, és figyelte, hogy mit adnak nekem enni. Nem ehettem mást, mint langyos tejet, tejbedarát, krumplipürét. Utána engedte meg, hogy krumplipüré mellé egyek valami fasírozott húst. Ha sokat ettem volna, akkor belehalhattam volna.

Amikor már tudtam kicsit járkálni, elmentem a Wosner leányokhoz, Babához és Hedához. Nekik is elmeséltem, hogy Misi bácsi mennyire vigyáz rám. Kérdezték, hogy szabad-e ennem cukorral kikevert tojást tejjel. Mondtam, hogy miért ne lenne szabad. Az biztos nagyon jó étel. Minden nap, amikor odamentem hozzájuk, csináltak nekem tojást kikeverve cukorral. Próbáltak lassacskán rendbe hozni. A fiatalabbak közül itthon volt a két Wosner lány, itt volt Weiss Jaszi, a húga, Hindi. Akkor már kezdett egymásra találni a régi zsidó fiatalság. De vártuk, hogy ki jön még. Hübsch Rózsi itthon volt. Aztán eljöttem a Misi bácsitól, és Hübsch Rózsiéknál laktam. Ott voltak még a Weisstengl lányok Kürtről. Keresztbe-kulcsba feküdtünk a földön. Engem a fiatalság, az én társaságom érdekelt.

1946 első azkaráján, amikor lett volna, akkor összejöttünk a nagyzsinagóga udvarán, ott, ahol a gettó volt [Hazkarát / hazkóró – különböző alkalmakkor elmondott halotti imádságok összefoglaló neve. – A szerk.]. Behoztunk egy koporsót a temetőből. Azt a koporsót, amelyben a halottakat szállítottuk a temetőbe. Összegyűjtöttük a Tóra-tekercseket, az imakönyveket, „gemórékat”, a különböző mindenféle szentírásokat, amelyeket megszentségtelenítettek [A Tóra-tekercset a zsinagóga frigyszekrényében őrzik övvel átkötve, díszes huzatba téve. Ha elpiszkolódik és liturgikus használatra többé nem alkalmas, temetőbe viszik és eltemetik. Megsemmisíteni ui. nem szabad – miként a többi rituális tárgyat (pl. a tfilin) sem –, mivel tartalmazza Isten Nevét. – A szerk.], sőt, egyesek, akik Auschwitzban voltak, szappant hoztak magukkal. Szappant, amit a zsidókból főztek [Jelenlegi ismereteink alapján az emberi zsírból készült szappan legenda, ami egy félreértelmezésen alapul. A német megszállók a lengyel gettókban „Rif” feliratú szappanokat osztogattak. A Rif betűszót a gettóbeli zsidók úgy oldották fel, hogy „Rein jüdisches Fett”, azaz „tiszta zsidó zsír”, és ennek alapján terjedt el az a hiedelem, hogy a koncentrációs táborokban a zsidó holttestekből szappant készítenek. A RIF valójában azt jelenti, hogy „Reichstelle für Industrielle Fettversorgung” (Birodalmi Ipari Zsíradékellátási Hatóság). – A szerk.]. Beraktuk mind a koporsóba, és az akkori rabbi, a Weinberger Jehil, az előző rabbinak, Hillel Weinbergernek a fia mondott egy beszédet. Akkor kivittük a temetőbe a vállunkon ezt a koporsót, azzal a hordozóval, amivel valamikor vitték a halottakat. Kivittük és eltemettük. Ma is a temető jobb sarkában van egy kis rész, egy elkerített sírkő, ahol ezeket eltemettük. Ez egy szimbolikus sírkő, amely több darab kőből áll. Azért van ez így, hogy jelezze, ott különböző dolgok vannak eltemetve.

Nem tartottunk jahrzeitot, de az elhurcolás napját 1946-tól kezdődően minden évben megtartottuk. Kint a temetőben jöttünk össze, valaki beszédet mondott, felidézte az eseményeket, amelyek idevezettek, hogy ez a nap ilyen emlékezetes nap lett. Ez megmaradt, és meg is fog maradni. Mert ezt nem szabad elfelejteni, ezzel tartozunk az ősöknek. Az azkárát minden évben lebonyolítottuk. Mindig a fasisztaellenes szövetség vett részt benne, ennek a fedezete alatt tudtuk megoldani. Emlékszem, egyszer akartunk hozni egy rabbit, mert nálunk már nem volt. Budapestről akartunk hozni, és azt követelték tőlünk, hogy mutassuk be írásban a beszédet, hogy a rabbi miről akar majd beszélni. Hát ebbe nem mentünk bele, inkább lemondtunk a külföldi vendégről.

Az öreg Martinkovics dúsgazdag ember lett. A háború előtt nem ért el semmit, kis vacak drogériaüzlete volt. A háború alatt állandóan magyar főhadnagyi egyenruhában járt. Hirtelen rájött, hogy magyar tiszt. Sohasem volt magyar tiszt. Ő lett a [duna]szerdahelyi gettó parancsnoka. Amit a zsidók otthagytak, Martinkovics elárverezte. Láttam papírt is, ahol lakásbútort harminc pengőért adott el valakinek. Azonkívül doktor Csernyei, doktor Erdélyi, doktor Kornhauser ismert filatelista volt, és gyönyörű gyűjteményük volt. Egyik se jött vissza. Mindenki tudta, hogy Martinkovicsnál van mind a háromnak a gyűjteménye. A [duna]szerdahelyi hitközség tagjai közül is többnyire az idősebbek jöttek haza, ők lettek a hitközség vezetői. Úgy sáfárkodtak a [duna]szerdahelyi zsidóság vagyonával, hogy senki nem tudta, hogy kinél mi van. Azelőtt Dunaszerdahelyen gázkályha csak úgy működhetett, ha volt hozzá ballon. [Duna]Szerdahelyen lehetett három vagy négy gázkályha. Kerestem, és nem találtam a mi gázkályhánkat. De a hitközség egyik vezetőjénél volt belőle kettő. Ballonnal együtt. Festményeink, amiben biztos voltam, hogy a mi festményünk, szintén ott volt az egyik hitközségi vezetőnél. Mondtam is neki: „Ez a mi festményünk, miért van ez nálad? Miért nem adod vissza nekem?” „Ez az enyém, nincs mit visszaadnom!”, válaszolta. Úgy tudtam csak bizonyítani, hogy a festmény a miénk, hogy a pesti Etelka néniéknél lefényképeztettem ennek a festménynek a párját. Ugyanolyan volt, mint ez. Még akkor sem adta vissza, amikor elhoztam a fényképet, és megmutattam neki. Akkor Ilonka néni Ivánkáról eljött, bementünk a lakásába, és Ilonka néni egyből odament a képhez. „Ez a Feriék képe”, mondta kapásból. Csak akkor voltak hajlandóak visszaadni. Ez a kép természetesen Laci bátyámé lett, amikor megtaláltuk egymást, és ő elvitte magával Izraelbe.

Szerettem volna legalább az üzletünkbe bejutni, de az üzlet nem a mi tulajdonunk volt, hanem Polákéké. Mi csak béreltük. A szerződést 1938-ban kötötték Polákékkal tíz évre, tehát 1948-ig jogosan akartam bejutni, és újra üzletet nyitni. [Duna]Szerdahelyen a legnagyobb „király” Mondok Gábor volt. Ő nem volt zsidó. Ismert kommunista, szintén megjárta a koncentrációs tábort, talán Mauthausent, apámmal együtt volt bezárva Kistarcsán [lásd: kistarcsai internálótábor]. Rögtön, az első pillanattól fogva mindenben benne volt. Mondtam neki, hogy szeretnék bejutni az üzletbe. Azt a választ adta nekem: „Vedd tudomásul, itt többet nem dirigálnak a zsidók. Mi, kommunisták mondjuk meg, hogy mi lesz.” Később megtudtam, hogy egy volt Hlinka gárdistának, aki valahonnan Myjaváról jött ide, és eredetileg magyar volt, sokat segített. Később bebizonyosodott, hogy jómaga, a felesége és a gyerekeik is a fasiszta Deutsche Partei tagja volt. Mondok Gábort lefizette, erre elintézte, hogy ő kapja meg a mi üzletünket. Ezért én nem juthattam be az üzletbe. Ami a lakást illeti, azok kerültek a lakásba, akik elvitették a szüleimet. A városházán dolgozott az illető, nyalta a fenekét a kommunistáknak

A katolikus templom melletti Büdös-udvarban lévő két házunkra rátette a kezét Mondok Gábor, mert kineveztette magát gyámnak. Az egész Büdös-udvarban zsidó házak voltak, és senki nem jött vissza. Mint bírósági gyám lebontatta a házakat, és eladta. Ebből az anyagból építtetett magának is meg a két fiának is házat. Az akkori esperes plébános úr, Markwart Gábor doktor egy veszélyes antiszemita volt, a beszédeiben a háború alatt is uszított. Mi itthon voltunk, tudtuk, hogy milyen gyűlöletet szított a szószékről a templomban. A városi vezetőségnek is tagja volt. Ragaszkodott hozzá, hogy ezeket a házakat rögtön bontsák le. A katolikus templom mellett első volt a Moravec ház, mellette a Zóbl ház, aztán következett a mi két házunk, majd Rosenthal cipős, Fischer játékkereskedő. Ezek egyben üzletek is voltak, ezt mind lebontották, mire hazajöttünk, már nem voltak meg. Boldog voltam, hogy a leendő feleségem egyáltalán hazajött. Amikor a leendő feleségem és a húga hazajöttek, mesélték, hogy a lágerben egész idő alatt együtt voltak a nővéremmel. Mondták, hogy látták, ahogy felszabadult a nővérem. Akkor még együtt voltak. Ezért én biztosra vártam, hogy a nővérem hazajön. Sajnos nem tért haza. A felszabadulás után sem. Állítólag tífuszt kapott, és belehalt.

Egyszer csak behívattak a városházára. Telefonáltak Pilsenből, a hadseregtől a városházára, és valaki érdeklődött, hogy ki él még a Kornfeld családból. Ez csak a bátyám lehet, gondoltam. Fogtam magam, kimentem az állomásra, felültem a vonatra, és elindultam. Úgy indultam el, mint ahogy addig is. Nem is gondoltam rá, hogy pénz kell, hogy igazolvány, papírok kellenek. Egyszerűen felültem a vonatra jegy nélkül, és elutaztam. Ha megéheztem, akkor bementem a Vöröskereszthez, és kértem enni. Mindig mondtam, hogy lágerból jöttem, éhes vagyok, és mindenhol adtak. Így eljutottam Pilsenig. Pilsenben voltak laktanyák, de megkérdezték, hogy melyik egységet keresem. Nem tudtam. Elmeséltem, hogy a pilseni katonaságtól keresett valaki. Valaki elirányított egy helyre, ahol láttam, hogy csupa külföldi katona, „zahraničný vojak” volt. Egy fiú, alig idősebb, mint én, megszólított magyarul. Kiderült, hogy [duna]szerdahelyi, Palesztinából jött vissza a hadseregbe. Mondta, hogy menjek vele a körletükbe, és figyelmeztetett: „Ezt vésd a fejedbe. A mi körletünk a Prvá obrnená brigáda. Ez a mi egységünk.” Bementem vele egy laktanyaszerű hálószobába, ahol háromemeletes ágyak voltak. „Itt fogsz aludni mellettem.” „Jól van, de én a bátyámat keresem!”, mondtam neki. „Nyugi, majd elmegyünk a parancsnokságra, és megtudjuk, hogy hol van!” „Te ismered Lacit?”, kérdeztem tőle. „Hát persze. Együtt voltunk Palesztinában.” Rábíztam magam, és jártunk egyik helyről a másikra. Senki nem volt hajlandó információt adni. A végén valaki azt mondta, hogy Laci Prágába ment, szolgálati kiküldetésre, legalább két hétig ott lesz. Felültem a vonatra, és elmentem Prágába. Prágában kiszálltam, nem volt semmi támpontom, hova menjek. Kérdezgettem külföldi katonákról, senki semmit nem tudott, nem volt külön parancsnokságuk Prágában. Gondoltam elmegyek oda, ahol én őrködtem egy éjszaka a Lidová Milicével. Az ablakban egy cédula díszelgett, hogy leveseket árulnak, mindenfélét. Bableves, gulyásleves, valami ötféle leves. Csurgott a nyálam, levest nem tudom, mióta nem ettem. Nem volt pénzem, csak álltam ott, és bámultam az ablakot. Közben nem messze tőlem leparkolt egy amerikai dzsip. Kiszálltak belőle a katonák. Beszélgettek. A bátyámnak éppen olyan hangja volt, mint nekem. Meghallottam a hangját. Rászóltam. „Laci!” Felém fordult. 1938-ban ment el otthonról, hét éve nem láttuk egymást. Amikor elment, én még gyerek voltam. Bámult rám. „Nem ismersz meg, Laci? Én vagyok, Feri.” Átöleltük egymást, és ott bőgtünk. A katonák is bőgtek. Hihetetlen volt. Ilyen véletlen, hogy így összetalálkoztunk egy világvárosban.

Valahogyan hazakerültem, elmentem Udvardiékhoz érdeklődni, hogy nem kell-e segéd. Közben elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha önállósulnék. Szabni tudtam, méretet venni tudtam, próbálni is tudtam. Kész szabó voltam. Nekem nem volt probléma elkezdeni egyedül szabóskodni. De kell varrógép, szabóasztal, gömbölyű kis asztal, ahol egyszerre több segéd is dolgozhat. Amíg nincs varrógép, addig nem volt értelme a többinek sem. Kezdtem varrógépet keresni. A városházán dolgozott Póda, aki városi szolga és közben városi rendőr is volt. Egyszer odajött hozzám, és azt mondta: „Kornfeld úr, mondanék magának valamit, de csak úgy, ha soha senkinek nem mondja el, hogy tőlem tudja. Én tudom, hol van az ön varrógépe.” „És hol van?” „Mondok Gábornál!” Elmentem Mondok Gáborhoz. Tegeződő viszonyban voltam vele. Mondtam neki: „Gábor! Hazakerültem, nincs semmim, mindenem elveszett. Szüleimen kívül elveszett minden vagyonom. Az egyetlen dolog az a varrógép, és szeretnék dolgozni. Tudom, hogy nálad van a varrógép.” „Nálam nincs.” Ő volt akkoriban a legnagyobb góré itt [Duna]Szerdahelyen, élet és halál ura. És én „mertem” tőle kérni a varrógépet. „Azt akarod, hogy menjek el a csendőrségre, és csendőrökkel menjek el hozzád megkeresni a varrógépemet?” „Jól van! Gyere oda!” Ott volt nála a varrógépem. Belül van egy alkatrész, amibe az alsó szálat kell betenni. Orsónak hívják. Azt kivette. Azt állította, hogy az nem volt benne, azt ő vette hozzá. Hazahoztam a varrógépet, de nem volt hozzá ez az orsó. Akkoriban nem lehetett ilyet kapni. Mindenkit és mindent megmozgattam, a végén felhajtottam valakitől, egy régi szabótól, akinek volt több is.

Jó barátom volt Bauml Izsó, aki az idősebb generációhoz tartozott, a nagyapámnál volt alkalmazva a biztosítóban. Azt mondta nekem egyszer: „Te, Feri! Az öcsém tudja, hol van a testvéred bútora.” Bauml Misinek hívták, elmentünk hozzá. Misi azt mondta: „Igen, tudom. Udvarnokban van. Tudom, hogy melyik háznál. Az ebédlő, a vendégszoba és a hálószoba.” Elmentünk érte. Izsó bácsi, Misi meg én. Mondtuk, hogy jöttünk ezért a bútorért. Én vagyok a tulajdonos, ha bemegyek a lakásba, rögtön rámutatok arra a bútorra, amelyik a miénk. Így is volt. Rögtön megismertem a bútorunkat. Egy szót sem szóltak, foghattuk és elhozhattuk a bútort. Így került haza ez a bútor. Bútorunk volt, csak a lakás hiányzott. Próbáltam lakáshoz jutni, a miénkhez. Szó sem lehetett róla, az ott lakók még beszélni sem voltak hajlandók. A házat nekik utalták ki. Megvan a papírom róla. De ha a házban valami elromlott, akkor a háziúr kötelessége volt megjavíttatni. A padláslépcső kívülről volt, elrothadt, és újat kellett csináltatni. Szólt a lakó, hogy én vagyok a háziúr, csináltassam meg. Én voltam a „kapitalista”, enyém volt a ház. Aki kapitalista, az automatikusan gazember volt.

Weiss Kalmi, a feleségem unokabátyja úgynevezett „zahraničný vojak” volt. Agresszív, kemény ember volt. A feleségem családjának a lakásában egy varrónő lakott. Volt két szép lánya, fogtak is maguknak mindig palikat. Ezért az asszony biztos volt benne, hogy neki nem történhet semmi baja. De Weiss Kalmi addig verte az asztalt, és fenyegette őket, amíg a végén hajlandók voltak kimenni a lakásból. A lakásban ott maradt a feleségemék konyhabútora és az egyik fehér szobabútor.

Közben elmúlt az év, beléptünk az 1946-os évbe. A szódagyár is elkezdett működni. A feleségem unokatestvére, Weiss Feri sokat segített, hogy visszakapjuk a szódagyárat. Segített összeszedni a régi szódásüvegeket, amikbe be volt vésve a név, hogy Weiss M. Mózes, Dunaszerdahely. A fejekbe ugyanúgy. Lovas kocsit kellett szerezni. Volt egy ló is hozzá. Közben Feri megnősült, és elment Komáromba. Ott betársult egy kereskedőhöz. Egész jó üzleteket csináltak, egész jómódú ember lett. Weiss Kalmi itt maradt, [Duna]Szerdahelyen nyitott üzletet. Volt egy lánytestvérük is, Joli néni, akinek Engel Árpi bácsi udvarolt. Együtt kosztoltunk. Abból álltuk a háztartás költségeit, ami pénzt a szódagyár hozott. A feleségem és Joli néni főzött. Árpi bácsi, Kalmi, Joli néni ott kosztolt nálunk, és soha senkinek nem jutott eszébe, hogy az pénzbe is kerül. Ahogy jött a pénz a szódagyárból, úgy el is ment. Nem maradt abból semmi. Nem tudtunk gazdálkodni. Egyiknek sem tetszett, amikor kijelentettem, hogy elveszem Rózsit feleségül. Április hetedikén megnősültem. A feleségem akkor tizenkilenc éves volt.

Közben belevágtam a szabóskodásba. A volt házunkban hátul volt egy helyiség, ami azelőtt szabóműhely volt, ezt kezdtem berendezni. A lakásba nem tudtam bejutni, de a szabóműhelybe igen. Amikor berendeztem, elkezdtem dolgozni. Összeszedtem azt a társaságot, akikkel együtt voltam inas vagy segéd Udvardiéknál. Én vettem a méretet, én szabtam, igazítottam, én készítettem ki a munkát a kollégáknak. Aránylag jól fizettem az embereket. Gondoltam, hogyha lesz négy-öt segédem, akik tudnak produkálni, akkor nekem is lesz hasznom belőlük, és nekik is tudok fizetni. Megegyeztünk minden darab szerint, hogy mit fizetek. Hajnalban szódáskocsival jártam a falvakat és az itteni kocsmákat, szedtem össze az üres szódásüvegeket, hogy legyen mit megtölteni. Voltak tíz-, tizenöt, húsz- és huszonöt literes ballonok is, amiket tölteni kellett. Ila néni és a feleségem töltötte a szódát. Amikor befejeztem a szabóságban a munkát, akkor délután kihordtam a szódát. Mert azt sem Joli néni, sem Árpi, sem Kalmi bácsi nemigen csinálták. Ez így ment egy darabig. Hajnalban szódát hordani, utána bemenni a műhelybe, méreteket venni, megbeszélni a kuncsaftokkal, munkát biztosítani az embereknek, majd néha visszamentem, és az üvegeket segítettem tölteni, aztán széthordani a kocsmákba a tele üvegeket. Akkor még nagyon fiatalok voltunk, alig múltam huszonegy éves, a feleségem tizenkilenc éves volt. Közben jártunk mulatni, szórakozni. Szombat este mindig nagyobb bulikat rendeztek, ma már bulinak hívják, abban az időben mulatság volt. Jókat mulattunk. Nem volt komolyabb értelme az életünknek. Elfelejtettük a szülőket. Sokat mulattunk, szerettem mulatni. Divat volt a cigányzene. Amikor azt akartam, hogy a cigány az én nótámat húzza, akkor egy százkoronást belehúztam neki a vonójába. Volt úgy, hogy hazajöttünk, lefeküdtünk, felkeltünk, és egy fillér nem volt a házban. Az utolsó fillérig elmulattunk mindent, ami volt. Egyszerűen nem volt számunkra semminek sem értéke. Semminek az égvilágon. Egyszerűen nem volt olyan érzés, hogy ennek értéke van, mert hát mindenünk elveszett. A szülők elvesztek, a rokonok, nekem a nagymamám, mindenki majdnem a családból. Az életösztön tarotta bennünk a lelket. A lágerban annyira éheztünk, hogyha mentünk munkából vagy vissza, és az út mentén valamelyik ház előtt ki volt dobva a krumpli héja, akkor rávetettük magunkat. A nyers burgonya héjára. Verekedtünk, hogy ki egye meg a nyers burgonya héját. A lágerban nem volt lopás, de ha valami hasonló akadt, akkor mindig azt mondtuk, hogy organizálni mentünk. A feleségem húga fiatalabb volt, jóval, és ő aztán végképp nem érezte, hogy mi az a rizikó. Annyira „organizált” a lágerban, hogy egyszer a suszterműhelyből, mert hát a lágerban is voltak suszterműhelyek, a suszterműhelyből „elorganizálta“ a német parancsnoknak a csizmáját. Aztán keresték, hogy hol van ez a csizma. Közben az Ila még eladta valakinek valami ennivalóért. Agyon akartak lőni körülötte mindenkit, ezért vissza kellett juttatni valahogyan azt a csizmát, amit „organizált”. Ez benne maradt mindegyikünkben. Ami nincs odabetonozva, azt el kell vinni. Én hamarabb dolgoztam fel, hogy ezt nem lehet, nem szabad, ez nem normális. Nagyon szigorúan voltam erre nevelve. Nálam ilyen nem létezett. Elmentünk például a feleségemmel a cukrászdába, fagylaltot venni. Egyszer csak látom otthon, hogy a feleségem kiveszi a táskából a kis hamutálcát, kiskanalat, amivel ettük a fagyit. Kérdeztem tőle, hogy mit csinált, honnan?! „Hát elorganizáltam ott, a cukrászdában!” Elfelejtkezett magáról.  Vissza is vittem a cukrászdába a holmit. Elmagyaráztam nekik, hogy mi még ebben élünk, akaratlanul is. Nem akart ilyet az ember csinálni, mégis előfordult.

Amikor megnősültem, a bátyám eljött [Duna]Szerdahelyre, ő lett az egyik tanú az esküvőn. Textilmérnök volt, könyörögtem neki, hogy maradjon. Mivel Berlinben járt egyetemre, és tökéletesen beszélt németül, felajánlották neki, hogy maradjon, legyen az összes cseh- és a morvaországi textilgyár – Hradec Králové, Brno – vezérigazgatója. „Én itt nem maradok semmi pénzért! Te azt nem tudhatod, hogy amikor már több éve harcoltunk a németekkel, akkor a németek olyan benzinnel bombáztak bennünket, amit az oroszoktól kaptak. Én ezeknek nem hiszek!” Nem hittem el, hogy ez így van. Később bebizonyosodott, hogy sajnos neki volt igaza. Elment vissza Palesztinába, igaz, akkor már volt ott egy felesége. Egy percet sem akart többet itt maradni. Fogta magát, és visszament.

Mi is készültünk elmenni. Mindegy volt nekünk, hogy itt kezdünk nulláról vagy máshol a világban. Mi főleg Izrael [Palesztina] felé vettük az irányt. A háborús időszak, a sok megalázkodás, állandóan végigkísért bennünket az életben. Ezért akartunk elmenni olyan helyre, ahol már nem lenne ilyen problémánk. Ugyanakkor a feleségem kijelentette, hogy ő túlélte a háborút a testvérével, sem a szülei, sem a másik testvére nem maradt meg. Ő a testvére nélkül nem megy sehová. A feleségem testvére viszont nem volt hajlandó semmi körülmények közt sem elmenni, mert szerelmes volt.

Közben az én generációm, a barátok egymás után alijáztak. Mivel én jól ismertem a fináncokat és a csendőröket, mindenkinél ott voltam a csomagolásnál. A finánc ott állt, amikor csomagoltak, összeírta, hogy mi lett becsomagolva, a végén aláírta, lepecsételte a jegyzéket. Közben én a csomagokba mindig betettem egy-két olyan dolgot, ami a miénk volt: ruháimat, fehérneműimet, ágyneműt, a feleségem ruháit, ékszereket. Mindent kiküldtünk, és reméltük, hogy kiszökünk mi is a holmink után. De itt maradtunk minden nélkül. Amikor először kijutottam Izraelbe, 1965-ben, akkor elmentem az illetőhöz, akinek személyesen becsempésztem a csomagjába egy egész zacskó ékszert. Egyenesen azt mondta nekem: „Ne haragudj, kijöttem ide, nem volt semmim, nem volt szakmám, itt volt a két gyerek meg a feleségem, hát el kellett őket tartanom. Eladtam az ékszereket, és vettem egy teherautót, egy új Kanada teherautót.” Kétszáz angol fontért vette az új Kaada teherautót, ami óriási pénz volt abban az időben. Kérdeztem tőle, hogy akkor visszaadod a teherautó értékét? „Nincs pénzem. Ha lenne pénzem, akkor nem járnék ilyen lyukas alsógatyában. Nézd meg, ott száradnak kint, a feleségem most mosta ki.” A száradó fehérnemű nyolcvan százaléka is az enyém volt, mert azt is velük küldtem ki. Valamit hajlandó volt az illető törleszteni, és ha jól emlékszem, vett egy karkötőt, és nekem egy arany karórát, a mamának is egy aranyórát. Ezek meg is vannak. Ezt hoztam én haza a sok vagyon helyett, ami ott maradt.

Ami az esküvőnket illeti, az normálisan, az összes zsidó előírásnak megfelelően történt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Hüpe alatt esküdtünk, nagyon sokan voltak jelen. A fiatalság, az én generációm, ismerősök, mind megjelentek. A mi generációnkból mi voltunk az első házaspár. Zsidó szokásoknak megfelelően az esküvőn diós hal is volt, mindenki annyi diós halat evett, amennyit akart [Diós hal – A halszeleteket zöldséggel (vöröshagyma, petrezselyemgyökér, sárgarépa) puhára főzik, majd kevés liszttel összekevert tejfölt darált dióval vegyítenek, és ezzel a szósszal leöntik, és kissé megsütik a halat. Másik változatában a habarék vízből, fokhagymából, darált mandulából és dióból állt. – A szerk.]. Bertók Pityu cigányzenekara játszott. A Hübsch házban tartottuk az esküvőt. Fent az emeleten üresek voltak a szobák. Ott tálaltuk a süteményeket, amiket hoztak. Mindenkitől kaptunk valamit. Volt bor is, pálinka, sokféle ital. Fent is és lent is táncoltak a fiatalok. Ma is, ha együtt vagyunk és beszélgetünk, emlékeznek az esküvőnkre. Különleges esküvő volt. Legalább ötszáz ember vett részt rajta.

Joli néni is férjhez ment Engel Árpihoz. Hosszú ideig nem beszéltünk egymással. Már nem emlékszem az okára. Amikor már szabómester voltam, és besegítettem a szódagyárba is, egyszer csak jöttek az államosítások [lásd: államosítás Csehszlovákiában]. Elvették a szódagyárat. Leltárt készítettek, azt mondták, hogy majd megfizetik. Rám is nyomást gyakoroltak, hogy egy szabószövetkezetbe lépjek be, ahol nekem úgy kellett volna dolgoznom, mint a többieknek, és aztán fizetést kapok. Azt mondtam, hogy ezt én nem csinálom. Itt volt az egyik barátom, akivel egy udvarban laktunk, Wimmer Öcsi, nyitottunk egy „Vesna” rövidáru-kereskedést. Gépselymet, gombokat, egyszóval mindenféle árut tartottunk. Wimmer Öcsi volt a főnök, én voltam a könyvelő, és Grünberg Rózsi volt az eladónő. Hármasban vezettük az üzletet. Ahogy múlt az idő, és látták, hogy ügyesek vagyunk, felvittek minket Pozsonyba. Wimmer Öcsi lett a kerületi igazgatóság tervezőrészlegének a főnöke. Engem egy alakulófélben lévő „mobil üzletben” [„Pojazdná predajňa”] alkalmaztak. A mi „mobil üzletünk” főleg nehézipari üzemekbe járt. Volt egy raktár , ott teleraktuk az autót áruval, elmentünk az üzembe, kaptunk ott egy helységet, kirakodtunk és úgy 2–3 napig ott árultunk. Akkoriban „pontokra” lehetett mindent vásárolni [lásd: pontrendszer Csehszlovákiában]. Akár textilárut, akár fejkendőt, akár ágyneműt, mindent csak pontokra lehetett vásárolni. Ez a mobil üzlet úgy működött, hogy a nehézipari üzemek minden alkalmazottjuknak kiutaltak háromszáz korona értékben vásárlási szelvényt. A szelvényeket összeszedtük, és jöhettek vásárolni. Mi pontok nélkül adtunk háromszáz koronáig. Persze nem mindenki vásárolta le, akadt olyan, aki csak kétszáz koronát vásárolt le, a többi megmaradt nekünk. Ez már valamit segített. Minden reggel Dunaszerdahelyről marhavagonban utaztunk Pozsonyba dolgozni. Az ötórás vonattal indultunk, hogy hétre Pozsonyban legyünk. Fél nyolckor kezdődött a munka. Sokszor előfordult, hogy este kilenc előtt nem tudtunk hazajönni. Fél tízkor jött egy vonat, éjfél volt, mire hazajutottunk. Reggel újra minden előlről. Ezt elég sokáig csináltuk, de közben megbetegedtem. Előjött a cukorbajom és az isiász egyszerre. Olyan fájdalmaim voltak, hogy nem tudtam mozogni, nem tudtam utazni. Próbáltam munkát keresni [Duna]Szerdahelyen. Akkor megjelent az életemben Wosner Imi. Ő egy „štátny majetokban” [állami gazdaság] dolgozott akkoriban, az igazgatóságon. Szerzett nekem egy könyvelői állást. Kikerültem Búslakra, nem messze Dunaszerdahelytől. „Štátny majetok Búslak”. Ott lettem könyvelő. Béreket is számoltam, az összes könyveléssel kapcsolatos dolgot kellett végeznem. Ott dolgoztam egy ideig, aztán a tőkési, majd a várkonyi majorba helyeztek át. Akkoriban Várkonyban volt az igazgatóság is. Nemsokára az igazgatóságon lettem raktárkönyvelő. Amikor az igazgatóság [Duna]Szerdahelyre került, akkor engem is áthelyeztek ide. Mivel akkor a „štátnynak” nem volt jogásza, az igazgató kijelentette: „Te fogod ezt csinálni. Majd elmész valami továbbképzésre.” Láttam, hogy akadtak olyanok, akik elmentek továbbképzésre, és mérnökök lettek. Lehet, hogy én is jogász leszek, mondtam magamban. Elmentem, letettem az előírt vizsgákat. A bíróságon attól kezdve mindenhol én képviseltem a „štátny majetokot”.

Feljebb is jutottam volna, de közben jött az 1958-as év. Éppen Prágában voltam három napig. Megnyertem egy majdnem százezer koronás pert az állami gazdaság számára. Hazajöttünk, az igazgató megveregette a vállam: „Tudtam, ha te valaminek nekifogsz, akkor az biztos, hogy megcsinálod.” Egyszer csak szól a telefon, a feleségem hívott, hogy azonnal menjek oda hozzá. Mutatott egy ajánlott levelet, nekem volt címezve. Szó szerint az volt beleírva: „Származása miatt megbízhatatlanná vált, ezért azonnali hatállyal felbontjuk a munkaszerződést, és leállítjuk az összes járadék folyósítását is, amelyet a munkájáért kapott.” Így rúgtak ki az állásomból. A legjobban az bosszantott, hogy maga az igazgató írta alá előző nap. Amikor referáltam neki, akkor megveregette a vállamat. Gondoltam, majd találok valahol máshol egy állást, de nem tudtam sehol elhelyezkedni. Ha valaki munkába jelentkezett, akkor elküldték orvosi vizsgálatra. Mivel én cukorbajos, reumás voltam, nem vettek fel. Még a bányába is jelentkeztem. Végül elmentem az igazgatóhoz, és megkérdeztem: „Hogyan csinálhatta ezt velem? Mivel bántottam, vagy mit csináltam rosszul?” „Idefigyelj, Feri! Behívattak a pártba, és azt mondták, hogy vagy kirúglak, vagy engem rúgnak ki. Két évem van a nyugdíjig, hát kirúgtalak. Menj el akárhová, mert ezek nem akarják, hogy itt maradj, [Duna]Szerdahelyen. Túl sokat tudsz. Azt akarják, hogy menj el [Duna]Szerdahelyről. Ha elmész, olyan papírt adok neked, hogy akár miniszter is lehetsz.”

Ideg-összeroppanást kaptam. A feleségem azt mondta: „Akkor sem hagyjuk magunkat!” Összeszedtem az összes pénzünket, és vettünk egy televíziót. Akkor már a saját házunkban laktunk a Fő utcán, felraktunk egy magas antennát. Az elsők között volt televíziónk. Töltsem a tévé mellett az időmet, ne menjek tönkre.

Tíz évig egyáltalán nem tudtunk bejutni a saját házunkba. Megtaláltam a ház iratait. A földhivatalban úgy volt beírva, hogy a tulajdonos Ladislav Kornfeld és Terézia Kornfeldová [azaz a két testvér nevén volt a ház]. Az édesapám vette ezt a házat 1937-ben, és aztán átépítette. A testvérem Izraelben élt, a másik testvérem már meghalt. Mit csinálhattam? Rögtön beadtam egy kérvényt a megfelelő törvény alapján. Kaptam róla papírt, hogy ki volt a igazi tulajdonos. Akkor mondtam az illetőnek, aki benne lakott: „Idefigyelj! Tíz éve itt vagytok ebben a házban. Nekem egy büdös fillér lakbért soha nem fizettetek. Ajánlok egy lehetőséget. Mivel nem tehetlek ki anélkül, hogy ne szerezzek nektek egy másik lakást, cseréljünk. A feleségemmel egy szoba-konyhás lakásban lakunk. Nincs bent víz, fűtés, mellékhelyiség sincs bent. Én odaadom a mi lakásunkat, ti meg visszaadjátok nekem a háromszoba-konyhás lakást.” Ott volt fürdőszoba, volt vízvezeték, volt tüzelési lehetőség. Volt kint is, bent is toalett.

Volt még egy ház, amit az édesapám vett a nővéremnek nászajándékként. A háború előtt, amikor már a zsidóknak nem lehetett vagyonuk, csak egy házuk, amiben laktak, a dunaszerdahelyi főjegyző behívatta az édesapámat, és azt mondta: „Idefigyeljen, Kornfeld úr. Magától azt a házat el kell hogy vegyék. Én hajlandó vagyok magától megvenni.” Kifizette a házat tizenötezer pengőért, azzal, hogy a háború után, az akkori átszámítási arány szerint – a pengő a koronához egy a kettőhöz volt –, harmincezer koronáért muszáj lett volna neki visszaadni. A házat Gróf nevezetű vejének vette meg, így lett Gróféké a ház. Akkoriban, amikor harmincezer koronáért visszakaphattam volna, nem lett volna gond, mert havi nyolcvanezer koronát kerestem Pozsonyban. Vagyonhoz nem húzott soha semmi, nem volt számomra érdekes. Elveszett sok más fontos dolog, ez nem tudott izgatni.

Az ideg-összeroppanás után két évig nem dolgoztam sehol, odahaza voltam. Gyógykezelésben többször is részesültem, főleg Ľubochňán. Ott kezelték a reumámat is, a cukrot is. Aztán mint idegenvezető dolgozgattam, újságokba írtam mindenféle cikkeket. Közben letettem az idegenvezetői vizsgát is. Aránylag hosszú ideig dolgoztam mint idegenvezető. A feleségemet, amikor lehetett, magammal vittem. Igaz, hogy szocialista országokba többet jártunk, de azért néha előfordult, hogy Ausztriába is eljutottunk. Jártunk Bulgáriában, Magyarországon, Lengyelországban, Németországban.

Dunaszerdahelyen a baromfifeldolgozó üzem volt akkoriban a legnagyobb. Az egyik részlege Dunaszerdahelyen, a másik Komáromban működött. Kacsát és libát is neveltek, tömtek, volt felvásárló- és vágórészlege, tojásgyűjtője és osztályozója, keltetője, konzervgyára, hűtőháza. Körülbelül ezerötszáz alkalmazott talált itt megélhetésre. Eljött hozzám a vállalat személyzeti osztályvezetője. Nagyon nagy kommunista volt, pedig valamikor igazi nagy magyarnak tartotta magát, és kimondottan gyűlölte a kommunistákat. A háború után ő lett a szakszervezet és a kommunista párt titkára a cégen belül. Kérdezte, hogy nem lépnék-e be a cégbe tervezőnek. „Én? Tervezőnek?”, csodálkoztam. A cégnél mindig három ember van, aki „nomenklatúrny káder”, tehát kimondottan kommunista és szimpatizáns kell hogy legyen: az igazgató, a közgazdász és a tervező. Ezeket a járási kommunista párt hagyta mindig jóvá. Nem értettem. Kirúgtak, most meg tervezőnek akarnak [lásd: tervosztály]. „Tudjuk, hogy mi volt, hogy volt, de az igazgató azt mondta, hogy beszéljelek rá! Gyere oda, próbáld meg!” Elmentem, kipróbáltam. Az addigi tervezőnek felajánlották a járási statisztikai hivatal igazgatói posztját. Ezért ő el akart onnan menni. Nem találtak helyette senkit a világon, csak engem.

A fiam 1952. október 21-én született. Amikor megszületik a fiúgyerek, meg kell „malenolni” [lásd: körülmetélés]. Én nem akartam. Dunaszerdahelyen élt egy nagyon vallásos zsidó bácsi, Reich volt a neve. Nem hagyta békén a feleségemet, állandóan azt mondogatta: „Mit szólna a maga anyja? Szült egy fiút, és most, amikor ilyen kevesen vagyunk zsidók, maga nem akarja, hogy a maga fia zsidó legyen?!” Amikor a feleségem elmesélte, hogy mit mondott neki Reich bácsi, mondtam, jó. A fiad majd szemrehányást fog tenni, hogy megkülönböztetted őt a többiektől. Ezt aztán nem lehet visszacsinálni, megmarad örökre. Akkor a feleségem kijelentette, hogy vallásos és hívő, ezért a fiunk legyen megmalenolva. Jó, hát legyen. Kisebb ünnepséget is csináltunk. Én soha nem tagadtam le, hogy zsidó vagyok. Zsidónak tartottam magam, de nem voltam vallásos. Engem nem érdekelt a vallás. Mint ember, zsidónak tartottam magam. Azt akartam, hogy ha már van egy fiam, zsidónak fogom nevelni. Igaz, hogy nem a vallás szerint, de mint ember, legyen zsidó, és érezze is magát zsidónak. Azt hiszem, hogy ez lényegében sikerült.

Én magam sosem voltam egy zsinagógába járó ember. Rögtön a háború után nem vettük olyan komolyan, Jom Kipurkor nem is böjtöltünk. Később én lettem a hitközség pénztárosa, Feldmár Jenő, az akkori elnök felkért, hogy vállaljam el, mert senki sem akarta. Leveleket kellett írni, fogalmazni, értettem hozzá, meg tudtam csinálni, felvállaltam. Segítettem neki, nehogy e miatt essen szét a [duna]szerdahelyei hitközség. Közösen dolgoztunk Feldmár Jenővel, így még egy kicsit közelebb kerültem a zsidósághoz, a hitközséghez. Később komolyabbra fordult, betartottuk, a fiam is tizenkét-tizenhárom éves korában kezdte betartani a szokásokat. Mázkirkor mindig összejöttünk a templomban. Valahogy úgy éreztük, hogy minimum ennyivel adjuk meg a tiszteletet a szüleinknek. Dunaszerdahelyen kevesen voltak a hitközség tagjai, főleg olyanok, akik összetartották volna a zsidóságot. Aki vallásilag értett hozzá, az Lőwy Géza volt. Géza viszont nem az az ember, aki össze akarta vagy tudta volna tartani a zsidókat. A nagyünnepeket mindig megtartottuk. Ros Hásáná, Jom Kipur, Pészah. Összejöttünk a templomban. Eleinte éppen Lőwy volt az, aki előimádkozott [lásd: kántor]. Egy alkalommal, pont a Ros Hásáná előtt, újra számítottunk vele, hogy elő fog imádkozni. Meg is ígérte. Az ünnep előtt a biztonság kedvéért felhívtuk, hogy számíthatunk-e rá. A felesége vette fel a telefont azzal, hogy Géza Eperjesbe utazott az ünnepekre, és csak az ünnepek után jön haza. Ott rendesen megfizetik, hogy előimádkozzon. Az utolsó pillanatban szereztük meg Pozsonyból az öreg Blaut. Amíg tud, addig rendszeresen eljár [Duna]Szerdahelyre előimádkozni a nagyünnepeken. Így tudjuk csak megtartani az ünnepeket.

Külön bár micvó nem volt a fiamnak, mert abban az időben majdnem lehetetlen volt. A fiamnak is meggyűlt a baja a zsidóság miatt. Az első lehetséges alkalomkor elküldtem Izraelbe. Az unokatestvéreivel együtt laktak egy kibucban. Koszt, lakás, minden volt. Az ottani élet, az emberek viselkedése, hozzáállása nagyon megfogta a fiamat. Akkor még erősebben zsidó lett. Sajnos benne voltam az iskola vezetőségében. A hibákat, amiket észrevettem, kifogásoltam. Többek között emlékszem, hogy az igazgató azon a pénzen, amit a szülők spóroltak, vett egy zongorát. Az igazgató azt akarta, hogy a szülők utólagosan hagyják jóvá ezt a vásárlást. Én nem voltam hajlandó, ellene voltam, mondtam, hogy ki hallott már ilyet, a szülői pénzhez semmi köze az igazgatónak. Sajnos arról elfeledkeztem, hogy a fiam egyetemre akar menni. Érettségi után az iskolaigazgatónak kellett ajánlást írnia, hogy mehessen az egyetemre. Később megtudtam, hogy az igazgató többek között azt írta az ajánlásba, hogy a fiam többször is járt Izraelben, ami nem volt igaz, mert csak egyszer volt, és hogy rendszeresen befolyásolja az osztálytársait. Mesél nekik az izraeli kapitalista rendszerről, hogy az milyen jó, és közben leszólja a szegény arab menekülteket. Ha nem lett volna olyan jó baráti viszonyom a vegyi kar akkori rektorával, nagy gond lett volna. A rektor nem is vette figyelembe, hogy mit írt az igazgató. Még aznap felhívott a rektor, és bejelentette, hogy a fiamat felvették.

A fiammal magyarul vagy szlovákul, esetleg néha, ha az alkalom úgy hozta, akkor németül beszéltünk és beszélünk. A mi számunkra nem gond, hogy milyen nyelven beszéljünk.

A háború után sajnos nagyon leszűkült a rokonság. A családnak körülbelül harminc tagja meghalt, főleg a koncentrációs táborokban. Édesapámnak két öccse, Dávid és Sándor maradt életben. Az egyik a lágerban szabadult fel, visszajött. A Dávid bácsi Auschwitzban volt és nagyon szépen tudott szőnyegeket kézzel varni. Ott egy német parancsnoknak kézzel csinált szőnyeget, és ez a parancsnok vigyázott rá. A Sándor később Budapesten élt, és megváltoztatta a nevét Keményre. A háború után találkoztunk vele. Édesanyám oldaláról három testvér maradt életben, az egyik, Etelka néni Pesten, a másik, Misi bácsi [Duna]Szerdahelyen. Ő később Pesten élt, és megváltoztatta a nevét Grünwaldról Szerdahelyire. Szerdahelyi Miksa néven van eltemetve valamelyik nagy pesti köztemetőben. A harmadik, Ilonka néni pedig Ivánkán, Pozsony mellett élt. Ott van eltemetve, a férjének a családja még most is ott él. Velük állandóan tartottuk a kapcsolatot, ameddig éltek. Előfordult hosszú időszak, amikor egyáltalán nem tudtunk egymásról. Azt sem tudtuk, hogy hányan vannak, hogy nőttek fel a gyerekek, vannak-e már unokák.

A feleségem húga szintén életben maradt. A baráti kör a régi barátok, a zsidó ifjúság közül került ki, amíg egymás után ki nem mentek Izraelbe. Mi itt maradtunk, egészen más körülmények lettek, más barátokat kellett keresni.

Izrael csak 1948 után kezdett téma lenni számunkra. Itt maradtunk, én nem voltam semmilyen pártnak a tagja, ennek ellenére nagyon érdekelt a politika. Már fiatalkorom óta nagy cionista voltam. Gyakran vitatkoztam a zsidó barátokkal, akik itt maradtak, és azt gondolták, hogy nekik a kommunista rendszer biztosítja a jövőt. Mindegyik ráfizetett. Az egyik nagyon jó barátom, különben a „Vesna” kerületi igazgatója, nagy kommunista volt. Összejártunk rendszeresen, ő a zsidóságot nem volt hajlandó figyelembe venni, állandóan csak a szocialista és a kommunista rendszert istenítette, és a végén becsukták. Teljesen kitalált vádakat hoztak fel ellene. Egy jó barátommal, Fischl Honzóval megpróbáltam újraéleszteni a cionista rendszert. Honzo aztán megnősült, gyerekei lettek, és fiatalon tüdőrákban meghalt. Vele is nagyon sokat beszélgettünk, mikor már létezett Izrael állam 1948 után. Ők közvetlen a háború után kimentek Izraelbe az öccsével és édesapjával, de Honzo a feleségével hamarosan visszajött. Azt hitték, hogy a rendszer itt olyan lesz, ahogy ők azt elképzelték. Sajnos a zsidó fiatalok sokan azt gondolták, hogy most már egyenrangú emberek leszünk, de sajnos nem úgy volt.

Ami az étkezést illeti, a kedvencem mindig a diós hal volt, ami péntek esténként került az asztalra. Ma is nagyon szeretem a diós halat. Volt annak idején egy étel, egy fokhagymás szószban készített lisztes hurka. Ezt ma sem tudja senki elkészíteni. A [duna]szerdahelyei zsidó közösségben az idősebb nők sem tudják, hogyan kell elkészíteni. Azelőtt a sóletban a helzli, a töltött libanyak volt a kedvencem. Ezt néha, nagyritkán még szoktuk csinálni. Másik kedvencem ünnepi estén a becsinált szósz. Például Kol Nidré este mindig becsinált szószt vacsorázunk. Most is. Jom Kipur estén pörköltet eszünk. Ez egy szokás, még a szüleim idejéből.

Ami a keresztény ünnepeket illeti, csak azokat tartottuk be, amikor munkaszüneti nap volt. Nálunk nem létezett karácsony, karácsonyfát sem állítottunk. Nem létezett ajándékozás sem. Igaz, hogy amíg a fiam kisebb volt, addig az unokatestvéreivel eljárt húsvétkor a keresztény nőismerősökhöz locsolni. Volt, ahol piros tojást kapott érte, máshol pénzt.

Azt nem lehet mondani, hogy valamiből kihagytuk volna Tibit. A fiam részt vett a zsidósággal kapcsolatos dolgokban. Kialakult egy fiatal társaság itt, Dunaszerdahelyen, csupa zsidó fiatal volt benne. Ezek nagyon összetartottak. Szoktak kirándulni, beszélgetni, kártyázni, táncolni. Mindig valamelyik családnál jöttek össze. Ennek a baráti társaságnak egy része a mai napig is létezik. Néha összejönnek még.

A fiam annyira zsidóként élt, hogy mi nem is tudtuk máshogyan elképzelni, csak úgy, hogy zsidó lányt hoz haza. A fiam komolyan kezdett udvarolni egy zsidó kislánynak, akinek a szüleivel mi is nagyon jó baráti viszonyban voltunk. Eljárt a fiam a lányhoz, a kislány is volt nálunk, több esetben is. De aztán a kislány is egyetemre járt. A lány Magyarországra, a fiam pedig itt. Egyszer a fiam meglepetésszerűen elment utána, és akkor látta, hogy a lány másképp viselkedett. A fiam borzasztóan csalódott. Nagyon elkeseredett. Akkortól fogva nem is nagyon volt szabad említeni ezt a kislányt. Amikor bevonult katonának, akkor is nyíltan zsidó volt, ami nem volt valami jó bizonyítvány abban az időben. Ahova bevonult, onnan áthelyezték Karlsbadba. Karlsbadban első cselekedete az volt, hogy megkereste, hol van a zsinagóga. Bement a zsinagógába, és borzasztóan meglepődött mindenki a templomban, hogy egy katona, tiszti aspiráns nyíltan belép a zsidók közé. Mindenki kérdezgette őt, nagyon tetszett neki, de valószínűleg valaki észrevette, és pár napon belül onnan is áthelyezték Mariansbadba vagy Franzbadba, nem is tudom. Valahová Csehországba, ott is az első volt, hogy megkereste a zsinagógát. Ez megint nem tetszett valakinek, így a határra került, Cheb volt a végállomás. Chebben volt vegyészcsoport, tankisták és a vegyészek. Ott két komáromi fiúval találkozott. Attól fogva ők már együtt voltak, vigyáztak egymásra. Tudniillik a másik kettő régebbi katona volt, nem úgy, mint a fiam. A fiam új katona, újonc volt. Az egyiknek nagyon jó foglalkozása volt a katonáknál. Ő volt a parancsnok titkára. Ha valaki vagy valami kellett, akkor beprotezsálta a fiamat. A másik fiú pedig úgynevezett propagandás volt. Egy külön szobája volt, ahová gyűjtötte a propagandaanyagokat. Ez a három fiú ott nagyon összebarátkozott. Attól fogva a fiamnak nagyon jó dolga volt. Annak idején operálták a lábát, és benne maradt a drót a lábában, nem volt szabad, hogy katona legyen. A sorozóorvos véleménye szerint jó lett így a drótos lábával együtt is. Akkor elhatározta, hogy egy kicsit lerövidíti a katonáskodás idejét. Jelentkezett Pilsenben a katonai kórházba, hogy vegyék ki a drótot a lábából. Közben mi, a feleségemmel Poděbradyban voltunk gyógykezelésen. A hétvégére kapott eltávozási engedélyt, utánunk utazott. A vonaton összeismerkedett egy kislánnyal. A kislány Mariansbadban dolgozott mint gyógytornász. Összebarátkoztak és megbeszélték, hogy amikor a kislány visszamegy Mariansbadba, megint csak találkoznak. Tartották a kapcsolatot. Következő tavasszal elintéztük a feleségemmel, hogy Franzbadba kerültünk gyógykezelésre. Akkor a fiam odahozta magával ezt a kislányt. Bemutatta nekünk. Tartózkodó volt, bár szívesen fogadtuk. A fiam közben megfázott vagy megbetegedett, nem tudom. Senkije nem volt a katonaságnál, csak ez a két barát. A kislány megtudta, hogy a fiam betegen fekszik, elment utána, és vitt neki mindenféle vitaminokat, gyümölcsöket. Nagyon jól esett a fiamnak, hogy valaki ennyire törődik vele. Amikor hazajött szabadságra, kirukkolt, hogy szeretne megnősülni. Kellemetlenül érintett bennünket, őszintén megvallva egy éjszakát közösen a feleségemmel végigsírtuk. Nem tudtuk elképzelni, hogy a mi fiúnknak milyen élete lesz. Mert úgy volt beállítva, hogy egy jó zsidó családban, zsidó szokások szerint fog élni. Nem akartam a fiammal vitába szállni, megkértem őt, hogy ígérje meg nekem, hogy fél évig nem találkozik ezzel a kislánnyal. Nekem az volt a véleményem, hogy azért ragaszkodik a fiamhoz annyira ez a kislány, mert nem csak a zöld egyenruhás katonát látta benne, hanem az embert. Annak idején szerintem a fiamat borzasztóan befolyásolta. Megkértem őt, hogy fél évig ne találkozzanak! Levelezhetnek, beszélgethetnek, de ne találkozzanak. Ha fél év után is azt fogja a fiam mondani, hogy el akarja venni feleségül, akkor nekem nem marad más hátra, csak az, hogy elmenjünk a szüleihez, és megkérjük a kislány kezét. Így is alakult a dolog. Az még hozzátartozik az igazsághoz, hogy amikor elmentünk a fiammal a szülei után, én akkor tudtam tulajdonképpen meg, hogy a lánynak már nincsenek szülei. Az édesapja más faluban élt, elment tőlük, a kislány édesanyja már sajnos nem élt. A kislányt a nagymamája nevelte. Elmentünk akkor hozzájuk. Bemutatkoztunk, és én ott egyenesen megmondtam, hogy mi zsidók vagyunk, mi így élünk, és ha problémájuk van a zsidókkal, akkor azt most mondják meg! Mert azzal a céllal mentem oda, hogy megkérem a kislány kezét. Meg is kértem a nagymamától a kezét. A nagymama kijelentette, hogy neki semmi problémája nincs azzal, hogy zsidók vagyunk. Azt mondta, hogy legfeljebb a kislány is „belépne” oda. Nem is tudta elképzelni, hogy ez mivel jár. Neki semmilyen vallása nem volt. A lánya és a férje is tanárok voltak. Ők semmilyen hitben nem nevelték a gyerekeket. Tehát hogy csináljuk úgy, ahogy mi gondoljuk. Akkor mi abban is megegyeztünk, hogy az esküvőt Dunaszerdahelyen fogjuk tartani. Meghívhatjuk és meg is hívtuk az összes rokonságot. Csehországból is, Magyarországról is, mindenkit, aki valamilyen formában barát vagy rokon volt. A fiamnak volt egy kikötése, hogy mivel tudja, hogy a mi házasságunk nagyon jó, ő is ugyanazon a napon akar házasságra lépni, mint mi. Mi április hetedikén kötöttünk házasságot. Ez a dátum pénteki napra esett, de a városházán nem voltak hajlandóak ekkor összeesketni, így április nyolcadikán nősült a fiam. Nagyon sokan voltunk. Az ünnepi vacsorát a szállodában tartottuk, a dunaszerdahelyi Duna Hotelban. Szép idő volt, a városházától a szállodához autókkal, gyalog, ki hogyan érkeztünk. A hotel teraszán álltunk össze, mert a fiam nem volt hajlandó csak úgy belépni a hotelba. Az akkori szálloda főnöke odahozott a hotel ajtajába egy szalvétába becsomagolt üvegpoharat. Odarakta az ajtóhoz, a fiam felemelte a menyasszonyát, és ahogy belépett, rálépett az üvegre. Akkor mindenkitől, akik ott voltak, mintha jelszóra egyszerre hangzott el a „mazltov!”. Örök élmény maradt a részemre is, de a fiam részére is.

Akkor nagyon nehéz volt lakáshoz jutni, úgyhogy a fiamék eleinte itt laktak, nálunk. Az egyik szobát a rendelkezésükre bocsátottuk. Itt született meg az első unokánk. Amikor már volt lakásuk, akkor megszületett a másik unokánk, a kislány. Természetes, hogy mindenki körülugrálta a kislányt. Én valahogyan másként voltam vele. Amikor hozták a kis lányunokámat, a feleségem rohant felemelni a babát a gyerekkocsiból. Akkor úgy öt év körüli volt a fiúunokám. Letérdeltem hozzá az előszobában, és ölelgettem, hogy érezze az a gyerek, hogy őt is szereti valaki, nemcsak a kislányt szeretjük.

A fiam, menyem és az unokáim itt élnek, [Duna]Szerdahelyen. A fiúunokám, Martin egy ideig Pestre járt iskolába. A lányunokám, Nelly máig is ott tanul, az ELTE-re jár, szlavisztikára, és közben dolgozik egy kereskedelmi cégnél asszisztensként. A fiúunokám huszonhat éves, a lányunokám huszonkettő. Martin Pozsonyba, a Komenský egyetemre jár, remélem, hamarosan végez is. Szociális munkát tanul, az utolsó, ötödik évfolyamot látogatja.

Ami a zsidóságot illeti, az az érzésem, hogy nagyon jó zsidó beállítottságúak mindketten. Nem félek tőle, hogy egyszer talán annyira eltávolodnának a zsidóságtól, hogy megtagadnák. De sajnos hivatalosan nem zsidók. Még akkor se, ha mi zsidóknak tartjuk őket. Maguk is úgy éreznek, azt hiszem. A háláhá szerint csak az a zsidó, akinek az édesanyja zsidó. Én annak vagyok a híve, hogy az a zsidó, aki a gyerekeit zsidónak neveli. Ebben reménykedek, és ebben a reményben fogok meghalni.

A feleségem és én sokat dolgoztunk. Igyekeztünk a munkahelyünkön a maximumot nyújtani. Nehogy újra és újra belénk köthessen valaki. Nem mondhatnám, hogy valami különös bántódás ért volna a zsidóságunk miatt. De ezek a dolgok állandóan a fejünk felett lebegtek, mint Damoklész kardja. Lényegében szerényen éltünk. Nem engedhettünk meg magunknak soha semmi nagyobb dolgot. A fontos az volt, hogy akárhogyan alakulnak a dolgok, a becsület megmaradjon. A többi az nem nagyon érdekelt.

1958-tól, amikor megvettük az első tévékészülékünket, minden áldott este megnéztem a bécsi adóról a „Zeit im Bild”-et (bécsi tévéhíradó). Onnan értesültem a világ eseményeiről. Engem más oldalról nem is lehetett befolyásolni. Szórakoztató műsorokat is néztünk, Pozsonyból is, Pestről is, de a híreket csak a „Zeit im Bild”-ből. Természetesen mindig megbeszéltük a feleségemmel, de főleg a fiammal. A fiam már nagy volt, és figyelte ezeket a dolgokat. Nagyon fontos volt, hogy mindig megegyeztünk. Mindig ugyanúgy látta ő is, mint én. A ´68-as események erősen befolyásoltak bennünket [lásd: Prágai tavasz]. Az augusztusi megszállás idején a feleségemmel és a fiammal éppen a Balatonon voltunk nyaralni. Nem tudtunk hazajönni. A Keleti pályaudvar előtt álltunk az autóban, és kerestem egy benzinkutat. Odajött hozzánk egy rendőr. Látta az autónkon, hogy Csehszlovákiából vagyunk. Csak mondta a magáét, hogy mit csinálnak a csehek, ezért a fiam összeveszett vele. Kialakult körülöttük egy csoport, többnyire a fiamnak adtak igazat, nem a rendőrnek.

Akkoriban Dubčekban egy „megmentőt” láttam, de a történtek felidézték bennem az 1939-es eseményeket. Akkor szintén megszálltak, de a magyar csapatok. Borzasztóan bántott, hogy amikor hazafelé tartottunk, akkor Nyitra előtt a magyar katonák megállítottak. Átkutatták az autónkat. Ezt nem tudtam lenyelni. Ez ma is fáj.

Én 1965-ben voltam először Izraelben. 1978-ban a feleségemmel együtt voltam. Később, már az 1990-s években ott operáltak a szívemmel. Itt még nem tudtak megműteni. A barátaink, akikkel együtt nőttünk fel, más világban éltek ott, mint mi. 1948 óta, amióta csak megalakult Izrael, szabad emberként élték az életüket. Bennünk még volt egy visszatartó erő, ami állandóan figyelmeztetett, hogy vigyázz. Nem tudhattuk, hogy mi fog bekövetkezni, nem tudtuk, mi lesz. Azokat, akik nálunk a legnagyobb kommunisták voltak, egyszerűen kivégezték, jobbik esetben letartóztatták. Itt olyan bizonytalanság volt, hogy egyszerűen nem mertük elhinni, hogy fog jönni egy olyan kor, amikor ez megszűnik, hogy jön egy demokrácia. Én azt hiszem, hogy ahogy ma van, ez már jó. Viszont részemre ez nem az igazi demokrácia. Ez olyan toldozott-foldozott rendszer, ahol mindenki csak maga akar érvényesülni. Több mint száz párt van Szlovákiában. Ezek mind a maguk igazát fújják. Nem tudhatom, hogy az, akivel ma beszélek, nem lesz-e holnap a legnagyobb antiszemita. Mert hát itt él az antiszemitizmus. Ahogy látom, van is táptalaja, hogy tovább éljen.

A kapcsolatunk akkor is fennállt a családdal, amikor a háborúk dúltak. Borzasztóan izgultunk minden alkalomkor, hogy mi történik. Nagyon büszkék voltunk, amikor volt a 67-es háború [lásd: hatnapos háború]. Hoztam is Izraelből egy kis könyvet erről a háborúról.

A rendszerváltás idején mind a ketten nyugdíjasok voltunk a feleségemmel, és éltük a nyugdíjas életünket. A helyzetünk soha nem volt nagyon jó, de nem is volt rossz. Nem tartoztunk a legszegényebb nyugdíjasok közé sem. Ketten voltunk, és a nyugdíjunk kielégített, mert nem voltak nagy igényeink. Nem akartunk már utazni, én már eleget utaztam. Amennyit tudtunk, közösen utaztunk, úgyhogy már nem nagyon tartottunk igényt erre. Nagyon jól esett, emlékszem rá, esténként a televízióban azok a fórumok, amiket 1989 novemberében az utcákon tartottak, és azok a tömegek az utcákon. Rázták a kulcscsomókat. Ezzel azt akarták jelezni, hogy beharangoztak a régi rendszernek, és új világ fog kezdődni. Én személyesen nem tudtam elhinni, hogy ez valóban meg is történik. Akkor már elég idős, beteg ember is voltam, úgy éreztem, hogy ez már nem az én világom.

Határozottan észlelhető volt a különbség Izraelben is a rendszerváltás után. Az előtte lévő alkalmakkor még nagyon erős volt a kibuc-fogalom. Jártam is kibucokban, sok barátom élt ott. Ott nőtt fel sokuknak a gyereke is. Többnyire mind arra „esküsznek”, hogy a legszebb élet a kibuc-élet. Sokan közülük ott is maradtak. Akadnak olyanok is, főleg a fiatal korosztályban, akik elmentek a kibucokból. Próbálnak inkább önállóan, szabadabban élni, mert a kibuci élet azon kívül, hogy nagyon szép és gondtalan, bizonyos szabályokkal is jár.

Nekem a világban mindenfelé akadnak barátaim. Sokan visszajárnak ide, Dunaszerdahelyre. Egy alkalommal az egyik fiatal barátom itt járt Kanadából. Amikor a városban sétáltunk, és gyűjtögette a régi gyerekkori emlékeit, észrevette, hogy nagyon nehezen mozgok. Kérdezte, hogy mi van velem. Mondtam neki, hogy a szívem nincs rendben. Otthon beszélt egy másik barátommal arról, hogy nem érzem jól magam. Rögtön fel is hívtak telefonon Kanadából. Wosner Imiről van szó, arról a Wosner Imiről, aki bekísért az állomásról, amikor visszatértem a koncentrációs táborból. Kérdezte tőlem, hogy miért nem hagyom magam megoperálni. Mondtam, hogy itt, Csehszlovákiában még nem tudják ezt műteni tökéletesen. Erre azt mondta, hogy jól tudják ezt csinálni egész Európában, Amerikában. Felsorolta nekem Ausztriát, Németországot, Franciaországot, Angliát, Svájcot. Többek között Izraelt is említette. Nyugdíjas ember vagyok, nekem erre nincs pénzem. Az itteni betegsegélyző nem valószínű, hogy kifizeti az ilyen műtétet. Erre Imi kijelentette, hogy azzal ne törődjek, csak azt akarták tudni, hogy alávetem-e magam a műtétnek, vagy nem. Kétnapi gondolkozási időt adtak. Két nap múlva hívtak újra, kérdezték, hogy átgondoltam-e. Mondtam, hogy igen. Erre mondta Imi, hogy döntsem el, hol akarom a műtétet. Mondtam, hogy Izraelben szeretném. Nemrég halt meg Izraelben a bátyám, és ha netán nem bírnám ki a műtétet, akkor legföljebb eltemetnek a bátyám mellé. Két héten belül megkaptam a repülőjegyeket. Prágán keresztül repültünk a feleségemmel Izraelbe. Tavasz lehetett, úgy március végén. Kaptam egy telefonszámot, hogy ezt hívjam fel. Ez egy orvos Izraelben, majd mindent elmagyaráz. Tudott jól magyarul is, szlovákul is. Nem volt gond vele beszélni. Felhívtam, ahogy megérkeztem. Mondta az illető, hogy mindenről tud, minden el van intézve, egy Aszuta nevezetű klinikán fognak megoperálni. Éppen húsvét utáni napon mentem be a kórházba. Most tudom csak igazán megállapítani, hogy ügyesek voltak, mert már tizenöt éve, hogy műtöttek, és még mindig élek.

A Claims Conference komoly segítséget nyújt minden holokauszt-túlélőnek. Rendszeresen hozzájárul a gyógyszerekhez. Hetven százalékát fizeti a Claims Conference, és a hitközség is fizet. Ha valaki kórházba kerül, és kiadásai vannak, ugyanúgy. A Claims Conference segített a kárpótlásban is. Németországból kaptunk egyszer ötezer márkát. Mondták, hogy majd kapunk további ötezret, most már euróba átszámítva. Azt is megkaptuk. Azonkívül a szlovák állam is fizetett jóvátételt azoknak a túlélőknek, akiknek elvesztek a szülei, meghaltak, tehát az életért fizettek. A magyar állam is adott valamit, de ezek olyan csekély összegek. Magyarországról először harmincezer forintot kaptunk. Aztán felemelték négyszázezer forintra. Nekünk nem pénz kellene, nekünk a szülők kellettek volna. Mi itt maradtunk húsz évesen, szülők nélkül, mindenki nélkül. Így kellett elkezdeni egy új életet. Egy kárpótlás soha nem lesz egyenrangú azzal, ahogy elvesztettük a szeretetteinket.

A család nagyon összetartó. A fiammal minden nap találkozunk. Jön, érdeklődik, próbál segíteni. Ami az unokáimat illeti, megvan a saját problémájuk. Mind a ketten egyetemre járnak. Az a fontos, hogy végezzék el az egyetemi tanulmányaikat. És persze úgy végezzék el, hogy annak értelme legyen. Martin unokám jó, meleg szívű gyerek, tartja is állandóan velünk a kapcsolatot. Akkor is, ha ritkábban jön el hozzánk. Nelly unokám Pesten jár egyetemre. Közben dolgozik is. Amikor szabadideje van, akkor vagy tanul, vagy dolgozik. Zsidó közössége a Bálint Házban van, Budapesten [Bálint Zsidó Közösségi Ház, 1994-ben alapították. Működését az Amerikai Joint és a MAZSIHISZ támogatja. – A szerk.]. Komoly kapcsolatokat tud tartani ott, akár rabbiképzősökkel, akár más gyerekekkel, akik a budapesti zsidó iskolákban tanulnak. Benne is erősödik a zsidó öntudat. Az unokáim nem tudtak járni zsidó iskolába, itt még akkoriban nem létezett zsidó iskola. Elemiben, ahogy én megfigyeltem, az unokáim körül kialakultak baráti körök, azok voltak, akik szintén érezték, hogy zsidók, és mások is zsidóknak tartják őket. Nekem ez nagyon jó érzés volt. Azt hiszem, az idősebb generációnak nincs is jobb látvány, mint az, hogy a fiatal generáció nem hagyja el az ősök nyomdokait. Az unokáim is voltak már Izraelben, és tetszett nekik az ottani élet. Megmaradt bennük egy bizonyos zsidó érzés. Ez nem egy különlegesen nagy dolog, de azért nagyon fontos. Fontos, hogy tudják, honnan származnak, és hogy kicsodák.

Próbáljuk az unokáknak is elmesélni, hogyan éltek a szüleink, hogyan éltünk mi az ő korukban, milyen szokások voltak, mit csináltunk, mit csináltak a szülők, sőt, néhány történetet is el szoktam mesélni. Az unokáimnak szoktam mesélni, de a következő generáció több tagjának is, mivel aránylag sokat jártam iskolákba előadni. Több diplomás is járt hozzám, érdeklődtek. Én nyitott ember voltam, ma is az vagyok. Bárkinek minden további nélkül szívesen adok felvilágosítást.

Az unokákkal magyarul vagy szlovákul beszélek. Azelőtt az unokáim csak szlovákul beszéltek, ma már nagyon szépen beszélnek mind a ketten magyarul. Sőt, már angolul is. Nagyon örülnék annak is, ha megtanulnának ivritül egy kicsit. Egy-egy szó már megragadt bennük, remélem, majd erre is sor kerül.

Én inkább telefonos kapcsolatot szeretek ápolni a barátaimmal. Akár izraeliek, akár kanadaiak. A fiam és az unokáim rendszeresen e-maileznek. Megvannak a kapcsolatok. A gyerekek tartják a kapcsolatokat, és nekem továbbítják, úgyhogy mindenről tudok. Legyen az Ausztrália, Amerika, Kanada, Svájc, bármelyik részen vannak barátok, tudom, hogy a gyerekek tartják a kapcsolatot. Sokszor kinyomtatják nekem, ami e-mailben érkezik, és elolvasom. Néha magam is válaszolok. Nekem személyesen nincs internetem, és az e-mail sincs bevezetve. Néha leülök levelet írni, néha eljönnek például a pozsonyi Pátria rádióból beszélgetést készíteni a zsidóságról, szokásokról, holokausztról. Amíg emlékezni tudok, addig nagyon szívesen mesélek. Tudom, hogy ez ilyen formában fennmarad, és ha valaki meggyűlöli a háborút, magát a gyűlöletet, akkor elértem a célomat.

Nagyon nehéz ilyen körülmények után azt mondani, hogy boldog ember vagyok. Fiatalon elvesztettem a családomat. Ugyanakkor boldog az életem azért, mert fiatalon rátaláltam egy olyan párra, akivel közösen tudtuk végigküzdeni az életünket. Boldog vagyok, mert sikerült felnevelni a fiamat, a fiamból egy komoly ember lett, kétdiplomás mérnök. Boldog vagyok azért is, mert a fiam családja nem tagadott meg minket, ahogy ezt sok családnál szoktuk látni. 

Életrajz

Koós Olga egyedül él Budapest egyik legszebb kerületének, nyugodt, csendes házában. A lakás hangulata, igazi színészlakásra emlékeztet. A falon régi képek fogadják a belépőt, a családról és egykori híres színésztársakról egyaránt. Olga arcának finom vonásai még ma is szembetűnők.  A színésznő igen aktív életet él, a Radnóti Színház megbecsült tagja a mai napig. Olgával az interjúk, nagyon barátságos hangulatban zajlottak. A család és az ő története, betekintést enged, a művészvilág kulisszái mögé is.

Az apai nagyszüleim Balassagyarmaton éltek. Édesapám egész családja erről a vidékről származik. Nagypapáról annyit tudok, hogy Klein Ábrahámnak (Adolf) hívták. Balassagyarmaton született 1856-ban, és ott is halt meg 1922-ben. A nagypapa ügynök volt, de nem tudom, hogy mivel ügynökösködött. Nagyapámék hatan voltak testvérek. Az ő édesapja, tehát az én dédapám Klein Sámuel kereskedő volt. A dédnagyanyámat pedig Heller (Hillel) Leonórának hívták.

Nekem egy nagymamáról van emlékem, de az is kórházi emlék, amikor bevittek engem kb. 5 éves koromban hozzá. A nagymamát Kurczmandl Karolinának (Lina) hívták. Kecskeméten született 1886-ban. Az ő édesapja Kurczmandl Ármin (Herman) üzletvezető volt. Hogy milyen üzletet vezetett, nem tudom. Dédnagyanyámat Wahrmann Katalinnak hívták. Ő New Yorkban halt meg, de erről részleteket nem tudok.

A nagyszülők esketési anyakönyvéből tudom azt, hogy 1881-ben kötöttek házasságot Budapesten. Balassagyarmaton éltek, de amikor én már „eszméltem”, akkor már csak a nagymama élt. A család neológ volt.  A nagyünnepeket megtartották, pénteken gyertyát gyújtottak. Hogy kóser háztartást vezettek-e, azt nem tudom, valószínű, hogy ők még igen. A szüleim azonban már nem voltak kóserek.

Az anyai nagyszülőkről még ennyit se tudok. Azokat egyáltalán nem ismertem. A nagypapa nagyon fiatalon halt meg, és a nagymama sem élte meg, az én születésemet. Az anyai nagypapát Bein Béninek hívták, és a Baranya megyei Magocson született 1845-ben. Foglalkozását tekintve szűcsmester volt Budapesten. Itt is halt meg 1897-ben. A nagymama Liebermann Janka volt. Róla csak azt tudjuk, hogy 1852 körül született, de semmi mást nem. A Nagydiófa utca 18-ban laktak Budapesten. Semmi emlékem sincs róluk. Nálunk nem voltak igazi nagymama kapcsolatok. Anyám soha nem beszélt róluk. Ezeket az információkat a halotti anyakönyvi kivonatból tudom. Hét gyerekük volt: Leo, Szerén, Samu, Mária, Rudolf, Szerén, Regina. Leo 1881-ben született, Szerén 1882-ben, aki 1886-ban meghalt négy évesen. Ezért 1891-ben született egy kislány, akinek újra a Szerén nevet adták. Samu született harmadiknak 1884-ben, utána következett Mária 1887-ben és Rudolf 1889-ben. Rudolf két évesen 1891-ben meghalt. Utolsónak született anyám, Regina 1893-ban.

Anyám testvérei közül nem mindenkire emlékszem. Azt tudom, hogy volt egy Bein Leo. Neki volt egy Margit nevű felesége. A férfi nem maradt meg, a nő igen. A fiukat elvitték munkaszolgálatra. Szovjetunóban halt meg 1942-43-ban. Nagyon tehetséges zeneszerző volt, Beretvás György volt neve. Velük jóformán semmi kapcsolat nem volt. Az ő családjuk egy sikercsalád volt. Mi voltunk a „nem” sikercsalád, így nem is tartottuk egymás között a kapcsolatot. Volt pénzük, de nem tudom hogy miből. A Kodály-köröndön volt egy nagyon szép lakásuk. Zongorázott a fiuk a legelőkelőbb Duna-parti kávéházakban, és zenét is szerzett. Bárzongorista volt tulajdonképpen. A poén az, hogy a háború végén anyám és a Margit néni voltak a legnagyobb barátnők. Ez engem bosszantott, és irritált. Egyébként nagyon szép és kedves asszony volt Margit néni. Amire a társadalmi osztályok eltörlődtek, mindenki nyomorult volt, akkorra lett egy barátság.  A Gyurinak volt egy húga Olga, aki diftériában meghalt, elég fiatalon. A Leoval, nem tudom, mi lett.

Szerén (Bein Szerén) nénivel, és a lányával anyám az élete végéig nagyon szoros kapcsolatban maradt. A lányát, Valinak hívták. Ők túlélték a deportálást. Szerén néni szült egy ikerpárt is, abból egy gyerek maradt életben, Oszkár. A Szerén néni nem tudom, hogy hogyan de a háború alatt meghalt. A férje túlélte. A férjének nem emlékszem a teljes nevére, csak arra, hogy Tibor volt a vezetékneve. Annyi érdekes az ő történetükből, hogy később, Kádár János sofőrje lett.

Volt még egy Bein Samu nevű testvére anyámnak. Nem volt kapcsolat vele, de azt tudom, hogy egy púpos lánya volt. A többiről semmit nem tudok.

Bein Mariska néninek három gyereke volt, és hivatalnok volt férje. Egy lánya volt, akit Katinak hívtak. A két fiút nem ismertem. A két fiút deportálták, és nem jöttek vissza. Mariska nénivel, volt elég sokáig kapcsolatunk, ő túlélte a háborút.

Anyám a Kazinczy utcai elemi népiskolába járt 1899-1904 között. 1906-1908 között Leitner Jakab női szabó mesternél a női szabó mesterséget tanulta ki, és varrónő lett.  Élete végéig varrt. Először volt egy kis saját szalonja, de a gazdasági válság alatt valahogy ez tönkre ment. Nagyon széplány volt, szép alakkal áldotta meg a sors. Később, egy belvárosi szalonban lett varróleány. Berkovics szalonnak hívták, ami a belváros előkelő ruhaszalonja volt. Anyám olyan szép volt, hogy gyakran ruhákat is bemutatott. Jött pl. a gazdag vevő, és akkor manökenek bemutatták a ruhát a szalonban. A szalon valahol a Hársfa utca környékén volt.  A mama mindig ezt a varrónőséget csinálta.

Apámék, hatan voltak testvérek. Klein Dénes volt az utolsó, ezt azért tudom, mert egy ideig nálunk lakott. Ő volt a kicsi a családban. Anyám egyik nővérének, a Mariskának akinek három gyereke volt, az ő egyik lányával kötött házasságot Dénes. Így a két család, több rokoni szálon is kapcsolatban volt, nemcsak anyám és apám révén. A Mariska egy gyönyörű szép, de nagyon kemény asszony volt. Mint az ilyen anyáknak szokott lenni, egy olyan szerencsétlen lánya lett. Itt volt ez a két szerencsétlen, és a család összehozta őket. Nem kellett volna. Ennek a lánynak lett egy gyereke, de hogy az a Dénestől lett-e az nem biztos. Katinak hívták a lányt, ő megmaradt. Volt még két fia is, de még a nevüket sem tudom.  A Dénes nem maradt meg, a háború alatt deportálták. Nem tudjuk hogy hova. Mariska túlélte a borzalmakat itt Budapesten. Hogy hogyan, azt viszont nem tudom.

Apámnak volt még egy öccse, Klein Frigyes, vele egy házban laktunk az Elemér utcában. Egy Rózsi nevű nő volt a felesége. Volt egy fiuk, de nem tudom a nevét. A Frigyes is olyan szép ember volt, mint az apám, és olyan csúnya felesége volt. A Frigyes is olyan „semmi” foglalkozású, kereskedő volt. Ők Izraelbe mentek el. A háborút még itt vészelték át, de aztán elmentek. Túl sok kapcsolat nem volt velük. Inkább anyám volt az, aki a családjával tartotta a kapcsolatot. Egy házban lakott két testvér, de valahogy nem volt olyan igazi kapcsolat a családdal. Ennek az okát nem tudom.

Klein Zoltán, aki szintén apám testvére volt, ő volt a család büszkesége. Az Adria Biztosítónál volt aligazgató. Felesége nem volt zsidó, ő volt az egyedüli keresztény a családban. Nagyon szerettük a lányt mindannyian. Ez a lány, a titkárnője volt, egy nagyon szép szőke nő. Jankának hívták, de nem tudom hogy milyen. Ott nem volt gyerek. Zoltán a háború alatt meghalt. Jankával anyám haláláig tartotta a kapcsolatot, nagyon szerették egymást.

Apám testvérei között volt még egy Klein Kornélia, aki egyedüli lány volt. Róla még a későbbiekben lesz szó. Klein Ede, aki szintén testvére volt apámnak, itt élt Budapesten. Vele soha nem találkoztam, és semmit nem tudok róla.

Apámat, Klein Emilnek hívták. Nem volt egy beszédes ember, rendkívül zárkózott volt. Ő már itt született Budapesten 1886-ban. Apámnak a Fényes Adolf a nagybátyja volt, van is egy lap tőle, amit az apám érdeklődésére küldött. [Festő. Az 1900-as évet Olaszországban és Franciaországban töltötte. Részt vett a szolnoki művésztelep létrehozásában, 1902-től minden nyarat Szolnokon töltött. A szegényemberek élete sorozat után a plein air foglalkoztatta, festményeit világos színek, egyszerű kompozíció jellemzik. 1918 után első korszakát mesejellegű bibliai, jelképes témájú "romantikus" korszak váltotta fel. 1924-ben állami nagy aranyérmet kapott, 1927-ben Háromkirályok c. képe a varsói képzőművészeti társulat Diplôme d'Honneurjét nyerte el. Az 1929-i barceloniai világkiállításon Gran Premiót kapott. 1944-ben elhurcolták, a felszabadulást súlyos betegen érte meg. Művészete a realizmus és a plein air festés legjobb magyar eredményei közé tartozik.- A szerk.]Hogy milyen alapon volt a rokona, ezt nem tudom. Emlegette is apám őt többször. Apám nagyon szép ember volt, szőke haja, és kék szeme volt.  Régi családi iratokban maradt meg egy iskolai bizonyítványa, amely arról tanúskodik, hogy Seiner és Klinger divatáru kereskedőnél, mint tanonc, a női konfekciókereskedést tanulta ki, 1909-ben.

Apám nagyünnepek alatt mindig elment a templomba. A 2. világháború előtt péntekenként otthon volt pénteki gyertyagyújtás is. Szombaton nem dohányzott apám, erre úgy emlékszem. Apám foglalkozását tekintve részletügynök volt. Amire én emlékszem, az az, hogy táskákkal ügynökölt. Ez azt jelentette, hogy valakinek volt egy árukészlete, az abból bizonyos mennyiségű árut adott neki, és ő lakásról lakásra próbálta eladni az árut részletfizetési lehetőséggel. Mindig ment a részletért, így járt házról házra. Miután eladta a táskákat, járt vissza a részletekért. Ez akkor, egy teljesen bevált és működő dolog volt. Hogy apám éppen mit árult, nem tudom, mindig a nagykereskedőktől vette az árukat. Nem tudok konkrét neveket, hogy kinek a megbízásából dolgozott, ő csak egy kis „bőröndös lehetett”. Őt megelőzően nyilván valaki más csinálta ezt a munkát. Ez akkor nem volt ismeretlen foglalkozás, hogy nagykereskedők odaadtak árut ügynököknek, akik aztán házaltak vele. Hogy ebből aztán anyagilag hogy volt haszon, azt én nem tudom. Utolsó emlékem az, hogy táskát árult, de tudom, hogy volt előtte más is, hogy micsoda azt már nem tudom, valószínűleg ruhanemű. Azt, hogy ki volt a vevőkör arról annyit lehet tudni, hogy zsidók, nem zsidók, vegyesen voltak. Ez nem volt szempont. A környéket sem tudom, hogy merre járt. Apám nem sokat kereshetett, amire én gondolok. Szenvedélye volt a könyvkötés. Nem tudom hogy honnan vásárolta meg még „romos” állapotukban, de klasszikus regényeket Balzac, Victor Hugó, Tolsztoj még most is megvannak nekem azok a könyvek, amiket ő kötögetett. Ezt otthon csinálta.

 Azt, hogy a papám hogy került Budapestre, nem tudom. Azt se, hogy hogyan ismerkedtek meg anyámmal, de biztos, hogy nem sadhenolták őket. 

Anyámnak lehetett előtte egy szerelme, mert mindig valami „törököt” emlegetett. Soha nem kérdeztem meg tőle, hogy ez a török név volt-e vagy származás. Anyám négy évvel fiatalabb volt apámnál. 1978-ban halt meg. Ha nem kap egy combnyaktörést, akkor tovább is élhetett volna. Ugyanilyen „madárszerű”volt, mint én.  Nagyon intelligens, jó természetű asszony volt, aki nagyon felszívott mindent az életből. Egy hihetetlenül nyitott, felvilágosult, és megértő nő volt.  

Ketten voltunk testvérek, egy hét évvel idősebb bátyám volt. Ő 1918-ban született. Nagyon kevés kapcsolatunk volt, a nagy korkülönbség miatt. Klein Kornélnak hívták. Amikor a Kornélnak a barmicvája volt, akkor én hat éves voltam. Körül is volt metélve természetesen.

Én Koós Olga a Rózsa utcában születtem Budapesten1925-ben, ahol nem sokáig laktunk. Az eredeti nevem Klein Olga volt, a zsidó nevem Lea. A Rózsa utcából az Elemér utcába, a 7. kerületbe, és onnan pedig a Hernád utcába mentünk, ez volt a végleges lakóhelyünk. Azt pontosan nem tudom, de még az is lehet, hogy volt egy Hársfa utcai lakásunk is előtte, de ez nekem homályosan van csak meg. Én úgy születtem, hogy a fejemet félre tartottam, ezért hat hónapos koromban megoperáltak, és sínben volt a nyakam. Az hogy meddig, azt már nem tudom. Valószínűleg másfél, két éves koromig tartott ez. Azt vette észre anyám, hogy állandóan egy fele tartom a fejem. Szegény el is ájult, amikor operáltak.

Kóser háztartás otthon nálunk nem volt. Azt gondolom, hogy a Rózsa utcába azért költöztünk, mert rosszabb volt a gazdasági állapotunk. Olyan emlékem van, hogy apámnak egy nagynénje lakott velünk és az még egy előző lakásban volt, úgy látszik, hogy akkor tudtunk még valakit tartani pluszban, és arra is emlékszem, előbb németül tanultam meg tőle, mint magyarul, mert ha vele voltam, mindig németül beszéltem. A család egyébként magyarul beszélt, de ez a nagynéni csak németül tudott. Ővele kezdtem el beszélni, mert ő volt a tantim. Annyit tudok róla, hogy Lea néni volt, és az apámnak volt a nagynénje. Együtt laktunk, de én nagyon kicsi voltam akkor, kevésre emlékszem. Ő vigyázott rám, amíg a szüleim dolgoztak. Hogy miért lakott velünk, nem tudom, valószínűleg azért, mert egyedül volt. Nagyon kicsi voltam, amikor meghalt. Mivel Lea néni vigyázott rám, óvodába ezért nem jártam.

Születésem után hamarosan átköltöztünk az Elemér utcába. Az Elemér utcai lakásra már jól emlékszem. Van egy emlékem, hogy olyan szegények voltunk, hogy nem volt kenyérre sem pénzünk, és a szomszédtól kellett kérni. Ez feszültséget okozott otthon. Nem tudom pontosan, hogy hányban volt ez, de én olyan hat éves lehettem, már elemibe jártam. Erre emlékszem, de azért, ez a nyomor nem volt jellemző. Ez az anyagi bizonytalanság, apám munkájából fakadt.

Az Elemér utcai lakás két szobás lakás volt, azt gondolom, hogy fürdőszoba is lehetett benne. Innen jártam elemibe. Cselédet nem tartottunk, később sem. Nem voltunk olyan anyagi helyzetben, anyám pedig mindent megcsinált, igazi háziasszony volt. Mosónő se járt, hozzánk., de arra sem emlékszem, hogy anyám nagymosást végzett volna valaha. Később se emlékszem, hogy hogyan zajlott ez nálunk

A Wesselényi utcába, a zsidó elemibe jártam eleinte, később pedig a Bethlen téri zsidó elemibe. A Bethlen utcaiba két évig jártam. Utána, egy elég érdekes történet következett.

Az én anyámnak nagy ambíciói voltak velem. A monda szerint szép kislány voltam, szőke kékszemű, emiatt babának neveztek, amit később nagyon megutáltam. . Teljesen az apámra hasonlítottam. Anyámnak, nagyratörő tervei voltak velem tehát, és a család úgy döntött, hogy a zsidó gimnáziumba ad. Hogy ezt ki találta ki?, Kevesen jártak ezen az alacsony anyagi szinten mint én a zsidó gimnáziumba, mert viszonylag sok pénzbe került. Addig küszködött az anyám az apámmal, míg ezt elérte nála, hogy odajárhassak, és akkor be is írattak. 10 pengő volt a tandíj havonta. Miután nem kaptunk szegénységi bizonyítványt, akkor ez nekünk nagyon sok volt. Ha lett volna szegénységi bizonyítványom, akkor kaphattam volna tandíjmentességet. Apám ezért úgy döntött, hogy átmegyek az Aréna úti polgáriba. Ami nekem halálosan elkeserítő volt. Egy éve már jártam a zsidó gimnáziumba, amikor átírattak az Aréna úti polgáriba. Én ettől lelki beteg lettem, effektíve. Visszajártam a régi osztályba, és borzasztó évet töltöttem el ott. Végül egy év elteltével, úgy döntöttek a szüleim, hogy ez nem lesz jó, mert tönkre megyek lelkileg, úgyhogy visszaírattak harmadikban a zsidó gimnáziumba. Különbözeti vizsgát kellett tennem persze, és én mámorosan visszakerültem. Valahogy 10 pengőről hat pengő lett a tandíjam. Hogy ezt hogy intézték el anyámék, azt nem tudom. Így „happy end” lett a vége a történetnek.

A gimnáziumot imádtam, körülöttem tele volt okos lányokkal. A zsidó gimnáziumban engem olyan hazafiságra neveltek, hogy nekem ez egy életre szól. Én mindig nagyon odafigyeltem a dolgokra, de én ott csak a „szereplő” voltam, mert tudták, hogy színésznő akarok lenni. Ez azt jelentette, hogy oda nagyon sok kiemelkedő képességű gyerek járt. Sokakból híres kutató lett. Engem ez különösebben nem érdekelt. Én azt már gyerekkoromban eldöntöttem, hogy színésznő leszek. Tulajdonképpen már hat éves koromban, amikor anyám beíratott balettre, tudtam, hogy színésznő lesz belőlem.

A háború előtt, mi otthon az ünnepeket megtartottuk, kivéve a széder estét. Nekem van szédertálam, de mi otthon nem csináltunk. Ahhoz olyan összejáró emberek kellettek, nálunk nemigen volt társaság. Azért a macesztortát megsütötte. Anyám azért barátkozott, járt ide-oda, de úgy hogy vacsorát csináltunk volna, arra nem emlékszem. Nem is jártunk el másokhoz.

A szüleim elmentek Újévkor a Dohány-utcába, mi meg vártuk őket. Hosszúnapkor böjtöltek. Almát is szagolgattak, de arra emlékszem, hogy az iskolában mi is szagolgattuk. Akkor nagyon kicsi lehettem, meg van egy élményem a kakasról, valami szöveget mondott a papa, de csak ennyire emlékszem [ld. kaporesz]. Anyám szigorúan betartotta a szokásokat Az érdekes, hogy 1944-ben, amikor a szőnyegbombázás volt, volt egy kétszobás lakásunk, a Hernád utcában, és ráesett a bomba a házra. Egy sarok lakás után volt a mi lakásunk, és utána még egy lakás, és úgy szakadt le három emelet, hogy közvetlenül a mi lakásunk mellett. Mi persze a pincében voltunk. Ez Ros Hasonakor volt, és úgy kezdődött el a bombázás, hogy anyám beakarta tenni a sütőbe a süteményt. Zserbót csinált, és ott volt a tepsi lerakva az asztalon, és mi leszaladtunk a pincébe. Mikor fölmentünk, magasan állt a por a süteményen. Ez úgy megmarad az emberben.

A Hanukát az iskolában ünnepeltünk, és emlékszem, hogy játszottunk a trenderlivel. Otthon is játszottunk, egész biztos. Hanuka gyertyát is meggyújtottuk és anyám fánkot is sütött. A Hanukkát háború előttig tartottunk. Újévkor nem kaptam újruhát. Ajándékot csak születésnapomra kaptam. Ha kellett ruha, akkor varrt az anyukám. Karácsonyt, azt nem tartottuk meg, és karácsonyfa sem volt.

Az édességek közül a macesztortára emlékszem. Ezt széderkor sütte anyám. Csináltunk még rántott maceszt, és hremzlit is Pészachkor.

Anyám igyekezett zsidó konyhát vezetni. Édesfőzeléket csinált, sóletet, maceszgombócot, és libamájat is sütött.

Azt is tudom, hogy péknél sütöttük a sóletet. A mama összekészítette otthon a sóletet, letakarta egy fedővel, és egy madzaggal átkötötte, és bevittük a pékhez. Azt már nem tudom, hogy hova, azt hiszem, hogy a legközelebbihez. Ez minden pénteken igy volt. Nem kóser pékségbe, az biztos. Mi nem voltunk kóserek. Nem voltak külön a tejesedények és zsírosedények nálunk. Háziáldás az volt az ajtón, természetesen. Minden lakásunk ajtaján volt mezüze.

A legjobb barátnőm, az Csöpi volt, aki nevezetes személyiség lett. Az édesanyja a fiú osztályban tanított, és őbelőle farmakológus professzor lett. Még a nagydoktoriján ott voltam, aztán öngyilkos lett. Nagyon okos volt. Az alapvető barátságok azonban nem az iskolai barátságok voltak, hanem engem balettre íratott be anyám. Nem csak ezért a bizonyos nagyratörő vágyaiért, hanem azért is, mert nagyon rossz gerincem volt, illetve neki volt eredendően, és én ezt szépen genetikusan örököltem. Ez volt egy jó ürügy arra, hogy elmehessek balettet tanulni. Ez egy életre szóló, nagyon nagy szenvedély lett. Először egy Feld Rózsi [balettiskolája a mai Vidám Színpad helyén működött, az 1920-30-as években.- A szerk.] által vezetett, kis „gyerekkényeztető” balettiskolában kezdtem, de aztán egy komolyabb helyet keresett anyám. Így Nádasi Ferenc balettmesterhez kezdtem járni. [Nádasi Ferenc 1893 - 1966 táncos, balettmester, balettigazgató. Holczer Jakab és felesége magániskolájában kezdte balett-tanulmányait, és már 10 évesen színpadra lépett. 1913–14-ben, majd 1917–1920 között volt az Operaház tagja. Feleségével, Lieszkovszky Arankával európai revükben lépett fel évekig, majd válásuk után új partnernőjével, Marcelle Vuillet-Baummal lépett fel számos országban. 1936-ban hazatért. Az Operaház balettmestere lett és megnyitotta magániskoláját is. Saját képzési módszert alakított ki az olasz klasszikus balettpedagógia elvei alapján, és nagyszerű eredményeket ért el. Iskolája 1950-ben szűnt meg, amikor helyén megalakult az első állami balettiskola, az ÁBI.- A szerk.] Helyileg ez az egykori balett intézetben volt, a Dexner palotában, az Operával szemben. Az első emelet, ami az Andrássy útra nyílt, ez volt a Nádasi mester lakása és a baletterme. Az egész emelet az övé volt. Ott volt két öltöző, meg egy fürdőszoba, de azt nem nagyon használtuk, mert mindenki hazajárt fürödni, és volt egy nagy balett terem tükrökkel, rudakkal, úgy ahogy azt kell. Hogy ő ezt bérelte, vagy az övé volt-e, azt én már nem tudom. Általában bérelték akkor a lakásokat. Felesége is táncos volt, a gyereke később született, egy lány, ő most 64 éves. Az hogy mi zsidók vagyunk, ez soha nem merült fel nála, az utolsó percig sem. Gondolati atrocitás sem ért soha itt engem. Ő biztos tudta, hogy mi zsidók vagyunk. Annyira másról szólt akkor az élet. Itt fel nem merült ez. Itt minden a munkáról, a tehetségről, a szorgalomról szólt. Mi halálosan imádtuk a mestert. Róla és a feleségéről csak pozitívumokat tudok mondani, az egész fiatalságomat meghatározta. Nekem olyan boldog fiatalkorom volt.

Tíz éves lehettem akkor, amikor odakerültem. Ez életem és ifjúságom nagy élménye volt. Ez egy fantasztikus közösség volt, egy fantasztikus mesterrel, akit úgy imádtunk, hogy vasárnap, amikor nem volt óra, akkor is elsétáltunk az ablaka alatt, és szerelmesen fölnéztünk. A kolleginák, akikkel akkor odajártunk, szétszéledtek a világban. Ki Ausztráliába, ki Amerikába ment. Az egyik közülük, aki nekem legszorosabb barátnőm volt, az Olaszországban él, Judit, akivel a mai napig egyfolytában kapcsolatban vagyok. Ő 18 évesen ment el. Ő is zsidó lány volt természetesen. Ez úgy alakult, hogy a Nádasi az operai balerinákkal, a „hivatalos” balerinákkal is foglalkozott, akinek neve Ottrubay Melinda, Erőss Éva, Patócs Kató és Csinady Dóra voltak. Dóra egyébként a háború után, nagyon híres balerina lett. Ezek nagy nevek voltak akkor a balettben. A délelőtti operai tréning mellett, a délutáni magánórákhoz is átjártak a Nádasihoz. Mi meg jártunk civilek. Ez a két csapat, ahol az egyikben egy sem volt zsidó lány, míg a másikban szinte csak zsidók voltak, nem kötöttünk nagy barátságokat, de nagy szimbiózisban volt egymással. Nem volt soha semmilyen antiszemita megnyilvánulás, még véletlenül sem. Egy héten háromszor volt próba. Koradélután kezdődött, és másfél óra volt egy alkalom. Úgy vártuk ezeket az órákat, mint a messiást. Imádtuk a mestert, és rajongtunk érte. Ez a gyerekkori élmény, meghatározta az egész életemet, meg természetesen a gimnázium.

A balett a háborúig tartott, egész addig, amíg lehetett. Én világéletemben színésznő akartam lenni. Sokat vicceltem már gyerekkoromban is, amikor kifiguráztam a házmestert. Amikor vége volt a háborúnak, akkor persze rögtön fölkerestem a Nádasi mestert. Nádasi nem volt zsidó, így könnyebben vészelte át a háborút.  Ott találtam abban a hatalmas nagy lakásban, mert az egész emelet az övék volt, a lakás konyhájában gubbasztott ő is. Akkor azt mondta, hogy Olga most már be lehet menni az Operába. Mire én azt mondtam, hogy én nem akarok bemenni az operába, én színésznő akarok lenni. Olyan nagyon nem volt meglepve, mert az évek folyamán kiderült rólam, hogy ezek a képességek bennem vannak, azokon a vizsgákon, amiket ő rendezett. Soha nem akartam balerina lenni, de ez nekem később nagyon jó alapot adott a színészmesterséghez. A balett ruhámat mindig anyám varrta, a cipőket azt muszáj volt venni. Nem volt nyomor, de hát a balettet is, és az iskolát is fizetni kellett.

Ezzel a csapattal minden nyáron mentünk bulira, vidámparkba. Ahogy egy iskolában ez lenni szokott, évvégén. A Nádasi is jött természetesen. Ott volt. a Fülöp Viktor is, még megvan a kép is róla. Hihetetlen nagy közösség alakult ki ott akkor. Mai napig kapcsolatban vagyok a másik barátnőmmel is, aki Ausztráliában él. Ezek nagyon fontos kapcsolatok maradtak számomra.

Színházba jártunk, az Erzsébetvárosi Színházba volt bérletünk. A színház, a Dohány utca végén volt. Ott később aztán jó pár színész játszott. Oda rendszeresen mentünk, apám is. Moziba is jártunk, és az István úton volt. Később ez volt a Marx mozi.

Én a Siliga bácsihoz jártam szinházba. Az egy másik gyerekszínház volt. Sokan a Lakner bácsit ismerték, ez volt a híresebb, de én nem oda jártam, hanem Siliga bácsihoz. Hetente kétszer jártam oda, ha jól emlékszem. Ott játszottam én herceget, a Hamupipőkében. Egy Tóth nevű kislány volt a hercegkisasszony. Azt hiszem, kétszer szerepeltem gyerekdarabban. Élmény nem maradt meg. Nem voltam egyébként nagyon kedves kislány, és anyukám mondta, hogy nézd meg a többi gyereket, ők milyen kedvesek, csimpaszkodik Siliga bácsi ölébe, ez is úgy megmaradt érdekes módon. Minden szempontból olyan voltam, mint az apám. Sokáig zárkózott és befelé forduló voltam. A színészek java egyébként befelé forduló és gátlásos. Nem voltam exebicionista.

Újság, folyóirat járt hozzánk rendszeresen, ha jól emlékszem a Népszava. Apám tagja volt a Szociáldemokrata Pártnak, mert valamilyen igazolvány maradt utána, onnan tudom. A papa egyébként nem járt kávéházba. Nagyon zárkózott volt, és nem volt különösebb igénye sem. Nagyon keveset tudok én az apámról tulajdonképpen. Azért is, mert a nevelési dolgokat is inkább az anyám végzete. Legföljebb, hogy pl. menjek-e balettra, és akkor azzal lehetett rávenni, hogy ennek a gyereknek a gerince görbe, és akkor elment a balett vizsgára, és akkor ő nagyon elégedett volt. Ők ketten jól megvoltak, nem emlékszem veszekedésre. Magyarul beszéltek egymás között. Anyám tudott németül.

Gyerekkoromban járt a család nyaralni. Volt Római fürdőn egy hely, az egész közel volt Budapesthez, és odajártunk. Az emlékemben él egy terület, ahol kis apartmanok [bungalók] voltak, és oda néha mentünk a Duna mellé. Ott tanított meg apám úszni. Egyszer kikapott az örvényből, mert majdnem megfulladtam. Egy vagy két hét volt ilyenkor a nyaralás általában. Busszal mentünk. Én úgy emlékszem, hogy a háborúig rendszerességgel mentünk ide nyaralni. Gyerektáborra nem emlékszem. Külföldön viszont jártam. Nekem élt egy nagynéném a férjével és a fiával Berlinben, és 13 éves koromban odaküldtek nyaralni. Emlékszem, mondták a nagynénémék, hogy kimegyünk a berlini strandra, a Wansee-ra fürödni, ahol egy tábla fogadott, hogy zsidóknak tilos a bemenetel. Erre természetesen emlékszem, és a reakcióra is. Igazán nem lepődtünk meg, mert ez azért már benne volt a levegőben. Csak azt regisztráltuk, hogy most már ez is, hogy már a strandról is kitiltanak. Ez az apámnak az egyik nőtestvére Kornélia volt. Ő férjhez ment, de nem német férje volt, hanem egy zsidó férfi, még Magyarországról. Teichnernek hívták. A foglalkozása bőrdíszműves volt. Egy gyerekük volt, aki még ma is él San Franciscoban, Teichner Györgynek hívják. Mikor muszáj volt, haza jöttek Magyarországra, és innen vitték el őket, és innen haltak meg. A fiuk nem tudom, hogy hogyan maradt meg.

Itt jegyzek meg egy érdekes történetet az életemből, ami hozzájuk kapcsolódik. Egy barátnőm dolgozott a Farmakológiai Intézetben, és a Tudományos Akadémiának volt két üdülője, ahová engem is elvitt nyaralni. Elmentünk egy este moziba, megvettük a jegyet, és míg elkezdődött a film, kiálltunk cigizni. Csak egy pár ember állt ott. Ott volt egy házaspár, akire ránéztem és mondtam a barátnőmnek, hogy te még ilyet nem láttál, ez pont úgy néz ki, mint az apám. Egyszer csak láttam, hogy ő is elkezd engem nézni, és kiderült, hogy ez a Teichner Gyuri volt. Ez a nézés olyan intenzív lett, hogy elkezdtünk beszélgetni. Ő volt a fia. Ők is ott nyaraltak. Hazajöttek Amerikából, mert ott éltek. Már volt két gyerekük. Ez az 1960-as években lehetett már. A lányt még Pesten vette el. Ők megmaradtak zsidónak, a lány is zsidó volt. Nem tudom mi lett belőle. A mozi után beültünk Almádiban, annak a szállodának a kávézójába, ahol ők akkor laktak. Akkor meséltek a gyerekekről és beszélgettünk a múltról. A fiuk repülős katona lett. Ez egy jópofa dolog volt az életemben.

Kornélt a háborúban elvitték az első menettel Oroszországba, és soha nem jött haza. Ez 1943-ban volt. Ugyaninnen az én későbbi férjem visszajött. Anyám annyit megtudott, hogy tífuszban halt meg. Nem volt ez pontos információ, de megnyugtató volt, hogy legalább valamit tud. Anyám ebben is fantasztikus volt. Tudom, hogy kedvence volt a Kornél, ami normális fiús mamáknál, de egész fantasztikus volt, hogy hogyan viselte ezt el egyáltalán. Ugye ma én úgy gondolom, hogy ez elviselhetetlen. Kornél polgáriba járt, és utána női szabó lett. Jól hegedült. Érdekes módon egy olyan „naturalista” tehetség volt, zongorán, hegedűn játszogatott, pedig nem járt sehova tanulni. Nagyon jó hallása volt. Ő az Aréna útra járt iskolába. Őt nem akarták a zsidó gimnáziumba adni. Arról szó sem lehetett. Az, az én erőszakosságom volt, meg az anyámé. De akkor még hét évvel, azelőtt anyám sem ismerte ki magát a dolgok között. Kornél kitanulta a mesterséget, és elkezdett dolgozni. Azt nem tudom, hogy hol, mert nagyon rövid volt ez az egész periódus, amit megéltem vele.

Mielőtt elvitték volna, előtte még megvolt az esküvője, ahol én koszorúslány voltam. A lány is varrt. Ha jól emlékszem a szülők, nagyon kedves népek voltak. Azt hiszem, hogy a Teleki téren volt nekik ruha szalonjuk, de ez sem tudom biztosra, csak rémlik valami. Nem emlékszem, hogy mi volt a lány neve. Anyám nagyon jó kapcsolatot tartott a szülőkkel. Az esküvő, a Bethlen utcai templomban volt. Szinte semmit nem éltek együtt. A lány újra férjhez ment de már Amerikában, mert az egész család elment. Még az anyámnak írt párszor. Nem sokkal a háború után mentek el. Valahogy megúszták a holokausztot, de nem tudom hogy hogyan.

Az Apámat 1944 októberében vitték el, 58 éves, amikor eltűnt. Az udvarról, a Hernád utcából gyűjtötték össze. Én 16 éves voltam, amikor elvitték, azóta se tudjuk, hogy mi történt vele. Anyám annyit tudott meg, de ez is bizonytalan információ, hogy már menet közben meghalt, és nem jutott el a határig sem.

Az, hogy velünk mi történt, az egy hosszú történet. Miután az apámat és Kornélt is elvitték munkaszolgálatra, ketten maradtunk az anyámmal. Nem lett a házunk zsidóház, nem volt rokonunk a Pozsonyi úton, semmink nem volt ahhoz, hogy átvészeljük a háborút. Amikor elkezdődött, hogy ki kell üríteni a házakat, akkor fogtunk egy bőröndkét, egész nevetséges így utólag visszagondolva, én két verses kötetet, az anyám néhány tojást, beraktuk egy aktatáskába, és elindultunk, hogy megpróbálunk, a Pozsonyi útra valahova bejutni. Ez 1944 október végén-november elején volt. Fölkerekedtünk a két kis kofferrel, azt gondolva, hogy majd csak lesz valahogy. A Hernád utcából kifordultunk a Damjanich utcába, és befordultunk a Bajza utcán át, a Városligeti fasorra, ahol megállított minket egy ember, és azt mondta, hogy ne menjenek tovább, ott hordják a zsidókat. Erre mi megfordultunk és hazamentünk, de a dolog nem volt megoldva. Azért mi persze örültünk, hogy hazamehettünk. Egy magyar ember volt, ki tudja mi lett volna, ha akkor nem szól nekünk.

Volt egy csomó artista és táncos barátom. Az egykori Royal színház mellett volt egy kis kávéház a Körúton. Mi oda jártunk, elég gyakran. Oda jártak a Madách Színházból az akkori színészek, artisták is, nagy élet volt ott akkor. Szemben volt a Pálma presszóval, ami egy nagyon népszerű hely volt szintén.

Ebben a körúti kis presszóban volt az én „bandám”, híres nagy táncos trió. Egy Mexicanus nevű trió, abból a lány egy kis fekete zsidólány volt, akit dobált két férfi. A Mexicanusból a fiúk, nem voltak zsidók. Aztán volt egy Rudas nevű testvérpár, az egyik, Pavarottinak lett a manegere később. A másik Rudas fiú elment Ausztráliába. A Rudasék is zsidók voltak. Ezekkel voltam én jóban. Egyébként ezen a helyen ismerkedtem meg a férjemmel, még korábban, úgy, hogy a Csöpi barátnőm egyedül volt éppen. Ez 1944-ben volt. És mi beakartuk mutatni a későbbi férjemet ezzel az Olaszországban élő barátnőmmel, akiről már beszéltem. Mi összeakartuk őket hozni. A Vesta mozinál, amelyik a Dob utca sarkán volt, azon a sarkon vártuk, de nem jött meg a Csöpi. Csak mi ketten a Juci barátnőm és én találkoztunk vele. Leültünk egy presszóba, ott megvendégelt minket, ami nagyon jó volt, mert mi csórók voltunk, és utána hazakísért minket. De az Izabella utcában lakott az én barátnőm, én meg a Hernád utcában, úgyhogy ő továbbkísért engem, és ő lett a férjem. Én ezen jókat szoktam mulatni. Így ismerkedtünk meg, hogy ő keresett valakit, és én maradtam utolsónak a Hernád utcában. Hogy mennyire volt szempont az, hogy zsidó lányt vegyen feleségül nem tudom, de ez szóba se jött. Az én előttem levő menyasszonya, egy bizonyos Szigeti Zsuzsa volt, akivel együtt táncoltam. Ő nem várta meg, amikor visszajött Oroszországból. A férjemet elvitték 1942-ben Oroszországba, de a lány nem várta meg. 1942-ben vitték el munkaszolgálatra, és 1943-ban jött haza. Akkor még nem voltak bent a németek, amikor én találkoztam vele először

A férjemet Blumenthal Antalnak hívták, aki később a férjem lett. Ő Berlinben született 1915-ben. Az ő mamáját, akit Blumenthal Jenőnének (szül.Traub Janka) hívtak, elvitték az óbudai téglagyárba, vagy legalább is mi azt hittük. Ők egyébként a Kertész utca 38-ban laktak. Anyósom édesapját Traub Lipótnak, édesanyját Traub Lipótnénak (szül. Abineri Paulina Heléna) hívták. Ezeket az adatokat a fiam által készített családfából tudom. A Blumenthal család a Nógrád megyei Ó-Hutáról származik. Blumenthal Adolf, a férjem nagyapja, ott született, felesége Kohn Teréz pedig Rakonczán.

A férjemnek nem volt testvére, egyke volt. A foglalkozása szűcs volt, de sohasem gyakorolta, hanem, szőrmekereskedéssel foglalkozott. A leendő férjem a Nagyfuvaros utcában volt munkaszolgálatos és azt mondta nekem a telefonba, mert a szüleinek a Kertész utcában volt már akkor telefonja, hogy próbáljam megkeresni az édesanyját. Az apja börtönben volt ugyanis. A férjem édesapját Blumenthal Jenőnek hívták. Ő egy banális véletlen folytán, börtönbe került. A Nagykörúton, ott állt éppen, amikor egy lisztüzletet bonyolított két ember. És őt is, mint harmadik résztvevőt bevitték a Markó utcába, pedig semmi köze nem volt hozzá. Ő tehát nem volt otthon, börtönben ült. Apósomat a legjobbkor vitték be a börtönbe.

Apósom büntetése nem volt egy hosszú büntetés, kb. egy hónapig volt bent. A mamát közben megtaláltuk. Valóban a téglagyárban volt, de őket szétküldték akkor, nem deportálták. Nem tudom, hogy hol volt ez. Anyósom visszakerült, és aztán bement a gettóba. Pontosan nem tudom már, hogy ez időben mikor volt, de apósomat november végén vittem be a gettóba. A papát én vittem be a gettóba, megvártam a börtönnél, erre a férjem kért meg. Anyósom a házbeliekkel ment oda.

Apósomnak nagykereskedése volt, egy Urbán nevű nővel, ami a Fészek klubbal szemben, a Kertész utcában, a sarkon működött. Azt hiszem, hogy papírkereskedés volt. „Urbán- Blumenthal” ennyi volt kiírva a boltra. Ez még jóval a háború előtt volt.

A férjem apja egy híres bohém volt. Híres pesti bohém, írnak is róla a nagy pesti bohémok között. Nagyon jópofa ember volt egyébként, mindig azt mondták, hogy a férjem, az csak égi mása az apjának. Először is imádta a nőket. Körülrajongta őket, és ők körülrajongták őt. A mai Rátkai klub az övé volt, ahol az egyik „nő” a másik után. Hogy bérelte-e a klubbot, vagy a tulajdonában volt-e, ezt sose kérdeztem. Persze ő ezt ki is használta. Az anyós nagyon intelligens volt, nem bírta volna elviselni nélküle. Szó, ami szó, a férjem is szerette a nőket.

Erről a klubról én azt tudom, hogy ez egy kártyaklub volt. Hogy ki alapította eredetileg, azt nem tudom, de ezt az „öreg” csinálta egy ideig. Az egésznap működött, délben ebéd is volt. Gondolom napközben is kártyáztak. Az apósom, biztos ott volt egész nap. Ott azért nagy élet volt. Vegyes társaság járt oda, zsidók nem zsidók egyaránt. Én ezt csak hallomásból tudom, mert én később ismertem meg őket. Nagyon nehéz volt a feleségének, és ez az egész rettenetes volt, de ő is imádta az öreget. A végén, amikor meghalt a felesége, majd belepusztult apósom. És hát halálosan imádta a fiát. Ők viszonylagos jómódban éltek, de a jómód mellé az is hozzátartozott, hogy nagyon bizonytalan volt a dolog. Ahogy azt a sztorikból tudom, hol autó állt meg a ház előtt sofőrrel, hol albérleti szobában laktak, ugyanabban az utcában. Nagyon nagy fazon volt az apósom, egy tüneményes pasi.  Az öreg mindennap hozott egy libát, nem tudtak a libamájjal mit csinálni, mert hátha jön valaki. Nagyon vendégszeretők voltak. Mindennap úgy főztek, hogyha valaki teljesen véletlenül betoppan hozzájuk, legyen mivel megkínálni őt. Mindenkit megvendégeltek, teljesen mondegy volt, hogy milyen viszonyban voltak az illetővel. Nagyon barátságos emberek voltak. Nekem fantasztikus kapcsolatom volt az anyósékkal. Mindenki boldog volt ezzel a helyzettel. Nem emlékszem egyébként, hogy tartottak volna cselédet. Volt egy nagymama még az én ismeretemben, a mamának a mamája, aki ott virtsaftolt. A nagymama is a Kertész utcában lakott velük, és a klub a szomszéd házban volt. A férjem családja nem nagyon volt vallásos. Ez egy neológ család volt. A háború után anyósom, de édesanyám is, egyre kevesebb szokást tartott meg, legfeljebb nagyünnepen böjtölt, meg sütött, meg csinálta a kuglófot.

Visszatérve a mi háború alatti sorsunkra, a következőkre tudok visszaemlékezni. Amikor a férjem telefonált, hogy próbáljam az édesanyját megtalálni, énnekem az első utam a zsidó gimnáziumba vezetett, mert tudtam, hogy az egy gyűjtőhely volt. De nem úgy gyűjtőhely, hanem tudtam, hogy ott sok zsidó van, de nem tudtam, hogy honnan vannak, hogy lehet ide bejutni. Ott egy fiatal munkaszolgálatos fiú volt, aki „tette- vette” magát nekem, én meg mondtam, hogy miről van szó, és ő mondta, hogy nem lehet ugyan bemenni, de majd ő segít nekem keresni a mamát. Volt egy listája, és név szerint kereste anyósomat. Miközben nézte a mamát a nevek között, én ott láttam, hogy nagyon sok zsidó van bent. Megkérdeztem a fiút, hogy kik azok, akik itt vannak, és azt mondta, hogy néhány gazdag zsidó, aki elmenekült külföldre, és a rokonságát itt helyezte el. Egy német őrnagyot lefizettek, és ide sok zsidót menekítettek be. Ez az épület, a pincéig tele volt emberekkel. Már akik a pincében voltak, már úgymond „belógottak” voltak, nem a rokonság. Ez a fiú akkor azt mondta, hogy jöjjünk mi is ide anyámmal. Akkor hazamentem, és mondtam anyámnak ezt a dolgot. Szereztünk egy lovaskocsit, de hogy honnan nem tudom, és fölpakoltunk rá három matracot, és a kis motyónkat, amit éppen ellehetett a kocsin vinni, és odamentünk. A házmester is segített pakolni, aki egy nagyon rendes ember volt. Oda akkor bekerültünk, és ott lett nekünk a pincében egy kis helyünk. A pincében azért voltak helységek, mert amikor elkezdődött a „cirkusz”, akkor a zsidó gimnázium ipari osztályokat létesített, azt gondolván, hogy ebből nem végzetes dolog lesz, hanem majd akkor nem „tőzsdésnek” mennek, hanem iparosoknak. Helyiségek voltak szakácsnak, lakatosnak, asztalosnak kialakítva. Ezekbe a helyiségekbe szivárogtunk mi be, egymás hegyén-hátán. De biztonságban voltunk, és kosztot is kaptunk. Anyósomék közben, a gettóban vészelték át a háborút.

Mi itt maradtunk anyámmal egészen a felszabadulásig a zsidó gimnáziumban. [ld. Ruhagyűjtő század – A szerk.]Az első élmény az volt, hogy van egy hely, ahol le lehet feküdni. Van wc, lehet mosakodni, és enni is adnak. A körülményekhez képest örülnünk kellett. Azt hiszem, hogy aki itt volt, és normálisan gondolkodott, az örült. Ez szerencse volt, mert egyfajta védelem alatt voltunk. Közben volt egy kis epizód az ottlét alatt. Elkezdődött a nyilasuralom, és itt volt ez a hatalmas ház, rengeteg zsidóval. Ez a lefizetett német őrnagy, a két kapuhoz 9 tábori csendőrt rendelt oda. Soha nem próbáltak egyébként senkit bántani. Soha senkit nem inzultáltak, addig, amíg egyszer csak be nem törtek a nyilasok. Kivittek az udvarra, lerendelték az egész házat, voltunk vagy háromezren, és a kezükbe vették a listát. Akik bekerültek a gimnáziumba, egy listán fel voltak írva, név szerint. Én annyira csodálkozom, még most is, amikor éppen ezt mesélem. Hogy ennek a nagy tranzakciónak nem lett következménye. A német őrnagy, és a gimnázium között, volt egy motoros futárszolgálat. Szerintünk, az egy zsidó fiú volt. Fölállítottak minket egy sorba. Fogták a papírokat a nevekkel, és elkezdték olvasni a neveket egyenként. Akinek a nevét mondták, ki kellett állni a sorból. És ez így ment egy darabig. A motoros futár, közben elment. Nem tudom pontosan mi történt, de ebből a névsorolvasásból, ebből a tempóból elkezdődött egy rohamolvasás. Az emberek nem is tudták, hogy hova rohanjanak, olyan gyorsan kezdték olvasni a neveket. Ha ott maradnak, nem tudom, mi lett volna. Közben kaptak egy hírt, hogy el innen a „francba”. Engem nem szólítottak, mert nem jutottak oda a névsorban. Aztán csak egy rohanás volt. Közben, míg ez volt, addig akinek még volt ékszere, jegygyűrűje, azt elvették. Ez egy meseszerű pillanat volt: megjelent a motoros futár és hirtelen elmentek a nyilasok.

Később, december elejére, aztán elkezdett a helyzet romlani. Kevesebb lett a víz, telítődtek a wc-k, szóval ahogy ment előre az ostrom, egyre keményebb volt a dolog. Karácsonyra elbúcsúztak a tábori csendőrök. A szó szoros értelemben elbúcsúztattuk őket. Azok levették a ruhájukat, sapkájukat, kértek civil ruhát, és elmentek. Borzasztó rendesen viselkedtek.

Nekem volt ott egy barátnőm, ma Izraelben él, őt még a gimnáziumból ismertem. De nem érettségizett velünk, és ővele barátkoztam ott. Persze állandóan „nyavalyogtunk”. Nekünk volt egy matracunk, ott aludtunk anyámmal. Hogy hogyan telt ott az élet, nem igazán tudom. Kimehettünk az udvarra, arra emlékszem. Én persze kilógtam a gimnázium területéről. Amikor jöttek a szemétért kocsival, akkor kikönyörögtem magam, visszafelé a tábori csendőrökkel visszasírtam magam, mindenféle történettel. A fiatalság motivált hogy kiszökjek, meg a „ki kérem magamnak”. A dafkeség, hogy nem rakok fel egy csillagot! Nem, féltem egyáltalán. De szegény mama! Főleg azóta, hogy anya lettem, jobban át tudom érezni, azt, hogy ő mit élt át. Szóval mindig kiszöktem, hogy találkozzam a barátaimmal a Royalban. A presszó működött végig. Én csak bementem oda olyan természetesen, mintha nem is lenne háború. Bármikor lehetett volna igazoltatás, de az ember abban a korban nem gondol ilyenekre. Inkább az anyámat sajnáltam. Utólag visszagondolva, hihetetlen milyen „félelmet” csináltam neki. Nekem akkor még nem volt sok kapcsolatom a művészvilággal, csak ez a kis nyüzsgés az artisták között. Én jól éreztem magam, mert „brancsbelinek” éreztem magam. Úgy éreztem, hogy már én is vagyok valaki. Csak erre az életérzésre tudok visszagondolni. Nem igazán tudtunk magunkkal mit kezdeni akkor, ez az igazság.

1944 októberétől, a felszabadulásig voltunk itt. Az elején egész jó volt. Sokat beszélgettünk, ismerkedtünk.  Az ember fantasztikusan le tudja szállítani az igényeit, és meg tudja találni a túlélésnek a pszichológiáját. Mindaddig, míg villany és wc használható volt, addig nem volt gond. Aztán fölépítettek az udvaron, ilyen reterátokat. Az is valami volt. Hogy pl. hogyan mostak ott, nem tudom. Anyám biztos csinált ilyesmit.

Amikor a gimnáziumban voltunk, akkor rendes koszt volt. Háromszor kaptunk enni egy nap. Amikor megtörtént a fölszabadulás, volt alapanyag kalácsot sütöttek. Háromezer emberre főztek ott, soha nem derült ki hogy honnan hozták. Biztos van, aki ezt tudja, de én nem. Ezt én a mai napig nem értem, hogy ezeket a dolgokat hogy lehetett megszervezni. Egyébként a Ráday Imre [(1905-1983), színész, rendező (színész; rendező, érdemes művész (1959), kiváló művész (1969). Még középisk.-i tanulmányainak befejezése előtt beiratkozott Rózsahegyi Kálmán színiisk.-jába. 1923-ban a Veszprém-Székesfehérvári Színház tagja, innen került Kaposvárra. 1926-ban a berlini UFA filmgyár szerződtette három évre. A Csárdáskirálynő némafilm-változatában Bóni gróf szerepét játszotta, és további hét film vezető szerepét osztották rá. Hazatérése után (1929) rövid ideig a Belvárosi Színház tagja volt, 1930-tól a Magyar Színházban játszott, itt drámai szerepek mellett zenés vígjátékokban is fellépett. 1935-ben a Vígszínházhoz szerződött. Itt bontakozott ki jellemábrázoló tehetsége. A II. világháború előtt másfél évig Hollandiában vendégszerepelt. Hazatérése után 1945-ig csak esetenként léphetett fel. 1945-46-ban a Nemzeti Színház tagja volt, majd tíz éven át különböző fővárosi színházakban játszott (Pesti Színház, Fővárosi Operettszínház). 1957-ben a József Attila Színházhoz szerződött, ahol nemcsak játszott, de rendezett is. 1950-1956 között színészmesterséget tanított a Színház- és Filmművészeti Főisk.-n. Egyike volt a legszebben beszélő színészeknek. 1967-ben ő volt az első színész, akit kitüntettek a szép m. beszédért járó Kazinczy-díjjal. Nyugdíjba vonulása után (1971) feleségével, Pápay Erzsivel közös előadásokat tartott Vers-Muzsika-Próza c.-mel. Gyakori szereplője volt a M. Rádiónak. A hetvenes évek elején az Életet az éveknek c. műsor műsorvezetője volt. Utoljára Zsolt Béla Erzsébetváros c. darabjának főszerepét játszotta mint vendég a Thália Színházban. – F. sz.: Morell tiszteletes (Shaw: Candida); Vőlegény (Hunyady Sándor: Júliusi éjszaka); Péter (Eisemann Mihály: Egy csók és más semmi); Razumihin (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés); Pali (Hunyady Sándor: Lovagias ügy); Tréner (Hunyady Sándor: Havasi napsütés); Beretvás Jenő (Lengyel Menyhért: Tihamér); Florent (Cocteau: Szent szörnyetegek); Dubedat festő (Shaw: Az orvos dilemmája); Bányai (Schönthal: A szabin nők elrablása); Linyajev, majd Csuganov (Osztrovszkij: Farkasok és bárányok); Zalai Sándor (Kállai István: Kötéltánc); Orbók (Gyárfás Miklós: Egérút); Szilasi tanár (Németh László: Nagy család); Kardos (Zsolt Béla: Erzsébetváros). -I. f. Dunaparti randevú (1936); A hölgy kissé bogaras (1938); Dollárpapa (1956); Alba Regia (1961); Puskák és galambok (1961); Falak (1968); Déryné hol van? (1975); Kísértet Lublón (1976); Angi Vera (1979); Keménykalap és krumpliorr (1978); Mestersége: színész (tv, 1982). – Irod. Cenner Mihály: R. I. köszöntése (Pesti Műsor, 1980. szept. 10.); Gyárfás Miklós: Kis vallomás R.-ról (Film, Színház, Muzsika, 1983. ápr. 2.); Szatmári István R. I. (Rádió Televízió Újság, 1985. szept. 8.).– A szerk.], és a családja is ott volt.

A későbbi férjemet közben elvitték Bergen-Belsenbe, és nagyon kevesedmagával visszajött, egész fantasztikus módon. Ugye 1944 márciusban jöttek be a németek [ld. német megszállás – A szerk.]. Ő Nyíregyházáról jött vonattal, ott valami szőrme ügylete volt éppen. Már tele volt SS-ekkel a pályaudvar, amikor megérkezett. Aztán őt megint behívták munkaszolgálatra, valamelyik téglagyárba, és onnan vitték el Bergen-Belsenbe. Ez egy kicsit akkor váratlan volt, nagyon hirtelen történt minden. Nem látta az ember sem a jövőt, sem a holnapot. Se távolabbra, se közelebbre.

A férjem keveset beszélt Bergen- Belsenről. Ő ott követ tört, és az hogy ő megmaradt, az egy véletlen. Mesélte hogy vitték őket egy kocsival, és bizonyos embereket leszállítottak. Ez még a kőtörés előtt volt. Akiket leszállítottak, azokat gázkamrába vitték, akik nem élték túl. Ez egész fantasztikus, hogy ő ezt hogy élte túl, mert ő egy abszolút gyenge ember volt. A családi szeretet tartotta őt egyben. Nem tudom pontosan, mennyit volt Bergen-Belsenben, olyan 4-5 hónapot lehetett.  

Amikor vége lett a borzalmaknak, akkor visszamentünk a lakásba, a Hernád utcába. Először is kanyaróm lett, ez már hazatérésünk után pár napra jött ki rajtam. Volt egy nagy cserépkályhánk, amiben fűtött anyám. Ott megtaláltuk lisztet, amit anyám amikor elmentünk, eldugott. Annak idején, amikor bementünk ebbe a gimnáziumba menekülve, akkor otthon volt két tojás, amit bevittünk oda. De hát ott kaptuk a kosztot, azt mondta anyám, itt a liszt, itt a tojás, ő palacsintát fog sütni. Végül is ráült a sámlira, amiben a fát töltötte a kályhába. Bekeverte a palacsintát, és véletlenül meglökte a palacsintás tálat, és kiborult az egész, és így nem lett palacsinta. Ez a mozzanat, nagyon megmaradt bennem. Ez a két tojás megmaradt valahogy, egész fantasztikus módon. Elég dühítő volt persze, hogy főleg amikor az ember nagyon éhes, akkor ilyesmi történik.

Megtörtént a felszabadulás, és a férjem nem jött haza. Végül is ugye megmaradt az én anyám, és megmaradtak a jövendő férjemnek, tehát Blumenthal Antalnak is a szülei. Így hárman vártuk a fiukat. Minden nap lementünk a Szabad Nép szerkesztőségébe. Ez a Blaha Lujza téren volt. Ott mindig ki volt egy lista téve, a túlélőkről. Minden este ez volt a program. Végül is 1945 augusztusában megtaláltuk a listán. Akkor még az hosszú idő volt, míg hazajött, de attól kezdve reménykedtünk. Én ebből arra emlékszem, hogy megérkezett, és állt ott 15 kilóval nagyobb ember, mert egy amerikai támaszponton fölhizlalták őt. Amerikaiak szabadították fel őket, és a felismerhetetlenségig meghízott. Álltunk a szobában, senki nem tudott egy szót sem szólni, drámai pillanat volt. Az ember felméri az egyiket, felméri a másikat. És akkor elkezdődött az élet. Én visszamentem a Hernád utcába anyámmal. Az ő szülei a Kertész utcában maradtak, ő is ide érkezett meg. Aztán elkezdtük az életet.

Én 1946-ban kerültem a Royal Színházba, és ott három régi kolléganőmmel elkezdtünk dolgozni. Ez akkor egy revüszínház volt. Egy zseniális koreográfussal dolgoztunk, aki aztán elhagyta az országot. Mivel ez egy revűszínház volt, könnyed táncos darabokat adtunk elő. Ezek tulajdonképpen ún. táncképek voltak, és abban voltunk négyen lányok. Ilyen „girardi” kalapos, esernyős táncos program volt. Van egy képem is, valamilyen sellőnek vagyok felöltözve. Ez nem egész egy évig tartott. Igazgató váltás volt, azt hiszem, aztán mi is szétszéledtünk. Elkezdtem keresni, hogy hova lehetne menni, mert én színész szerettem volna lenni. Kerestem iskolát, és megtaláltam az ún. Színész Egyesület Iskoláját. Ez egy folytatása volt egy régi színiiskolának, de ez nem a Színművészeti Egyetem volt, hanem egy másik színi tanoda. Ott a Rátkay Márton volt az igazgató, aki nagy márka volt, és nagy név a szakmában. Ezt a tanodát, egy fél vagy egy háromnegyed év után megszűntették. Maradt csak a Színművészeti Főiskola [Ma már egyetem. – A szerk.]. Akkor át kellett felvételizni, fölvettek a harmadik évfolyamra, ami nagy győzelemnek számított. Ez már 1948-ban volt. Osztálytársaim voltak Szirtes Ádám, Kohut Magda, Keres Emil, Mensáros Laszló. Én ott nagy sikerrel működtem egy ideig. De aztán egy szörnyeteg időszak következett. Ez volt a legvéresebb korszaka a kezdeti szocializmusnak. Nekem ugye volt egy szőrmekereskedő szeretőm, ami nagy „polgári blama” volt.  Röviden szólva, kreáltak egy koholt vádat, amiről egyetlen egy interjúban sem beszéltem, és most sem fogok. A lényeg az, hogy „kinyírtak”, a Mensáros Lacival együtt.  Azok, akik ezt tették, azok fontos híres emberek lettek. Rendes bírósági tárgyalást csináltak, és szereztek maguknak a mi baráti körünkből tanukat. Ez egy nyitott bírósági tárgyalás volt. Meg voltak ők is félemlítve, és mondtak rólunk rosszakat természetesen. Olyan sok rosszat nem lehetett mondani rólam persze, mert én egy kispolgár lány voltam, de az kétségtelen, hogy akkor ez elég nagy „bűnnek” számított. Ez 1948-ban volt. Persze volt, aki megvédett. Voltak olyanok, akik maguktól felszólaltak, és a védelmükbe vettek. Például egy fiatal rendező hallgató, később színházigazgató lett Pécsett, akinek a nővérévével egy osztályba jártam a zsidógimnáziumba, aki akkor fölállt mellettem. Volt még egy valaki, aki mellém állt, ő annak a bizonyos barátnőmnek, akinek nemcsak a mamája, hanem a nagynénje is algebra tanárom volt nekem, annak a fia volt. Ezek ketten fölálltak a védelmemre, és ettől úgy megbillent az egész, nem lehetett kisétáltatni minket, mint veszteseket. Végül is csináltak harmadévben egy rostavizsgát, én a Mensáros Lacival, akivel egyébként is sokat dolgoztunk együtt, csináltunk egy Ibsen jelenetet, és a végén közölték, ezt a nagyon érdekes mondatot mondták, hogy a „tehetségben való visszafejlődés” miatt elküldenek. Így elsétáltunk kirúgva a főiskoláról.

Nagyon szomorúak voltunk, és egyenesen a Várkonyihoz [Zoltán] mentünk. Ő persze fel volt háborodva.  A Várkonyi és a Major [Tamás] egykor együtt ellenálltak, aztán persze szemben álltak, mert a Várkonyi nagyon nem értett egyet a diktatúrával, és annak az összes velejárójával. Mind a ketten odamentünk, mind a ketten játszottunk mint főiskolások az ő színházában. A Várkonyinál Laci játszott egy Wildeban [Oscar], én játszottam egy norvég darabban. A színház Művész Színház néven volt ismert, ami a mai Újszínház. Annak ellenére történt ez, hogy kitettek engem a főiskoláról.

Az Andrássy úton volt egy kamaraszínház, ahol kvázi lehetett volna protekcióm éppenséggel, és játszhattam volna ott is, de nem lett ebből semmi. Az már csak hab a tortán, hogy ebben az állapotban eltörtem a lábam, és hát semmit nem csinálhattam, és közel voltam ahhoz, hogy egész komolyan kimenjek a „lélekvilágból”. Akkor az ember nagyon komolyan vette ezeket a dolgokat. Aztán „romosan” sétálgattam, és a szovjet-magyar baráti társaságban voltak időnként szereplések, és nagy nihillel töltöttem az évet. Nem nagyon emlékszem, hogy miket játszottam itt. Aztán valahogy egy év vagy két évvel utána, kaptunk egy értesítést, hogy felülbírálják a főiskolán azokat, akiket eltávolítottak. Úgyhogy elmentünk, azt hiszem, hogy a Gobbi Hilda volt ott meg, egy Jákó Pál nevű színész, aki a szakszervezetnek volt a főembere, és ők akkor rehabilitáltak és engedélyt adtak a közreműködésre. A főiskolát soha nem végeztem el, de onnantól játszhattam, soha nem volt ebből később gondom. Így hát szerződtetési lehetőséget kaptunk. Így aztán Szegedre szerződtem, akkor már 20 éves voltam. Diplomát, azt nem kaptam, de szerepelhettem. Ez már akkor nem volt olyan érdekes, és nem is vették ezt olyan szigorúan.

A Hont Ferenc volt az igazgató. Ő egy szegedi híres nagykereskedő Holzer nevűnek volt a fia. Az én apám valaha, ennél a kereskedőnél volt kereskedősegéd. Azt tudom, ami erre vonatkozik, hogy 12 éves koromban, a Hont Ferenc rendezésében egyszer bekerültem a Bethlen téri színpadra, ez még a háború előtt volt. Volt egy zsidó előadás iskolások adták elő, és én akkor gyerekként benne voltam ebben a darabban, azáltal, hogy az apám, a Holzeréknek dolgozott. De ez még nem lett volna elég, hanem volt egy örökösödési per a családdal kapcsolatban, én erről többet nem tudok, csak annyit, hogy az én apám ebben a perben koronatanú volt. Ezért én sokat játszhattam nála.

Ott Szegeden aztán férjhez mentem. Ahogy azt akkor mondták „pártutasításra”, mert akkor nem lehetett csak úgy együtt élni, ezt valahogy törvényesíteni kellett. A férjem lejött Szegedre, és ott egy kis „libazsíros” esküvőt tartottunk. Ez azt jelentette, hogy két tanúval, és egy kis vacsorával házasodtunk össze. Nem volt vendégsereg, templom, semmi. Nem éltünk ott, mindig ingáztam Budapest és az aktuális vidéki színház között. A Kertész utcában laktunk, közben az ő szülei meghaltak. A háború után anyósom szinte rögtön, mert rossz volt a szíve. A férje, nem sokkal utána. Apósom nem volt egy hűséges férj, de imádta az asszonyt ettől függetlenül. Elhalt a család, a férjemnek nem volt testvére.

A Kertész utcai lakás állt egy előszobából, volt egy igen nagy helyiség, ahol üvegfallal le volt választva a konyha, és az előszoba, ami tulajdonképpen a cselédszoba volt. Utána volt még két szoba, egy háló, és egy fürdőszoba.  A második emeleten laktunk. Ez a ház valamikor egy zárda volt. Gyönyörű hatalmas barokk ajtók voltak a főbejáratnál, és volt egy nagyon szép cserépkályhánk is, ami most a fiamnál van.  

A férjem a háború után, folytatta a szőrmekereskedést. Az ő szakmája szűcs volt, varrni nem varrt soha, de a szőrméhez nagyon értett. Elment pl. Bulgáriába, (az irha, az magyar találmány egyébként), és onnan hozta az árut. Ő bőrt hozott, nem kabátot, és itt csinálták meg. Alapanyagot hozott, és neki rengeteg kapcsolata volt. Aztán később, amikor már nem lehetett maszekolni, akkor a Pannónia Szőrmegyárban dolgozott.  Nem tudom megmondani, hogy mint micsoda, de a kereskedéssel foglalkozott. Hol tanulta meg ezt a szűcsmesterséget, azt nem tudom. Ő három polgárit végzett. Nem tudom, hogy hova járt polgáriba. Tíz év volt köztünk. Ő annyira tartotta a vallást, mint én. Szombaton ő sem gyújtott rá, mintahogy az apja sem. Nálunk is volt egy ideig gyertyagyújtás, amíg a szüleim éltek.

Én két évig voltam Szegeden, 1949-51. Akkor én már Szegeden csodaszép szerepeket játszottam. Első szerepem a Titánia volt. Utána eljátszottam az összes marhaságot. „A moszkvai jellemben” aztán a „Szabad szélben” játszottam. Orosz nagyoperettet, „Csillagtárna”, a „Liliomfiban” Kamillát, Gorkij „Ellenségeket”, szép szerepeket játszottam. Szegeden akkor egy Benkő Miklós nevű valaha nagyon jó színész volt. Aki a háború alatt az üldöztetés miatt nem játszhatott, és paprikával kereskedett. Csak úgy hívták őt, hogy a „paprika ügynök”. Nagyon jó színész volt. Meg hát nem tudott ő színházat igazgatni. Szeged akkor drámai helyzetbe került. Szeged volt az ország harmadik legnagyobb állami színháza. Volt a Nemzeti Színház, és az Opera Budapesten, és a szegedi Nemzeti Színház. Híres nagy színház, nagyon sok híres színésszel. Azt leszállították a vidéki színházak szintjére, és ez egy minőségi zuhanást is jelentett. Rémes volt, és sokan megsértődtek. Én aztán följöttem ebbe az ún. Revüszínházba, és nagyon boldogtalan voltam. A házasság miatt jöttem föl. A Revüszínházba kellettek táncosok. Én a tánctudásom folytán rögtön felvételt nyertem. Én ott borzalmas éveket töltöttem, nagyon szenvedtem. A légkör ugyan nagyon jó volt. Édesek voltak ezek a darabok, és egy olyan társaságot ismertem meg, pl. mint Kazal László, aki egy olyan édes pali volt, hogy azt el se lehet mondani. A Fejes Terike például, ő is egy bűbájos ember volt. Nem szerettem itt lenni, mert a műfajt annyira nem szerettem.

A fiam 1956-ban született, és úgy döntöttem, hogy amíg kicsi, nem vállalok munkát. Két évig nem voltam sehol. 1958-ban lementem Pécsre, és ott hat évet töltöttem. A szabadidőt Pesten töltöttem. Sokat vonatoztam éjszakánként, olcsón. Volt kedvezményes jegyem, de hát még így is drága volt. Inkább tízkor fölültem a vonatra, ott aludtam, és hatkor megérkeztem, és akkor már a gyerek ébredésénél is ott voltam. Aztán Győrbe is hívtak egy szerepre. Nem szerződtem le, csak egy szerepre. 28 éves voltam akkor. Közben volt a Royal, de azt bezárták, mert átépítették, és volt a Nyár utca sarkán egy színház, ahol egy Békefi darabot játszottunk. Mezei Máriával, kettős szereposztásban játszottuk. Akkor nagyon nagy barátság szövődött közöttünk. Ő már akkor nem volt fiatal, idősebb volt jóval nálam. Én először nagyon meg voltam hatva, őneki pedig jól jött valaki. Ott volt akkor Turai Ida, Vay Iluska, Mednyánszky Ági, akivel én a mai napig jóban vagyok. A Békefi írta a darabokat, aki egy tüneményes pasas volt. Azt hiszem, hogy négy –öt darabot bemutattunk ott. Ez után hívtak engem Győrbe. Berta Lajos: Szerelem című darabjában játszottam. Onnan hívtak Szolnokra, a Keres Emil, a „Kőszívű ember fiai”, Alfonzin szerepére. Engem, meg a Mednyánszky Ágit. Ott aztán elmélyült a mi barátságunk. Együtt laktunk a Tisza Szállóban, és rengeteget röhögtünk. Ott fogant meg az én gyerekem is, mert közben nekem elment két terhességem, és volt egy hat-nyolc hónapos tolerancia, ami azt jelentette, hogy nem eshettem teherbe, és az első „nem toleranciából” teherbe estem. A férjem mindig ott volt, ahol éppen játszottam. Igyekezett mindig pár napot nálam tölteni.

Pécsen nyolc évig voltam ez egy jó korszak volt. Kezdtem az Esőcsinálóval. Eljátszottam a legszebb Shakespaire drámákat. Játszottam az Ármány és Szerelmet, Albint. Több száz szerepet játszottam. Avar István, Tomanek Nándor, Szabó Ottó, Fülöp Zsigmond, Margittay Ági voltak a partnereim. Az egy nagy korszaka volt a színháznak. Katona Ferenc volt a direktor, Lendvai Ferenc volt a rendező. A Lendvai Ildikó papája. Két nagy páros volt. A pécsi színház is fantasztikus volt. Aztán elmentek a Lendvaiék, én elmentem Miskolcra, ami nem volt összehasonlítható, de azért ott volt Lilafüred és az uszoda. Az nagyon meghatározó volt. Játszottam a Helló Dollyt, és az egyik szervező látott engem ebben, és megkerestek engem a Kecskemétiek. Ez nagy változás volt. Átmentem Kecskemétre, ahol a nagyon híres Radó Vilmos volt az igazgató. Ékszerdoboz volt ez a színház. Ún. „Dali társaulat” volt, könnyelmű társaság volt. Egyszer meghívtak a Macskajáték ősbemutatójára Szolnokra. Székely Gábor rendezte, akkor került ki a főiskoláról.

Jött 1956, akkor született meg a fiam, Bakos-Blumenthal Péter, itt Budapesten. Akkor két évig, csak ritkábban dolgoztam. Időnként elhívtak egy-egy szerepre. A terhesség alatt nem játszottam, mert veszélyeztetett terhes voltam. Ez nem volt gond nekem, biztos más színésznél ez gondot okozott, de nekem ez nem, mert két vetélés után az ember görcsösen akarta a gyereket. Én jöttem mentem, hasonlóan a férjemmel. A fiam születése előtt sokat ingáztam Budapest és valamelyik vidéki színház között. Férjem pedig a szőrmekereskedése miatt utazott sokat külföldre. A férjem minden darabban megnézett, és nagyon büszke volt, és imádott a művészek között lenni. Ő valaha bohóckodott, Óbudán, a Kisfaludy Színházban. Erről sokat nem tudok. Ő, mint fiatal, úgy kezdte, hogy megpróbált színész lenni, de az is kiderült, hogy ez nem megy neki. De ő a bohóckodást nem tanulta. Volt hozzá affinitása, a fiamnak is van. A fiam is színész akart lenni, de én mindig mutogattam neki a negatívumait is a pályának. A férjem imádta a színházat, és boldog volt, hogy belekerült ebbe az egész színészvilágba. Ő nagyon forszírozta, hogy ezt én csináljam.

Egy ideig a férjem is vezette az apósom klubját, de akkor már nem volt a férjem. Olyan érdekes volt ez később, hogy teljesen átvette az apja szokásait. Érdekes dolog ez. A férjem egy szelíd ember volt, az apósom meg egy angyal, de egy pillanat alatt fölszökött a vér a fejébe, ha valami nem tetszett neki, teljesen vörös lett a feje. A férjemre ez nem volt jellemző, és amikor ő is odakerült a klubba, teljesen az apját utánozta.

Egy időben, a Royal presszó is az apósomé volt. Ez már a háború után volt. Pár évig tartott. Azt én most nem tudom, hogy csak az üzletvezetője vagy a tulajdona is volt. Talán bérlemény volt. Ez a presszó, apósom halálig ment. Anyósom szegény úgy kapott agyvérzést, hogy ott ültünk együtt a presszóban. 

A férjem később, az 1960-as években, az MTK focicsapatnak, lett az intézője. Nagyon sikeres időszakban, a 1960-as években, amikor a híres 6:3 volt. Az egy nagy sikertörténet volt, mert pl. a Bozsik, Hidegkuti Nándor, akkor ott játszottak. Voltam is a Nándiéáknál Fiumében, ott volt kint edző az 1970-es években a Hidegkuti. Zsidójátékos nem nagyon volt az MTK-ban. A vezetőségben inkább voltak zsidók. A férjem természetesen MTK drukker volt, de hogy ő, hogy lett intéző, azt már nem tudom. Mindig ott nyüzsgött körülöttük. Egyébként a férjem, egy nagyon édes „pali” volt, és nagyon szeretetre méltó. Ő már innen ment nyugdíjba. Sok rádióinterjú készült vele. Az egész sportszakma ismerte, és nagyon elismerte.

 A mi házasságunknak a gyerek születése után lett vége. Így én részben egyedül neveltem őt, de ha én vidéken voltam, akkor az anyám segített. A férjem anyámmal maradt végig. Ez egy nem szokványos dolog, de ez nálunk nem okozott problémát. Így ment ez a gyerek 10 éves koráig tartott. Első évben nem vették föl a fiamat a Közgázra, a másodikban levelezőre vették, és a harmadik évben átmehetett nappalira. A Péter közgazdász doktor lett, és pénzügyes, egy bankban dolgozik. A fiam mindig színész akart lenni. Angolul, franciául, olaszul és spanyolul is beszél. Olaszországban tanult. A Kölcseybe járt, egészen elképesztő hallása van. Dolgozott Franciaországban is. A spanyolt az egyetemen vette föl.

A vidéki színész élet valahogy így zajlott. Először mi színészek, albérletet vettünk ki, később pedig lettek úgynevezett színészházak. Ezek garzonlakások voltak, aminek a rezsijét kellett csak fizetnünk. Szünnapokon általában hazamentünk, először vonattal, később már lett kocsim és akkor azzal jártam. Nekem elég hamar lett autóm. Hétfőn mindig szabadnap volt, és hát az ember nem volt minden darabban benne, voltak közben szünetek. Rendszerességről ebben a szakmában nem lehet beszélni, csak rendszertelenségről. Mondjuk, ha két napig nem volt dolgom, akkor hazamentem. Pécs és Miskolc volt távoli hely, a többi nem igazán. Pécsen 1958-1966 között voltam, Miskolcon 1966-1970 között. Általában nem főztünk, a színház büféjében ettünk. Ha például nem próbáltam, csak esete felléptem, akkor is bementem a színházba ebédelni. Kecskeméten egy három emeletes panelház, tele volt színészlakásokkal nagyon messze a színháztól. Kecskeméten volt színészlakás régebben is, de az szörnyű állapotú volt. Fiamat mindig azzal akartam eltéríteni a színészpályáról, hogy mutattam neki, hogy itt is lehet lakni, ilyen körülmények között is. Ez a ház egyébként műemlékszámba ment később. Ez öt percre volt a színháztól, és nagyon szép volt, de teljesen le volt pukkanva, nagyon nem ápolták.

Én világcsodákat játszottam 1995-ig. Amikor elkezdtem a pályát, akkor nagyon szerettem volna pesti színésznő lenni. Aztán ez annyira megfordult, és olyan jó lett a vidéki színjátszás, hogy jobb volt szakmailag, mint a pesti. Aki értett a szakmához, nem akart Pestre jönni. Nagyon jól éreztem magam, mert olyan emberekkel találkoztam, hogy az világ csodája volt. Szolnokon megértem a Schwajdát, aki egy nagyon jó ízlésű pali volt. Aztán jött a Kerényi Imre, aztán ő is elment. Ez alatt én elmentem Kaposvárra vendégként. Dolgoztam többek közt még Székely Gáborral, és Ruszt Józseffel is. Az antiszemitizmus a színészeknél nem volt divat, mindenki tudta, hogy én zsidó lány vagyok. Ma sokkal inkább, téma ez. Én nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert a Radnóti Színházban még játszom.

Miután a férjemtől elváltam, lett egy élettársam. Egy éves volt akkor a fiam. Ezért bomlott fel a házasság, mert lett az élettársam. Ő nem volt zsidó, disszidált 12 év után. Ma már nincs vele kapcsolatom. Ő is színész volt. Mi együtt éltünk Miskolcon és a gyerek is akkor velem volt. Így nem jártunk olyan sokat haza.  A korábbi férjemmel persze megmaradt a kapcsolat élete végéig. Egyébként ő fantasztikus volt a fiammal.

Nekem a cionista mozgalmakkal soha nem volt kapcsolatom. A Juci nevű barátnőmnek volt, aki Olaszországban élt. Izraelben turistaként viszont jártam, Jucival mentünk. Akkor még Milánóban kértem vízumot, ez a 1970-es években volt, mert itt nem lehetett vízumot kapni. Milánóból indultunk, és bejártuk egész Izraelt. A történet az úgy született, hogy egy hajóútra voltunk befizetve, és a hajó az előző turista csoportnál a kikötésnél megsérült. Így a következő csoport nem mehetett, és kellett keresni egy másik helyet, és így lett az Izrael. Elkerültünk egy olasz idegenvezetőhöz, aki ott Jaffában, a művész negyedben lakott, és vele néztük meg Jeruzsálem és Tel Aviv környékét. Repülővel mentünk, és ott autót béreltünk. Két hétig voltunk ott. Elmentünk a Libanoni határig, ott egy kibucban is jártunk. Egész lementünk a Vörös tengerig. A barátnőm már ismerte Izraelt, mert egyszer már volt ott. Imádtam az egészet. Nem akarnék ott élni, csak hát egy kuriózum volt ez számomra. Jeruzsálem a legszebb város, amit valaha láttam. Agresszíven vezetnek egy kicsit, de ennyi. Borzasztó vidám nép, ez volt a benyomásom. Tel Avivban azt a vidám bandát, olyan mindenféle népek. A fiam is volt Izraelben természetesen, ő is nagyon jól érezte magát, de nem gondolkodott azon, hogy kivándoroljon. Ő nagyon sokat utazik egyébként.

Én sokat utaztam életem során, főleg nyáron. Mindenhová, egész Európába, ahová lehetett. Az élettársammal utaztam és sok helyre vittük a fiamat is. Amikor csak háromévenként lehetett külföldre [ld. Utazás külföldre 1945 után – A szerk.] menni, azt én mindig kihasználtam. Amikor meg nem lehetett, akkor elmentünk Prágába, Karlovy Varyba. Ez a két város, már önmagában is fantasztikus látvány. Voltunk Bulgáriában is, azt is nagyon szerettük. Romániában nem volt annyira jó. A Juci barátnőm, szeretett volna nagyon elmenni a Duna-deltába. Elég borzalmas állapotok voltak ott.

Voltunk kétszer nyugat-európában. Mindent körbe néztünk. Amerikában most voltam először, oda a fiam vitt el. Ez úgy történt, hogy volt egy interjú velem, amit az Alföldi Róbert csinált az Alexandra könyvesházban, és eljöttek az unokáim és a fiam is. Azt kérdezte a Robi tőlem, hogy utazom-e még. Én mondtam, hogy sokat utazom. Kérdezte, hogy Amerikában voltam-e már. Én mondtam hogy nem, de New Yorkot, azt nagyon szeretném látni. És két hét múlva a fiam előállt és mondta, hogy akkor a születésnapomra elmegyünk New Yorkba. Az egy érdekes és megható dolog volt.

Jártam Spanyolországban, és a három skandináv országban is. Ide úgy kerültem, hogy a fiam idegenvezetett egyetemista korában. A Kanári-szigetekre vezetett éppen csoportot, ahol összebarátkozott egy spanyol utazási iroda vezetőjével, aki vezette a csoportját. Egyszer fölhívta a fiamat, hogy vezet egy turistacsoportot a három északi államba, nem akar-e csatlakozni a csoporthoz.  A fiam mondta, hogy ő most nem tud menni, de a mamája biztosan. Így bekerültem egy nagyon előkelő szállodába. Elegáns előkelő társaság volt emlékszem. A színészet kapcsán, nem voltam külföldön, csak egyszer egy reklámfilmben szerepeltem Münchenben, a rendszerváltozás környékén.

Az 1956-ot úgy éltem meg, hogy itt voltam Budapesten szoptattam és szoptattam még egy gyereket a házban, mert nekem rengeteg tejem volt, az anyjának meg semmi teje nem volt. A pincében voltunk, anyám szegény állt a sorban, hogy kenyeret tudjon hozni nekünk.  Ő volt a család hőse, az Anti nem volt egy hős. Még arra emlékszem, hogy amikor elkezdődött az egész 1956, sétáltunk a babakocsival a körúton, és itt rohangáltak zászlókkal, teherautókkal, és mi azt füleltük, hogy zsidóznak-e. Nem hallottunk akkor éppen zsidózást, de minket ez akkor nagyon érdekelt. A háború után, akarva akaratlanul az ember félt, hogy megismétlődik valami megint a borzalmakból. A pincében ott vegyes társaság volt. Akit én szoptattam az egy zsidó kislány volt, egy ékszerésznek a lánya. Weil nevű ékszerész, ott laktak a Kertész utcában, a harmadik emeleten. Mi velük nagyon jó viszonyban voltunk. Az egész ház jó viszonyban volt egymással egyébként is. És aztán hogy zajlott 56?

Bennem soha nem merült föl, hogy elmenjek Izraelbe, de máshová se akartam kivándorolni. 1956-ban után volt, amikor ott laktunk a Kertész utcában, hogy minden este a fészekben töltöttük az estét. Nagy társaság volt ott. Aki disszidált, az mind fölugrott hozzánk elköszönni. És kérdezték, tőlünk, hogy nem jöttök? Nem vagytok normálisak, mondták sokan. Mindenki olyan izgatott volt, én meg valahogy nagyon nyugodt. Senkiben a családból nem merült föl, hogy elmenjen.

A háború után a mamám már olyan korú volt, mint most én. Mindennap elment a „zsidókhoz” ebédért, valaki házbelivel, ez neki séta volt. A Síp utcában lehetett ebédet kapni [Magyar Zsidó hitközség – A szerk.]. Nem tudom, hogy ez hogy zajlott, mert én akkor nem voltam Pesten, és ott másodmagával, harmadmagával lesétáltak, és hazahozták az ételt. Ott akárhányszor hétköznapokon, a hétfői szünnapokon oda felmentem, ült ott három-négy asszony. Ott ültek az asszonyok és kártyáztak, jól megvoltak. Az Anti nem nagyon járt haza, egyébként mindent anyám intézett az utolsó leheletig, ami a ház körül zajlott, az Anti erre nem volt alkalmas. Ez egy nagy szám volt, hogy ő az anyósával lakik. Ott maradtak ketten, anyám nagyon agilis volt, és nagyon jó természete volt.  Igyekszem a természetéből okulni, nagyon intelligens volt. Anyámnak mindig volt munkája. Élete végéig varrt. 80 éves korában is volt, megtalálták őt mindig kisebb-nagyobb munkákkal. 1979-ben halt meg, a zsidó szokások szerint temettük.  Én is még a mai napig, amit tudok megcsinálok. Pl. fölhajtok, meg mindent, amit megtudok kézzel csinálni. Még a tűt is be tudom fűzni.

Éveken keresztül hosszú nyarakat töltöttünk, a Nemzeti Színház üdülőjében. Ez Siófokon van a hajóállomás mögött. Ez már az 1965-70–es években volt. Én csak azt tudom mondani, hogy egyáltalán nem bánom, hogy nem vagyok fiatal. Azokban az években még a morális értékek, a szeretet, a kapcsolatok számítottak, sokkal tisztább világ volt. Sokszor gondolok rá, miközben nézem a fényképeimet, rettenetes sok fényképem van. Néha úgy kezembe kerül egyik-másik, és csak bámulok, hogy sugárzik a képről az öröm, a szeretet az összetartozás, és ez fantasztikus.

A művészszakmában ez egy kicsit másképp van, mert ott van egy siker koordináta, hogy ki milyen, ki mire képes. Rettenetes nagy az egymásra szorultság. Sokszor látni amerikai filmekben, hogy egy-egy nagy siker duettnek a végén, mindig összevesznek. Nem lehet büntetni a másikat. Most már a színészek között is van már „züllés”, és ez nekem szomorú. Ez a szakma sokáig védett volt.

A férjem 80 éves korában halt meg, 12 évvel ezelőtt. Zsidó temetőben van eltemetve, a zsidó hagyományok szerint temettük. A válás után is tartottuk a kapcsolatot. Ő szerette volna bármikor, ha ez a viszony visszamegy, és én is persze nagyon becsültem és sokra tartottam, és nagy szeretettel gondolok rá, és nagyon jó viszonyban voltunk. Ő és a Péter abszolút jó viszonyban voltak. A férjem halála után a fiam egy kicsit megrettent és a legnagyobb meglepődésemre visszavette a férjem nevét. Én a fiamnak a Blumenthal nevet, ahogy vége lett a kapcsolatnak visszamagyarosítottam Bakosra. Én soha nem vettem fel a férjem nevét. Én nem használtam hivatalosan sem a Blumenthal nevet. Nekem nem volt erre szükségem. De a gyerek miatt bennem volt az, hogy nehogy mégegyszer megtörténjen az, ami velem a háború alatt.

Az én nevem története is érdekes. A háború előtti években, amikor már volt az OMIKE, ott volt egy színházterem. A Dohány utcai zsinagóga mellett volt ez helyileg. Ők csináltak különböző előadásokat. Odaszorultak azok a zsidó művészek, akik nem dolgozhattak. Ott nyitották ezt a színháztermet. Én már nem emlékszem, hogy én hogyan kerültem oda, de egy Szilágyi Bea nevű táncosnő, színésznővel egy duettet csináltam, egy Schubert dalt. Ott találkoztam a Lendvai nevű híres operaénekessel, aki benne volt ebben a műsorban. Hát persze rögtön megpróbált levenni lábamról, de ez csak egy kedves beszélgetés erejéig ment. Ott a próbákon többször beszélgettünk. Érdekes pasas volt nagyon. Felmerült, hogy nevet kéne változtatnom. A Klein név nem volt elég „művészies”, no meg nagyon zsidó név volt. Akkor én a Kormos Olga nevet választottam , mikor kérdezte, mondtam neki. Ő mondta, hogy ez nem jó, majd visszajött pár nap után, és azt mondta: hogy megvan a név, legyek Koós. Ezt a nevet csak miniszteri engedéllyel lehetett megkapni [ld. Névmagyarosítás. – A szerk.]. Mikor beadtam a postás kisasszony megkérdezte, hogy az erdélyi Kósok közül való vagyok-e, mert ez egy erdélyi név. Ezt hivatalossá tettem a háború után. Külön engedély kellett hozzá.  Én a nevemet végül akkor változtattam meg, amikor a fiam megszületett.

Azt, hogy mi zsidók vagyunk, azt nem kellett tudatosítani bennünk gyerekkorunkban. Ez olyan evidens volt akkor. Nálam ez most sem probléma Én nagyon magyar is vagyok. Az állampolgárságom magyar, és van egy magyar, és egyben zsidó tudatom is. És ez én bennem irtó jól megfér. A fiammal ezen jól elpolemizálunk, és én ezt teljesen normálisnak tartom. Énnekem nem lehet Izrael a hazám. Engem soha nem ért semmilyen antiszemita megnyilvánulás. Csak közvetve. A társaságom igaz hogy nagyjából zsidókból tevődött ki. 

Én egyébként nem tartom a vallást, a fiam viszont eljár. Őt ez valahogy jobban érdekli. Ez egy nagyon érdekes dolog, benne feltámadt ez, pedig ő nem kapott zsidó nevelést. Ő tudta, hogy a szülei zsidók, de nincs körülmetélve, nem járt zsidó iskolába. Egyik felesége sem volt zsidó. A második felesége, az egy olasz nő, aki elkezdte a családfáját kutatni mániákusan, és arra bukkant, hogy ő is zsidó. Át is akart térni, de olyan bonyolult áttérni, pedig ő aztán olyan fajta lány, aki egyáltalán nem ijed meg a saját árnyékától. Az unokám a Lauderbe jár. De a másik unokám is érdeklődik nagyon a zsidó vallás iránt, pedig őt a nagymama titokban megkeresztelte. Még a mamája sem tudott róla.  A nagyobbik 21 éves lány, a kisebbik 13 ő is lány. Héberül beszél, és egy nagyigényű csudalény. Mind a kettő gyönyörű, tiszta Klein. Két külön házasságból születtek az unokáim.

Most is csináltam egy amerikai filmet. Volt két amerikai zsidó fiú, az egyik itt él. Lőwynek hívják. A család magyar származású, de soha nem éltek Magyarországon. A film egy kicsit az ő életük is. A film címe Mix. Én vagyok a nagymama a filmben. Engem castingoltak erre a szerepre. Én nem vagyok angolos, de megtanultam a szöveget. Ez a film ment Karlovy Varyban. És a fiam nagy gesztussal azt mondta, gyere elmegyünk. Beültünk a kocsiba és elmentünk, egy egészen fantasztikus hely. És nagy felhajtás volt, ő volt az én tolmácsom.

Az, hogy én háború alatt, nem kerültem nagyobb bajba, csak a véletlen műve. A háború után a rendszer alatt teljesen vegyes volt, nem volt az téma, hogy ki zsidó és ki nem az. Most annál inkább kérdés, fehéren feketén. Ez a politika a mi most van, rosszabb, mint a mindennapi antiszemitizmus. Egy kis antiszemitizmus az szokásjog itt errefelénk. Ezzel mindenhol találkozunk nemcsak itt, Franciaországban és Amerikában is. Ettől marad tartós ez a nép. Én kettős identitással élek. Én egy izgatott magyar, és izgatott zsidó vagyok. Én nem gondolom, hogy a zsidó kiválasztott nép. Én csak az embert nézem. Ez a kérdés magánügy volt. Ma már nem magánügy. Vannak kollégák, akivel csak azért tartjuk a kapcsolatot, mert kultúráltnak szeretnénk látszani. Ez nekem rosszul esik, én is hibás vagyok ebben nyilván. Az irodalmi érdeklődésünkre is hat ez nyilvánvalóan. Ha ő Vass Albertet olvas, én meg Eszterházyt, akkor ez két intellektusnak olyan távolságot teremt, hogy nem lehet közös platformot találni, legfeljebb azt, hogy hogyan vannak az unokák meg a gyerekek. Nagyon problémássá tették a világot nekünk. 

Kármentő Andrásné 
Budapest 
Magyarország 
Az interjút készítette: Andor Mihály 
Az interjúkészítés időpontja: 2007. október 

Kármentő Andrásné, született Singer Éva aktív, fiatalos 70 éves asszony, aki vágóként ma is dolgozik. 

Egy újlipótvárosi kis panellakásban él egyedül sok könyv és sok fénykép között.

Életrajz

Először beszélnék az apám családjáról. Az ő családjáról sokkal kevesebbet tudok, mert az öregek nagyon hamar meghaltak. Pontosabban ővelük kevesebb kapcsolatom volt gyerekkoromban, mint anyám családjával, mert anyai nagyanyámmal később együtt éltem, amíg meg nem halt.

Apai nagyapám, Singer Bernát a Felvidékről származik, kovácsmester volt. Valamilyen szikra felpattant, az egyik szemét megvakította, vagy hát elrontotta a látását, föladta a kovácsmesterséget, és eljött Pestre. 1871-ben született, és 1943-ban halt meg, rákban.

Singer nagyanyám 1867-ben született, Fleischer Fáninak hívták, és egy dunaföldvári módos molnárcsalád öt lánya közül volt az egyik [Dunaföldvár – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 12 400, 1910-ben  12 100 lakossal (járásbíróság, adóhivatal, közjegyzőség, iparostanonc-iskola. – A szerk.].

Ezek híresen szép lányok voltak, az egyiket állítólag egy tábornok vette feleségül. Hát a nagyanyámnak nem jutott tábornok, csak a nagypapa, aki négy évvel fiatalabb volt nála. Lett először két fiuk (Gyula és Imre), aztán két lányuk (Manci és  Ilus), és aztán jött apám, ő volt a legfiatalabb, 1907-ben született.

Tehát ha nagyanyám tíz év alatt szült, mondjuk, öt gyereket, akkor is legalább huszonnyolc éves lehetett, amikor férjhez ment. Apám születési anyakönyvi kivonatában az van, hogy a nagypapa foglalkozása kereskedő. Gondolom, ilyen szatócs vagy ilyesmi lehetett. Amire én emlékszem, akkor már kocsmáros volt.

Angyalföldön volt a kocsma, a Röppentyű utca és az Országbíró utca sarkán, erre már én emlékszem. Ott is laktak, a Röppentyű utca 9-ben. Egy falusias hosszú ház volt, aminek az első részében laktak ők, de hátul egy másik lakás is volt a kertben. Még abban sem vagyok biztos, hogy a tulajdonuk volt, vagy csak bérelték.

A kocsmára nagyon emlékszem. Előttem van a kép, ahogy Imre bátyám a pult mögött, fölgyűrt ujjal mérte a sört, nekem a málnaszörpöt, és besütött a nap. A kocsma a sarkon volt, pont arra nézett, amerre a lenyugvó nap. A nagyapa halála után Manci néném elvitte magával a nagymamát Újpestről [Angyalföldről – a kocsma és a lakás, mint mondta is, Angyalföldön volt. – A szerk.] Budára. Mind a ketten a gettóba kerültek [lásd: budapesti gettó], ahol a nagymama éhen halt. Tehát 1944 végén vagy 1945 elején halt meg. 

A fiúk mind iparosok lettek egyébként, a nagybátyáim is és apám is. Imre, aki a kocsmában segített, lakatos volt, a háború után karbantartó lakatosként dolgozott. Őt is elvitték munkaszolgálatra, de hazajött. A háború után elvett egy özvegyasszonyt, akinek a férje nem jött haza a munkaszolgálatból. Gyerekük nem volt. Gyula is iparos lett, de nem tudom, mi volt. Megnősült, a feleségét Arankának hívták, született egy lányuk Gizike. Gyula nem jött vissza a munkaszolgálatból.

Manci néném férjhez ment Kálmán István hites könyvvizsgálóhoz. Volt egy gyerekük, Kálmán Iván, aki nálam tíz évvel volt idősebb. Velük sokat jártunk össze, strandra,  kirándulni, mindenféle családi összejövetelekre. Aztán Ivánt és az apját is elvitték munkaszolgálatra, és csodák csodájára mind a kettő visszajött.

Ivánnak tizennyolc évesen sikerült Bort megjárnia, és visszajönnie félig őszen. Aztán  egyetemre került, nagyon okos, éles eszű, jóképű, jó humorú fiú volt. Fizikus lett, és Szegeden, az atomkutatóban dolgozott. Hamar megnősült, volt egy lányuk, de a nevét nem tudom, csak azt, hogy a Szabó Ervin könyvtárban dolgozik. Eléggé elszakadtunk egymástól, Iván valamikor az 1980-as évek elején halt meg. Manci néném átvészelte a háborút, valamikor az 1970-es években halt meg.

Apám kisebbik húga, Ila két-három évvel lehetett idősebb apámnál. Férjhez ment egy újpesti textilkereskedőhöz. Volt egy kis üzletük Újpesten, az Árpád úton. Nem tudom, hogy hívták a férjét. Őket elvitték, és nem jöttek vissza. Gyerekük nem volt.

Anyu családjáról egy kicsit többet tudok, mert együtt éltünk. Az Illés család egri volt, és ott laktak 1928-ig. Akkor költöztek föl Pestre. A nagyapámat Illés Miksának hívták, de csak 1906-ban magyarosított [lásd: névmagyarosítás]. A dédapám, aki 1930-ban halt meg, Jajtelesz vagy Jeiteles Éliás volt. (Az egyik iratban így szerepel, a másikban úgy.)

Nagyapám eredeti neve tehát Jajtelesz (vagy Jeiteles) Miksa volt. Tarnaleleszen született 1883-ban [Tarnalelesz (akkoriban: Lelesz) – nagyközség volt Heves vm.-ben, 1891-ben 1400, 1910-ben 1700 lakossal. – A szerk.]. Anyja, vagyis a dédanyám leánykori neve Lang Fáni volt.

Ez a Tarnalelesz egy nagyon kicsi falu, azt hiszem, még most is az [Lakónépesség 2005. január 1-jén: 1829 fő (Helységnévtár). – A szerk.]. Gyermekkoromban voltam ott egyszer, nagyanyám levitt, és pontosan emlékszem a házra: egy nádfedeles, roskadt kis ház a falu széle felé, mert nagyon közel volt az erdő, ahova aztán az unokatestvéreim elvittek.

A dédanyámra is emlékszem, aki akkor már egy egész picike, összement öregasszony volt, ismertem. Ő 1939-ben halt meg. A dédszüleim valami szatócsok voltak, azt hiszem. A nagyapámnak volt egy bátyja, a Vili bácsi, és két húga, Margit és Vilma.

Illés nagyapám ipart tanult, szabó lett, és beköltözött Egerbe. Nagyanyám emlékkönyvében lehet látni, hogy 1905-ben kezdődött a szerelmi viszonyuk, amely 1907-ben házassággal végződött. Az 1905-ös emlékkönyvi beírásnál még Jajteleszként szerepel, de a vőlegénykori beírásánál már úgy szerepel, hogy Illés Miksa.

Tehát valamikor a házasságkötés előtt megváltoztatta a nevét. A nagymama, Stark Berta egri lány volt, nagyon szegények voltak. Édesapja, Stark Sámuel fuvaros volt, 1933-ban halt meg. Kint laktak valahol Eger szélén, a Maklári hóstyán.

Aki Egert ismeri, az tudja, hogy ott a külvárosokat úgy hívják, hogy hóstya [A hóstya szó a bajor–osztrák eredetű, és az északi nyelvjárásokban szlovák közvetítésű hóstát (eredete vitatott: vagy Hofstadt ’udvarhely, udvarház’, vagy Hochstadt ’felsőváros’) szó helyi változata, amely Egerben valóban a ’külső városrész, külváros’ értelemben használatos. – A szerk.].

Tehát a Maklár felé vivő út mellett valahol, és nagyon szegények lehettek, az egyik gyerekkori játszótársát ismertem, még én voltam is náluk, Egerben, azok napszámosok voltak.  Nagyanyámnak volt egy testvére, Zsiga bácsi, annak felesége, az Ilonka néni, azoknak is lettek gyerekeik.

Van egy fénykép, amin őket látni a két lányukkal, de én csak az egyikről tudok. Lehetséges, hogy a másik lány még gyerekkorában talán meghalt. A legkisebb gyerekük Tibor volt, azt még én is ismertem, ő hosszú életet élt. Ő is Egerben lakott, valami iparosféle lett. A lány jól ment férjhez, ékszerész volt a férje, volt egy kislányuk. Aztán mindegyiküket elvitték annak idején Auschwitzba. Nem is jöttek vissza.

Tehát akkor visszatérek oda, hogy az 1883-ban született Illés Miksa szabómester és az 1885-ben született Stark Berta 1907-ben összeházasodtak. 1908-ban született anyám, Illés Erzsébet, ő volt a legidősebb. Aztán 1910-ben született Béla bátyám, és 1914-ben Gyuri bátyám.

Egerben a vár alatt laktak, egyik oldalon a vár volt, a másik oldalon a régi temető. A ház alatt pincék hosszú sora, amik belecsatlakoztak az egri kazamatákba, ahol a gyerekek a gyerekkorukat töltötték. Erről mindegyik ragyogó szemmel mesélt: anyám, apám, Gyuri, mindegyik.

Hogy az micsoda nagyszerű dolog volt, oda levittek bútorokat, ott tanyáztak, ott kutatták a föld alatti folyosókat, csinálták a gazemberségeiket. Eger nagyon kellemes város volt, még az én gyermekkoromban is. Volt uszoda, sportuszoda, oda jártak a gyerekek úszni, meg a patakra. Ott volt a nagy Érsekkert, óriási park volt, aztán később ott lett a Nagystrand.

Anyu jó tanuló volt, eszes lány volt, de gimnáziumba végül is nem mehetett. Valami kereskedelmit végzett az angolkisasszonyoknál [Az angolkisasszonyok (Congregatio Jesu / Institutum Beatae Mariae Virginis) néven ismertté vált rend 1628-ban hozta létre első magyarországi iskoláját Pozsonyban (ez azonban csak hat évig működött).

1770-ben nyílt meg a pesti ház. Lényegében ekkortól vannak igazán jelen Magyarországon. Az angol nemesi családból származó alapító, Mary Ward (1585–1645) rendje a jezsuiták nevelési elveit kívánta a nőnevelés gyakorlatára alkalmazni (a lányok vallási és hitéletét kialakítani, őket vallási oktatásban részesíteni iskoláikban és bentlakásos intézeteikben).

Egerben 1852-ben nyílt meg a rend iskolája. Kereskedelmi iskolát 1917-ben alapítottak, felső kereskedelmi iskola volt, amely érettségit is adott. Lásd még: kereskedelmi iskolák. – A szerk.]. Mindig azt emlegette, hogy ő tulajdonképpen orvos szeretett volna lenni [A kereskedelmi iskolából egyébként csak különbözeti vizsgával mehetett volna orvosi egyetemre. – A szerk.]. Béla bátyám inkább a sport iránt érdeklődött, Gyuri meg akkor még kissrác volt, ő a gazemberségek iránt érdeklődött.

Az első világháborúban nagyapám katona volt, a nagymama emlegetett valami Przemyślt, de erről nem nagyon tudok [A 19. század végén erődítményvárossá kiépített galíciai Przemyślt 1914. szeptember elejétől október 9-ig ostromolta az orosz sereg, de a nagyon nagy emberveszteség ellenére sem tudták bevenni; másodszor novemberben zárták körül, az ostromgyűrű 1915 márciusáig tartott, amikor is a védők élelmiszere elfogyott, ezért felsőbb parancsra az erődöt fölrobbantották, és a hadiszerek elpusztítása után a várat föladták.

1915 júniusában néhány napig tartó ostrom után a magyar honvédek ismét visszafoglalták. – A szerk.]. Mindenesetre, ha volt is a háborúban, átvészelte. Amikor a háborúnak vége lett, rettenetesen szegények lehettek, és a szabóságból olyan nagyon nem lehetett megélni. Ennek ellenére mind a három gyerek tanult, mindegyik járt polgáriba.

1928-ban költöztek föl Pestre. Akkor anyám húsz éves volt, már elvégezte az iskolát. Béla bátyám tizennyolc éves volt, Gyuri bátyám tizennégy. Pesten a Rákóczi út 23-ba költöztek, az Uránia-ház mellé. Ott laktak jó sokáig egy szoba-konyhás lakásban.

A nagyapám egy Nagy és Társa nevű úri és tiszti szabóságban dolgozott a Kossuth Lajos utcában, ami nem lehetett rossz hely. Szabász volt, ami azt jelentette, hogy ő próbált, és kiskofferral járt vidékre próbálni az uraknak a ruhákat, meg a katonatiszteknek az egyenruhákat.

Valószínűleg nem keresett rosszul. Anyám akkor már dolgozott, gyors- és gépíró volt. Béla nagybátyám nyomdásztanuló lett, aztán később az Athaeneum nyomdában dolgozott. Gyuri elvégezte a polgárit [lásd: polgári iskola], aztán beiratkozott a technológiára, autószerelő akart lenni. De ez már az 1930-as évek volt.

Egy csomó kép maradt, ezekből látszik, hogy 1928 és 1933 – tehát anyám férjhezmenetele – között elég vidám életet élhettek. Evezni jártak, táncolni jártak, kirándultak, a csillaghegyi uszodába jártak. Nagy társaság volt, gondolom, ilyen maguk fajta zsidó kispolgár gyerekek. Sőt, anyámnak még udvarlója, sőt eljegyzett gyűrűs vőlegénye is volt, Vértes Béla. Akivel aztán nagy szerelmi drámák és féltékenységek után, 1932-ben szétmentek. Aztán 1933 őszén férjhez ment az apámhoz.

Vértes Béla textiles volt, a háború után még egy darabig megvolt az üzlete a Rákóczi úton. Aztán a kapcsolat megmaradhatott köztük, mert amikor később Vértes Béla megnősült, és született egy lánya, Julika, azzal együtt jártam iskolába, sőt barátnők voltunk. Úgyhogy  összebogozódott a két család. Aztán Béla a háború után nem sokkal szívrohamban meghalt. A háborút megúszta, de a szívrohamot nem.

Hogy apám és anyám hogyan ismerkedtek meg, azt nem tudom. Egyáltalán, anyám rettentő keveset mesélt. Csak akkor mesélt, és arról, amiről én faggattam. Abban az időben, amikor én gyerek voltam, nem volt divat a gyerekekkel beszélgetni. És különben is ezer dolga volt.

Apám meghalt háborúban, tehát egy kis családot – harmadmagunkkal – neki kellett eltartani. Azt tudom, hogy nagyon hamar összeházasodtak. Apu az 1930-as években már nagyon jól keresett a filmgyárban mint fővilágosító. Rengeteg film készült, rettentő sokat dolgoztak, és  apu nagyon jól keresett.

Kint laktak Zuglóban, a Filmgyár mellett, eleinte a Csantavér utcában. Amikor megszülettem, akkor átköltöztek egy nagyobb lakásba, egy két- vagy háromlakásos kis villa egyik lakásába. Onnan járt apám dolgozni, ez jó közel volt. Anyu mesélte, volt, hogy egy hétig nem jött haza, mert nappal forgattak, éjszaka átlámpáztak, reggel meg forgattak tovább. Anyu ételhordóban vitte át a kerítéshez az ebédet az apunak, aki csak bevette, és kiadta a másik ételhordót. És ez így ment jó sokáig.

Amikor összeházasodtak, anyu továbbra is dolgozott, ilyen magántisztviselő volt, nem tudom, hol. Amikor 1937-ben, tehát a házasságkötésük után négy évvel megszülettem, akkor három évig otthon volt velem, és csak utána ment el újra dolgozni. Azt hiszem, hogy abban az időben ez nem volt természetes, tehát anyám eléggé öntudatos, eléggé önálló nő lehetett. Ez aztán később nagyon jól jött.

Apám nagyon akart gyereket, egy Évikét, és aztán richtig meg is születtem, és Évike lettem. Egy volt kollégája mesélte, hogy Balatonedericsen forgattak, és jött a távirat Singer Lacinak, hogy Éva lányod megszületett, három kiló, hatvan deka. Úgyhogy ez nagy esemény volt a családban, mert ugye én voltam az első unoka. A nagyapám, akinek később a szeme fénye lettem, azt mesélte, hogy amikor meglátott, azt hitte, hogy egy kis asztalt szilva – olyan vörös voltam, olyan lila voltam, és olyan kicsi voltam.

Az 1930-as, években mind házasságuk előtt, mind utána gondtalan életet éltek. Anyám evezőstúrákra járt, elegánsan öltözködött. Házasságuk után is kirándultak, strandra jártak, hajókirándulásra mentünk. Apám pézsmabundát vett anyámnak, aki szülni a Fasor Szanatóriumba ment.

Apám elég jól keresett, anyám a születésemig dolgozott, ő is keresett. Jó bútorokkal berendezett lakásban laktunk, a Telepes utcában, egy Bauhaus bérház kétszobás, konyhás, fürdőszobás, cselédszobás lakásában. Cselédlány végig volt. Amikor hároméves koromban anyám visszament dolgozni, az éppen aktuális cselédlány volt velem. Édesapám nemigen foglalkozott velem, mert sokat dolgozott. Arra sem emlékszem, hogy anyám mesélt volna nekem. Arra sem, hogy játszott volna velem. Elég magányos gyerek voltam.

A háború előtt csak a cselédlány foglalkozott velem. Arra emlékszem, hogy elvitt moziba. Egyszer elvitt megnézni a „Szerelem és vérpad” című filmet [Kertész Mihály (Michael Curtiz) (1888–1962) filmje (1939). – A szerk.], és ebből nagy botrány lett. De inkább gyerekfilmekre vitt. Arra emlékszem, hogy anyámmal sokat sétáltam ott Zuglóban.

Nyaralni például együtt soha nem voltunk. Apám a nyarakat is végigdolgozta, mint afféle jól nevelt filmes. Hétvégeken viszont kirándultunk, és strandra jártunk, vagy kimentünk a nagymamáékhoz Angyalföldre, vagy elmentünk a másik nagymamáékkal. Illés nagypapáéknak ugyanis volt társaságuk, és tavasztól őszig, amikor jó idő volt, eljártak kirándulni.

Ez abból állt, hogy kivillamosoztak a Hűvösvölgybe vagy a Diósárokhoz, ott beültek egy kertvendéglőbe, ették az otthonról vitt körözöttet és felvágottat, söröztek, a férfiak kártyáztak, az asszonyok meg beszélgettek.

Kiskoromban voltak babáim, volt egy gyönyörű mackóm, egy fölfújható elefánt. Olyanra, hogy nagyon szerettem volna valamit, de nem kaptam meg, csak a háború utánról emlékszem. Akkor nagyon szegények voltunk.

Gyuri nagybátyámat, aki még a technológiára járt, apu kivitte a filmgyárba statisztálni. Gyuri fess, fiatal, szőke, kékszemű fiatalember volt. És jól öltözött, mert nagypapa ellátta a fiait, gyönyörű öltönyeik voltak, mindegyiknek volt legalább egy nyári öltönye és legalább egy téli öltönye, sőt mindegyiknek volt szmokingja is.

Gyurinak ráadásul simulékony és tündéri természete volt. Megismerte őt az Eiben Pista bácsi, és azt mondta neki: „Gyurikám, hagyd te ott azt a technológiát, legyél te filmes!” És beajánlotta a Könyves Kálmán körútra, a Filmirodába világosítónak [Eiben István (1902–1958) – filmoperatőr. Nemzetközileg elismert szakember, az új magyar filmoperatőr-gárda tanítómestere volt.

Alapításától, 1929-től állandó operatőrje volt a Hunnia Filmgyárnak, 1952-től haláláig a Színművészeti Főiskola tanára volt (MÉL). – A szerk.]. Úgyhogy 1935-ben otthagyta a technológiát, és a Filmirodához szegődött. És miután ügyes volt, talpraesett, értelmes, nagyon hamar világosító lett. Jól is keresett, és már az 1930-as évek végén kocsija volt, valami DKW. Rossz néven is vették a filmgyárban, mert hogy jön ahhoz egy fővilágosító, hogy kocsija legyen, amikor az operatőröknek sincs.

Közben nagyanyámék átköltöztek a Rákóczi út 40-be, egy kicsit kellemesebb, tágasabb lakásba, ahol már fürdőszoba is volt. Addigra anyám már férjhez ment, csak a két fiú lakott otthon. Az ő életüket nem érintették a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Miután egyetemre egyik sem akart menni, onnan nem voltak kizárva.

Dolgozni dolgozhattak, eleinte ezt még nem vették olyan nagyon komolyan. Én kérdeztem anyámat, hogy 1937-ben hogy lehetett gyereket szülni, amikor már lehetett érezni, hogy bajok lesznek. De nem érezték. Nem nagyon foglalkoztak vele, élték a maguk életét. Semmi jele nem volt annak, hogy féltek volna.

Az később jött. 1939-ben foglalkoztak a kivándorlás gondolatával. Ausztráliába akartak kivándorolni, mert apu kapott valami ajánlatot ott kint. Aztán hogy kitört a háború, ez már lehetetlen volt.

1939-ben kikeresztelkedett a család fiatalabbik része, tehát apám, anyám és a két nagybátyám [lásd: kitérés]. Azt gondolták, hogy ez majd segít, hát igen. Úgyhogy amikor én 1943-ban iskolába kerültem, akkor anyu a Deák téri Evangélikus Iskolába íratott be.

És miután kint laktunk Zuglóban, anyu és apu is dolgozott, engem beköltöztettek a nagymamáékhoz, a Rákóczi útra. Onnan jártam a Deák téri Evangélikus Iskolába az 1943/44-es tanévben. A nagypapa tovább már nem lehetett társ a Petőfi Sándor utcai Halász szabóságban. Emlékszem, hogy egy csomó szövetet hozott haza. A hálószobában, a szekrény aljában tartotta, és aztán szép lassan fogytak el. Gondolom, nagypapa eladogatta, és ebből éltek.

Apámat sokáig tartották a filmgyárban, valószínűleg szükség volt rá, mert jó szakember volt. Most találtam meg azt a papírt, amit akkor kapott, amikor fölmondtak neki: „Alulírott Hunnia Filmgyár Rt. igazolja, hogy Singer László úr 1928. évi augusztus hó 16-tól 1941. évi január hó 31-ig állott a vállalat szolgálatában, mint fővilágosító.

Ez idő alatt munkájával és szorgalmával mindenkor a legteljesebb elismerésünket érdemelte ki, melynek alapján őt bárkinek a legmelegebben ajánljuk.” Szóval, 1941 januárjában bocsátották el. Emlékszem, hogy ezt ő nagyon megsínylette. Először is nem tudott hova menni dolgozni.

Hát mihez ért egy filmgyári fővilágosító, még ha az eredeti foglalkozása elektrotechnikus is? Ráadásul meg volt szabva, hogy zsidóknak hova szabad, hova nem szabad menni dolgozni. Lényeg az, hogy különféle helyeken, régi angyalföldi keresztény haverjainál dolgozott.

Többre is emlékszem. A Bosnyák téri piaccal szemben, az egyik ház alagsorában volt egy kis vegyi műhely, ahol szappant meg kölnit meg ilyeneket csináltak. Gondolom, a keresztény haverjai feketén dolgoztatták. Aztán emlékszem még a Pannónia utcában egy pékségre, aztán a Dohány utcában egy lakatosműhelyre. Egyszer anyámmal odamentünk, és haragudott, elzavart, hogy ne menjünk oda. Valószínűleg azért, mert stikában dolgozott ott, meg azért is, mert piszkos, olajos volt, és talán szégyellte magát, kínos volt neki.

Azt hiszem, valami anyagi tartalékuk volt azért, mert valamikor 1943-ban vettek Rákospalotán egy százhetven négyszögöles telket egy keresztény ismerősük, Szarvas János nevére, ami így aztán meg is maradt. Az illető visszaadta a háború után. Erről a férfiről, aki anyám kollégája volt, külön kell szólni, mert később elég furcsa szerepet játszott a családunkban.

Anyu Hunyoréknál dolgozott. Hunyor Imre jó nevű ügyvéd volt [Hunyor Imre dr. (1900–?) – ügyvéd, 1926-tól Szolnok városi aljegyző volt, 1928-tól gyakorló ügyvéd. – A szerk.], az Apponyi családnak volt a jogásza, és azt hiszem, talán jószágigazgatója is [lásd: birtokkezelés].

Hunyorék nagyon rendesek voltak, mert ameddig lehetett, anyut dolgoztatták, és fizették is. Úgyhogy egész sokáig, még a háború után is tartottuk a kapcsolatot velük, amíg 1956-ban Olaszországba nem disszidáltak. A Klotild-palotában, az első emeleten volt egy hatalmas, gyönyörű ötszobás, csodás lakásuk, az anyám ott volt a második gépírókisasszony.

Volt még az első gépíró kisasszony, és volt a titkár úr, Szarvas János. Ő vette meg a telket a nevünkre. Anyám és Szarvas János között volt valami. Hogy ez mikor kezdődött, akkoriban vagy később, azt nem tudom. A család tudott erről, mert valahogy rossz néven vették anyám és a titkár úr kapcsolatát. Nem hiszem, hogy ez akkoriban komoly kapcsolat lett volna, később, a háború után már igen.

Emlékszem, hogy amikor a németek bejöttek [lásd: Magyarország német megszállása], akkor egy vasárnapi ebédnél ültünk, és a nagyapám bólogatott, és azt mondta: „Gyerekeim, most jön a feketeleves.” Akkor, gyerekként nem értettem, hogy mi az, hogy feketeleves, de ezt azért nagyon jól megjegyeztem.

Meg azt, hogy amikor be kellett szolgáltatni a rádiókat [lásd: „zsidórádiók” és „zsidóbiciklik”], akkor a nagymamáék régi rádióját szolgáltatták be, az Orion rádión pedig Béla bátyám hallgatta pokróc alatt a BBC-t [A BBC többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálatának (World Service) a hitleri propagandát ellensúlyozni kívánó magyar nyelvű adásáról van szó, amely a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. – A szerk.].

Aput elvitték 1944 áprilisában munkaszolgálatra. Erdélybe került. Olvastam a  levelezőlapokat, amiket küldött. Az első lapokat még tollal írta, aztán elfogyott a tintája, és  ceruzával írt. Azok elég rosszul olvashatóak, ráadásul apámnak elég rossz írása is volt, mint afféle nem értelmiségi embernek. Ilyeneket írt: „Drága Bözsikém! Jól vagyok, ne aggódjon! De küldjön inget, küldjön zoknit, küldjön gatyát, ha tud. Küldjön pénzt, de azt aprót, mert nem tudjuk fölváltani; küldjön gyógyszert, küldjön vitamint; de ne aggódjon!

És ezer milliószor gondolok magukra, és csak magukra gondolok!” (A szüleim magázódtak.) A levelekben nagyon kevés személyes dolog volt egyetlen levelet kivéve, amit valamikor május végén úgy küldött, hogy borítékba tette, és valaki föladta. Ebben a levélben szerelmet vall az anyunak, és mintha bocsánatkérés is lenne benne valamiért, de nem tudom, miért. Azt mondja:

 „Drága Életem! Sajnos szombaton nem mehettem haza, pedig már alig vártam, hogy otthon lehessek, és együtt legyünk. Talán még sohasem vágyakoztam úgy haza magához, mint most, minden, minden erőmmel maga mellett akartam lenni, de nem sikerült. Így hát nem maradt más hátra, mint hogy gondolatban voltam magával, és biztos vagyok benne, hogy maga, maga is úgy volt tegnap, csak az hiányzott ebből, hogy összebújhassunk. Életem! Mindenem! Napról napra jobban és jobban kívánok hazamenni, ha lefekszem, órákon át csak fekszem, és nem tudok elaludni, és csak maga jár az eszemben, hogy mit csinál és hol lehet. Ez az én szórakozásom, és így érzem magamat maga mellett, de [… olvashatatlan] Bocsánatot kérek. Bözsikém, írjon maga is, mert csak ez tud megnyugtatni engem! Legalább az legyen magából itt.

Életem! A csomagot tegnap kaptam meg. Nagyon jól jött, mert már ki voltam fogyva mindenből. Nálunk elég hideg van, és csak a hó széllel egybekötve, ami nem kellemes, mert már egy hete nincs kivonulás. De küldtek egy egészségügyi ezredet, és leváltottak. De azért ne féljen, nem olyan vészes.

Gyurinak sokkal rosszabb volt, és mégis kibírta. Csak a meleg zoknik és a harisnya kéne, amit otthon hagytam, mert egy kicsit fázik a lábam. Nem is szólva, hogy milyen jó volna a csizmám, de sajnos, meg a nadrágom, sajnos még tisztességes sincs, úgyhogy erről sosem, erről szó sem lehet.

Bözsikém! Nagyon vágyom maga után, ez már nem is normális! De nem tehetek róla, gondoljon, amit akar, de nem tehetek róla. Legalább most megismer engem, ennyi idő után most vallok magának szerelmet, ha mint udvarló, nem tudtam, mert most kitárom a 10 év minden elfojtott mondanivalóját.

Sajnos most nem lehetünk együtt. Ilyenkor, hogy ezt élő szóval is elmondhatnám magának. De talán majd el fog jönni az az idő, amikor ezt is megtehetem. Lehetséges, hogy most maga nem is hiszi, hogy én ilyen tudok lenni, de hát így van, mindehhez kellett 10 év, hogy én ezt kimondjam, vagy papírra le merjem írni.

Mert én most úgy érzem magam, mint akkor, amikor azon a bizonyos estén, amikor a fasorban ültünk, beszélgettünk, hogy hogy fogjuk élni majd az életünket, ha meglesz az esküvőnk.

Emlékszik? – Mert én most ezekből élek. És mindehhez 10 év kellett.

Életem! Még sokat tudnék visszaemlékezni, de ezeket el kell raktároznom, hogy éljek belőle. Remélem, hogy maga is, vagy magának is!

Millió csók:

Lacija”

A levelek egy része még a Rákóczi út 40-be címeződött, a Corvin Áruházzal szemben, ahol a nagyanyámékkal laktunk, a júniusi pedig már a Dohány utca 39-be, a csillagos házba, ahová átköltöztettek minket. Összeköltöztettek ebbe a házba egy csomó zsidó családot, a kapu be volt zárva, és a kapura ki volt téve egy üveg alatti tábla egy nagy sárga csillaggal.

A csillagot [lásd: sárga csillag Magyarországon] már 1944 tavaszától kellett hordani, úgyhogy a 1944-es első elemista évzárómon a kis világoskék hímzett ruhácskámra, amit az anyám varrt nekem, föl volt varrva a nagy sárga csillag. Az évzárón voltunk néhányan zsidó gyerekek ott, az evangélikus iskolában, nem sokan, de voltunk. Anyám állt a fal mellett, és emlékszem, hogy folytak a könnyei.

Mielőtt a csillagos házba kerültünk, anyám azt mondta, hogy nem megyünk a csillagos házba, hogy majd lesz, aki minket elbújtat. És a nagyapám, nagyanyám egy-egy kofferral, anyám két kofferral meg én, egyik nap estefelé elmentünk a Wesselényi utcába, ahol Szarvas János lakott a feleségével. Ez az ember bizonyára ígért neki valamit, mert különben nem ment volna oda az apjával, az anyjával és a gyerekével. Lényeg az, hogy odamentünk, és szörnyű megalázó volt a dolog, mert a feleség azt mondta, hogy „Nem maradnak. Itt zsidók nem maradnak!”. De akkor már este volt, és nem nagyon lehetett kijárni. Különösen zsidóknak nem. És akkor azt az éjszakát ott töltöttük. És reggel mégiscsak bementünk a csillagos házba.

És aztán teltek-múltak a napok, apuról nem nagyon tudtunk, abból az időből nincsenek levelei. És novemberben, egy szép napon beállított az apu. Pesten vitték keresztül a századot, és a tisztjük azt mondta, hogy aki pesti, és tudja, hogy hol vannak a hozzátartozói, az este nyolcig elmehet, de becsületszóra. „És kérem, uraim, hogy jöjjenek vissza!” Szóval az apám megjelent ott, a Dohány utca 39-ben. Arra emlékszem csak, hogy piszkos volt. Anyám befűtötte a fürdőszobakályhát, apám megfürdött, megborotválkozott.

Anyám miközben valamit főzött, egyfolytában sírt. Az előszobában volt az anyám ágya, és valamikor délután oda bezárkóztak, és lefeküdtek. Én persze gyerekként nem értettem, hogy miért nem mehetek  be, mikor ott van az apám. Nagyanyám csak sírt, és nem engedett be. Az egész szörnyű volt.

Este apám azt mondta, hogy akkor ő megy. Könyörögtek neki, hogy ne menjen, maradjon itt, hiszen Béla is bujkál, vannak papírjai, majd szereznek neki is papírokat. De azt mondta, hogy nem, ő becsületszavát adta, és különben is valószínűleg biztonságosabb, ha visszamegy. És ebben alighanem igaza volt, csak az volt a baj, hogy később tífuszt kapott, és abban halt meg. Mi már felszabadultunk, és apuról semmi hír nem volt.

Aztán nyár elején jött egy pasas, és azt mondta, hogy ő az apunak a társa volt, és hogy az apu meghalt a Fertő tótól nem messze, egy Donnerskirchen nevű faluban, és ezt küldi [Az 1944 októberében hatalomra került Szálasi beleegyezett 50 000 munkaképes zsidó férfi átadásába a német birodalom területén teljesítendő munkaszolgálatra.

November 6. után több tízezernyi, egyes becslések szerint összesen 50–70 000 főnyi, ún. „kölcsön-zsidót”, férfit és nőt indítottak gyalogmenetben Hegyeshalom felé. Az SS-nek átadott deportáltakat Zurndorfból részben Dachauba, részben a magyar határ mentén kiépítendő erődvonal munkatáboraiba szállították. Pozsonytól Kőszegig húzódott az ún. Niederdonau erődvonal – Balf, Fertőrákos, Hidegség, Ágfalva, Nagycenk, Donnerskirchen (Fehéregyháza), Siegendorf (Cinfalva) –, ahol harmincötezer munkaszolgálatost kényszerítettek sáncásásra 1944 végétől 1945. március végéig.

Az öthónapos robot során minden harmadik munkaszolgálatos elpusztult részben a körülmények miatt, részben azért, mert a Vörös Hadsereg közeledtével a nyilasok és az SS-ek legyilkolták őket. – A szerk.]. Egy imakönyvből kitépett lap volt. Az egyik oldalon ez olvasható: „1945. január hó. Végrendelete Singer Lacinak.

Meghalt 1945. február 15. Donnerskirchenben.” A másik oldalon: „Ha meghalok, akkor mindenem, amim még van egyedül és kizárólag a feleségemet illeti, senki mást, ez az utolsó kívánságom. Úgyszintén ha [… olvashatatlan szó] ezen imádságos könyvet a rózsával juttassák el neki, és ez legyen a tanúm, hogy az utolsó pillanatban is csak őrá gondoltam és a gyermekemre. Ez legyen a további életüknek a vigasza. Öleli és örökké szereti férje és apja, Laci.” És alatta, hogy kinek szól: „Singer Lászlóné, szül. Illés Erzsébet. Eger”

Illés Béla nagybátyám sokáig megúszta a munkaszolgálatot, mert az 1930-as évek végén volt egy óriási veseműtétje, és egy óriási vágása volt az egyik oldalról a másikra, úgyhogy őt nem hívták be a korosztályával együtt. Dolgozott mint nyomdász, de azt hiszem, feketén.

Ő szocdem volt, és ezt komolyan vette. Ennek később lesz jelentősége. Béla agglegény volt, nagy nőcsábász, nagyon fess, csinos, nett fiú, imádták a nők, és volt egy Lujzi nevű barátnője, egy osztrák nő. Lujzi elvált asszony volt, és idősebb volt nála két-három évvel.

Élete végéig erősen törte a magyart. Volt egy kis textilüzlete a Paulay Ede utcában, átjáróház volt a Király utca és a Paulay Ede utca között. Ez a Lujzi imádta Béla nagybátyámat. 1944 nyarán sokszor eljött a csillagos házba, szépen leszedte a csillagot a kis ruhácskámról vagy a drapp kabátocskámról, és elvitt magához, vagy elvitt kirándulni. Béla soha nem hordott csillagot, úgy járkált, mint a gróf Csekonics, semmivel nem törődött.

November tizenhetedikén volt egy razzia a csillagos házban. A nagypapát akkor vitték el, és mint később megtudtuk, a Dunába lőtték [lásd: zsidók Dunába lövése]. A nagymamát csak azért nem vitték el, mert befeküdt az ágyba, rettenetes csúnya, visszeres lábai voltak, azt borogatta. Béla éppen otthon volt, és mikor meghallotta, hogy razzia van, akkor fogta magát, és lement a hátsó lépcsőn a pincébe.

A pince falán fehérrel föl volt meszelve, hogy VK – vészkijárat –, hogyha beomlik a ház a bombatámadásnál, akkor ott kell áttörni a falat a szomszéd ház pincéjébe, és arra lehet menekülni. Béla elhatározta, hogy áttöri a falat, merthogy a hátsó, a hátunk mögött levő ház a Rákóczi út 40 volt, ahol eredetileg laktak, és ahol ismerte a házmestert.

Abban reménykedett, hogy arra meg tud szökni. Kalapált, kalapált, kalapált, és hajnalra sikerült neki áttörni a falat. Amikor áttörte a falat, akkor látta, hogy a fal túlsó oldalán ott áll Németh bácsi, a házmester egy lámpával és két rendőr. Igazoltatták, és bevitték az Andrássy út 60-ba. Fölvitték az első emeletre.

Ott már rengetegen voltak, akiket mindenféle razziákon összeszedtek. Bélának mindenféle hamis igazolványai voltak, amiket a szocdem nyomdászbarátai hamisítottak. Úgyhogy tulajdonképpen nem is tudták, hogy zsidó. Várni kellett, és várni kellett, és várni kellett, aztán volt egy perc, amikor azt gondolta, hogy ő nem vár. A lépcsőházban átugrott a korláton, kicsit összeszedte magát, aztán elindult a kapu felé, azt mondta, hogy „Kitartás, éljen Szálasi”, és kiment. És hazajött.

Aztán valamikor novemberben végül is elvitték munkaszolgálatra. Együtt mentek egy házbeli barátjával, Fóti Sanyival. Pesten voltak, és egyik nap egy tiszt kiállt, és azt kérdezte, hogy ki tud üvegezni. És akkor ők ketten kiálltak, hogy ők üvegesek. Az egyik papírkereskedő volt, a másik nyomdász.

Sanyi azt mondta, ne törődj semmivel, a nagybátyám üveges volt, tudom,  hogy kell üvegezni. Melléjük adtak egy fiatal, húsz év körüli SS-katonát fegyverrel, szereztek szerszámot, üveget, és mentek a Britanniába [Britannia Szálló], az SS-hadiszállásra üvegezni a bombázásban a légnyomástól kitört ablakokat. És miután mind a ketten jól beszéltek németül, ezzel a fiúval valamennyire összehaverkodtak.

Aztán valamikor megszökött a munkaszolgálatból, és hol előkerült, hol eltűnt, Lujzinál bujkált, aki Király utca 41-ben lakott. Éppen otthon volt, amikor egyszer csak döngették a kaput, és jött egy fiatal SS-katona, és mondta, hogy minket keres. Nagyanyám húslevest főzött ebédre, és éppen ettünk.

Helmuthnak nagyon ízlett a nagymama húslevese. Közben elkezdtek szirénázni, légiriadó volt, mi lementünk a pincébe, Béla meg Helmuth ott maradtak. Mire feljöttünk, a marhahúsleves tetején megfagyott a zsír, újra kellett melegíteni, de nagyon jóízűen megettük.

Már nem emlékszem, mikor, Helmuth azt mondta Béláéknak, hogy ne maradjatok a csillagos házban, mert abból baj lesz. Majd én szerzek nektek helyet. A Teréz körút 6-ban volt egy német védett ház, ami zsúfolva volt zsidókkal. Gondolom, azok voltak ott, akik jó pénzért valamilyen mentességet tudtak szerezni a németektől.

Oda bevitt minket Helmuth. Puskával a vállán, mintha vinné a zsidókat. És ugyanígy behozta a másik csillagos házból a Sanyi családját is. Ott voltunk december közepéig. Akkor már éheztünk. Kaja nem volt, kijárni nem lehetett, nem is tudom, hogy jutottak kajához.

Aztán ahogy közeledett a front, karácsony előtt azt mondta Helmuth, hogy itt se vagytok jó helyen. És egy újabb éjszakai sétával átkísért minket Lujzi Dohány utca 41. szám alatti lakásába, ahol lepénzelték a házmestert. Aztán egy szép napon jött a Helmuth, azt mondta, hogy most vagyok itt utoljára, el kell menni.

Sírva elbúcsúzott, és elment. Aztán karácsony előtt egy nappal megzörgették a kaput, és jött Helmuth egy karácsonyfával és egy nagy, hízott libával, és azt mondta, hogy nem megyek tovább sehova, itt maradok. Úgyhogy abban a lakásban bujkált két komplett zsidó család meg egy szökött SS-katona. Mindezt Lujzi, Rupcsó Sándorné jóvoltából.

Abban az időben már erősen bombáztak, és sokat le kellett menni a pincébe. Persze azt kellett mondani, hogy mi Tótkomlósról menekültünk. Béla nagybátyám szocdem barátja lement Tótkomlósra, és a családja összes eredeti iratát, ami ránk stimmelt, fölhozta. És akkor meg kellett tanulni, hogy kik vagyunk. Én anyámnak nem gyereke voltam, hanem unokahúga,  meg kellett tanulni, hogy hívnak, hogy ki kicsoda. Nem volt szabad eltéveszteni.

Akkora bombázás volt, amikor a szomszéd házat eltalálta egy bomba, leszakadt az a nagy csillár, ami alatt én aludtam. Pont oda, arra a sezlonra. És akkor véletlenül éppen nem voltam az ágyamban.

Enni nem volt mit, volt hagyma meg valami zsiradék, és nagyanyám hagymát pirított, és lisztből meg vízből galuskát csinált, azt kellett enni folyton. Szörnyű volt. Amikor nem volt bombázás, akkor Lujzi meg Béla kimentek a Király utcába, sorba állni a péknél kenyérért. Víz egy ideig volt, de aztán az is elkezdett fogyni.

Ott lent, a pincében volt csap, és akkor ott, oda aláraktak mindenféle edényt, és ott gyűjtötték, mert azon a vezetéken lassan csurgott a víz, és ott lehetett összegyűjteni. A végére már tetvesek is voltunk. Nekem hosszú hajam volt, anyámnak ez volt a mániája, sosem fogom megérteni, hogy miért nem vágta le.

Helmuth nem jöhetett le a pincébe, mert az egy kicsit feltűnő lett volna. Úgyhogy az egyik szenespincében bútorokból eszkábáltak neki egy külön bunkert, ő ott volt. Cipőpasztás dobozból csináltak mécsest, abba bele kellett rakni egy kis sztearint. A Csányi utcában volt egy pékség, és ott nagy táblákban állt a sztearin. Helmuthnak, szegénynek naphosszat ott kellett kuksolnia egyedül a szenespincében, hidegben – mert nagy hideg volt 1944 telén.

Mindez tartott 1945. január tizenhatodikáig, akkor jöttek az oroszok. Kinyílt a vasajtó, bejött két vagy három, körülnéztek, és azt kérdezték, hogy van-e kovászos uborka. Akkor mindenki föllélegzett, és valahonnan előkerítettek egy nagy üveg kovászos uborkát. Aztán kicsit körülnéztek, hogy van-e katonaszökevény, és elmentek. És akkor föl lehetett költözni a lakásba, és boldogan fölköltöztünk.

De akkor kezdődött, hogy jó, jó, de mi lesz a Helmuthtal. Napok teltek el, és még mindig nem történt semmi. Sose fogom megtudni már, hogy is történt a dolog. Hogy végül is a házból valaki följelentette-e, hogy ott van? Egy szép napon beállított két orosz kiskatona meg egy tiszt, és azt mondták, hogy házkutatás.

Álljunk a falhoz föltett kézzel. És ott álltunk a falnál sorban, és akkor perceken belül megtudták, hogy ő kicsoda, és elvitték. De Sanyit és Bélát is elvitték. Arra emlékszem, hogy az egyetlen játékomra, egy kaucsuk babára, ami pucéran feküdt a földön, az orosz kiskatona rátaposott, és a baba ripityára tört.

Napokig nem lehetett tudni róluk, és egyszer csak a két férfi előkerült. Hogy mi történt ott, soha nem tudtam meg. Béla nagybátyámat faggattam később. Ő nemrég halt meg, a nyolcvanas években halt meg – jócskán felnőtt voltam már. Faggattam, és valahogy mindig kitérő választ adott. Helmuthot elvitték fogságba.

Valamikor az 1950-es évek elején Lujzinak írt, hogy most került haza a fogságból. Úgyhogy élve maradt. Hogy miért csinálta ezt az egészet? Ő azt mondta, hogy ő tulajdonképpen szociáldemokrata, a bátyja is szociáldemokrata volt, és ő ezzel az egésszel nem értett egyet, csak besorozták SS-nek. Ezt mondta annak idején.

A háború Illés Gyuri bácsikámat érintette a leginkább. Ő abba a korosztályba tartozott, amelyik mindent végigcsinált. 1939. február elsején behívták tényleges szolgálatra, és 1940-ig tényleges katona volt, még rendes, magyar katona. 1942 februárjában már munkaszolgálatra hívták be,  és kivitték az orosz frontra.

A Don-kanyarban volt,  1942/43 telét végigcsinálta. A visszavonulás után Kijevben gyűjtötték össze őket. Gyalog jöttek vissza a Dontól Kijevig. Hárman-négyen összeálltak, egyenruhában voltak, a munkaszolgálatos karszalagot eldobták, fegyverük volt, és magyar katonaként jöttek vissza gyalog.

Az volt a szerencséjük, hogy a visszavonulás kezdetén kinyitották a raktárakat, és széthordták, ami volt. Ők egy nagy hátizsák gyógyszerhez jutottak hozzá, és ahogy jöttek visszafelé gyalog, faluról falura, mindenhol kihirdették, hogy itt az orvos, és Kalmopyrint meg Ultraseptylt cseréltek kajára. Így maradtak meg. Kijevben karanténba kerültek. Júliusban bevagonírozták, és Kassára hozták őket. Ott volt valameddig Kassán, de ott már zsidó munkaszolgálatosként. Vissza kellett vedleni zsidóvá, nem volt mese.

1943 novemberében Budapestre került, aztán leszerelt. 1944 februárjában újra bevonultatták, és Szegedre került. 1944 szeptemberében Budapestre hozták őket, és októberben elindították őket nyugat felé. Január közepén értek Mauthausenba, ahol 1945. május ötödikén szabadították fel az amerikaiak.

Harminchat kilós volt, mikor fölszabadultak. Mauthausenban összetalálkozott Tibi nevű unokatestvérével [Stark Zsigmondnak, az anyai nagymama testvérének a fia], és nem várták ki, amíg az amerikaiak megszervezik a hazaküldésüket, hanem elindultak hazafelé. Hárman vagy négyen, megint gyalog.

Ausztriában egy tanyán megszálltak, és estétől reggelre Tibi belázasodott, kitört rajta a tífusz. Gyuri már az orosz fronton átesett a tífuszon. Nem volt semmi orvosi kezelés, de túlélte. Amikor Tibi beteg lett, akkor egy osztrák parasztcsalád befogadta őket. Gyuri szerzett gyógyszert, és addig ápolta Tibit, amíg rendbe jött. Júniusban vagy júliusban már itthon voltak.

Mi pedig még januárban beköltöztünk a Rákóczi út 40-be, nagymama lakásába, ahova beköltöztettek embereket, nem tudom, hogy kiket, idegeneket. A férfiak szereztek valami kis húzós kocsit, és a kis motyónkat hazahúztuk. Hideg volt, nagy tél volt, és arra pontosan emlékszem, hogy a Klauzál térnek a csarnokkal átellenes sarkán volt egy nagy patika, ahol a plafonig álltak a fagyott hullák. De nemcsak ott, hanem a Corvin Áruház összes kitört kirakatában, a tetejéig föl voltak slihtolva a hullák.

Amikor visszamentünk a lakásba, azok, akik ott voltak, elmentek. A nagymamám bútorai ott voltak, megmaradtak. Zuglóba, a Telepes utcába nem mentünk vissza lakni. Onnan széthordták a bútorokat, de anyu valahogy összeszedte különböző házakból. (A rekamié egy pincében volt, csirkék legeltek rajta.) A Rákóczi úton az egyik szobát odaadták nekünk, a másikban lakott a nagymama, Gyuri és Béla. Gyuri 1948-ban vagy 1949-ben megnősült, és elköltözött. Béla 1956-ig lakott ott, de közben volt két évig Hollandiában, 1950 és 1952 között.

Bélát sosem lehetett látni. Akkor már megalakult ez az úgynevezett R-csoport, ami ilyen rendfenntartó csoport volt, amit, azt hiszem, a kommunisták vagy a szocdemek szerveztek, és abba bekerült. Attól kezdve alig lehetett látni, járta a maga útját.

Éheztünk. Már mindenünk elfogyott. Apámnak volt két fényképezőgépe, egy tükörreflexes Roleiflex, amit anyám már 1944-ben eladott, és egy Leica,  amit 1945 tavaszán. Azon vett tűzifát, zsírt, lisztet meg mindent. Dollárért adta el amerikai katonáknak, és még és egy zongorát is vett fillérekért. Igaz, hogy átment rajta egy repesz, de hát azért zongora volt, egy nagyon jó kis rövid, Lauberger & Gloss zongora. Hogy majd Évikének legyen zongora, ha már lehet zongorázni.

Az anyám az egész ostrom alatt mindenhová két kofferral jött-ment. Később tudtam meg, hogy az egyikben ágynemű volt meg konyharuhák és törölközők, a másikban apámnak a szürke halszálkamintás felöltője, egy öltönye és a szmokingja. Hogyha visszajön, akkor legyen neki. Ez mind nagyon jól jött később, mert az összes holmink odalett. Apám kabátjából csináltatott később magának egy kabátot, aztán később én hordtam azt a kabátot főiskolás koromban. A szmokingjából csináltatott magának egy kosztümöt, amit aztán még én is évtizedekig hordtam.

Maradt még néhány szőnyeg, ezek abban a pékségben voltak eldugva, ahol az apu dolgozgatott, amikor a zsidótörvények miatt kitették a filmgyárból. És maradt egy ezüstdobozban néhány ékszer (két karkötő meg két gyűrű, az egyik briliáns) és anyám hatszemélyes ezüst étkészlete, amit apám nászajándéka kapott a filmgyárban a hangosztálytól. Az ékszerek aztán jól jöttek később, zálogba be, zálogból ki évtizedeken keresztül.

Lujzinak voltak Tótkomlóson ismerősei, falusi, gazdag, jólmenő kulákok, oda lement egyszer, és kapott kaját. Anyám vérszemet kapott, valamikor áprilisban összepakolta magát, fölkötött egy kendőt, hogy jó öregnek látsszon, meg elöregítette magát, és elment Tótkomlósra kajáért.

Nem tudom, hogy utazott, de legalább egy hét vagy tíz nap volt, mire újra előkerült. Semmit nem lehetett tudni róla, csak azt lehetett hallani, hogy az oroszok itt meg ott elkapják a nőket, megerőszakolják, mindenféle rémtörténetek voltak.

Már jó idő volt, én a szomszédban játszottam a Müller Lacikával (aki még korábban azt mondta nekem, hogy „Nekem nem szabad veled beszélnem, mert anyukám azt mondta, hogy a zsidókkal nem szabad beszélni.”) az ő udvari szobájukban, amikor kicsapódott a lengőajtó, és betrappolt anyám, háta mögött egy fiatal ruszki katona, egy óriási zsákkal a hátán.

Én persze őrülten rohantam haza, és nagy boldogság volt, hogy az anyu megjött. Kiderült, hogy ez a tótkomlósi kulák család ruszkikkal üzletelt, és szóltak nekik, hogy vigyétek el ezt a fiatalasszonyt is Pestre. És elhozták Pestre orosz katonai teherautón.

Anyu hozott egy nagy zsák kaját, volt benne liba, méz, fehér kenyér, kolbász, szalonna és minden, ami szem-szájnak ingere [Batyuzásnak hívták ezeket a háború utáni hónapokban megejtett élelemszerző akciókat. Lásd: feketézés, cserekereskedelem. – A szerk.].

A kis orosz katonát úgy hívták, hogy Tonyika, ő aztán rendszeresen visszajárt hozzánk, mert a nagymama megint csak nagyon jó húsleveseket főzött, és akkor nem Helmuth, hanem Tonyika ebédelt ott nálunk, és ette a nagymama remek húslevesét. Neki köszönhetjük, hogy nem haltunk éhen, Helmuthnak meg azt, hogy életben maradtunk.

Lassan előkerültek a rokonok, kiderült, hogy ki halt meg, ki nem halt meg. Manci nagynéném Singer nagymamámmal a gettóba került, ő életben maradt, de nagymama éhen halt a gettóban. Nagyon idős volt már, nagyon kicsi, és nagyon töpörödött, nem bírta ki. Az egriekről nem sokat lehetett tudni. Az kiderült, hogy az újpestieket mind elvitték, az öregek mind meghaltak.

Itt volt a tavasz, és azt mondta Lujzi, hogy hát ez a gyerek olyan sovány, menjünk le Tótkomlósra, ott majd jól felhizlalják. Ez valamikor májusban volt, és elindultunk Tótkomlósra Lujzival, és egy hétig mentünk Tótkomlósra. Vagonban, vagon tetején, személyvonatban, Szolnokon aludtunk két napot, vártuk, hogy jöjjön a másik vonat; bementünk a vonatba, az oroszok kizavartak, másnap ment újra vonat; tehát egy hétig tartott az út Tótkomlósra.

Viszont Tótkomlós meg a paradicsom volt, mert annyi kaja volt, hogy borzasztó, mert ugye nem tudtak mit csinálni a megrekedt rengeteg élelmiszerrel, hiába vitték az oroszok már akkor kocsiszámra. Ott voltunk ezeknél a gazdag vidékieknél, amikor nem is nagyon sokára jött egy lap, hogy Gyuri hazajött.

Akkor nekem már nem volt maradásom, azt mondtam, hogy menjünk haza. Akkor hazajöttünk. Gyurinak az első dolga az volt, hogy kiment a filmgyárba. És onnantól kezdve aztán élte világát, hála a jó Istennek [Illés György (1914–2006) – operatőr, a hatvanas évek magyar filmjei képi világának egyik megújítója. Először a Magyar Filmirodában világosító. 1946-tól operatőr, először híradós és dokumentumfilmesként a Mafirt, majd 1949-től játékfilm-operatőrré avanzsálva a Mafilm csapatában. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1949-től tanszékvezető, egyetemi tanár, egy ideig rektorhelyettes, 1990–91 között pedig rektorként vezette a magyarországi operatőrképzést. Több mint száz nagyjátékfilm mellett forgatott természet- és dokumentumfilmeket is. A valósághű filmfényképezés gyakorlati hazai normáinak kidolgozójának, a realista filmkép mesterének tartják (Wikipédia) . – A szerk.].

Teltek a napok, és az apámról még mindig nem lehetett tudni semmit, és akkor 1945 nyarán az anyám munka után nézett. A barátja, Szarvas János beszerezte őt az Erzsébetvárosi Színházba titkárnak [lásd: Aréna úti színházak]. Ami már régen nincs, mert azt lebontották, oda került a Sztálin-szobor [Sztálin bronzszobrát (Mikus Sándor alkotása) 1951. december 21-én (Sztálin 72. születésnapján) avatták fel a Dózsa György úton, a felvonulási téren. (Kialakításához lebontották a Regnum Marianum-templomot.) A hivatalos tömegdemonstrációk alkalmával a párt- és állami vezetők a szobor talapzatáról köszöntötték a felvonulókat. A szobrot 1956. október 23-án távolították el a tüntetők. – A szerk.].

Béla nagybátyám visszament az Athaeneum nyomdába dolgozni, nagy pártmunkás lett a szocdem pártban [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP)], egészen addig, amíg a két pártot nem egyesítették. Akkor szépen átlépett ő is a kommunista pártba [lásd: Magyar Dolgozók Pártja (MDP)].

És miután nagyon talpraesett, jó kommunikatív képességű fiú volt, beszélt két nyelven, sokra vitte. 1950-ben már Hollandiában volt, egy kereskedelmi kirendeltségen. Lujzival egy darabig még volt kapcsolata, de hát aztán Béla nagybátyám, a nők kedvence lefalcolt, és Lujzi ottmaradt egyedül. Egy ideig még jött, a nagymama nagyon szerette, néha elvitt ide-oda, meg nála aludtam, aztán ahogy telt-múlt az idő, ez a kapcsolat valahogy elkopott.

Amikor már elég felnőtt voltam, és gondolkozni is elkezdtem ezekről a dolgokról, elmentem, és megpróbáltam megkeresni a Király utcai házban. Már nem lakott ott. De még sokáig élt, mert valamikor az 1970-es években Gyuri kapott tőle egy levelet, és a boríték tele volt fényképekkel, amelyek többnyire Bélát ábrázolták.

Béla mindig halálosan féltékeny volt Gyurira, annál is inkább, mert a nagymama kedvence Gyuri volt – és egyáltalán, mindenkinek a kedvence Gyuri volt, anyámé is. Meg enyém is meg mindenkié. Nekem apám helyett is apám volt, mert anyu is nagyon hamar meghalt, 1958-ban. Huszonegy éves voltam, és teljesen egyedül. A nagymama is meghalt.

A háború után eléggé szegények voltunk, anyu nagyon keveset keresett. Az Erzsébetvárosi Színház után, 1946 telétől már a Magyar Színháznál dolgozott, amíg meg nem szűnt [A színház ekkoriban még magánszínházként működött, 1948-ban államosították. – A szerk.]. Utána a Városi Színházban dolgozott, ami a mai Erkel Színház [1951 óta működik az egykori Városi Színház épületében az Erkel Színház. – A szerk.]. 1948-tól a Nemzeti Színházhoz került, aztán a Katona József Színházba – mindenhol mint titkár.

Gyerekkoromban folyton ott ültem a színházban, meg rengeteget jártam moziba. Gyuri tömbben hozta a szabadjegyet. És akkor a környékben ötszáz méteres körzetben ha nem volt tíz mozi, akkor egy sem. Úgyhogy folyton moziba jártam – egyedül. Néha iskolába is jártam, hetedik osztályig a Deák térre. Nagyon rossz tanuló voltam, mindennel foglalkoztam, csak azzal nem. Az anyámnak mindenre volt ideje, csak arra nem, hogy azt nézze, hogy tanulok.

Ebből kifolyólag aztán baromi rosszul tanultam, viszont színházba és moziba rengeteget jártam. Aztán anyám: „Tanuljon az a gyerek zongorázni, ha már itt a zongora!” – Müller bácsi, a szomszéd zongorakészítő megcsinálta a zongorát, és anyám beíratott a Zeneakadémiára, előkészítőre [„Müller bácsi” a neves „Müller dinasztia” második tagja, ifjabb Müller Rezső, akinek apja, az idősebb Müller Rezső 1898-ban a bécsi Lauberger & Gloss gyárat cserélte fel a Magyar Királyi Operaházzal, amelynek meghívására Magyarországra érkezett, és itt telepedett le. 1939-ig ő tartotta karban az Operaház zongoráit. – A szerk.].

Oda is egyedül jártam esténként, a színházba is egyedül jártam. Pedig akkor vetkőztetések voltak, mégis engedte, hogy egyedül járjak. A vetkőztetés azt jelentette, hogy aki ment az utcán, azt megfogták, és azt mondták, hogy ide a kabátot, az órát, meg ami van.

Ez volt a vetkőztetés [Az utcai rablótámadások időszaka 1945-től nagyjából 1948-ig tartott. – A szerk.]. Hát ilyen rossz közállapotok voltak, amikor már szabad kijárás volt, akkor is. De ezt valahogy a háború után nem vették olyan komolyan az emberek. Végül zongorázni nem tanultam meg.

Anyu nem ment férjhez. A háború után a barátjával a kapcsolat elég komoly volt, de az nem vált el, nem vette el az anyut. A csúnya kis undok feleségénél maradt, nem tudom. Talán az biztonságosabb volt, vagy addigra már ráunt anyámra, nem tudom. Anyám, szegény nagyon bánatos volt, és nem ment férjhez. Voltak különféle kapcsolatai később, de igazi nem volt. És meg is halt nagyon hamar. Rákja volt. 1956-ban megoperálták, és két évre rá meg is halt. És akkor én voltam huszonegy éves, már főiskolás.

A háború utáni évek érdekesek voltak, azok a koalíciós évek, emlékszem, mikor választások  voltak. Nagy izgalom volt, hogy kik nyernek, a kisgazdák vagy a kommunisták [lásd: kékcédulás választás]. Meg emlékszem az első május elsejékre.

Az élmény volt. 1945. május elsején a Nemzeti Színház sarkánál álltunk [Azaz a Blaha Lujza téren. A Nemzeti Színház 1964-ben lebontott épületéről van szó. – A szerk.], a színészbejárónál, és vonultak végig a Rákóczi úton a különféle feldíszített teherautók. Az egész olyan felszabadult volt, még 1946 és 1947 is. Aztán jöttek a kínosabb évek. Egyre rosszabb lett. Egyre szegényebbek lettünk, jött a jegyrendszer megint [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951)].

Tizenegy éves voltam, amikor a Vöröskereszt meghirdette, hogy viszik a gyerekeket Svájcba, Dániába, mit tudom én, hova hizlalni. Anyám nagy lelki tusa után fölíratott. Nagyon félt elengedni, de aztán mégis elengedett. Sovány voltam, rosszul táplált – látszik a fényképeken.

Beválogattak, és elvittek Dániába, úgyhogy kint voltam egy egész nyarat. Ötszáz gyereket szállított a vonatszerelvény, vittek végig, keresztül a lebombázott Németországon. Vagy tíz napig tartott az út. Nem vagonokban mentünk, hanem személykocsikkal, de aludtunk a földön, az ülésen meg a csomagtartóban.

Egy konyhavagon volt a szerelvény végén, amibe bepakoltak egy csomó mindent: krumplit, borsót, éppen ami akkor nyáron volt, és abból főztek. Ettük a szörnyű, kukacos borsóleveseket. Három hónapra beosztottak egy-egy családhoz minket.

Én elég jó helyen voltam, Koppenhágától olyan negyven-ötven kilométerre, egy kis falucskában. Félig falu, félig nyaralóhely, mert az országút tenger felé eső részén nyaralók voltak, a befelé eső részen meg a falu. A családfőt Karl Johanssennek hívták, volt három magam korú gyerek, egy fiú és két lány. Ott aztán rendesen fölhizlaltak. Mikor hazajöttem, tíz centivel magasabb voltam, és tíz kilóval több, anyám nem ismert meg.

Általános iskolába hetedikig a Deák téri evangélikus iskolába jártam, amit közben államosítottak, és később már nem egyházi iskola volt [Az 1947/1948-as tanévben az általános iskolák 63, a középiskolák 49 (az óvónőképzők 60, a tanítóképzők 74) százaléka felekezeti intézmény volt. Államosításukat 1948. június 16-án fogadta el az országgyűlés (1948: XXXIII. tc. az egyházi és magániskolák államosításáról) (6505 iskola került állami kézbe 5437 általános és népiskola, 98 tanítóképző és líceum, 113 gimnázium stb.).

A törvény az óvodákat is állami kezelésbe vette. Megváltoztatták az oktatás szerkezetét is: a hatosztályos elemi oktatást a nyolcosztályos, a nyolcosztályos középiskolai rendszert a négyosztályos váltotta fel. – A szerk.]. Utána átmentem a Kertész utcába, és ott végeztem. Gimnáziumba a Varga Katalin leánygimnáziumba mentem [Az 1968-ban megszűnt Varga Katalin Gimnázium nagy múltú iskolák örököse volt: az Andrássy út (korábban: Sugár út) 63–65-ben lévő épületbe 1902-ben egy már 1875 óta működő felsőbb leányiskola költözött, amely 1905-től leánygimnáziummal is bővült. Az iskola 1921-ben a M. kir. áll. Mária Terézia Felsőbb Leányiskola és Leánygimnázium nevet kapta. 1923-ban a felsőbb leányiskola megszűnt, ekkortól az iskola neve: M. kir. áll. Mária Terézia Leánygimnázium. Ez az iskola 1946-tól már Varga Katalin gimnáziumként működött tovább ugyanabban az épületben a Sztálin úton, majd a Magyar Ifjúság útján, majd a Népköztársaság útján. – A szerk.].

A gimnáziumi évek lidércesek voltak. A legkeservesebb időszak, 1951–52–53. Egy hírhedt igazgatónőnk volt, Otta Istvánné. A férje valami tábornok volt [Otta István (1909–1972) – vezérőrnagy, hadtörténész, részletesebben lásd: Magyar Életrajzi Lexikon. – A szerk.]. Egy szörnyű vonalas nő volt, rettegett tőle az egész iskola [A Magyar Országos Levéltár online „Történeti források” c. gyűjteményében található egy 1957-ben kelt tanévvégi összefoglaló „Jelentés” az oktatás helyzetéről az 1956/57-es tanévben (a cím alapján nem egyértelmű a dokumentum szerzője, de valószínű, hogy a Fővárosi Tanács VB Oktatási Osztályán készült a dokumentum, a címzett pedig az MSZMP Országos Központja ). Ebben olvashatók az alábbiak: „Az 1956–57. tanév különleges, szinte egyedülálló történelmi időszakban folyt le. Már 1956 őszén szokatlan körülmények között indult el a tanév. Az ellenforradalom eszmei előkészületei érezhetők voltak a nyár folyamán, és az irányító szervek szokatlan feladatok elé kerültek.

A Petőfi Kör üléseinek mindinkább jobbra tolódó hangulatában kellett a szocializmushoz és a Szovjetunióhoz hű elvi alapon megindítani a tanévet. Az október elején összehívott Diákparlament kimondottan a középiskolás tanulóifjúságot igyekezett befolyásolni, és az azután következő napokban a nevelőtestületeknek, igazgatóknak és a tanácsoknak, valamint a minisztériumnak mindinkább nehezebb feladatokkal kellett megküzdeniük. Ekkor már a nevelőtestületekben feltűntek tanárok, akik felhasználva a jobboldali vonatkozásokat, kikeltek a szerintük még fennálló „sztálinizmus” és annak képviselői ellen (pl. az V. ker. Kossuth Zsuzsa leánygimnáziumban egy nevelőkből álló csoport Otta Istvánné leváltását követelte” (Jelentés a Fővárosi Tanácsnak az oktatás helyzetéről, Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottságának Oktatási Osztálya; a jelentés címzettje: az MSZMP Országos Központ, … Budapest, Nádor u. 28. sz.) (www.archivnet.hu). – A szerk.]. Meg szegénység volt, hideg volt, az egészből arra emlékszem, hogy fázom, éhes vagyok, és szorít a cipő. Huszonnégyen voltunk az osztályban. Az osztálytársaimmal jól megvoltam. Az, hogy ki zsidó, ki nem, egyáltalán nem volt téma.

1955-ben érettségiztem, és elmentem a filmgyárba, hogy vegyenek föl gyakornoknak, mert vágó szeretnék lenni. De épp akkor hozták a törvényt, hogy bizonyos beosztásokhoz diploma kell. Ilyen volt a hangmérnök, amit addig a gyakorlatban sajátítottak el, és ilyen volt a vágó is.

És akkor a személyzetis [lásd: „személyzetis”] azt mondta nekem, hogy sajnos nem lehet, menjek a főiskolára. 1956-ban felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Kicsit kínos volt, mert Gyuri bátyám tanár volt a Főiskolán, de ennek ellenére vagy talán épp ezért, fölvettek. Hétszáz jelentkezőből tízet vettek föl.

Az érettségi és a felvétel közti egy évben főleg színházba jártam. Anyámnak az volt a mániája, hogy tanuljak meg gépelni, mert az mindig jól jöhet. Ebben igaza volt, de én annyira lusta és tehetségtelen voltam, hogy nem tanultam meg. A  másik, hogy tanuljak meg angolul. Külön angolra mindig jártam, de azt is épphogy megtanultam.

1958-tól egyedül maradtam Alzheimer-kórtól szenvedő nagymamámmal, és közben főiskolára jártam. Az ösztöndíjamból éltünk, illetve abból, amit Gyuri nagybátyám minden hónapban adott, és adott Béla nagybátyám is, de ő kissé rendszertelenül.

Amikor nagymama 1960-ban meghalt, elhatároztam, hogy azt a lakást az utolsó szegig fölszámolom, mert túl sok borzalmas emlékem kapcsolódik hozzá. Mindent elkótyavetyéltem. Néztem a hirdetéseket, és találtam egy lakást a Volkmann utcában, ez a Budagyöngyénél van. Egyszobás lakás volt egy harmincas években épült modern házban. Ezt elcseréltük.

1959 végén ismerkedtem meg a férjemmel, Kármentő András festőművésszel. Huszárik Zoli [Huszárik Zoltán (1931–1981) – filmrendező]  nekem osztálytársam volt, és az ő barátja volt. A mi vizsgafilmjeinkhez csinálta a főcímgrafikákat. Ő már akkor nős volt, gyereke is volt. A felesége elég könnyedén vette a dolgot, mert neki is volt valami barátja, egy szobrász.

A Volkmann utcában csak egy-két évig laktam, és azt csináltuk, hogy a férjem első felesége ment ebbe a lakásba, én meg összeköltöztem Andrással az ő kétszobás lakásukba. A gyerek velünk maradt. 1961-ben házasodtunk össze. 

Ott laktunk egypár évig, amíg anyósomék fel nem költöztek Pestre. Akkor azt a lakást eladtuk, és megvettük Márffy Ödön villájának egy részét, egy műtermes lakást. A műterem hatszor hét méteres volt, volt egy nagy konyha, egy fürdőszoba és egy szoba. Később még hozzáépítettünk. 1990-ben eljöttem a férjemtől. Nem váltunk el, csak szétmentünk.

A Főiskola elvégzése után rögtön bekerültem a Mafilmhez asszisztensnek, és vágó lettem. [Kármentő Andrásné az alábbi filmek vágója volt: Ismeri a szandi mandit? (1969) Gyarmathy Lívia; N. N. A halál angyala (1970)  Herskó János; Ítélet (1970) Kósa Ferenc; Gyula vitéz télen-nyáron (1970) Bácskai Lauró István; Sárika, drágám (1971) Sándor Pál; A legszebb férfikor (1971) Simó Sándor; Nápolyt látni és… (1972) Bácskai Lauró István; A magyar ugaron (1972) Kovács András; Régi idők focija (1973) Sándor Pál; Jutalomutazás (1974) Dárday István, Szalai Györgyi; Örökbefogadás (1975) Mészáros Márta; Autó (1975) Böszörményi Géza; Kilenc hónap (1976) Mészáros Márta; Herkulesfürdői emlék (1976) Sándor Pál; Minden szerdán (1979) Gyarmathy Lívia; Angi Vera (1979) Gábor Pál; Csontváry (1980) Huszárik Zoltán; Szívzűr (1981) Böszörményi Géza; Napló gyermekeimnek (1982) Mészáros Márta; Visszaesők (1983) Kézdi-Kovács Zsolt; Szerencsés Dániel (1983) Sándor Pál; Egy kicsit én, egy kicsit te… (1984) Gyarmathy Lívia; Laura (1986) Böszörményi Géza; Napló szerelmeimnek (1987) Mészáros Márta; Kiáltás és kiáltás (1987) Kézdi-Kovács Zsolt; Napló apámnak, anyámnak (1990) Mészáros Márta; Sztálin menyasszonya (1991) Bacsó Péter; És mégis (1991) Kézdi-Kovács Zsolt; A magzat (1993) Mészáros Márta; Az én kis nővérem (1996) Sipos András; Balekok és banditák (1996) Bacsó Péter; Hamvadó cigarettavég (2001) Bacsó Péter; Az a nap a miénk (2002) Kézdi-Kovács Zsolt; A Temetetlen halott – Nagy Imre naplója (2004) Mészáros Márta.]

Párttag soha nem voltam. KISZ-tag voltam, de hát oda mindenkit beléptettek.

A zsidóságomhoz való viszonyom kettős. Mint valláshoz, semmi közöm nincs hozzá. Ráadásul az evangélikusokhoz jártam, hittant tanultam. Hál’ istennek, mert az a kevés bibliai ismeret később nagyon jól jött a művészet megértésében. Más dolog a zsidó voltom.

Amit a háború alatt átéltem, meg az apám elvesztése, meg a család nagy részének az elvesztése, nem tette lehetővé, hogy mást gondoljak magamról. De ez soha nem késztetett arra, a mai napig sem, hogy ott keressek magamnak közösséget. Vén fejjel párszor megpróbáltam, elmentem a Bálint-házba [Bálint Zsidó Közösségi Ház, 1994-ben alapították. Működését az Amerikai Joint és a MAZSIHISZ támogatja. – A szerk.], de abszolút idegen volt. Muszáj-zsidó vagyok. Se büszke nem vagyok rá, se nem szégyellem. A férjem családjában nem okozott gondot, hogy zsidó vagyok.

Ester Khanson
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of the interview: September 2005

I met Ester Khanson in the Jewish community of Estonia 1. She came there to tackle some of her issues. She seemed a bit decrepit. It was hard for Ester to walk. She leaned on a stick. When she was introduced to me and we started a conversation, Ester changed drastically. She began telling me about a recently attended concert with shining eyes, which made her look beautiful and younger. When I got to know Ester better, I was not surprised by that ‘magic transformation’ that struck me the first time. Then I understood that in her soul Ester has remained young and lively. She takes a keen interest in the things surrounding her and people much younger than she enjoy communicating with her. Ester invited me to her place to conduct the interview. She lives in a two-room apartment not far from downtown Tallinn. The apartment is furnished with solid, antique furniture. There is an air of solidity and respectability at her home. There are a lot of books and pictures of relatives on the wall. Although it is difficult for Ester to walk, she attends concerts and ballet performances. Her nephews called her while I was there. Though the conversation was in German, which I do not know, judging by Ester’s intonation I felt that she was not only loved by them, but that they also have close bonds. It is impossible not to love and admire her.

Family and childhood

During the war

After liberation

Work as a pianist

Marriage

Recent years

Glossary

Family and childhood

My father’s parents were indigenous inhabitants of Estonia. Our correct name is Kljass. When Estonia was separated from the Russian empire and gained independence 2, Estonian passports were issued. Every official put our name the way he heard it. Most members of our family had the surname Kljass in their documents. Several agnate generations lived in Tartu. The German name of Tartu is Dorpat and when Estonia was part of the Russian empire, Tartu was called Yuryev.

I never met my grandfather Kljass. When I was born, Grandmother Fanny had been a widow for a couple of years. I do not know anything about my grandfather – who he was and what he did for a living. However, I remember my grandmother very well. She was very authoritarian and I was afraid of her. Grandmother seemed very old to me then, but now I am much older than she was at the time.

There were seven children in the family: six sons and a daughter. I do not remember when they were born. All I know is that my father was born in 1878. His name was Yakov. Father’s only sister was Berta. Father’s brothers were German, Oscar, Bernhard, Eduard and Harli. German was the eldest child in the family. All of them were called Kljass, but German had a double name for some reason: Kljass-Glass. His children also had that name. Father’s youngest brother Harli lived in Philadelphia, USA. I remember he was very witty. He corresponded with us before the war 3. He sent us old post cards with Yuryev and Tartu landscapes. His wife’s name was Fanny. She was a Jew from Riga. Both of them died a long time ago. Their only daughter is not willing to know anything about us. This is all I can say about my father’s younger brother.

I think my father’s family was religious. At any rate, my father and his brothers stuck to Jewish traditions, when they were adults. They were not bigots, but they observed Jewish laws. It must have been imbibed in their childhood. German was spoken in the family.

My mother’s family lived in Poland. Grandfather’s name was Mikhail Shreiber and Grandmother’s name was Regina Shreiber. They had three children. The eldest was my mother’s brother Illia. Then, in the 1890s my mother Polina and younger brother Voldemar were born. He was called Volush in the family. Then my mother’s family moved to Riga, Latvia. Mother and her brothers went to the Russian lyceum in Riga. The children grew up and my grandparents returned to Poland.

Both of my mother’s brothers were very handsome, but their characters were polar different. Mother’s elder brother Illia was a very funny man, and good company. He loved singing and dancing. I remember when he came over, he sang some folklore songs and did some step dancing, which was very popular at that time.

My parents got married in 1915. They lived in Tartu, back then called Yuryev. They did not have their own place to live, they rented an apartment. The apartments were always very beautiful. Father dealt with timbering. He had a wholesale warehouse of timber materials: boards, roof timbers etc. In a word, all kinds of timbering materials used in construction could be purchased at my father’s warehouse. After getting married, my Mother became a housewife. In 1917 my elder brother David was born, and I was born in 1919. I was called Ester. Only German was spoken at home, and my brother and I learned how to speak German. It was our first language.

I had a very happy childhood. The house in which my parents rented an apartment during my childhood was located in a wonderful, large garden. Father loved roses and cultivated them himself. We had a horse and two dogs – the bigger one, the watch dog lived in the yard, and the small one in the apartment.

I remember my brother’s and my portraits were hung on the wall in the drawing-room. When David turned four, my mother had an artist make his portrait. David was a very handsome boy. The artist depicted him sitting on the sofa against a blue background. The portrait was made in pale shades. My portrait was made by the artist Rudolf Kreli, a Baltic German. He painted my portrait in the garden. I was holding a blooming branch of an apple tree in my hand and was smiling. Mother always made me a bow from bands that looked like a butterfly. I wore a pretty white dress with flounces with pink trimming. Those pink trimmings were not depicted on the portrait. I was very disappointed as I liked those flounces so much!

I remember that my maternal grandparents, the Shreibers, came to see us from Poland. They always brought our favorite German sweets by Georg Stude for my brother and me. It was famous German chocolate. I also remember small chocolate bars, which we called ‘Plättchen.’ They were very thin and melted in the mouth. [The birth of the Estonian confectionery industry dates back to 1806 when a pastry cook, Lorenz Caviezel, opened a confectionery business in Tallinn. In 1864, the business came into the possession of Georg Johann Stude. Out of Stude’s production, marzipan figures and hand-made chocolate candies were in especially high demand. Stude’s sweets were also known outside Estonia. Thus, for example, the court of the Russian tsar was a regular customer at the turn of the 20th century. Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Kalev_%28confectioner%29]

One day a terrible tragedy happened. My grandfather Shreiber died tragically. I was a little girl, even did not go to school yet. I do not remember the details. It was in Poland. He and Grandmother Regina were traveling by train and my grandfather went to the toilet. He told her that he would be back soon. Grandmother was waiting and waiting. All of a sudden the train stopped, even before it had reached a station. It turned out that Grandfather opened the wrong door and fell off the train. It resulted in his death. Then they started talking about suicide, but Grandmother did not believe that.

Mother went to Grandfather’s funeral in Poland, and came back together with Grandmother Regina. She lived in one room with me. I was bonded with her. Grandmother had asthma and she smoked Abyssinian cigarettes. I liked their aroma. I even wanted my grandmother to smoke. I loved her very much. One old lady often came to visit my grandmother and play cards. She was a Polish lady called Malchinskaya. I remember that my grandmother’s clothes were gorgeous. One of them was made from beige lace. Grandmother put a brooch on the collar. I still keep it. She wore fashionable hats with veils.

Grandmother’s sister Fanny lived Finland, Helsinki. Fanny and two of her daughters visited us. Mother was friends with them. When my grandmother was living with us, Fanny came to see her.

We had a wonderful nanny, whom I will never forget. Her name was Minna, and my brother and I called her Minenka. She loved us like her own children. She was a dear person to us. She warmed me with love and care in my childhood.

We stuck to Jewish traditions at home, but did not observe them strictly. We marked Jewish holidays at home. Father went to the synagogue on holidays. I remember on Pesach my father carried out the seder and afterward we sang Pascal songs. I also remember New Year [Rosh Hashanah]. We always marked it ceremoniously. We did not observe the kashrut. We did not cook dishes from pork, but my father liked ham a lot and it was bought for him.

I had turned eight and finished the first grade at school in Tartu, when my mother wanted to spend the summer in Germany. Of course, our nanny and grandmother Regina came with us. Father stayed in Tartu as he could not leave his work for a long time. We went to Berlin. My brother and I were raised in Tartu and we were astounded when we arrived in such a big city. I looked at the high, many-storied buildings and could not imagine how people got to the top floors. They were so high! My brother and I were surprised about many things! Mother told me that we looked very calm, asked no questions and seemed to understand everything. But in fact, many things seemed so amazing to us that I still remember what I felt at that time.

We liked Berlin a lot and my mother decided that we would not return to Estonia. Father joined us. He found a job easily. We rented a decent, furnished apartment in a good district at Brandenburger Strasse, not far from Kurfürstendamm. It was not in the heart of Berlin, but a little bit farther from the city center. Nanny or Grandmother Regina took us for a walk in the park. We made new friends. Most of them were German children. Grandmother or Nanny sat on the bench and did needlework, while we were playing nearby. I remember our favorite game: my brother and his friend were bellicose Indians. They would catch me and tie me to a tree and throw imaginary knives at me. They had fun and I felt like a hero.

There were a lot of amusements for children in Berlin: theaters, concerts, matinees. I remember that almost every day we went somewhere, either to the theater or to a concert. The school year was approaching and we went to school. We had spoken German since our childhood, so there was no problem with that. My brother and I entered Volksschule – public elementary school. Those schools were co-ed: boys and girls studied together. Then, in the lyceum they studied separately. I went to the first grade and David to the third. I was surprised that there were teachers in the school that beat students. We had a needlework class. It seemed to the teacher that one girl did not have a very tidy needlework bag and she slapped her so hard that the girl fell. I was perplexed with that. I was never beaten by teachers, but still I was afraid of them.

When David finished Volksschule he entered a very good lyceum for boys, and I entered the lyceum for girls. As compared to the Volksschule, the atmosphere in the lyceum was absolutely different. I remember my English language teacher with special affection. The knowledge imparted to me by her was the basis for my further studies of the language.

All those good things lasted for several years. Our life was calm and joyful. I had my first suitors, my brother’s pals from the lyceum. Then, in the early 1930s, fascists started seeking power in Germany. I was far from politics, but I remember that my parents first took it calmly, but once we were walking in the street not far from our house, and there were two demonstrations: Nazis on the one side of the street and communists on the other. They were in columns. Each of them was walking on one side of the street and they met. What a horror! Mother and I witnessed this mêlée. I do not remember how we got home. Both of us were crying from horror.

Then such street frays became common. Gradually the atmosphere became tenser and it was very calm in the city. I was afraid to go out, talked my parents into returning to Estonia. Mother was ready to go back, but she did not want to live in Tartu. We decided to settle in Tallinn. Father was the first to leave Berlin to find lodging in Tallinn. As soon as he found a place to live, we came back to Estonia.

First we stopped at our friends’ place. They had a large house. We lived in one wing, and they took the other. We occupied several rooms. Then Father found an apartment for us. It was in a very beautiful house at Tatarskaya Street. Father’s elder brother German also lived in that house. He was a dentist. German lived with his wife Stanislava, their son, and my grandmother Fanny Kljass.

Father’s second brother Oscar also lived in Tallinn with his family. Oscar’s wife was Zara and their daughter’s name was Anna. Uncle Bernhard, his wife Rebekka and their two sons stayed in Tartu. Eduard also lived in Tallinn. He was married to Anna Gourevich, the daughter of a famous Tallinn cantor. It was the only Kljass family where German was not spoken, but Yiddish and Estonian instead, probably because of Gourevich. Their son Eri Kljass became an outstanding Estonian conductor. Father’s sister Berta Israelovich was a true beauty. Berta, her husband and children – son Mikhail and daughter Irene – lived in Tartu.

Both my mother’s brothers emigrated from Estonia. Her younger brother Voldemar lived in Paris. Voldemar and his wife Jenny had one son, Boris. When we left for Berlin, the elder brother Illia also went to Berlin from Tartu. He married Nadya in Berlin and she also became a member of the Shreiber family. Nadya was a German Jew, very comely and cute. Nadya came from a rich family, but uncle Illia was poor. When the Nazis came to power in Germany, Illia understood that it was dangerous to stay there. With the help of his younger brother he and his wife moved to France, not to Paris, but to Leon. The younger brother helped them out and they lived comfortably in Leon. Of course, the fact that they left Germany on time saved their lives.

My brother and I had to go on with our studies. There were several Russian lyceums in Tallinn but we did not know the Russian language well enough to be admitted. There was a Jewish lyceum 4, where all subjects were taught in Ivrit. Children started learning Ivrit before school, in kindergarten. I did not know the Estonian language either. Thus, we had a limited choice: I could study only in a German school. There were several German lyceums and schools. There was a very good German girls’ lyceum, Elisenschule, where girls from high society studied. Mother wanted me to study there as well. I was not admitted to that lyceum because I was a Jew. There was another German lyceum for girls not far from our house. It was very democratic. My German was great after having spent so many years in Germany. I was enrolled in the lyceum. The teacher said it would be excellent if all girls would speak such good German as I did.

I was the only Jew in my class, but there were Jewish girls in other classes, in each grade. We felt no anti-Semitism. Jews were treated very friendly in the Estonian republic 5. There was no oppression. Unfortunately, I did not know the Estonian language and in my first year I was free not to study the Estonian language at the lyceum. I took private lessons. During the summer holidays, when the whole family went on vacation, my mother hired an Estonian language teacher for me. All children played, swam, while I studied Estonian. I made pretty good progress. At the beginning of the year the teacher checked my knowledge of the Estonian language and was happy with my results. The Estonian language was taught by a German from a very good family. Her brother was a professor. An Estonian philologist came to our class and controlled the teaching process.

I did well in other subjects from the very outset. I ranked among the top students in the English language classes. Other students were of approximately the same level. All teachers were very good, cultured people. I studied and finally I was approaching the graduation year. In the summer our family went to a resort not far from Narva. It was a wonderful place on the shore, near a forest. There was a very popular spa and well-off people often spent vacation there. We stayed there the whole summer.

I fell in love there. A Jewish family called Rozental from Finland – mother, daughter and son – was also in that spa. My mother became friends with that lady. Both of them were in WIZO 6. First it made them closer, then they had other interests. The daughter of that lady was a very beautiful girl. She fell in love with my brother and he fell in love with her. I fell in love with that lady’s son and our love was mutual. Leo was about five or six years older than me. When our vacation was about to end and we had to go home, Leo proposed to me. I had to study in the lyceum for another year. I decided to quit my studies and marry Leo, but he did not allow me to do that saying that I should be educated, finish the lyceum at least. We parted and Leo promised to visit me on New Year’s.

The separation from Leo was hard on me. The classes at the lyceum had not begun yet and I had a lot of time for my anxiety. My parents were worried about me. They did not want me to drop my studies because of a big love or do some other silly things. They decided to send me to Paris to my mother’s younger brother Voldemar. They contacted Voldemar and Aunt Jenny, saw me off to the train and I went to Paris.

My uncles Voldemar, Illia and Aunt Jenny met me at the station. My aunt Jenny was a very clever woman and she understood that I had to immerse myself in new impressions to forget my worries. She said that I would not live in their place, as they would not be at home almost all day long, and I would get bored by myself. She rented me a room in a boarding school for students. They were all young people who knew Paris and would be able to show me the city. I would not feel lonely there. I knew the French language, because when we lived in Tartu, Berlin and Tallinn, my mother took care of my education and I was taught by a French language teacher.

So my aunt took me to the boarding school. I liked it there very much. There were only boys and I was the only female student. Everybody lived in a separate room. There was a group of students from Egypt, Egyptian Jews. As it was common in France, everyone had his own table in the canteen. There was a long big table only for the Egyptian group. They were very cute. We became friends. I enjoyed staying in that boarding school. In the morning a very comely maid brought me a cup of hot chocolate and a croissant. Then everybody went down to the canteen to have breakfast.

There was one guy among the Egyptian Jews who was always wearing glasses. I was intrigued by that as I wanted to see what he looked like without glasses. After lunch all of us got together in the hall. I sat at the grand piano and started playing. The hostess was singing. Then those concerts after lunch became regular. Once after a concert that boy came up to me and we got acquainted. His name was Arman de Resi. He started courting me and soon he became my boyfriend.

Do I need to say that Leo was forgotten? Arman and his group were to leave before school started. We said good-bye to each other. He took my Tallinn address and said that he would come to meet my family. He left and I stayed in the boarding school. We wrote to each other rather often. A very pleasant young man, Mak Intayer, was also living in the boarding school. He was from America. We became friends. We took walks in Paris, enjoyed the views, went dancing, drank champagne.

I started attending French language courses. I bought fashionable clothes in Paris. Mother did not allow me to wear clothes like that. Pleated skirts were in fashion at that time and low-heeled shoes. Mother did not allow me to wear them since she thought it to be unfeminine and making me plumper. I loved wearing them. There were very many good impressions …

During the war

Then suddenly on 1st September 1939 the war began, German troops invaded Poland 7. I was in Paris. My uncle said that I had to go home at once. I could not go through Germany, so we picked the itinerary via Belgium and Sweden. I was issued a Belgian visa at once, as for Sweden it took longer. They were afraid that I would stay in Stockholm. Swedes were afraid of Germans, and they did not want to have another Jew. Only when my aunt Jenny knelt down in front of the consul, he took pity on me and gave me the entry permit. I wrote Leo that I would go through Sweden. When my uncle was seeing me off, he told me that when I meet Leo, I would understand that he does not mean anything to me anymore.

We had fun during the voyage to Belgium from France. Everybody danced. Nobody thought of war and imminent danger. I visited my cousin in Belgium. She was the daughter of my father’s brother Bernhard. She lived in Belgium with her husband and two wonderful children. Then, when the Germans occupied Belgium she wrote to her father in Tartu: ‘You can live with Germans. Do not leave.’ I spent a couple of days there and went to Sweden. I had to wait there for two or three days for the ship to Estonia.

Leo met me on the quay in Stockholm. I understood that my uncle was right, he was not the Leo, I used to know and love. He arranged a hotel for me. Every night we went to the restaurant for dinner. Leo criticized me for staying in Paris so long as I could have been taken to a camp. I waited for the ship bound for Estonia. It was the last ship from Sweden to Estonia. The weather was great and I spent a lot of time on the deck. There were very many people. We were caught in a storm, but I was not sea-sick at all. I was in high spirits on my way. I ate a lot on the ship. Food was served all day long. There were very many different tasty dishes and people could eat as much as they could. It was scrumptious! I spent all day on deck-chair. I came back tanned and fat.

My mother and father’s employee met me. He saw me on the deck and said to my mother, ‘Here is your girl!’, and Mother objected, ‘No, that’s not her!’ She did not recognize me. And when she finally understood she just cried out, ‘Oh my God!’ On the way home my mother tried to convince me to go in for gymnastics to slim down. I told her just one thing: you do not know what is going on in the world. The war has been unleashed and soon the Germans will be after us. At that time my words were taken skeptically. Father said that after my visit to Paris I considered myself the smartest. Nobody thought that I was right. Nobody was listening.

Arman stopped writing me. I got a letter from my American friend Mak Intayer. He wrote that I should not be afraid of anything. He was a pilot. If anything happened, he could come and get me. I was moved, though I laughed at his fantasy.

My closest friends were the girls from the Ivrit lyceum. When I came back from Paris, I abhorred everything German. Though since childhood I had been speaking German, I even was not willing to speak that language. It was unpleasant for me. I remember on the first day at school the German teacher said with pride, ‘ I heard the Führer’s speech!’ She said it with such pathos that I even started hating her.

Our mathematics teacher was a countess, from a noble kin. We knew that she also supported national-socialism, but she never showed it. She treated me fairly. Mathematics was hard for me and she advised me to take private lessons with a German teacher of mathematics, Baron von Rekkenkaf. He was paralyzed. His hands could move and that was it. His young wife looked after him. He was a great teacher. He explained mathematics so well to me that I started understanding it and even loved it. He also helped me with physics. After having classes with him I got only good and excellent marks in those subjects.

Baron von Rekkenkaf said that I was a Jew, but he treated me in a very friendly manner. I cannot say that all Germans were bad, but often I had to force myself` to communicate with them. Some students from my lyceum started to make fascist hails. They raised their hands and exclaimed, ‘Heil Hitler!’ They were not perturbed with my presence. They did not even consider that I was a Jew, and if the Germans came to Estonia, I could be killed. I understood that they were not hostile toward me. They merely did not understand what type of impression I would get from that.

I had to write a composition in German at my final exam. There was a blank sheet of paper in front of me, but I could not make myself to write a word. The teacher came up to me and said that if I would agree to a satisfactory mark in my certificate, she would help me. Previously I had only excellent marks in German, but I replied that I did not care which mark I would be given. She helped me focus. I understood that I had to write a composition and I wrote it somehow. Thus, I finished lyceum with a bad mark in German, but it did not upset me.

We had a meeting before the certificates were handed out. Each student was asked what she would do upon graduation from the lyceum. All my friends from the Jewish lyceum were going to leave for Israel. I was also thinking of that. When the board asked me that question I said, ‘I will be leaving for Israel.’ The chairman of the commission said that my decision was right. As a matter of fact, I wanted to leave, but my parents were against it. Father forbade me even to think of Israel. He said he would not give me money and what would I do then? I had to give up my plans. Then I thought soundly that Father was probably right. I was not as independent as my friends. I probably would not be able to survive in Israel. I calmed down.

When we moved to Tallinn, I started going in for music. I studied in the lyceum and conservatoire. Then, during the Soviet regime the music school was opened in which compulsory and music education could be obtained simultaneously. It was not at the time when I went to school. I learned how to play the grand piano. The teachers praised me. When I finished the lyceum, I entered the conservatoire, the grand piano faculty. My aunt Anna Kljass was a wonderful pianist. She was my first teacher and I loved her classes. When she started teaching at the conservatoire, I was transferred to her class. I loved music and spent a couple of hours every day practicing. I enjoyed my classes. I also attended accounting courses. When I was in Paris, my uncle Volodya told me that music classes would not let me earn my bread and butter, I should study something practical. I cannot say that the work of an accountant attracted me, but I was enrolled for the course.

My brother was drafted into the army. He was tall and handsome, so he was assigned to sentry duty at the governmental building. There were two sentinels and the most handsome and stately soldiers were selected for that. Once my brother was on duty and saw a beautiful girl. He decided to get acquainted with her and left his post. It was considered to be a crime and my brother could have even been imprisoned for that. Mother went to the military minister. He was a wonderful man. Mother asked him to be indulgent with David. He calmed down my mother and tried to arrange it that my brother would not be punished rigidly.

Father was getting sick when I came back from Paris. He had stenocardia in a severe form. He had heart trouble very often and there were times when he was bound to bed. Of course, they could not treat such diseases at that time. Father had a terrible death. He could not move, then his hand was paralyzed, his speech became inarticulate and retarded. When he was on the brink of death, he could not speak at all. I remember Father saying good-bye to me. It was hard for him to say his last words. He died in 1940 at the age of 62. He was buried in the Jewish cemetery in Tallinn. All his employees from the timbering warehouse attended the funeral. They loved Father very much and took his death hard. They were crying at the funeral. There were very many people and everybody was trying to support us, say some good words.

After my father’s death we could not pay for a big apartment, besides my mother was worried that someone would be accommodated with us. Then she bought a house in Nõmme – a suburb of Tallinn. It was a small house, just in line with the Soviet norms for a family of three people. We settled in there. It was very beautiful.We lived there for about half a year and then we were evacuated.

We kept my father’s death a secret from Grandmother Fanny. She did not go outside. She could walk only with a stick in the apartment, just the way I do now. My brother and I called on Grandmother as Mother could not visit her after Father’s death. She was afraid that she would burst into tears and Grandmother would understand that there was a sorrow in the family. Once all of a sudden Grandmother asked me why Mother would not come. So one day Mother pulled herself together and went to see her. As soon as Grandmother saw her she asked at once, ‘Is Yakov dead?’ She must have felt something. Mother had to tell her the truth. Grandmother was bedridden since that day. She died within three months after my father’s death. She was buried next to him. Soon my second grandmother Regina died as well. She was also buried in the Jewish cemetery.

Hardly had we got over our loss, when another tribulation came. In 1940 Estonia was annexed to the Soviet Union 8. Though, what was happening seemed so strange and savage to us that we could not even believe that it was real. An authorized person, a so-called commissar 9, was appointed to my father’s warehouse by the Soviet authorities. He was supposed to understand the situation. Mother was supposed to go there every day and help him. All the employees spoke only Estonian, but he knew only Russian, and Mother interpreted for him.

In a while my father’s enterprise was nationalized by the Soviet authorities. The families of most of our friends – Jews and Estonians – had experienced that. They said in the open that they envied Father for dying peacefully, for his family and his life was not taken by them. Father’s workers sympathized with us and even offered help. We lived in fear without knowing what would happen to us. Everything had been taken away from us. Only music saved me from that horror. I was playing all day long.

Thus time went by and a very scary day in Estonian history came, 14th June 1941 10. On that day 10,000 thousand people out of a total Estonian population of one million were deported and sent to the Gulag 11 and into exile. Again we were happy that Father did not live to see that. He died at home being surrounded by loved and close people. If he had still been alive, he would have suffered in a camp before his death. And he would not even have a grave.

Our family and our kin were not affected by deportation. Maybe my father’s death saved us from exile. Only the daughter of Father’s sister Berta was exiled. She married a very wealthy man. It was a marriage of convenience. Irene was exiled and her husband was sent to a camp. At that time we thought it to be the most dreadful thing, but in a week the war was unleashed. Germany attacked the Soviet Union on 22th June 1941 without preliminary announcement.

Mother went to work after Father died. She taught German to the commanders. I do not remember where those lessons took place. They sent a car to take my mother to the classes. Once one of the officers’ wives sent a parcel with pork. Of course, Mother accepted the gift. But she was so scared. For the first time we had pork in the house and Mother did not know what to do. She called Reni Firk, who was married to a very pleasant Estonian man. Reni calmed her down and said that it was hard to get products and it was great that we had meat. She taught my mother how to cook roasted meat. We cooked it and it was very tasty.

In late June I had an exam in the conservatoire. I had been playing all the time. My brother said that cities were being bombed and it was not the time to sit at a grand piano. I got ready for the exam and did not think of danger. I did not have to take an exam. Mother and I were given a permit to go into evacuation to Ulyanovsk. Mother was happy saying it was located on the Volga and that it was a beautiful city. We went there together. My brother did not go with us. Men were not allowed to go into evacuation. They had to defend Tallinn.

At every station where we stopped, we left a letter for David for him to know where we were heading. We were on the road for a long time. We had lunch at the stations. Local people treated us very well. They brought us food. I remember the train stopped all of a sudden. There were old ladies with kerchiefs on their heads. I said jokingly, ‘Here we are!’ Everybody was perturbed, but it turned out that I was right. We got off the train. It was Nizhnyaya Uvelka, Chelyabinsk oblast [about 1800 km from Moscow]. The old ladies came up to us and told us that they had been waiting for us and got the bath ready for us. I could not even imagine that.

We went out to look for lodging. Local people accommodated us. The hostess was very pleasant and treated us well. She was sure that the Soviet regime set us free and gave us Estonian, a better life. She asked me how we lived before our liberation. At that time I did not understand that it was better to keep silent and said that we were not liberated, but vice versa! We were free, lived in our own county and you took everything away from us. Probably, it was unexpected for the owner to hear that and she was very frightened! ‘What are you talking about?’ I said I told the truth. When the landlady and her cook went to the market it was hard to tell who was who. At this, the lady was intrigued and she started to ask me about our life. Mother was very worried and told me to keep silent as the woman could inform against us, but she turned out to be a decent lady and did not tell anyone about our conversations.

We did not stay in Uvelka for long as Mother found out that there was a vacancy of a German teacher in a school in the nearby settlement Klyast. We moved to Klyast. There were gold mines. Gold, platinum and something else were extracted there. Evacuees were not allowed to go there, but we were admitted for some reason. Mother was provided one room in a one-storied house by school. It was a corner room. It was very cold and there was no stove. We were given an oven. Mother and I went to the forest and were shown a plot. We were told that all the trees there were ours. Mother asked one men to make firewood for us. She paid him back with logs.

It was hard for us in the first year as we had only food cards 12. We had things with us and we swapped dresses for food. During the second year my mother and I planted potatoes and it was much easier for us to get food. We had never dealt with farming. The neighbors explained everything to us and we tried to do it the best way we could. We had huge potatoes. We had enough to eat. Potatoes were our main food. Of course, there was bread, some groats, some more vegetables that we got by cards. The most important thing for us were potatoes, we had them three times a day: for breakfast, lunch and dinner. Before that we did not eat a lot of potatoes. I came to liking them at that time and I still like them very much.

Mother worked in school and I found a job in the culture club. I played there in the evenings. There were singers and a ballet circle. Then I went to work as an assistant to the chief accountant in the canteen. In 1943 I suddenly came across an Estonian paper in the post-office. Our Estonian government was evacuated 13 to Chelyabinsk. They issued a paper in Estonian. There was an announcement in it that they offered the Estonian youth to study for the government to have trained experts who could start work when the war was over. A college that trained specialists for post-war Estonia was opened in Yegoryevsk, not far from Moscow. I decided to go there to study. I wrote to the address indicated in the paper and soon I got a governmental invitation to come to Yegoryevsk.

We had already heard the news about my brother. He was fond of skiing and he was a good sportsman. When David was mobilized, he was assigned to skiing troops. During military actions the land troopers were carried on tanks and then they jumped off the tank and joined the battle. We found out that my brother was severally wounded. He had a cranium injury and he was taken to Moscow to the Neurosurgery Institute. My brother said that the doctors had a discussion in his presence whether to perform a trepanation of the skull. David interfered and said that he refused. So, they started curing him without trepanation. When my brother was discharged from hospital, he was demobilized from the army for being disabled.

My brother was eager to be in the lines, but nobody wanted to have a cripple on the front. David wanted to enter a pilot school, but he was told that he would not be able to fly with such an injury, but they would teach him aircraft maintenance. David was assigned to Chkalov aerodrome. He was supposed to inspect the aircraft before take-off.  When he was discharged from the hospital, the doctors told him that he could live without worries, marry a lady, who has a cow, and drink milk. David was already in Chkalov, when Mother found out the news. She went to him to help out. I went to Moscow, to the HR department, where I was issued an assignment to study in Yegoryevsk. I went there. It was a small, pretty town near Moscow. I decided to work in the food ministry.

I was welcomed by the principal of the college. She was a very pleasant and educated person. I was accommodated in a hostel. I shared a room with young girls. The studies had not started yet, so we ran errands: usually sorting potatoes or other works connected with harvesting. My life was interesting. Yegoryevsk was not far from Moscow, where the theaters were open, operas and concerts were held. The members of our government were moved to Moscow. They were given tickets to theaters, but they were not willing to go, and gave them to us. A whole group of people went to Moscow, to the theater or to the Opera. It was just wonderful.

It was the first time when I happened to attend a performance by Arkadiy Raikin [(1911-1987): prominent Soviet stand-up comedian, born into a Jewish family in Riga, founder of the Satyricon theater in Moscow]. I was in raptures! I could not believe that such an actor could be in Soviet Union. He was so elegant and so handsome! I applauded so much that I was about to fall from my seat! Raikin was gorgeous! After the war I met him on the beach in Pärnu.

Days went by, the life in Yegoryevsk went well, but the classes did not start. Some singer came to Yegoryevsk. She was supposed to give a concert, but her accompanist did not come. She asked me to accompany her and we started rehearsals. She was pleased. She gave several concerts in our college and then suggested that I should go on tour with her. I went to our principal and asked for her advice. She said she did not advise me to go as I would be out of touch with the college and it would not be known how I would get back to Estonia after that. She turned out to be right and I refused.

School had not started yet, but I was urgently called to Moscow, to the HR department of the Council of Ministers. There was another HR director, not the one who gave me the assignment to Yegoryevsk. He was a very pleasant Estonian, a war invalid. He said that in my form it was written that I knew Russian, Estonian, German and English. The latter was not in need at that time. He offered me a job as a translator for the head of the department supplying oil to Estonia. I agreed to an interview. A small, fat and very lively man came over. He looked at me and said, ‘Daughter, you will be working for me. Write to your mother and say you are now working for Kopyrkin, and everything will be OK with you.’ I liked him at once: he was so kind and cordial. Thus, I became Kopyrkin’s secretary.

We worked in part of a room partitioned from the Council of Ministers. There was a reception with the secretary at each of the ministries. In one of the nooks I was given a desk and a typing machine. I did not know how to type on a Russian typing machine, but Kopyrkin soothed me and said that I was working for him and everything would be OK. He always told me that. He said that he had a young wife and a baby. They would be happy if I visited them.

I was his secretary, but I did not have any work to do. Everybody spoke Russian and there was hardly any need to translate anything. Sometimes as per instruction of Kopyrkin I typed job offers. He took on a supplier, an Armenian guy, then an accountant, a Jew called Abramovich, and a chief accountant, an Estonian Jew named Zaks. They also came to work like me and waited for something to do. They were paid money while they were waiting. Once Kopyrkin said that I should write to my mother that I was promoted. I would be the head of the HR department and I would get a pay rise. I became a director, but still I did not have any work to do.

Once Kopyrkin said that today we would not work and we would go to watch German captives escorted on Moscowskoye Koltso. I did not want to look at that, but Kopyrkin said that I should go look, remember and then tell my children about that. Thus I saw that.

Then a group was formed that went to Leningrad, closer to Estonia. There were air raids, but our train was not bombed. The train stopped and we were told to get off and hide in the forest. Fortunately, the train was not damaged and we were safe as well. We arrived in Leningrad. We were told to settle in Hotel Oktyabirskaya. While in Moscow I was told to come to work, in Leningrad I was told to sit and wait, and if needed, they would find me. I met a lot of friends in Leningrad. There was Anna Kljass, my aunt and teacher, the mother of my favorite nephew Eri, my friends from the conservatoire. My friend who before the war played in the orchestra of the theater ‘Estonia’ also came. We went out every night. We could buy sweets and tea without cards there. We had fun remembering the old times.

After liberation

Tallinn was liberated and our group came to Tallinn via Tartu. I went with Kopyrkin and the supplier, the Armenian guy. I was surprised that Tartu was an empty city. All houses were open and you could walk in anywhere and take anything. People must have fled the city without taking anything. We spent a night there and then went to Tallinn. Suddenly I felt so bad as I had nowhere to go. I could not understand whether it was my home or not. We were taken to the castle of the government and said that we would spend a night there. I spent many nights in the armchair in the governmental building. 

Then my mother and brother came and we went to Nõmme, to our prewar house. There were strange people in our house and none of our things. Mother managed to make it possible for our house to be returned to us. We were not willing to live there. Mother found an announcement in the paper regarding the exchange of an apartment in Tallinn to a house in the suburb. We made it work: we got the apartment and other people moved into our house. When we moved to Tallinn, I bumped into my nanny. She was very lonely. She was in such a state that we took her to live with us. She was a kind person, like an angel.

My grand piano remained in our house in Nõmme, when we were leaving for evacuation. It was not there when we came back. I suffered from not playing it. Fate had mercy on me. There was a time when state bonds were given at work. We also had such types of bonds and Mother was given a loan for a large amount. I hesitated whether I should buy a piano or a grand piano. Mother did not talk to me and went to the commission shop and bought an astrakhan fur coat for me. The fur coat was very beautiful, but I hated it and I felt so miserable! There was some money left and we could buy an old used piano. I hated that coat all life long, but had to wear it as I could not afford another one. A couple of years ago it was eaten by moths and I was so happy about it! I gladly threw it into the garbage.

I came to Tallinn a day after the Germans had left. Estonians were staring at me! They knew that I was a Jew and they looked at me in a strange way. I got sick and tired of this kind of attitude. Once I entered the pharmacy; the pharmacist there was known to my family. He held a bowl, but when I came in he dropped it! I walked out right away. In evacuation I had dreamed of coming back to Tallinn, to sit in a café in a beautiful dress. I entered a café, where I used to go before war, and the waitress whom I knew, stared serving me. She looked at me as if I was an alive corpse! When I went to Nõmme to look at our house, before my kin got there, one Estonian whom I did not know rushed to me and said, ‘How great that you came back!’ Then we got acquainted and she told me that she was an actress from the Tallinn drama theater.

Only few of our kin were lucky to survive. Beside us, only Uncle Oscar with his wife Zara and daughter Anna managed to leave for evacuation. After the war they lived in Tallinn in our street. Now his grandson Mikhail Belinson is the principal of the Jewish lyceum in Tallinn. I should never have thought that he would become a teacher, a principal. He was such a brisk child, so fidgety! Anna, Eduard’s wife and their son Eri got evacuated, but Eduard stayed in Tallinn.

Irene, the daughter of my father’s sister Berta Israelovich, was deported with her husband. Irene survived in exile and her husband survived the Gulag. Unfortunately, as soon as they were released, they got divorced. Irene’s husband had a new family. Irene fell in love with a handsome man, whom she met in exile. He had a beautiful voice. They got married. They had two sons, Alexander and Mikhail. Irene’s second husband was called Fallstein. She took his name. Now both of her sons live in Germany with their Russian wives. Irene was a very good pianist, but she never worked. She left for Germany with her sons, lived in a very good nursing home. She is dead by now.

As for the other members of our family: Aunt Berta, her husband and son were murdered by fascists in Tartu. They were not willing to get evacuated, neither did my father’s brother Bernhard, who also lived in Tartu with his family. He perished with his wife Rebekka and their two sons.

My uncle German, who lived in Tallinn was a dentist. He was not going to get evacuated. He was a very good dentist and all local Germans were treated by him. German could not imagine that the Nazis would come and exterminate all the Jews. He said, ‘Germans have always been my friends.’ He did not want to leave. German’s married daughters Babi Firk and Reni –  I do not remember their husbands – were evacuated with their families and came back to Tallinn after the war. Uncle German’s wife, Stanislava was worried. She cried, but her husband’s word was the law. Germans took them to a concentration camp. German Kljass had a loyal maid – an Estonian. Her name was Yulya. She bribed the guard in the concentration camp and brought food to my uncle. Once she came there and the camp was empty. Nobody knew what happened. Either they were transferred to another place or exterminated.

The Germans put my uncle Eduard in Tallinn prison. They started incarcerating Jewish men on the first day. What an amazing coincidence: when Yulya went home from the empty camp, she walked by the prison during the time when the arrested were taken out. There were many of them and she recognized Eduard. He threw away his wedding ring through the bars and she gave it to Anna when we came back from the evacuation. It was spoiled and crooked, but still something was left from him. Eduard was a very good person.

Thus, almost all our family died. It happened because people tried to escape from Germans much less than from Bolsheviks 14. They thought nothing would happen. After a year of the Soviet regime all Estonian citizens were afraid of Bolsheviks rather than Germans, who were living nearby. Besides, they were used to Germans much more.

Both my mother’s brothers survived the German occupation in France. Uncle Illia and his wife moved to a part of France that was not occupied by Germans. They lived there calmly until the end of the war. Many French people helped Jews and sheltered them. Uncle Voldemar and his son joined the French resistance. Voldemar’s wife Jenny stayed in Paris. When the Germans occupied Paris, she was called to the commandant’s office. At that time many Jews were called there. Aunt Jenny went and made a scandal there: ‘How dare you calling us here?’ They let her go. After that she moved to Uncle Illia. They were not touched. After the war Aunt Jenny met her husband and son. Some of their acquaintances, Jews, perished. I never saw Uncle Illia after that. Once, in 1961 Uncle Voldemar and his wife came to Riga from Paris and my mother and I also went there to see them. Boris, their son, once came to Tallinn for a visit. My mother was still alive at the time.

When my mother came to Tallinn, she found a job as a translator. Then she started teaching Russian and English in Estonian lyceum, and her former boss hired me instead of her. I also worked as a translator. Once, German captives were brought into town. I was called and told that the officer of the group needed a person, who was fluent in German, Russian and Estonian. I agreed, but felt very uncomfortable. I could not imagine communicating with Germans after what they had done.

I had to go to the train station to meet my acquaintances. I was standing on the platform and there was a handsome young man standing on the platform looking at me. The next day I had to work with the Germans. I went there and then after me a German officer came in. I was supposed to translate what he said. He turned out to be that handsome man I had met on the platform the day before. He was well dressed, I could not even say that he was a captive. He probably recognized me too. He sat next to me and said he was sorry for what his people had done to mine. He was well respected by the commanders. He was even allowed to walk without a convoy. Only in the evenings, when our work was finished, an NKVD 15 sergeant came to take him to the camp.

Well, what do you think happened? We fell in love with each other. Every day we spent together was a joy for us. When we started working he asked for a Russian-German textbook. I had such a textbook from the German lyceum. He studied the Russian language and made good progress. The head of the camp asked him to come over. He was an intelligent guy.

Then I found out that the Russian Navy theater needed a concert master. It was a very good theater. I was eager to get back to music. I went to the theater for an audition and I was offered the job. There were such wonderful people! They were cultured composers. I was very happy. I worked with a band of singers and dancers in the sailors’ club. I went on tours. German officers came to our theater every day watching performances in the Russian military theater.

The German I had fallen in love with saw me home, when the performance was over. We had a long relationship before he left for Germany. We did not make any plans for the future as none of us could predict what might happen. After his departure, he wrote to me, but very few letters reached me. Of course, I did not write to him as it was very dangerous for me. It was tacitly banned by the authorities for USSR citizens to correspond with people from other countries 16, and letters were censored by the KGB 17. That was the way we lost each other. It is a pity that we were separated, as our relationship was so good. I do not even know whether he is still alive. But he was much younger than me.

My brother lived in Tallinn after the war. He did not have any civil profession. He became a ski instructor. My brother did very well and his trainees got the first prizes, went to international contests. David was married to an Estonian, but it did not last long. They did not have children. Then he married a German. She was not an Estonian Jew, but a native German. My brother as assigned to train a female skiing team in Germany. He came back with a wife. David often went to the restaurant, owned by her parents. She worked there as a waitress and helped out her parents. They fell in love with each other. David divorced his wife and got married in Germany. They came to Tallinn with their little son Mikhail, Mikki.

When in 1987 my brother died from cancer, his wife went back to Germany, and their son stayed in Estonia. He even does not think of going to Germany. He purchased our former house in Nõmme. He still lives there with his family. He graduated from Tallinn Polytechnic Institute and got married. He has two sons, who are 13 and 11 years old. He is working in Tallinn Polytechnic University and writing his doctorate thesis. My nephew is a very good person. He is taking care of me. I treat him as my own son and we are really bonded. Amazingly, my brother’s wife was born in the same city as that German officer I was in love with. My nephew is trying to find him via the Internet, but there are no results so far. Maybe he will be able to find him. I would like to find out what is going on with him, and how his life was after our separation.

In 1946 the Navy Theater, where I was working, returned to Leningrad. Of course, I was invited to go with them, but I could not, though they tried to talk me into that. I could not imagine my life outside Tallinn, outside Estonia. That theater existed in Leningrad for a while, then it was closed down. I worked in an amateur group as a concertmaster when the marines left. I mostly worked with common Estonian people and we got along very well. I still keep in touch with some of them.

Work as a pianist

Then fate gave me another gift. The state ballet school was opened in Tallinn. There was a wonderful ballet dancer in Tallinn – the famous Anna Exton, nee Epstein, a Jew. When she quit her career as a ballet dancer before the war, she became the chief ballet master of the theater ‘Estonia.’ Then she organized a ballet group at the theater having selected gifted boys and girls. She had classes with them and some ballet dancers helped her out. In 1946 the choreography school was founded on the basis of that group. I was a concertmaster of the Estonian ballet in the theater ‘Estonia.’ When a ballet school was to open, Anna Exton suggested that I should be transferred there. I gladly accepted the offer.

I was the only pianist at the school. Then some more joined. I worked there from 1946 to 2000. I wanted to leave work when I turned 75, but the principal did not let me go saying, ‘What are you going to do at home ?’ He talked me into staying. Only when I turned 80 I told the principal, ‘Now I go. And that’s flat.’ By the way, the headmaster was our former student. I worked there when he was a boy. He did not become a ballet dancer upon graduation. He went to Moscow to study to become a ballet master. Then he became the chief ballet master of the theater ‘Estonia,’ and with time he became the principal of our ballet school.

I am grateful to the Soviet regime for this school. There were only private ballet studios in pre-Soviet Estonia. It was unlikely for someone to found a state ballet school. At times I worked for the theater ‘Estonia.’ I was supply concertmaster if someone was ill or could not come to work for some other reason. My main job was at the school. I traveled a lot thanks to my work. Dancers from our school took part in all kinds of contests and I was there with them. I was in Moscow, Leningrad, Riga, Kiev and Yerevan. Those were very beautiful cities and I loved being there.

Mother and I often went to Riga. She grew up in that city and loved spending vacations there. Mother lived with me all her life. She did not marry again, though she remained beautiful even at an elderly age. When I asked her why she was not willing to get married, Mother responded that she had never had another chance to meet such a great person as my father.

Grandmother’s sister Fanny, who lived in Helsinki, came to see us several times. She came before the war and during the Soviet regime. For some reason the Soviet authorities did not give an entry permit to her daughters. My mother and I thought that she would like to go to the grave of her sister, Grandmother Regina, but she kept silent. When Mother asked her, she said she did not want to go there. We found it strange. She was a sweetheart. At that time our elderly ladies wore black or grey, but Fanny wore a light blue dress with short sleeves. I do not know why I remember this.

Marriage

I had known my husband for a long time before we got married. Anatoliy-Eduard Khanson was a ballet dancer, a soloist of the theater ‘Estonia.’ I played there sometimes. I liked him a lot. He was a very handsome man. I was looking at my future husband and envied his wife. Their marriage did not last long. Their daughter was born, Anatoliy-Eduard’s wife fell in love with another man, also a ballet dancer, and they divorced. Then my husband-to-be came to me right away. It happened in 1957. We were together till his death.

Anatoliy-Eduard Khanson was born in Tartu in 1924. His father was Estonian and his mother Russian. That is why he has a double name: Russian and Estonian. My husband said that his father was very handsome. Judging by the pictures, my husband took after his father. He barely remembered his father as he died when Anatoliy-Eduard was a child. He had TB and he died before the age of 30. My husband was raised by his mother.

We lived together for many happy years. My husband was nice, smart and kind. Apart from ballet he loved music and literature. He knew history very well and was keen on it.

I lived with my mother and my husband with his mother. My mother-in-law was old and sick, so my husband could not leave her. He constantly needed help. It was hard for my mother to live by herself and take care of things. First we thought that our mothers could live together and we could help them, but it turned out to be impossible: each of them was used to her own orders. Thus my husband and I used to run from one apartment to another. When his mother died, he moved in with us. My mother loved him a lot and they became good friends. My husband was a very kind man. At times he was even too kind!

We had already lived together for eleven years, and only in 1972 we decided to get our marriage registered. We did it when Mother was still alive. Shortly afterward, in 1972 my mother died. She was buried in the Jewish cemetery, where my father and both my grandmothers were buried. To my shame I do not know how old Mother was, when she died, 70 or 80. The only thing I know for sure is that she was much younger than Father.

During the Soviet regime anti-Semitism became conspicuous. Maybe I had never felt it at work since I worked in the theater, other than that I could hear some careless words, probably said without spite: ‘Bloody Jews!’ Once my husband and I were at the resort Haapsalu, an old resort in Estonia, and we could hear it almost every day, mostly from drunk Russians. My husband got angry at it more than I did. He judged people by their personal qualities.

We did not have children. My husband and I were living with music and dance. It was the sense of our life. I was never interested in politics. It is not my cup of tea. In 1986 my husband had a brain infarction. First, I could not even understand what happen. I could not understand what he was saying. Then the doctor told me the diagnosis. I stayed with my husband all the time, hoping that he would get better, but he died in a couple of months. He was a great person. We lived a happy life together. And though I have lost my husband too early, I am grateful to destiny for the years I lived with him.

Anatoliy-Eduard was buried in the town cemetery. There is a big section for actors. Even after death, people are classified into categories. My grave is next to my husband’s. I am a member of the drama society. I reserved a place next to my husband in the cemetery. I hope it will be the way I wish. My brother is also buried in that cemetery as he was a famous sportsman, the pride of Estonia. At that time I was asked if I would give my consent for my brother to be buried there. I agreed. All of us will be there.

Recent years

I think it was good for the Soviet Union to break up, and our Estonia to gain independence 18. Each country should live its life and decide what kind of life it is going to be, and what kind of peoples it is going to have. The war in Chechnya has been going on for quite long 19. Chechen people simply want to live their life without dictatorship. Why should they not have that opportunity? So much blood has been shed, and will be shed…

Now we are free, but so many people long for the USSR, saying that life was better at that time. Of course, our independence has been newly gained, and we have to learn how to be independent. Anything can happen in such conditions and dishonest people might take advantage of that. We have quite many rich people who came into money dishonestly. Now we find out about that, and it is very unpleasant. Though, contrary to the Soviet times, you can read about everything in the newspapers. Now, I am not very much interested in politics. I understand that they are fighting for power and, frankly speaking, I do not care about that.

Of course, anti-Semitism is there even now. It has been cultivated in peoples’ minds for quite long and it is hard to eradicate it. Unfortunately, it is coming from Russian speaking people in our country. My friend, an Estonian, lives not far from the cemetery. Once, she told me in horror that it was written on a grave in Russian: ‘Death to Jews.’ Those words were deleted, but then the same words were scratched on a bench. Of course, it is terrible. I am sorry for those people. They have poor souls!

I am happy with the Estonian youth of today. They are free people. They feel themselves European and behave accordingly. They are very attentive to me. They help me on the street as they see that I am leaning on a stick, help me to get onto public transport. Recently I had to go to a big store and there was no railing on the staircase. One young man saw me, came down and helped me go up. Young people are very attentive, there is even no need for me to ask. They are always helping. Russian youth is not raised in such a way, though they help sometimes as well.

Music is the main thing in my life. It makes me strong and keeps me going. I would have died without it. Even now there are very few joys in my life. My colleagues do not forget about me. Recently the principal of the choreography school invited me. He turned 65. The principal sent the car over. He knew it was hard for me to walk. I was taken there and I was given a warm welcome as right now I am the eldest employee of the school. There was a feast, without alcohol of course. The principal teaches at school as well. He is an excellent teacher. There were his former students at the jubilee. It was so great.

When I walked out, I even was not willing to go home. I sat on the bench by the school. The sun was shining. I took a nap. Then I went downtown to the concert of Georgian composer Giya Kancheli. The symphonic orchestra played. The first part of the concert was devoted to Gidon Kremer. There was an intermission and then the piece that the author devoted to violist Yuri Bashmet. The music was gorgeous. I liked that there were many folklore motives in the music. It was so interesting! The audience was crying in delight and stamped with their feet. I felt so happy!

A couple of days before Kancheli’s concert I saw [Arvo] Pärt’s concert. It was broadcast from the concert hall ‘Estonia.’ I enjoyed Kancheli and Pärt. I often attend concerts. Thank God, I can afford it: there are special rows for pensioners, the tickets are cheaper. I can also listen to music at home. There is a classics radio program on Estonian radio. The music is always very beautiful. There is a TV program, showing wonderful concerts and shows from the concert hall  ‘Estonia.’

Of course, I am often lonely during the day. My young relatives are working. I listen to music; at times I start playing the piano myself. I have friends. They are very good and wonderful people. I can only say good things about them. In spite of all adversity I can say that I am a happy person.

Glossary:

Életrajz

Hornová Ružena Érsekújvárott él egy lakótelepi bérházban, kétszoba-összkomfortos lakásban. A lakás szecessziós bútorait a fia családját ábrázoló fényképek díszítik. Az interjú több ülésben készült. A feltett kérdésekre őszintén válaszolt, saját magát sem kímélve az olyan epizódoktól sem, amelyek fölidézése biztosan nem volt kellemes a számára. Az interjú szlovák nyelven készült.

A dédszüleimet nem ismertem. Az apám úgy emlékezett, hogy a szülei Prágából költöztek Tapolcsányba, valamikor a tizenkilencedik században. Hogy mikor alakították Tapolcsányban a hitközséget, azt nem tudom, erről nincs semmi tudomásom [Nagytapolcsányról van szó, amely nagyközség volt Nyitra vm.-ben, 1891-ben 4200 szlovák, német és magyar, 1910-ben 6400 szlovák, magyar és német lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, királyi közjegyzőség, adóhivatal). A Nyitra-völgy kereskedelmének és iparának gócpontja volt, élénk vásárokkal; a 20. század elején cukorgyár (720 munkás), szeszfinomító, tápzsírgyár, likőr- és seprőgyár, téglagyárak és parkettgyár volt a településen, valamint polgári fiú- és leányiskola. Trianon után Csehszlovákiához került, lakosainak száma 1919-ben 7000 fő volt. – A szerk.]. Ugyanúgy arról sem, hogy mikor létesítették a temetőt. Gondolom, az úgy volt, hogy a Hevra Kadisa rögtön megalakult, ahogy az első zsidók letelepedtek a városban. Hogy abban az időben ki volt a rabbi, azt nem tudom, azt sem, hogy volt-e egyáltalán rabbi. Ők az első zsidók közé tartoztak, akik letelepedtek a városban. Az apám szülei Prágából származtak. Apám azt is említette, hogy a gyökereket Spanyolországban kell keresni. Amikor ideérkeztek, a főtéren vettek egy házat, amelyet egy idő után átépítettek: az alagsorban alakították ki az üzlethelyiséget, az emeleten pedig kialakítottak egy összkomfortos lakást.

Az apai nagyszülők, Friedmanék keresztnevére már nem emlékszem. A nagyapám akkor halt meg, amikor az apukám két éves volt. Nagymamám aztán újra férjhez ment. A nagymama másik férjét talán Kuhnnak hívták, de nem emlékszem rá pontosan. Gyermekkoromban már ő sem élt, ezért nem tudok róla semmi közelebbit. A nagymamára is csak mint fekvőbetegre emlékszem. Cukorbetegségben szenvedett. Mindig azt mondogatta, hogyha kigyógyul, vesz nekem egy nagy babát, de hát arra már nem került sor. Az első házasságból apukám, a bátyja, Friedman Dávid és az öccse, Friedman Móric származott. A nagymama másik házasságából egy lány, Kornélia született. Felnőttkorában Fürst Kornéliának hívták.

Az apám sokszor emlegette, hogy a szülei gazdag zsidók voltak. Házat vettek [Nagy]Tapolcsány főterén. A háznak az volt az érdekessége, hogy alatta egy alagút vezetett a katolikus templomba. Ez a ház a mai napig is áll. Az alagutat akkor vájták ki, amikor a török hódítók uralták [Nagy]Tapolcsány városát [A 16. század végén, 1599-ben dúlták föl a törökök az akkor 124 házat számláló várost. – A szerk.]. Ezeket a dolgokat az apám emlékeiből tudom. Az apai nagyszülők, ahogy az apám említette, ortodox zsidók voltak. A nagyapám még kaftánt, a nagyanyám bizonyosan parókát viselt. Abban az időben épült a Nagytemplom, a nagyszüleim, és a szüleim is oda jártak. Az apai nagyszülők, Friedmanék [Nagy]Tapolcsányban vannak eltemetve.

Édesanyám szülei, Rosenzweig Bernát és Katalin vidéken éltek. A falut Családkának hívták [Családka – kisközség volt Nyitra vm. Nagytapolcsányi járásában, 1910-ben 400 főnyi szlovák lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, ma Szlovákiában van, Čeladice. – A szerk.]. Az anyám elmondása szerint ősidők óta földművesek, nagybirtokosok voltak. Amikor megöregedett a nagymama, elköltözött Nyitrára, ott egy lakást bérelt a Farská utcában, egy sarokházban. Lefelé a zsinagóga, és nem messze van onnan a katolikus templom is. A lakásban egymagában élt, de a lánya és a fia, doktor Rosenzweig, aki még akkor nőtlen volt, segítették. A nagymama nyolcvankét éves korában halt meg.

Nagyszüleim úgy éltek, mint a korabeli többi gazda. Megvolt a gazdaságuk – tehenek, baromfik, lovak és természetesen a szántóföld. A szántóföld elég nagy terjedelmű volt, de nem emlékszem pontosan, hogy mennyi. A birtokon alkalmazottak segítettek a napi munkában. Nem voltak zsidók, de nagyon tisztelettudók voltak. A nyári betakarítási időszakban béreseket is alkalmaztak, hogy mindent időben betakarítsanak. Több szekerük és egy hintójuk volt. A szekereket nemcsak a napi munkához használták, hanem arra is, hogy kóser vajat és túrót szállítsanak több nyitrai kóser tejcsarnokba. A vajat és a túrót külön helyiségben készítette a nagymama, természetesen besegítettek a cselédek is. 

Rosenzweig nagymamámnál sábeszkor mindig finom kalácsot sütöttek. Az étel kóser volt, ezt mindig Nyitráról hozták, és a baromfit oda vitték saktolni [lásd: sakter]. Péntek este megcsináltuk a kidust, elmondtuk a bróhékat. Égtek a gyertyák, nagyon jól éreztem ott magam. Ilyenkor senki sem dolgozott [lásd: szombati munkavégzés tilalma], inkább beszélgetéssel töltöttük az időt. Beszélgettünk mindenféléről, politizáltunk is egy kicsit, de a vallásról is szó került. Az unokatestvéreim között voltak ortodoxok és neológok is. Például az egyik unokatestvérem, doktor Rosenzweig nagyon vallásos volt, földeket adományozott a hitközségnek. Egyszer, már jóval a háború után rákérdeztem a földekre, de a meglepetésemre eladták. Nekem maradt valamennyi földem, amit örököltem.

Nagymamám sokszor mesélt nekem a gyógynövényekről és a gyógynövényekkel való gyógyítási módszerekről. A faluban elismert tudója volt ezeknek a dolgoknak. Ha valaki megbetegedett vagy megsérült, a nagyanyámtól kértek tanácsot, hogy mit alkalmazzanak az adott esetben. Nem tudom, hogy kitől tanulta ezt a nagymama.

Gyermekkoromban két-három ezer zsidó lakott [Nagy]Tapolcsányban, összesen körülbelül tízezer lakosa lehetett. A városban nem volt külön zsidónegyed, együtt laktak a zsidók a nem zsidókkal. Gyermekkoromban a hitközség kimondottan nem volt ortodox, olyan középutat választottak. A zsidó tulajdonban levő üzletek szombaton zárva voltak. A zsidók java része kereskedő és iparos volt, de néhány földbirtokos is volt.

[Nagy]Tapolcsányban két zsinagóga volt. Az egyik a már említett nagytemplom, a másik közvetlenül a nagytemplom mellett állt, az úgynevezett Rosenthal zsinagóga. Azért hívták úgy, mert miután az öreg Rosenthal, aki nagyon gazdag ember volt, meghalt, a fia úgy határozott, hogy emlékére templomot épít. A templomok a város központjában álltak egy kis tér mellékutcájában. A Rosenthal zsinagógába többnyire a fiatalság járt. Annak ellenére, hogy a városban két templom is volt, mégis csak egy ortodox hitközség működött. Az én időmben, azaz a [második világ]háború előtt nagy közösség élt [Nagy]Tapolcsányban. Weiss Eliezer volt a rabbi, Magyarországról származott, így nem tudott jól szlovákul. Az elődjét Schweiger rabbinak hívták. A kántornak, Chaim Abrahamsonnak gyönyörű hangja volt. Amikor a Kol nidrét énekelte, a gójok kint álltak a templom előtt, csak hogy hallhassák a gyönyörű hangját. Később a budapesti Dohány utcai templomba ment kántornak. Sajnos, Weiss rabbi nem élte túl a holokausztot. A Rosenthal zsinagógához fűződik egy érdekes esemény. Az emberek azt suttogták egymás közt, hogy a zsidók a deportációk előtt oda vitték az értékes holmijaikat és az aranyat. Az emberek föltörték, és miután semmit sem találtak, felgyújtották. Ezért ma már [Nagy]Tapolcsányban csak egy zsinagóga áll. A szebbik elpuszult.

A városban különböző zsidó egyletek tevékenykedtek, például a Makkabi sportegylet [A Makkabi Világszövetséget 1921-ben, a XII. cionista kongresszus idején alapították Karlovy Varyban, azzal a céllal, hogy egyetlen szervezetbe tömörítse a világ valamennyi zsidó sportszervezetét, s a zsidó ifjúság körében előmozdítsa a testedzést, valamint a kulturális és társadalmi tevékenységeket. A világszövetségnek 1935-ben 100 000 tagja volt (10 000 Csehszlovákiában). Csehországban az első Maccabi tornaklubot egyébként 1899-ben, Morvaországban az első sportklubot, a Bar Kochbát 1893-ban alapították. Az első világháború előtt 15 Maccabi klub volt Csehországban és Morvaországban. A Csehszlovák Maccabi Szövetséget 1924-ben alapították meg, s a szövetség még az évben tagja lett a berlini székhelyű Maccabi Világszövetségnek. – A szerk.], különböző cionista csoportok, valamint a Hevra Kadisa is. Ezekben az egyletekben éltek a zsidó polgárok társadalmi életet. A WIZO nőegylet jótékonysági szervezet volt. Mondjuk, egy konyhán a szegényeknek főztek ebédet, mi pedig kiszolgáltuk őket, megkóstoltuk az ételt, hogy vajon jó ízű-e. Én főleg kóstoló voltam, de azért én is kiszolgáltam. Annak idején voltak nagyon szegény emberek is. Én mindig igyekeztem, ha ilyen szegény zsidóval vagy nem zsidóval találkoztam, hogy én köszönjek előre. Nem akartam azt a benyomást kelteni, hogy nem becsülöm meg őket. A barátnőm között akadtak nem zsidók is. A Szeges Irma szó nélkül befogadott engem. Itt a házban is, az alattam lakó nem zsidó szomszédasszonnyal sokkal jobb viszonyban vagyok, mint a mellettem lakó zsidó szomszédasszonnyal. Én az embert nézem és nem a származást vagy vallást, mert akad olyan, aki esetleg érdekből segítene nekem, de aki alattam lakik, az bármikor segít, ha valamire szükség van, ha esetleg pont nincs nálam az opatrovníčkám [gondozónőm]. Már előfordult olyan is, hogy aki alattam lakik, látta, hogy az orvos megy el tőlem, és szó nélkül hozott nekem ebédet. Igyekszem meghálálni, de nem arról van szó. A jóság, a finomság, én azt nézem az emberekben. Mindig meggondolom, hogy kit kérjek meg, még ha csak egy csekélységről van is szó. Mondjuk, most húsvétra [Pészah] halotti misét tartottak [Minden bizonnyal a mázkirra utal. – A szerk.]. Ott jelen volt egy olyan ember, akivel én nagyon jóban vagyok, de akinek eszébe sem jutott, hogy karon fogjon és elkísérjen. A másikat megkértem, de őt nem kértem volna meg.

A városban volt mikve is, ugyan nem jártam oda, de tudom, hol volt. A mikve egy kicsit kint, a Nyitra folyó mentén állt. A szüleim is csak néha jártak el oda, mert már akkor modern lakásunk volt fürdőszobával, és ezért otthon fürödtünk. Jómagam csak az esküvő előtt voltam mikvében, az előírás szerint. Érdekes szertartás volt. Egyszer vagy kétszer le kellett merülnöm a víz alá. A mikve épülete ma már nincs meg, azt hiszem, hogy a háború után lerombolták. A mikvét egy Práger nevezetű zsidó vezette.

Nem emlékszem pontosan, hogy [Nagy]Tapolcsányban hány sakter élt, talán egy vagy kettő. Ők külön elmentek az emberekhez, és ott, helyben levágták az állatokat. A városban külön mészárszékben árulták a kóser húst. Az üzlet nem messze a főtértől, egy kisebb mellékutcában állt. A tulaj nevére sajnos már nem emlékszem.

A város főterén állt az ötosztályos zsidó elemi iskola. A Fő téren egy udvarban volt külön egy intézet, ahol a bóherek tanultak. Nem emlékszem, hogy ki tevékenykedett ebben a bóheriskolában [lásd: jesiva], de biztos, hogy valamilyen vallásos ember. A bóherok nagyon vallásos fiúk voltak, pajeszt is viseltek. Külön tanultak, külön iskolában. 

Gyermekkoromban [Nagy]Tapolcsányban kétszer egy héten, azt hiszem, kedden és pénteken volt piac. Főleg zöldséget és gyümölcsöt lehetett ott kapni, és baromfit is – libát, kacsát, tyúkot. Annak idején még nem volt hivatalos gabonafelvásárló cég. Az eladók teherkocsival érkeztek a piacra, és egyenesen onnan árusították a gabonát. Mindig jött valaki, aki felvásárolta a malom részére lisztnek. A gabonát zsákokban tárolták. Szlovákul úgy nevezték, hogy žoch. Innen ered a [nagy]tapolcsányiak máig is ismeretes mellékneve, a žochár. Az összes [nagy]tapolcsányi žochári. A múltkor a tévében is hallottam ezt a szót. A lovakat és nagyobb állatokat külön vásáron árulták. Lóvásárt nem rendeztek gyakran, nem is tudok róla semmi pontosabbat mondani. A kispiacra főleg az anyukám járt bevásárolni, de amikor már én is felcseperedtem, akkor én is eljártam. Vettem egy libát, csirkét… Nem volt kimondottan kedvenc eladónk.

[Nagy]Tapolcsány gyermekkoromban szép kisvároska volt, az utak inkább kövezettek voltak. A város java részében volt villany és folyóvíz, a főtéren mindenhol, de a külvárosban nem minden házban. Különösebben nem emlékszem semmilyen politikai esményre. Tudom, hogy amikor a városi választásokat tartották, a szegény apám mint városi képviselőjelölt indult, akkor kint álltunk a főtéren, és úgy vártunk az eredményekre. Megtisztelték és megválasztották. Nem tudom, melyik évben volt.

Az apukám, Friedman Joachim [Nagy]Tapolcsányban született, 1885-ben. Zsidó elemi iskolába, később polgári iskolába járt a szülővárosában. A további tanulmányairól nem tudok közelebbet mondani. Az apukám családjában úgy beszéltek németül, mint szlovákul. Az anyukám Friedmanová Paula, lánykori nevén Rosenzweig Családkán született, 1887-ben. Az anyukám Nyitrán járt iskolába, naponta bejárt a városba. Családkán, ahonnan az édesanyám származott, csak szlovákul beszéltek, tehát az anyanyelve szlovák volt. A szüleim otthon csak szlovákul és németül beszéltek, sőt német újságokat is vásároltak. Én főleg a „Prager Tagblatt”-ra emlékszem [A bécsi lapoktól eltekintve a „Prager Tagblatt” volt a Monarchia legnagyobb német nyelvű napilapja, és ez volt Csehországban az egyik legolvasottabb újság. Az Első Csehszlovák Köztársaság alatt számos zsidó származású szerkesztő dolgozott a lapnál, és dolgozott a lap számára sok zsidó levelező is (Max Brod, Willy Haas, Rudolf Fuchs, Egon Erwin Kisch, Theodor Lessing stb.). A lap utolsó száma 1939. március elején jelent meg. A második világháború alatt a prágai Panská utcai épületben székelt a „Der neue Tag” című napilap szerkesztősége, a háború után pedig a Mladá Frontáé lett az épület és a nyomda. – A szerk.]. Szlovák újságokat is vásároltak, de már nem emlékszem konkrét címekre.

A szüleim, az akkori szokásoknak megfelelően egy sádhen révén ismerkedtek meg. Nem tudom, hogy hívták, erről a szüleim sosem beszéltek. A sádhen ajánlására az apám elment látogatóba az édesanyám szüleihez. Látta édesanyámat, jól nézett ki, jól nevelt, szolíd lány, sőt még pénze is van. Nem tudom persze, mi volt az anyukám hozománya, de gondolom, elég gazdag lehetett. Ezek a házasságközvetítők többnyire nők voltak, gyakorlatilag a háború kezdetéig működtek, mert az ortodox zsidók sokan voltak, és azok csakis sádhen révén házasodtak. Így ismerkedtek meg, és nemsokára házasságot kötöttek. A szüleim nem nagyon meséltek az esküvőjükről, csak azt tudom, hogy Érsekújvárott, a Korona szállóban tartották meg.

Az édesapám [Nagy]Tapolcsányban köztiszteletnek örvendett. Tagja volt a városi tanácsnak és a hitközségi elöljáróságnak. A városi tanácsban ő volt az egyedüli zsidó, nem képviselt semmilyen pártot, csak a zsidóság érdekeit. Sok nem zsidó barátja volt, és ők sokszor segítettek neki elintézni ezeket a zsidó dolgokat. Nem tudom, milyen konkrét feladata volt, de arra emlékszem, hogy egyszer eljöttek hozzánk a szemetesek. Kérdeztem, hogy mi történt. Kérték, hogy az apu intézze el nekik a magasabb fizetést. Csak erre emlékszem.

Apám gyakran eljárt a prágai börzére. Sokszor elvitt magával. Egy alkalommal, amikor Prágában voltunk, elvitt a prágai zsidó múzeumba, a régi temetőbe és a zsinagógákba. Sok zsidó vonatkozású dologba beavatott. Nagyon érdekes volt, mert ilyen dolgokkal addig nem találkoztam. A zsidó múzeumban nagyon sok régi könyvet, tórákat, kelyheket őriznek, különböző dokumentumokat láttam a régi prágai gettóból, a zsidókra vonatkozó királyi levelek is ott voltak kiállítva. Egy gyereknek ez nagyon érdekes volt. 

A szüleim az apukám szüleitől örökölt fűszer-nagykereskedésben dolgoztak. Az árut inkább a hazai gyáraktól vásárolták, de volt külföldi eredetű áru is az üzletben. Főleg a nyitrai cukorgyárból és a malomból szoktunk vásárolni. Importárut pedig annak idején hétfőnként lehetett bevásárolni a pozsonyi börzén – például amerikai lisztet, mert az jobb volt rétesre. Az üzletben dolgozott egy zsidó származású segéd is, Kohn Árpád. De volt nem zsidó munkásunk is. Emlékszem, hogy az édesanyám a Kohnnal csomagokat készíttetett – volt bennük liszt, cukor, margarin és sajt –, amiket aztán a szegényebb családoknak juttattak el. A mi családunk mindig sokat költött jótékonysági célokra [lásd: jótékonyság kötelezettsége].

Az apám gyakran szállított árut Bánovcéra [Bánovce nad Bebravou] és Nyitrára. Bánovcéban lakott az egyik unokatestvére, akit gyakran meg szokott látogatni. Az unokatestvér szomszédságában lakott doktor Tiso [lásd még: Szlovákia (1939–1945], akivel hosszú órákon át tudtak beszélgetni, csak azt sajnálom, hogy sosem kérdeztem meg, hogy miről. Emlékszem, egy ízben kimentem apám elé az állomásra, amikor jött haza a pozsonyi börzéről, és láttam, hogy beszélget egy katolikus pappal. Kérdeztem apámat, hogy ki az. Mondta, hogy doktor Tiso, a szlovák nemzeti párt [Szlovák Néppárt] képviselője. Éppen Prágából érkezett egy parlamenti ülésről. De bezzeg amikor szükség volt rá, nem állt ki a zsidók mellett, sőt az apámat se védte meg, dacára annak, hogy jól ismerte.

Az apám nagyon jó ember volt. Támogatta a szegényeket pénzzel is, élelmiszercsomaggal is. Szegény, főleg az özvegyasszonyokkal érzett, mivel az ő édesanyja is özvegy volt. Főleg ünnepekre küldött nekik lisztet, cukrot, margarint, szóval ilyeneket. Pénzt is adott a gyerekeknek. Gyermekkoromban snorrerek is jártak [Nagy]Tapolcsányban. Főleg Kelet-Szlovákiából, Kárpátaljáról érkeztek. Sokszor nálunk is ebédeltek, sőt egy falusi bóher a [nagy]tapolcsányi jesivából mindig nálunk étkezett. A szüleim, mondom, nagyon sokat adtak jótékonysági célokra. 

Anyám rendszeresen meglátogatta vasárnaponként az anyukáját, aki Nyitrán lakott. Én mindig az állomáson vártam, hogy mikor érkezik haza. Egyszer, egy vasárnap csak egy sürgöny várta a nagymama ajtaján, amiben az állt, hogy a nagypapa meghalt. Anyukám annyira felizgatta magát, hogy rosszul lett, hányt stb. Az orvos megállapította, hogy ez egy idegi eredetű betegség. Szegény apám akkor elvitte az édesanyámat Bécsbe, Sigmund Freud professzorhoz, aki azt ajánlotta, hogy az édesanyám menjen a luhačovicei fürdőbe. Ott az ilyen jellegű megbetegedéseket speciális módon kezelték, skót tusfürdővel, amely nem más, mint a hideg és meleg víz váltogatása. A kezelés után az apukám ismét elvitte az édesanyámat Bécsbe. Freud professzor egy orvosságot írt elő neki, és hipnotizálta is őt. Azt ajánlotta az anyukámnak, hogy rendszeresen járjon el a fürdőbe kikapcsolódni. Az állapota idővel majd javul, de az események nem maradnak nyom nélkül [A családfában az áll, hogy Hornová anyai nagyapja, Bernard Rosenzweig 1938-ban halt meg. Ausztria annektálása 1938 márciusában következett be, júniusban pedig Sigmund Freud és családja elhagyta Ausztriát. A 82 esztendős Freud ekkor már súlyos beteg volt, egészen valószínűtlen, hogy még kezelte volna Hornová édesanyját. Elképzelhető, hogy apja halálának dátuma téves, vagy hogy nem Freud, hanem valamelyik tanítványa kezelte Hornová édesanyját. De az sem lehetetlen, hogy a bécsi kezelés korábban történt, és nem az apja halála kiváltotta sokkhoz kötődött. – A szerk.]. Elmondhatom, hogy a kezelés segített rajta. A szemét is megműtötték, szintén Bécsben. Professzor Sachs operálta, aki a Sachs-lámpát találta fel [A szem átvilágítására használt lámpa feltalálója Bernard Sachs (1858–1944) amerikai ideg- és szemorvos, aki miután 1878-ban végzett tanulmányaival a Harvard Egyetemen, hosszabb időt töltött posztgraduális tanulmányokkal különböző európai orvosi egyetemeken (Strassburg, Bécs, Berlin, majd Párizsban és Londonban), és 1884-ben visszatért Amerikába (www.mrcophth.com/ophthalmologyhalloffame/sachs.html). Az interjúalany anyja 1887-ben született. Az interneten olvasható Sachs-életrajzokban nincs arra utaló adat, hogy Amerikába való hazatérése után visszatért volna dolgozni Bécsbe. – A szerk.]. Annak ellenére, hogy az anyukám állandóan szemüveget viselt, előfordult, hogy a vizet nem a pohárba öntötte, hanem melléje. A műtét után azonban már írt és olvasott.

A szüleim nagyon adtak arra, hogy jól nézzünk ki. Emlékszem, hogy a ruháinkat sokszor Nyitrán varrattuk az akkori ismert szalonokban, de már nem emlékszem konkrétan, hogy melyikben. A családunk jól szituált volt, megbecsültek minket a városban, ehhez nekem is alkalmazkodnom kellett. De semmi különös nem volt az öltözködésünkben. Gyerekekként fekete szoknyában, fehér blúzban és magas szárú cipőben jártunk. A cipő fehér volt drappal, ünnepekre pedig lakkcipőt viseltünk.

A Vajansky utca 67-es szám alatt laktunk, az emeleten, a földszinten pedig az apám üzlete volt. Kert nem volt a házhoz, csak udvar, ahol a raktárhelyiségek álltak. Az üzlet egy fűszer-nagykereskedés volt. Az apám az üzletben egy zsidó inast [Föltehetően segédről van szó, nem inasról. – A szerk.], Kohn Árpádot alkalmazott, majd később egy Karol nevezetűt, végül egy Pistát, aki Považská Bystricáról származott. Ők a raktárban dolgoztak, az árut is ők szállították szét. Az emeleten a lakás nem az előszobából, hanem egy nagy hallból nyílt, onnan az ebédlőbe, majd a mi gyerekszobánkba jutottunk. Mellette volt a szüleim szobája. Az erkélyünk az udvarra nézett, szükesz ünnepén [lásd: Szukot] ott tartózkodtunk. Úgy volt kialakítva, hogy erre a célra is alkalmas legyen. A lakás az akkori időkhöz viszonyítva összkomfortos volt. A berendezéshez tartozott egy zongora is, szerettem rajta játszani. Egyszer megtörtént, már a Tiso alatt, hogy amikor játszottam, a zongoraszó kihallatszott az utcára. Éppen arra ment a gárdisták [lásd: Hlinka Gárda] parancsnoka, egy bizonyos Schtreicher, aki megjegyezte, hogy majd gondoskodnak arról, hogy a jövőben már ne legyen kedvünk a zongorázáshoz. Azért hallotta, mert az utcai szobában állt a zongora.

Nálunk cselédlányok segítettek a háztartás körül. Az egyiket Dubnicky Mariskának hívták, ő volt a mi dadánk, amikor kisgyerekek voltunk. Eljárt velünk a parkba sétálni, vigyázott ránk. Aztán volt egy Paula nevezetű is. Szakácsnő is volt, Viktorka, aki főzött, mert az anyukám a üzletben segített apámnak. Csak a Viktorka lakott nálunk, a többiek nem.

Az én szüleim nem voltak egészen ortodox zsidók, de neológok sem. A középutat választották, reagálva ezzel a megváltozott lakhelyre. Szigorúan betartották a kósert [lásd még: étkezési törvények], szombaton nem dolgoztak, és nem is főztek. A háztartásunk kóser volt, de amikor jöttek a gárdisták, akkor vége lett. Amikor először ettem sonkát, vártam a hatását, de semmi nem történt. Természetesen minden pénteken jártak saktoltatni. A kilében [lásd: hitközség] két sakter tevékenykedett, hogy melyikhez jártak a szüleim, nem tudom. Apám minden péntek este és szombat délelőtt elment a templomba. Természetesen vitte magával az öcsémet is. Apám benne volt a kile vezetőségében is, ő felelt a pénzügyekért. Néha szokott előimádkozni, de amikor én a nagyünnepeken ott voltam a templomban, akkor mindig mások voltak az előimádkozók. Az apám jól ismerte a Tórát.

A szüleim gyakran eljártak fürdőhelyekre az édesanyám miatt. Az édesapámnak is volt valamilyen szívbetegsége, szintén kezelésre szorult. Az anyukám idegkezeléseket vett, az apukám inkább reumatikus kezeléseket Trencsénteplicben [(Teplic, Hévíz) – kisközség volt Trencsén vm.-ben, már a 19. század végén korszerűen fölszerelt gyógyfürdővel, több száz vendégszobával. Trianon után Csehszlovákiához került, ma Szlovákiában van. – A szerk.] vagy Pöstyénben [Pöstyén – Nyitra vm.-ben lévő nagyközség volt, jelentős gyógyfürdőközpont, kénes hévizei és iszapja világhírű. Trianon után Csehszlovákiához került, 1993 óta Szlovákiához tartozik. – A szerk.]. A szüleim zsidókkal és nem zsidókkal is barátkoztak, nem számított nekik a vallás. Az édesanyámnak volt egy barátnője, és apámnak is megvoltak a barátai. Az apám rendszeresen járt kávéházakba is, az anyám a barátnőjével járt el, no és persze mi, gyerekek is ott voltunk.

Édesanyámék hatan voltak testvérek, ma már nincs közülük senki. Doktor Jozef Rosenzweig ügyvéd volt. A húga, Ernestína férjhez ment egy Szabó nevezetű férfihoz. A lányok közül a Rosenzweig Szidónia és a Hanka nem ment férjhez. Doktor Rosenzweignak volt egy fia, aki a háború után Izraelba költözött, de már ő sem él. Az anyuka összes testvérét koncentrációs táborokba deportálták. Senki közülük nem élte túl a háborút.

Az édesapámnak két fiú testvére volt. Dávid zsidó iskolákat járt, és rabbinak szólították, mert olyan tanult volt a zsidó dolgokban. Sajnos, korán meghalt. Nincs utána senki. Öt gyermeke volt, de csak egy lánya él, Izraelban. Az öccsének, Móricnak az egyik fia, Ernest Amerikában él. A másik fia, Edmund Izraelban van. A mostohatestvérétől, Kornéliától senki sem maradt. Az apukám testvérei [Nagy]Tapolcsányban éltek, de nem mondhatom, hogy rendszeresen találkoztak egymással.

Én 1915-ben születtem [Nagy]Tapolcsányban mint második gyermek. A szüleim otthon csak szlovákul és németül beszéltek. Egy keveset tudtak magyarul is, én is csak a háborús időszak alatt tanultam meg magyarul, mert Budapesten bujkáltam. Nem volt feltűnő, hogy nem beszéltem a nyelvet, mert felvidéki voltam. Emlékszem, hogy amikor üzletben voltam, és valaki bögrét kért, akkor én tudtam, hogy mi az a csésze, de nem tudtam, hogy mi az a bögre. Erre megszólalt két nő a hátam mögött: „Szegény lányka, nem csak süket, hanem ráadásul még vak is, hiszen az orra előtt van.” Így, lassacskán tanultam meg a magyar nyelvet.

[Nagy]Tapolcsányban volt zsidó óvoda, de én nem jártam oda. Négy gyerek volt otthon, és egy lány törődött velünk. Rendszeresen járt velünk sétálni. Egy asszonyhoz, aki a lányokat tanította hímezni, varrni és a többi kézimunkát, oda is szoktam járni. Zsidó elemibe jártam, az épülete még ma is áll [Nagy]Tapolcsányban, de ma már nem iskola. Nem is tudom, mikor volt ott utoljára tanítás. Gondolom, hogy még az ötvenes években mint iskola működött. Kisiskolás koromban az volt a szokás, hogy télen az iskolába mindenki, aki tehette, tűzifát vitt magával, hogy melegben tanulhassunk. Gondolom, hogy az iskolának kevés volt a pénze, ezért volt ez így. Nem nagyon emlékszem, mi volt a legkedvesebb tantárgyam. Mondhatom, hogy szerettem a matematikát, és ez megmaradt a fiamnak is. Az elemi iskolában a Steiner és a Krainer tanítottak engem. Ezek a dolgok már teljesen elmosódtak az emlékezetemben. A zsidó iskola abban különbözött a többitől, hogy a zsidó vallást tanították. Sőt, a lányoknak szombat délután összejöveteleket szerveztek, ahol előadásokat tartottak a zsidó vallás rítusairól. Nagyon régen volt ez már. Az elemi iskola után a tanulmányaimat Nyitrán, a kereskedelmi iskolában folytattam. Az iskola befejezése után az apámnak segítettem az üzletben.

Az iskolán kívül franciául tanultam. Később angolra is jártam, mert a fasizmus idején ki akartam vándorolni Angliába, de az édesanyám nem akart engedni. Azonkívül Brünnben [Brno], egy német zsidó gimnáziumban elvégeztem egy osztályt. Az is befolyásolt, hogy az édesapám nagyszülei prágai németek voltak. Amikor Prágában voltam az apámmal, volt ott egy német színház, ahova gyakran elmentünk. Sok német író, például a Max Brod [1884–1968] prágai volt. Prágában működött egy német egyetem is. Nekem nagyon sok német könyvem volt, de odaadtam a fiamnak. Amikor kiköltözött, nem tudom, mi történt velük. Franciául is tanultam, mert annak idején nem az angol volt a diplomaták nyelve, hanem a francia.

Zongorára is jártam, zeneiskolába. Nagyon szépen zongoráztam. Amíg a férjem élt, addig játszottam, mert mindig megkért, hogy „Anyu, játsszál valamit!”. A halála óta nem tudom kinyitni. Megfogadtam, hogy télen fogok játszani, de valahogy nem megy. Nem tudom, miért. Már eladhattam volna a zongorám, ez egy szudéta német zongora, amit még a szegény apám vett nekem. Gyermekkoromban először egy nagy szárnyas zongora volt otthon, de aztán a szüleim kicserélték, és megvették ezt. Emlékszem, hogy a zongorán állt egy szobor, a három grácia. A szobor egy híres utánzat volt, de leejtettem, és eltörött. Akkor nagyon kikaptam az anyámtól.

Az iskolában nagyon sok barátnőm volt. Csak néhányat tudnék most felsorolni: a Nágel Ilsa, aki most Pozsonyban él, az Ohel David öregotthonban lakik. Jó barátnőm volt a Schweizheimer Bori is, akit deportáltak, és nem tért vissza. Itt volt a Rosenthal Manci, a szomszéd kislány. Barátkoztam többel is, de később már elmentek mindenfelé, főleg mikor már kezdődött… No Szlovákiában ez úgy volt, hogy már 1939-ben érezhető volt az antiszemitizmus, és nagyon sok barátnőm kivándorolt. Néhány barátnőm, mint a Hiller Alice, Löffler Olga kiment Izraelbe. Mások Svájcba vándoroltak ki, mindenfelé. Én is ki akartam menni, csak az édesanyám nem engedett, mondván, hogy ahol én vagyok, ott legyenek a gyerekeim is. Készülődtem is, tanultam az angolt, de már aztán nem sikerült.

A békebeli időket azzal töltöttük, hogy társaságba jártunk, elmentünk a kávéházba vagy a Makkabi sportegyletbe teniszezni, télen korcsolyázni. Vasárnaponként a korzón sétálgattunk, ahol sok ismerőssel, baráttal lehetett találkozni. Természetesen ott összejöttünk nem zsidókkal is. Meg kell hogy mondjam, sosem volt köztünk semmiféle ellentét. Jól kijöttünk egymással. A zsidó ifjúság [Nagy]Tapolcsányban vasárnapokon a helybeli Korona szállodában jött össze, az úgynevezett teadélutánokon. Ott táncoltunk, jó volt a hangulat. Jól beszélgettünk mindenféle aktuális dolgokról, politizáltunk is egy keveset. Azonkívül két mozi is működött [Nagy]Tapolcsányban. Az volt az érdekes, hogy a filmben nem szólt a zene, hanem egy zongorista kísérte a filmet. Táncdélutánokat is rendeztek vasárnaponként a Korona szállóban. Én egy darabig zongoráztam ezeken a táncvasárnapokon, míg ki nem jelentettem, hogy én is táncolni akarok. A Korona szállóban rendeztek teadélutánokat és bálokat is a fiatalság részére. Van egy rózsaszín ruhám, mélyebb kivágással, az egyik barátnőmtől kaptam a háború után ezekkel a szavakkal: „Te elvesztettél mindent, legyen egy emléked!”

Fiatalkoromban nagyon sokat sportoltam, igazán kipróbáltam mindent. Jártam teniszezni, úszni, télen korcsolyázni, de legjobban szerettem síelni. Iskolás koromban röplabdáztam és pingpongoztam. [Nagy]Tapolcsányban a Makkabin kívül volt még egy Betár-csoport, az egy jobboldali zsidó tornacsoport volt [A név a B’rit (Berit) Trumpeldor, azaz „Trumpeldor Szövetség” rövidítése, ami egyben utalás a Bar Kochba-féle felkelés – az utolsó ókori zsidó szabadságharc – végső ellenállási fészkének nevére. A szervezet Vlagyimir (Zeév) Zsabotinszkij – vagy másképpen: Vladimir (Z’ev) Jabotinsky – kezdeményezésére, 1923-ban alakult. A Betár tulajdonképpen a „B’rit Hacoár” ifjúsági szervezeteként működött. Ez a revizionista ifjúsági mozgalom, mely a cionizmus jobboldali irányzatát képviselte, önvédelmi harci csoportokat szervezett a zsidó államiság kiharcolása érdekében. A második világháború idején a szervezet részt vett a Palesztinába való illegális kivándorlások (ún. aliják) megszervezésében. – A szerk.]. A Makkabit körülbelül harminc-negyvenen látogattuk. Főleg tornáztunk itt. Csak zsidó gyerekek jártak ide. Voltak közöttünk nagyon jó sportolók is. Azt hiszem, hogy Schultznak hívták az egyiket, aki valamelyik csehszlovák Makkabi versenyen, talán Donovalyn síelésben díjat is nyert. Én csak szórakozásból jártam ide, nem versenyeztem. „Körpenkultur” a Makkabbi sportnevelés. A Makkabinak volt még focicsapata is. A városban cionista csoportok is tevékenykedtek, de a nevükre már nem emlékszem. A cionista csoportokban már akkor tanították az alapvető dolgokat, amikre szükségük lehet majd a fiataloknak, ha kivándorolnak az akkori Palesztinába. Én is jártam ilyen csoportba, hetente egyszer gyűltünk össze. Főleg Palesztináról tanultunk. Soha nem egyedül mentem oda, mindig többen voltunk. Főleg a Hiller Alice-zal, Löffler Olgával és Stefivel, Rosenthal Aranykával, aki nemrég halt meg, jártunk el oda.

Gyerekkoromban nyáron mindig Családkára jártam, a nagymamához. Nagyon jól éreztem ott magam. Sokat játszottam a parasztgyerekekkel és a béresek gyerekeivel. Mindig olyan ruhában voltam, mint a többi gyerek. Amikor hazajöttem, az udvaron lévő pléh kádban a nagymama megfürdetett, és csak így ülhettem az ebédhez. Családkán mindig összejöttek az unokatestvérek, unokanővérek. Főleg egymással szórakoztunk, de meg kell mondanom, a faluban nem éreztünk semmiféle antiszemitizmust, még [Nagy]Tapolcsányban sem különösen. Az antiszemitizmus inkább úgy nyilvánult meg, hogy a szegények irigykedtek a gazdag zsidókra. Nem látták, hogy a zsidók között is akadtak nagyon szegény családok, akik gyakran csak a jótékonyságból tartották el magukat. Gyermekkoromban sosem hallottam, hogy valaki a hátam mögött azt mondta volna, hogy ez zsidó. Mondhatom, jó volt az együttélés [Nagy]Tapolcsányban, hiszen akadtak nem zsidó barátnőim is.

Falura mindig csak nyáron mentem, a szünidőre. Sokszor a szüleim is eljöttek, és akkor az egész család pénteken elment kocsin Nyitrára, a templomba. Volt, hol aludnunk, mert Nyitrán sok unokatestvérem lakott. Családkára vagy a testvéreimmel, vagy egyedül jártam, de ott mindig összejött egy sereg gyerek, sosem unatkoztunk. A nagyszüleim sok mindent megmutattak a gazdaságban, így értettünk az állatokhoz is.

Amikor már idősebb lettem, akkor már nem nagyon barátkoztam a helybéli gyerekekkel, mert jöttek az unokatestvérek, unokahúgok és ez volt a társaságom. Sokan voltunk lányok, és természetesen a divatról is sokat beszéltünk. A nyitrai unokatestvéreim mindig modernebb, divatosabb ruhákat hordtak, mert Nyitra abban az időben egy gazdasági központ volt, és ott mindig érezhető volt, hogy minden valahogy előbbre haladott. Az én szüleim is, amikor új ruhát kellett nekem venni, akkor elvittek Nyitrára, és ott varrattak vagy vettek nekem egy divatos ruhát. Ebben a tekintetben az én szüleim egyáltalán nem voltak maradiak. Bizonyíték rá talán a sínadrágom és a felszerelésem.

A szüleimmel nemcsak Családkára jártunk üdülni, hanem fürdőhelyekre is. Az egészen más világ volt. Ezek a helyek akkor, hozzá kell tennem, hogy még ma is, a legszínvonalasabb fürdőhelyek közé tartoztak. Luhačovicét vagy Trencsénteplicet nagyon sok zsidó család látogatta. Gyakran eljártunk ezekre a helyekre, mert közel vannak [Nagy]Tapolcsányhoz. Sokszor kirándultunk csak úgy víkendre. Mondjuk, Luhačovicén kóser vendéglőben étkeztünk. Az Alexandria szállóban laktunk. Teplicben is kósert ettünk, mindenhol. Csak amikor kezdődött a fasizmus, akkor már nem. A sábeszt is meg lehetett tartani, mert kóser vendéglők is voltak a város közepén. Valamikor az volt a szokás, hogy a zsinagóga a városban állt, a zsidók a közelében laktak, hogy tudjanak szombaton gyalog járni. Sőt [Nagy]Tapolcsányban nem is volt fiáker, mert az állomás olyan közel van a főtérhez. Jártunk Bécsbe is, mert az anyámat ott operálták, és én ott voltam vele egy darabig. Az akkor nem volt probléma. Valamikor fordítva volt, nekünk volt érdemes Bécsben vásárolni.

A téli szünidőket többnyire a szüleimmel töltöttem a Magas-Tátrában. Ha nem mentünk a szüleimmel sehová, akkor a fiatalokkal kirándultunk a közeli Skalkára, ami Körmöcbánya mellett található. Akkoriban nagyon szerettem síelni. Amikor a szüleimmel a Magas-Tátrában tartózkodtunk, mindig olyan helyen szálltunk meg, hogy elmehessünk Tatranská Lesnára, mert ott volt a kóser vendéglő. Ez nagyon fontos volt, mert akkoriban csak kósert ettünk. Problémát okozott a sábesz, mert a közelben nem volt semmiféle imaház. Ha több család összejött, akkor együtt imádkoztak, de amikor csak magunk voltunk, akkor kidust csináltunk és egy ünnepi vacsorát. Mi, gyerekek még síelni is szoktunk sábeszkor. A szüleim nagyon megértők és elnézőek voltak. Ó-Tátrafüreden is sokat síeltem. A szüleink ezt nekünk, gyerekeknek lehetővé tették, mert nem voltak anyagi gondjaink. Ezek nagyon szép emlékek. Természetesen nem voltak minden évben tátrai vakációk. Még megemlíteném, hogy az egyik unokatestvérem esküvőjét is a Tátrában tartották meg. Amikor a Tátrában síeltünk, táncolni is jártunk. Emlékszem, egy Tiroler nevű tánctanár tanított bennünket táncolni. A harmincas években már több helyen lehetett kóser ételt kapni, úgyhogy már bárhová el lehetett utazni. Ahogy már említettem, sehol a közelben nem volt imaház, szóval sábeszkor nem jártunk templomba.

Három testvérem van: Márta, Dezsi és Klára. Mindegyikük [Nagy]Tapolcsányban született. Márta 1910-ben, Dezider 1917-ben és a Klári 1920-ban. Leggyakrabban Klárival játszottam, mert a nővérem, Márta kijelentette, hogy „Én vagyok az idősebb, és ti szót fogadtok nekem”. Mi persze kijelentettük, hogy már csak azért sem. A családunkban, ha lehet azt mondani, a Klára húgom volt a kedvenc, mivel ő volt a legkisebb, de a többi gyerekhez is egyformán viszonyultak a szüleim.

Márta a nyitrai gimnáziumot, az öcsém a privigyei gymnáziumot végezte el, Klári tanítónő lett. El is kezdett tanítani, de beköszöntött a fasizmus [lásd: Zsidó Kódex], ezért varrni tanult. Varrónő lett, mivel kitették őt az iskolából azért, mert zsidó volt. Abban az időben [Nagy]Tapolcsányban nem volt gimnázium, most már van egy, közel az állomáshoz. Márta nővérem a szüleim üzletében könyvelt. Dezider szintén az üzletünkben dolgozott.

Dezider öcsém a barátaival járta a környéket, és arra számított, hogy ő majd örökölni fog. Nem nagyon törődött azzal, hogy mi történik az üzletben. Az öcsémnek egészen más volt a baráti köre, és sokat futballozott. Klára húgom lassan hozzánk szegődött, lányoknál ez csak így van. A barátokkal egymást látogattuk, mindig valahol máshol jött össze a társaság. Emlékszem a születésnapokra, mindig megtartottuk, egyszóval társadalmi életet éltünk.

A családban mindenkinek megvolt a feladata. A nővérem sokat segített apámnak az üzletben. Igaz, én is besegítettem, de az én feladatom főleg a háztartás vezetése volt. Erre azért volt szükség, mert édesanyámnak megműtötték a szemét. Szabadidőmben lementem az üzletbe. A nővérem szabadidejében hosszú túrákra járt. Elment Trencsénteplicbe, Pöstyénbe, Luhačovicéra. Tagja volt a Makkabinak. Ők szervezték a turistautakat. Télen sokszor volt velem síelni a Tátrában vagy máshol. Volt olyan időszak, amikor tízen, tizenegyen is mentünk sízni a környékbeli dombokra. Ilyen volt a zsidó ifjúság élete abban az időben. Sokszor valamelyik tehetős zsidó gazda, mint például a családkai nagyapám is, kölcsönadta nekünk a szánkót és a lovakat. Úgy mentünk sízni az inoveci hegyekbe vagy a közeli Tríbecsbe. Ezeken a közös kirándulásokon mindig nagyon jó volt a hangulat. Velünk jártak a barátnőim is – Löffler Olga, akinek a húga, Elizabeth ma Izraelben él. Nagyon jó barátságban voltunk. Továbbá a Kucsera Janka, Laufer Pista ügyvéd, aki harcolt a Szlovák Nemzeti Felkelésben, és akinek egy harcostársával valami nézeteltérése akadt. Hogy mi volt a probléma közöttük, az sosem derült ki. A háború után azt beszélték az emberek, hogy valamilyen lány volt a nézeteltérés oka. Megbeszélték, hogy majd a háború után elintézik a dolgot, de egyszer csak hátba lőtték. A testvére, a Jancsi is járt velünk, a Wertheimer Pali és Oszkár, Freund Manci és Nágel Ilsa is velünk tartottak. Az öltözékünkre is emlékszem. Hosszú sínadrágot viseltünk kötött pulóverrel, és ami legfontosabb, nagyon jó minőségű sícipőt. A sítalp már kötéssel volt. Ez a felszerelés abban az időben nem volt szokványos. Síeltünk [Nagy]Tapolcsány környékén is, ahogy már említettem, s láttunk ott szegényebb gyerekeket is síelni hordóból készült sítalpon. A korcsolyánk is már egészen modern volt, kulcsos. Korcsolyázni a közeli halastóra jártunk, vagy lelocsolták a futballpálya egy részét, és ott korcsolyáztunk. A gyerekek a környékbeli dombokon szánkóztak.

A családunk modern volt, a háztartás is, de csak a nagyünnepeket tartottuk meg. A húsvétot [Pészah], az újévet [Ros Hásáná], a hosszúnapot [Jom Kipur], szóval a nagyünnepeket. A zsidóknál van egy bizonyos szokás, megemlékezés, mondjuk, húsvétkor nem esznek kovászos kenyeret, a hosszúnapkor böjtölnek és közösen gyónnak [A gyónás a katolikus hitélet része. A zsidók az olyan nyilvános böjtnapon, mint a tíznapos bűnbánatot lezáró Jom Kipur, a nap nagy részét a templomban töltik imádsággal, és bűnbánatot tartanak. – A szerk.]. Szombaton nem dolgoztunk. Az üzletet bezártuk. Vasárnap is csak délelőtt nyitottunk ki. Nem volt karácsonyfánk, de karácsonykor szintén kaptunk szaloncukrot, csokoládét, hogy ne fájjon a szívünk, mivel a barátok kaptak, és mi nem. Hanukára is kaptunk ajándékot, karácsonyra is.

Az édesapám minden szombaton elment a zsinagógába, de az anyu és mi, gyerekek csak a nagyünnepekkor. Az apám sosem tanult az öccsémmel hittel kapcsolatos dolgokat, külön tanítónk volt rá. A háború előtt nem volt bát micvám, de az unokámnak már elmentem a bát micvájára, Izraelba. Nagyon szép volt. Először beszélt az iskola igazgatónője, utána a rabbi. Minden lány sötétkék szoknyát és fehér blúzt viselt, amibe virágot tűztek. Szemben álltak a fiúk, és minden lánynak adtak ajándékot. Nem nagy dolog, de… Meg kell említenem az öcsém bár micvóját. A nagytemplomban tartottuk. Weiss rabbi vezette a szertartást. A templom megtelt, valóban nagyon sokan gyűltek össze, mert a szüleim nagy tiszteletnek örvendtek a városban. Az ünnepséget, azt hiszem, otthon, a szülői ház halljában tartottuk. Dezider órát és aranyláncot kapott a szülőktől.

A háború előtt csak a családi üzletben dolgoztam. Az én feladatom volt a raktári számlák vezetése és az adóbevallások kitöltése, ezt mind én csináltam. Ezekben az időkben soha nem fordult elő, hogy valaki lezsidózzon. Soha az életben. Amikor kezdődött az antiszemitizmus, akkor kezdtem tanulmányozni a zsidó vallást és a régi dolgokat, mert a propaganda mindent kifordított. Egyszer előfordult, hogy hivatalosan elküldött az édesapám egy céghez, egy „výkupný podnik”-ba [felvásárlóüzem], ahol egy hajdani osztálytársam dolgozott. Köszöntem neki, hogy szervusz. Nem válaszolt nekem, mert már kezdődött abban az időben az antiszemitizmus. Mikor elintéztem a hivatalos dolgot, azt mondta az igazgató ennek a lánynak – Čulákovának hívták –, hogy „Szerezzen a Friedman kisasszonynak autót, mert esik és megázik!”. No, én azt hittem, hogy vele ott mindjárt történik valami! Ő egy szegény lány volt, és ott sikerült neki elhelyezkednie. Szóval, nem egyformák az emberek. 

Ezekhez az időkhöz tartozik még az a történet is, mikor az apám felvette hozzánk az egyik cselédlányunk öccsét, a Karolt. Amikor már járták az utcákat a „hlinkások”, és „Jude“ feliratokat festettek a zsidó üzletek kirakataira, így a mi üzletünkre is, az apám kiment az utcára. Észrevette, hogy ez a Karol is festi a kirakatot. Az apám nagyon lehordta őt. Szégyellte is magát a nyomorult. Ez volt a hála, hogy apám munkát adott neki és megélhetést. Így kezdődtek a zsidóellenes fellépések a városban. Az apámat azonnal, ahogy kikiáltották a szlovák államot [lásd: Szlovákia (1939–1945)], kizárták a városi tanácsból. Sokan sajnálták a képviselők közül, de nem tehettek semmit. Rövid időn belül jött az arizáció [Árjásítás – lásd: Zsidó Kódex. – A szerk.]. Elvették az üzletünket, de szerencsére apám választhatta meg az arizátor személyét. Egy Babčák nevezetű embert választott. A szomszéd faluba való volt, és nálunk szokott vásárolni. Az apám őt akarta, hogy ő arizálja az üzletet, mert látta, hogy jóindulatú ember, és úgy is volt. Németül szokta mondogatni, hogy élni és élni hagyni. Összeszedett jó pár ezret, de megmaradt az üzlet, és a lakást is kikérte magának. Volt valamilyen protekciója fönt, így megkapta a lakásunkat, hogy ne kelljen neki bejárni a szomszéd faluból, Solčanyból. Solčanyba abban az időben nem járt se vonat, se busz. Hogy ne kelljen neki gyalogolni, kiutalták részére a lakásunkat. Amikor hazajöttünk a lágerból, akkor a lakás úgy volt, ahogy otthagytuk, még a szekrényekben is a cuccok, minden.

Mikor elkezdődtek Szlovákiában ezek a bizonyos Tiso-féle antiszemita fejlemények, akkor vagy négyen-öten zsidó gyerekek a szomszéd gyerekekkel az utcán álltunk, beszélgettünk. Odajött egy Majláth nevezetű fiú, akit ismertem. Kijelentette nekünk, hogy ő egy zsidót sem bír látni. mire az ismerősöm, a Weiss Misi azt mondta neki, hogy akkor vakulj meg. Amikor kiadták a zsidóellenes törvényeket, akkor minden alkalmazottat el kellett engedni, mert a törvény értelmében a zsidók nem alkalmazhattak nem zsidó embereket. Ez nem nagyon tetszett az alkalmazottaknak, mert elvesztették az állásukat és a megélhetést. Emlékszem, hogy a cselédlányunk, Paula még sokáig titokban bejárt hozzánk segíteni az anyámnak. A háború után sajnos már nem találkoztam vele.

A holokauszt idején Nyitrán, a Párovská utcában egy udvarban fa barakkok álltak. Ott találkoztak a gárdisták a még nem deportált tehetős zsidókkal. Itt fizették le a gárdistákat, pénzt adtak nekik. Értem is fizetett az apám, hogy valami módon legálisan élhessünk Szlovákiában. Némelykor harmincezer koronát is kértek egy személyért. Ez nagyon nagy pénz volt. Nem tudom, milyen gyakran kellett lefizetni őket, azt hiszem, hogy főleg személyes ügyekben vagy ha valaki illegálisan érkezett vagy elszökött, főleg azokról volt szó. Az unokabátyám, Zilz Móric egy gazdag gyáros volt. Télen heringgyárat, nyáron pedig konzervgyárat működtetett Nyitrán. Kijelentette, hogy minden pénzt megad, hogy megmentsen még ha csak egy embert is. Ha a jó Isten megsegíti, akkor ismét lesz pénze, ha pedig nem, akkor úgyis elpusztul. Senki nem jött vissza a családjából. Nem tudom, hány embernek segíthetett így az unokabátyám. 

A háború előtt volt egy vőlegényem, Weil Júliusnak hívták. [Nagy]Tapolcsányban nem éltek magyarok, magyarul nem is tudott senki. Ha ma is végigmenne az utcán, és magyarul beszélne, akadna ott néhány olyan ember, aki azt mondaná, hogy „na Slovensku po slovensky” [Szlovákiában szlovákul], olyan ott a helyzet. [Nagy]Tapolcsányban a baráti körben ismerkedtünk össze. Vasárnap kellett volna esküdnünk, de engem pénteken elvittek. Őt is elvitték Auschwitzba. Később megtudtam, hogy amikor meglátta, mi folyik a táborban, akkor megfogta a villanydrótot, és végzett magával.

Ami engem illet, 1942. március huszonnyolcadikán két gárdista jött értem. Pénteki nap volt, jól emlékszem [1942. március 28. szombatra esett. – A szerk.]. Azt mondták, hogy csomagoljak össze egypár dolgot, mert visznek munkára. A szomszédban, a nénimnél két lengyel zsidó nő lakott, a Vanda és az Ula, akik Lengyelországból szöktek el, ők már nekem elmesélték, mi történik náluk. Annyira megijedtem, hogy összeszedtem az összes orvosságot, amit a házban találtam – édesapám csillapítóit, szóval mindent. Egy maroknyit sikerült összegyűjtenem, és lenyeltem. Öngyilkos akartam lenni. Amikor az édesapámnak megmondtam, hogy mit csináltam, szerzett valahol, nem tudom, hol, egy taxit. Én a hátulsó kapun át mentem ki a házból, és beültem a taxiba. Nem az ülésen ültem, hanem a padlón, hogy ne lássanak meg a gárdisták. A taxi az apám utasítására elvitt a nyitrai kórházba. Ott már várt rám egy orvos, és kimosták a gyomromat. Utána persze kijelentették, hogy itt nem maradhatok, mert a gárdisták ellenőrzik a kórházat, nem bújtatnak-e ott zsidókat.

Ott maradtam az utcán állva egyedül, tanácstalanul. Nem tudtam, hogy mihez is kezdjek. Ekkor eszembe jutott, hogy nem mesze a kórháztól lakik egy barátnőm, a húgom osztálytársa, aki szintén [Nagy]Tapolcsányból származott. Már említettem a nevét, Szeges Irma. Elmentem hozzá, és elmondtam neki, hogy milyen helyzetben vagyok, és hajlandó lenne-e néhány napra befogadni. Nagy meglepetésemre és örömömre azt mondta, hogy igen. A gyerekeinek azt mondta, hogy az unokatestvére vagyok. Nyugodtan maradhatok, mert az ő férje alispán volt a nyitrai megyeházán, és itt senki nem fog keresni.

Szeges Irma férje nagy pozícióban volt mint fasiszta. A háború után ezért a gyerekeit nem vették fel a főiskolára. Úgyhogy én írtam egy igazolást, hogy gondolkodás nélkül befogadott, és segített nekem. Most az egyik fia polgármester [Nagy]Tapolcsányban, a másik főügyész, a harmadik pilóta a New York–Frankfurt közötti légvonalon. Segítettem nekik, hogy bejussanak az iskolába. Az apjuk magas pozíciót töltött be a fasizmus alatt, de érdekes, nem is láttam soha, úgy jött haza, hogy nem találtam rá.

Szeptember tizenegyedikén mindig kimegyek a temetőbe, mert ez az a nap, amikor a szegény szüleimet tömegsírba lőtték. Most voltam a temetőben, meglátogattam az Irmát is. Könnyes lett a szeme örömében, hogy meglátogattam. Nem mentem üres kézzel, minden évben küldtem neki ajándékot, hogy ne legyek hálátlan. Kilencvenhárom éves az Irma, szép kor. A húgom férje keresztény volt, Farský nevezetű. [Nagy]Tapolcsányban a temetők egymáshoz közel, majdnem egymás mellett fekszenek, ekkor meglátogatom az ő sírját is. Szép virágot veszek rájuk.

Szóval mondtam Irmának, hogy csak néhány napról van szó, mert szeretnék magamnak hamis papírokat szerezni. Nyitrán éltek rokonaim, akik anyagilag is és minden tekintetben támogattak engem. Segítettek beszerezni a hamis iratokat is. Az iratok egy Verebély melletti faluból származtak, abból a faluból, ahol a nagynénim lakott. Egy ottani család egyik lányának az iratait adták nekem, aki férjhez ment. A papirok Vnuk Mária nevére szóltak. A falu a Felvidéken volt, így nem volt feltűnő, hogy nem nagyon tudtam magyarul. Elindultam Budapestre parasztlánynak öltözve. Szekéren utaztam. Amikor átértem a magyar területre, vonatra ültem, és elutaztam Vácra, ahol két unokatestvérem lakott. Ott természetesen átöltöztem, az unokatestvéreim pedig elvittek Pestre. Pesten hamis iratokkal éltem és dolgoztam. Hogy milyen a sors: találkoztam Pesten egy ismerőssel, Engel Izsóval. Ő mondta, hogy abban az utcában, ahol ő dolgozik mint üveges, egy táblán hirdetik, hogy munkásokat keresnek. Én bizony el is mentem oda, de tévedésből a szomszéd épületbe léptem be, ami viszont az én szerencsém volt. Amit a barátom látott, az egy nyilas üzlete volt, egy bőrdíszműves üzlet. Bementem egy céghez, amit úgy hívtak, hogy Weinstein és Nádas. Ott dolgoztam mint tűzőnő, kofferokat varrtam. A kofferok néha olyan nagyok voltak, hogy egészen a vállamig értek. A koffer öltése volt a dísz, ezért annak szépnek kellett lennie. A munkámmal annyit kerestem, hogy eltartottam magam, egy szobát is béreltem. Ennél a cégnél százhúsz ember dolgozott, kofferokat, táskákat varrtak, készítettek. A munkaszolgálatosoknak is akkor kellett bevonulniuk, és táskákat varrtunk a részükre. Ott dolgoztam több mint két évig.

Találtam magamnak Pesten lakást, pardon, szobát egy zsidó aszonynál. A lakás a Jázmin utca 15-ös szám alatt volt. A szobatársam se tudta, hogy ki vagyok valójában. Örült, hogy hozzájárulok a lakbérhez. A háború után meglátogattam, és elmondtam neki, hogy ki is lakott vele a háború alatt. Nagyon meglepődött, nem is sejtette, hogy zsidó vagyok, méghozzá Szlovákiából. Pesten sokszor elkapott a razzia. Mindig tudtam magam igazolni, és szerencsére a redikülömben egy olvasókönyvet hordtam, a fedelén katolikus kereszttel, melyet az egyik barátnőmtől kaptam, hogy szerencsét hozzon nekem. Látták, hogy velem van, kérdezgettek egy kicsit, és átengedtek. Utólagos megtudtam, hogy egy detektív jött a házmesterhez [lásd: funkciók a lakóhelyen] érdeklődni utánam. A házmester azt mondta, hogy dolgozó lány vagyok, már két éve. Megúsztam ezt is.

1943-tól Szlovákiában nem voltak deportációk [lásd: deportálások Szlovákiából] és én szerettem volna hazamenni. Pesten azért összejöttünk mi, ismerősök, de nem árultuk el egymásnak, hogy hol lakunk, mert ha elkapnak valakit, akkor ne tudjon elárulni. Akadtak azért árulók is. Összeköttetésbe léptem egy emberrel, aki feketén vezette át az embereket a határon. Az út földeken keresztül vezetett. Tudta, merre kell menni. Nem is tudom, hol léptük át a határt. 1944-ben jöttem vissza Szlovákiába, Nyitrára. Ott elhelyezett engem a zsidóság, mert Nyitrán nagyon jó volt a szervezés. Az egyik unokabátyám elintézte, hogy ismét hamis iratokat kapjak. Beosztottak engem Krškanyban egy kőbányába, ahol a zsidó munkásoknak főztem. Nemsokára kitört a felkelés [lásd: Szlovák Nemzeti Felkelés], így egy darabig muszáj volt bujkálnom a szőlőben. De valaki feljelentett, és elvittek a gárdisták. Előbb bevittek minket egy fegyház pincéjébe, és mikor többen összegyűltünk, akkor Szeredbe szállítottak minket, onnan pedig egyenesen Ravensbrückbe. Ravensbrück egy női koncentrációs tábor volt Észak-Németországban. Utólag megtudtam, hogy negyvenezer nőt tartottak itt fogva. Éjjel-nappal dolgoztak a gázkamrák és kemencék [Ravensbrückben két-három hetente tartottak szelekciót, amikor is a szemmel láthatóan beteg vagy legyengült foglyokat Uckermarkba küldték „fölépülni”. Ez azonban nem jelentett mást, mint hogy egy lezárt barakkban éhhalálra ítélték őket. Legtöbbjük azonban meg sem érkezett Uckermarkba, mert kivégezték őket a teherautókból átalakított, ún. mobil gázkamrákban (ennek az akciónak a fedőneve az SS-szótárban „Mittweida” volt, a mittweidai transzport a „gázkamra” szinonimája volt) (www.jewishgen.org/ForgottenCamps/Camps/MainCampsEng.html). – A szerk.]. Mivel tudtam németül, előfordult, hogy az SS-nők elvittek engem csomagokat kirakni, amiket elvettek a frissen jött raboktól. Egyszer éjjel láttam, hogy lángokban ég a kemence, és azt mondtam, hogy schreklich [szörnyű]. Az SS-nő azt felelte, hogy ne nézzek oda. Másnap engem és öt nőt beosztottak a kemencéhez. Slauggal kellett kimosni a kemencéket, és egy medencébe ment a víz. Ott aranyfogakat kellett keresnünk, de én nem és nem akartam találni. Ott voltam kétszer-háromszor, aztán máshová osztottak be. Az volt néhány napig a munkám. Szörnyű volt. Tifuszt kaptam. A fogaim kiestek, biztosan volt negyvenkét fok lázam is, de szerencsém volt, és meggyógyultam. Szörnyű volt, én már akkor csont és bőr voltam. Nagyon rossz állapotban voltam, azt nem is lehet elmesélni. Egy szép napon azt kérdezték, hogy ki megy munkára. Jelentkeztem. Mindegy volt már nekem. Olyan állapotban voltam, hogy már… Másnap jött a Lagerkommandant – 90825 volt a számom –, és elvitt engem a Siemens gyárba [Ravensbrück egy Fürstenberg nevű városka mellett volt. Fürstenbergben működött a Siemens egyik gyára, ahol a női tábor foglyait dolgoztatták. – A szerk.]. A Siemens gyárban egy cseh nő volt – Anička Vaverkovának hívták –, aki megnézte, hogy nem reszket-e a kezem, és hogy a szemem jó-e. Jött az SS egy fehér kutyával, és azt mondja: „Anička, megint egy kommunistát vett be a gyárba?” Azt mondja, nem, ez a rokonom. (Aničkát azért zárták a lágerba, mert kommunista volt.) Ő is tudott németül. Úgy kerültem be a Siemens gyárba, ahol tisztaság és meleg uralkodott. Repülőgép-alkatrészeket csináltam, kondenzátorokat, de nem hittek nekem, és minden darabot átvilágítottak, hogy nem szabotáltam-e. Ott tizenkét órát dolgoztam. Reggel hattól este hatig. A másik héten este hattól reggel hatig. De tisztában és melegben voltam, ő mentett meg engem, ez az Anička.

Végig a Siemens gyárban voltam, onnan is szabadultam. A csehek csoportokat szerveztek, mert a közeli táborban tartották fogva Zápotockýt és a vejét. Prágában pénzt gyűjtöttek benzinre, és autóbusszal jöttek értünk. A tábor Prágától olyan messze volt, hogy egy éjszakát kint a földeken aludtunk, és csak másnap mentünk tovább. A határon elénekeltük a csehszlovák himnuszt, a „Kde domov můj”-t [Hol az én hazám? – A szerk.]. Prágában, mivel beteg voltam, elhelyeztek egy kórházban. Két hétig feküdtem bent. Amikor már kicsit rendbe jöttem, kaptam ezer koronát útiköltségre, hogy haza tudjak jönni. Amikor hazajöttem, akkor tudtam meg, hogy mi történt a szüleimmel.

Az édesapám gazdasági szempontból fontos személynek számított egészen 1944-ig, a Szlovák Nemzeti Felkelésig. Az apám utazhatott is, mert vezetnie kellett a nagykereskedést. A felkelés leverése után a németek megszállták Szlovákiát, és újra elkezdődtek a deportálások. Szeptember tizenegyedikén [Nagy]Tapolcsányból összesen ötvenhárom embert vittek el, közöttük volt az édesapám, édesanyám és a Márta nővérem. Márta a fasizmus alatt bujkált, egy ideig egy táborban, de a szülői ház padlásán is. Főleg zsidókat hurcoltak el, de akadt köztük partizán és egy-két orosz katona is. A gárdisták autóbuszon vitték őket Szeredbe, útközben meggondolták magukat, és Nemčicén, mely akkor [Nagy]Tapolcsányhoz tartozott még, kihajtották őket az autóbuszból. Meg kellett ásniuk a saját sírjukat. A gárdisták parancsnokát Zeiselnek hívták. A háború után a nevét c-vel írta: Ceisel. Amíg éltek, elvettek tőlük mindent, még az ennivalót is, aztán lelőtték és elásták őket. A háború után a város felnyittatta a tömegsírt, és vallásuk szerint eltemették az áldozatokat. Az öcsém, aki már otthon volt, felismerte a szüleinket és a nővéremet, mert a hullák télen a földben voltak. A ruhájuk szerint is felismerte őket. A zsidókat a zsidó temetőbe temették, a katolikusokat a katolikusba. A háború után hárman maradtunk a családból, én, az öcsém, Dezider és a húgom, Klári.

Dezider a háborús időszakot végigharcolta mint partizán. A csoportját Hornonitriansky partizánsky oddielnak hívták, és a parancsnokuk a szovjet Jegorov kapitány volt. Hát, sok mindenféle dolog volt ott. Olyan is előfordult, hogy az emberek segítették őket. De akadtak sajnos olyan partizánok is, akik két részre játszottak. Sok gárdista elköltözött magyar vidékre, és megváltoztatták a nevüket, mint például a Zeisel. Magyar vidéken már c-vel írta a nevét Ceisel, szlovák vidéken Z-vel. Ezek a gárdisták idejöttek a magyar vidékre, vagy elbújtak az erdőben, mint a partizánok. Mi történt velük a háború után? Semmi. Egy időben itt is volt [Érsekújvárban], hogy május elsején kivonultunk a cégtől. Én is. Az egyik gárdista parancsnokot Streichernek hívták, láttam őt, ahogy vezette a gyerekeket a felvonuláson. Valahol vidéken tanított.

Mivel a kommunisták elvették az üzletet [lásd: államosítás Csehszlovákiában], Dezider vasutasnak tanult ki, mozdonyvezetőnek. Aztán kivándorolt Izraelba, és ott is mint mozdonyvezető dolgozott. Megnősült, egy érsekújvári lány lett a felesége. Született egy lánya, Márta, aki ma Londonban él. Elment oda angolt tanulni, és ott is maradt. Márta férje egy japán, Kunici nevezetű lett. Mártának szintén egy lánya született, Juliko Kunici, de hallottam, hogy válófélben van.

A Klári húgom Szlovákiában bujkált. Először Trencsénben, de ott valahogy felismerték, ezért aztán Kelet-Szlovákiában bujkált. Abban az időben már szerelmes volt egy Farský nevezetű fiatalemberbe, aki mint a jövendő férje bújtatta. A háború után összeházasodtak. Tanító volt. A háború után Klári először egy üzletben helyezkedett el. Négy gyereke született. Az egyik meghalt, a Péter. Krisztina Lachová a Nemzeti Bankban dolgozik, a fia, Štefan kardiológus. Még egy lánya született, a Dagmar. Amikor már a gyermekek felcseperedtek, Klári a Čedoknál [A legnagyobb utazási iroda, amelyet 1920-ban alapítottak, prágai székhellyel. A név a „Československá dopravní kancelář” (Csehszlovák Utazási Iroda) rövidítése. – A szerk.] kezdett dolgozni. Tudott németül, angolul.

A Tiso alatt azt kiabálták, hogy kicsináljuk a zsidókat, de ez megmaradt a Tiso után is. Hisz ez volt a pogrom. A pogrom azért volt, mert a deportált zsidók házába beköltöztek a nem zsidók, elfoglalták az üzleteket is. Amikor a zsidók visszajöttek 1945-ben, ezek féltek, hogy vissza fogják követelni az üzleteket és a lakásokat. Ez volt a fő oka a pogrom kitörésének. Ma már egy zsidó sem lakik [Nagy]Tapolcsányban. Elmentek onnan Amerikába, Ausztráliába, Izraelba. A pogrom számomra úgy kezdődött, hogy vasárnap délután egy gazdához tejért indultam, kannával a kezemben. Találkoztam egy ismerős asszonnyal, aki azt mondta nekem, hogy „bújjon el!”. Álltam a kapu előtt, és nem tudtam, miért mondja. Egy másik asszony ismét azt mondta, hogy „bújjon el!”. Nem ment a fejembe. Mentem tovább, és megint egy azt mondta: „bújjon el!” Látom, hogy a túlsó oldalon egy asszony, akit jól ismertem, fogott egy zsidó gyereket, és a hajánál fogva húzta. Átugortam, nem gondolkoztam, a gyereket kitéptem a kezéből. Bementem a lakásomba. A pogrom ürügye viszont más volt. Vasárnap délelőtt a nagymisén azt mondta egy Richter nevű ember, hogy a zsidók el akarják foglalni a kolostort. [Nagy]Tapolcsányban apácák is éltek. Az utcán egy asszony mesélte, hogy a vasárnapi misén azt hangzott el, hogy a zsidók el akarják venni a kolostort. Ezt a templomban jelentették ki. Délután hallottam, hogy az asszonyok mentek a kolostort megvédeni. Közben doktor Mokrina a gyerekeknek védőoltást adott a chrípka [infulenza] ellen. De nem ő jött, hanem egy zsidó orvos, doktor Berger. Őt összeverték, mert gondolták, hogy biztos rossz szérumot ad a gyerekeknek. Ezután elkezdődött a pogrom, és kivonultak a városba. Nem tudom, ki vezette a csoportokat. Ment az egész csoport, és ahol zsidót láttak, összeverték. A polgármester hiába szólította fel a lakosságot hangosbeszélőn keresztül, hogy ne csináljanak olyat, meg mit tudom én, mit. A városba kivezényelték a katonaságot is. Nagyon sok embert összevertek. Az esemény után végleg elmentek a zsidók [Nagy]Tapolcsányból. Utólagosan azt írták, hogy az egészet a volt gárdisták rendezték. Én mondtam, hogy miért vennék el a zsidók a kolostort, hiszen itt áll az üres rabbi lakás, az iskolák. Minden üres, nem jöttek vissza a gyerekek. Minek a kolostor, itt vannak a főtéren az üres házak. A pogrom csak vasárnap délutánig tartott. Másnap kimentem az utcára, találkoztam az emberekkel, kérdezgettek, hogy van, mit csinál, mintha semmi sem történt volna. [„1945 őszén a városban elterjedt a hír, hogy a nagytapolcsányi kolostorból kilakoltatják az irgalmas rend nővéreit, és zsidó tanítóképző létesül a kolostorban. 1945. szeptember 24-én [hétfőn] reggel több tízezer nagytapolcsányi vonult az utcára tüntetni, közben a tömegben a legkülönfélébb álhírek kaptak szárnyra. Jóllehet szó sem volt arról, hogy a rendházban zsidó tanítóképző létesül, a tüntető tömeg tudni vélte, hogy a zsidók máris beköltöztek, keresztény kegytárgyakat gyaláztak meg, az apácákat kiűzték, és a feszületet is megtaposták. A pogromhangulat rövidesen tettlegességgé fajult, mert valaki kitalálta, hogy egy zsidó orvos valamilyen védőoltási akció keretében méreggel oltott be keresztény gyerekeket. A tömeghisztériává fokozódott indulatok oda vezettek, hogy a tüntetők erőszakkal behatoltak a nagytapolcsányi zsidó családok házaiba, mintegy félszáz zsidót megvertek, több házat kifosztottak. A rendőri közbelépés után 15 zsidó embert kórházba kellett szállítani. A rendőrség nem bírt a tömeggel, a hangulat csak a segítségül hívott katonai erők megérkezése után csillapodott” (nol.hu/article-proxy/381667/ - 52k). – A szerk.]

A háború után a szülői házban laktam. A kommunizmus alatt elvették az üzletünket. Nem volt mihez kezdeni. Később a házat is lebontották, mivel egy szegény kommunistának a háza mellettünk állt, és sok pénzt akart azzal keresni, hogy a telkén építsék fel a kommunista párt kultúrházát, azért lebontották a miénket is. [Nagy]Tapolcsányban a kultúrház épületét úgy hívják, hogy „čapkáreň” [tapsolda], mert a kommunizmus alatt mindenki „čapkál”-t. 1946-ban férjhez mentem, Érsekújvárra költöztünk. Megszületett a kisfiam. Később az élelmiszer-nagyraktárban dolgoztam.

Közvetlenül a háború után elmentem Érsekújvárra intézkedni egy ügyben. Egy [érsek]újvári asszony eljött [Nagy]Tapolcsányba a szüleimhez, még a háborús idők alatt, hogy Pestre utazik egy családhoz, és ruhaneműt, kabátot és mit tudom én, mit visz nekik. Felajánlotta a szüleimnek, hogy nekem is elviszi a holmijaim, ha küldenek vele. Arról kezdett beszélni, hogy én ékszert is kérek, amit a virágcserépbe dugtam. Ekkor rájöttek a szülők, hogy hazudik. Ez a nő nem adott nekem semmit. Később erről a nőről mesélt nekem a Fischer néni, akivel jóban voltam, mesélte, hogy a határon mindent elvettek tőle. A háború után egyszer a Zámčannál [Zámčan – textilgyár. – A szerk.] megláttam rajta a sötétkék selyemruhámat, kivarott margarétákkal. Amikor meglátott, úgy eltűnt, hogy többé nem találkoztam vele. Ezt az asszonyt akartam felkeresni, de nem sikerült. Pôrodníčka [bábaasszony] volt. Nagyon rossz ember lehetett, mert az egyik udvaron az asszonyok meg akarták verni, és csak úgy menekült, hogy az ablakon kellett kiugornia. Schultznénak hívták. Zsidó férje volt. Vissza akartam tőle kérni a ruháim, de balszerencsémre az a csendőr, akihez fordultam, jóban volt vele. Így nem sikerült visszakapni a holmijaimat. Bementem egy [nagy]tapolcsányi barátnőmhöz, aki [Érsek]Újvárott dolgozott. Mindenki elpusztult a családjából, csak ő maradt meg. A zsinagóga mellett dolgozott, volt ott egy üzlet, ahol porcelánt és kristályt árultak, ő volt a pénztárban. Ez a barátnőm mutatta be ott a leendő férjemet.

Először csak levelezgettünk, majd eljött látogatóba is. 1946-ban megtartottuk az esküvőt Pöstyénben, egy szállodában. Nem akartam [Nagy]Tapolcsányban tartani, mert sok mindenkit meg kellett volna hívni, de mivel nem voltak szüleim… A lelkiállapotom is rossz volt. Az esküvőnkre eljött a húgom. Nem is akartam, hogy [Nagy]Tapolcsányban kíváncsiskodjanak. A zsidó esküvőt [lásd: házasság, esküvői szertartás] Pöstyénben tartottuk meg, a polgárit még előtte itt, [Érsek]Újvárban. Annak idején még nem a városházán eskettek, hanem a mai inasiskola helyén, ott volt a jegyző. Az esküvőm alkalmából először és egyben utoljára is elmentem a mikvébe itt, [Érsek]Újvárban.

A férjemet Ondrej Hornnak, magyarul Horn Andrásnak hívták. A szülei Horton éltek [Hort – nagyközség volt Heves vm.-ben, 1891-ben 3000, 1910-ben 4100, 1920-ban 4400 lakossal. – A szerk.]. A férjem is ott született, de aztán eljöttek Érsekújvárra, mert itt élt az egész családjuk. Még Magyarországon kereskedelmi iskolát végzett. A párom anyanyelve magyar, ezért eleinte magyarul beszéltünk, de aztán szlovákul, mert ő is meg akarta tanulni a szlovák nyelvet. Mindig azt mondta, hogy te előbb megtanultál magyarul (helyesírásra gondolt), mint én szlovákul. A férjem családjának volt egy fatelepe, már itt, Csehszlovákiában [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság], ott dolgozott ő is. A kommunizmus alatt elvették a telepet, így a férjem a Jednotában helyezkedett el. Megkedvelte őt a Jednota főnöke. Kijelentette, hogy olyan ember kell a Jednotának, aki egyben jó kereskedő is. Behívta magához a férjemet, és azt mondta, hogy maga lesz a cég ügyvédje. Maga most összecsomagolja a holmiját, és hétfőn reggel az Alacsony-Tátrába megy iskolára. Emlékszem, télen volt, mert hosszú trikókat vettem neki. Ott tanulta a jogi tanácsadást. Nem kellett mindent megtanulnia, csak az üzleti részt. Huszonöt évig dolgozott a cégnél mint ügyvéd. Amikor elment nyugdíjba, még fél napot dolgozott egy vendéglátó cégnél, szintén mint jogász. Nagyon sokat dohányzott, több, mint negyven cigarettát szívott el naponta. Tüdőrákban halt meg. Tizenkilenc éve már, 1986. december ötödikén. Zsidó temetése volt, de csak a templomban, mert a fiam már Amerikában élt. A Jednotából is elbúcsúztatták. Itt van a zsidó temetőben eltemetve. [Nagy]Tapolcsányban ilyesmi nem létezett, hogy külön van a vallásos és a kevésbé vallásos temető, ott csak egy temető van. Itt, [Érsek]Újvárban kettő is van. A férjem a kevésbé vallásosban nyugszik. A sírkövet már mindkettőnknek elkészíttettem. 

Először egy vendéglőben kezdtem dolgozni. Az épület a csendőrség közelében állt. Amikor felépült a nagykereskedés, ahonnan az üzletbe szállítják az élelmiszereket, akkor beléptem oda. Az én feladatom volt felügyelni az üzletek árukészletére. Minden boltba egy bizonyos napon szállítottuk ki az árut. Ezt ki kellett írni. Az üzletvezető kiírta a megrendelést, ez kell, az kell, én átvettem, és kiírtam. Talán tíz teherautóval szállították szét az árut.

1948. április tizennyolcadikán megszületett a fiam, Pali. A fiunknak volt brít milája, megtisztelték. A háború után itt elég sok zsidó lakott, de 1948-ban megkezdődött a kivándorlás Amerikába, Izraelba és Ausztráliába. Mi is ki akartunk menni, de mivel megszületett a kisgyerek, várni akartunk egy kicsit, mert ott nem tudtuk volna neki nyújtani azt, amit kell. Aztán már nem mehettünk. Nagyon boldogok voltunk. Örömmel neveltük. A fiamat kiskorától a zsidó valláshoz vezettük. Rendszeresen eljárt a templomba is. Fleischer bácsi tanította őt héberre és természetesen a zsidó szokásokra. Volt bár micvója, emlékszem, a Rajtman cukrász sütötte a süteményeket.

A fiunkkal otthon csak szlovákul beszéltünk, de a barátai és az iskolatársai csak magyarul beszéltek. Ott laktunk a Bernolák utcában. Szlovák iskolába járt. Az igazgató egyszer behívta őket: „Gyerekek, ti szlovák iskolába jártok, és magyarul beszéltek, legalább az iskolában a szünidő alatt beszéljetek szlovákul.” Jó barátai voltak a Ševčík Laci, Forgács Milán, azt hiszem, hogy most ő az iskola igazgatója. A fiam szlovákul és magyarul tud még ma is. Adtam neki magyar könyveket, amelyeket ajándékba kaptam, de azt mondta, hogy anyu, nekem nehezemre esik már olvasni. A felesége Pöstyénből származik, szlovák. Otthon is csak szlovákul beszéltek. Amikor még az unokáim otthon voltak, ők is tudtak szlovákul. A férjük amerikai állampolgár, ma már csak angolul beszélnek. A fiúunokám azt mondja: „Ja vím slovensky! Prosím si pivo!” [Tudok szlovákul! Sört kérek!] Nagyon jó gyerek. Ízlett neki a szlovák sör. Amerikában is árusítanak sört, de alacsonyabb a szesztartalma. Mondjuk, a jogosítványt Amerikában megkapja a tizenhat éves is, de inni nem kap, csak huszonegy évesen. Furcsa.

Pali nagyon gyűlölte a kommunista rendszert. 1968-ban [lásd: Prágai tavasz], amikor bejöttek az oroszok, megszökött. Először Bécsbe mentek a majdani feleségével. A Szochnut elszállította őket Izraelbe. Izarelben, Haifában fejezte be az építészmérnöki iskolát, ott „Technion”-nak hívják. Itt két évet járt, a többit Izraelban fejezte be. Izraelben élt egy távoli rokon, akinél idénymunkásként dolgozott, hogy némi pénzt keressen. Nagyon jó ember a fiam, nagyon jó szívű, rendes. Izraelból kiküldték két és fél évre Nigériába. Nigéria akkoriban angol kolónia volt, az Elefántcsontparton voltak [A Nigériai Szövetségi Köztársaság 1960 óta független állam, és ugyanez év óta a Nemzetközösség tagja. – A szerk.]. Főleg gátakat épített. A víz ott, Afrikában nagyon fontos. Az elnöki palotában már nem is tudom, mit építettek. Érdekes volt, hogy egyszer kaptam egy képet az Elefántcsontpartról. Az unokáim egy medencében ültek, ahol krokodilok úszkáltak. Hát én rosszul lettem. Telefonáltam a gyerekeknek, hogy mertek ti ott ülni?! Azt mondták, hogy az elnök párizsi egyetemre járt, és kitanult gyerekorvos. Amikor visszajött Nigériába, akkor visszavette a régi szokásokat, az öltözködést, mindent, ami ott van. Egy jós megjövendölte neki, hogy a lelke a halála után egy krokodilba fog vándorolni. Ezért, hogy ne kelljen a lelkének messzire vándorolni, idomított krokodilokat tartott. Csak azon csodálkoztam, hogy ez egy egyetemet végzett ember, és… A jól végzett munkájáért a fiam egy körutat kapott Amerikába és Kanadába. Úgy megtetszett neki Amerika, hogy kiköltöztek oda. A fiamnak három államvizsgát kellett letennie. Fél éven belül a foglalkozása mellett megcsinálta. Most egy ipari üzemet épít, tíz órát dolgozik naponta.

Tartjuk egymással a kapcsolatot. A fiam és a felesége évente eljönnek ide. Én háromszor voltam kint. A fiúunoka, Ofer tavaly szintén járt itt a felségével, akkor nősült. Nagyon tetszett neki Szlovákia, főleg a pöstyéni termálfürdő. A lányt, Ronitot nem láttam, mert nem utazhatok ki, már nem tudok. Háromszor voltam náluk. Amikor a férjem meghalt, fél évig náluk laktam. Nem nagyon látogattam az istentiszteleteket. A fiam ott beilleszkedett a zsidó közösségbe. A legjobb barátja a Katz Mojse, a ber-sévai rabbi fia. A fiam feleségét Boženka Hornovának, született Mydlovának hívják. Pöstyénből származik. A menyem rokonságával jóban vagyok itt is. A szülei már meghaltak. Az ünnepekre is felhívtak. Amikor eljönnek Amerikából, akkor együtt összejövünk Pöstyénben. A lehető legjobb viszonyban vagyok a menyem családjával.

Paliéknak két gyermekük született. Ronit 1971-ben és Ofer 1975-ben. Az unokáim tudják, hogy zsidók. Az apjuk tiszteletére eljönnek a nagyünnepekre, a család összejön. Ronit már Izraelban született. Nagyon tudja, hogy mit és hogyan kell. Húsvétkor [Pészah] nagy vacsorát tartunk, úgy is mondhatom, hogy a Krisztus utolsó vacsorája, olyan módon, hogy összejön a család. Eszik ezt a nem kovászos kenyeret, bort, meg mit tudom, mit. Vacsora van, és akkor összejön a család. Hát most is az unokái, tehát a dédunokáim a fiamnál vacsoráztak. Ha kell, a mama is segít. Mindkét unokám közgazdasági egyetemre járt. A lányunokám nagyon okos, nagyon ügyes. Három gyereke van, nem dolgozik. A férje amerikai, a vallását nem kérdeztem. Foglalkozására nézve gyárigazgató, ilyen eletrotechnikai dolgokkal foglalkozik. Azonkívül felülvizsgál még két gyárat. Nagyon sokat utazik. A legidősebb dédunokám alapiskolába jár. Bradley egy évvel fiatalabb, óvodába jár, ugyanúgy a harmadik, a Dean is.

A háború után a vallást csak szimbolikusan tartottuk. Megtartottuk a nagyünnepeket. A férjem minden szombaton eljárt a templomba, de én csak az ünnepekkor. Nemrég is voltam egy halotti misén. A háború után nem díszítettünk karácsonyfát, de most, amikor már Pozsonyban töltöm a testvérem lányánál [Kristína Lachová] az ünnepeket, akkor már ott van karácsonyfa. Én is segítettem a díszítésénél. Krisztina apja katolikus volt, és a férje is az. Ő már katolikus. Díszítenek már karácsonyfát. A fiunknak csak később meséltük el, hogy mi történt a családommal. Néha szoktam főzni zsidó ételeket, diós halat és sóletet.

Nagyon rosszul éltem meg az 1948-as kommunista hatalomátvételt. A Sztálin-rendszer alatt negyvenmillió ember pusztult el. A kommunizmus alatt az volt a bűnünk, hogy a férjem nem lépett be a kommunista pártba. Üldözve voltunk. Egy háromszobás lakásban laktunk. A kommunisták szerint nagy volt nekünk, így betettek hozzánk egy családot. A fiuk kétszer is betört hozzánk – lopott. Kaptak egy szoba-konyhát, nekünk is csak annyi maradt. Elhatároztuk, hogy elmegyünk onnan lakni. Eladtuk a házat, és idejöttünk lakni, a panellakásba. A férjem családjának a fatelepét elvették. Szenvedtünk a kommunizmus alatt. A férjemet ártatlanul letartóztatták, Komáromban tartották negyvenkilenc napig. Alexander Dubček apja, Štefan [nagy]tapolcsányi származású volt. [Nagy]Tapolcsány nem nagy város, és mivel ismertem, felkerestem. Azt mondtam, hogyha a férjem bűnös, és ha én hazudtam, akkor adjanak neki dupla büntetést. De a férjem ártatlan, és intézze el, hogy elengedjék… Ő segített, hogy a férjemet kiengedjék a börtönből. Az volt az érdekes, hogy semmi papírt nem adtak neki, azért hogy ne maradjon erről az esetről semmi nyom. Dubček csak betelefonált Komáromba, és a férjemet kiengedték. Az 1968-as évből csak arra emlékszem, hogy ott laktunk, ahol bejöttek a tankok. Előbb féltünk, de aztán mit tudom én.

Izrael megalkulására nagy örömmel reagáltam, hogy végre van saját országunk. Csak szörnyű, hogy ezek a merényletek… Érdekes, hogy nem egyformán van ez. Haifán, ahol a fiam lakott, az egy gyári város, inkább szocialista, ott nemigen van robbantás vagy ilyesmi. Haifában hatszor voltam. Egyszer, amikor ott tartózkodtam, odajött a fiamhoz egy arab. Köszönt, a fiam üdvözölte. „Mérnök úr, szeretnék egy tervet egy arab stílusú házhoz.” A különbség az, hogy az arabok először oszlopokat építenek. Fönt van a ház, ha van elég pénze, akkor az oszlopokat beépíti, és lent is lesz lakás. A fiam tudta, mert az első állása városi mérnök volt. Ott az arabokkal jóban vannak.

A konfliktus nagyon ki van élesítve Jeruzsálemban. A legnagyobb szerencsétlenség, hogy a Szent Hegyen három templom áll egymás mellett: a zsinagóga, a katolikus templom és a mesita. Nem lehet elosztani. Én bementem mindegyikbe. Csak a mesitába kellett befizetni. Le kellett venni a cipőt, de aki tudta, az vitt magával papucsot. Voltam a Krisztus sírjánál is. A Krisztus sírja nincs a földben, hanem csak fekete vászonnal van betakarva. Állandó szolgálatot tart ott egy pap. Gyertyát is gyújthat az ember. Egy perselybe bedobnak öt dollárt, és kész. Nem kérnek belépőt, de ha valaki akar… Balszerencsémre egy francia csapat tartózkodott ott, így nem volt nyugalom. Azonkívül megnéztem a nazareti templomot is. Gyönyörű, maga a kereszt öt kiló aranyból van. A templom bézs színű, de olyan tiszta, hogy a padlóról akár enni is lehetne. Modern stílusban épült, de bent megtartották a régi hagyományokat [A nazareti Angyali üdvözlet templomáról van szó. – A szerk.]. Kint egy kutat fúrtak, Szűz Máriának szentelték, ott a víz a legfontosabb. A nazareti templomot kétszer is megnéztem, mert annyira meghatott. A kapunál egy plébános [de legalábbis katolikus pap] állt. Amint belép az ember, mondjuk, voltak ott amerikaiak kivágott ruhákkal, a plébános azt mondta, sorry, így nem mehet be. Szvettert vagy kendőt kellett felvenni, csak úgy lehet oda belépni. Csak az a tragédia, hogy így egyik templom a másik mellett áll, és nem lehet elosztani. Mindegyiknek népnek ez a legszentebb helye. A mesitában láttam egy üveg valamit, a vezető magyarázta, hogy azon keresztül ment Allah az égbe, mert az volt a legmagasabb pont, és az állt legközelebb az éghez [Hornova emlékezetében valószínűleg egy kissé összecsúsztak a helyszínek: a Szent Hegy a Templom-hegy. A Templom-hegyen (Moriah-hegy) állt egykor az i. e. 590-ben épült Első Templom (Salamon Templom), amelyet i. e. 586-ban leromboltak a babiloniak, majd itt emelték az i. e. 6. században az új, a Második (Salamon) Templomot, amelyet i. sz. 70-ben, miután Jeruzsálemet elfoglalták, a rómaiak romboltak le. Ma már csak a Siratófal, a Templom-hegy külső, tartófalának nyugati szakasza az egyetlen megmaradt rész abból az építményből, amellyel Heródes egészítette ki a Második Templomot. (A Siratófal megőrizte szentségét a zsidó tudatban, annak ellenére, hogy nem volt része a Templom épületegyüttesének. A falat azért nevezték el Siratófalnak – de nem maguk a zsidók, ők „Nyugati falnak” (Kótel maaraví) nevezik –, mert a zsidók itt gyászolták a Templom lerombolását.) Ugyancsak a Templom-hegyen, a déli oldalon áll a muzulmánok harmadik legszentebb helye, a 7. században épült al-Aksza mecset és a hozzá tartozó Sziklamecset. A Templom-hegyen azonban ma se zsinagóga nincs, se katolikus templom. – A szerk.].

Izraelban összesen hatszor, Amerikában háromszor voltam. Az egész ország tetszett, a pálmák a tenger…, szóval minden. Keservesen dolgoztak ott, mert akik kimentek, akik elszöktek a fasizmus elől, még sátrakban laktak, és mindenütt mocsarak, ingoványok voltak. Idealisták voltak, ezért dolgoztak. Szép az az ország, ha nyugodt és békében tudnak élni. Amerikában háromszor voltam. Egyszer egy hétig New Yorkban, majd Hollywodban laktam. A város nem nagyon érdekes, csupa trükk. Egy napig a Disneylandben is tartózkodtam. Kipróbáltam a tengeralattjárót, hogy megismerje az ember a tengeri életet. Megnéztem Las Vegast. Las Vegas egy sivatag, négy és fél órányira van Los Angelestől. Egy fantasztikus valami, rengeteg kaszinó. Én is játszottam egy kaszinóban, pókereztem. Százhúsz dollárt nyertem, aztán már nem járt a kártya, veszíteni kezdtem. Abbahagytam. Sétáltam az automaták között. Ahogy sétálgattam, látom, az egyik ember nyert. A nyereség fém dobozba potyog, hogy zajt csapjon, és az emberek lássák, hogy valaki nyert. De volt olyan eset is, hogy valaki az autóját is elveszítette. Gondolta, hogy egyszer csak nyerni fog, de nem nyert. Nem lehet leírni azt a Las Vegast, fantasztikus. Most a menyem bátyja utazott ki Németországból Las Vegasba a feleségével és gyerekkel. Mondtam nekik, hogy azt nem lehet egy nap alatt megnézni. Mesélték, anyu, ha most látná, hogy mi van ott még! Fantázia.

A 1989-es év [lásd: bársonyos forradalom] nem érintett különösebben. Ami a mostani életem illeti, van egy társaságunk, akik rendszeresen összejárunk. Sajnos mindegyikünk már özvegy. Mindig találkozunk valamelyikünknél, elsősorban elmeséljük, hogyan állunk a betegségeinkkel, aztán szinte mindenről beszélgetünk. A mindennapi életünkben sokat segít az, hogy mindenkihez rendszeresen jár egy ápolónő. Nem utolsósorban itt van még a Heni [Henrich Stern – szociális munkás az érsekújvári hitközségnél], aki bennünket, öregeket szükség szerint elvisz autóval az orvoshoz vagy az itteni összejövetelekre, amit a kile [hitközség] szokott szervezni. Hozzá kell tennem, hogy a kile vezetősége mindent megtesz az életünk megkönnyítése érdekében.

Életrajz 

A szellemileg friss, hatvanévesnek kinéző, nyolcvanéves özvegy Szegő Andorné szép, rendezett lakásban él. A mai napig felfoghatatlan számára, hogyan lehetett elpusztítani 600 000 magyar zsidót, és emlékeiben ma is elevenen él annak a több száznak a története, akit személyesen is ismert.

Anyai dédszüleim, Fried Sámuel [1859–1944] és felesége [1864–1924] Tiszaszederkényben éltek [Kisközség volt Borsod vm.-ben, 1891-ben és 1910-ben 1600, 1920-ban 1400 lakossal. – A szerk.]. Ott születtek a gyerekeik: Sándor, József, Vilmos, Vilma, Berta és nagyanyám, Fried Gizella. A dédszüleimnek földje volt, és gazdálkodtak. Nem tudom, mekkora föld volt, de ellátta őket. Ezenkívül volt egy szatócsboltjuk, ahol mindent lehetett kapni, de az már életük későbbi szakaszában. Minden évben elmentünk hozzájuk egy napra, mert meglátogattuk a nagyanyám sírját, aki 1915-ben, harminchárom éves korában halt meg. Ezek a látogatások három-négy éves koromtól az utolsó, Auschwitz előtti évig zajlottak. A dédszüleim háza hagyományos parasztház volt, tornáccal, onnan nyílt a konyha, és a konyhából kétoldalt két szoba. Földes padló volt. A bolt a ház elején volt, hozzáépítették. Nagy udvar volt, az udvaron szénaboglya, volt kocsiszín, istálló, rengeteg állat. Volt kocsijuk, és voltak lovak, volt egy tehén, és csirkék, libák szaladgáltak az udvaron.

Dédanyám korábban meghalt, és dédapám Berta nevű lányával élt együtt. Berta férje, akit Beris bácsinak hívtak, az 1930-as években kiment Amerikába. Borzasztó szegénység volt akkor ott egész Szabolcs megyében, és Beris bácsi úgy határozott, hogy kimegy Amerikába, összeszed egy házravalót, és akkor külön tudnak költözni a szülőktől. Négy évig volt kint Amerikában, nyelv nélkül, szakma nélkül. Bekerült egy ruhatisztító műhelybe, és egy pincében vasalt reggeltől estig. Megvakult ebben a szörnyű munkában, úgyhogy vakon jött haza, szinte pénz nélkül. És amíg kint volt, addig sem küldött haza pénzt. Házat nem tudtak venni. Berta néni élete végéig dühös volt rá, hogy ilyen marhaságot csinált, hogy otthagyta őt két gyerekkel. Aztán őt is elvitték Auschwitzba, mert addig még élt. A fiuk, Adus (Adolf) munkaszolgálatos lett, senki nem tudja, hol pusztult el. Volt még egy lányuk is, Ilonka, ő pedig a kisgyerekeivel került Auschwitzba. Így pusztult el az egész család, így múlt el Tiszaszederkény. Szegény Zajdi, így nevezték dédapámat, életében nem mozdult ki [Tisza]Szederkényből, neki ott rengeteg dolga volt. Volt egy morotva, oda kiment, megfogta az aznapi halat, akkor az is megvolt, szóval Tiszaszederkény volt a világ legjobb helye. Amikor megkezdődött a deportálás, egyszerűen nem akarta elhinni, hogy vele ez megtörténhet, hogy össze kell szedni a batyuját, és el kell mennie. Mondta a lányának: „Berta, mondtam már neked, hogy adjál száz pengőt a bírónak, hogy hagyjon békén. Nem megyek ki a házamból.” És ezt ismételte szegény eszelősen, hogy száz pengőt kell adni a bírónak.

Pedig jó viszonyban éltek a szomszédokkal. Amikor a Bábi [dédmama] temetése volt, az egész falu kijött. Az asszonyok fekete ruhában énekelték a zsoltárokat. Az egész falu gyászolta. Akkor még így együtt élt a falu. Az egyik adta ezt, a másik adta azt, segítettek egymásnak aratáskor, szóval teljes jogú polgárok voltak, nem volt semmi olyan, hogy ők zsidók vagy nem zsidók. A szomszédok ápolták Bábi sírját, csak szépet és jót mondhatunk róluk. Péntek este becsukódott az ajtó, mert akkor gyertyát gyújtottak [lásd: gyertyagyújtás], és a szombat csak az övéké volt, az a falutól el volt zárva.

Gyerekeik a környező falvakban éltek, és hazajártak. Fried Vilmos Miskolcon élt, ott volt halkereskedő. Fried Sándor Szakáldon élt, gazdálkodott, szőlője volt [Szakáld – kisközség volt Borsod vm.-ben, 1910-ben és 1920-ban nem egészen 500 főnyi lakossal. – A szerk.]. Fried József Mezőcsáton élt, de Nemesbikken bérelt földet, és azon gazdálkodott [Mezőcsát – járásszékhely nagyközség volt Borsod (1920 után: Borsod, Gömör és Kishont) vm.-ben, 1891-ben 5200, 1910-ben 5500, 1920-ban 5800 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság); Nemesbikk – kisközség volt Borsod (1920 után: Borsod, Gömör és Kishont) vm.-ben, 1891-ben 100, 1910-ben és 1920-ban 1100 lakossal. – A szerk.]. Vilma Örkényben élt, azt hiszem, szatócsboltjuk volt [Örkény – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben 2200, 1910-ben 4700, 1920-ban 5600 lakossal. – A szerk.]. Fried Endre Tiszapalkonyán élt [Tiszapalkonya – kisközség volt Borsod vm.-ben, 1891-ben 1600, 1910-ben 1700, 1920-ban 1600 lakossal. – A szerk.], szatócsboltja volt, ahol a petróleumtól kezdve a dianás kakasig mindent lehetett kapni. Mindenki Auschwitzban végezte.

Egyetlen család menekült meg, Fried Sándorék. Szerén néni volt a felesége. Volt két lányuk, Ilonka és Gizi és egy fiuk, Pisti. Ilonka hozzáment Taub Dumihoz, aki fogtechnikus volt. Taub nagy cionista volt, ő volt a Mizrachi vezetője Miskolcon. Miskolc nagy cionista város volt, három cionista egyesület is volt. Taub nagyon agilis volt, nem csak a szája járt, tett is. Szlovákiából, Kassáról és környékéről akkoriban rengetegen szöktek át, és mindenkinél megvolt Taub címe. Aki megérkezett, az először náluk állt meg. Akiket elkaptak, és fogva tartottak, azoknak Taubék minden nap vittek ebédet, intézték a papírokat. Ennek révén ők sokkal jobban értesültek voltak, mint az átlagos zsidók. Nem egy álomvilágban éltek, hogy a magyar zsidókkal ilyesmi nem fordulhat elő. Akik náluk megfordultak, elmesélték, hogy mi történt velük, és hogy ez vár rátok, ne várjátok a sült galambot, tegyetek érte, hogy életben maradjatok. Ez motiválta az én Ilonka unokatestvéremet is, és ennek köszönhetik, hogy életben maradt a család.

Amikor Ilonka férjét behívták munkaszolgálatra, Ilonka állapotos volt a gyerekkel, ezért a szüleihez költözött Szakáldra. Ilonka nagyon szép fekete asszony volt. A németek bevonulása körüli időkben, amikor a fia három éves volt, vagy még annyi se, szőkére festette a haját, és Miskolcon keresztény papírokat szerzett. A keresztény papírokkal fölment Pestre, a fiát Szakáldon hagyta. Kivett egy albérleti szobát egy katonatiszt családjánál mint erdélyi menekült. Szereztek neki munkát egy varrodában. Szerzett keresztény papírokat a testvérének, Gizinek is. Közben Fried Sándort munkaszolgálatra vitték, Szerén néni és Ilona kisfia Szakáldon maradt. Innen vitték őket Mezőcsátra, a gettóba. Az idő szaladt, már Gizi is Pesten dolgozott keresztény papírokkal, és még mindig nem tudták, hogy a gyerekkel mi lesz. Azon már nem is gondolkodtak, hogy mi lesz a szüleikkel. Egy nap hírt kaptak Mezőcsátról, hogy rövidesen viszik el a zsidókat a gettóból. Ilonka a varrodában olyan kapcsolatba került egy kolléganőjével, hogy el mert mondani neki mindent. Megkérte, hogy menjen le [Mező]Csátra a hasonló korú gyerekének a papírjaival, és hozza el az ő kisfiát. Az asszony vállalta. Leutazott [Mező]Csátra, bement a gettóba, és kihozta a kisgyereket. Szerén néni maradt. Sokáig kellett várni az állomáson a vonatra, és hogy, hogy nem, a gyerek visszaszökött ettől az asszonytól a gettóba. Az asszony újra bement a gettóba, megtalálta a nagymamát és a gyereket. Mondta a nagymamának, hogy ki kell kísérnie őket, mert másképp nem tudja a gyereket elvinni. Szerén néni felvette a fekete berlinerkendőjét, és semmi változtatás nem kellett, ő ilyen volt, egy öreg parasztasszony. Sikerült nekik kijönni a gettóból. Úgy látszik, Mezőcsáton még nem őrizték olyan komolyan. Bejött a vonat, és a gyerek nem engedte el Szerén néni kezét, így ő is felszállt a vonatra. A Keletiben volt az igazoltatás, csak ez volt a rémség. Szerén nénihez a fekete berlinerkendőjében hozzá se szóltak. A nőt és a gyereket igazoltatták, a papírok rendben voltak. Így menekült meg ez a család. A katonatiszt családjánál laktak, aki el hitte, hogy ők erdélyi menekültek. Szerén néni nem is nézett ki zsidónak, olyan volt, mint egy szakáldi parasztasszony. Csak a gyereknek kellett tudni egy dolgot, hogy nem szabad pisilnie soha mások előtt, és egy nevet kellett megtanulnia. És ez az okos kisgyerek végig fantasztikusan jól csinálta, nem történt semmi baj, és megélték Pesten a felszabadulást. Sándor bácsi is visszajött, és visszajött Pisti is. Egyedül Ilonka férje, Taub nem jött vissza.

A háború után Ilonka az első gyerekalijával kiküldte a fiát. Egyedül egy ötéves gyereket, vagy még annyi sem volt. Aztán alijázott Gizi. Ilonka még várta vissza Taubot. Aztán megjött az utolsó hír, hogy hol lőtték agyon. De még mielőtt folytatom Ilonka sorsát, el kell mesélnem valamit. Az egyik Kassa melletti faluból menekült fú, Zalmi, szintén megkapta Taubék címét, de Miskolcon élt a nagybátyja is. Zalmi egy szót sem tudott magyarul. Németül tudott és szlovákul. Amikor átjött, először a nagybátyjához ment a kis motyójával. A nagybácsi mondta, hogy nem maradhat ott éjszakára, mert őt figyelik, és ő ezt nem reszkírozza meg. Késő este volt, a várost nem ismerte, magyarul nem tudott, nem mert elindulni. Bebújt a kutya óljába, és ott aludt. Másnap elment Taubékhoz. Taubék persze befogadták, és ott bújtatták. Voltak még hárman szlovákok. Ez a Zalmi lett eztán Ilonka második férje, és együtt alijáztak 1947-ben vagy 1948-ban, illegálisan. Szerén néni és Sándor bácsi legálisan mentek ki. Ilonka és Zalmi sokáig Cipruson voltak, mert nem engedték be őket. Aztán egy idő múlva mehettek. Amikor a gyerek megtudta a nagynénjétől, Gizitől, hogy jön az anyja, kijött a kibucból, és elment Tel-Avivba, Gizihez, aki egy háznál cselédeskedett. Úgyhogy ő már ott várta az anyját. A hajóhoz egy kibuc küldött teherautókat. Elindult velük a teherautó, és karambolozott. Zalmi mentette meg Ilonka életét, mert a nagy ütközésből kirántotta, de már egy kicsit beléjük kapott a láng. Ilonkának megégett az egész arca, leégett a szempillája. Zalminak nem történt semmi baja. Ez volt a megérkezés Izraelbe. Ilonkát egyenesen vitték a kórházba, és a gyerek ott látta újra az anyját, gézbe csomagolva. De aztán kialakult az életük, Zalmi először valami Tel-Aviv melletti gyárban dolgozott, ott kaptak lakást, egy hosszú, barakkszerű épületben. A vécé olyan messze volt, hogy biciklivel mentek. Ennek ellenére, aki megérkezett Miskolcról vagy Kassáról, az mind náluk töltötte az első éjszakákat. De ez őket nem zavarta, nagy cionisták voltak, itt minden szép és jó, eljöttek Magyarországról, velük ez soha többet nem fordulhat elő, és építik az országot. Zalmi Kassán kereskedelmi iskolát végzett, és Izraelben egy idő múlva hites könyvszakértő lett. Haifán éltek aztán, született egy közös kislányuk. Ilonka csak a gyerekeket nevelte, és szép, boldog életet éltek. Zalmi négy éve halt meg, Ilonka pedig már a kilencvenedik felé közeledik. Még mindig a család közepe, van vagy húsz unoka, harminc dédunoka. Húsvét előtt beszélgettünk, és mondta: lesz széder, de én már nem tudok elmenni, mondtam nekik, hogy rendezzék meg. És tudod, mit csináltak, úgy határoztak, hogy itt, nálam rendezik meg a szédert, engem beültetnek a párnáim közé a fotelba, mert Ilonka nélkül a család nem széderezik. Mert Ilonkának hívja az egész család, nem nagymamának.

Fried Gizella, a nagyanyám hozzáment a nyíregyházi Weiszberger Hermanhoz, és elköltöztek Mezőkeresztesre, mert Herman ott kapott hittantanári állást [Mezőkeresztes – Borsod (1920 után: Borsod, Gömör és Kishont) vm.-i nagyközség, 1891-ben 4400, 1910-ben 4500, 1920-ban 4300 főnyi lakossal. – A szerk.]. Ott született négy gyerekük: Lenke, az anyám 1905-ben, Rózsi 1911-ben és két fiú, akik korán meghaltak. Az egyik az első világháborúban, a másik valamilyen betegségben. A nevüket nem tudom. Herman nagyon vallásos ember volt, a végzettsége jesiva bóher lehetett, sőt meréne ráv volt, nem tudom, hallott-e erről a fokozatáról a vallástudománynak. A meréne ráv, aki különösen ismeri a Talmudot [„Meréne = tanítónk. Kiváló talmudisták egyházi címe, amit a rabbik adományoznak.” „Merénemeráv = tanítónk, a rabbi.” – Magyar–jiddis szógyűjtemény, Blau Henrik és Láng Károly szerk., Pápa, 1941. – A szerk.]. Napi foglalatossága volt, hogy reggel elment a templomba, és este is elment a templomba. A kettő között végezte a dolgát. Gyönyörű írása volt, sokat olvasó, elmélyedő ember volt.

Valamikor az első világháború előtt, 1912-ben vagy 1913-ban Salgótarjánba költöztek. A salgótarjáni lakás az Óvoda téren volt. Két szoba, konyha, spejz. Se fürdőszoba, se vécé. Két hosszú ház volt, benne egymás után a lakások. Az egyik sorban volt a Gombó-féle pékség, és abban két család lakott, a másikban sorban négy család, és a két hosszú ház között valami udvarféle, ott jöttek be a kocsik a pékséghez.

Gizella nagyon életrevaló, ügyes asszony volt, és mivel Mezőkeresztesen igencsak szegényesen éltek ebből a hitközségi fizetésből, és mivel Salgótarjánnak abban az időben olyan híre volt, hogy ott jól meg lehet élni, elmentek, és a nagymama nyitott egy zöldségüzletet. A nagypapa pedig kapott egy mesgiáh állást. A mesgiáh állás azt jelentette, hogy a mészárszékben a marhának azt a részét, amelyik kóser, először ki kellett rejnigolni. És ha ő erre rátette a pecsétet, hogy rejnigolt és kóser, az eladható volt [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákob angyallal vívott harcának emlékére nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. – A szerk.].

Gizella korán, harminchárom éves korában meghalt. Ez úgy történt, hogy Hanukára mindig hazament a szüleihez. Ez a makkegészséges fiatalasszony a vonatúton úgy megfázott, hogy tüdőgyulladást kapott. Mire megérkezett, belázasodott. Gondolták, megfázott, majd elmúlik. Negyvenkét fokos láza lett, és két nap alatt meghalt ott, Tiszaszederkényben. Akkor halt meg, amikor a dédapám meggyújtotta az első hanukagyertyát. Úgyhogy másutt a Hanuka mindenhol örömünnep, nálunk mindig úgy kezdődik, hogy most halt meg Giza, és meggyújtjuk a gyertyát. A zöldségüzlet Gizella halála után megszűnt.

Hermannak gyorsan meg kellett nősülnie, mert ott volt a négy gyerek. Visszament Nyíregyházára, és ott ajánlották neki Malvin nénit, aki a testvérével, Helénkével együtt eljött Salgótarjánba. Talán unokatestvérei lehettek, mert őket is Weiszbergernek hívták. Nemsokára Herman katona lett, és még hadifogságban is töltött egy vagy két évet. Malvin néni és Helénke, mind a ketten női fűzőkészítők voltak. Két varrógépet hoztak hozományba. Nagy szerencséjük volt, hogy az OTI szerződött velük gyógyfűzőkészítésre. Sokáig ők voltak Salgótarjánban az OTI gyógyfűzőkészítői. Sokat dolgoztak. Nappal a gyerekek és a háztartás, éjszaka pedig ment a varrógép. Ebből a második házasságból már nem lett gyerek. Aztán Herman, Malvin és Helénke Auschwitzban végezte.

Nagyapám nagyon vallásos volt. Ortodox, kóser konyhával, amit Malvin néni vitt. Anyám azért nem volt parókás, de az élet szombaton leállt [lásd: szombati munkavégzés tilalma], minden ünnepet megtartottunk. Rózsi nagynénémnél hasonlóképpen. Ők sem voltak abszolút ortodoxok, de apuka miatt – így hívták a nagyapámat – muszáj volt. Például télen korán jött be pénteken a szombat, és olyankor az üzletük még tele volt vevővel, a kalapokat sem fejezték még be a műhelyben. Négy órakor félig lehúzták a redőnyt, hogy úgy lássék, hogy mindjárt zárnak. A nagyapám indult a templomba, és végigzörgette a redőnyöket, hogy „Rózsi, son sabesz”. És akkor megnyugodva továbbment, mert most már biztos be fogják zárni az üzletet. A péntek esti vacsora szent volt, mindenki ott volt az Óvoda téri lakásban. A széder is mindig itt volt. Ebből 1945 után semmi nem maradt meg. Anyunál annyi, hogy gyertyát gyújtott minden péntek este. De a szombatot már nem tartotta, a konyha sem volt kóser, sőt, sertéshúst is evett. De volt széder, és volt jam kiper [Jom Kipur] és volt rasa sone [Ros Hásáná]. Az anyukám az évi szabadságát mindig ezekre az őszi ünnepekre vette ki. Amikor különköltöztünk, akkor is mindig megtartottuk anyunál. Mostanában én vagyok a családból a legvallásosabb. Szédert tartok, és rasa sonét. Minden maszkernál [lásd: mázkir] ott vagyok a templomban és nagyünnepeken a Hegedűsben [Az újlipótvárosi egykori Csáky utcai templomkörzet zsinagógájáról van szó, amelyet egy imaszobából Baumhorn Lipót alakított át 1927-ben. – A szerk.]. Gyertyát gyújtok pénteken, de kóser konyhát nem viszek. A gyerekeim már gyertyát sem gyújtanak. De azért öntudatos zsidók lettek. Mindkettőnek zsinagógában volt az esküvője, az egyiknél a Rabbiképzőben Scheiber rabbi volt [lásd: Scheiber Sándor], a másiknál a Dohány utcai zsinagógában Schőner [Schőner Alfréd volt egy időben a főrabbi a Dohány utcai zsinagógában. – A szerk.]. Minden évben együtt megyünk le Salgótarjánba az auschwitzi évfordulóra. Jönnek az unokák is.

Anyám mindig emlegette, hogy ameddig anyuka élt, addig nekünk mindenünk megvolt. Jóban volt a mostohájával, Malvin nénivel is, aki nagyon jó asszony volt, de a gyerekek szeretnek egy kicsit pimaszkodni a mostohával, a második feleséggel. Talán azt gondolják, hogy ezzel illik adózni az édesanyjuknak. Talán azt gondolják, hogy nem szabad annyira szeretni, mint amennyire szerethették volna. Mert a lelkét kitette ez a Malvin néni. Hát engem ő nevelt, és nem tudtam olyan rossz lenni, hogy ne szeressen.

Amikor a nagymama meghalt, anyám tíz éves volt, és polgáriba járt. Mindegyik gyerek négy polgárit [lásd: polgári iskola] végzett. Ez nagyon fontos volt a nagyapámnak. Anyám a polgári elvégzése után tulajdonképpen otthon volt, ő látta el az apját, mosott, vasalt, főzött, intézte Rózsi ügyeit, ő volt az anya helyett anya. Rózsi a négy polgári után szakmát tanult, női kalaposságot, ott, Salgótarjánban. Singernénél tanult, akinek otthon volt a kalapműhelye. A férje pedig a Singer varrógépgyárnak volt a megbízottja, ott volt egy lerakata. Igen bohém ember volt, az egész család ilyen összevisszaságban élt. Singernénél mindent kellett Rózsinak csinálnia, csak éppen kalapot nem, arra nem nagyon ért rá Singer néni, hogy arra is tanítsa. Anyám többször elment megnézni, és rájött, hogy Rózsi itt soha nem fogja megtanulni a kalapkészítést, mert inkább mosogat, meg mos, meg vasal, részt vesz a család ellátásában. Egy év után anyám úgy határozott, hogy Rózsi ezt nem csinálja tovább. Fogta Rózsit, és fölhozta Pestre. Valami rokonnál lakott, és Pesten kitanulta a kalaposságot. Anyám és én mindig feljöttünk a filléres vonattal megnézni Rózsit, hogy rendben vannak-e a dolgok. Nekem akkor ez óriási szenzáció volt, hogy jöttünk a filléressel Pestre. Egyébként semmire nem emlékszem, csak a vonatra. Rózsi kitanulta a szakmát, visszajött Salgótarjánba. Megszerezte a mesterlevelet, és úgy határozott, hogy senkinek nem lesz az alkalmazottja, hanem önálló lesz, és megnyitja a saját üzletét. Akkor már járt Weisz Gyulával. Gyula szülei már nem éltek, csak egy nővére, Weisz Sári [Kilovits Jánosné] és egy fiútestvére, Jenő, aki a világ legnagyobb szélhámosa volt. Dobos volt egy zenekarban, de megbízhatatlan, pont az ellentéte Gyulának. Szegény Gyula egész életében őt támogatta, és őmiatta szégyenkezett. Gyula úgy kezdte, hogy minden hétfőn kirakodóvásár volt Salgótarjánban, hétfő volt a vásárnap, és volt egy standja, ahol cipőpasztát és mindenfélét árult. Közben futballozott az STC-ben, nagyon jóképű és szorgalmas fiú volt. Hamarosan megnyitotta az üzletét, egy férfi divatáruüzletet. Az is nagyon jól ment. Ő volt a Márfia férfi kalap lerakata, az egy nagynevű kalapos volt akkor, ő csinálta a legjobb nyúlszőr kalapokat. Ez azt jelentette, hogy Salgótarjánban máshol nem lehetett Márfia kalapot kapni.

Szóval Rózsi, amikor elhatározta, hogy önálló lesz, felment Pestre, a Király utcában megkereste Gross nőikalap-nagykereskedőt. Rózsi szép nő volt, remek fellépése volt, elmondta, hogy megnyitja [Salgó]Tarjánban az üzletét. Gross úr lejött [Salgó]Tarjánba, megnézte az üzlethelyiséget az üres polcokkal, és megbeszélték az első szállítmányt. De pénze nem volt Rózsinak, hogy három nagy doboz kalapot kifizessen. Gross úr ugyanis utánvéttel küldte, nem csak úgy, hogy majd fizet. Egy napon szólt a postás, Forgó bácsi, hogy Rózsika, megjött az utánvétes csomag, viszem a kalapdobozokat. Jó, Forgó bácsi, hozza. De azt még nem tudta, hogy fogja kifizetni. Gyula éppen jött megnézni Rózsit, és Rózsi kérdezi: Gyula, van nálad pénz? – Van. – Ki kell váltani ezt a csomagot. Váltsd ki, majd visszaadom a pénzt. A postás hozta a dobozokat, és megtelt az üzlet kalapokkal. Megnyílt a műhely is. Akkor még úgy volt, hogy a lakás első részében volt az üzlet, és hátul volt a műhely. Elindult a kalapszalon. Most az ember arra gondol, hogy Salgótarjánban kalapot árulni, micsoda botorság. De akkor mindenki kalapot hordott, nem volt idény, mert volt nyári kalap, téli kalap, kalap temetésre, misére, úrnapjára. Aztán még megszerezte a GFB női harisnya és habselyemáru árusítási jogát is [GFB – Guttmann–Fekete Budapest – az 1924-ben alapított Guttmann–Fekete harisnya- és kötöttárugyár termékeit 1927-től jegyezték GFB védjeggyel. A termékeket az egységes, modern berendezésű, tetszetős kirakatú Pók üzletekben árusították, az első ilyet 1931-ben nyitotta Fekete Jenő Budapesten, a Rákóczi úton. – A szerk.]. Később aztán már nem csak utánvéttel kapta a kalapot Grosstól, hanem bizományba. Rózsi mindig tudott fizetni, sosem volt inszolvens. 1935-ben összeházasodtak, mert Gyula nem olyan volt, hogy a feleségnek a tűzhely mellett a helye, épp az tetszett neki Rózsiban, hogy olyan talpraesett. Gyorsan jómódba kerültek.

Később a nagyapám halkereskedéssel kezdett foglalkozni. Olyan halkereskedő lett, hogy a lakás mellett az udvarban felállított egy fabódét, ez lett a halüzlet. Minden héten hozatott két kosár halat, az egyiket a hortobágyi halastóból, a másikat az apatini halgazdaságból. Csütörtök este érkezett meg a hal jég között. Péntek reggel nekikezdett a halat felbontani, kipucolni és felszeletelni. Volt vagy hat macskánk, azok ilyenkor ott álltak körben. Aztán jöttek a szomszédok, a sok szegény ember, az egyik három szelet halat vett, a másik négyet. Mire végzett, soha nem gyűlt össze annyi pénz, amennyit a halgazdaságoknak kellett fizetni a halért. Mindig Rózsi nagynéném pótolta ki. Amikor elfogyott a hal, akkor nagyapám feladta a pénzt, és leült levelet írni, hogy jövő hétre mit kér. Ez mind nagy elfoglaltság volt. Gyönyörű írása volt, és igyekezett szép stílusban írni. Emlékszem egy levélre, ami a hortobágyi halgazdaságtól jött, hogy „Kedves Weiszberger Úr! Csak arra kérjük, hogy kevesebb szóvirágot használjon, mert szeretnénk megérteni, hogy mit rendel”. Ezenkívül templomba járt, és a Talmudot tanulmányozta. Értelmes, érdeklődő ember volt, de újságot például úgy olvasott, hogy átment Weisz Gyulához a kiolvasott újságért, és elhozta. Gyulának járt a „Magyar Nemzet”, „Az Est” és a zsidó újság, az „Egyenlőség”. A család nőtagjai nem olvastak újságot, csak ő. A nők inkább könyvet olvastak. Könyv ugyan nem volt otthon, de az Ipartestületnek volt egy könyvtára, minden csütörtökön lehetett menni és cserélni. Az a könyvtár mindig tele volt a szomszédainkkal és a város zsidóságával. Négy-öt könyvet minden csütörtökön hazavittek az emberek, és olvastak. Volt könyvespolcunk, de ott a nagyapám könyvei voltak, Talmud könyvek meg ilyenek.

Anyámnak volt egy nagy szerelme, akinek már a menyasszonya volt, de a család úgy határozott, hogy hozomány kell, mert a családnak valami fatelepe volt, de azt akarták, hogy az ifjú pár önállósítsa magát. A Fried család megígérte, hogy összeadják a hozományt. Már kitűzték az esküvőt is. Tiszaszederkényben volt egy ilyen családi megbeszélés a hozomány összeszedéséről, és anyu éppen ott aludt a nagyszüleinél. A fiúk kérdezték, hogy ennyi pénzt honnan szedünk össze. Mire azt mondta a dédanyám, hogy nem baj, meg kell ígérni, legyen meg az esküvő, és utána a hozományt úgy adjuk oda és akkor, ahogy van pénz. Ezt meghallotta az anyám, mert még nem aludt. Másnap kijelentette, hogy ő így nem megy férjhez, hogy megígérik a hozományt, ami nem létezik. Visszaküldte a jegygyűrűjét azzal, hogy már nem szereti. Szóval ilyen szép tutsekannás történet kerekedett belőle [Tutsek Anna (1865–1944) – író. 1894-től a „Magyar Leányok” c. képes hetilap szerkesztője. Különösen a női olvasóközönség polgári rétegeiben voltak olvasottak erkölcsjavító célzattal írt konzervatív szemléletű írásai (Viola története /regény/, Cilike /regénysorozat/ 1904–14). – A szerk.]. Anyám ebbe szinte beleőrült, mert nagyon szerette ezt az embert. Aztán húszéves korában hozzáment Ungerleider Bélához, akivel sádhen hozta össze. Tulajdonképpen a Fried család hozta össze, mert az a környék, Mezőcsát, Tiszaszederkény, az egész kile ismerte egymást. Tudták, hogy ott van egy nőtlen fiatalember, itt van egy eladó lány. 1925-ben összeházasodtak, és anyu odaköltözött Mezőcsátra, ahol bérelt lakásban laktak.

Mivel az apám meghalt 1929-ben, egyéves koromban, az anyám hazajött Mezőcsátról Salgótarjánba egy fillér nélkül. Minden pénzt elvitt az apám betegsége. Sőt, amit anyám haláláig mesélt: az Ungerleider családtól egy gyönyörű fehér, zománcos Kalor-kályhát kaptak nászajándékba, és amikor anyám eljött, az Ungerleider nagyanyám azt mondta, hogy nem viheted el, Lenke a Kalor-kályhát. Ők nem tudnak minket segíteni, menjen haza az apukájához. Szóval így jött el az anyám meztelen fenékkel Mezőcsátról. Soha semmi kapcsolatunk nem volt velük, még a születésnapomról sem emlékeztek meg. Annyi volt a kapcsolatunk, hogy minden évben elmentünk Mezőcsátra az apám sírjához, és akkor meglátogattuk a nagymamát és az ott élő sógornőket, sógort. Nagyapám már nem élt, apám halála után két évvel meghalt, a nagyanyám egy szomorú asszony volt. Az évi egyszeri látogatások úgy zajlottak, hogy először odamentünk hozzájuk. Volt egy nagybátyám, az apám testvére, aki mindig ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen minket a temetőbe. Az első világháborúból egy olyan betegséggel jött haza, hogy ment öt lépést, és akkor meg kellett állnia, elvégzett néhány gyakorlatot, hogy puskát kézbe, cél, tűz, puskát vállra, és közben mondta is a vezényszavakat, aztán mintha semmi nem lenne, mehetett tovább. Nagyon féltem tőle. Különben semmi baja nem volt, megnősült, lett három szép lánya. Etelka néni, a felesége varrónő volt. Szóval ezek az évenkénti mezőcsáti látogatások nem voltak nekem örömteli látogatások. Egyszer nyaraltam nagyanyámnál egy hétig, de nagyon rosszul éreztem magam. Amikor már súlyos beteg volt a nagymamám, és Pesten volt kórházban, akkor az édesanyám felküldött egy slepperrel. Volt vagy nyolc slepper Salgótarjánban. Ezeknek az volt a foglalkozása, hogy a reggeli gyorssal feljöttek Pestre, és nyolc-tíz kereskedőnek hoztak-vittek csomagokat. Szóval én is egy ilyen slepper-csomag voltam, akit tízévesen elvittek a nagyanyámhoz a kórházba, és többet nem találkoztunk.

Szóval visszaköltöztünk Salgótarjánba, az Óvoda téri lakásba, ahol anyám a gyerekkorát töltötte. Nagyapámmal, Malvinnal és Helénkével összesen öten laktunk itt. Rózsi már elköltözött. A hitközség azonnal felajánlotta, hogy segélyt adnak, de anyám ettől teljesen megrettent. Neki segélyt! Úgy határozott, hogy neki pénzt kell keresnie. Volt egy barátnője, Grünné Klein Irén, akinek fodrász- és manikűrszalonja volt Salgótarjánban. Ő volt a legjobb barátnője. Anyu elment hozzá, hogy Irén, nekem semmi mást nem olyan könnyű megtanulni, hogy azonnal pénzt keressek, mint a manikűrözést. Kérlek, taníts meg manikűrözni. Irén megígérte, de amikor anyám először odament, Irén azt mondta, hogy Lenke, meggondoltam magam. Miért neveljek én konkurenciát magamnak? Ne haragudj, nem tanítalak meg. Anyám mégis megtanult manikűrözni, azt már nem tudom, hogy kitől. Megvette a kistáskáját a szerszámokkal, és elkezdett házakhoz járni. Először csak az ismerősök, aztán terjedt a híre, mert rém ügyes kezű volt. Reggel elindult nyolc órakor, és este hétig járt házról házra, és manikűrözött. Ötven fillér volt egy manikűr. De ezenkívül mindent csinált. Díszpárnát montírozott. Ahogy ő mondta: az ő erszényéből sose fogyott ki a pénz. Ő tartotta el a családot, mert közben megszűnt a fűzőkészítés, az OTI nem szerződött tovább. Anyám csak dolgozott, dolgozott, és soha nem éreztem, hogy szegények lennénk. Mindig jól voltam öltöztetve.

Anyám soha nem fogadott el segélyt a Nőegylettől, sőt. Minden hétvégén, péntek este elővette a pénztárcáját, és megszámolta a heti keresetét. A heti keresetéből tíz százalékot betett a márberneszbe. A márbernesz egy sötétkék persely volt, ami minden zsidó házban volt [A minden zsidó házban megtalálható kék színű fémpersely a Zsidó Nemzeti Alap, a Keren Kajemet Lejiszrael (KKL) perselye volt. Lásd ott. Volt egy jiddisül „mátnbeszészernek” nevezett persely, amit a templomok falába építettek be, ide névtelenül lehetett a szegények segítésére szánt pénzt bedobni. Természetesen az sem kizárt, hogy az otthoni és „márbernesz” névvel illetett persely egy kék persely volt. Lásd még: jótékonyság kötelezettsége. – A szerk.]. A márbernesz egy zsidó alapítvány volt, és az így összegyűlt pénzt szétosztotta a még szegényebbeknek. Tehát nem ő kapott segélyt, hanem ő adott.

Még az a kis intermezzo is volt közben, hogy följelentette őt Weisz Gyula sógora, hogy iparengedély nélkül dolgozik. Neki is fodrászüzlete volt, nála is manikűröztek, de Lenke nagy konkurencia lett. Ez aztán szállóige lett a családban: örök hálával tartozom Jancsinak, hogy följelentett, mert ha akkor nem váltom ki az ipart, talán még évekig retteghetek, hogy ipar nélkül dolgozom, és még hány büntetést kellett volna kifizetnem. De anyám nem csak manikűrrel foglalkozott. Mindent vállalt, amit csak lehetett. Lejött Salgótarjánba egy cég perzsaszőnyegeket árulni. Nem sok sikerrel. Az anyám összeakadt velük, és mondta, hogy ő árulná a szőnyeget. Mivel [Salgó]Tarjánban ő járt el manikűrözni a nagyságos asszonyokhoz, mindenkit ismert. Ő összehozta az üzletet, és jutalékot kapott. De nem pénzt kért, hanem perzsaszőnyeget. Így maradt a deportálásunkkor ott három vagy négy perzsaszőnyeg. Aztán volt olyan, hogy kis alabástromdarab és a közepén egy fénykép. Jött egy utazó, anyám ezzel is összeakadt, és akkor neki árulta ezeket. Salgótarjánban mindenkinek volt ilyen alabástromba ültetett fényképe. Ebből is kapott százalékot.

Közben lett egy új partnere, Herskovics Ödön, aki a biztosítótársaságnál dolgozott. Nagyon jól megvoltak. Anyunak megszépítette a napjait, mert nem csak manikűrözött reggeltől estig. 1933-34 körül úgy határoztak, hogy összeházasodnak. Nagy volt az öröm, a család is készülődött. Új ruha, új cipő, ridikül. Úgy volt, hogy Pesten lesz az esküvő. Följöttek a reggeli gyorssal, és nem volt vőlegény. Herskovics Ödön eltűnt. Eltűnt a munkahelyéről, eltűnt a városból. Meggondolta magát, mégsem akart házasodni, és ezt az egyszerű módját választotta. Már csak a háború után hallottuk, hogy valahol munkaszolgálatosként agyonlőtték.

Aztán anyám a háború után hozzáment Gutfreund Antalhoz. Antal bácsiéknak fűszerüzletük és kocsmájuk volt Salgótarjánban az üveggyárral szemben, a saját házukban, ahol a feleségével és három lányával élt. Mind Auschwitzban végezték, a gázkamrában. Antal bácsi karpaszományos zászlósként vonult be a munkaszolgálatra, de aztán azt ott hamar letépték róla. Az utolsó állomása Mauthausen volt, onnan vánszorgott haza. Anyám sokáig ápolta, aztán 1946-ban hozzáment. A kocsmát és a boltot közben kifosztották, egyedül az adósok könyve maradt meg, amiben minden hónapban fel volt írva az üveggyár és a Hirsch-gyár munkásainak a tartozása.

A legkorábbi emlékem az ötéves születésnapom. Erre azért emlékszem, mert a szomszédban lakott a zsidó Gombó Eszter, aki velem egyidős volt, és egyforma fehér kis konyhakredencet kaptunk, ilyen bababútort. Ez fényűző, nagy ajándéknak számított. Ami gyerekkoromban jó volt, hogy rengeteg gyerekkel voltam körülvéve. Ezek ott az udvarban lakó gyerekek voltak, és a legjobb barátnőm Partényi Mandi (Mária) volt, az óvónő lánya. Ő nem volt zsidó. Mi az Óvoda téren laktunk, és két sarokkal arrébb volt a Régiposta utca, amit Zsidó utcának hívtak, ott csak zsidók laktak. De az Óvoda téren is csak zsidók laktak. Az Óvoda tér mellett futott az Erzsébet utca, egy rövid utca, ott is csak zsidók laktak. Ott voltak az üzletek. A salgótarjáni zsidók egy csomóban laktak, bent a város közepén. Ott voltak az üzleteik, és az üzletek mögött a lakásaik. Minden műhely ezekben a hosszú udvarokban volt, mert nem csak kereskedők voltak a [salgó]tarjáni zsidók, hanem rengeteg iparos volt. Volt bádogos, villanyszerelő, pék, fogtechnikus, minden szakma képviselve volt. Sőt, volt két acélgyári munkás is.

Ezen a két barátnőmön kívül volt még vagy hat barátnőm, azok mind zsidók voltak. Igazán a zsidó barátnők voltak az én világom. Ez egy vallásos város volt. A salgótarjáni főutcán harminckét üzletből harmincegy zárva volt szombaton. Az az egy Melihercsik cukorkaüzlete volt, aki nem volt zsidó. Így nevelődtem, együtt voltak az ünnepeink, mindent együtt csináltunk.

Másfél évet jártam óvodába, a nagycsoportba. De ez se volt nekem olyan zökkenőmentes. Ezt a Partényi nénit mint óvó nénit nem szerettem. Fogtam magam, s megnéztem az acélgyári óvodát, hogy az milyen. Már egy hete az acélgyári óvodába jártam, amikor anyuék még nem tudták, hogy már átiratkoztam oda. Óvodásként, egyedül, önállóan ott hagytam a Partényi néni-féle óvodát, és elmentem az acélgyáriba, ami elég messze volt tőlünk, legalább ötszáz méterre. Egyszer kerestek az óvodában, és akkor az óvó néni mondta, hogy már egy hete nem látott. Persze hogy miért nem szólt át a kerítésen már egy nap múlva, azt nem tudom. Talán örült, hogy eggyel kevesebb. Az acélgyári óvodában nagyon jól éreztem magam, és onnan mentem az elemibe. Ez állami elemi volt, mert a zsidó elemi, nem tudom, miért, megszűnt, mire én iskolába mentem. Maga az iskolaépület a volt zsidó iskola volt, a város közepén. Egy húszas létszámú osztályban volt hat zsidó gyerek.

A harmadik elemit nagyon szerettem, mert a tanítónő fölkeltette az érdeklődésemet. Akkor nagyon jól is tanultam, harmadikban tiszta egyes voltam [A második világháború előtti oktatási rendszerben az „egyes” volt a legjobb osztályzat. – A szerk.]. Soha többet nem voltam tiszta egyes. Negyedikben már nem ő volt, és azt nagyon untam, nem is voltam olyan jó tanuló. Azért elvégeztem az iskolát, mert értelmes gyerek voltam. Nem kellett velem tanulni, de nem is ért volna erre rá senki. Amikor befejeztem, jött a polgári. Az fel sem merült, hogy gimnáziumba menjek, mert már nagyon kevés zsidó gyereket vettek föl [Szegő Andorné 1938-ban volt 10 éves, ekkor kezdhette volna a középiskolát. De „1939 őszétől kezdve … miniszteri rendelettel bevezették az osztályonkénti 6 százalékos kvótarendszert az újonnan beiratkozó zsidó tanulókra vonatkozólag. Ettől függetlenül is, s ezt megelőzőleg a keresztény egyházak (különösen a többségi katolikus egyház) felügyelete alatt működő középiskolák kapui fokozatosan bezárultak a zsidó jelentkezők elől” (Karády Viktor: Felekezetsajátos középiskolázási esélyek és a zsidó túliskolázás mérlege, in „Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek /1867–1945/”, Replika Kör, Budapest, 2000, 234. oldal). – A szerk.]. Aki elkezdte, még befejezhette, de felvenni már nem nagyon vettek.

Az állami polgáriban öt pengő volt a havi tandíj. Anyu ragaszkodott hozzá, hogy mindent ő fizessen. Ilyet nem fogadtunk el Rózsitól. Gesztenyepürét meg új ruhát igen, de tandíjat nem. A polgáriban jobban éreztem magam, mint az elemiben. Huszonöt fő volt az osztálylétszám, és öten voltunk zsidók. Nagyon jó magyartanárnőm volt, aki nagyon megszerettette velem. Ez úgy sikerült, hogy az első feleletem egyes lett, és ez meghatározta az egész továbbit. Partényi Mandi is velem járt, és a zsidó lányok közül volt még két nagyon jó barátnőm, a Schweitzer Márta és a Netzer Piroska. Aztán jó volt az önképzőkör. Osztálytársam volt az a Várkonyi Ágnes is, akiből történész lett. Akkor már rájöttem, hogy tanulnom kell, és tudni kell. Jó rendű tanuló voltam, olyan kettes, csak matematikából volt néha hármasom.

Nyáron volt a városi strand, ahova kijártunk, de oda nem túl sokat. Nekem volt egy másik baráti köröm is a Karancs utcában, nem messze tőlünk. Ott is hasonló házak, hasonló légkör és hasonló nívójú családok. Például Fischeréknél volt egy kétszoba-előszoba-konyhás lakás, amiben hét testvér élt, plusz a szülők. Ennek a lakásnak volt egy hátsó udvara bokrokkal, ami csak a miénk volt, és ott csodálatosakat játszottunk. Oda járt a környék összes gyereke. Olyan jól éreztük magunkat, hogy boldogtalan lettem volna, ha nekem el kell menni nyaralni. Anyám, amikor éppen arra vitte útja, mert ment valamelyik kuncsafthoz manikűrözni, beszaladt, megnézett, és kérdezte Fischer nénit, hogy mit csinál az én lányom itt egész nap, hogy ebédelni is alig akar hazajönni. Főzőcskéztünk, körjátékok voltak, színházat játszottunk.

A szomszéd ócskavas-kereskedő volt, ahova a cigányok hordták az ócskavasat, és mindig letettek egy biciklit. Ahogy letették, Mandival együtt kértük, hogy tessék kölcsönadni. És itt tanultunk meg felnőtt biciklin. Aztán 1942-ben megkaptam életem első biciklijét. Mandi már előbb kapott egy gyönyörű, nikkelezett biciklit. Akkor már kirándulásokat is csináltunk, Losonc volt a legmesszebbi kirándulásunk, ami harmincvalahány kilométer. Határ nem volt, mert már miénk volt a Felvidék [lásd: első bécsi döntés]. Később saját kezűleg kellett a biciklit leadni a rendőrségen, talán 1944 elején, mert zsidónak nem lehet biciklije [lásd: „Zsidórádiók” és „zsidóbiciklik”]. Adtak valami papírt is róla, hogy átvették. Hú, micsoda szívfájdalmam volt az!

Tudtam korcsolyázni is, csatos korcsolyám volt. Két korcsolyapálya volt: volt a városi jégpálya és az acélgyári. De az acélgyáriba zsidó nem járt. Az acélgyáriak egy antiszemita társaság volt. Nem tudom, miért alakult ez ki, pedig az Acélgyárat zsidók alapították [Nem tudjuk, kire gondol Szegő Andorné. A későbbi Acélgyár elődje, a Salgótarjáni Vasfinomító Rt. 1867-ben alakult meg (Andrássy Manó /1821–1891/ alapította), és 1881-ben jött létre a Rima-Murányvölgyi Vasművelő Egyesület és a Salgótarjáni Vasfinomító Rt. egyesülésével a Salgótarján-Rimamurányi Vasmű Rt. A vállalathoz tartozó salgótarjáni acélműben kovácsolt kéziszerszámokat gyártottak, majd vasöntöde létrehozására került sor. – A szerk.], sőt egy zsidó birtokos ingyen adott parcellákat az acélgyári munkásoknak, hogy ott építkezzenek. Szóval a városi jégpályára jártunk, de nem csak mi, gyerekek. Hét órakor bezártak a zsidó boltok, és az összes fiatal zsidó segéd, kereskedő ott korcsolyázott kilenc óráig. Jó hangulat volt ott. A jégpálya üzemeltetője, Nagy Jóska is zsidó volt. Tele volt a pálya, szólt a zene, fiúk voltak, lányok voltak, szerelmek szövődtek, mi kellett még, jól érezték magukat az emberek.

A Radó vándorszínház járta az országot, és minden szezonban Salgótarjánban is töltöttek egy hónapot [Talán Radó Béla (1876–1973) társulatáról van szó. – A szerk.]. Ott minden előadást megnéztünk, anyám ezért is manikűrrel fizetett. Moziba is jártunk. Minden vasárnap délután a baráti kör húsz fillérért moziba ment. Nem a szülőkkel, hanem csak a gyerekek. A mozival kapcsolatos élmény, hogy Péter Mancika, a pénztáros egyszer csak főhatóság lett a pénztárban, és mondta, hogy na, ti, lányok most jöhettek utoljára. Jövő hét vasárnaptól már zsidók nem jöhetnek. Így búcsúztunk el a salgótarjáni Apolló mozitól. Zenei élet Salgótarjánban nem volt, hangverseny sem volt. Zenét így nem is tanultam, nyelvet is csak az iskolában. Németet.

Életemben egyszer nyaraltam: Mezőcsáton a nagymamámnál egy hétig, de alig vártam, hogy hazajöjjek. Egyszer voltunk nyaralni Görömbölytapolcán. Rózsiékkal mentünk egy szállodába, ahol kóser koszt volt, de akkor jött Gyurika foga, és két éjszaka úgy üvöltött, hogy nem lehetett tőle aludni, és a tulaj megkért, hogy menjünk el, mert hazamennek a vendégei. Ezenkívül Mátrafüreden nyaraltam egyszer, ahol volt egy gyereküdültető hely, és anyám befizetett két hétre, mert abban az időben nagyon sovány voltam, és rosszul ettem. De ott jól éreztem magam, és meg is maradtam. Anyámnak az volt a mániája, hogy minden évben megröntgeneztetett, mert az apám tüdőbajban halt meg.

Hozzánk közel Salgóbánya volt, egy bányászfalu és Zagyvaróna. És ezen a két helyen a Gescheit család, Samu bácsi és a felesége, Elza néni minden nyáron kivett két-három szobát ilyen kis parasztházakban, összegyűjtöttek egy csomó gyereket, akikért fizetni kellett, és ott töltöttünk két-három hetet. Nekünk ment a teljes baráti körünk. Ez volt vagy háromszor-négyszer. Azt hiszem, anyu ezt lemanikűrözte, nem pénzzel fizetett. Anyunak voltak ilyen lemanikűrözős dolgai.

Partényi Mandival végig jó barátságban maradtunk. Ő belenőtt a családunkba. Minden péntek este nálunk vacsorázott, jó volt a hangulat, jól érezte magát nálunk. Gyertyagyújtás, nagyapám megérkezik a templomból, és megbencsolt, megáldott [lásd: áldások] bennünket. Mandi ugyanúgy meg lett bencsolva minden péntek este. Az lett a rögeszméje, hogy azon a héten, amikor meg lett bencsolva, jól fog felelni. Az anyja nem túlságosan örült ennek, de nem tiltotta. Az óvónőnek már volt valami társadalmi rangja, és inkább azt szerette volna, ha a lánya a tanító vagy az orvos gyerekeivel játszik. Persze nem is tilthatta volna meg, hogy zsidó gyerekekkel játsszon, ugyanis meghalt a férje, egyedül nevelte a két lányát, és állandóan hitelbe vásárolt a zsidó kereskedőknél, főleg azoknál, akiknek a gyerekei hozzá jártak. Mandival imádtuk egymást, és sokat  bicikliztünk együtt. Én is jártam hozzájuk. Volt egy lugas az udvaron, ott tanultunk. Jól éreztem magam náluk, a mamája kedves volt hozzám. A Partényi néni vénlány nővére volt a tanítónőm az elemiben, első osztályban. Jött 1942 és 1943, és amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák, mindig átkiabált az udvaron, hogy Zsuzsa, menjetek a légópincébe, mert bombázás lesz. De nekünk nem volt hova menni, mert a kijelölt helyünkön, a Bauman-udvarban a légóparancsnok kijelentette, hogy zsidók ebbe a pincébe nem jöhetnek. Partényi néniék nem mondták, hogy menjünk át az ő pincéjükbe, csak átkiabált, hogy bombázás lesz.

Pedig harmonikusan éltek együtt [Salgó]Tarjánban a zsidók a nem zsidókkal. Amikor például a templomot avatták, 1906-ban, egy hétig tartó ünnepséget rendeztek, amire eljött a főispántól kezdve mindenki, aki a megyében és a városban számított. Az emberek együtt éltek, és jól érezték magukat együtt. [A Pásztor Cecília szerkesztésében 2003-ban megjelent „Salgótarjáni zsidótörténet. Általános és középiskolások számára” c. kötet adatai szerint a salgótarjáni zsinagógát 1901-ben kezdték építeni, és 1902-ban avatták föl. A mór stílusban emelt épületet 1964-ben lebontották. – A szerk.]

Először a polgári iskolában ért atrocitás. Talán tizenkét éves lehettem, és volt egy padtársam, akivel nagyon jóban voltam. Salgóbányáról járt be. A hittan úgy zajlott, hogy mi, zsidó gyerekek kimentünk az osztályból, és a tanáriban tartották a zsidó hittant. Hozzájuk pedig jött a tiszteletes úr, mert az osztály nagy része keresztény volt. Az egyik ilyen hittanóra után visszajöttem, leültem a helyemre, és Magda nem szólt hozzám. Mi van veled, Magda?, kérdeztem. Azt mondja, haragszom rád. – Miért? – Ti öltétek meg a Jézuskát. – Mit mondasz, Magda? – Most mondta a Lőrincze tiszteletes, hogy ti öltétek meg a Jézuskát. És én ezt nem tudom megbocsátani.

A másik: a Nyilaspártnak vagy Hungarista Pártnak [lásd: nyilasok] nyílt egy irodája az Acélgyárnál. Az Acélgyár egy külön város volt a városban. A városból ugyan kiesett, de építettek egy kolóniát, ahol a gyári munkások laktak. Viszonylag jó lakások voltak. Szóval megnyílt az irodája a nyilasoknak, és akkor elkezdett élni a városban ez a párt. Megjelentek a falfirkák, hogy zsidó nem jöhet be a sétányra. A gyerekek is rákaptak erre, utánunk szaladtak, csúfoltak, megverlek, te zsidó. Egyszer sétáltunk a főutcán a barátaimmal, mert akkor az volt a szokás, hogy sétáltak az emberek, és jött szembe velünk Gajdos százados úr. Amikor közel ért hozzánk, elkezdett ordítani, hogy ezek a zsidók még a járdán sétálhatnak. Lepofozom őket. Egy másik jelenet, talán 1943-ban lehetett, a postára mentünk az egyik kalapossegéddel pénzt feladni. Tömeg volt, ott mindig várakozni kellett, és egyszer csak egy nagy ordítozás, Klemen Aranka, a Klemen mészáros lánya elkezdett ordítani, hogy még zsidók itt föladhatnak pénzt. Még ide bejöhetnek a postára?!

Volt vendégünk is ebben az időben. Eperjesen élt egy fiatal orvos a családjával. Volt egy hároméves kislányuk és egy tíz-tizenkét éves fiú, Pista. 1941-ben a fiút eljuttatták Salgótarjánba, mert itt élt az anyja első férje, Szilárd Emil, aki a fiú apja volt, nekünk nagyon jó barátunk. Az Eperjesen maradtak Kamenyec-Podolszkban végezték [lásd: Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés]. A gyerek nálunk mindennapos vendég volt, igyekeztünk mindent megtenni, hogy ne érezze a szülei hiányát. 1944. március tizenkilencedike [lásd: Magyarország német megszállása] után az apja felvitte a gyereket Pestre, egy távoli rokonhoz. Attól kezdve semmit nem tudtunk róla. Aztán a rendszerváltás idején volt a Várban egy rendezvény, zsidó–keresztény párbeszéd. Anyámmal feljöttünk rá Salgótarjánból. Anyám beszédbe elegyedett a mellette ülő férfivel, és mondta neki, hogy Salgótarjánból jött. Erre a férfi megkérdezte, hogy hívják. Megmondta a nevét. Mire a férfi: Lenke néni, nem ismer meg? Ő volt az a Pista gyerek. Túlélte Pesten a háborút, az első alijával Izraelbe ment, és Juda Lahav néven újságíró lett.

Amikor polgáriba jártam, egy nap úgy nézett ki, hogy hazamentem az iskolából, gyorsan megcsináltam a leckét, és mentem Rózsihoz, az üzletbe. Az én nagy szerencsém Rózsi volt. Rózsi már jómódban élt, szép lakásuk volt egy gyönyörű, újonnan épült kétemeletes, Bauhaus stílusú sarokházban, és én életem nagy részét tulajdonképpen ott töltöttem. Az a ház akkor szenzáció volt Salgótarjánban. Sajnos azóta lebontották. A földszinten volt Rózsi üzlete, mellette Gyuláé, és amellett még egy. A lakásuk a második emeleten volt, három szoba, hall. Az első emeleten volt a tulajdonos lakása, Schönberger Gyuláé. Rózsiéknál már volt fürdőszoba, ott fürdött az egész család. Én minden nap. Addig otthon fürödtem. Az anyám olyan tisztaságmániás volt, hogy minden reggel fürdenem kellett. Hat órakor behozták a teknőt a konyhába, alig fért el, mert a konyha kicsi volt, a nagy fazékban fürdővizet melegítettek, és ha esett, ha fújt, nekem fürödnöm kellett. Az egész család reggele annak jegyében telt, hogy Zsuzsinak fürdeni kell. Így én minden reggel megfürödve mentem iskolába. Amikor meglett Rózsiék fürdőszobás lakása, megszűnt a teknő, és a fürdés átkerült estére. Rézhengeres vízmelegítő volt, amit be kellett előtte fűteni. Volt egy mindenes, a házvezetőnő, egy nagyon rendes zsidó asszony, ő fűtött be. Úgyhogy a mellett a borzalmas negyed mellett, ahol laktunk, ez is jutott nekem.

Anyunak volt egy mániája: a matrózruhát évente nem Salgótarjánban vette, hanem feljött velem Pestre, a Sütő utcában volt a gyermekruhabolt, és ott vette meg, A kabátomat pedig Benesovszkinál. Ettől mindig el volt ájulva az egész hitközség, hogy Lenke, hát miért nevelsz te ilyen igényeket a lányodba. Anyám mindig azt mondta, hogyha belenevelem az igényt, akkor erre mindig igénye lesz, és meg is szerzi. Úgyhogy ezt csak bízzátok rám. Szóval én ilyen kétlaki voltam, félig a szegénységben, a szegények között éltem, de már volt egy kiút, a fürdőszobás gyönyörűség, és Rózsi, aki imádott engem: minden szépet és jót megadok ennek az árvagyereknek.

Rózsi kényeztetett, saját gyerekeként szeretett. Később lelkiismeret-furdalásom is lett ebből, mert akkoriban eltávolodtam anyutól. Nagyon keveset voltunk együtt, és minden, ami nekem az életből jó volt, az Rózsinál történt. Rózsinál volt egy rökamiém, rádióm – otthon nem volt rádió. Megtanultam, hogy gesztenyepürét akkor lehet enni, ha kedvem van. Otthon húsz fillért csak vasárnap lehetett kiadni erre. Anyám kicsit féltékeny is volt Rózsira. Rózsinál tanultam meg az igényesebb életet, hogyan kell jól öltözködni, ott tanultam meg olvasni, könyvet venni. A társaság értelmes volt, okosak voltak, szellemesek voltak, és ebbe ott úgy belenőttem. Megtanultam, hogy legyen egy elképzelésem arról, hogy akarom leélni az életemet, milyen társaságom legyen. Már tízéves koromban karácsony és húsvét előtt két hétre kimaradtam az iskolából, mert a Rózsi és a Gyula üzletében segítettem, sőt még a kalapműhelyben is. Nem csak árultak kalapot, hanem kalapátalakítás is volt. Az emberek elhozták a régi kalapokat, ránéztem, hogy alakítható-e, egyben van-e még a tomp, vagy már ki kell dobni. Rózsinak volt hat alkalmazottja, három segéd és három tanulólány. Nagyon jól éreztem magam az üzletben, ilyenkor azt is elfelejtettem, hova járok iskolába. Anyámtól megtanultam, hogyan kell dolgozni, Rózsitól pedig azt, hogyan kell kereskedni és élni a megkeresett pénzzel. Rózsiék egyik barátja, Burger Laci mindig azt mondta anyámnak, hogy neked hiába beszélek. Te egy szolgalélek vagy. Aki már tíz éve belenyugodott abba, hogy manikűrözni járjon, azzal nincs mit beszélni. De a lányod talán még fog tudni valamit hasznosítani abból, amit itt hall.

Rózsiéknak nagyon jó társaságuk volt. A nők minden este römiztek. Szigorúan hét órára ott kellett lenni mindig Rózsinál. Mindenki ott lakott a Fő utcán, a centrumban, egymástól egy lépésre. Mindenki elvégezte a dolgát, letette a gyerekeket. Kártyázás közben mindenről szó került, ami aznap történt. Legjobban az estéket szerettem Rózsinál, hallgatni, hogy mit beszélgetnek. Úgyhogy én mindig mindent tudtam, és volt egy mondás is, hogy „Zsuzsi csupa fül, vigyázzatok!”. Ilyenkor megbeszélték a pletykákat, ki kivel mikor és hol, aztán az életünkben jelentkező egyre több problémát, aminek mindig az volt a vége, hogy ez velünk nem fordulhat elő. Beszélgettek az újonnan megjelenő könyvekről. Olvastak Nyírő Józsefet, Leslie Howardot [Nem tudható, kire gondolt Szegő Andorné: ezen a néven csak a magyar származású angol filmszínész (1893–1943) ismeretes. – A szerk.], Cronint [Archibald J. Cronin (1896–1981) – népszerű angol író volt, az „Ezt látják a csillagok”, „A mennyország kulcsa” és a „Réztábla a kapu alatt” írója. – A szerk.], Sinclairt, Jókait, Kosztolányit. Volt ott egy szellemi mag, pár diplomás fiú, akik nyelveket beszéltek, követték a politikai eseményeket, volt lemezgyűjteményük. Rózsi engem tulajdonképpen felszippantott, mert csak ott éreztem jól magam. Ezzel szemben állt a Weiszberger-féle miliő, az Óvoda utcai lakás: mindig csak dolgozni, mert téged fel kell nevelni; ehhez elő kell teremteni a pénzt; soha senkitől nem fogadunk el semmit. Ott az esték úgy zajlottak, hogy a két Singer varrógép a szoba közepén, és a Weiszberger nagymamák varrtak.

1942-ben, a polgári után leszerződtem kalaposinasnak Rózsihoz három évre. De addigra már majdnem mindent tudtam. A segédlevelet viszont már nem tudtam megszerezni. 1944. március tizenkilencedike után jöttek haza Pestről többen, és mesélték, hogy mi történt. Salgótarjánba nem vonultak be a németek. Az üzletet már áprilisban át kellett adni, Gyula már nem volt itthon, munkaszolgálatos volt, Rózsi és én csináltuk a leltárt. Három vagy négy napig tartott. Három kereskedő vette át, Dombi Andor, Magyar Lajos és Fülöp Sándor, akik mind zsidó kereskedőknél tanulták ki a szakmát.

Aztán jött a sárga csillag, ami borzalmas volt. Még azt is utáltam, hogy volt keresztény osztálytársaim tüntetően belém karoltak, hogy ők nem szégyellik, hogy velem végigmennek az utcán. Itt nem volt csillagos ház, hanem májusban csináltak három gettót. Az egyik az Óvoda téren, oda jöttek Rózsiék is, akiknek ki kellett költözniük a lakásból, a másik a Zsidó (Régiposta) utca, a harmadik a Pécskő utcai. Kérdezik mostanában, hogy ugye segítettek a szomszédok, vittek ennivalót. Nem hoztak semmit. Volt egy fűszeres, Simonffy Dénes a Karancs utcában, akinek elég gyengén ment az üzlete. Valahogy engedélyt szerzett arra, hogy a gettóba behozhatott édességet. Bejött két nagy kosárral, telerakva édességgel, és tízszeres áron árulta. Azt a fruttit, ami tíz fillér volt, egy pengő tízért adta. Nem kenyeret hozott, nem vajat vagy zöldborsót, hanem édességet, és eladta tízszeres áron.

Teltek a napjaink az Óvoda téren, és egyik nap az óvodába beszállásolták azt a munkaszolgálatos századot, amelyik előkészítette nekünk a bányaistállót. Megcsinálták a latrinát, telehordták szalmával a fekhelyünket, elvezették a lovakat. A polgári iskolában pedig elkezdett működni a csendőrség. Oda bevitték a város gazdagabb polgárait, hogy mondják meg, hova ásták az aranyukat. Jöttek Rózsiért is. Három vagy négy napig volt bent. Tormás zsákba kötötték a fejét, hogy mondja meg, hol van az aranya. Az utolsó napon azt mondták, hogy addig verik a talpát, amíg meg nem mondja. Például a pásztói Ábrahám Pál terménykereskedőnek úgy verték szét a talpát, hogy hordágyon hozták be az istállóba, mert többet nem tudott lábra állni. Akkor Rózsi elővette a Gyurika képét, és azt mondta, nézze, ez a gyerekem, nincs senkije, mert az apja kint van a fronton. Magának kell majd gondoskodnia róla, hogy ezt a gyereket valaki felnevelje. Nem tudom, hogy ez hatott-e, de visszavehette a cipőjét, és három nap múlva kiengedték. Amikor kijött, azt mondta, hogy Zsuzsi, nekünk végünk van. Én olyanokat tapasztaltam meg a csendőrségen, hogy elképzelni nem lehet. Ezt nem fogjuk túlélni.

Aztán egyik nap, reggel négy órakor ordításra ébredtünk, hogy szedjük össze a holminkat, indulunk a bányaistállóba. Nem szóltak előre, hogy másnap indulunk. Készüljünk össze. Németet itt nem is láttunk, csak csendőrök voltak. Valahonnan hoztak még egy század csendőrt, mert csendőrség volt Salgótarjánban, de az kevés volt. Mire összekészülődtünk, addigra a Gombó-udvar közepén felállítottak egy sátrat, és csak ezen keresztül lehetett kimenni. Ebben a sátorban volt egy szülésznő és karpaszományos egyenruhában Nagy Antal igazgató-tanító, aki negyedik elemiben volt a tanítóm. A szülésznő felnyúlt a nőkbe, hogy nem rejtettek-e el valamit, Nagy Antal pedig megnézte, hogy van-e még rajtunk lánc vagy valami más elveendő. Rajtam volt a karórám, amit a tizenharmadik születésnapomra kaptam. Az nagy kincs volt akkor. Nagy Antal lekapcsolta a kezemről az órát. Zsuzsám, mondta, ezt te nem viheted magaddal, mert erre rendelet van, hogy zsidónak nem lehet órája.

Elindultunk a bányaistálló felé, előttünk három csendőr, utánunk három csendőr. Így vonultunk végig Salgótarján utcáin, aminek eddig polgárai voltunk, ahol éltünk, sétáltunk. Megérkeztünk, bementünk az istállóba, megmutatták, hogy egy lóhelyre hány ember kerül. Amikor jöttek újabb emberek, mert a környező falvakból is mindenkit ide hoztak, a visszacsatolt Felvidékről is, Rimaszombatról, Fülekről, már csak a szárító padláson volt hely, ahova létrán kellett felmászni. Segítettünk nekik, de a padláson koromsötét volt, nem lehetett látni, hova kell lépni. És hőség. Körülnéztünk Márta barátnőmmel, és észrevettük, hogy a padlásablakok be vannak szögezve kátránypapírral. Akkor Mártával kivertük ezeket a kátránypapírokat, amik leestek az utcára. Így lehetett látni, és lett levegő. Ám nemsokára jött föl két csendőr, hogy ki verte ki a kátránypapírt. Mert az utcára nem nézhetünk ki. Jelentkeztünk, hogy mi. Közölték, hogy ezért büntetés jár. Végül a büntetés az lett, hogy amikor a bevagonírozás volt, június tizenharmadikán, nem mehettünk a többiekkel, hanem ki kellett takarítanunk az istállót, és a liszteszsákokat meg mindent, ami ottmaradt, fölrakni a kocsikra.

Két hét múlva elérkezett a bevagonírozás napja, és még emlékeztek arra, hogy mi nem mehetünk. De azért elkísértük a családot a kapuig. A nagyapám szájában ott volt a hosszú pipa. Olyan szenvedélyes pipázó volt, hogy a hosszú pipa, ha égett, ha nem, mindig a szájában volt. A kapunál egy csendőr odajött: Na, te vén zsidó, ez a pipa neked már nem kell. Kikapta a szájából, és a földhöz vágta.

Délután négy óra volt, mire sikerült összetakarítani az istállót, és mi is elindultunk. A vagonsor már állt. A csendőrök egy zsidót jelöltek ki, Grünwald Dezsőt, hogy a rendet fenntartsa, mindenki beszálljon. Közben megérkezett egy hordágyon Lusztig Dezsőné nyolc hónapos terhesen. Lusztig Dezső volt a város orvosa, aki mindig talpon volt, mindennel hozzá mentek. Annyit el tudott intézni, hogy a felesége ne jöjjön be a gettóba, se az istállóba. Betette a bányakórházba, hogy ott majd megszüli a gyereket, és elbujtatják. De valaki följelentette. Anyámék nem szálltak be a vagonba, ameddig ki nem értünk. Megmondta ennek a Grünwald Dezsőnek, hogy csak akkor fog beszállni, ha mi is ott vagyunk. Így mégis egy vagonba kerültünk. Hetvenen voltunk egy vagonban. Az egész város kint volt a bevagonírozásunknál. Egy patak folyik a vasútállomás mellett, és ott állt a város a patak partján, mint egy népünnepélynél, és nézték. Gondolom, már alig várták, hogy elfoglalhassák azt a lakást, amit kinéztek, vagy elvihessék azt a holmit. Senki nem szaladt oda vízzel, nem akart elkapni és hazavinni egy gyereket, nem akartak segíteni, csak néztek. Volt egy ügyvéd, Varga Béla, ott sétált végig a csendőrökkel a vagonok mellett. Olyan szép látvány volt ez az ő szemeinek, hogy nem volt rest otthagyni az irodáját, és itt sétált. Ott volt a vagonban Szalvendi ügyvéd, Gádor ügyvéd, akik a legjobb ügyvédek voltak Salgótarjánban. Neki ettől szebb látvány nem lehetett, látni a nagynevű ügyvédeket, akiket az egész vármegyében ismertek, akikhez képest ő egy nulla volt. Úgyhogy neki ez volt élete legszebb napja, hogy a berácsozott vagonban láthatja Gádor ügyvédet és Szalvendi ügyvédet.

Elindultunk a kisállomásról, és megálltunk a nagyállomáson. Már esteledett. Megszólalt a sziréna, hogy légitámadás. Lekapcsolták a mozdonyt, elvitték, elmentek a csendőrök, bennünket pedig otthagytak a lelakatolt vagonokban. Amikor lefújták a légiriadót, visszajött a mozdony, visszajöttek a csendőreink, és elindultunk. Még az is történt, hogy berakták egy vagonba a munkaszolgálatos századot is, pedig ahhoz semmi közük nem volt, az a honvédséghez tartozott. A századosuk éppen Pesten volt valamiért. Amikor visszaért, és meglátta az üres óvodát, intézkedett, és a vonatunkat megállíttatta Hatvannál. A százados motorbiciklivel rohant a vonat után, és Hatvannál kiszállíttatta a munkaszolgálatosokat. Ha néhány órát késik, akkor már túl vagyunk a határon, és ők is jöttek volna Auschwitzba.

Utólag a könyvtárban próbáltam a „Munka” című [salgó]tarjáni jobboldali újságban kikeresni a mi deportálásunkat. Nem találtam semmit, úgyhogy ennek a lapnak nem volt hírértékű Salgótarján ezerkétszáz polgárának a deportálása.

A vagonokról és erről a háromnapos utazásról már sokan és sokat meséltek, ezt nem részletezem. Még csak annyit, hogy útközben Krakkóban megállt a szerelvényünk, és a szomszéd vágányon egy vagonban lengyel munkások voltak, akik németül átkiabáltak, hogy „Ne menjetek tovább! Szedjétek föl a vagon deszkáit, szökjetek, ahogy tudtok!”.

Megérkezett a vagon délelőtt, a leszállás maga volt a borzalom. A kanadások [lásd: Kanada Auschwitz-Birkenauban], már régóta ott lévő foglyok voltak arra kiképezve, hogy ilyenkor fel kell ugrani a vagonokba, és mindenkitől elvenni, amit lehet, megmondani, hova álljanak. Ezek közben már mondták, hogy a gyereket adjátok a nagymamáknak. A brotzsákokat (kenyérzsák) letépték a nyakunkból. Ebbe otthon anyám belekészített aszpirintól kezdve csokoládéig mindenfélét. Nem hittünk a szemünknek, csak úgy sodródtunk. Minden pillanatok alatt lezajlott, és már ki is volt ürítve a vagonunk. Mondták, hogy a csomagjához senki ne nyúljon, mert ezt kocsi fogja utánunk vinni. Összeverődött a család, fogtuk egymás kezét, hogy el ne kallódjunk a nagy zűrzavarban. Akkor elkezdődött a szelektálás, az is gyorsan ment. Mi, akik együtt akartunk maradni, egy sorban álltunk, mert úgy gondoltuk, hogy a család biztosan együtt maradhat. A szelektálásnál egyedül engem küldtek át a dolgozók csoportjához. Anyu utánam ugrott. Mengele megállította, hogy mi van. Az a lányom, mondta, mert gondolta, hogy ezt biztos akceptálják. Különben tökéletesen beszélt németül. Mengele meghökkent, és megkérdezte, hogy te tudsz dolgozni. Anyám harminckilenc éves volt, jól nézett ki. Hogy én tudok-e dolgozni? Nézze meg a kezem, világéletemben dolgoztam. Erre odalökte anyámat hozzám. Így maradt anyu életben. A többiek, nagyapám, nagyanyám, a nyolc hónapos állapotos Hédi [Burger Lászlóné, szül. Kilovits Hédiről van szó, Weisz Gyula unokahúgáról, vagyis nővérének a lányáról. Férje Rimaszombatból Salgótarjánba települt fogtechnikus volt. – A szerk.], az ő anyósa, és Rózsi a gyerekkel, mindenki ment a gázba. A németek mondták, hogy senki ne akarjon az egyik csoportból a másikba átszaladni, este úgyis mindenki találkozik.

Erről, hogy adjátok a gyerekeket a nagymamának, egy kicsit többet szeretnék beszélni. Három nap után leszálltunk a vagonból. Ez az utazás már szörnyen megviselte a gyerekeket. Víz nélkül, élelem nélkül, a rettenetes szag, a rettenetes hőség. Föl se állhattak, nemhogy játszani nem lehetett, semmit nem lehetett. Ezek a kisgyerekek addig az anyjuk ölében ültek, és most odaadják egy nagymamának, aki nem biztos, hogy olyan közel állt ehhez a gyerekhez. Aztán ezzel a nagymamával még álltak a gázkamra előtt, hogy sorra kerüljenek. A gyerek kibírhatatlan lehetett, az anyja után ordított, a nagymama nem tudta, hogy mit csináljon a gyerekkel. Aztán bementek a gázba, hogy tizenöt perc alatt megfulladjanak. Mesélték, akik azon a lyukon benéztek, hogy mozognak-e még, jöhet-e a következő, hogy azok az anyák, akik nem adták át a gyereküket, úgy fonódtak vele össze, hogy nem tudták szétválasztani őket. Ezek után zsidó heftlingekkel szedették ki őket, és tették a lapátra a krematóriumban. Amióta gyerekeim, unokáim, dédunokáim vannak, elképzelem azokat, akik odaadták a gyereküket a nagymamának, hogyan tudtak tovább élni, és még verekedni a konténernél egy pohár vízért.

A táborban meztelenül sorba kellett állni, mindenkinek lenyírták a haját. Két aufseherin [Aufseherin (német): felvigyázó, őr a lágerban. – A szerk.] és két heftling [Heftling (német): fogoly. – A szerk.]. Előttem volt Bauman Magda, aki szép volt, elegáns, és különlegesen szép haja volt. És akkor a heftling belenyírt a közepébe, ami engem nagyon megrázott. Pedig hát ez semmi volt ahhoz képest, ami később történt. Megérkeztünk a zuhanyozóhelyre, ahol a csapból víz folyt, nem gáz. A fürdés után mindenki kapott valami rongyot. Egy órával ezelőtt még emberi külsőnk volt, most ott álltunk lekopaszítva és rongyokban, és elkezdett esni az eső. Még akkor sem akartuk elhinni, hogy ez megtörténhet. Nemrég még alig vártuk, hogy vége legyen a vagonútnak. Majd dolgozni fogunk, és megoldódik minden. Itt már láttuk, hogy ebből soha nem lesz már semmi, és ez volt a végső megsemmisülésünk. Elindítottak az esőben egy három kilométeres útra, pillanatok alatt hideg lett. Amikor három nappal ezelőtt beszálltunk a vagonba, harminc fok volt. Birkenauba vittek. Ez egy új tábor volt, még nem volt idő mindent befejezni. Ezrével vagy ezerötszázával betereltek a barakkokba, ahol az ablaknak még csak a kerete volt, üveg nélkül, és a hatalmas hodály teljesen üres volt. Mondták, hogy itt töltjük az éjszakát. Ezt úgy lehet elképzelni, mint amikor a barmokat egy akolba behajtják, mert ott semmiféle lefekvési lehetőség nem volt. Mindenki leült, [salgó]tarjániak a [salgó]tarjániakkal, [balassa]gyarmatiak a [balassa]gyarmatiakkal. Gondoltuk, hogy ez csak egy átmeneti dolog. Nem volt átmeneti, ez sosem változott. Én akkor éjszaka belázasodtam. Reggel négy órakor megszólalt a blockältester [Blockältester (német): barakkparancsnok – összekötő a lágerfőnök és a foglyok között, felügyelő a foglyok közül. – A szerk.], a szlovák Babi: „Fölkelni, zahlappel.” És így zajlottak a napjaink, hogy hajnali háromkor vagy négykor ébresztő, és kezdődött a zahlappel [Zahlappel (német): létszámellenőrzés. – A szerk.]. Az volt a legfontosabb, hogy ott egyenes, ötös sor legyen, és állni órákig, amíg meg nem érkezett az az SS-aufseherin, aki ötösével leszámolt minket. Egy idő múlva megérkezett a feketekávé. Mindenkinek volt valami ütött-kopott zománcos fazék, edény, bögre, amit a megérkezéskor vettek el a foglyoktól, ebbe beletöltötték, és az ötös sor első embere ivott, majd hátraadta. Akkor mást nem kaptunk. Ott semmit nem kellett csinálni, csak lézengtünk. A barakkba egész nap nem lehetett bemenni. A borzalmak akkor következtek, amikor elkezdődött a hasmenés, a fölfázásos betegségek. Éjszaka, akinek már ez a szörnyű hasmenése volt, ki se tudott menni a latrináig. Víz nem volt a B lágerben, ahol voltunk, mert oda még nem vezették be. Ezres tömegek víz nélkül. Mosakodási lehetőség az volt, hogy közvetlenül mellettünk volt egy mocsár. Időnként a blokova adott egy pléhvödröt az ötös sorban az elsőnek, és ő lemehetett a mocsárba, és hozhatott egy vödör zavaros vizet, és abban kezdődött a mosakodás. A sor végigmosakodott felül, utána alul. De nem minden nap, hanem alkalomszerűen, hogy el ne fogyjon a mocsár. Iváshoz minden második nap egy lajtos kocsi hozott vizet, amit kiengedett egy óriási rozsdás konténerbe. Azt megrohanták az emberek, mert két nap után már borzalmas volt a szomjúság. Óriási verekedések, lökdösődés. Ez is volt egy kis elfoglaltság. Különben egész nap csináltuk a semmit. Auschwitz elmondhatatlan. Érezni kellene a szagát, a klórt, a krematórium füstjének a szagát, a latrinát, ez úgy gomolygott.

Babi, a blokova már két éve volt ott. Volt egy szobája a barakk végében, és volt ágya. Ő intézte a mi életünket. Ő sípolt reggel, ő csattogtatta az ostorát, ő intézte az appeleket, a kávé kiosztását, a dörgemüze kiosztását. Ezt ugyanúgy ettük, ahogy a kávét ittuk az ötös sorokban. Időnként az orrunk alá dörgölte, hogy mi még a Váci utcában sétáltunk, amikor ők, szlovák zsidók már itt voltak [1942 tavaszán érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok Kelet-Szlovákiából. – A szerk.]. Nézzétek a kéményeket, anyátok és gyerekeitek már elszálltak. Ha túl akarjátok élni, egyetek meg mindent. Ez a Babi annyi keserűséget okozott nekünk. Pofozkodott, az ötös sornak szépen kellett állni. Nem is volt már ember két év Auschwitz után. Nem is lehet rajta csodálkozni. Anyám úgy gondolta, hogy valahogy a kegyeibe kerül ennek a Babinak, és felajánlotta, hogy montíroz neki egy párnát. Babi adott neki két selyem hálóinget, és abból csinált egy ilyen rolni párnát. Elkészült a rolni párna, Babi dicsérte anyámat, hogy „acene, goldene hand” (neked arany kezed van), mert ez a Babi jiddisül beszélt, és adott anyunak két szelet margarinos kenyeret, és megkapta a bádogvödröt, hogy lemehet vízért a mocsárhoz, és abban egyedül megmosakodhat. Elindult a vízért, közben elkezdett esni, és ha esett, akkor csúszott ez az agyagos talaj. Már majdnem visszaért a vízzel, amikor elcsúszott, és kiömlött a víz. Még egyszer nem engedte le.

Valika barátnőm bekerült ápolónőnek a kórháznak nevezett barakkba. Ott volt, amikor behozták Böhm Arankát, Karinthy Frigyes feleségét. Ő már őrült volt, és egyenesen ide hozták. Valika mesélte, hogy állandóan csak azt hajtogatta, hogy ő Karinthyné, a nagy író özvegye. És egyszer csak megjelent Mengele, aki Arankának évfolyamtársa volt Bécsben, az egyetemen. Ismerték egymást személyesen. Aranka nekiesett Mengelének, megpofozta, szörnyű jelenet volt. Mengele gúnyos mosollyal és elégtétellel nézte, hogy a gyönyörű Böhm Aranka itt vergődik előtte. Még aznap elvitette őt a gázba.

Birkenauban, ami egy női láger volt, férfi csoportok csak akkor jöttek át, ha valamit csinálni kellett. Egy nap átjött egy húszfős csoport, a latrinát üríteni. Tőlük tudtuk meg, hogy a táborukban volt egy felszólítás, hogy az orvosok álljanak ki. Minden orvos kiállt, kaptak egy rudat a két végén vödörrel, és ők jöttek át a latrinát kipucolni. Ehhez kellett az orvosi diploma.

Sokszor szelektáltak, szinte másnaponként, és sokáig nem sikerült bekerülnünk a munkára kiválogatott csoportba. Ez a szelektálás borzalmas volt. Azt jelentette, hogy meztelenül körbe-körbe kellett járni, és pálcával rámutattak, hogy ez ide, az oda. Volt egy olyan betegség, hogy a vitaminhiánytól elkezdett az emberek szája megdagadni, és kirepedt. Erre valami fehér kenőcsöt adtak. Az ilyen szájúakat másnap rögtön kiszelektálták a gázba.

Augusztus végén aztán sikerült bekerülnünk a munkába menők közé. Átvittek az A lágerbe. Ott már volt víz, nem a földön aludtak, hanem priccsen. Bevittek egy zuhanyozóba, és kaptunk világos szürke zsávoly ruhát és facipőt. Aztán kivittek a sínek mellé, és ott kellett várni. Közben kaptunk ebédet, tejbegrízt. Közben beesteledett, eltelt az éjszaka, és másnap reggel lettünk bevagonírozva. Az út másfél napig tartott, közben se enni, se inni nem adtak. Megérkeztünk Ravensbrückbe, ami egy elosztó láger volt. A láger tömve volt, a barakkokba már senkit nem tudtak elhelyezni, ezért ilyen kör alakú sátrakat állítottak föl, de ott sem volt hely. Két napig álltunk a ravensbrücki kapu előtt, ahol a föld fekete szénporral volt felszórva. Estére már nem bírtuk, leültünk, és ott aludtuk végig az éjszakát ebben a szénporban. Az arcunktól a lábujjunkig és a szép új ruhánk fekete lett. Másnap délelőtt bementünk, a zuhanyozóba kerültünk, megmosakodhattunk meleg vízzel. Könnyen moshattuk a fejünket is, mert kopaszok voltunk. Bekerültünk egy barakkba, ahol négyemeletes priccsek voltak. Végre priccsen aludtunk, nem a földön. Itt töltöttünk tíz napot, amíg ki nem igényeltek minket dolgozni. Ez a barakk, ami nekünk első pillanatra a mennyország volt, úgy volt tele bolhával, hogy söpörni lehetett az ágyról. Majd megettek a férgek minket. Az appelek között kóvályogtunk, nézelődtünk. Mindenféle náció volt, franciák, belgák. Megismerkedtünk egy francia kislánnyal, aki konzervatóriumba járt, és amikor megtudta, hogy magyar vagyok, elfütyülte nekem a Liszt rapszódiát. Ott is le kellett vetkőzni, körbejárni, kaptunk valami injekciókat, nem tudom, milyet. Pár nap múlva kikerültünk a barakkból egy sátorba, ott megint a földön aludtunk. Egyik reggel jött a hír, hogy ez a sátor elindul, megyünk a vasúti sínekhez. Négyszázunkat odavittek, és ott vártunk a vagonra. Közben névsorolvasás volt. Nekünk anyuval az volt a problémánk, hogy amikor Auschwitzból eljöttünk, az első százat pont ott vágták le, ahol Ungerleider Zsuzsi végződött. Így más vagonba kerültünk volna. Anyu mellett ott kesergett valaki, akit így a testvérétől választottak el. Gyorsan nevet cseréltünk, én Weintraub Kató lettem, ő pedig lett Ungerleider Zsuzsi. Ez elég sok bonyodalmat okozott, mert sokáig nem hallgattam a Weintraub Kató névre. Végre megjött a vagonunk, és elvittek a Siemens gyárba. Akkor is vagy két napig mentünk a vagonnal, és megérkeztünk Neustadt bei Coburgba [Neustadt bei Coburg – Észak-Bajorországban van, a buchenwaldi koncentrációs tábor egyik altábora volt itt, ahol a Kabel- und Leitungswerke AG-nál dolgoztatták a foglyokat. – A szerk.], pontosabban a városon kívül volt felépítve egy barakktábor, a gyár mellett. Attól kezdve emberi életünk volt. Egy szobában harminchárman voltunk, kétemeletes priccsek voltak. Volt egy kályha, és volt három vízcsap, és egyszer egy héten lehetett a zuhanyozóba menni. Kaptunk overált, már kezdett emberi formánk lenni. Két műszakban jártunk a gyárba, reggel hattól este hatig vagy este hattól reggel hatig. Ez egy kábelgyár volt, nekem az volt a munkám, hogy a hibás kábeleket javítottam. Az eltört vagy kilyukadt gumírozást forrasztottam be. Ha reggel hatra mentünk, akkor öt órakor volt ébresztő, aztán zahlappel, aztán a konyhában megkaptuk a teánkat és indulás. Napról napra egyre jobban mentünk tönkre, mert alig ettünk, de dolgoztunk. Az éjszakai műszak borzalmas volt. Akkor nappal aludhattunk. Mi anyámmal egymással szemben dolgoztunk, és egyszer elaludt. Én nem is vettem észre. Jött az aufseherin, és egy hatalmas pofonnal ébresztette föl szegény anyámat.

1944 szeptemberétől 1945. április tizenhatodikáig dolgoztunk a Siemens gyárban. Akkor evakuálták a tábort. Gyalogmenetben indultunk. Két hétig mentünk, aztán valahol útközben felszabadultunk. Négyszázan voltunk, és három vagy négy SS-katona és négy aufseherin kísért minket. Mindig ott szálltunk meg, ahol ránk esteledett, vagy erdőben, vagy pajtában. Hideg április volt. Étel nem volt, amit találtunk, marharépát a földeken vagy bármit, azt ettük. Ha beértünk egy faluba, beszöktünk a házakba, és ami ott volt, azt elvettük. Anyu beugrott az egyik házba, a konyhában egy gyerek ült, és krumplit hámozott. Senki más nem volt a konyhában. Anyu fogta a fazekat a krumplival, és kihozta. Már negyedik napja mentünk, épp egy pajtában aludtunk, amikor másnap reggel anyu nem tudott lábra állni. Az a lehetőség volt, hogy félreülhetett, de akkor agyonlövik. Majdnem egy napig vittem anyut a hátamon. A fogolytársaim segítettek, amennyit tudtak. Az SS-ek elnézték, hogy így visszük anyut. Egy évvel azelőtt még nem nézték volna el. Este megint pajtában aludtunk, és másnap reggel anyu lábra tudott állni.

Amikor jöttek a repülők mélyrepülésben, akkor be kellett rohanni az erdőbe. Az egyik ilyen alkalommal hárman, a rimaszombati barátnő, anyu és én az erdőben maradtunk. Úgy határoztunk, hogy nem megyünk tovább a menettel. Majdnem egy napot mentünk az erdőben, amikor egy országúthoz értünk. Elindultunk rajta kopaszon, facipőben, éhségtől kóvályogva, egyszer csak egy úttorlaszhoz értünk, mögötte négy SS-katona. Már nem tűnhettünk el. Mit csináljunk? Eddig mindent megtettünk, hogy életben maradjunk, itt már nincs mit tenni. Odaértünk, és megszólalt az anyám németül: „Mondja meg, legyen olyan kedves, hogy itt átmehetünk, vagy lemenjünk az árokba, és úgy kerüljük meg?” Az SS-ek nem hittek a fülüknek, és meglepetésükben azt mondták, hogy kerüljük meg, és úgy menjünk tovább. Bementünk a faluba, bementünk a bürgermeisterhez [Bürgermeister (német): polgármester. – A szerk.], hogy adjon valami szállást. Egy parasztcsaládhoz küldött, és ott beköltöztünk az istállóba. Négy vagy öt napja voltunk ott, amikor megérkeztek az amerikaiak. Lobogott a falu a békétől és a fehér zászlótól. Minket bevittek az iskolába, a tornaterembe. A faluban több ilyen hozzánk hasonló menekült volt. Enni adtak, konzerveket adtak. Nem tudtuk, hogy mit kezdjünk magunkkal. Csak azt tudtuk, hogy vágytunk haza. Mi, ezek az idegenszívűek, tele voltunk a haza iránti sóvárgással.

Az amerikaiak mondták, hogy ne menjünk vissza, és elmondták a lehetőségeinket, hogy Amerikától kezdve a világ bármelyik részébe mehetünk. Aki nem akar maradni, az átmegy a demarkációs vonalon, átveszik az oroszok, és ők intézik a továbbiakban a sorsunkat. Ez óriási kérdőjel volt, hogy hazajönni vagy menni, ahova akarunk. Anyám azt mondta, hogy először hazajövünk, megnézzük, hogy ki maradt meg. Nem lehet így elmenni a világba, hogy haza ne jöjjünk. Megcsináltuk életünk nagy marhaságát. Elindultunk. Mentünk néhány kilométert, ott volt egy sorompó, ahol két orosz katona álldogált. Akkor hallottuk először, hogy davaj. Összegyűlt ott pár száz zsidó nő. Nem volt teherautó, nem szállítottak, nem gondoskodtak rólunk. Csak egy transzport voltunk, akik nekik csak gond. Az első este elérkeztünk egy legelőig, és mondták, hogy itt kell töltenünk az éjszakát. Ezt már megszoktuk, de legalább volt egy pokrócunk. Ez a rét egy orosz kaszárnya mellett volt, onnan portyáztak a környékre, és élték a felszabadító hadsereg életét. Ez az éjszaka felért Auschwitzcal. Jöttek a katonák részegen, fölemelték a nőket, nézték, hogy mamuska vagy nem mamuska, és aki megtetszett, azt vitték be a kaszárnyába. Ezeket a kiszolgáltatott, agyongyötört, Auschwitzot megjárt lányokat. Anyu becsomagolt egy pokrócba, és három öregasszony rám ült. Ők voltak az öregasszonyok, akikhez már nem nyúltak. Mellettem volt szegény Widder Anikó, aki egyedül volt. Amikor felkapta a katona, elájult. A katona azt hitte, hogy meghalt, a földhöz vágta, és továbbment. Így úszta meg Anikó. Reggel kezdtek visszaszivárogni ezek a szerencsétlen vérző nők. Anyám azt mondta, na gyerünk, lányom, induljunk ketten. Bementünk abba a városba, Tausba [?], ami ott volt. Kóvályogtunk az üres utcákon, és kiértünk a pályaudvarra. Ott már tudták az emberek, hogy mi történt a réten. Ránk néztek, és rögtön tudták, hogy kik vagyunk. Segítettek a vonatra szállni.

Megérkeztünk Prágába. Prágában minden vonatot vártak az állomáson fiatalok, egyetemisták. Megterített asztalokkal és mindenféle földi jóval, ami akkor kapható volt. Lehetett kezet mosni és enni. Meg volt szervezve, hogy tíz embert visznek ide, tíz embert oda. Mi egy olyan csoportba kerültünk, akiket fölvittek a Hradzsinba, egy olyan épületbe, ami arra volt berendezve, hogy fogadják a heftlingeket. Két hétig karanténban, megfigyelés alatt voltunk, és ez alatt az idő alatt tejben-vajban fürösztöttek. Ott lettünk újra emberek. Egyik nap jött valaki összeírni, hogy ki akar Svédországba menni. Anyu megint úgy határozott, hogy előbb hazamegyünk.

Vonatra ültünk, és elmentünk Pozsonyba. Ott megint vártak, szállodába vittek, körülszerettek minket. Pár nap múlva indultunk Budapestre. Megérkeztünk 1945 júniusában. Az út két napig tartott, se vizünk, se élelmünk nem volt. Pest úgy várt minket, hogy egy vödör vízből száz pengőért kaphattunk egy bögre vizet. Senki nem várt minket. Megjöttetek? Minek jöttetek? Ezt éreztük. Valami végtelen szomorúság ült a lelkünkre. Aztán valahonnan előkerült valaki a DEGOB-tól, és az elvitt minket a Bethlen térre. Ott megint sorba álltunk, de semmi nem volt megszervezve. Összetalálkoztunk egy [salgó]tarjáni ismerősünkkel, aki Pesten lakott, és ő elvitt magához. Egy háromszobás lakása volt, és az a három szoba tele volt már visszaérkezett [salgó]tarjáni foglyokkal. Négy vagy öt nap múlva elindultunk Salgótarjánba, és megérkeztünk június tizenötödikén. Többen mentünk, anyu, Gottlieb Ili barátnőm, akivel Pozsonyban találkoztunk össze, és még három-négy lány. Nem várt minket senki, se vízzel, se ebéddel. Elmentünk az Óvoda téri lakásunkba, ami természetesen el volt foglalva. Elmentünk a Rózsi lakásához, amit már elfoglalt doktor Filarszky Nándor orr-fül-gégész, aki mellettük lakott, és áttörette a két lakás közti falat, egyesítette a két lakást, így lett neki egy hatszobás lakása. Egy magyar orvost ez megillet. Anyu fölment, és mondta Filarszkynak, hogy mi itt fogunk aludni, legyen szíves, menjen vissza a lakásába. Átadta és beköltöztünk.

Kezdtek hazaszállingózni azok a gyerekek, akiknek senkijük a világon nem maradt, se anyjuk, se apjuk, se testvérük. Anyám úgy határozott, hogy mindenki nálunk fog lakni, amíg rendezi a sorait. Így beköltözött hozzánk vagy tíz-tizenkét ember. A városnak eszébe sem jutott, hogy rendezze a mi életünket. Egy gesztus, hogy itt ehettek. Hogy a csontsovány gyerekeket valahol nyaraltassák. Szinte tudomást sem vettek rólunk. Akkor vettek tudomást, ha ment valaki, hogy szeretné visszavinni az asztalát. Én ezeket a cirkuszokat, hogy visszakérni a dolgainkat, rettenetesen utáltam. Különben nem úgy tudtuk meg, hogy mi hol van, hogy elkezdtük járni a házakat. A szomszédasszony jött el mindig megmondani, hogy ki vitte el a szekrényünket, kinél van a konyhabútorunk. Ennek kapcsán jut eszembe Aczél György, akit Rákosi Sátoraljaújhelyre küldött ki, mert nagy volt az antiszemitizmus, amit az váltott ki, hogy szerettek volna bemenni a lakásukba. És akkor Aczél György azt tanácsolta, hogy ne kérjétek vissza a hokedlit, és akkor nem lesz antiszemitizmus. Így megoldotta a problémát. A barátunk, Hoffmann doktor egy nagyon okos ember volt. Neki is megmondták, hogy kinél vannak a dolgai. Hoffmann Bandi odament, és a bölcs nyugalmával elkezdte sorolni, hogy mit kér. Az ember mondta, hogy igen, de mindent elvittek az oroszok. Erre Bandi papírt és tollat vett elő. Tessék megmondani, hogy ez hányadikán volt, és ki volt az oroszok parancsnoka. Erre az ember megijedt, és mindent visszaadott.

Hogy abban az időben mit ettünk, miből főztünk, azt nem tudom. Egy idő múlva anyu nyitott a Rózsi üzletében egy vegyeskereskedést. Volt ott légyfogótól kezdve méteráruig minden. Áruért Pestre járt. De hogy miből utazott, és miből vett árut, azt nem tudom. Én hosszú ideig semmit nem csináltam, és nem is akartam csinálni semmit. Nekem csak az volt a fontos, hogy megfürödhessek, egyedül lehessek, és jól lakhassak, és kimehessek a Kálváriára, hogy szabadon sétálhassak bárhol, hogy találkozhassak azokkal az emberekkel, akik minket tönkretettek, akiknek megmutathattam, hogy mégsem sikerült, amit szerettetek volna. Gajdos századossal akartam találkozni az utcán, és most már nem parancsolhat le a járdáról. Sikerültek ilyen találkozások, de nem volt olyan nagy élmény, mint amilyennek elgondoltam Auschwitzban, a latrinán görnyedve.

Találkoztam Partényi Mandival, aki a legjobb barátnőm volt. Az történt, hogy Rózsi odaadta az anyukájának, Ili néninek a gyűrűjét és a hozzávaló aranyórát, amit Gyulától kapott. Értékes darab volt mind a kettő. Amikor megjöttünk, Ili néni egy kicsit zavarban volt. Elmesélte, hogy a vejükkel, aki bányamérnök volt, elmentek Nyugatra, és ott valami bányavárosban élték át a háború befejezését, majd hazajöttek az időközben megvett gyönyörű salgótarjáni villájukba. Mi vártuk anyuval, hogy visszaadja a gyűrűt és az aranyórát, de elmondta, hogy elvették tőle az oroszok. Mi tudtuk, hogy ez nem igaz, és ez rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra. Azt sem kérdezte, hogy mi történt velem, én pedig magamtól nem mondtam. Azt sem kérdezte, hogy mi történt Gyurikával, akit imádott, mindig azon veszekedtünk, hogy ki sétáltassa.

Amikor például elmentem anyuval a szobabútorunkért, akkor a háziak elmesélték, hogy vitték el az utolsó disznójukat, hogy mit műveltek az oroszok, hogy ők mennyit szenvedtek. Hát én meg nem akartam elmesélni Auschwitzot. Mi nem idegenszívűek, hanem kihűlt szívűek lettünk.

Százhúszan jöttünk vissza Salgótarjánba az ezerkétszázból. Amikor már huszonhárman visszaérkeztek, úgy határoztunk, hogy elmegyünk a templomba, és ott képletesen süvet fogunk ülni a halottakért. Egyórás süvet ültünk, és mindenki zokogott.

Ez után a rossz kezdés után sem merült fel: jó, „először hazajöttünk”, megnéztük, de most el innen! Nem tudom, hogy miért maradtunk. Pedig akkor már a cionisták szervezték a fiatalokat. Salgótarjánba is jött egy sliách, aki 1946 tavaszán fölvitt Pestre fiatalokat, akiknek csináltak valami képzést, háromhetes bentlakásos kurzust [lásd: cionizmus 1945 után Magyarországon]. Az első nyaralásom is egy ilyen cionista nyaraltatás volt. Akkor voltam életemben először a Balatonon, és akkor tanultam meg úszni. Egy sátortábort csináltak Felsőörsön. Csodálatos két hét volt. Volt velünk egy sliách, Gideon, aki Palesztinából jött, és megpróbált életet verni belénk.

A férjemmel, Stein Andorral Salgótarjánban ismerkedtem meg. Bandi eredetileg balassagyarmati, ott is járt gimnáziumba, de érettségizni már csak 1945 után érettségizett. Ugyanis az édesapja, aki bőrkereskedő volt, tönkrement, és felköltöztek Újpestre, ahol az édesapja tímár lett a Wolfner bőrgyárban [lásd: bőrgyárak Újpesten], ő pedig nem folytatta a gimnáziumot, hanem az Egyesült Izzóban dolgozott, a laboratóriumban. Ezenkívül vízilabdázott az UTE-ban [UTE – Újpesti Torna Egylet, 1885-ben alakult sportegyesület. A klub fölfejlesztésében jelentős szerepe volt Aschner Lipótnak (1872–1952), aki az Egyesült Izzólámpa és Villamossági RT vezérigazgatójaként jelentős sportmecénási tevékenységet fejtett ki a 20. század húszas-harmincas éveiben. – A szerk.]. A nővére szintén az Egyesült Izzóba került, az anyukája pedig otthon vállalt igazító varrásokat. A szülei és a nővére a három gyerekével Auschwitzban végezte.

Bandit 1941-ben vagy 1942-ben behívták katonának, de gyorsan átminősült munkaszolgálatosnak. Az erdélyi Turjaremetén [Ung vm.-ben lévő kisközség volt. – A szerk.] volt, ahol utat építettek, egy borzalmas században. Két bajtársát, akik meg akartak szökni, úgy végeztek ki, hogy a századnak körbe kellett állnia az akasztófát. Turjaremetéről Vácra került, ott nem tudom, mit csináltak. Valamikor 1944 végén félig vonaton, félig gyalog Mauthausenbe hajtották őket, ahol a Zeltlagerbe került. Három-négy óriási sátor volt, egy-egy sátorban több ezer ember. Innen 1945. február végén gyalog Günskirchenbe hajtották őket. Útközben a kísérő SS-ek a fáradtságtól leállókat azonnal fejbe lőtték. Günskirchenben félig kész, ajtó, ablak és padló nélküli barakkokba zsúfolták őket, ahol még leülni sem lehetett. Naponta több százan haltak meg, nem győzték temetni. Az élők egyetlen feladata az volt, hogy állandóan tömegsírokat ástak, és temették a halottakat. 1945. május ötödikén az amerikaiak felszabadították a tábort. Másnap útra kelt, és négy nap múlva egy Wels környéki tanyáról eszméletlen állapotban, negyvenfokos lázzal, flekktífusszal beszállították a welsi kórházba [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Innen körülbelül hat hét múlva a welsi alpenjäger laktanyába került, ahol az amerikaiak menekülttábort rendeztek be. 1945. június végén részben gyalog, részben vonaton elindult haza. Megérkezett Újpestre. Apját elvitték, nővérét a három gyerekével elvitték, anyját elvitték. Élt Pesten egy nagybátyja, egy Schirmann nevű ügyes üzletember, aki azzal foglalkozott, hogy a Salgótarján környékén kitermelt tűzifát fogadta Vizafogón, és eladta a kiskereskedőknek. Bandi megkereste a nagybátyját, anyja testvérét, hogy mit csináljon. Nem volt túl kedves ember, mindig távol tartotta magát a családtól, nem rajongott azért, hogy Bandi nála kezdje az életét. De eszébe jutott, hogy Bandi nem nála fogja kezdeni, hanem állást kínált neki Salgótarjánban, ennél a fakitermelő cégnél. Így Bandi lekerült [Salgó]Tarjánba, így ismerkedtünk meg. Aztán nagyon gyorsan úgy határoztunk, hogy összeházasodunk, és 1946 karácsonyán össze is házasodtunk.

1947-ben másodszor is voltam a Balatonon. A salgótarjáni Sauer patikusnak volt egy villája Balatonalmádiban, a Lilóka-lak, a lányuk, Lili után elnevezve. Lili felajánlotta nekünk, hogy menjünk le, a villában senki sincs, nem is látták még, hogy néz ki a háború után, és ott nyaralhatunk. Elfogadtuk, de úgy gondoltuk, hogy ebben a jóban a többieknek is részt kell venniük. Lementünk, borzalmas állapotokat találtunk. Lejött még négy vagy öt barátnőm, ki férjjel, ki baráttal, és ott töltöttünk három hetet. Közben lelátogattak [salgó]tarjáni barátaink is. Ez alatt a nyaralásunk alatt történt, hogy elmentünk ebédelni egy már működő étterembe. Megterít a pincér, és az evőeszközökön horogkereszt volt. Látom, hogy Schweitzer Márta barátnőmet elönti a méreg, odahívja a pincért, összekapja az abroszt, és hátradobja az egészet. Néz rá a pincér, mire Márta azt mondja: „Tudja, uram, mi zsidók vagyunk, az egyetlen keresztény közöttünk Gross úr, és mi nem tudunk enni horogkeresztes evőeszközzel.” Gross úr akkor már Gáti úr volt, de visszazsidósodott, mert csak közöttünk érezte jól magát.

Anyuékkal együtt laktunk a volt Rózsi-féle lakásban, de addigra már az idegenek szétszéledtek. Négyen voltunk, mert 1946 közepén anyu és Antal bácsi is összeesküdtek. Bandi a fakereskedésben dolgozott, én anyuéknak segítettem, jártam föl Pestre áruért. Előző este el kellett indulni, Hatvanban kiszállni, és ott aludni. Már voltak szálláshelyek, amelyek fogadták a kereskedőket, akik Pestre indultak föl. Hajnalban kelni, mert akkor indult Pestre a vonat. Ott bevásárolni, és este ugyanígy két nap alatt hazaérni.

Egy idő múlva úgy határoztam, hogy ezt nem akarom tovább csinálni. Nem bírtam az alkalmazotti létet, és azt akartam, hogy Bandi se legyen tovább alkalmazott. Úgy határoztunk, hogy kiváltjuk a tűzifaszállításra a papírt. Elkezdtünk kijárni Mátranovákra, megvettük a tűzifát az erdőtulajdonosoktól. Egy héten egy vagont tudtunk Pestre küldeni, és ebből már megéltünk. Bandi volt a kitermelésnél, én pedig ültem az állomáson, fogadtam a szekereket, amik hozták a fát. Ott lemértem, kifizettem, és fel a vagonra. A fakereskedés Bandi nevén ment, papíron én továbbra is anyuék boltjában voltam. Persze azért áruért továbbra is én mentem föl Pestre, mert nem kellett állandóan az állomáson ülnöm, csak amikor hozták a szekeresek a fát. Ez aztán 1949-ben megszűnt, nem engedték tovább, elvették az iparunkat. Anyu üzletét is államosították, még leltárt is csináltak [lásd: államosítás Magyarországon]. Azóta sem értem, hogy ezek a leltárok hova lettek, és ki adja vissza az elvett áru értékét. Anyu akkor boltvezető-helyettes lett egy ruhaüzletben. Ezt csinálta nyugdíjaskoráig.

Anyu és Antal bácsi belépett a pártba, mi nem. [Salgó]Tarján kis Moszkva lett. Előtte pedig [Salgó]Tarján a legnagyobb nyilas fészek volt. Mi pedig mindenkit ismertünk, aki decemberben lefeküdt nyilasként, és januárban fölébredt kommunistaként. Én úgy gondoltam, hogy nem leszek egy pártban ezekkel. Nem is lettem.

Bandi elhelyezkedett a Bányaépítő Vállalatnál, ami később Nógrád Megyei Magasépítőipari Vállalat lett. Először a számlázásra került, aztán szállítási osztályvezető lett, aztán anyagosztály-vezető. Közben elvégezte a Számviteli Főiskolát. Nagyon jó szeme volt, precíz volt. Ha már két napja kerestek a könyvelésen négy fillért, akkor Bandi bement, és megmutatta, hol a négy fillér. Osztályvezetőként ment rokkantnyugdíjba, ötvenkilenc éves korában.

Én a Rózsi és Gyula régi üzletében megnyitott nagy Röltexben kezdtem dolgozni. Mind a ketten „Kiváló dolgozó”-k voltunk, kaptunk plecsniket. De nem sokáig csináltam, nem bírtam a kötöttséget, Rózsi belém nevelte, hogy sose légy alkalmazott. És akkor 1954-ben önállósodtam a kötödémmel. Kiváltottam az ipart, háziiparra, amit csak kézzel csinálhatok. A kötőgépem nem működhetett motorral. Ellenőrizték is, hogy tényleg olyan gépem van-e. Ez sok hátránnyal járt, mert a gyerekeim miattam voltak „egyéb” származásúak [A háború után is létezett a származás szerinti diszkrimináció jelensége. A felsőoktatásban az MSZMP KB Politikai Bizottságának egy 1963. április 2-án kelt határozata szüntette meg. Egyébként – ha hivatalosan nem is – de informálisan működött a (munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb) származás szerinti kategorizáció a középiskolák esetében is (a középiskolai tanári naplóban számon is tartották). Sok más között az „egyéb” származás is (ide sorolták többek között a kereskedő szülők gyermekeit vagy például a háború előtt magántisztviselő szülők gyermekeit is) továbbtanulást vagy a kívánt irányban/intézményben továbbtanulást nehezítő vagy megakadályozó tényező volt. Lásd még: osztályidegen. – A szerk.]. De megteremtettünk mindent a gyermekeinknek, azt, amire mi csak vágytunk. Diplomát kell szerezni, nyelveket kell tudni. És ezt a gyerekeinknél meg is csináltuk. Gyuri elvégezte a fogorvosit, Ági elvégezte a bölcsészkart és az ő családjában is mindenki diplomás lett.

Egyszer, még 1955-ben felhívattak minket az ÁVO-ra [lásd: ÁVH]. Kérdezték, hogy milyen összejövetel volt nálunk tegnap este, mert minden csillár égett. Szemben volt velünk a szakszervezet székháza, és onnan feljelentettek. Ez úgy bennem maradt, hogy azóta is előbb leengedem a redőnyt, mielőtt meggyújtom a csillárt. De túléltük, nem kerültünk börtönbe, és remek polgárokat neveltünk. De hallom, mostanában megint túlsúlyban vagyunk.

1971-ig laktunk a Rózsi-féle lakásban, és akkor városrendezés címén lebontották. Építettek a helyébe egy Otthon Áruházat. Anyu és Antal bácsi már 1957-ben elköltözött, amikor Gyurika megszületett. Amíg együtt laktunk, nem voltak cirkuszok, de én Antal bácsit nem szerettem. Ő se bírta nekem megbocsátani, hogy visszajöttem, az ő három lánya meg elpusztult. Szóval, amikor már túl sokan lettünk, akkor ők vettek egy két és félszobás szövetkezeti lakást. Mi a szanáláskor a centrumban egy panelházban kaptunk egy másfél szobás lakást. Az volt a szerencse, hogy Ági már Pesten járt egyetemre, és csak hárman voltunk.

Szóval 1953-ban kötős lettem, főleg pulóvereket kötöttem, méretre, megrendelésre. Tehát nem kereskedőnek adtam át, hanem annak, aki majd hordta. Hoztak anyagot, és én méretre megkötöttem. A Rózsi-féle lakásban a konyhából nyílt egy cselédszoba, az lett a műhely. A konyhában vettem méretet, és ott próbáltunk. A kötést attól tanultam meg, akitől a gépet vettem. Bandi egyik kollégájának volt a felesége. De nem sokáig dolgoztam ezen a gépen, mert tudtuk, hogy van olyan, hogy síkkötőgép, és az kellene, mert azon lehet rendes dolgokat csinálni. Körülbelül másfél év múlva, 1955 végén vettünk egy síkkötőgépet. Az is kézzel ment, mert nekem háziiparra szólt az engedélyem. Használtan vettük Pesten, és részletre fizettük. Már nem emlékszem, hol ismerkedtünk meg ezzel a kötőssel, akitől vettük, lejött Salgótarjánba, és egy nap alatt megmutatta, hogy kell rajta kötni. Bandi előbb tudta, mint én, nekem már ő tanította meg.

Akkortól kezdve nem csak méretre, rendelésre dolgoztam. A barátnőm, Cilike is ugyanúgy kiváltotta az ipart, és elkezdett dolgozni, azzal a különbséggel, hogy ő árusította is. Kevesebbet kötött, és inkább kijárt a heti piacokra, és átvette az én árumat is. Ez egy nyolcas síkkötőgép volt, ami vastagabb árut tudott kötni, és tudtuk, hogy szükségünk volna egy tízes gépre is, hogy igazán szépet tudjunk kötni. Körülbelül tíz év múlva kimentünk Nürnbergbe, egy Krautheim nevű kereskedőhöz, aki használt gépeket árult. Ott már minden motorizált és lyukkártyás volt, ezt a gépet kinőtték. Ennek a Krautheimnek a nevét és címét olyasvalakitől tudtuk meg, aki már vett tőle gépet. Nem emlékszem már arra, hogy mennyibe került, de biztosan nem hetven dollárba [Szegő Andorné arra utal, hogy az 1972-ben bevezetett, egyéni utazáshoz használható turistaútlevélhez a Magyar Nemzeti Bank az éves turista-ellátmányi valutakeretből – az IBUSZ adminisztratív közreműködésével – három évenként 70 dollárt biztosított. Lásd: kék útlevél. – A szerk.]. Ott ki kellett fizetni, és ő feladta. Itt meg vámot kellett érte fizetni, bár hivatalosan ez ajándék volt. Szerencsénk volt, elnézték, és nem kérdezték, hogy ki és miért ajándékoz nekem egy gépet. És akkor nagyon nekiálltunk dolgozni, Bandi is minden szabadidejében ezt csinálta.

Én már nem jártam semmilyen további iskolába, amit magamba szívtam, azt autodidakta úton. Az igényem megvolt, ez már megalapozódott kislány koromban. Például Karsai Elek, aki hetente lejárt Salgótarjánba és művelődéstörténeti előadásokat tartott. Azon mind ott voltunk. És ott nagyon jó társaság jött össze. Később is, a háború után olyan társaságunk volt, hogy minden megjelent könyvet megvettünk, elolvastunk és megbeszéltünk. Színházba feljártunk Pestre. Az anyám barátnője, Koltai Rózsi a Madách Kamara Színház pénztárosa volt. Csak föl kellett neki telefonálnunk, és volt jegyünk. Nem ingyenjegy, de például a „Hamlet”-re nehéz volt szerezni. A fölmenetelt mindig összekötöttük Ili barátnőm férjének vagy az én férjemnek valamilyen hivatalos útjával, úgyhogy csak a színházjegy meg az én útiköltségem került pénzbe. Akkor még együtt laktunk anyuval, a gyerekeket rá lehetett hagyni. Salgótarjánban részt vettünk minden művelődési ankéton. Nagyon akartunk tudni.

A tízes gép már nem fért el a lakásban, úgyhogy azt anyuék lakásának a félszobájában helyeztük el. Bandi kötött a tízes gépen, én a nyolcason. Aztán Bandi 1980-ban rokkantnyugdíjas lett, és attól kezdve csak kötött. Az úgy történt, hogy Mikuláskor hoztuk fel a gyerekeknek a mosott és vasalt ruhát, kaját. Hideg volt, csúszott az út, hátulról belénk szaladt egy autó, és Bandinak mind a két lába eltört. Akkor megcsináltattuk, hogy a gép motorral működjön, és Bandinak már csak a gombot kellett nyomogatnia. Volt nyolc emberünk is, aki dolgozott nekünk. Munka után varrtak.

Közben, valamikor a hatvanas években lett egy kis boltom, tulajdonképpen egy fabódé volt a piac sarkán. Ebben anyu árult, és Antal bácsi is besegített. Később a piac helyén felépült a Vásárcsarnok, ahol üzleteket alakítottak ki, és ott kaptunk egy üzlethelyiséget. Innen mentünk a városközponti üzletbe a társammal. De akkorra már abbahagytam a kötést, és divatáruüzletet nyitottunk. 1997-ben eladtam a társamnak a fél üzletet, teljesen felkötöztünk Pestre, és attól kezdve nyugdíjasként éltünk. Aztán Anyu meghalt 1993 novemberében.

Balatonfüreden egy társasházban van egy lakásrészünk az 1970-es évektől. Amikor ráértünk, ott nyaraltunk. A hatvanas években Bandi vállalatától mindig kaptunk beutalót is Siófokra, Zamárdira, télen Galyatetőre, ahol Bandi és a gyerekek síeltek. Külföldre társasutazással mentünk: Párizs, London, Bulgária, Jugoszlávia, Olaszország, Jalta. Még Amerikában is voltunk, Izraelben pedig kétszer. Az első autónkat, egy Moszkvicsot 1961-ben vettük [lásd: autóellátottság Magyarországon 1950–1990]. Azután lett egy Lada, majd 1972-ben egy használt Renault. A rendszerváltás után vettünk egy használt Nissant, az volt az utolsó kocsink.

1955-ben Steinről Szegőre magyarosítottunk a gyerek miatt. Valahogy úgy éreztük, hogy ezzel lezárunk mindent, ami megkülönböztet. A héten beszéltem Izraelben élő barátnőmmel. Kérdezte, hogy te is mindig arra gondolsz. Igen, hatvannégy éve történt, de amikor jön a tavasz, nem tudok neki igazán örülni, mindig az jut eszembe, hogy mi volt éppen ezen a napon 1944-ben. És ahogy jönnek a napok és hetek egymás után, csak arra tudok gondolni.

Életrajz

Az interjút Szabadosék pesti, nyolcadik kerületi otthonában vettük fel. Feri bácsi feleségével a kerületben szokatlan módon, egy háromszobás, udvarral is rendelkező házban lakik. A ház és az udvar régóta felesége családjának birtokában áll. A család a háború előtt savanyúságok készítéséből élt. Feri bácsi önállóan, maszek szabóként dolgozott. Bár a nyolcvanas évei közepe felé jár, szeme élénk és mosolygós. Kérdéseimre készséggel, ám látható izgalommal felel. Unokájával, Robival a Nagy Fuvaros-utcai templomba jár. Hazafelé mindig sétálnak, ilyenkor Feri bácsi a múltról beszél, Robi érdeklődéssel hallgatja.

Szabados Ferencnek hívnak, és Ilken születtem 1920-ban. Ilk egy meglehetősen elmaradott és szegény szabolcsi falu volt. Nem lehetett több, mint ezer lakosa [Ilk – Szatmár, Ugocsa és Bereg vm.,  1920-ban 900 főnél valamivel népesebb kisközség. – A szerk.]. Úgy 14-15 zsidó család lakott benne. Egyes családokban, mint például nálunk is sok gyermek volt, de akadtak gyermektelen zsidó családok is. Becslésem szerint kb. 50 zsidó lakhatott a faluban. A falusi zsidók olyan szegények voltak, hogy még kapás parasztok is akadtak közöttük. Egy-egy család foglalkozott csak kereskedéssel. Ám egyikük sem gazdagodott meg. Egyiknek-másiknak az egész üzlete egy szatyorban elfért volna. Házalóként tengődtek. Tejet árultak meg krumplit. S volt olyan zsidó is, aki például egyik faluról a másikra járt. Meszet árult meg hagymát. Jött egy gebe lóval, egy kocsit húzott egy ló, és kiabált, hogy „hagymát, meszet!”. Szóval, nagyon szegények voltak. Ezek, akik kereskedtek, azok mindent eladtak. A kupecek meg a lókereskedők kigúnyolták a zsidókat, pedig sok különbség nem volt közöttük.

A faluban élt még egy zsidó cipész család, egy asztalos meg egy fűszeres. Másik zsidó cipész nem volt a faluban. De volt keresztény is egy-egy. De miből is állt a cipészség? Nem cipőt csinált az, csak javította. Kivételesen akadt egy-egy kereskedő cipész, aki cipőket is árult. A postás is zsidó volt, ám amikor az antiszemitizmus később fellángolt, akkor elvették az engedélyt a zsidótól, és egy kereszténynek adták át a postás jogát. A postás Vásárosnaményba ment a postáért, és aztán szortírozta szét a leveleket. Azt sem engedték meg, hogy a parasztok terményeit a zsidó vásárolja fel, és a piacra vigye. Azt mondták: ha a magyar ember meggürcölt, a zsidó ember ne keressen rajta. Pedig a zsidó felvitte a terményt Pestre, és napi áron eladta. Hazajött és a pénzt becsületesen elosztotta. Nem volt súrlódás, hát egy-egy olyan megjegyzés volt, hogy loptál, gazdagodtál, volt ilyen megjegyzés. De mikor a keresztény vitte az árut Pestre, addig haza sem jött, amíg egy vas volt a zsebében, de szó szerint, ahogy mondom. Elitta, eldorbézolta az egészet. Akkor hoppon maradt a paraszt, nem kapta meg a pénzét. A kocsmáros zsidó volt, de az sosem itta el a keresetét. 1939-ben aztán bevonták az engedélyét [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Ezzel tönkretették a kocsmárost, mert elvették tőle a megélhetést. A faluban egyetlen kocsma volt, bár a fűszeres is árult pálinkát. A parasztok gyakran leitták magukat, a zsidó azonban sosem ivott.

A paraszt lezsidózta a zsidót, a zsidó pedig leparasztozta a parasztot, de erőszakra nem került sor. Ennek ellenére a viszony nem volt rossz köztük, nem volt úgy elmérgesedve. A papám például, ha jött haza a másik faluból – hozott anyagot, amiből ruhát csinált; bedolgozott egy másik zsidónak –, jöttek a parasztok kocsival, utolérték, és mert gyalog jött megálltak, és fölvették őt. Hazahozták, és nem hajtottak el mellette. Volt, aki persze ezt is megtette, de az már olyannak is számított.

A parasztokkal normális volt a kapcsolat. Péntek estére lisztet adtak nekünk, és sábeszkor ők gyújtották meg a tüzet [lásd: szombat; sábesz gój; szombati munkavégzés tilalma]. És nem kértek érte semmit. A gazdáknak volt 15-20 holdja, az ő helyzetük meglehetősen jó volt. Ám a zsellérek, akiknek talán egy-két holdjuk volt, meg bérbe is vettek a gazdáktól, az ő helyzetük elég nyomorúságos volt. Nagy volt a szegénység. Muszáj volt másoknál is dolgozni ahhoz, hogy a család ne haljon éhen.

Az egyszerű paraszt nem volt rossz ember. Ám a jegyző és a bíró urak, az akkori uraságok Vásárosnaményban egytől egyig antiszemiták voltak [Kis- és nagyközségekben a bíró a község első tisztviselője, az elöljáróság feje, a községi képviselő-testület elnöke. Községi bíráskodás alá, vagyis a községi bíróságok hatáskörébe tartoztak polgári ügyekben pénz fizetése, munka teljesítése vagy ingó dolog iránti perek, ha a per tárgyának értéke az 50 K-t nem haladta meg. – A szerk.]. Lezsidóztak bennünket, és általában nem intézték el a zsidók ügyét, amikért folyamodtak. Nem adták ki a vásározó engedélyt, vagy utasították, igazolják, hogy mióta tartózkodnak Magyarországon. Annyi adót vetettek ki, többet, mint amennyit az ember elbírt. Vagy például mondok egy esetet: a tanító úr nem volt antiszemita. Bejárt hozzánk beszélgetni. Az öcsém nagyon jó tanuló volt. Mégis hiába tudott mindent, ő csak hármas bizonyítványt kapott. Szemben a magyar gyerekekkel, akik rosszabb tanulók voltak, mégis jobb osztályzatot kaptak.

A falu egyetlen ortodox imaházát édesapám, Schwartz József építette. Ő mindenkit és mindent nagyon jól ismert a faluban, hiszen ő maga is ott született 1888-ban. A szüleiről semmit sem tudok. Amikor kezdte építeni az imaházat, mindenki adott bele valamit, sőt még a parasztok is segítettek ezzel-azzal, vagy éppen beálltak dolgozni. Az apám volt a zsidók szószólója, afféle elöljáró, hivatalos rang és cím nélkül. Rabbi, kántor és sakter a faluban nem volt. A szomszédos Gyüréről járt át a metsző hetente egy alkalommal, hogy a kóser vágást megejtse [Gyüre gyakorlatilag ugyanakkora kisközség volt Szabolcs és Ung vm.-ben, mint Ilk, 1920-ban nem egészen 1000 lakossal. – A szerk.]. Az 1930-as évek elején, pontosan nem emlékszem, mikor, de meggyilkolták a gyürei saktert. Állítólag mindenki tudta, ki a gyilkosa. Mégsem fogták el soha. A helyére egy jókora darab embert állítottak. Egyszer megtámadták az Ilk felé vezető úton. Akkor előkapta a halefet [Héber: a sakter által a rituális vágásnál használt kés. – A szerk.], majd azt mondta a komának, hogy jöjjön csak, ha verekedni akar. Mondanom se kell, hogy elszelelt. Az úgymond módosabb zsidók a szabó, a cipész, az asztalos, a fűszeres és a lókupec voltak. A többiek nagyon szegények voltak.

A nagybátyáink apai ágról, Herman, Sámuel, Ábris és Sándor kimentek Amerikába, mert abban az időben itt Magyarországon rettenetes szegénység volt, különösen Szabolcsban, még az első világháború előtt. Elmentek 1920-ban, de később ketten közülük (Herman és Sámuel) visszajöttek, mert ott sem tudtak boldogulni. Nem ismerték az ottani viszonyokat, és nem tudták a nyelvet sem. Itt mégiscsak eltengődtek valahogy, bár borzasztó szegénység volt. Mindketten még a [második világ]háború előtt meghaltak. Sámuelnek öt gyermeke született, de közülük csak egy jött vissza. Az Ida, a József, a Pepi és a Rózsa nem jöttek vissza [Auschwitzból]. Az Ignác túlélte, és Budapesten halt meg 1998-ban. A Hermanéknak hat gyermekük született. Izidor, Simon és Sándor kivándorolt Amerikába 1945-ben. A Jenő Izraelbe ment, és ott is halt meg 2003-ban. Évát és Karolát meg deportálták, nem jöttek vissza. A másik kettő [azaz a másik két nagybácsi, Ábris és Sándor] kinn maradt Amerikában, így a kapcsolatunk megszakadt velük. Sándornak sok gyermeke volt, de nem tudunk róluk semmit. Az apámnak két leánytestvére élt Piricsén, egy közeli faluban [Piricse – Szabolcs és Ung vm.-ben lévő kisközség, 1920-ban 1700 lakossal. – A szerk.]. Amália Fischer Hermanhoz ment férjhez, aki még a [második világ]háború előtt meghalt. Hogy Amáliával mi lett, nem tudom.  Három gyerekük volt. A Regina a férjével és a fiával átszökött a Szovjetunióba, öt évig voltak a Gulagon, a férje ott is halt meg. Aztán a háború után Magyarországon telepedtek le. A Miklós nem jött vissza [a háborúból]. Nyolc gyermeke volt, egyedül Árpád élte túl. Izraelben telepedett le Cháim néven. A József 1928-ban Franciaországban telepedett le. A gyerekei, Rudi és Edit ma is ott élnek. Tartjuk is velük a kapcsolatot. Apukám másik lánytestvérének még a nevét sem tudom. Őt is deportálták a férjével, és a lányával, Rózsával együtt. Nem jöttek vissza.

Az anyukámat Unger Karolinának hívták. Egy Ilkhez közeli faluban, Lövőpetrin született [Lövőpetri 1910-ben nem egészen 600 lelkes kisközség volt Szabolcs vm.-ben. – A szerk.]. A szüleiről szinte semmit sem tudok, csak annyit, hogy a nagymamát Bejlének hívták. Anyukámnak egy fivéréről tudok, Unger Vilmosról, aki szintén Lövőpetrin született, 1889-ben. Ő is megházasodott, két lánya lett. Nem tudom, mi lett vele, ha jól emlékszem, Bécsből deportálták, 1939-ben.

Azt sem tudom, hogy a szüleim miképp ismerkedtek össze, és hogy mikor volt az esküvőjük. Én 1920-ban születtem. A testvéreim közül Jenő 1907-ben született, Ernő 1910-ben született, míg Béla öcsém 1922-ben látta meg a napvilágot. A nővérem, Berta 1915-ben született, az Éva húgom pedig 1927-ben. Éva 17 éves volt, amikor édesanyámmal együtt Auschwitzba került. Berta szakmát nem tanult, otthon a családnál segített, míg férjhez nem ment az 1930-as évek második felében. Egy szintén Schwartz Sámuel (akkoriban igen gyakori volt ez a név) vette el feleségül, akivel Tiszaszalkára költözött [Tiszaszalka – kisközség volt Szabolcs és Ung vm.-ben, 1920-ban 1100 főnyi lakossal. – A szerk.]. A férje – ha jól emlékszem – kereskedéssel foglalkozott. Két gyermekük született, az egyiküket Gábornak hívták. A másik fiú nevére sajnos nem emlékszem.

A papám nem járt hagyományos öltözetben [lásd: haszid öltözék], de kipát vagy kalapot hordott állandóan. Emlékszem, egyszer készült róla egy kép, és ott hajadonfőtt volt. Annyira zavarta, hogy rárajzolta a képen a fejére a kipát. A papa beszédes volt, de nem nyájas. A személye tekintélyt parancsoló volt. Tekintélye volt, mert amit megmondott, azon sosem változtatott. Respektje volt a közösség előtt. Nem csoda, hiszen ő építette a község egyetlen imaházát. Az apám politikával egyáltalán nem foglalkozott. Az első világháborút végigharcolta a magyar királyi hadseregben [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában], sőt még olasz fogságba is esett. Szabóként dolgozott, és ez meglehetősen szűkös megélhetést biztosított számunkra. A mama a háztartást vezette. Egy tehenünk volt meg úgy 50-60 libánk, de nem kereskedtünk vele, hanem megettük. Az anyám négy hétig tömött egy libát, és annak a mája akkorára dagadt, hogy a szomszédok mind csudájára jártak. Az édesanyám hetenként levágatott egyet-egyet a sakterral. A szüleim egymás között zsidóul [jiddisül – A szerk.] beszélgettek. Mi is értettük, amit mondtak. Ha keresztények is voltak a társaságunkban, akkor tüstént magyarra váltottak, mert nem akarták, hogy azt higgyék: valami rosszat mondanak róluk.

A ház, amiben laktunk, szoba-konyhás volt. Nem volt benne fürdőszoba, csatorna és folyóvíz. Vaskályhával fűtöttünk, sábeszra hét végén pedig begyújtottunk a kemencébe is. Abban sütöttük a sábeszi kalácsot [lásd: bárhesz]. A faluban folyóvíz, csatorna és villany nem volt. Lovas kocsi is csak hébe-hóba volt látható, autóról nem is beszélve. Olyan kis hely volt a mi falunk, hogy még piaca se volt. A lakosok cserélgették egymással, kinek mije akadt.

Otthon, Ilken ortodox szabályok szerint éltünk. A kis közösség nemcsak hétvégén, de hét közben is járt az apám építette egyszerű imaházba. Minden sábeszkor elmentünk az imaházba. A sábeszt szigorúan megtartottuk. Bár apám erős dohányos volt, sábeszkor elő sem vette. Azokat az ünnepeket szerette, amikor azért dohányoznia még lehetett. Ez valahogy hozzátartozott a jó közérzetéhez. Édesanyám kóser háztartást vezetett. Sábeszkor megfőzött előre. A kemencében finom, ízletes sólet rotyogott. Sábesz gójunk is volt, egy siksze [Jiddis: „nem zsidó lány” – A szerk.], aki sábeszkor begyújtott nekünk a kemencébe. Módos paraszt volt az apja, és liszttel látott el bennünket. A kemencében neki is sütöttünk finom bárheszt. Ez volt a fizetsége. Az én bár micvóm Ilken volt. Akkor raktam először tfilint. Még azt is tudom, hogy odáig kell tenni, ameddig a fejen a haj kinő.

Az első négy évet Ilken, a református iskolában jártam. Zsidó héder nem volt a faluban, hiszen nem volt ahhoz elég zsidó gyerek. Együtt tanultunk a parasztgyerekekkel. Ők tanulták a református kiskátét, de – őszintén megmondom – elég nehezen ment a fejükbe. Az igazság az, hogy mi hamarabb megtanultuk, mint ők. Pedig nekünk nem is kellett volna megtanulnunk. Vasárnap még a templomba is elmentünk, mert ez volt a szórakozásunk. Még a kórusba is beálltunk. Jóban voltunk az ottani pappal. Ha pedig egy-egy alkalommal esküvő volt, az jó szórakozást jelentett mindannyiunk számára.

Vásárosnaményban jártunk polgáriba [Vásárosnamény – nagyközség volt Szatmár, Ugocsa és Bereg vm.-ben, 1920-ban 2400 főnyi lakossal. – A szerk.]. Erre az időre oda is költöztem. Ott is református iskolába jártam. Különösképpen az iskolában antiszemitizmust nem tapasztaltam. Még azzal a tanárral is jól kijöttem, aki Erdélyből származott és turulos volt [A Turul Bajtársi Szövetség 1919 őszén alakult. Az egyik legnépesebb és legnagyobb hatású egyetemista bajtársi egyesület volt, tagjai jogi egyetemisták, medikusok és bölcsészek voltak. Az egyetemeken ők szervezték a zsidó diákok megverését, 1927-ben hevesen tiltakoztak a numerus clausus megszüntetése ellen (aztán majd 1941-ben a numerus nullus bevezetését követelték). – A szerk.]. Amikor az édesanyám eljött [Vásáros]Naményba, a tanár megdicsért engem, és azt mondta, hogy nagy jövő elé nézek. Milyen jövője lehetett akkor egy zsidónak?! Az iskolában megünnepeltük Horthy Miklós születésnapját, és Trianont [lásd: trianoni békeszerződés] is meggyászoltuk, de különösebb politikai rendezvényekre ezeken kívül nem emlékszem.

[Vásáros]Namény Ilknél sokkal nagyobb hely, majdnem város volt. Volt több imaháza is, hiszen 180 zsidó család élt ott. Nem volt közülük neológ egy sem [lásd: ortodox és neológ hitközségek Magyarországon], ám volt, aki vallásosabb volt, mint a többi. Ízlés és ismeretség szerint oszlottak széjjel az imaházak között. Arra is emlékszem, hogy a fiataloknak külön imaházuk volt. Vásárosnaményban komoly hitközség volt, sakterral, rabbival, jesivával és főleg – ami miatt odamentünk – heiderrel [héderrel]. Reggel fél hatkor keltünk, imádkoztunk, és kezdtük a tanulást. Nyolcra már benn ültünk a református iskolában, és délután megint a heiderben tanultunk. Az ottani zsidó közösség látott el bennünket. Egy kereskedőnél helyeztek el, nála aludtam, de enni minden nap máshol ettem. Be voltunk osztva, hogy az ilki zsidó gyerekek melyik napon kinél ebédelnek. Tórát és Talmudot délután tanultunk, hogy a zsidóságban is előre haladjunk. Vásárosnaményból kéthetente jártam haza. Olyan szegények voltunk, hogy gyalog mentem [A két települést ma összekötő országúton ez kb. 8–10 kilométer. – A szerk.]. Az volt a szórakozásom, hogy volt egy szekérkerék, és azt hajtottam egy pálcával magam előtt. Sábeszkor jöttek a városba olyan zsidók, akik egy kicsit többet tudtak a zsidóságról, és kikérdeztek bennünket. Minden héten levizsgáztattak bennünket.

Három osztálynál többet is járhattam volna, hiszen a jó tanulmányi eredményem alapján ösztöndíjat kaptam. Az apám azonban a csökkentett tandíjat sem tudta kifizetni. Így maradt a szabóság. Még [Vásáros]Naményban tanultam ki tanoncként a szabómesterséget. A bátyám, Jenő is Vásárosnaményban járt iskolába, és ott tanulta ki a szabászatot-varrászatot is. Mindhárman ugyanazt az utat járták be, mint én [azaz a három fiútestvér: Jenő, Ernő és Béla]. Vásárosnaményban tanulták ki tanoncként az apai mesterséget. Jenő 1930-ban ment fel Pestre, és nyitott a Baross utcában egy szabóműhelyt. Pedig akkor Ilkről senki még csak ki sem mozdult. Ilk elmaradott község volt, és kiátkozták, hogy otthagyta a falut. Ő volt a családunk jótevője. Ügyes ember volt. Jól ment neki, így rövidesen már küldött is nekünk haza pénzt. Amikorra Ernő és én is kidolgoztuk a tanoncéveinket, már ott várt bennünket a postán a pénz a vonatjegyre. Mindannyian csatlakoztunk hozzá, és testvérként együtt dolgoztunk. Havonta küldtünk pénzt haza, hogy a szüleink és leánytestvéreink se nélkülözzenek semmiben. Én 1937-ben csatlakoztam két idősebb testvéremhez Pestre. Nagyot néztem, amikor megérkeztem Pestre, hogy a testvéreim tréflit esznek. Mindketten Budapesten változtatták meg Schwartzról Szabadosra a nevüket, Jenő 1936-ban, Ernő 1937-ben.

[Vásáros]Naményban és Ilken elsősorban zsidó gyerekekkel barátkoztam. Amikor azonban felkerültem Pestre, már keresztény barátaink is voltak. A kóserságot sem tartottuk. Nem volt velünk anyám, hogy ügyeljen erre. Amíg el nem kerültem munkaszolgálatba 1941-ben, eljártunk kirándulni, moziba és tánciskolába is. Bár a barátaink többsége a zsidók közül került ki, keresztényekkel is barátkoztunk. Ez nem volt kizáró ok, mert mindenkiben az embert néztük. És ha tisztességes volt, barátkoztunk vele.

A munkába azonban bele nem szokhattam, mert 1941. október 13-án bevonultam munkaszolgálatba az V/2. kmsz. [közérdekű munkaszolgálatos] századhoz Hódmezővásárhelyre. Katonaruhát kaptunk, de rövidesen feltettek ránk egy sárga szalagot, megkülönböztetésül, hogy zsidók, nem teljes jogú magyar állampolgárok vagyunk. Később vették le rólunk az egyenruhát központi utasításra. Így aztán mindenki civilbe öltözött. A sapkát azt meghagyták, de volt rajta egy nemzeti színű gomb, azt levették róla, hogy ne szentségtelenítsük meg a magyar nemzeti színeket [lásd: muszos ruházat]. Már ott a hadtápra és a varróműhelybe kerültem. Innen 1941 novemberében Kőrösmezőre, Ukrajnába [ez akkor Magyarországhoz tartozott, lásd: Kárpátalja elfoglalása] vittek, ahol tankcsapdákat, hidakat építettünk. 1942 őszén (talán szeptemberben) visszamentünk Hódmezővásárhelyre. Attól kezdve az ország különböző helyein dolgoztattak bennünket egészen 1944 szeptemberéig. Voltunk Orgoványban, Páhiban, Csengődön, ahol katonai gyakorlóteret építtettek velünk. 1944 elején Szegedre kerültünk. Amikor az orosz csapatok elérték a várost 1944 szeptemberében, bennünket Sándorfalván, Baján, Mohácson és Pécsen keresztül gyalog hajtottak egészen Körmendig. Körmendről 1944. október elején Eberauba, Ausztriába deportáltak [Eberau, az egykori Monyorókerék az osztrák–magyar határon van. – A szerk.]. Grazban a liebenaui lágerben voltam, ahonnan áprilisban Hitzendorfba [Stájerország, Ausztria] vittek, ahol 1945 májusában, a háború végén szabadultam fel. [Ez a gyalogút hozzávetőlegesen, a mai útvonalon a következő távolságokat jelentette: Szegedről Sándorfalváig 14 kilométer; Sándorfalváról Bajára 102 kilométer; Bajáról Mohácsra 36 kilométer; Mohácsról Pécsre 39 kilométer; Pécsről Körmendre 203 kilométer. Az ausztriai pontos helyszíneket nem sikerült rekonstruálni. – A szerk.]

Hódmezővásárhelyen barátkoztam össze egy Ehrlich Annus nevű lánnyal. Mielőtt deportálásra került volna, átadott nekem egy imakönyvből néhány oldalt, és arra kért, hogy érte is imádkozzak. Egy ékszerdobozt is át akart adni nekem, de nem volt szívem átvenni tőle. Azt mondta, ha nem jön vissza, akkor az enyém lehet. Tudtam, hogy az első alkalommal a csendőrök elveszik tőle, mégsem tudtam elfogadni. Ma sem tudom, mi lett vele.

Hódmezővásárhelyen egy fasiszta banda lakott. Az újságcikkekben azt írták rólunk, hogy nem dolgozunk. Csak lógunk, és a magyar lányokat molesztáljuk. Mindenbe belekötöttek. Akkorra a város már kiürült, páran maradtunk sárga szalaggal. Behívtak a zászlóalj-parancsnoksághoz, és elmondták, hogy az alezredes szavára ne hallgassunk. Nehogy valamit dolgozzunk neki, varrjunk neki, mert azonnal a fronton leszünk. S alig telt el pár nap, hívat bennünket az alezredes, hogy varrjunk a fiának egy ruhát. Na most hát mit csináljunk? Nem mondhatjuk, hogy nem. A szállásunk mellett ráadásul állt egy ház, amelyben zsidók laktak, és azokat az éjjel elvitték. Éjszaka megvarrtuk a ruhát a fiának. Ha nem varrjuk meg, akkor tényleg elküldtek volna minket a frontra. Azt mondta a parancsnok, hogy csináljuk meg a ruhát a fiának, mert ő is tett nekünk szívességet. Annyit tudatott velünk, hogy neki köszönhetjük, hogy nem vittek el bennünket. Most honnan adódott ez a nagy barátság? Egyszer megkérdezte, hogy hova való vagyok. Mondom neki, Szabolcsból, és ő is onnan származott. Elég volt ez a szó, hogy ne vitessen ki a frontra.

Munkára Orgoványra, Páhira és Csengődre vittek. Ezek a falvak Kecskeméthez fekszenek közel. Ezeken a helyeken a páncélosok ellen építettünk csapdát és árkot, hogy a tankok ne tudjanak bejutni. Az akadályt fából építettük, és földet hordtunk rá. Az erdő úgy 15-20 kilométerre esett, onnan kellett fát hozni a munkához. Az egész 2-3 méter magas volt. Később Németországban is ezt csináltuk. Reggel öt órakor volt az ébresztő, kaptunk egy kis fekete vizet, kávé helyett. Gyalog mentünk odáig. Ott rátettek egy-egy fát két ember vállára, hosszú fát, azt ott gyalog kellett a helyszínre vinni. Odamenni, és visszajönni egynapi munka volt. És fogtunk egy fát, nem a legnagyobbat igyekeztünk megfogni, fiatal srácok voltunk, kisebbet vettünk. Az egyik őrmester ezt észrevette: „Kis gallyat akartok vinni, kis ágat?” Ránk tett egy akkora gerendát, hogy majd összecsináltuk magunkat. Éjszaka 12 órára értünk vissza. Lefeküdtünk, de hajnalban ismét kelnünk kellett, és újból elmentünk fát hozni. Füves földet is telepítettünk. Úgy kellett elültetnünk, hogy öt centi mélyen le kellett ásnunk, ki kellett vágni a kockákat, amit a fű tartott össze. És azokat kellett egymásra rakni. A parancsnok kiszámolta, hogy egy embernek hány köbmétert kell naponta megcsinálni. Ha nem csináltuk meg naponta, akkor elkezdett bennünket „csikóztatni”. Vagyis munka után gyakorlatoztatott bennünket. Fuss, feküdj, és békaugrás meg ilyesmi. A nyelvünk is kilógott, annyira hajszolt bennünket.

1944 elején kerültünk Szegedre a zászlóalj-parancsnokságra. Négy hónapot töltöttünk el Szegeden. Három zsidó és egy keresztény század. Katonák őriztek bennünket. A három századból válogatták ki az embereket, hogy a frontra vigyék ki őket. Volt, aki azt mondta, na, „K” betűtől mindenki megy. Akiket kiválogattak, azok Hódmezővásárhelyre mentek, és onnan kivitték őket a frontra. Később pár hónapra megint egy ilyen csoportot, ugyanígy kiválogattak. Én mindig maradtam, és akkor már egy század sem maradt, és akkor föltöltöttek bennünket fiatalabbakkal. Na most onnan ment egy század, megint akart egy század indulni, de akkor azt mondták, hogy aki akar, megy, aki akar, nem megy. Mindent elkövettem, hogy ne menjek. Tulajdonképpen azért, mert egy nagyon rendes parancsnokom volt, egy százados. Mindenki azzal akart menni, ha úgyis rákerül az emberre a sor, akkor legalább egy rendes emberrel menjünk ki. Elmentek, és szerencsétlenek odamaradtak. Hazajött a százados úr a névsorral, hogy ki hol halt meg.

Szegeden dolgoztunk, és ott voltunk elszállásolva. Négyen dolgoztunk a szabóműhelyben. Jött egy ünnep, nem tudom már, milyen, talán húsvét vagy micsoda, és azt mondták akkor, hogy szabadságolnak minket, de valakinek, egy szabónak ott kell maradnia, mindenki nem mehet el. Egy fiú meg én, ketten voltunk, és akkor veszekedtünk, hogy ki jöjjön először. Ott volt egy bajtárs, azt mondta, hogy nem lehet eldönteni, mert mindketten haza akartunk menni. Arra hivatkoztam, hogy anyukám egyedül van otthon. Sorsot húztunk, és én nyertem. Otthon voltam egy hétig, azután visszatértem. Amikor az édesanyámat otthon utoljára láttam, nem tudtam elszakadni tőle. Úgy szorított magához, hogy nem bírtam kiszabadulni tőle. Nem is találkoztunk többet. Tudat alatt valahol éreztük, hogy utoljára látjuk egymást.

Édesanyám akkor még, 1944 elején otthon volt. Hazamentem, mire visszaértem, a másik fiú már elment, kereszteztük egymást. Kaptam egy parancsot, hogy jelentkezzek Szilágyi főtörzsőrmesternél. Vissza kellett menni Hódmezővásárhelyre. Nem nagyon akartam elmenni. Könyörögtem: ne vigyenek engem. De nem, menni kellett. A levetett ruhákat javítottuk tovább. Tudni kell a törzsőrmesterről, hogy a világ leggonoszabb gazembere volt. Antiszemita volt, egy rettenetes rossz ember. Nemcsak a zsidókhoz, mindenkihez, még a családjához is gonosz volt, mondhatni, egy gyilkos. Nem akartam hozzá menni. Jelentkeztem nála. Jól letolt engem. Mindennek elmondott, és lehordott nagyon. Elkezdtünk ott dolgozni ezzel az őrmesterrel. Már elég jól kijöttünk vele. Hódmezővásárhelyen állomásoztunk, de ő Szegeden lakott. Egyszer megparancsolta, hogy vigyem ki a csomagját a pályaudvarra. Már akkor a többiek azt mondták, hogy én már be vagyok vágódva. Ha kér valamit tőlem, akkor bevágódtam ennél az embernél. Elég az hozzá, hogy egyszer elkerültem Szegedre havat lapátolni. Szörnyű körülmények között laktunk és étkeztünk, de nem engedett vissza Hódmezővásárhelyre, nehogy elvigyenek. Ez már egy nagyon nagy szó volt nála. Hát, hogy milyen volt, még alátámasszam, el kellett menni a parancsnokságra valamiért. Engem küldött el, hogy menjek, jelentsek az alezredesnek valamit. Egy fél napig gyakoroltatta velem, hogyan jelentkezzek és tisztelegjek, mit és hogyan mondjak neki.

A GH-nak dolgoztunk szabók, cipészek, asztalosok, és mentünk, amerre a zászlóalj ment. Ez egy hadtápegység volt, amely rendben tartotta az alakulat felszerelését és ruházatát. Megvarrtuk a ruhákat, a cipészek pedig megjavították a katonák bakancsát. Elég az hozzá, hogy bejött egy vagon liszt, amit a zsidók és a minket őrző katonák élelmezésére szántak. Megjött a kocsi, és nekünk kellett felvinni a zsákokat a padlásra, és behordani a kamrákba. Egyszer rizs érkezett, és a padlásra kellett felvinni, de olyan padlásra, ahova nem lépcsők vezettek, hanem csak amolyan a falnak támasztott létra. Mire a teherrel a vállunkon fölértünk?! A zsákot nem volt hol megfogni, és a létra is inogott velünk. Fölvettem egy ilyen rizses zsákot. Rettenetesen nehéz volt, nem olyan, mint a liszt vagy a kukorica. Úgy kellett vinni, hogy a zsáknak a szája fölfelé legyen, nehogy kihulljon hátul, és valahogy a munka közben elfeledkeztem erről. Fölvettem, de a zsák szájjal lefele volt. Mentem fölfelé, alig bírtam, a derekam majd letörött, amikor kinyílt a zsáknak a bekötött vége, és kihullott belőle a rizs. Hú de megijedtem. Az őrmester azt mondta nekem, hogy te hülye zsidó, mondtuk, hogy szájjal fölfelé kell vinni azt a zsákot. Ostorral, szíjostorral verte a lábamat. Megvert, mert kifolyt a rizs a zsákból. Úgy hívták, hogy Ébner János. Századparancsnok-helyettes volt. Hamar orosz fogságba esett. Szerencséje volt, és nagyon jó helyre került. Tudott oroszul, és megtették tolmácsnak. Amikor a foglyokat kihallgatták, ő tolmácsolt. Fölismertem, és elmondtam az oroszoknak, hogyan bánt ő a zsidókkal. Rögtön leváltották, elválasztották a többitől. Amikor kihallgatták, mellette állt egy orosz katona. Hirtelen kikapta a pisztolyt az övéből, és agyonlőtte magát.

Az egyik századparancsnokunk egy félszeg, kancsal kis igénytelen ember volt. Szegeden voltunk, és este kiszöktem. Már takarodó volt, lefeküdtek, fölolvasta a névsort. Tíz ember hiányzott a kétszázból. Olyan süket, hogy nem is hallotta, ki van itt, és ki nincs. Az öcsém jött meglátogatni Szegedre, és ő befeküdt a helyemre. És akkor leginkább ő jelentkezett. És kigúnyoltuk.… Mikor elhelyezték tőlünk, akkor csináltunk egy sorakozót, és akkor elmesélte, hogy ővele mit csináltunk mi. Mindenről tudott, hogy lógtunk, és nem csinált belőle ügyet. Rendes volt.

És akkor készülődni kellett, hogy menni kell Borba [lásd: bori rézbányák]. Bor Jugoszláviában volt és már sok rosszat hallottunk róla, mondanom sem kell, hogy összeroskadtunk. Azt kérdeztük magunktól: mi lesz most velünk. Rossz híre volt. A munkaszolgálat alatt csak egyszer, 1944 elején engedtek haza. A kapcsolatot levélben tartottuk. Csak egyszer táviratoztam, ekkor, hogy hozzák a ruhámat Hódmezővásárhelyre. Akkor legyen bakancs meg mit tudom én. Tudtam, hogy kedden indul a csoport hajóval. Hajóra szálltak a Tiszán, és ott átszálltak a Dunára. Szilágyi főtörzsőrmester akkor odahívott magához, persze először leellenőrzött, hogyan tisztelegtem. Egy igazi gazember. Azt mondja nekem, hogy ha elvonul a század, én csak varrjak fel valamit a ruhájára. De ne tegyek rá díszt, csak a csillagot varrjam rá. Szöget ütött a fejembe. Ezek szerint elintézte nekem, hogy ne kelljen a századdal együtt Borba mennem, csak azért, mert én is, ahogy ő mondta, krumplizabáló szabolcsi vagyok. Mindenesetre hazatáviratoztam ismét: ne hozzák a ruhámat.

Voltunk harmincan, akik úgy volt, hogy nem mennek, azokat is megbízta valamivel. Na akkor jöttek, hogy a transzportból hiányzik két ember. Elvittek két embert, de utána megint öt ember hiányzott. Féltem, hogy rövidesen rám kerül a sor. A másik [szabó] fiúnak megparancsolta, hogy vegyen mindent leltárba a szállásunkon, amíg a század elvonul. Állapítsa meg, hogy hány ablak tört be, mekkora a kár. Elment a zászlóalj, mindössze csak heten maradtunk. Abból a hétből öten olyan gazdagok voltak, hogy lefizették a jóistent is, hogy ne vigyék el őket. Ketten voltunk szabók, én és a barátom, aki később Ausztráliában telepedett le, akik nem fizettek, mert nem volt egy vasunk se. Később derült ki, hogy a Szilágyinak volt egy alezredes parancsnoka, aki még nála is nagyobb gazember volt. De a házban, ahol lakott, élt egy elvált zsidó nő, és az alezredes abba szerelmes lett. Teljesen a nő befolyása alá került, még egy zsidó is a barátja lett. A század az ő parancsnoklásával vonult el, és a zsidó barátnő miatt viszonylag jó dolguk volt, annak ellenére, hogy Borba vitték őket. Egészen addig, amíg éppen emiatt le nem váltották őt. Helyére egy Darányi nevű alezredes került. Ez egy olyan gyilkos volt, hogy a háború után ki is végezték.

Hódmezővásárhelyre betörtek az oroszok. Hódmezővásárhely és Szeged között pedig van egy híd. Átvittek bennünket a hídon, amelyről már lógtak a bombák, alig értünk át a híd másik felére, felrobbantották a szegedi Tisza-hidat Algyőnél. Utána átmentünk egy faluba, Sándorfalvára. Amíg Sándorfalván voltunk, ide-oda elvittek árokásási munkára bennünket. Már azt sem tudom, hogy mely falvakban dolgoztunk, még Szabadkán is voltunk.

Elvittek bennünket Körmendre 1944 vége felé. Ezen a helyen csupa sváb lakott, a házakon pedig ott lógott a horogkereszt. Volksbundisták voltak. Egy emeletes házban levetkőztettek bennünket, és alá kellett írni, hogy egészségesek vagyunk, és nincsen semmi bajunk. Mikor jöttünk le az emeletről, a lépcsőn álltak katonák bajonettes puskával. És ahogy jöttünk lefelé, pif-paf, addig vertek bennünket, amíg leértünk a földszintre. Én is kaptam verést, ott is szerencsém volt, nem a fejemet, hanem a vállamat ütötték, de szerencsém volt, mert legalább nem tört el.

1944 tele volt. Esett a hó, és az épületnek nem volt teteje. Bezártak egy helyiségbe minket. Nem volt teteje, és majd megfagytunk. Aztán elvittek bennünket Körmenden egy föld alatti bunkerbe. Felette istálló volt, és mélyen le kellett menni. Az embernek az volt az érzése, mintha siralomházban lenne. Siralomház is volt. Tele volt zsidó fiúkkal. Az őrök arra próbáltak rávenni bennünket, hogy adjuk oda nekik a csomagjainkat. A ruhákat, a jobbikat adjuk oda a szegény fiúknak, mert úgyis leveszik rólunk. Az imakönyveket dobjátok el – mondták –, rejtsétek el, hogy ne találják meg. Akadt közülünk, aki a falra vésve megtalálta az öccse nevét. Az őrök a pénzünket is el akarták venni. Azt mondták, hogy jók lesznek hozzánk, ha odaadjuk nekik az összes pénzünket. Mindegyik gazember volt. Csak a pénzünk kellett nekik. Nagy volt az elkeseredés.

Akkor elvittek bennünket Körmendről, előbb Ausztriába vonattal. Kiszálltunk egy pályaudvaron. Jött velünk szembe egy vonat, és minden jó kaját hoztak nekünk, és oda is adták. Német katonák voltak, ilyen Hitlerjungedek. 12 éves kölykök, de beöltözve fegyverrel mind. Szidtuk a magyarokat, hogy a rosseb egye meg, de jó, hogy elhoztak bennünket, itt milyen jó dolgunk lesz. Igen ám, de kiszálltunk egy pályaudvaron, ahol kupacokban zsidók voltak összerakva – így egy sor, meg így egy sor, s föl magasra s ilyen sok. Végig a pályaudvaron. Halottak voltak mind. Akkor összecsináltuk magunkat, azt hittük, végünk van. Elvittek munkára bennünket egy kis falucskába, Eberau nevű faluba, a határhoz közel. Műszaki alakulat, és nem katonai SS vigyázott ránk  Eberauban. A zsidók páncélzárókat és tankcsapdákat készítettek. Hogyha jönnek az orosz tankok, akkor egy nagy fallal találkoznak, és nem tudnak továbbhaladni. A lakosság nem volt rossz. Még főztek is nekünk ott. Éppen vacsorázni, vagyis moslékot enni mentünk. És hallok egy halk, vékony hangot, hogy nincs-e itt véletlenül egy Schwartz Feri nevű személy.

Szerencsétlen, kis törékeny vallásos zsidó volt, aki mindig imádkozott. Egy gödörben ült ott szegény, emlékszem. Az is jött Borból haza. Együtt voltunk munkaszolgálatban, csak őt kivitték Borba, engem pedig nem. Egy szegedi fiatalember volt, Reiter Gyurinak hívták, ügyvéd volt. Még arra is emlékszem, mikor meglátott, elkezdett sírni. Azt mondta, hogy te, Feri, olyan szerencsés voltál, hogy nem kellett Borba jönnöd. És azt is mondta, hogy ha veled leszek, akkor biztos én is megúszom Később megrühesedett. Viszketett mindene, és tele volt kiütéssel. Majd szétkaparta magát, úgy viszketett mindenhol. Egy iskolában szálltunk meg, ahová németek jöttek. Egy félkarú német tiszt vezette őket. Elmondták, hogy a betegeket elszállítják olyan helyre, ahol zsidó orvosok fogják őket gyógyítani. Mi még örültünk is neki. Voltak köztünk olyanok is, akik már gyöngélkedtek, nem bírták ezt a strapát. Ezeket elvitték másnap. Ez a barátom is betegnek jelentkezett. A munkába menő fiúk messziről látták, hogy a betegekkel megásatták a sírjukat, és agyonlőtték őket.

Egyszer ebben a kis faluban riadót fújtak, hogy azonnal csomagolni kellett. Útnak indítottak minket nyugat felé, több ezer embert, de nem az országúton vittek bennünket. Kimentünk a faluból, és akkor neki egy hegynek, hegyen keresztül mentünk egy napig, és a hegynek a másik oldalára értünk azért, hogy ne a falvakon keresztül menjünk. Úgy látszik, nem akarták, hogy lássanak bennünket. És hajtottak, gyilkoltak minket. Mikor vittek nyugat felé, ott volt egy tábor. Oda akartak minket bevinni. De az a tábor csak ideiglenes volt, aztán mindenkit kinyírtak. Mire odaértünk, a tábor üres volt. Aztán végül is végigmentünk a falvakon. Mindenhol voltak ilyen munkás SS-ek, hajtottak bennünket tovább, tovább. Azok, akik minket még a lágerig vittek, egyszer csak eltűntek. Akkor már a németek menekültek, borzasztó tankokkal mentek, bajban voltak. Vártuk, hogy az oroszok megérkezzenek. Sokan azt hitték, hogy az oroszok majd kedvelik a zsidókat. Pedig elvitték őket fogságba.

Mi még mindig mentünk. Erdőkben aludtunk. Döglött lovakat ettünk, mindent megettünk, ami emészthető volt. Jelentkeztünk az úton egy lágerben, Graz mellett Libenauban. Azt mondtuk, hogy magyarok vagyunk, és erődépítésre jöttünk, és szeretnénk munkába állni. Nem árultuk el, hogy zsidók vagyunk. Az ottani SS-parancsnok – hála istennek – megtiltotta, hogy belépjünk. Azt mondta, magyarok nem jöhetnek be, mert a táborban tífuszos zsidók tartózkodnak. Továbbküldött bennünket. Mi nagyon boldogok voltunk, mert sikerült túljutni ezen a legveszélyesebb ponton. Kívülről láttuk azokat a fiúkat a lágerben, akik korábban megszöktek tőlünk. Akkor továbbmentünk, pontosabban továbbhajtottak bennünket. Minden községben akadtak gyilkosok, akik azonban szerencsénkre nem állítottak meg bennünket, inkább továbbhajtottak.

Akadt a németek között egy parancsnok, valami beosztott parancsnok. Nem SS, hanem csak egyszerűen behívták katonának, és a zsidók mellé tették. Vele lehetett beszélni. Elmondta nekünk, hogy a helyzet veszélyes. Közölte, nem tudja, mi lesz velünk. Azt is elmondta, ne menjünk hozzá, mert ha észreveszik, hogy beszél velünk, akkor rögtön elmozdítják, és kapunk helyette egy gyilkost. Igyekeztük őt elkerülni. Ennek a parancsnoknak volt valami üzeme, asztalosüzeme 15 kilométerre a házától, Hitzendorfban. Egy makói fiú tudta, hogy hol helyezkedik el az a falu, ahol ez a parancsnok lakott. Amikor odaértünk Hitzendorfba, ez a magyar katona elment hozzá, megkereste, és mondta neki, hogy itt vagyunk. Az ottani nyilasok, azaz az SS-ek piszkálták ezt az embert, hogy hol vannak a zsidói. Téged a zsidókhoz tettek – mondták neki –, akkor hol vannak a zsidók? Nem tudom, mit mondott, mit hazudott. Elhelyezett az üzemben bennünket. Ott feküdtünk az üzemben, nem dolgoztunk, nem volt akkor már mit csinálni. De onnan is kivittek munkára bennünket, és kérdezték tőle Grazból jövő SS-ek, hogy kik ezek. Nem mondták meg nekik, hogy zsidók vagyunk. Azt mondták, hogy erődépítő magyarok, nagyon jó munkások és nagyon németbarátok. És akkor továbbmentek.

De már akkor a németek is szétestek. Olyat is láttam, hogy sorakoztak a német katonák, és jött egy másik fegyveres banda, és lelőtték őket. A végén a helyzet teljesen zűrzavarossá vált, már szöktek, amerre lehetett, mindegy volt nekik, merre. Felszabadultam, se a németek, se az angolok nem jöttek be, de az oroszokat láttuk elmenni. Ők sem jöttek be az üzembe, mi se mentünk ki. Arrébb húzódtunk, voltunk úgy nyolcvanan. Mikor ez megtörtént, akkor az összes környékbeli falubeliek, vezetők, polgármesterek, mit tudom én, milyen rangban voltak ott ezek a hivatalnokok, mind odajött ehhez a fagyároshoz. Azt hitték, ha a zsidók mellett lesznek, nem eshet bajuk. Ennek is volt köszönhető, hogy a zsidót velük együtt ugyanúgy elvitték az oroszok. Nem nézték azok, hogy kik zsidók, és kik nem. Mi örültünk neki, hogy mindegy minden, csak jöjjön valaki. És akkor ott felszabadultunk, ott voltunk vagy tíz napig az asztalosüzemben.

Az oroszok, amit lehetett, mindent elraboltak tőlünk. Lehúzták rólam is a bakancsot. Velem volt egy barátom, aki nemrégen halt meg Szegeden. Volt egy órája. Azt gondoltuk, majd az oroszoknak eladjuk, és abból majd veszünk hazafelé vonatjegyet, és hazamegyünk. De amikor a zűrzavarban az orosz megjött, meglátta a karórát, rögtön elvette. Már nem érdekelt bennünket semmi. Csak az, hogy jöjjön valaki, és legyen vége már ennek.

Hogy jutottunk haza, azt is elmesélem. Nem volt egyszerű. 1945 májusában tizenöten indultunk haza. Hazafelé Grazon kellett keresztül jönnünk. Találkoztunk orosz kiskatonákkal. Olyan egyszerű emberek voltak. Körülfogtak bennünket, és bevágtak a többi fogoly közé, fogságba akartak vinni bennünket. A ruszkik között is akadtak zsidók, és megismertünk egy orosz tisztet is, mégpedig zsidót. Mégpedig magas rangú tisztet. Odamentünk hozzá. Elmeséltük neki, hogy mi zsidók vagyunk, és az orosz katonák fogságba akarnak vinni bennünket. A tömegben ki tudta, hogy zsidók vagy nem zsidók, meg aztán nem is érdekelték őket. Odajött ez a zsidó tiszt, kivett bennünket, tizenhatunkat, és elhelyezett egy iskolában. Azt mondta, ki ne mozduljatok, mert elvisznek benneteket, és soha többet nem juttok haza. És amíg álltunk, vártunk, már éhesek voltunk, mégiscsak elindultunk. Akkor fogott el bennünket az orosz, és kerültünk a vasúthoz. Voltak ott franciák, angolok, németek és mindenféle [nemzetiségű] zsidók. Mindenkit összeszedtek, és elvittek bennünket a grazi pályaudvarra, mert a vasutat korábban felrobbantották, és azt kellett nekünk rendbe szedni. Még az oroszok maguk is dolgoztak ott, mint a lovak. Amikor megjavítottuk a vágányokat, jött egy vonat, amire mindenki fölszállt. A jugoszlávokat, cseheket, lengyeleket elengedték. A magyarokat, mikor megtudták, hogy magyar zsidók, elvitték fogságba. Adtak egy darab kenyeret. Egyetek, aztán gyerünk, menjünk. Grazba is bevittek bennünket, az oroszok egy zongorát cipeltettek velünk, mert vitték haza vonattal Oroszországba.

A pályaudvaron estére, amikorra kész volt az a vasút, amit rendbe kellett hozni, jött egy vonat. Aki tudott, felugrott rá. Azt mondták, Szombathelyre megy. De ott se volt szabad mondani, hogy magyarok vagyunk, mert akkor kivittek volna bennünket fogságba. Egy láger mellett mentünk el. Akkora láger volt ott, hogy amerre a szem látott, tele volt foglyokkal. Ha azok bevágnak bennünket oda, senki nem hoz ki onnan! Átjöttünk a magyar határon. Minden vagonra ki volt téve a szerb meg cseh zászló, mi tettünk egy zsidócsillagot – nem tudtuk, hogy milyen antiszemiták az oroszok is. Megérkeztünk Szombathelyre. A lakosság azt mondta, hogy el ne induljatok, mert elvisznek az oroszok benneteket krumplit pucolni, sose mentek haza. Az oroszok akkor már Magyarországon voltak, hiszen már vége volt a háborúnak. Özönlöttek az oroszok, annyian jöttek, annyi volt belőlük. Aztán fölszálltunk egy vonatra, és éjszaka megérkeztünk a Keleti pályaudvarra. Onnan kimozdulni nem lehetett, mert kijárási tilalom volt. A város tele volt oroszokkal mindenütt, úgyhogy lefeküdtünk a motyónkra, megvártuk a reggelt. Őrséget állt mindig valamelyikünk, nehogy megöljenek bennünket az oroszok. Reggel hazamentem a műhelybe, és a Koszorú utcai lakásba, ahol albérletben laktunk. De nem találtam ott senkit. A családról nem sokat tudtam. Azt láttam, hogy Hódmezővásárhelyről elvitték a zsidókat, de nem tudtam többet. Talán a nővérem írt egy levelet [még 1944-ben], hogy anyánkról nem tud semmit. Mire válaszoltam neki, már őt is elvitték Mátészalkára a gettóba, majd Beregszászra a két pici gyerekkel. Visszamentem a szülőfalunkba, Ilkre, mert az öcsém, Béla a munkaszolgálat előtt a faluban lakott. Meg is találtam Bélát Ilken. Azt mondták az öcsémnek, hogy engem kivégeztek valahol. Örültünk egymásnak, hogy vagyunk. Egyesek nem adták vissza, amit elraboltak tőlünk a házból. Akadt azonban olyan is, aki rendes volt, mert visszaadta a ruhám. Ez utóbbiak a háború előtt is, ha Pestre jöttek, mindig nálunk szálltak meg, és hoztak mindig egy kövér libát. Szóval jóindulatúak voltak. Bélával együtt felmentünk Pestre. Összeszedtem egy zsák szalonnát, és azt adtam el Pesten. Egy büdös vasam sem volt. Hozzáláttunk dolgozni Béla öcsémmel. Emlékszem, kettőnknek volt összesen egy nadrágja.

A lánytestvéreink, Éva és Berta nem jöttek vissza. Berta a két gyermekkel koncentrációs táborban, Auschwitzban pusztult el, de a férje, Sámuel visszajött a munkaszolgálatból. Úgy tudom, hogy az orosz frontra került ki, de valahogy hazavergődött. 1957-ben kiment Izraelbe, ahol ismét megnősült, és az új feleségétől négy gyermeke született. Ennyi a történetük, többet nem tudok róluk. Ernőt és Jenőt Esztergomba hívták be munkaszolgálatra 1942-ben. Onnan előbb Vácra, majd Budapestre kerültek. Innen vitték ki őket Ausztriába. Jenő lelkileg erősebb volt, és Ernő neki köszönhette, hogy túlélte a munkaszolgálatot. Mauthausenben szabadultak fel. Ernő Jenő nélkül bizonyára elpusztult volna. Ha kellett, a hátán vitte, ha kellett, élelmiszert lopott neki, és ő tartotta benne egyébként is a lelket. Ezt onnan tudom, hogy Ernőnek sikerült hazavergődnie. Jenőt azonban még Ausztriában lelőtte egy részeg orosz katona. Nem a bátyám volt az egyetlen áldozata. Ernő utód nélkül halt meg. Béla öcsémet, akinek két fia él még, öt éve búcsúztattuk el. A kádist egy éven át mondtam neki, és azóta járok ismét zsinagógába is. Az édesanyámat otthonról vitték el Auschwitzba. Nem tért haza. De a faluba sem jött vissza senki rajtunk kívül: a két testvéremen kívül még két unokatestvérem is megmaradt. A két unokabátyám a faluba, Ilkre ment vissza, és ott éltek 1956-ig, amikor a falubeliek életveszélyesen megfenyegették őket. Elkezdtek a faluban zsidózni, ami korábban ott ritkábban fordult elő. Az egyikük Kanadába, a másik pedig Izraelbe ment 1956 decemberében, amikor még el lehetett hagyni az országot.

Huszonévesek voltunk, még dolgozni se tudtunk, amikor munkaszolgálatra bevittek bennünket. Alig szabadultunk fel szabóként, máris menni kellett munkaszolgálatra. Mikor megtudtam, hogy az egyik bátyám és az öcsém is megmaradt, gondoltuk, hogy együtt kellene kezdeni valamit. Ernő bátyámmal és Béla öcsémmel kezdtünk együtt dolgozni Pesten. Jenő a környéken még a háború előttről ismert szabó volt. Ha elmentem valahová, és megmondtam, hogy a Jenő testvére vagyok, mindenütt kaptam hitelt, mindent. Így átvergődtünk, nem azt mondom, hogy meggazdagodtunk, de megértünk sok mindent, és végigcsináltuk, amit kellett.

A Baross utcában volt egy műhelyünk, ahol a testvéremmel, az Ernővel együtt dolgoztunk továbbra is. Politikával nem foglalkoztam sose. A pártba nem léptem be, annak ellenére, hogy a kommunisták szabadítottak fel bennünket. Voltak pártgyűlések, de azokon sohasem vettem részt, mert a bátyámmal ketten dolgoztunk. Ernőnek volt kisiparos engedélye. Én pedig alkalmazottként voltam nála bejelentve. A háború után két-három évvel, úgy 1947 és 1949 között tartottak nálunk házkutatást. Azt mondták, hogy burzsujok vagyunk. Igen, és az udvart el akarták venni. Államosítani akarták a házat, de aztán sikerült visszaperelni. Meg bejöttek, el akarták foglalni a lakást meg mindent. Azt állították, hogy gazdagok vagyunk. A műhelyben azzal foglalkoztak, hogy nekünk milyen gyönyörű cipő van a lábunkon. Képzelje, milyen gyönyörű cipő lehet az ember lábán, ha meztelen!

Húszéves koromban odavoltam 4 évig. Az akkor olyan kiesés volt, még amit tanultam is, elfelejtettem. Mégis nem volt probléma, hogy milyen munkát végezzek és hol. A magunk urai voltunk, és nem kellett egy főnökhöz alkalmazkodnunk. Azért, mert maszekok, zsidók és magánemberek voltunk, olyan adót vetettek ki ránk, hogy nem a megélhetést, még annak 1 százalékát sem tudtuk megkeresni, amit ők tőlünk adóba kértek. Ezzel be akartak a szövetkezetbe kényszeríteni [lásd: kisipari termelőszövetkezet; a fordulat éve; államosítás Magyarországon; Rákosi korszak.] Ha beálltam volna a szövetkezetbe, akkor elengedték volna ezt az adót. Meg is mondták, lépj be, akkor elengedjük. Na most, ezekkel szembeszálltunk, mert nem akartunk bemenni. Ott, ezekben a kis gyárakban [azaz a kisipari szövetkezetben] a kisemberek voltak, de nem voltak igazi szakemberek. Ám ha pártember volt, akkor azt megtették vezetőnek. Sajnos a Béla öcsémnek el kellett mennie dolgozni, mert különben az államosítás veszélye fenyegetett volna bennünket. Szegény, a Május 1. Ruhagyárban talált munkát, és nagyon keservesen dolgozott. Éjszaka, két meg három műszakban is dolgozott. [Május 1. Ruhagyár – 1913-ban eredetileg katonai varroda és ruharaktár funkcióval hozták létre a gyártelepet a VIII. kerület, Elnök u. 1. szám alatt. 1930-ban megalakult az Országos Ruházati Rt., és ruhagyárat alakított ki. 1948-ban a gyárat átnevezték Egyenruházati Nemzeti Vállalatra, majd 1952 és 1968 között Május 1. Ruhagyárra. – A szerk.] Este bement 10-re dolgozni, reggel úgy jött haza mindig, mint aki részeg. Lépjél be a pártba, rögtön kiemelünk vezetőnek – mondták neki. Nem tudta megtenni azért a pár krajcárért, és inkább végigcsinálta a gyárat. [A ruházati ipar átszervezésével az egyedi szabóságok száma a korábbi töredékére csökkent: a Magánkisipari adattár 1938–1971 (KSH, Budapest, 1972) adatai szerint szerint az államosítás, valamint a kisipari termelőszövetkezetek szervezése következtében a textilruházati iparban 1948-ban dolgozó 57 384 iparosból 1953-ra mindössze 9433 maradt. – A szerk.]

Nagyon föllazultak a vallási dolgok, amióta hazajöttünk. Nem az volt a gond, hogyan tartsuk a vallást, hanem az, mit fogok enni holnap, és milyen rongyot fogok fölvenni holnap. Hazajöttem sortban, és semmim sem volt. Vállaltam egy kis munkát, amikor hazajöttem, és akkor kezdtem elrendeződni. Még egy ollóm sem volt, hogy kiszabjak egy nadrágot. Akkor volt az a nagy infláció. Volt idő, hogy milliók voltak. Elromlott a redőnyöm a műhelyben, hívtam egy kisiparost, nem tellett ki a javítás a milliókból. Nem bírtam beleilleszkedni. Kaptam a határon, amikor hazajöttem valami ezer pengőt, azt hittem, milliomos vagyok. Tudja, mit kaptam ezer pengőért? Mire Pestre értem, akkora infláció volt, semmit sem ért az a pénz [lásd: a forint bevezetése]. 

Megszűnt a Horthy-rendszer [lásd: Horthy-rezsim], a kommunisták nem beszéltek az antiszemitizmusról. A kommunista időszak alatt egy szó sem hangzott el, hogy mi történt a zsidókkal. Nem beszéltek róla, de a Rákosiék [lásd: Rákosi korszak] ennek ellenére nagy gazemberek voltak. A Gerő meg a többi zsidó egyszerűen nem vette tudomásul, hogy ők is zsidók voltak. Mégis állandóan félnünk kellett attól, hogy kitelepítenek bennünket. Volt egy idő, amikor azt mondták nekünk, hogy én és a feleségem költözködjünk el hazulról. Költözzünk el gyorsan, mert ha itt találnak, minket is elvisznek. Ilyen világ volt. Akik hazajöttek, utána sokukat kitették a házukból, és még ki is telepítették őket [lásd: kitelepítés]. De itt egy szó nem esett a kommunizmus alatt arról, hogy a zsidókkal mit tettek. Ma már sokan letagadják. Azt mondják: nem volt igaz.

Sosem szerettem a pártembereket, de a pártoskodást sem. Sokan, akik 1945-ben hazajöttek, a családjukból nem találtak senkit. Hát a legtermészetesebb volt, hogy odasodródtak az ÁVÓ [lásd: ÁVH] felé. A kommunistákhoz mentek, nem is a Nyilas Pártba [lásd: Nyilaskeresztes Párt]. Azt nem tudják megérteni, hogy nekünk mindegy volt, mi jön, csak ez [mármint az üldöztetés] múljon el. Volt egy barátom, aki megmondta, hogy azért élt a pártból, hogy ezeket a gyilkosokat eltegye láb alól. Nagyon sokat ki is fúrt az állásából. Ezért élt.

Amikor Izrael megalakult, az mondhatom, hogy a legnagyobb örömeim közé tartozott. Először is a szavazás [lásd: Izrael Állam megalakulása]. Éjszakákon át nem aludtunk, fönt voltunk, vártuk az eredményeket. Izraelt és a Szabad Európát [lásd: Szabad Európa Rádió] korábban tudtam magyarul fogni. A magyar hírekben mindig az arabok győztek. [A szocialista időszakban a Szovjetunió csatlósállamai arabbarát politikát folytattak a Közel-Keleten. Magyarország az 1967-es hatnapos háború után a diplomáciai kapcsolatot is megszakította Izraellel. – A szerk.]. Aztán meg azt hallottuk, hogy milyen szemétség az, hogy egymillió egyiptomi katonát bezárva tartanak, nem adnak nekik enni. Még szerencse, hogy Nasszer meghalt. Az utódját, Szadatot lelőtték, mert megbékélt Izraellel, és Jeruzsálembe is ellátogatott. 1946-ban a jordán királyt is meggyilkolta egy palesztin. Hogyan lehetséges az, hogy felnőtt egy újabb nemzedék és utána egy másik, és még mindig ki akarják onnan szorítani Izraelt?! Még azt is átveszik, amit Hitler a zsidókról mondott. Ha a holokauszt nem lett volna, akkor Izrael sem születik meg. Izrael születéséhez a holokauszt nagyban hozzájárult. Az ENSZ-ben nem szavazták volna meg.

A feleségem édesapja, Miklós Sándor 1930-ban vette fel ezt a nevet. Előtte Weisznek hívták. A Ganz-MÁVAG-ban dolgozott főkönyvelőként, de 1920-ban a zsidósága miatt kitették. Nem tudott sehol sem elhelyezkedni, és emiatt konzervüzletet nyitott. A feleségem édesanyjával, Rákosi Antóniával, káposzta-, uborka- és tökkonzerveket készítettek, és ebből éltek. A háború kezdetekor csillagos házban laktak. [Természetesen nem a háború kitörésére gondol itt az interjúalany, hanem 1944 tavaszára, ugyanis sok budapesti számára a háború lényegében a német bevonulással kezdődött, addig tőlük távol zajlott. – A szerk.] Apósom a ház pincéjében bujkált. Az anyósomnak árja papírjai voltak. Ebben a házban tényleg szegény emberek laktak. A háború előtt a feleségemékhez jártak, ingyen káposztát meg savanyút adott nekik az anyósom. Hogy azok között mennyi volt a nyilas érzelmű! A szemközti iskolában csendőröket szállásoltak el. Rendőrruhában jártak, és ezek deportálták a pesti zsidókat, és vitték a zsidókat munkára. [Budapesten nem működött csendőrség, de a deportálást lebonyolító csendőrök megfordultak a fővárosban, van arra utalás az irodalomban, hogy a Józsefvárosi pályaudvaron működtek, igyekeztek hasznot húzni a deportáltakból, és pénz és értéktárgyak fejében adtak nekik például vizet. – A szerk.]. S ezek a csendőrök ide jártak, itt mosattak meg manikűröztettek meg mindent, mert kihasználták, hogy a ház zsidó volt, és mindent olcsón megkaphattak. És még azt is mondták, hogy ha elviszik a feleségeméket, egy párnával több jut majd nekik. A zsidóknál nem lehetett nyitva az ablak. A szomszédok feljelentettek a feleségeméket, hogy nyitva van náluk az ablak [lásd: csillagos házak].

Az apósomat a zsidó férfiakkal 1944. november 15-én vitték el. Elvitték Ferihegy környékére, Szentimrére, hogy ott lőjék agyon. De nagy szerencséje volt. Árut szállított a hentesüzletekbe. Karácsony táján mindig adott a henteslegényeknek kölnit meg valami ajándékot, savanyúságot, hogy jobban csomagolják a hentesárut. Az egyikük, egy hentes amolyan főnyílas volt, az apósomat félreállíttatta. Így menekült meg. A többieket kivitték a Kiserdőbe agyonlőni. Tömeggyilkosságokat rendeztek ott, de sose hallottam, hogy beszéltek volna róla vagy a tömegsírokat valaki felfedezte volna. Az apósom a háború végéig az erdőben bujkált.

A feleségemmel, Miklós Gabriellával, aki 1928-ban született Budapesten, 1945 májusában ismerkedtünk meg., nem sokkal a hazajövetelünk után. Nekem lakott itt egy rokonom a szomszéd házban. Mivel senkim sem volt, eljöttem hozzá, és ahogyan mentem föl, szembetalálkoztunk. Így ismertük meg egymást. Már menyasszony és vőlegény voltunk, mikor az édesapja meghalt [1949-ben], és utána egy-két hónappal házasodtunk össze. Az esküvőnk csak polgári volt, nem csináltunk belőle ügyet. Úgyhogy nem volt vallási ceremónia, mert meg kellett volna várni akkor a gyászidőszak leteltét [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Nem volt illő, és még féltünk is.

Nekem feltétlenül fontos volt, hogy a házastársam zsidó legyen. A vallást nem túlzottan tartottuk. Néha-néha gyújtottunk gyertyát sábeszkor, de nem túl gyakran. Inkább csak a nagyobb ünnepeket tartottuk meg. Kóser háztartást nem vezettünk, és ma sem vezetünk. Pészahkor, sátoros ünnepkor és Jam Kiperkor [Jom Kipur] elmentem a templomba. Pészahkor például vettem maceszt, de kenyeret is ettünk. A karácsonyt juszt se tartottuk, azért voltunk annyira zsidók.

A házunk most is úgy néz ki, mint akkor. Mindig is két és fél szobás volt A házat át kellett alakítani, hogy ne legyen három szoba, mert akkor még más baj volt, akkor államosították. Olyan rendelet jött ki, hogy bizonyos létszámra csak meghatározott szobaszám maradhatott a család tulajdonában. Akiknek nagyobb lakásuk volt a megengedettnél, azokat kisebb lakásokba költöztették át [lásd: lakásrendeletek]. Akkor még az anyósom itt lakott velünk. Övé volt ez a ház itt a nyolcadik kerületben. Egy önálló ház udvarral. A háború után rengeteget dolgoztunk. Spórolgattunk, amint lehetett. Aztán később már rendeződött a dolog, és egy kocsit is tudtam venni. De az már jó későn volt, 1965-66-ban vettünk egy Wartburgot. Akkor nem volt olyan választék; Wartburg és Trabant között lehetett választani. Akkor még nem úgy volt, hogy megvan a pénzem és megveszem, hanem befizettük, vártunk évekig, amíg sor kerül ránk [1965-ben 83 ezer, 1966-ban 100 ezer gépkocsi volt magántulajdonban, azaz minden 122., ill. 102. magyar állampolgárra jutott egy személyautó. Márka szerint valóban Trabantból futott a legtöbb, utána következett a Wartburg, de „be lehetett fizetni” Skodára és Moszkvicsra is. – A szerk.]. Akkor aztán elmentünk a kocsival kirándulgatni is már. Az ország majdnem minden részét bejártuk. Ahova lehetett, elmentünk. Nem volt drága a benzin. Három forint volt egy liter benzin, és még 200 kilométerre, strandra is leutaztunk. Aztán már átmentünk Bécsbe, amikor már háromévenként lehetett Nyugatra utazni. Kaptunk 50 dollárt, és elmentünk Franciaországba. Franciaországban háromszor is jártunk. De jártunk még Olaszországban és egy kicsit Jugoszláviában is [lásd: kék útlevél].

A francia unokatestvéremmel állandó volt a kapcsolat. A papám testvérének, Amáliának volt a fia József, aki 1928-ban Franciaországban telepedett le. Franciaországban nagyon rossz helyzet volt a háború után, és ez a Rudi unokaöcsém [József fia] meg a húga akkor még gyerek volt, az egyik tizenhat, a másik tizenhárom éves volt. Az apjuk ide küldte őket 1947-ben három hónapra, és akkor itten istápoltuk őket. Rudi Lyonban él. Évente jönnek látogatóba, és mi is voltunk náluk vagy háromszor. Levelezés van minden héten. Sőt néha telefonálunk is.

Izraelben egyszer, 1990-ben jártunk. Ahogy megnyíltak jobban a kapcsolatok, akkor már mentünk. Kint élnek rokonaink, az unokaöcsémnek a fia. Fiatal gyerek volt, mikor elment, mi is fiatalok voltunk. Az izraeliekkel sokáig nem tudtuk a kapcsolatot tartani. Nem volt ajánlatos levelezni Izraellel. Mert akkor az elhárítás foglalkozott az emberrel. A Mirjamék elmesélték Izraelben, hogy milyen nagyon nehezen jutottak ki az országba. Feketén mehettek csak Bécsen és Olaszországon keresztül. 1948-ban érkeztek az országba, amikor az ENSZ-ben a függetlenségről szavaztak [lásd: Izrael Állam megalakulása]. Eleinte a haifai kikötőben zsákoltak a hajókra. Nem kaptak cserébe semmit, csak éppen enni. Latrun közelében laktak, ahová az arabok mindig odalőttek. 1990 óta írunk egymásnak, de addig nem tartottuk a kapcsolatot [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.].

Annak idején gondoltam rá, hogy mi is alijázzunk, de a feleségem édesapja 1949-ben meghalt. Egyedül maradt az édesanyja, és nem akartuk őt egyedül hagyni. Amikor ez a dolog szóba került, az anyósom kétségbeesett, hogy ne hagyjuk itt egyedül. Utólag már jobban megértem, mint akkor. Ugyanis [később] megjelent egy könyv vagy valami hirdetés, hogy lehet Amerikába vagy talán Kanadába kivándorolni.

Barátaim nem nagyon voltak. Akik voltak, zsidók voltak. De korán és fiatalon meghaltak. Egyikükkel, a Kádár Miklóssal együtt voltam munkaszolgálatos, de ő is meghalt. Egy másik fiú, akivel együtt voltam, még él. Ausztráliában nagyon nagy karriert csinált. Szabó volt a Sanyi, és szabászatból élt. Eleinte nagyon szegényen élt, de aztán meggazdagodott. Pedig nem volt neki többje két eleminél, de olyan befektetést csinált, amivel meggazdagodott. Befektetett, vett lakásokat, és azokat kiadta. Elmesélte nekem, amikor itthon járt. Egyszer kaptam tőle egy telefont, hogy keressem fel a szállodában a [Margit-]szigeten, mert hozott nekem valamit. Adott nekem 50 vagy 100 dollárt. Nagyon ügyes ember volt. Szabóként is rendkívül ügyes volt. Amellett olyan erős ember volt fizikailag, hogy a munkaszolgálatban a birkózásban az összes magyar katonát földhöz vágta volna. A szakasznál összesen csak két szabó maradt meg. Én meg ő. Volt ott egy kerékgyártó műhely, ahol kocsikerekeket csináltak. Egy kézzel kellett fölemelni, és 400 magyar katona közül egy se tudta fölemelni, csak ő. Egyszer két gyilkos csendőr, amint a zsidó templomból kiléptünk, elvitte őt. Amikor elengedték, a képéről nem ismertük meg. Annyira összeverték, hogy csak a hangjáról ismertük fel. És csak annyit mondott, hogy örüljetek, hogy nem ti voltatok, mert ti ezt nem bírtátok volna ki. És igaza is volt, tényleg nem bírtuk volna ki.

Amikor 1989-ben a kommunizmus megbukott, az igazán már nem érintett bennünket. Már 1980-ban nyugdíjba mentem, bár még utána is dolgoztam. Ha nem bukott volna meg a szocializmus, akkor most előbbre tartanánk. És merem állítani, hogy a magyar munkások jó melósok. Soha az életben nem volt olyan jó világ, mint akkor. Fillérekért lehetett nyaralni. A feleségem gyors- és gépíróként dolgozott a pénzügyminisztériumban. Ez nem olyan nagy rang, de mégis jó munka és elegendő pénz származott belőle. A franciaországi rokonokkal elmentünk nyaralni. A négy rokonnal, négy személy meg mi filléreket fizettünk. Még előkelő helyre is számtalanszor beülhettünk. Szóval jó volt a melósnak. 1956 [lásd: 1956-os forradalom] után pedig bennünket, a maszekokat is békén hagytak. 1956 után már nem kellett félni, ha az ember maszek volt vagy magán. 1956 után megváltozott a helyzet. Egész jó világ volt. Ezek most mindent összehazudnak, ami akkor nem volt igaz.

A Nagy Fuvaros utcába járok imádkozni. Ha nem megyek, már ideszólnak telefonon, hogy hol vagyok. Sajnos elsősorban idősebbek járnak oda. Néhány fiatal is akad persze. Akkoriban a Raj Tamás volt ott a rabbi, egy dinamikus, de nem bigott ember. Ő kezdett el igazából a gyerekekkel és a fiatalokkal a körzetben foglalkozni. A hitközségnek fizetek adót, tíz-tizenötezer forintot, de a szolgáltatásaira nem szorulok rá. Amit adok, azt a templomnak adom. Annak idején a faluban még mindenki járt a templomba. Rendkívüli eset volt, ha valaki nem ment. Ez a háborút követően meglazult egy kicsit. Ehhez a nyomorúság is hozzájárult. A kommunizmusban pedig nem számított dicsőségnek, ha valaki zsidó volt. Izraeliekkel pedig kifejezetten veszélyesnek bizonyult levelezni. Csak közvetve lehetett levelet küldeni, így zsidóztak a kommunisták. Most legalább szabad szólni.

Ma én majdnem mindennap bemegyek a templomba, de ez csak azóta van így, amióta a bátyám öt évvel ezelőtt meghalt. A kádist elmondtam érte egy egész éven át. Vannak itt a templomban kárpátaljai zsidók. Tudom némelyikről, hogy vallásos zsidó, és ma is templomjáró zsidó, sőt előimádkozik. De ha kijön a templomból, fölszáll a villamosra, és úgy megy haza [Mármint szombaton. – A szerk. Lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Ez a helyzet. Most gyújtok már gyertyát, azaz a feleségem, Gabi gyújt.

A kárpótlás engem rettenesen felizgatott. Mindig is mondtam a feleségemnek, hogy hagyjatok, én nem akarok, nem akarnék hasznot se belőle. Éppen most is kaptam fél milliót a szülők után. Én abból vegyek magamnak még egy morzsát is?! Szó sem lehet róla! Annyira földúl engem. És most hogy megöregedtem, még sokkal jobban. Inkább odaadtam a gyerekeknek. 

Életrajz

Somogyi Imréné 1921 óta él Paulay Ede utcai lakásában. A lakásba belépő számára már az első pillanatban feltűnik, hogy ebben a lakásban megállt az idő. A falak, a bútorok, a tárgyak és Vilma néni 104 éve, egy letűnt kor szépségét és emlékét idézi. Vilma néni eleganciája, kedvessége, kiváló memóriája még most is lenyűgöző.

Az apai nagyapám tanító volt Székesfehérváron, de a család eredetileg veszprémi volt. A nagypapát Krausz Márkusnak hívták. Ha jól emlékszem elemi iskolában tanított Fehérváron [Székes]. Egy tanítónak már a múlt században sem volt nagy a fizetése, ezért nagyapám mellékfoglalkozásként, törvényszéki hites német tolmács is volt. Így már elég szép fizetést kapott, úgyhogy ebből a kiegészítő fizetésből, már el tudta a gyerekekeit tartani. Tíz gyereke volt, öt fiú és öt lány. Nem nagyon tanultak a gyerekek- a lányok közül, csak a legfiatalabb érettségizett le.

Az apai nagymama Krausz Márkusné volt, de a lánykori nevére már nem emlékszem. Ő háztartásbeli volt, otthon volt ezzel a sok gyerekkel. A Krausz család, ahogy már meséltem Székesfehérváron élt.  A nagyszülők, még az első világháború előtt meghaltak. Idősen haltak meg, 70-80 év körül lehettek. Székesfehérváron vannak eltemetve zsidó temetőben. Én egyszer találkoztam velük, náluk Fehérváron [Székesfehérvár]. Nem nyaralni voltam, hanem apámmal egyszer mentem pár napra látogatóba hozzájuk. Egy csukott kocsival, ún. batárral [(franc.: bátard), osztrák franciasággal még hozzánk is átjött, a hintót jelenti.] vagy más néven hintóval mentünk a székesfehérvári állomásról be a városba, hozzájuk. Két ülése volt a hintónak, és teljesen be volt fedve.

A nagyszüleim egy földszintes kertes házban laktak. Elég nagy ház volt négy szobával, talán fürdőszoba is volt. Ennyi volt az összes kapcsolatom velük. Amikor én születtem [1904] már ők öregek voltak. A nagyszülők neológok voltak, kóser háztartást vezettek. Rendes zsidó életet éltek. Gyertyát gyújtottak péntek este, és az ünnepeket is megtartották.

Apámék tízen voltak testvérek. Akire én emlékszem, az a Rózsi néni, aki Tatabányán lakott. Ő volt a legfiatalabb, ő érettségizett egyedül a lányok közül. Négy gyereke volt, három fiú és egy lány. A lányt Macának hívták. Ő még a háború előtt kiment Londonba. A fiúkat Bélának, Pistának, és Gyurinak hívták. Béla és Pista a háború alatt eltűntek. Gyuri Pesten volt adminisztrátor, ő túlélte a háborút.  Róluk ennyit tudok.

Apám testvére volt egy Katica néni is, aki Pécs mellett lakott. Oda ment férjhez. Tancer Mór volt a férje, aki a pécsi vasútnál dolgozott. Nekik nem volt gyerekük. Őket Pécsről deportálták, nem tudjuk hogy hova. Soha nem tértek haza.

Volt egy Laura néni is, a testvérek közül. Laura fiatalon megvakult, mert 18 éves korában elment színházba és ott huzatot kapott a szeme, ami később csúnyán begyulladt. Elment szemorvoshoz, aki jeges borogatást rendelt a szemére és ettől még rosszabb lett a dolog, végül teljesen megvakult. Emlékszem, járt egy vakoknak felállított intézetbe Budapesten, ahol megtanították pár dologra. Azt viszont már nem tudom, hogy hol volt helyileg ez az intézet.  Amikor Rózsi néni férjhez ment, akkor náluk lakott, ő vette magához. Emlékszem, egyszer ott voltam Tatabányán, és Laura öltöztette a Rózsi néni gyerekeit. Úgy vakon is megtalált mindent, és nagyon ügyesen tudott közlekedni a lakásban. Őket mind deportálták.

Hermin néni is apám testvére volt. Nem volt férjnél. Őt is deportálták. Valahol a Dunántúlon élt. Róla többet nem tudok.

Aztán volt három kereskedő fiú, Adolf, Miksa, és Ármin. Nem volt boltjuk, de nem tudom, hogy mivel kereskedtek. Adolfról és Miksáról semmit nem tudok.

Ármin, ő volt a legfiatalabb a testvérek közül. Francia-német szakos tanár volt Székesfehérváron. Ármin ragaszkodott hozzá, hogy a testvéreinek a gyerekei tanuljanak és igyekezett gondoskodni róluk ott Fehérváron. Ő még a háború előtt meghalt, így őt már nem érintette a holokauszt. Árminnak nem volt gyereke.

A tíz gyerek közül kettőnek még a nevét sem tudom, semmit nem tudok róluk.

Apám Krausz Oszkár, volt a legidősebb a testvérek közül. Ő 1866-ban született Adásztevelen. [Község Veszprém megyében, a Pápai kistérségben.- A szerk.] 53 éves volt, amikor meghalt 1919-ben. Édesapám Algyógyon (a történetet lásd lejjebb. A szerk. ) halt meg. Tüdőgyulladást kapott. Ott is van eltemetve.

Az anyai nagymamám, az egy nagycsaládból, a báró Hatvany családból származott. Deutsch Jozefin volt a neve. A család először Deutsch volt, később Hatvany Deutsch lett, még később pedig csak a Hatvany nevet használták hivatalosan. A Deutschot elhagyták, amikor megkapták a bárói rangot. Akkor már csak a báró Hatvany nevet használták. A nagymama 1913 körül halt meg. A Fejér megyei Válban. [Fejér megye északkeleti részén, a Váli-völgy közepén található település. Budapest 45 km, Bicske 18 km, Baracska 9,5 km, Alcsútdoboz 8,5 km távolságra található. A szerk. ] van eltemetve.

Deutsch Ignác, aki a hatvani cukorgyárat alapította, nagyanyám nagybátyja volt. A hatvani kastély, az övé volt. [1889-ben létesült a Hatvani Cukorgyár, amely korában termelés mennyiségében Európa egyik vezető gyára volt. A szerk.] Jól prosperált a cukorgyár, és akkor kapta a család tulajdonképpen a Hatvany előnevet. Így lett Hatvany Deutsch. Ignác [A kiegyezést követő évtizedekben a város gazdasági életében a legjelentősebb szerepet a Hatvany család játszotta. 1867-ben vásárolta meg Deutsch Ignác az egykori Grassalkovich uradalmat a kastéllyal együtt. A több mint 3000 holdas birtokon a legkorszerűbb módszerekkel gazdálkodtak. A fia Deutsch Bernát kezdeményezésére 1889-ben létesítették Európa legnagyobb cukorgyárát, majd a gőzmalmot. A Deutsch család tagjai a gazdasági élet fejlesztésében kifejtett érdemeik elismeréséül nemesi, majd bárói címet kaptak, és felvették először a Hatvany-Deutsch kettős nevet, később pedig a Hatvany nevet.A szerk.]

A család több írót nevelt ki, ezek közül Hatvany Lili [Hatvany Lili (Hatvan, 1890. jún. 8. – New York, 1968. okt. 7.): író. A Színházi Élet kritikusaként működött a húszas években. Regényeket, színdarabokat publikált, amelyekben a nagypolgárság életét, jellegzetes alakjait ábrázolta. Színművei német és olasz nyelven is megjelentek. A harmincas évek végén Amerikába emigrált. New York-ban telepedett le; sem írói, sem politikai tevékenységét nem folytatott. A szerk.] és Hatvany Lajos írók voltak a leghíresebbek. Lili anyámnak unokatestvére volt. Két férje volt. Ezek közül a másodikra emlékszem, ő báró Madarassy Beck ? nevezetű volt. Egy fia és egy lánya volt. Hatvany Lili lánya Amerikába ment férjhez egy ügyvédhez. Az édesanyja is utána ment, még a háború előtt.

Hatvany Lajos is író volt, aki Deutsch Sándor fia volt. [Hatvany Lajos, hatvani báró Gazdag gyártulajdonos családban nőtt fel, ahol szerették és támogatták a magyar kultúrát.] 1908-ban Ignotusszal és Fenyő Miksával megalapították a Nyugat című folyóiratot, mely a 20. század első harmadában a legnagyobb hatású irodalmi lap volt. 1911-ben Osvát Ernővel való személyes összetűzése miatt megvált a Nyugattól, és több évre Berlinbe költözött. A szerk.]A családban azt beszélték, többször találkozott Thomas Mannal, aki egy időben járt Budapestre. Barátság alakult ki közöttük. Thomas Mann nem volt zsidó, mégis Hitler elől Amerikába menekült. Részleteket azonban nem tudok.

Egyszer, amikor mentünk Lilafüredre akkor láttam a kastélyt, de ez már a háború után volt. A nagymamám járt a kastélyban, azt tudom. Nem tudom, hogy megmaradt-e zsidónak a család ezen ága, vagy kikeresztelkedtek-e.

Az anyai nagyapám Troppau-i osztrák származású volt. Lichtwitz Ferdinándnak hívták. Az ő édesapjának, tehát az én dédapámnak volt Troppauban likőr és posztógyára. Dédapának volt három gyereke, két lány és egy fiú. Meghalt korán a felesége, és ő elvette a gyerekek nevelőnőjét. A nevelőnőtől lettek újjabb gyerekek is. De ezekkel a nem saját gyerekekkel nagyon rosszul bánt a nevelőnő. Ezért a nagyapám, amikor elvégezte a középiskolát, megszökött Budapestre. Budapestre nyelvtudás nélkül érkezett, nem sok pénze volt, otthonról nem nagyon tudott pénzt hozni, mit tudott mást csinálni, elszegődött szabóinasnak. Abban az időben az inasok ott laktak a munkaadónál, és kosztot is kaptak. Így tudta megoldani az életét. Ott kitanulta a szabászatot, és elment dolgozni. Azt nem tudom, hogy nagyanyámmal hol ismerkedtek meg, mert a nagyanyám érdi volt. Érden laktak, amikor összeházasodtak.

A nagyapám Érden lett később szabó. Nem sokkal ezután átjöttek a Fejér megyei Vál községbe. Ott is szabó volt, ebből tartotta el a családját. Otthon dolgozott, ott volt kialakítva a varróműhelye. Nem tudom, hogy kiknek varrt, milyen vendégkörnek. A nagyapám korábban meghalt. 1910 körül halt meg. Nagyanyám még utána sokáig élt, mert emlékszem apámat áthelyezték Szilágycsehbe, és akkor a nagymamám még oda eljött látogatóba. Érden vannak eltemetve mindketten zsidótemetőben.

Deutsch Lajos nagyanyám Deutsch Jozefin testvére volt. Lajos bácsi nagyon jóképű férfi volt. Volt neki egy bérháza Budapesten a Szépvölgyi úton. Ő maga is ott lakott, a bérház többi lakást pedig bérbe adta. A felesége egy nagyon szép asszony volt a Zseni néni. Tuszkay Zseni volt a teljes neve. Zseni néni, egy nagyon gazdag „finom” családból származott. A bátyja Karlsbadban volt fürdőorvos.

De még ez előtt Lajosnak, Szolgaegyházán. [Szabadegyháza (régi nevén Szolgaegyháza) község Fejér megyében, az Adonyi kistérségben. A  szerk.] volt egy kis birtoka meg egy háza is. Bérelt hozzá földet is, és két fiával ott gazdálkodott. Zseni néninek viszont nem volt kedve ehhez a vidéki élethez, és inkább Székesfehérváron lakott a lányánál a Bözsinél. A lánya egy irodában dolgozott, ahol összeismerkedett egy fiatalemberrel, akivel nagy szerelembe esett. Akkor még 24 év volt a nagykorúság, és nem tudtak összeházasodni, mert az apja (Lajos bácsi) nem adta a szülői beleegyezést az esküvőhöz. A fiú keresztény volt, így ebből volt némi konfliktus. Bözsi mégis hozzáment, a fiúhoz, Medgyesi volt a neve.  Ebből a házasságból született egy fiú a Feri, aki orvos lett. Később Bözsiék elváltak, és másodszor férjhez ment egy Erdélyből (Székelyföld) származó férfihez. Ez a férfi olyan rendes volt, hogy amikor a Bözsi terhes lett tőle, megváltoztatta a nevét Medgyesire, hogy ha megszületik a gyerek, ne legyen a két testvérnek különböző neve.

Lajos bácsi 1944-ben már Pesten volt, mert ki kellett költöznie a Szépvölgyi útról a csillagos házba a Hegedűs Gyula utcába (akkor az Csáky utca volt). Zseni néni is ment vele. Ott vészelték el a háborút. Zseni néni közben meghalt de részleteket nem tudok, és Lajos bácsi pedig elvette a házvezetőnőjét. Sokáig élt, 90 éven felül volt, amikor meghalt. Lajos bácsinak volt még két fia is, Vili és Andor. Andornak volt Budapesten a Haris közben egy boltja. Férfi és női blúzokat, ingeket fehérneműt készítettek és ott is árulták. Volt ott egy műhely, meg bedolgozó varrónők. Kicsi volt maga a műhely és az üzlethelység. Volt egy leválasztott belső raktár része, ami függönnyel volt leválasztva. „Lord” volt a bolt neve. Az Andor vezette az üzletet. Volt ott egy alkalmazott, a tatabányai nagynénimnek a fia, a Pista. Amikor megnősült az Andor, akkor a felesége a Juci is ott dolgozott. Nagy polcos szekrényekre emlékszem. Én többször voltam ott. Én is rendeltem ott frottírköpenyt, pizsamát, ingeket. Férjem mindig hálóingben aludt. Nyáron mindig a hőségben is pizsamában járt otthon. Aztán én „ekomendáltam”a boltot, ajándék üzlet lett belőle. Közel van a Váci utcához. Mi nagyon jóban voltunk a Lajos bácsival. Minden vasárnap jártunk őt látogatni, hosszú évekig.

A család anyai ága neológ volt, és teljesen kóserek voltak. Az anyai nagyszüleimnek öt gyereke született. Három lány és két fiú. Gyula, Miksa, Róza, Teréz, Antónia.

Gyulának három fia és egy lánya volt. Őt nem deportálták. Gyula bácsi vidéken élt. Kereskedő volt, de nem tudom, hogy mivel kereskedett. Feleségét Rózának hívták. Egy lánya volt Piroska, és három fia, Ernő, Imre és Sanyi. Gyula meghalt még a háború előtt. A borzalmakat megúszta.

Miksának egy gyereke volt a Feri, akit két évesen hagyott árván. Feri Kanadába került, semmi mást nem tudok róla. Miksa 1914-ben a háborúban, az első harcoknál hősi halált halt valamelyik fronton. Lőwy Gizella volt a felesége. Gizus néni följött Pestre az 1920-as években, és a Kálvin téren a templom mellett volt egy kelmefestő- ruha tisztító boltja. Őt nem deportálták. Még a borzalmak előtt ő is meghalt.

Aztán volt a Róza néni. Neki volt három fia, Jenő, Lajos, Vili és két lánya. Neuhorn nevezetű volt a férje, de Nádasra magyarosították a nevüket. Róza néni és a férje, még a háború kitörése előtt meghaltak. A bicskei temetőben vannak eltemetve. A férj közjegyző volt Válban. Amikor a bíróságot megszüntették, és bevitték Bicskére, akkor oda költöztek. A legidősebb fia a bírósághoz került, onnan elhelyezték Fiuméba. Ott lett a fiumei börtön vezetője.  Ő volt a Nádas Jenő.

Nádas Lajos Bicskén lakott, és neki üzlete volt. Megnősült, és volt egy kislánya és volt egy fia is. Lajost deportálták az egész családjával. Nem jöttek vissza, soha többet. Nem tudjuk, hogy hova deportálták őket. A Lajos feleségének a testvére katolikushoz ment férjhez. Mielőtt őket deportálták volna, akkor ők elásták a pincébe az ékszert, és állítólag ezek a keresztény rokonok kiásták, és amikor vége lett a háborúnak, a Vili a legfiatalabb testvér jelentkezett náluk, de nem adtak neki semmit.

A Vili Pestre került, de őt nem deportálták. A Vilinek üzlete volt, a Szent István krt.-on (ott ahol most a Rotschild van). Élelmiszer és fűszerkereskedése volt.

Aztán volt anyám Teréz, és Antónia (Tincsi néni). A Tincsi néni Érden lakott, és őket is deportálták. A fiát, a menyét, férjét, unokáit, mind elvitték. Senki nem jött vissza.

Az első világháború előtt a Monarchiában, nyugodt jó élet volt. Akkor még nem sejtettük, hogy mi vár a világra, és ránk, zsidókra. Éltük az életünket, egy sok munkával teli, de egy viszonylagos jólétben. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a Monarchia területén belül hol az északi, hol az erdélyi részeken éltünk. Akkoriban mások is többet költöztek, nagyon „mobilisak” voltak az emberek.

Az én édesapám Krausz Oszkár, Adásztevelben [község Veszprém megyében, a Pápai kistérségben- A szerk.] született Veszprém megyében 1866-ban. Apám tanult, leérettségizett Székesfehérváron, és járt két évet az egyetemre. Budapestre, az építészmérnöki karra járt. Aztán beteg lett, és nem tudott tovább tanulni. Azért betegedett meg, mert tízen voltak testvérek, és nem volt elég pénzük a gyógykezelésre. A tüdeje volt beteg. Akkor elvégzett egy szaktanfolyamot és elment a bírósághoz dolgozni, végül bírósági telekkönyvvezető lett. Apám nagyon rendes ember volt, jó családapa és jó férj. Az akkori divatnak megfelelően, öltönyben és kalapban járt. Péntek este mindig kiddust csinált a gyertyagyújtásnál. Hanukakor meggyújtotta mindig a hanuka gyertyát is, amit mi az ablakban tartottunk. Pajesza nem volt. A bírósághoz nem járhatott be pajesszal. Apám 53 évesen Algyógyon halt meg váratlanul 1919-ben. Ott is van eltemetve, de a temető ma már nincs meg. Apám nem volt katona.

Anyámat, Lichtwitz Teréznek hívták. Ő 1868-ban született Érden. [Érd  megyei jogú város a budapesti agglomerációban, Pest megyében. Érd 1978 óta város, 2006 óta megyei jogú város. A szerk.]. Budapesten halt meg, pontosan nem tudom, de a háború után, 1950-körül. Nem tudom apámmal, mikor házasodtak össze, de ők Válban kezdték az együttélésüket. A nagyszüleim Érdről odaköltöztek Válba, és aztán apámék is ott éltek egy ideig. A szüleim 1890-ben kötöttek házasságot. Apám Válban dolgozott a bíróságon. Közben apámat áthelyezték Szilágycsehbe. [Szilágycseh (románul Cehu Silvaniei) város Romániában Szilágy megyében, Zilahtól 31 km-re észak-északkeletre. Mutos, Oláhhorvát, Szilágynádasd és Völcsök tartozik hozzá. A szerk. ] Ez 1910-ben volt, de akkorra már megszülettek a gyerekek is. Elsőnek született a bátyám Jenő, aki 13 évvel volt idősebb nálam, tehát 1891-ben született. 1896-ban született az Irma, majd a Sári 1897-ben. Én születtem [Krausz Vilma] legutoljára, 1904-ben. A zsidó nevem Malka bat Rifke. Mindenki közülünk Válon született.

Apámat Szilágycsehből áthelyeztek Algyógyra. [Város Romániában (Geoargiu), Erdélyben, Hunyad megyében. A szerk.] Ez Dévához van közel. Itt egy meleg szénsavas fürdő van a faluban, fönt a hegyen. 1914-ben helyeztek minket Algyógyra, és hat évig éltünk ott. 1918-ban Romániának ítélték Erdélynek ezt a részét, és ekkor apámtól és a vezető járásbírótól kértek a románok esküt. Ők viszont nem akartak esküt tenni, és apám nagyon jóban volt a járásbíróékkal, és ők nagyon jól tudták, hogy anyám viszonylag gyakran szokott jönni Budapestre, és mondták, hogy jöjjön föl Pestre az igazságügy miniszterhez és kérje ki a véleményét, hogy tegyenek-e esküt. És anyám, meg a fiatalabb nővérem följöttek Pestre, elmentek az Igazságügy minisztériumba a Markó utcába, és az igazságügy miniszter nagyon kedvesen fogadta őket, és azt mondta, hogy ne tegyenek esküt, mindenki jöjjön Budapestre és itt majd elhelyeznek mindenkit. Akkor, nem tettek esküt és akkor nem is maradhattak ott, el kellett jönniük. Közben apám hirtelen meghalt, és csak hárman anyám, Sári testvérem és jómagam jöttünk fel végleg Budapestre 1921-ben. Ám de nem lehetett csak vagonban jönni. Nagyszebenben voltak a minisztériumok akkor, és akkor a két nővérem (mert mi négyen voltunk) elment oda, az egyik dévai ügyvédhez a Vlad Aurélhoz, apám jól ismerte, mert járt ki a bírósághoz, hogy legyen segítségünkre, hogy tudjunk vagont kapni. Ő el is intézte, és így kaptunk két vagont, hogy majd vagonba jövünk. Közben azonban lezárták a határt. Akkor az idősebb nővéremnek akkor már udvarolt a férje, és akkor ő azt mondta, hogy legyen meg az esküvő, mert később nem tudja hogy mikor tudnak találkozni. Amikor jöttünk Pestre nem jöhettünk, csak két napig Szalyolban voltunk a vagonban. Anyámnak föl kellett jönnie, hozni igazolást, hogy van itt lakás, ahova beköltözhetünk. Tele volt a pályaudvar vagonokkal, így nem engedtek be minket, csak két nap múlva. Anyám akkor följött, és apám öccse, aki itt lakott, adott egy helyhatósági bizonyítványt, hogy náluk van hely a lakásban. Átadtak nekünk egy szobát.

Legidősebb bátyám Krausz Jenő az első világháborúban rendes katonaságát töltötte. Amikor leszerelt, akkor a vasúthoz került Budapestre. Ezt nem nagyon szerette, és elkerült a filmszakmához először a Projektograph filmkölcsönzőhöz, ott lett kölcsönosztály vezető. Volt neki egy bajtársa a háborúban, és milyen kicsi a világ, ahogy egyszer beszélgettek kiderült, hogy az én anyám és az ő anyja fiatal korukban barátnők voltak. Amikor a bátyám leszerelt, és itt Pesten a nagynénéméknél lakott a Pannónia 21-ben, ők meg laktak a Csanády utca 7-ben, a két család megint barátkozni kezdett.

Jenőnek egy Palotai Vilma nevű zsidó nő lett a felesége. A Gozsdu udvarban laktak, a Dob utcai oldalon. Volt az apjának a Károly Krt.-on egy férfi konfekció üzlete, amit még az apa a szüleitől örökölt meg. Jenőéknek egy gyerekük született Hédi. A Jenő később az Universál filmgyárnak lett a budapesti igazgatója, nagyon szép állása volt. A háború alatt már nem volt fiatal, állása sem volt már, és bement egy szeretetotthonba vidéken, és ott is halt meg.  Kettőben is volt, de nem tudom már hogy hol. A háború után halt meg. A felesége él még, ők még fiatalon elváltak. A feleségét nem deportálták. Egy darabig a kislány is járt ide, anyám nagyon szerette. Egyszer aztán azt mondta a kislány, hogy ő nem akar hazamenni. Mi mondtuk neki, hogy azt nem lehet, és hazavittük. A következő héten, amikor mentem érte, már nem engedte az anyja, többet nem jött hozzánk. A bátyám még az első világháborúban volt katona.

Krausz Irma Romániában lakott Algyógyon. Ő ott ment férjhez. A férjének üzlete volt és rengeteg földjük is volt. Mahler Benőnek hívták a férjet. Nekik egy fiuk és egy lányuk született. Rózsi és István (Pityu). Pityu Temesváron tanult. Őket ugye nem deportálták, csak beköltöztették, mint zsidókat a megyeszékhelyre Dévára. Az apósának a bátyja Déván lakott, a polgármesteri hivatalban volt főtanácsos, és épített magának egy gyönyörű villát. A személyzeti szobák közül kialakítottak egy lakást és oda mentek lakni. A személyzeti szoba lett a konyha, és az egyik gyerekszoba és még egy szoba lett a lakótér. A villába be volt vezetve a vezetékes víz, és volt fürdőszoba is. A fürdőszobában bojler volt, fával fűtötték fel, nem volt akkor villanyvezeték. A konyhában volt egy falikút. A konyhában volt egy mosdó, de csak hidegvíz folyt belőle. Amikor mi utaztunk oda látogatóba, be kellett menni Dévára, a „sicurantahoz” bemutatni az útlevelet.

István (Pityu), és a lány Rózsi (Csibi), mind a ketten kimentek Izraelbe 1960-as években. Irma a nővérem is később kiment Izraelbe. Ott haltak meg mind. Irma asztmás volt, és egyszer, amikor itt járt Pesten, én elvittem egy orvoshoz. A Jókai térnél lakott, és az adott neki gyógyszert, de azt mondta, hogy nem fog használni, mert az orvos kolozsvári volt, és tudta, hogy nem fog jót tenni az erdélyi levegő. Javasolta, hogy ki kellene menni Palesztínába. A Csibiék akkor már kint voltak. A szülők később mentek. A sógorom nem akart kimenni, de amikor látta hogy jót tesz neki a kinti levegő, belátta, hogy jobb kimenni. Először ment Csibi 1961-ben, utána Pityu később ment ki 1963 körül, és végül a szülők. Ber-Sheván laktak. A Pityu is már meghalt, de a felesége a Rózsi, minden pénteken fölhív engem most is. Csibi is meghalt és a férje is, a Laci.

Sári velünk jött Budapestre. Ő elment egy biztosító irodába dolgozni. A „La Fonciere Biztosítónál” dolgozott, könyvelt. Sári férjhez ment, egy gépészmérnökhöz. Tímár Pálnak hívták. Ez egy magyarosított név volt, de nem tudom, hogy miből magyarosított. Én már csak Tímárnak ismertem. Palit először nem vették föl az egyetemre, és akkor végül is Münchenben végezte el. A férj szülei, a Rumbach Sebestyén utcában laktak. A Kossuth Lajos utcában, a volt Úttörő Áruház helyén volt egy női divatszalon. Nagyon híres áruház volt, és ott volt a Sári anyósa „directrice” vagyis igazgatónő. A férje, mivel Münchenben végzett, nem volt otthon érvényes a diplomája. Ahhoz, hogy elfogadtassa, kellett volna egy évig itt Budapesten is járnia az egyetemre, de valahogy nem fűlt rá a foga. Erre inkább németből fordított, és aztán ő is a filmszakmában helyezkedett el. Filmfeliratokat fordított. Sáriék az Akácfa utca 6-ban laktak. Két szobás lakásban. A Dohány utcában volt az esküvőjük. Az Akácfa utcai lakás akkor még egy újépítésű lakás volt, és nem volt teljesen kész, így egy ideig még albérletben laktak a Nagymező utcában. Később Sáriék elváltak. Az anyósa még egy ideig próbálta meggyőzni Sárit, hogy menjen vissza a férjéhez, de valamiért megharagudott rá nagyon, és soha nem akart a Palival együtt élni. Amíg együtt voltak, addig itt étkeztek nálunk. Reggelit azt megcsinálta otthon, de ebédelni már nálunk ettek. Sáriéknak, nem volt gyerekük.

Én Válban születtem Fejér megyében, 1904. október 23.-án. A ház ahol laktunk a következőképp nézett ki. Volt egy szoba, ami az utcai frontra nézett két ablakkal, onnét nyílott egy rész, aminek az első része ilyen előszobaszerűség volt, függönnyel volt leválasztva. Ott volt a konyha, onnét nyílott a nagyszoba, az volt anyámék hálószobája. Abból nyílott egy kisszoba, hátrafele. Ez volt a gyerekszoba. Onnét nyílott a nyári konyha. Annak volt egy része leválasztva, egy kis fallal. Ott volt egy nagy üstház, és abba melegített mindig anyám vizet a fürdéshez. Amikor mosás volt, a ruhát, amit kellett kifőzni, ott intézték. Tulajdonképpen mosókonyha is volt egyben. Általában itt is tisztálkodtunk, nem a konyhában. Nem volt tornácos a ház. Volt egy szép udvarunk és nagy kertünk gyümölcsfákkal. Cselédet is tartunk természetesen. A háztartási alkalmazott nem váli volt, de valahonnan a környékbeli falvakból jött, de nem tudom már, hogy melyikből. Volt még egy nagy spejzünk is, az a kertre nyílott, nagy ablaka volt emlékszem. Az udvaron volt egy filagória, ami deszkából volt, lyukacsos volt. Az udvaron volt egy különálló épület, ahol a fát tartottuk, és ott volt kialakítva a cselédnek egy lakótér. A cseléd takarított, krumplit és zöldséget pucolt, mosogatott. Szombaton nem volt főzés, akkor ő rakott tüzet, meg máskor is. Mindennap kellett. Mivel mi kóserek voltunk, anyám megtanította cselédlányt a fontos szabályokra. Ettől nem volt szabad eltérnie. Betartotta, rendes volt a lány nagyon. Volt külön mosónőnk is, egy falubeli asszony. Nem jártak népviseletben Válban, nem emlékszem ilyesmire. Én még a mai napig kóser vagyok.

19101-ben áthelyezték szegény apámat Szilágycsehbe [Szilágycseh (románul Cehu Silvaniei) város a mai Romániában Szilágy megyében]. 6 éves lehettem akkor. Apám először előrement, hogy megnézze a falut, meg hogy lakást keressen. De csak úgy tudtunk lakást szerezni, hogy anyám mindent eladott, kivéve a hálószobabútort, azt egyedül megtartotta. Arra szükség volt. Apám a jegyzőnél lakott, amíg mi nem költöztünk oda. Azoknak volt egy szép házuk, és ott egy szobát apámnak kiadtak. Ahogy beléptünk a házba, volt ott egy üvegveranda és ott volt rögtön egy szoba, itt lakott apám. A veranda végén kezdődött a jegyző, különálló lakása.  Apám ott három hónapig lakott. Közben a főutcán épült egy ház és akkor azt apám rögtön kibérelte és odaköltöztünk. Volt ott egy műbútorasztalos, ott rendelt anyám egy ebédlő bútort az utcai szobába, mert két utcai szoba volt és egy udvari. Az egyik az egy egyablakos kisebb utcai szoba volt a mi szobánk, hármunk szobája, onnét nyílott az ebédlő, ez volt a másik utcai szoba, és az udvari volt a háló, jó nagy volt az is. Ott volt egy tapétaajtó, és ott lehetett kimenni a konyhába. De volt egy nagy veranda is, nyáron ott ebédeltünk. A verandán volt egy asztal, székekkel. A verandáról kilehetett menni az udvarra. Onnan egy téglajárda vezetett a kapuig. A kert magasan volt, lépcsőn kellett fölmenni a kertbe. Ott is volt nagy kert, egy nagy almafára emlékszem, meg egy cseresznyefára. A járdáról lehetett a konyhába menni. A konyhából nyílott a spejz, és volt egy nagy ablaka, úgyhogy át lehetett nézni a szomszéd a házra. Itt is volt cseléd. Ő a konyhában lakott, de itt is volt külön mosónő is. A cselédek Szilágycsehen is magyarok voltak.

Szilágycseh egy nagyon ortodox-vallásos hely volt. Volt templom, rabbi, jesiva, sakter, és mikve is. Én Szilágycsehben kezdtem iskolába járni állami elemi iskolába. Óvodába nem jártam. Egy idős asszony tanított hébert, és oda jártam hozzá hébert tanulni és imádkozni is tanított. A fiú testvérem 13 évvel idősebb volt nálam 1891-ben született. 1914- ben katona volt 1918-ig. Szilágycsehbe csak három testvér került. Én négy évig jártam elemi iskolába. Állami iskola volt.

Volt ott egy nagy piactér, és ott volt egy artézi kút, onnan hoztuk a vizet. Az ortodox zsinagógába jártunk imádkozni, mert csak az volt. Anyám szombatonként ment, apám meg pénteken, mert szombaton dolgozott, akkor nem volt szabad szombat. Az ünnepekre mindig kivett apám szabadságot. Itt 4 évig éltünk.

1914-ben áthelyezték apámat Algyógyra [Algyógy (románul Geoagiu, németül Gergesdorf, római neve: Germisara, később Thermae Dodonae): város a mai Romániában Hunyad megyében.], ott nem volt polgári iskola. Két évig jártam Szilágycsehre, utána két évig Algyógyra elemibe. Ott fejeztem be az elemi iskolát. Az rendes állami magyar elemi iskola volt. A szomszéd kisváros az 12 km.-re volt Algyógytól, Szászváros [Szászváros (románul Orăştie, németül Broos, latinul Saxopolis): város Romániában Hunyad megyében.] volt a neve. Algyógyon lakott egy Kun Kocsárd nevű gróf, akinek egy nagy birtoka volt kastéllyal Szászvárosban. A kastélyban volt egy nagy bálterem, és sok gazdasági épület. Ezt az államra hagyta, és ott csináltak egy gazdaiskolát úgy hívták, hogy EMKE. Ebben az iskolában gazdatiszteket képeztek ki. Itt volt az ún. Kun kollégium. Ezt is a gróf alapította. Én oda jártam, de csak mint magántanuló, mert lányokat oda nem vettek föl. Nem voltak vegyes osztályok. Az órákra bejárhattunk, ha volt éppen lehetőség Algyógyról eljutni Szászvárosba. Vizsgázni lehetett. Ez egy gimnázium volt. Volt bentlakásos része is. De én nem laktam ott. Hárman voltunk az én osztályomban lányok. Rendszertelenül jártam be, éppen amikor valaki kocsival (lovas) ment be, akkor mentem vele. Akkor még nem volt autóbusz járat. Ez azt jelenti tulajdonképpen, hogy a 4 elemi elvégzése után, nem rendszeresen jártam iskolába.

Az igazgatónak egy villaszerű lakása volt. Volt ott mintagazdaság is, ahol tehenek, disznók, bárányok voltak. Egy nagy üvegház is volt felépítve. Az igazgató lányaival a Margóval és a Lilivel nagyon jóban voltunk. A nagyobbik leány akkor tanult lovagolni, nagy szenzáció volt az akkor, hogy a Margó „pricseszben” és rendesen, nem oldalt ülve ülte meg a lovat.

1916-ban ott Algyógyon, amikor kitört Törökországban kitört a török háború, a jobb módú török családok Törökországból nem akarták, hogy a fiaikat elvigyék katonának, odaküldték őket a mezőgazdasági iskolába. Hat ilyen török fiú lakott akkor ott. Gazdászoknak képeztek ki. Nagyon hamar megtanultak magyarul. Ott laktak a kollégiumban.

Ők vezették be az ún. cukorka ünnepet, amit az Emke udvarán tartottak meg. A Ramadani böjt végén van egy nagy ünnepség, ez az ún. cukorka ünnep. Meghívnak embereket és kínálják a cukorkát. Mindeki aki böjtölt, annak egy hónap alatt leesett a cukor szintje, meg általában kicsit ki is van száradva. A nagy böjtöles utáni ünnepet úgy találtak ki, hogy ez pótlodjon. Egy hetig tart, az elsö három napban a rokonok, barátok, családok meglátogatják egymást, ajándékoznak is egymásnak de főleg a gyerekeknek. A gyerekeknek kezet kell csókolni az idősebbeknek, ez a tiszteletet mutatja..

Algyógyon kis templom volt, de csak pénteken és szombaton volt nyitva. Nem volt rabbi, hanem a sakter tartotta az istentiszteletet. Rabbi csak Szászvároson volt, ami 12 km.-re volt a falutól. Az ottani rabbival, mi nagyon jóban voltunk. Neológ rabbi volt, Friedmann volt a neve. Oda jártunk vendégségbe, de ők is jöttek hozzánk Algyógyra. A hittankönyvből mindig kijelölt egy szakaszt vizsga előtt a rabbi, és azt megtanultam, és azt kérdezte a vizsgán. Nála vizsgáztam. Aztán ők elmentek, és akkor a dévai rabbinál vizsgáztam. Amikor apám meghalt, akkor már a dévai rabbi temette, és a testvérem esküvőjét is ő tartotta ott Algyógyon. Az udvarban volt felállítva a hüpe. November 9-én volt az esküvő, de szinte nyári meleg volt emlékszem.

Jenő bar micvája nem tudom pontosan hogy hol volt, mert 13 év korkülönbség volt közöttünk. Algyógyon hat évig voltunk. Volt ott egy fürdő, ahová vezetett egy rövid gyalogút. Szerpentin is vezetett fel, föntről a Marost lehetett látni. Meleg szénsavas fürdő volt, csak úgy habzott. Nagyon jó volt reumára. Természetes meleg víz volt. Híres volt abban az időben, még Pestről is jöttek rendszeresen vendégek. Volt ott egy kicsi, egy emeletes szálloda, de a falubeliek is sokan kiadtak szobákat. Sokszor mentünk oda mi is fürödni nyáron. Volt ott egy nagy uszoda, én ott tanultam meg úszni. Még a férjemmel is voltam ott, később is, amikor a nővéremet látogattuk meg.

Algyógyon nem sok zsidó volt. Emlékszem, lakott ott akkoriban egy ügyvéd, akinek volt egy háromkerekű nagyon kezdetleges autója. De ez akkor nagyon nagy szám volt.

Hatodikba kellett volna járnom, amikor eljöttünk Budapestre. Akkor én 16 éves voltam. Sajnos nem érettségiztem le. Akkor a Pannónia utca, ahol először laktunk 5. kerület volt, nem mint most. Anyám ezért elment a Markó utcai fiú gimnáziumba és azt mondta az igazgató, mert minket úgy kezeltek ott, mint erdélyi menekülteket. Szóval azt mondta az igazgató, hogy mint menekülteket minket fölvesz arra az évre januártól, de szeptemberben vizsgázhatok a magántanulókkal. Persze lányok oda sem járhattak, engem csak mint menekült vett fel, és a hatodikat így ott folytattam. De ősszel kellett volna vizsgáznom. Utána pedig azt mondta, hogy anyám menjen el az Andrássy úti leánygimnáziumba, hogy ott folytassam tovább. Varga Katalin állami gimnázium. Elmentünk oda is, azt mondta az igazgató, hogy fölvesz, de különbözeti vizsgát kell tennem. Egy évet adnak rá. Ez teljes képtelenség volt. Én ott elsőtől latint tanultam, itt meg francia volt. Hat év anyagát képtelenség lett volna megtanulni egy év alatt. Így nem tudtam leérettségizni. A Markó utcába szeptemberig jártam. Ott sikerült vizsgáznom.

Akkor egy darabig nem voltam sehol, majd tanultam gyors és gépírást. Az Alkotmány utcai Kereskedelmi Akadémián levizsgáztam gép és gyorsírásból nagyon jó eredménnyel. Egy évet jártam oda. Olyan 17-18 éves lehettem, amikor megkaptam ezt a bizonyítványt. Egy ügyvédi irodában kezdtem dolgozni, a Falk Miksa utcában. Dr. Pongrácz Jenő volt az ügyvéd, aki egy nagyon rendes zsidó ember volt, a családjával együtt.

Akkor már férjnél voltam, amikor a sógornőm a Lázár utcában dolgozott. Dr. Besnyő ügyvédi irodájában. Az Andrássy útra néztek pont az ablakok a Lázár utcából, és akkor a sógornőm elment szabadságra, és azt mondta, hogy addig helyettesítsem őt. Én oda mentem két hétre helyettesíteni, és akkor azt mondta főnököm, hogy maradjak ott, (a sógornőm úgyis el szeretett volna menni tőle). Nagyon helyes emberek voltak, aztán a Révay utcába költöztek át. Itt elég sokáig, kb. 5 évig dolgoztam. Utána is nagyon jóban voltunk velük, egészen amíg éltek. Volt egy gyerekük, olyan 3-4 éves lehetett, nagyon szeretett engem. Mindig beült az ölembe, átölelt egyszer a kis karjával, és azt mondta, imádom a Dusi nénit. A háborút túlélték. A feleség vidéki volt, a gyerek mellett volt egy fraulein. Amikor kinőtte a nevelőnőt, akkor lementek a nagymamához Kalocsára. A nagymama kóser volt.

Mi áprilisig voltunk a Pannónia utcában (decemberben érkeztünk 1920-ban). 1921-áprilisában költöztünk a Paulay Ede 39. utcába, azóta itt lakom.  A lakást a bátyám ismeretsége révén vettük meg. A bátyám, mikor katona volt, volt egy bajtársa, akiről kiderült, hogy az anyám meg az ő anyja ismerik egymást. Ők a Csanády utcában laktak, az utcán véletlenül találkoztak. A fiúnak volt három lánytestvére, hívta őt, hogy menjen el hozzájuk. Nagyon szívesen fogadták, és az egy lánytestvér, aki a Láng gépgyárban dolgozott, az anyjuk is áthívott minket. Jóba lettünk. Ez a lány tehát azt mondta, hogy az egyik kollégája mondta, hogy egy ismerőse megy ki Amerikába és eladja a Paulay Ede utcai lakását. Kérdezte, hogy ez nekünk megfelelne-e? Mondtuk, hogy először megnéznénk, és akkor anyám, a nővérem, meg a bátyám idejöttek azzal a valakivel, és megnézték a lakást. Összesen három szoba volt, és megfelelt a lakás. Volt cselédszoba is, de nekünk akkor már nem volt cselédünk, inkább bejárónőt alkalmaztunk. Háromszor egy héten jött, takarított, beeresztette a parkettet. Budapestről külső kerületéből járt, de már nem tudom, hogy honnan.

Anyám hirtelen halt meg. Már a háború után, de nem emlékszem a pontos dátumra. Az 1950-es évek elején. Beteg volt, és volt nekünk egy nagyon jó orvosunk, a dr.Grozilla, az volt a körzeti orvos, aki az Andrássy úton lakott. Egy este rosszul lett anyám, és telefonáltunk neki, megvizsgálta és adott neki injekciót és mondta, hogy reggel szóljunk majd. Később aztán elmondta, hogy éjjel 3-kor fölébredt és mondta a feleségének, hogy szegény Krausz néni már nem él. Nekünk nem mondta meg, hogy ilyen rossz állapotban van. Amikor észrevettük, hogy már nem él, akkor itt a második emeleten lakott egy család, Frankel család. Ők nagyon vallásosak voltak, meg gyáruk is volt, ortodoxok voltak. Járt hozzájuk egy zsidóasszony háztartást vezetni, akivel mi jóban voltunk. Akkor fölszaladtam, hogy jöjjenek le, és lefektették anyámat a földre, itt nem volt szalma. Letakarták. Elmentek, utána kijöttek megnézni, és jöttek a hitközségtől, és a kocsival elvitték. A sarokig el kellett kísérjük, aztán befordult a kocsi, addig mehettünk. Olyan 80 körül lehetett anyám, amikor ez történt vele. A mosdatáson senki nem volt ott a családból. A Kozma utcában van eltemetve. Mellé került a Sári nővérem később, a harmadik hely nekem van fenntartva a családi sírban.

26 éves voltam, amikor férjhez mentem. A férjemet Somogyi Imrének hívták. Ez már egy magyarosított név, az eredeti neve Flesch volt, őt még így anyakönyvezték. A férjem 1900-ban született. A nevet még az édesapja magyarosította 1906-ban, mert akkor született a sőgornőm, az Ilonka, és ő már Somogyinak született. A család kaposvári volt. Ott is született a férjem. (Somogy megye). Anyósom fivére ott ügyvéd volt. Nagyon szép háza volt a Korona utca 15.-ben. Dr. Balázs Árminnak hívták.

Kaposváron éltek, de a család még a 20. század elején följött Budapestre. Apósom férfiszabó volt. Otthon varrt, nem volt üzlete. Az, hogy én hogy ismerkedtem meg a férjemmel, az egy hosszú és érdekes történet.

Anyámnak élt Bécsben öt unokatestvére, Huppert volt a családnevük. 2 lány (Annie és Paula) és három fiú.

A lányok férjhez mentek, az egyik Pozsonyba. Tante Annienak híres színésznő lett a lánya, akit Hédy Lammarr néven vált világhírűvé. Hédy 19 éves korában férjhez ment egy osztrák fegyvergyároshoz. Gyönyörű nő volt, aki később Amerikában híres filmcsillag lett. Szépségével mindenkit lenyűgözött. Egy ausztriai villában élt elzártan, ahonnan megszökött, és meg sem állt Hollywodig, ahol sztárkarriert csinált. A második világháború idején felajánlotta  szolgálatait egy amerikai katonai fejlesztő laboratóriumnak, ahova bevitte azokat a tervrajzokat, amiket férjétől, az osztrák villából „emelt” el. Lamarr ekkor már tudósa volt a jelzőrendszereknek, amelyek repülőgépekről ellenséges hadihajókra vezettek távirányított bomákat. Később egy fizikus-kutatóval feltalált egy olyan rendszert, amely kiszűrte az ellenséges vízi járműveket irányító rádióhullámokból azokat a zavaró jeleket, amelyeket a célzást akadályozták. Így a hajókat sokkal könnyebb volt eltalálni. Az ötvenes években Lamarrék technikai ötletét alkalmazták, más katonai járművökön is (chipekben). Ezt a szabadalmat viszont a világ, 1985-ig nem ismerhette meg, mert titkosították. A pozsonyiakkal nem tartottuk annyira kapcsolatot, de nem tudom, hogy miért.

Paula néni volt a másik lánya. Paula néni Bécsben ment férjhez, azokkal jóban voltunk. Volt egy nagy áruházuk Kirschlagban. Mindenfélét árultak. Azt később eladták, és Bécsbe költöztek, és ott a Kartner Strassen nyitottak egy cukorka és csokoládé üzletet. Nagyon elegáns volt ez a bolt. Ő anyámnak első unokatestvére volt.

Jetti, Paula testvére volt, de nem tudok róla semmit. Volt még egy Károly, Oszkár, Leó is a testvérek között. Ők mind Bécsben éltek. Károly egy gyárnak volt a képviselője. Sokat járt Bucarestbe, és akkor mindig elment Algyógyra a nővéremékhez. A sógorom perfekt beszélt németül. Leóval nem tartottuk a kapcsolatot. 

Egyszer mentek Abbáziába. Oszkár jött Pestre, vegyészmérnök volt és volt egy találmánya, azt akarta szabadalmaztatni. Az újpesti Wolfner bőrgyárban, akarta szabadalmaztatni. Akkor eljött hozzánk is meglátogatni, emlékszem. Anyám nem volt itthon, csak én, és hallom, hogy csöngetnek. Kimentem, hogy megnézzem, hogy ki az, látom, hogy egy magas, nagyon csinos férfi prémes bundában áll az ajtó előtt, ez január vége volt. Kérdezte, hogy Vilma? Mondtam igen, ő azt válaszolta, Huppert Oszkár vagyok Bécsből. A beszélgetés persze németül folyt. Beengedtem, anyám éppen a csarnokban volt vásárolni. Azt mondta nekem, vicceljük meg, és mondjuk azt, hogy ötórai teán ismerkedtünk meg, és eljöttem vizitelni. Megjött anyám, látta a bundát az előszobában nem tudta elképzelni, hogy ki lehet az. Amikor bejött a szobába, az Oszkár fölállt, meghajolt és azt mondta: Kezét csókolom nagyságos asszonyom. Azt mondja erre anyám, azt hiszed, hogy nem ismerlek meg te csibész! Nevettünk jókat ezen.

A férjhez menetelem története valahol ennél a pontnál kezdődik. A Paula néni a férjével mentek Abbáziába, de előtte még meglátogatták a pozsonyi rokonokat. Onnan jöttek Pestre hozzánk. Akkor meséltek a pozsonyi rokonokról. Ahogy így beszélgettünk, anyámat jól letolták, hogy nem járok sehova, micsoda dolog ez. Akkor aztán volt egy tánciskola az Andrássy úton a Dexner-palotában. Elmentek és beirattak a tánciskolába. Én először nem akartam menni, de hát kellett. Összebarátkoztak, és rábeszéltek. Aztán persze jól éreztem magam. A nővérem akkor már elvált a férjétől, és ő gardírozott engem.. Volt ott egy nagyon helyes fiú, aki sokat táncolt velem. De én nem tudtam, hogy ő udvarol a másik csoportból egy lánynak. A mi csoportunkba kevés fiú volt, így mindig átjöttek hozzánk. Mikor már látták, hogy nagyon sokat foglalkozik velem, az apja Fehérváron volt állomásfőnök egyébként, ő pedig mérnök volt és a Ganz-Mávagban dolgozott. És elmondták a lánynak, hogy sokat foglalkozik egy szép szőke leánnyal- ez voltam én. A lány egyszer megjelent a nagynénjével, és pont szünet volt, mi meg sétáltunk épp a fiúval. Mikor ezek bejöttek, megszeppent a fiú, és odament hozzájuk és bemutatott nekik. De nem álltak velem szóba. A későbbi férjemnek egy osztálytársa járt ebbe a tánciskolába, a mi csoportunkba. Ő is sokszor felkért táncolni. Egy héten egyszer volt a tánciskola. A férjem és ez a fiú az Izabella utcai kereskedelmi iskolába járt, és ott is érettségiztek. Volt az öregdiákoknak egy egyesületük, „Izabellisták” így hívták őket. Pont akkor, pont arra a napra esett az izabellisták ünnepsége mint a tánciskolai (ez karácsony tájékán volt), és nem ment ez a fiú el az öregdiákok találkozójára. Két hét után a későbbi férjem megkérdezte hogy miért nem volt ott? Azt mondja ez a fiú, nagyon jól érzem magam a tánciskolában. És mondta neki, hogy „gyere Te is, nagyon helyes lányok vannak ott. Hívta őt. Nem kellett sokat mondani neki, el is jött, és hát kiszúrt engem, és nagyon sokszor felkért táncolni. Sokszor haza is kísértek, hiszen nagyon közel laktam. Amikor volt a vizsgabál, én elhívtam két unokatestvéremet. Volt ott egy fiú, aki senki mással nem táncolt csak velem. Volt ott egy férfi is, aki a nőkkel foglalkozott- tánciskola tulajdonosa. Soha nem kért fel, és amikor beléptünk intett a zenének, megszólalt a zene és odajött, felkért és velem nyitotta meg a bált. Ezen jót mulattam. De a fiú, akinek a barátnője volt, csak jött mindig hozzám, kérdeztem is tőle, miért nem foglakozik az Incivel? Erre ő, úgy örülök, hogy az Inci jól mulat.

A tatabányai unokatestvérem nagyon összebarátkozott az Évivel, és ő őket kísérte haza. A másik unokatestvérem az anyjával ment haza.. Imrém is elköszönt, kezét csókolom, majd jelentkezem! Mondtam jó, de egész héten nem jelentkezett. Péntek este idejön a Kleinné meg az Évi velük ott a tánciskolában barátkoztunk össze, azt mondják, most már tudtok táncolni, menjünk valahova el este. Az évi megbeszélte a Gyurival, fölfogja hívni a Gutzmann elszakíthatatlannál dolgozott, ez volt a reklámja, ez egy munkaruha nagykereskedés volt. Ott könyvelt. A Rákóczi úton volt ez a bolt. Én fölhívom a Gyurit, Te pedig a Somogyit-mondta. Én a Somogyit? –kérdeztem, hát hogy képzeled, mondtam én. A Somogyi azt mondta felhív, mégsem hívott. Nekem pedig semmi szükségem nincs arra, hogy azt mondja nagyon sajnálom,de más programom van. Azt mondja erre, én fölhívom, de engem hagyj ki a dologból légy szíves- mondtam. Erre fölhívta a leendő férjemet, hogy az én megbízásomból hívja fel. Jövök ki a szobából, csöngetnek. Nyitom az ajtót, az Imre volt. Kérdeztem, hát maga mit keres itt? Erre ő, hát maga miért van úgy meglepve, hiszen maga üzent. Mondtam itt valami félreértés van. Jöjjön be, tegye le a kabátját, majd tisztázzuk. Félrehívtam az Imrét és az Évit, és mondtam Évinek, hogy mesélje el, hogy mi történik itt tulajdonképpen. Őszinte volt Évi és elmondta. Én meg mondtam Imrének, hogy én meg nem akartam hogy visszautasítson. Imre azt felelete, hogy elárulom magának, hogy volt programom szombat estére, de lemondtam, amikor Évi telefonált, hogy maga üzent. Szombaton elmentünk a Gellértbe. Jött velünk a Sári nővérem, Évi, a mamája, a Gyuri és Imre. Táncolni mentünk. Hazakísértek, nagy szerelem volt a Gyuri meg az Évi között. Gyuri levitte Évit Tatabányára a szüleinek bemutatni, de a szülőknek nem tetszett, és szakítottak. Akkor Imre hazakísért. Aztán jelentkezett telefonon. Addig volt telefonunk, amíg a zsidóktól el nem vették. Eljött hozzánk, és kezdtünk járni. Az esküvőnk 1931-ben volt a Dohány utcai zsinagógában. Mentünk péntek este a Dohány utcába imádkozni, és aztán megtudta, hogy én odajárok, és a munka után ő is odajött mindig.

Imre egyébként az Anger Biztosítónak volt a főkönyvelője. Aradi utcában lakott a szüleivel. Elég hamar fölkerültek a szülők is Budapestre. A férjemnek volt egy testvére az Ilonka. És volt egy öccse a Jóska. A Jóska szegény állt a belvárosban a peronon, várta a villamost, előírás szerint csillaggal. Jöttek a nyilasok, és elvitték Auschwitzba. Nem élte túl. Ilonkáék hamis papírokkal megúszták valahogy.

A férjemet többször elvitték munkaszolgálatra. Először Budakeszin volt, és később Győrre emlékszem utoljára, onnan írt nekem egy nagyon szép levelet, szegény bízott benne még, hogy haza kerül. Ez volt az utolsó levél. Katonának is behívták, és amikor leszerelt, munkaszolgálatra kellett volna jelentkeznie. Leszerelték, itthon volt két napig. Harmadik nap korán reggel csöngettek. Én mentem ki, láttam hogy egy rendőr. Azt mondta, Somogyi Imrét keresi. Kérdeztem miért? Azt mondta azért, mert nem vonult be munkaszolgálatra. Megmutattam a hivatalos papírt. A rendőr erre azt mondja, mi nem mehetünk be a lakásba, csak akkor, ha nekünk erre külön papírunk van. Akkor mi kihoztuk az ajtóhoz a papírt. Megmutattuk, azt mondja a rendőr, bocsánatot kérek, minden rendben van. A férjem még azt is mondta neki, hogy nem kell magának bocsánatot kérnie, hiszen maga parancsot teljesít. Aztán azt mondta a rendőr, hogy holnap akkor reggel nyolc órakor jelentkezzen itt és itt. A férjem el is ment. Mindenestre örültük ennek a pár napnak. Nem egész 13 évig éltünk együtt. Aztán deportálták Bergen-Belsenben és februárban halt meg 1945-ben. Kaptam a minisztériumból egy értesítést, hogy meghalt. Az unokatestvére az is Belgen-Belsenben volt, de visszajött. És valahogy akkor jóban voltunk, és akkor nem is kérdeztem rögtön, hogy mit tudott a férjemről. Aztán amikor vége volt a háborúnak, szaladgáltam ide-oda. Megszólítottam utcán munkaszolgálatosokat, hogy nem tudnak-e hírt a férjemről. Aztán kaptam egy címet, az Irányi utcában volt egy panzió. Ott volt egy illető, aki sokáig vele volt a táborban, és akkor a nővéremmel odamentünk, vittünk neki ennivalót és kérdeztük, hogy mit tud Imréről. Azt mondta, hogy amíg ők együtt voltak, addig jól volt a férjem, járt dolgozni. És akik jártak dolgozni, azok egy kicsit többet kaptak enni. Aztán ő kórházba került, és nem tudja mi lett vele. Aztán egyszer a sógornőm szegény az Ilonka mondja, hogy találkozott valakivel az utcán, aki együtt volt utolsó napjaiban a férjemmel. Az illető csak annyit mondott, jobb ha nem kérdezi, hogy mi lett vele. Végül is nem tudom, mi az igazság, lehet, hogy csak nekem nem akarták elmondani.

Amikor Imre itt volt munkaszolgálatos a Timót utcában mi meg a védett házban, eljött oda és mi mondtuk neki, hogy maradjon ott. De ő azt mondta, nem marad, mert az egész munkaszolgálatos csapatnak megvan a védettsége és a századparancsnok megígérte nekik hogy bemennek egy védett laktanyába. Amikor én megkaptam a védettséget, akkor a férjem is megkapta. Ennek ellenére elvitték, ő nem használta fel ezt a levelet, mert azt hitte hogy védett a század által. A férjem nem vett virágot soha, csak levelet írt. Az Imre családja neológ volt. Kóserek voltak az biztos, úgy ahogy mi is, a ma napig.

A háború alatt védett házban voltunk a Tátra u. 4-ben, svájci „Schutzpass”-unk volt. Úgy sikerült szereznünk, hogy én egy ügyvédi irodában dolgoztam, és a főnököm feleségének az unokatestvérei, akiket én is ismertem, itt laktak a Király u. 38-ban, azok a svájci követségen dolgoztak. Mindig küldtek hozzájuk egy embert, aki vitte nekik a holmit, amit kimostak, gyümölcsöt, süteményt, és ők intézték el nekünk. Először én és a férjem kaptuk meg. Mondták, hogy a nővérem is meg fogja a kapni, de mi vagyunk a fontosabbak, mert mi voltunk a fiatalabbak, minket biztosan deportálnának. Nővérem nyolc évvel idősebb volt nálam. De elvittek minket a téglagyárba. Sári a Kozma utcában van eltemetve az anyám sírjában. Sári sokáig élt még a háború után.

Sátoros ünnepeket megtartottuk. Amikor Válban laktunk, ott volt az udvaron egy virágoskert és ott volt egy rácsos szaletli. Nyáron ott ebédeltünk, és azt apámék megcsinálták sátornak. Fel volt díszítve. Belül abrosz volt, meg gyümölcs, meg virág ilyesmi. Képek is voltak, vallási képek is. Papírlánc is volt. Ezt a nővéreim csinálták. Apám csinálta az imádkozást. Jöttek a rokonok, anyám testvére aki ott lakott a Róza néni. Neki volt három fia. Ott volt a nagyanyám is. A tetejét náddal borítottuk be. Hogy miket ettünk, már nem tudom. Csirkét, süteményeket flódnira emlékszem. Szilágycsehen nem tudtunk sátrat csinálni, mert ott ugyan volt egy nagy terasz de az be volt építve. Ott volt egy nagyon szép zsinagóga, és mi odamentünk a sátoros ünnepekkor. Algyógyon megint volt sátor az udvaron.  Úgy emlékszem, hogy ott más családokkal csináltuk közösen, de apám imádkozott.

Budapesten a Dohány utcai zsinagógába mentünk sátoros ünnepekkor, később a Vasvári Pál utcába. Nagyon jóban voltunk a Herskovics rabbiékkal. Elvitték őket azzal a vonattal, amiről azt mondták, hogy svájcba viszik őket. Volt három fiuk volt és egy lány. Az egyik fiú akkor már kint volt Palesztínában.

Hanukakor fánkot sütöttünk. Purimot is ünnepeltük. Anyám sütött kindlit. Ez egy vidám ünnep. Jelmezbe nem öltöztünk, de jöttek vendégek. Nem rokonok, mert ott nem voltak, Szilágycsehen és Algyógyon.

Pászkagombócot húsvétkor csináltunk. Pészachot is mindig megtartottuk. Az apám tartotta a szédert. Főt húst ettünk mártással, fokhagymamártással. Macesztortát is csináltunk.

Töltött halat nem csináltunk, mi azt nem szerettük. Hremzlit néha csinált anyám. Anyámnak híre volt, hogy milyen gazdasszony. Spenót, zöldbab, tökfőzeléket, kelkáposztafőzeléket kíválóan csinálta. Mindig változatosan főztünk. Amire még emlékszem, az a csirkepaprikás, paradicsommártás.

A Hunyady téri csarnokba járt anyám, fiatalabb korában pedig a nagycsarnokba vásárolni. A Dob utca 15-ben volt a kóser mészárszék. Húsért odajártunk, és baromfiért a Kazinczy utcába, ott kéthetente lehetett kapni. Ott volt egy üzlet, pénteken barcheszt is lehetett kapni. Ez már a háború után volt. Háború előtt a Klauzál térre jártunk. Ott volt egy mészárszék, meg ott volt egy sakter.

Újévkor a nővéremmel kimentünk a Lehel piacra ott lehetett élő kakast kapni, ezt otthon körölvertük (kapores), és aztán elvittük a Klauzál térre levágatni. A Dob utcában a mészárszék szuterénjében volt egy hosszú asztal, ott voltak imakönyvek és voltak csirkék és kakasok. Ki lehetett választani, meg lehetett mosni a lábukat, volt ott spárga, össze lehetett kötni a lábukat, az imakönnyvel lehetett imádkozni, akkor levágták, megkopasztották, fölbontották, levágták a fejét és a lábát. Ez a háború után volt. Amíg apám élt csinálta  a kaporeszt a kakassal.

Sakter volt Válban is és Algyógyon is. Most én pénzzel csinálom, ezt Izraelbe tanultam. Ez Hosszúnap előtt van. Van egy kis perselyem oda teszem a pénzt. Hosszúnapkor természetesen böjtöltünk. Én most már nem. Mi nem csináltunk almát, a tempolmba odahoztág a birsalmát amibe szegfűszeget szúrtak. Etrog is volt, Szilágycsehbe hozták a házba a. ún. bóherok, imádkoztunk minden reggel. Bejöttek hozzánk, akik ún.napokat ettek nálunk. Ketten voltak Szegény ortodox szülőkkel, a fiuk ott volt a jesivában. Ez Szilágycsehen volt, de Algyógyon nem volt szokás, ott nem voltak ortodox zsidók.

Amikor én fiatal voltam, a legidősebb nővérem az Irma nagyon szépen cimbalmozott. Vettünk egy nagyon szép cimbalmot, azon játszott. Ő Szilágycsehbe tanult meg cimbalmozni,  egy magyar keresztény nőtől, az tanította. A Sári is tudott, de ő énekelt is, mert nagyon szép hangja volt. A sógorom a Lajos Hátszegen járt a kereskedelmibe. Ő szépen hegedült. Szünidőben mindig eljött hozzánk, hozta a hegedűt, a nővérem cimbalmozott a Sári énekelt. Magyar nótákat játszottak. Be volt csukva az ablak, de megálltak az emberek hallgatni, olyan szépen játszottak. Zsidó dalokat nem játszottak, ez Algyógyon volt.

Sóletet főztünk szombaton. Pékhez vittük. Mindenhol, ahol lehetett. Algyógyon nem volt pék, így ott a sütőben sütöttük. Itt Pesten sem vittük pékhez, otthon sütöttük meg.

A háború előtt nem voltunk kapcsolatban a cionista mozgalmakkal. Én először 1966-ban voltam Izraelben, azóta pedig nyolcszor voltam. A jom kippuri, és az öböl háború idején is ott voltam. Tel Avivban és Beer Shéván vannak rokonok, Jahvnen lakik a nővérem lánya. Volt egy idő, hogy szerettem volna Izraelbe letelepdni. El is mentem a szochnuthoz, mondták, hogy adnak lakást, meg nyugdíjat. Aztán, nem tudták megmondani, hogy hol kapok lakást. Arra gondoltam, hogyha messze a rokonoktól kapok lakást, akkor nem szívesen maradok ott. Pesten volt lakásom, nyugdíjam, meg minden ideköt, így úgy döntöttem, hogy nem telepedek le végül Izraelben. A nyelvet nem tudtam. Mi otthon magyarul beszéltünk. Tudtam németül. Anyám jól beszélt jiddisül, apám csak németül. Ők egymás között magyarul beszéltek.

Még a háborúelőtt itt Budapesten, a férjemmel angol órákat vettünk. Egy magántanárnál tanultunk. Sokáig tanultunk, mert készültünk ki Amerikába. Én a munkából kifolyólag sokat jártam a Szabadság téri postára, és ott volt az amerikai követség. Amikor kezdődtek a zűrök, én egyszer fölmentem és jelentkeztem, hogy ki szeretnék vándorolni. Egy idő múlva kaptunk egy értesítést, hogy adjuk be a papírokat. Szegény férjemmel egymásra néztünk, és egyszerre mondtuk azt, hogy nem. Akkor még éltek a családtagok, nem volt szívünk itt hagyni őket.

A férjem halála után, soha nem akartam férjhez menni, pedig voltak kérőim. Én nem jártam senkivel, csak úgy megláttak és időnként üzentek, hogy meg szeretnének ismerkedni velem. Ilyen történetet most elmesélek.

A nővérem 1946-ban ment férjhez.. Algyógyon laktak, de a megyeszékhelyre bevitték a zsidókat, de nem deportálták. Ők Déván laktak. 1947-ben Mentünk Temesvárra, a férjét nagyon szerettük. Négyszobás lakásuk volt. Ádesanyja Buziásson nyaralt éppen. Csibi az Irmának a gyereke volt. A Laci azt mondta, hogy ne szakítsa meg a kúráját, nekünk az egy szép kirándulás lenne Buziássra menni, majd  mi megyünk. Reggel el is mentünk. Az egyik orvosnak megtetszettem ott a fürdőben. Pár szót váltottunk vele. Este hazamentünk. Aztán elmentünk Dévára. Pár hét múlva írta a nővérem egy levelet, hogy az orvos feleségül akar venni. És ha nem akarok Nagybányára menni, akkor eladja a nagybányai házát, és vesz Temesváron egy lakást, mert arra gondolt, hogy a rokonok miatt esetleg én szívesebben mennék oda. De még Pestre is hajlandó eljönni miattam. Hát én nem voltam hajlandó.

Később a vállalatnál is volt egy osztályvezető, aki próbálkozott nálam, de én hajthatatlan voltam.

1956-ban nem mászkáltunk ki a lakásból. Otthon ültünk. Én senkivel nem vesztem össze a vállalatnál. Mindenkivel jóban maradtam. Rólam tudták, hogy zsidó vagyok. Voltak ott mások is zsidók, igaz nem sokan. Antiszemita megnyilvánulás nem ért. De azért hallottam egyet mást.

A háború után amikor visszajöttünk a lakásba mind a három szobában külön családok laktak, ide behelyezték őket. Elloptak sok mindent, pl.a függönyöket ellopták. Amikor jöttünk vissza, akkor az egyik épp a mi lakásunkból pakoltak egy kocsira. Azt láttuk, hogy rengeteg ágyneműt pakolnak föl, de nem tudtuk, hogy a mi lakásunkból viszik azt éppen.

A házban csak zsidó lakott, egy kivételével, aki dr. Almássy nevű járásbíró volt. Ő volt az egyedüli keresztény a házban a második emeleten lakott. 3 emelet volt a házban. Minden emeleten öt lakás volt. Mellettünk a sarokban lakott egy család, velük nagyon jóban voltunk. Két lányuk volt. Az egyik olyan szép volt, mint egy messeni figura. Őt valaki a Dexner palotában bújtatta a háború alatt. El is vette a háború után. A fiatalabb elmenent  Debrecenbe, ott bújkált, aztán kiment Palesztinába (Izraelbe.)

A második emeleten laktak a Frankelék. Nekik frottír törülköző gyáruk volt. Volt egy üzletük a Káldy Gyula utcában, az régen Ódon utca volt. Nagy üzlet volt. A Paulay és a Király utca között volt. Ott nagyban árultak. Ők ortodoxok voltak. De nem járt a férfi pajeszben és kjaftánban. De nagyon vallásosak voltak. A harmadik emeleten lakott egy család, nekik kóser éttermük volt a Révay utca sarkán. A nő férjét deportálták, és nem jött vissza. Az étteremet bezárták. Később a Moszkva téren nyitott egy kis bódét, aztán abbahagyta. A Frankelék Izraelbe mentek. Arra már nem emlékszem, hogy a házból deportáltak-e valakit, de sokan még előtte elmentek Amerikába és Izraelbe. Anyám a fiútestvéremmel bementek a gettóba. Anyám nem volt a védett házban, nem akart jönni. Ott szabadult föl. Anyám nagyon kényes volt, csak azt ette meg, amit ő maga főzött. Még a gettóba is bevitt amit tudott krumplit, meg mást otthonról. Ott főzött magának, és amit kaptak kosztot ott bent, a bátyámnak adta az ő részét is. A gettóban kóser volt minden. De még a kóser péktől sem evett meg semmit, otthon sütötte a kenyeret meg a barcheszt.

Anyám vörös göndörhajú volt. Nagyon jó gazdaszony volt. Nálunk mindig sok vendég volt- Altonából hozatta a kávét, ez egy tengeri kikötőváros. Négy féle kávét hozatott mindig: „cuba”, „gyöngy”, „aranyjáva” és „maragucci”. 5 kg.-os zsákokban küldték mindig leplombálva utánvétellel. Válba küldték ezt még, erre nagyon emlékszem. Mindig elosztotta a család. A nagyanyám, a Róza néni, Tincsi néni és anyám között. Postán jött a csomag Olaszországból. Ő pörkölte mindig és nem tett cukrot bele, úgy itta. Nekem is volt pörkölöm. Anyám nagyon művelt volt. Beszélt németül, szerbül, mert Érden rácok voltak, meg tótul, de nem tudom honnan, beszélt jiddisül is.

Mi jártunk színházba. Operabérletünk volt. Háború után volt ez. Háború előtt a Vígszinházba jártunk. Férjemmel két évig volt oda bérletünk. Erkelbe is jártunk.. A Nabuccó pl. idejött a milánói scalaból egy híres énekes. Én voltam Milánóban már később, amikor sokat utatzatam. vOltam Spanyolországban is. Silveri meg a lánya láttuk a Rigolettóban az Erkelben láttam. Rendszeresen nem de jártunk a Vasvári utcai zsinagógába uzsonnadélutánra, ahol tartottak kultúrelőadásokat. Bálint házba is jártunk a háború után teadélutánra, meg születésnaőpokat is ünnepeletünk ott. A hunyay téri templomban voltam uzsonnadélutánok..

Volt barátnőm Alexander Klotild. Az Andrássy és a Csengery utca sarkán lakott. A nagynénim férjének a rokona elvette ennek a barátnőmnek a nővérét. És így megismertem a hugát. A Klotilddal eljártunk esténként az Edison kávézó szuterénjében volt. A Körút és az Aradi sarkán volt. Ott volt az Abbázia is. A Liszt Ferenc tér sarkán volt egy kávéház Fészek volt a neve. Odajártak a művészek, szinészek írók.. A lányt deportálták, nem jött vissza. Láttam a sirkővét a Kozma utcában. Keresztényekkel is barátkoztam, engem ez nem zavart.

Algyógyon pl. a főszolgasbíróék nem voltak zsidók. Amikor új lakó érkezett a falkuba, akkor az volt a szokás, hogy mentek vizitelni, bemutatkozni a falu elöljáróinak. Azt mondták a szüleimnek, hogy a Pogányékhoz, a főszolgabíróékhoz ne menjenek csak egyszer, mert nem szeretik a zsidókat. Másidik vizite így nem mentek anyámék. Volt ott egy  földbirtokos család, neki volt egy nőtlen fia. Volt két malmuk. A Raffael néni mindig szervezett a fiataloknak zsúrokat. Volt már akkor fürdőszobákuk is. A nővéreim oda fölmentek hozzá. Nem volt otthon, a Pogányéknál volt éppen. A fia meg átszaladt az anyjáért, hogy majd jönnek máskor jönnek mondták a nővéreim. A Pogányné azt mondta, hogy a Miksa vigye oda hozzájuk a nővéreimet. Egyszer eljött hozzánk a Pogányné, és mondta anyámnak, hogy maguk nem jöttek hzzánk második vizitnek. Anyám meg megmondta neki őszintén, hogy azt hallotta a faluban, hogy nem szeretik a zsidókat. Azt mondja, zsidó és zsidó között különbség van- mondta ő, és attól kezdve legjobb barátságban voltunk. Ők beköltöztek Szászvárosba. Mikor meghallották, hogy az apám meghalt, kijöttek Algyógyra a temetésre. Volt lovaskocsijuk, azzal jöttek. Itt Pesten is voltak keresztény ismerősök. Karácsonyfánk soha nem volt, soha. Izraelben Hanukakor iszonyú vásárlás van. Amikor kicsi voltam nem kaptunk ajándékot. De az őszi ünneprekre mindig kaptunk új ruhát, ez fontos volt.

A háború után nem politizáltam. Valahogy nem érintett meg engem ez az egész. Tettem a dolgom, dolgoztam. Az 1956-os eseményeket is inkább próbáltam kikerülni és nem foglalkozni vele, persze azért féltem is.  Többen próbálták megkérni a kezemet, de én a férjemet szerettem, soha nem akrtam utána se mást. Valahogy megszoktam a magányt. Mindig igyekeztem csinosan öltözni, és adni magamra.

Én minden pészachkor bemegyek a szeretetkórházba. Minden húsvéti edényem megvan, de főzni már tudok,ezért nem használom őket. A háború után 30 évig dolgoztam a budapesti húsipari vállalatnál a Gubacsi úton mint titkárnő. Ez egy disznó vágóhíd volt. Onnan mentem nyugdíjba.

Életrajz

Schwarz Miklós középmagas, görnyedt hátú férfi. Hosszú, ősz haja van. Annak ellenére, hogy rosszul érezte magát, szívesen beszélt a családjáról, az életéről. A hallása nagyon rossz, ez kicsit megnehezítette az interjút. De szívesen mesélt és nagy élvezettel. Egyedül él egy egyszobás, szabványos panellakásban. A lakás nagyon tiszta, ez a szociális nővér érdeme, aki a Heszedből jön minden nap, és megcsinálja a háztartási munkákat. Nyikolajnak súlyos cukorbetegsége van, ezért most már nem jár el otthonról, és nem tudja ellátni magát. A lakásban csak a legszükségesebb bútorok vannak: a házigazda ágya, egy asztal, melyet beborítnak az orvosságos dobozok, a falak mentén pedig végig könyvespolc, rajta könyvek különböző nyelveken: magyarul, csehül, jiddisül, héberül, angolul. Nyikolaj már nehezen olvas, a látása megromlott, mégis igyekszik minden nap elolvasni legalább néhány oldalt, hogy meg ne romoljon végképp a látása.

Mindkét szülőm családja Kárpátalján élt. Nagyanyáimat, nagyapáimat nem ismertem. Csak egy családi történetre emlékszem, amelyet néha elmesélt apám. Az ő apja, vagyis a nagyapám az erdőgazdaság vezetőjeként dolgozott Zsigmont bárónál Nagyszőlősön, ma Vinogradovénak hívják. Nagyapa az első világháború idején elhagyta a házát, a családját, és elutazott Magyarországra. Arra kérte a háziakat, ne zárják be az ajtót, amíg vissza nem jön. De nem jött haza, és senki sem tudta, mi történt vele. A nagymamám még a születésem előtt meghalt, így hát mégsem várta meg őt. Apám csak a nagymamám halála után zárta be az ajtót.

Apám, Schwarz Izidor Nagyszőlősön született. A születési évét nem tudom. A zsidó neve Izsák volt. Apámnak volt még két bátyja. Az 1900-as évek elején mindketten elutaztak az Egyesült Államokba, többet nem tudok róluk. Nem leveleztünk velük.

Nagyszőlős, mint sok más Kárpátaljai település, elsősorban zsidó város volt. A lakosság ötven százalékát zsidók tették ki. Ezenkívül voltak még magyarok, csehek és kárpátaljai ukránok [Azaz rutének (ruszinok) – Galíciában és Kárpátalján, valamint Bukovinában élő, ukrán nyelvjárást beszélő keleti szláv népcsoport. – A szerk.]. A zsidók többnyire a városközpontban laktak. Ott a házak nagyon közel voltak egymáshoz. A föld drága volt, ezért a házak körül nem voltak nagy telkek. A ház körüli terület csak a gazdasági épületekhez volt elég. A fő mezőgazdasági növénykultúra a szőlő volt. Jó kis szőlő volt ott és sok. A szőlőtermesztés és a borkészítés volt a fő foglalkozása Nagyszőlős nem zsidó lakosságának. A zsidók pedig hagyományosan iparosok, kereskedők voltak. Igaz, voltak zsidó szőlészetek és borászatok is. Nagyszőlősön nem csak Kárpátalja lakosainak készült kóser bor. Nagyobb tételekben vásároltak Csehországba is.

Volt néhány zsinagóga Nagyszőlősön, pontosan nem emlékszem, mennyi. Volt hászid zsinagóga. A hászidok igyekeztek elkülönülni nemcsak a nem zsidó lakosoktól, de azoktól a zsidóktól is, akik nem voltak hászidok. Saját héderük volt, ahová csak az ő gyerekeik jártak. Saját sajhetjük is volt [lásd: sakter]. A szüleim hívő emberek voltak, de nem hászidok. Az a zsinagóga, ahova a szüleim jártak, közel volt hozzánk, egy nagy és szép zsinagóga volt. Voltak kisebbfajta, egyemeletes zsinagógák is. Úgy helyezkedtek el, hogy akárhol is lakik az ember, feltétlenül legyen a közelében zsinagóga. De a nagy zsinagógába még olyanok is jártak, akik messzebb laktak tőle. Nagyon jó volt ott a házán [lásd: kántor], az emberek messziről is eljöttek, hogy hallják. Nagyszőlősön minden zsidó hívő volt. Voltak, akik naponta jártak zsinagógába, de a többség csak sábátkor és a zsidó ünnepeken. Olyanok azonban nem voltak, akik egyáltalán nem jártak zsinagógába. Mindenki tiszteletben tartotta a zsidó tradíciót. Minden zsidó családban sok gyerek volt, még a legszegényebben is. Szültek, arra meg nem gondoltak, miből fogják etetni a gyerekeket. A szegényeket az obscsina, a faluközösség segítette. A faluközösség munkatársai egyszer egy héten körbejárták a zsidó házakat, és pénzt gyűjtöttek a szegényeknek sábátra. Nem volt meghatározott összeg, mindegyik család annyit fizetett, amennyit tudott.

Nagyszőlősön nem volt antiszemitizmus, az embereket nem a szerint osztályozták, hogy melyik nemzetiséghez tartoznak. Kárpátalján sok emberöltőn keresztül éltek egymás mellett különböző nemzetiségek. Megszokták, hogy tiszteljék mások vallását, szokásait. Soha nem volt zsidó pogrom, soha nem fordult elő zsidó temetők meggyalázása vagy ilyesmi. Sem hétköznapi, sem állami antiszemitizmus nem létezett. A zsidók állami tisztségeket láttak el, katonaként szolgáltak.  Ez volt a dolgok rendje.

Édesanyám, Sziréna Schwarz, lánykori nevén Feuerstein Szeréna, ugyancsak Kárpátalján, Irsave [Ilosva] városában született az 1890-es évek elején [Az Ungvártól 70 kilométerre lévő, Bereg vm.-i Ilosva kisközség volt, lakosainak száma az 1910-es népszámlálás szerint alig haladta meg az 1900 főt. – A szerk.]. Anyám tizenéves volt, amikor a szülei meghaltak, és a gyerekeket a rokonokhoz adták. Bizonyára nem volt neki könnyű. Nem szeretett a gyermekkoráról mesélni, ezért én nem is tudok semmit a gyermekkoráról, testvéreiről. Nem tudom, hol szerezte a zsidó műveltségét, de nagyon vallásos volt, tudott olvasni héberül, ismerte az imákat.

A szüleim 1914-ben házasodtak össze. Nem tudom, hogyan ismerkedtek meg. Gondolom, sahten [lásd: sadhen], leánykérő hozta össze őket. Azokban az időkben a zsidók többsége menyasszonykérők segítségét vette igénybe. A vőlegény és a menyasszony általában nem is ismerték egymást, az esküvőn találkoztak először. Annak alapján, hogy mennyire vallásosak voltak a szüleim, biztos vagyok benne, hogy tradicionális zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az esküvő után az ifjú pár beköltözött az apám házába, amelyet örökségként kapott a szüleitől. Ez egy tágas és jó minőségű ház volt, vályogból készült. Kárpátalján a házak többsége vályogból épült. Apróra vágják a szalmát és elkeverik agyaggal. Ebből a masszából téglákat formáznak, és kiszárítják a napon. A vályogtéglák könnyűek, tartósak és jó hőszigetelők. Voltak Nagyszőlősön téglából épült házak is, de azok vagy állami épületek voltak, vagy a helybéli gazdagok házai. A házunk tetejét tetőfedő bádog borította. A bejárati ajtó előtt, ahogy a legtöbb zsidó házban, mezuza függött. A ház három szobából és egy konyhából állt. Az egyik szoba a szüleim hálószobája, a másik a fiúké, a harmadik a lányoké volt. Kályhával fűtöttünk. A kályhák a válaszfalak mellett álltak, így mindegyik kályha két szobát fűtött. Fával tüzeltünk, a kőszén ritkaság volt Kárpátalján. A szenet messziről kellett hozni, de egész Kárpátalján sok erdő volt.

Apám nyergesmester volt, lószerszámokat készített. Akkoriban a ló volt az egyetlen közlekedési eszköz. Hozzáépített egy szárnyat a házhoz, és ott rendezte be a műhelyét. Egyedül dolgozott, nagy néha voltak inasai. A tanításért nem fizettek a szülők, de az első tanulóév után az inasok már segítettek apámnak. A képzés három évig tartott. A munkájukért semmit nem kaptak, apám csak élelmezte őket, de a tanítás utolsó évében már önállóan tudtak dolgozni, és apámnak több lett a keresete. Nem sokat keresett, de meg lehetett élni belőle. Anyám nem dolgozott, elég volt neki az otthoni munka.

Anyám a zsidó hagyomány előírásai szerint öltözködött. Emlékszem, zárt nyakú, sötét színű ruhájára. Még nyáron is hosszú ujjú ruhát viselt. Parókát hordott. De otthon levette, és kendővel takarta be a fejét. Apám az akkoriban szokásos öltözékben járt, fekete öltöny, kalap. Otthon kipát hordott. Se szakálla, se pajesza nem volt. Otthon két nyelven beszéltünk, jiddisül és magyarul. Mi, gyerekek jól beszéltünk csehül is, de a szüleink nem tudtak megtanulni csehül, csak a legszükségesebb szavakat ismerték [lásd: Kárpátalja].

A gyerekek közül a legidősebb Klára nővérem volt, a héber neve Haja, 1915-ben született. 1916-ban született a második lány, Erzsébet. Az ő zsidó neve Lea. Én 1918-ban születtem, még mielőtt Kárpátalja csatlakozott volna Csehszlovákiához. A magyar születési anyakönyvi kivonatomba a Miklós név van beírva, a zsidó nevem pedig Mojse. Otthon Mikinek becéztek. Még két gyerek született utánam, de kiskorukban meghaltak, a nevükre nem is emlékszem. A legfiatalabb testvérem Ernő, zsidó nevén Áron, 1928-ban született. Rajtam is és az öcsémen is elvégezték a körülmetélést, ahogy a zsidó hagyomány előírja. Az öcsém brit milájára nem igazán emlékszem. Természetesen nem engedtek be a szobába, ahol a szertartás folyt. Néhány feketébe öltözött  zsidó gyűlt össze ott, fekete kalapban. Volt velük egy rabbi is. Az udvaron anyám előkészítette az öcsém bölcsőjét, amelybe mindenféle nyalánkságok voltak rakva, bonbon, kandiscukor, keksz, mogyoró. Sok gyerek volt. Ringattuk a bölcsőt, és összeszedtük a kiborult édességeket. Amikor a férfiak kijöttek a szobából, anya az ünnepi asztalhoz invitálta őket.

Kenyeret lehetett volna venni a boltban is, de anyám jobban szerette, ha ő maga süti meg. Már péntek reggel betette a kelesztenivaló tésztát egy nagy dagasztóteknőbe. Egy hétre sütött kenyeret, többnyire eltartott a következő péntekig. Nagy, kerek mézeskalácsokat sütött és nagyon finom kenyeret barna lisztből. A sábátra pedig két barheszt fehér lisztből. A házunkkal szemben volt egy sütöde. Anyám két nagy cipót formázott a tésztából, kalácsot font belőle, az egészet belerakta egy fonott kosárba [szakajtóba], és átküldött a pékhez. Ő kisütötte a kenyeret, kalácsot, péksüteményt, én pedig érte mentem. Ha nem volt elég a kenyér péntekig, anyám vásárolt a pékségben. A sábátot mindenképpen családi körben töltöttük. Még ha apám éppen úton volt is, mindig igyekezett hazaérni sábátra. Anyám mindig sokat főzött a sábátra, mivel két napra kellett főzni, és nagy család voltunk. Pénteken tyúkhúslevest főzött házi metélttel vagy csipetkével, és volt persze az elmaradhatatlan töltött hal, reszelt [fekete]retek hagymával és libazsírral, cimesz [A cimesz lényegében köretféle: libazsírban kissé megpirított gersli, amelyet vízben főznek meg borssal és szerecsendióval ízesítve, sárgarépával és krumplival, valamint pici cukorral. – A szerk.]. Amikor minden elkészült, anyám föltette a tűzhelyre a sólettel telt agyagedényt. Jó alaposan bezárta a kemence ajtaját, és a sólet ott párolódott. Az agyagedényben sokáig forró maradt. Pénteken, még a sábát beállta előtt mindenkinek el kellett mennie a mikvébe. Utána apám átöltözött ünneplőruhába, és ment a zsinagógába. Mire visszaért, anyám megterítette az ünnepi asztalt, elhelyezte a szombati barheszt, meggyújtotta a gyertyákat, imádkozott fölöttük, aztán mindannyian leültünk vacsorázni. A vacsora után már semmit sem szabadott csinálni, az ember nem tarthatott pénzt a kezében, nem volt szabad tüzet gyújtani. Az utcán már vártak rám a pajtásaim, zsidó fiúk. Sétáltunk az utcán, és beszélgettünk. Másnap korán reggel mentünk a zsinagógába. Szombaton anyám is jött. Az imádság körülbelül tizenegyig tartott. Miután visszajöttünk, megebédeltünk. Ebéd után apánk imádkozott, aztán leült, és olvasott a Tórából. Mi elmentünk sétálni, apa pedig egész hávdáláig olvasott, amíg meg nem jelent az első csillag az égen. Addigra minden gyereknek haza kellett érnie. Apám elvégezte a hávdálát, amely a szombatot elválasztja a hétköznapoktól. Meggyújtotta a gyertyákat, de nem olyanokat, amilyeneket pénteken szoktunk gyújtani, hanem kisebbeket [lásd: gyertyagyújtás]. Mindenkinek töltöttek bort, még a legkisebbeknek is. Apa imádkozott, azután kiöntött egy kis bort a tányérba, és eloltotta benne a gyertyát. Ezzel véget ért a szombat.

Apám szombatonként és az ünnepeken járt a zsinagógába. A többi napon otthon imádkozott. Volt tálesze, tvilije [lásd: tfilin], imakönyve – szóval minden, ami kell. Mindannyian tudtuk, hogy amikor imádkozik, nem szabad elterelni a figyelmét. Imádkozás közben persze nem tudott ránk szólni, ha rakoncátlankodtunk és zavartuk, de ima után alaposan ellátta a bajunkat. Anyám csak ünnepnapokon ment a zsinagógába, amiként a többi asszony is. A gyerekek ötéves koruktól az anyjukkal mentek a zsinagógába. Amikor a fiúk betöltötték a tizedik évüket, akkor már az apjukkal mentek.

Otthon megtartottunk minden zsidó ünnepet. Már jó korán elkezdtünk készülni a Pészahra. Nagytakarítást csináltunk, mert az ünnep előestéjére egy morzsányi kenyér sem maradhatott. Anyám ide is, oda is kenyérdarabokat dugott, apám pedig gyertyával a kezében kereste őket. Amikor megkerült az utolsó darab is, az egész hümeszt papírba csavarták, és elégették az udvaron [lásd: homecolás]. Akkor aztán már be lehetett vinni a házba a húsvéti edényeket, amelyeket egész évben a padláson tartottak. Anyám hagyományos húsvéti ételeket főzött, mint a tyúkhúsleves maceszgombóccal, a töltött csirkenyak, halat, krumplilepényt. A pékségben vettek maceszt a Pészah minden napjára. Az első Pészah estén apa vezette a szédert. Anya előkészített az asztalra mindent, ami kell: egy kemény tojást, egy darab sült húst, zöldségeket, egy kis tormát, egy csészealjat sós vízzel. Apám az asztalfőn ült, párnák között. Mindenkinek saját borospohara volt. Széderestén mindenki ivott bort, mindenkinek négy pohárral kellett innia. Az asztal közepén állt a legnagyobb, legszebb pohár Illés prófétának. Az ajtót nyitva hagytuk, hogy be tudjon jönni. Apám elrejtett egy maceszdarabot, az afikóment. Valamelyik gyereknek el kellett lopnia, azután átadni atyánknak megváltás fejében. Ő persze csak úgy tett, mintha nem látná, hogy ellopták az afikóment – erre szükség volt a szertartáshoz. Aztán föltettem apánknak a négy tradicionális kérdést ivritül, ő meg válaszolt nekem. Azután mindannyian vidám húsvéti dalokat énekeltünk kórusban. A gyerekeknek ott kellett ülniük majdnem egész éjszaka. Néha elaludtunk az asztalnál, de apánk nem engedte, hogy ágyba feküdjünk.

Ros Hásánakor mindannyian elmentünk a zsinagógába. Miután hazajöttünk, anyám az asztalra tett egy almát egy nagy tál mézzel. Az almát bele kellett mártogatni a mézbe és megenni, hogy az új év jó legyen és édes.

Jom Kipur előtt otthon mindig bemutattuk a kápóreszt, az engesztelő szertartást. Anyám nem tartott tyúkot, hanem a piacon vett. Neki és a lánytestvéreimnek fehér tyúkot vettek, nekem, az öcsémnek meg apának fehér kakast. Összekötötték a lábát. A lábánál fogva kellett tartani a tyúkot, megpörgetni a fejünk fölött, és háromszor elismételni ezeket a szavakat: „ Te leszel az én váltságdíjam, engesztelő áldozatom.” A kápóreszt reggeltől tartottuk a Jom Kipurt megelőző estéig, este pedig, amíg az első csillag föl nem bukkant, jó alaposan meg kellett vacsorázni. A felnőtteknek egy teljes napot kellett böjtölni a következő nap estéjéig. A nyolc évesnél kisebb gyerekek nem, de a tizenhárom év felettiek már egész nap böjtöltek, mint a felnőttek. Jom Kipur napján reggel mindenki elment a zsinagógába. Rendszerint a gyerekeket is vitték magukkal. A zsinagógában imádkoztunk egész nap a csillagok feljöveteléig. A forró gyertyáktól émelyítő füst volt a zsinagógában, és előfordult olyan is, hogy az éhes emberek elájultak. Amikor pedig az égen megjelent az első csillag, haza lehetett menni, vacsorázni. A rákövetkező nap elkezdtük építeni a szukkát, a sátrat. Minden zsidó házban volt szukka. Lécekből, deszkákból építettük. A gazdag emberek a lakásukban csináltak egy elhúzható tetőt, és Szukkot ünnepén az előszobát használták szukkaként. A tetőt gallyakkal fedtük be, levelekkel vagy sással. A gyerekek díszeket készítettek papírból a szukkának. A szukkába beraktak egy asztalt, és a Szukkot egész ideje alatt a sátorban kellett enni és imádkozni. A Szukkotot ősszel ünneplik, amikor gyakoriak az esők. De mi mindig a szukkában ettünk, még akkor is, amikor sugárban ömlött az esővíz a tányérunkba. Apa elmagyarázta, hogy erre szükség van, hogy emlékezzünk rá, milyen kunyhókban laktak a zsidók, amikor kivonultak Egyiptomból. 

Télen ünnepeltük a Hanukát. Mindenki, aki eljött hozzánk vendégségbe, pénzt adott nekünk, gyerekeknek, ez volt a hanuka gelt. A hagyomány szerint ennek a pénznek az volt a rendeltetése, hogy szerencsejátékot játsszunk vele [Ezt a „szerencsejátékot” a denderlivel játszották. Lásd: denderli. – A szerk.]. De mi inkább édességre költöttük, nem játékra. Nem voltunk gazdagok, ritkán jutottunk hozzá cukorkákhoz, dióhoz. Van még egy vidám ünnep, a Purim. Házról házra jártak a Purim spiel szereplőinek beöltözött gyerekek, és kis jeleneteket adtak elő. Ezért minden háznál adtak nekik aprópénzt, édességet. Purimkor az volt a szokás, hogy kóstolót [sláchmónesz] küldtünk a barátoknak, rokonoknak. A gyerekek egyik háztól a másikig szaladgáltak, és tálcán vittek mindenféle nyalánkságot. Amikor a gazdasszony visszajött az üres tálcával, mindig rakott rá néhány érmét. Nekünk nem voltak rokonaink, anyám a sláchmóneszt a barátainknak, a szomszédoknak küldte el.

Amikor öt éves lettem, apa beadott a héderbe. A mi osztályunkban tizenöt fiú volt. Szombat kivételével minden nap volt tanítás a héderben. Az osztályban volt egy hosszú asztal, amögött ültek a tanulók. A rebbe pedig velünk szemben ült egy kis asztalnál. Csak jiddisül szólt hozzánk. Kora reggel mentünk a héderbe, és ebédig ott maradtunk. Aztán a rebbe hazaengedett minket ebédelni. Ebéd után visszamentünk a héderbe, és ott voltunk egészen estig. Aztán otthon még meg kellett csinálni a másnapi házi feladatokat. Én nagyon elfáradtam, és állandóan aludni akartam. Az első osztályban tanultuk a héber ábécét [lásd: alef-bész]. A rebbe hozott magával egy nagy plakátot, amelyen rajta volt az ábécé összes betűje. Aztán egy pálcával rámutatott az egyik betűre, és megkérdezte, hogy hívják. Ha valaki nem tudott válaszolni, bambuszpálcával verte el. Mindig nála volt ez az ujjnyi vastag, kábé egy méter hosszú pálca. Ha az osztályban susmogni kezdtünk, a rebbe csak az asztalra csapott vele, és nyomban elhallgatott mindenki. Tudtuk, hogy a következő nem az asztalon, hanem valakinek a hátán fog csattanni. A második osztályban kezdtünk el imákat olvasni és héberről jiddisre fordítani. Apám büszke volt rám, kérte, hogy otthon is olvassak imákat, ő pedig a fejét a kezébe támasztva, mosolyogva hallgatta. A harmadik osztályban már elkezdtük tanulmányozni a Tórát. Minden osztálynak volt egy melamedje, aki kifejezetten ennek a tantárgynak az előkészítésével foglalkozott

Nagyszőlősön a lányok számára is volt héder. Mind a két lánytestvérem járt héderbe. A lányoknak kevesebb volt a program, mint nekünk. Megtanították őket a héber ábécére és héberül olvasni. De a szavak jelentését nem tudták, nem tanultak héberről jiddisre fordítani. Ezért ők csak olvasták hangosan az imákat, de hogy mit jelent, azt nem értették.

Nem tudom, miért, de én gyerekkoromtól kezdve kritikusan viszonyultam a valláshoz, a zsidó hagyományokhoz. Vallásos családban nőttem fel, és a húgaim úgy fogadták ezt az egészet, mint aminek így kell lennie, én viszont lenéztem ezeket a dolgokat, a felnőttek játékának tartottam. A héderben a legtöbb fiúnak hosszú pajesza volt. Apám ragaszkodott ahhoz, hogy én is viseljek pajeszt. Én sírtam, és azt ordítottam, hogy nem akarok pajeszt viselni. Hát még amikor nyolc éves lettem, és rutén iskolába mentem tanulni, és lettek nem zsidó barátaim! Láttam, hogy azokat a fiúkat, akik hosszú pajeszt hordanak, néha csúfolják, megcibálják a pajeszukat. Én meg igyekeztem elkerülni ezt. Titokban akkorára vágtam le a pajeszomat, hogy egészen kicsi legyen, hogy szinte ne is lehessen észrevenni. Apám csak csodálkozott, hogy lehet az, hogy a pajeszom egyáltalán nem nő. Az iskolában nem tanultam rosszul, pedig szinte semmi időm nem maradt készülni az órákra. Reggel hatkor mentem a héderbe, és két órát tanultunk. Aztán elmentem az iskolába, amikor befejeződött a tanítás, hazaszaladtam ebédelni, és aztán visszamentem a héderbe. A héderben este hétkor ért véget a tanítás. Amikor hazaértem, meg kellett csinálni a héder és az iskola házi feladatait is. A rebbe sokat adott fel, nem zavarta, hogy mi még az iskolában is tanulunk. Az iskolában a tanárok sajnálták a zsidó gyerekeket, és azon voltak, hogy minél több dolgot át tudjunk venni az órán, és minél kevesebb tanulnivaló maradjon otthonra. Miután kijártam a negyedik osztályt a rutén iskolában, egy cseh iskolába kerültem. A szüleim úgy gondolkoztak, hogy Csehszlovákiában élvén, meg kell tanulnom az állam nyelvét. Otthon magyarul beszéltünk, más hely meg nem volt arra, hogy megtanuljak csehül. Velem együtt átjött abba az iskolába több osztálytársam is, úgyhogy nekem kevés dolog változott meg.

Három évig tanultam a héderben. Nagyon szerettem focimeccsekre járni. A stadionban voltak a meccsek minden vasárnap ebéd után. A héderben vasárnaponként kezdtünk bele a Tóra újabb szakaszába, amelyet aztán egész héten tanultunk. Arra gondoltam, hogy ha egy órát ellógok, még van egy hetem, hogy behozzam a lemaradást. Az egyik vasárnap délig maradtam a héderben, aztán mondtam a rebbének, hogy ebéd után nem tudok visszajönni, mert szurkolnom kell a stadionban a kedvenc csapatomnak. [Lefordíthatatlan szójáték: „В одно из воскресений я был в хедере до обеда, и предупредил ребе, что после обеда не смогу придти. Он спросил, почему, и я ответил, что буду болеть. Ребе разозлился, и сказал, что я здоров. Я объяснил ему, что буду болеть на стадионе за свою любимую команду.” Azaz: Kérdezte a rebe, miért, én pedig azt feleltem „budu bolet’” (beteg leszek). Dühbe gurult, és azt mondta, hogy egészséges vagyok. Én elmagyaráztam neki, hogy „budu bolet’ za ljubimuju komandu”  (így már azt jelenti: szurkolni a kedvenc csapatomnak). – A szerk.] A rebbe elkezdett ordítani és fenyegetőzni. Mégis elindultam a focimeccsre. Másnap a rebbe kihívott, az asztalára fektetett, és az osztály előtt elnáspángolt a bambuszpálcával. Bőgve mentem haza, és mondtam apámnak, hogy soha többé nem megyek a héderbe, mert a rebbe megvert, amiért focimeccsre mentem. A szüleim megnézték a hátsó felemet, amelyen ott vöröslöttek a verés nyomán a hurkák. Anyám sírva fakadt, apám csak a fejét csóválta. Este meglátogatott minket otthon a melamed, és elkezdett panaszkodni rám. Apám megkérdezte a rebbét, ki engedte meg neki, hogy megüssön. A rebbe azt mondta, hogy rendre kell szoktatni engem. Apám azt felelte, hogy egyedül neki van joga megütni engem, és hogy többet nem engedi a fiát olyan héderbe, ahol ilyen tanárok tanítanak. Aztán elszámolt a rebbével, az egy hónapnyi tandíjat kifizette, és többé nem küldött a héderbe. Egy szegény diák járt hozzánk a jesivából. Akkoriban az volt a szokás, hogy a szegény diákok minden nap más családnál ebédeltek. Ő pénteken és szombaton jött hozzánk. Apám megkérte, hogy tanuljon velem, és megígérte, hogy fizetni fog az órákért, ő pedig hetente kétszer eljött. Tanultuk a Tórát és mindent, amit tanítottak a héderben, azután fölkészített a bár micvóra. Nagyon sokat segítettek ezek az órák, lett időm az iskolai órákra is, és arra is, hogy a barátaimmal játsszak.

Amikor betöltöttem a tizenharmadik évemet, megcsinálták a bár micvómat. A születésnapom utáni első szombaton apámmal elmentem a zsinagógába. Fölhívtak a Tórához, én meg végigolvastam egy szakaszt a Tórából. Életemben először vettem föl táleszt. Apám finomságokat vitt a zsinagógába minden jelen levőnek. Este pedig ünnepi vacsora volt nálunk. Meghívtuk rá a szüleim barátait, és természetesen a rabbit meg a mi diákunkat, aki fölkészített a bár micvóra. Mindenki gratulált, én pedig felnőtt férfinak éreztem magam.

Volt egypár cionista szervezet Nagyszőlősön. A Hasomér Hacair volt a fiatal kommunisták szervezete, aztán volt a Maccabi. Engem a Betár vonzott, amelyet 1923-ban alakított meg Rigában a helyi ifjúság [lásd: Betár Csehszlovákiában]. Majdnem ugyanakkor alakultak meg a Betár tagozatai más országokban is. A mozgalom vezetőinek első kongresszusát 1928-ban tartották Varsóban, az első nemzetközi Betár-kongresszust pedig 1931 júliusára hívták össze Danzigban [Gdańsk]. 1934-ben a mozgalomnak huszonnégy országban körülbelül negyvenezer tagja volt, az volt a céljuk, hogy Palesztina földjén egyesítsék a világban szétszórt zsidóságot, és zsidó államot hozzanak létre. A Betár ma is létezik. Fasiszta szervezetnek nevezték, azért, mert a Betár tagjai úgy gondolták, hogy Palesztinát fegyverrel kell megvédeni, és nem diplomáciai lépésekkel kell megteremteni a békét. Amikor betöltöttem a tizenharmadik évemet, beléptem a Betárba. A Betárnak saját épülete volt, saját előadóterme, sportklubja. Az a rangidős betáros, aki a mi csoportunkkal tanult, Munkácsról jött Nagyszőlősre, ott végezte a gimnáziumot. Összesen öt rangidős volt a mi Betár-csoportunkban. Minden szombaton találkoztunk a Betár helységében. Ott mindig volt valami érdekes. A rangidős mesélt nekünk arról, hogy mi zajlik a világban, beszélt a céljainkról, feladatainkról. A Betár területi központja Pozsonyban volt. Ott volt a titkárság, ott nyomtatták az újságokat, és szétküldték minden városba, ahol volt Betár-szervezet. Onnan hozták a rangidősek az újságokat Zsabotinszkij és más jelentős Betár-aktivisták cikkeivel, amiket a rangidősek felolvastak nekünk. Ez is érdekes volt, de mi nem csak azért gyűltünk össze, hogy őket hallgassuk. A tornateremben vívni tanultunk, de persze botokkal vívtunk. Volt saját viseletünk, barna egyenruha és ellenzős katonai típusú sapka.  Klára, a nővérem varrni tanult, és nagyon szép egyenruhát varrt nekem. Ezt az egyenruhát viseltem minden ünnepélyen.

1934-ben a világon mindenhol infláció volt [lásd: az 1929-es gazdasági világválság]. Az élet az egész világon nehezebb lett, Csehszlovákia sem volt kivétel. A családunk a szegénység szélére sodródott. 1935-ben végeztem el az iskolát, és nem tudtam, mihez is kezdjek. Nagyon nehéz volt munkát találni. Úgyhogy nagyon megörültem, amikor egyszer a Betár-rangidős megemlítette, hogy elutazhatnék Ostravába, Morvaországba, és felvételizhetnék az Aštar ipari iskolába. Az iskolában nincs ugyan tandíj, de nyilván nehéz lesz. Habozás nélkül belementem, nagyon szerettem volna minél gyorsabban olyan szakmát tanulni, amivel pénzt tudok keresni. Rajtam kívül még két Betár-tag jött Nagyszőlősről.

Miután megérkeztünk Ostravába, azonnal elmentünk a Betárba. Beutaltak minket az iskola diákszállójába, ahol a gondnok helyezett el bennünket. Engem a második emeletre irányítottak. Minden szobában hat tanulót helyeztek el. A szobáknak közös ajtaja volt, de a szoba maga válaszfalakkal föl volt osztva hat fülkére, mindegyik lakónak jutott egy fülke. Mindegyik fülkében volt egy vaságy, egy asztal és egy asztali lámpa, egy szekrény és egy fogas a ruháknak. A kollégium gondnoka, egy Waloch nevű német átadott nekem egy papírt a felvételi vizsgára. A felvételi vizsgák abban a nagy gépgyárban folytak, ahova az ipari iskola tanulói szakmai gyakorlatra jártak. Két írásbeli vizsgát kellett letenni, az egyiket matematikából, a másik pedig egy speciális pszichológiai teszt volt. Ezek után még be kellett mutatni, hogyan tudja használni az ember a kezét a munkában, milyen fejlett a mozgáskoordinációja. Megkérdezték, hogy mi akarok lenni: műszerész, esztergályos, villanyszerelő vagy mintakészítő. Azt feleltem, hogy esztergályos szeretnék lenni. Odavezettek egy másolóasztalhoz, amin egy papírlap volt kiterítve bonyolult görbe vonalakkal. Végig kellett vezetnem a ceruzát ezeken a vonalakon, úgy, hogy milliméternyit se térjen el. Nekem sikerült, jól vizsgáztam, összesen 99 pontot kaptam a 100-ból. Kilencven pont volt a ponthatár. Azt a két fiút, aki velem együtt jött Nagyszőlősről, nem vették fel, úgyhogy hazautaztak. A jelentkezőknek csak tíz százalékát vették fel az iskolába. Beosztottak a tanuláshoz. A mi tanulócsoportunkban harminc emberből én voltam az egyetlen Betár-tag, a többiek maccabisok vagy hasoméresek voltak. Gúnyolódtak rajtam, fasisztának neveztek, azt mondták, követelik, hogy tisztítsák meg tőlem a csoportot. Néhány nap múlva behívtak az igazgatói irodába, és azt mondták, hogy be kell mutatnom valamilyen dokumentumokat, amelyek igazolják, hogy csehszlovák állampolgár vagyok. Nekem még nem voltak papírjaim, nem voltam nagykorú, és megígértem, hogy megkérem a szüleimet, küldjék el nekem az ő papírjaikat. Írtam haza, és kiderült, hogy a szüleimnek nincs csehszlovák állampolgárságuk, egyszerűen nem állíttatták ki. Csak olyan irataik voltak, amelyek még az Osztrák–Magyar Monarchiából maradtak meg. Az iskola központja az állami gépgyártóüzem volt, ezért az iskolában csak csehszlovák állampolgárok tanulhattak. Kilátástalannak látszott a helyzet, és a betárosokhoz fordultam segítségért. Azt tanácsolták, hogy forduljak egy Betár-taghoz, Merz ügyvédhez, hogy járjon közben az állampolgárságom érdekében. Ügyvédi tiszteletdíjra természetesen nem volt pénzem. Merz hajlandó volt ingyen segíteni. Először is fölhívta az üzem igazgatóját, és kérte, hogy a kollégiumban maradhassak addig, amíg az állampolgárságom tisztázódik. Ez alatt az idő alatt végig a Betár-tagok segítettek. Élelmiszert a saját pénzemből kellett venni. Azok a tanulók, akik a gyárba jártak, kaptak fizetést a munkájukért. Nekem azonban nem engedték meg, hogy részt vegyek az oktatásban, amíg meg nem kapom az állampolgárságot, úgyhogy pénzem az nem volt. A szüleim sem tudtak pénzt küldeni. Éheztem. Elszakadt a zoknim, de nem tudtam újat venni, hanem meg kellett tanulnom stoppolni. Három betáros megbeszélte egymás közt, hogy járjak hozzájuk enni. Így vészeltem át három hónapot, amíg meg nem jött Brnóból az ideiglenes tartózkodási engedélyem, úgy is, mint jelöltnek a csehszlovák állampolgárságra. Ezzel még nem volt vége, még sok időbe tellett, amíg megkaptam az állampolgárságot. De az ügy el volt intézve, beadtuk a minisztériumba. Most már megengedték, hogy részt vegyek az iskolai órákon, és hogy bejárjak szakmai gyakorlatra az üzembe. Sokat kellett dolgoznom, hogy behozzam a kimaradt időt. Kezdtem fizetést kapni, és járhattam az üzemi étkezdébe. Az üzemben négyműszakos munkarend volt, ezért az étkezde éjjel-nappal nyitva tartott. Jól főztek, és nem volt drága. A betárosok vettek nekem étkezési jegyet, ami háromszori étkezésre szólt a kantinban. Ingyen reggelizhettem, ebédelhettem és vacsorázhattam. Most már semmi nem gátolt a tanulásban, és kitűnő tanuló lettem. Nagyon szerettem tanulni. Az üzem óriási volt, harmincezer ember dolgozott benne, modern gépekkel volt fölszerelve, az egész üzem gépesítve volt. Az iskolában sok vallásos diák volt. Nyugodtan járhattak zsinagógába. Szombaton szünnap volt a gyárban. Azokban az üzemrészekben, amelyeket nem lehetett leállítani, például a kohászatin, szombatonként csak nem zsidók dolgoztak. De én addigra már teljesen eltávolodtam a vallástól és a zsidó tradíciótól. Mindez olyan középkorinak tűnt.

Amikor már az Aštar iskolában tanultam, 1936-ban, a Betár-bizottságban mondták, hogy hamarosan lesz a Betárnak kongresszusa Bécsben, és fölajánlották, hogy elutazhatok a kongresszusra. Egy nagy autóbusszal utaztunk a bizottság listája szerint. A kongresszust a tizennyolcadik kerületben tartották, fél évvel voltunk az Anschluss előtt, vagyis azelőtt, hogy Hitler megszállta Ausztriát. Magammal vittem a betáros ünneplőruhát, gondoltam, jól jöhet még. Az út csodálatos volt. Megérkeztünk Bécsbe. A küldöttek többségének volt hol megszállnia, voltak rokonaik, barátaik. Én pedig kaptam egy beutalót a diákszállóba. Négy fiúval laktam egy szobában, akik szintén a Betár-kongresszusra jöttek Ausztriából és Lengyelországból. Három nappal a megérkezésünk után kezdődött meg a kongresszus. Korábban érkeztünk, hogy segítsünk előkészíteni a helyiséget. Elő kellett készíteni az állványokat a szemléltető előadáshoz, sok munka volt. Én voltam a kongresszus legfiatalabb résztvevője, mindenki engem kért meg segíteni. Kifüggesztettem neves cionista személyiségek fényképét, plakátokat, és feliratoztam őket. Este kellett kezdődnie a kongresszusnak, és volt munka rengeteg. És akkor a szobába, ahol másodmagammal dolgoztam, egyszer csak belépett Zsabotinszkij a feleségével. Zsabotinszkij azt kérdezte németül: „Ki ez a fiatalember?” – és rám mutatott. Mondták neki, hogy ez itt a legfiatalabb Betár-küldött. Zsabotinszkij odalépett hozzám, megsimogatta a fejemet, és azt mondta jiddisül: „Zájer git!” vagyis nagyon jó. Aztán végigjárta a szobákat, mindent szemügyre vett, és kiment. Este volt a megnyitó, Zsabotinszkij mondott beszédet. Az erkélyen ültem a többi nagyszőlősi betárossal együtt. Amikor elutaztam Bécsbe, a barátaim arra kértek, feltétlenül jegyezzem föl a kongresszus minden eseményét. Több betáros is fellépett, érdekes volt. Mindent följegyeztem. Hanem amikor megjelent a színen Zsabotinszkij, nem tudtam jegyezni a beszédét, nem tudtam elszakadni tőle. Több mint két órát beszélt. Jiddisül beszélt enyhe német akcentussal. Arról beszélt, milyennek képzeli el az eljövendő Palesztinát, azt mondta, hogy létre kell hozni egy zsidó–arab államot. A teremben voltak idősebb emberek is, akiknek nehezükre esett ilyen sokáig ülni. Levették a cipőt a megdagadt lábukról, hogy ne kelljen kimenniük a teremből, nehogy elmulasszák Zsabotinszkij egyetlen szavát is. A következő nap Zsabotinszkij barátai és szimpatizánsai tartottak előadásokat. A kongresszus három napig tartott. Azután mi visszatértünk Ostravába.

Az ipari iskolában három évig tartott a képzés. Utána volt még egy év szakmai gyakorlat az üzemben. Akkor már nem három órát dolgoztunk a gyárban, mint a tanulóidőben, hanem nyolcat. Önállóan dolgoztam a munkapadon, teljesítettem az üzemrész megrendeléseit. A szakmai gyakorlat befejezése után megkaptuk a bizonyítványt arról, hogy elvégeztük az ipari iskolát. A maccabis srácok, akik velem tanultak, a szervezetük megbízásából elutaztak Palesztinába. Akkoriban még legális úton is lehetett Palesztinába utazni, Bulgárián keresztül, a várnai kikötőből a Fekete-tengeren át. Ők elutaztak, de én hová mehettem volna egyedül? A Betárnak nem volt arra hatósági engedélye, hogy fiatalokat küldjön Palesztinába. Éppen akkoriban indult Prágában a zsidók emigrációs akciója San Domingóba. Gazdag zsidók utaztak oda, akiknek voltak elég pénzük, hogy lakásépítésbe fektessék be, és olyan szervezetekbe, amelyek munkahelyeket teremtenek. Az emberek töméntelen mennyiségű pénzt vittek, hogy beutazhassanak. Megértették, hogy Hitler már megkezdte a háborút, és igyekeztek biztonságos helyre utazni, és kimenteni a tőkéjüket. Az egyik inastársamtól tudtam meg mindezt, akinek az apja szintén el akart utazni, ezért jött Prágába. Nagyjából háromszáz ember gyűlt össze. Nem volt egy vasam se, de szerencsém volt, fölvettek a szervezetbe. Úgy tervezték, hogy először odautazik hetven fiatal ember, hogy megépítsék a lakóhelyeket, ahol majd a többieket elszállásolják. Az ő részüket a szervezet tagjai vállalták magukra, ők fizették be. Természetesen elsősorban építőipari munkásokat vittek oda, de vittek engem is. Elkezdtem tanfolyamokra járni, spanyolul és angolul tanultam. Mindenki sietett, a német hadsereg már behatolt Lengyelországba, és áthaladt Csehszlovákián. Az emberek megértették, hogy Csehszlovákiára is ugyanaz a sors vár. A pénz, amit az emberek behoztak, a bankokban feküdt. Csakhogy közben Hitler megszállta Csehszlovákiát, és minden bankbetétet zárolt [lásd: Cseh–Morva Protektorátus]. Nem lehetett pénzt szerezni a banktól, és nem volt miből utazni. Ez a terv összeomlott. [A Dominikai Köztársaság tekintélyes méretű askenázi népességet (elsősorban németországi és ausztriai zsidó menekültet fogadott be az 1930-as évek végén. Különböző egyesült államokbeli zsidó szervezetek igyekeztek földet vásárolni a növekvő közép-európai antiszemitizmus miatt várható zsidó menekülthullámra számítva. (Így például Sosúa város környékén 1940-ben 350 zsidó család települt le és kezdett mezőgazdasági termelésbe. A föld az 1920-as évek végéig a United Fruit birtokában volt, Rafael Trujillo olcsón fölvásárolta, és eladta ezeknek a menekült zsidók letelepítését bonyolító szervezeteknek. Egyébként e családok leszármazottainak többsége a hatvanas években az Egyesült Államokba, ill. Izraelbe települt át.) S. B. Beit-Zvi (Post-Ugandan Zionism On Trial: A Study of the Factors that Caused the Mistakes Made by the Zionist Movement during the Holocaust, Tel-Aviv, Zahala, 1991) azt állítja, hogy a cionisták minden olyan mentési kísérletnek ellenálltak, amely nem Palesztinát célozta meg, és ez vezetett ahhoz, hogy kudarcba fulladt az 1938-as eviani konferenciának a zsidók San Domingóba való kivándorlását támogató döntése. – A szerk.]

Amikor Csehországot elözönlötték a fasiszták, rádöbbentem, hogy el kell menni. Tudtam, hogy Kárpátalja magyar terület lett [lásd: Kárpátalja elfoglalása], és hallottam, hogy ott sanyargatják, üldözik a zsidókat. Semmi kedvem nem volt odautazni, elkezdtem más lehetőségeket latolgatni. Szlovákia akkor már önálló állam volt [lásd: Szlovákia 1939–1945]. Akkor én és egy kárpátaljai barátom Técsőről próbálkozni kezdtünk, hogy eljussunk Szlovákiáig. Sikerült elutaznunk Pozsonyba. Prága megszállása után a német városparancsnoksághoz kellett fordulnunk. Ott kiállították nekünk a német útlevelet, amelynek a fedőlapján egy nagy nyomtatott J volt, vagyis Jude. Az útlevéllel elmentünk egy prágai utazási irodába, ahol kiállították nekünk a Szlovákiába szóló vízumot. E szerint három hónapot tölthettünk Szlovákiában. Mi pedig törvényes úton, minden titkolódzás nélkül elutaztunk Pozsonyba. A cuccainkat ellenőrizték a határon, le se kellett szállni a vonatról. Bejött a kupénkba egy német katona, és ránk parancsolt, hogy nyissuk ki a bőröndöt. Kérdezte, hová utazunk, és amikor mondtuk, hogy Pozsonyba, azt mondta: „Tudom, hogy Palesztinába akartok menni, de mi oda is utánatok megyünk.”

Azt hittük, hogy találunk munkát, és élhetünk Pozsonyban. De ott is fasiszták voltak, csak nem németek, hanem szlovákok. A szlovákok megkezdték a zsidók üldözését, munkatáborokba gyűjtötték őket [lásd: Zsidó Kódex]. A nővérem elküldte nekem a lakónyilvántartó könyv egy oldalának a másolatát, amelyből kitűnt, hogy én a szüleimmel együtt Nagyszőlősön lakom, Magyarországon, és a szüleim magyar állampolgárok. Ennek alapján mondtam én azt, hogy én is magyar állampolgár vagyok. A barátom Pozsonyban maradt, én pedig úgy döntöttem, hogy hazautazom. A magyar nagykövetségen elutasították a magyar útlevélkérelmemet, de adtak egy fényképes igazolványt, amely az útlevelet helyettesíti, és tanúsítja, hogy a Kárpátalján lakom. A Prágában kiállított útlevelem elvették a nagykövetségen, és adtak egy egyszeri hazaútra jogosító úti okmányt. Budapestre utaztam, ahol ugyan nem volt senki ismerősöm, de abban reménykedtem, hogy sikerül munkát találnom. A vonaton az iratokat ellenőrző magyar határőrök elvették tőlem ezt az úti okmányt, amelyet a magyar követségen állítottak ki. Amikor megkérdeztem, hogy mihez kezdjek iratok nélkül, azt felelték, hogy három nap múlva visszakapom majd Budapesten a külügyminisztériumban. A szállodában nem akartak elszállásolni iratok nélkül. Könyörögni kezdtem a portásnak, hogy engedje meg, hogy ott éjszakázzam a kis szobában, közvetlenül a tető alatt. Reggel el kellett mennem. Először voltam Budapesten, elkezdtem lófrálni az utcákon, nézelődni. És váratlanul találkoztam Klára nővérem barátnőjével. Azt javasolta, hogy lakjam a rokonainál, és el is vitt hozzájuk. Egy kis szobát adtak ággyal, szekrénnyel. A házigazda nem akart elfogadni tőlem pénzt, mondta, hogy fizetés helyett inkább tanítsam a fiát héberre és angolra. A fiú egy boltban dolgozott, ahol könyveket és irodaszereket árultak. A bolt alagsorában pedig egy fénymásoló működött. A xeroxos típus akkor még nem volt, a fotokópiát fényérzékeny fotópapírra csinálták. A tulajdonos, aki zsidó volt, felvett engem. Megtanultam fénymásolatot csinálni. Úgy egy fél évig dolgoztam ott. Magyarországon már bevezették a zsidóellenes törvényeket [lásd: zsidótörvények Magyarországon], de különösebb zaklatásokra nem került sor. Budapesten működtek a zsinagógák, zajlott a zsidó élet. Később megtudtam, hogy Magyarországon a zsidóknak sokkal könnyebb volt, mint Kárpátalján, ahol akkoriban már sokkal jobban üldözték a zsidókat.

Fél évvel azután, hogy Budapestre érkeztem, 1941 tavaszán, értesítést kaptam a hadkiegészítő parancsnokságról, miszerint három hónapot kell dolgoznom munkatáborban [lásd: munkaszolgálat]. Leírták, hogy milyen holmit kell magunkkal vinnünk. A gyűjtőpontról minket, kétszáz embert elvittek Nyíregyházára, ez egy magyar város, nem messze Ungvártól. Tehervagonokban utaztunk. Nyíregyházán, a lőtéren nagy homokhegyet építettünk, piramishoz hasonlót, hogy fölfogja a lövedékeket. Három hónapot töltöttünk ott. Miután befejeztük az építkezést, hazaengedtek minket, hogy találkozhassunk a rokonainkkal, azután, az volt a parancs, jelentkeznünk kellett Budapesten. Hazautaztam.

Klára nővérem 1936-ban ment férjhez egy Weinberger Áron nevű helybélihez, akinek saját borászata volt. Hagyományos zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Klára első gyermeke, Tibor 1937-ben született. A kisebbik, László még csecsemő volt, amikor hazalátogattam. Klára már nem a szüleimnél lakott, hanem a férjével és a gyermekeivel. A fiatalabbak, Erzsébet és Ernő a szüleinkkel laktak. Nagyjából egy hónapot töltöttem otthon. Akkor még nem tudtam, hogy apámat, anyámat, Klárát és a családját utoljára látom. Vissza kellett térnem a munkatáborba [azaz: a munkaszolgálatba]. Budapestről vonattal vittek minket Erdélybe, román területre [Nyilvánvalóan a második bécsi döntéssel visszacsatolt területre vitték a munkaszolgálatos egységet. – A szerk.]. Ott éppen keskeny nyomtávú vasútvonal építése folyt, és minket oda irányítottak. Hordani kellett a kavicsot a csillék alá, és szétteríteni az útvonalon. Amikor az építkezés befejeződött, megint bevagoníroztak minket, és kivittek a Szovjetunióba. Itt éppen csak elkezdődött a Nagy Honvédő Háború. A német és a magyar hadsereg is használt munkaszolgálatos zászlóaljakat a frontvonalon fedezékek, lövészárkok építéséhez. A lapáttal fölszerelt fegyvertelen emberek kitűnő céltáblának bizonyultak. Hiszen a szovjet katonák nem tudták eldönteni, hogy munkaszolgálatos zászlóalj van-e előttük vagy reguláris hadsereg. Még Lengyelország területén egy egész órát várakozott a tehervonatunk. Arra használtuk föl az időt, hogy fodrászhoz menjünk, megnyiratkozzunk, megborotválkozzunk. Aztán az egyik házban kértem meleg vizet a mosdáshoz. Azon voltam, hogy mindig tiszta legyek, és még a munkaszolgálatban is volt velem egy összecsukható ágy, és egy gumiból készült mosdótál. Ugyanennél a háznál kértem némi élelmiszert is. Adtak pár darab szép nagy szalonnát és egy kis zsák lisztet. A sálat, amit a nővérem kötött nekem, elcseréltem egy kis szánkóra, hogy ne kelljen a kezemben cipelnem a csomagokat. Vonattal érkeztünk meg az ukrán határ közelében lévő oroszországi Belgorod városba. Ott kirángattak a vagonokból, ránk parancsoltak, hogy rendeződjünk oszlopokba, és induljunk el gyalog Sztarij Oszkolba, ami körülbelül 120 kilométerre volt. Már havazott, hó borított mindent. A szabad ég alatt, a földön töltöttük az éjszakát. Sztarij Oszkolban egy moziépületbe hajtottak be minket. Szalma fedte a földet. A konyha a folyó partján volt, naponta kétszer, rendezett sorokban hajtottak oda minket enni. Egyszer, amikor a parton voltunk, észrevettük, hogy egy lóval vontatott katonai szállítóeszköz, amely éppen átkelt a jégen, a jégtábla alá került. Kiadták a parancsot, hogy menjünk be a vízbe, és húzzuk ki a járművet. De senki nem akart bemenni a jeges vízbe. Akkor sorba állítottak minket, és minden tizediket kikergették a sorból. Nagyon féltem, hogy én is közéjük kerülök, mert nem tudtam úszni. Nagyjából tíz embert kergettek ki, bementek a folyóba. Sikerült elúszniuk a szekérig, azután úszva a partra húzták.

Olyan egy hónapot töltöttünk Sztarij Oszkolban. Az 1942-es évben késő ősszel kiválogattak negyven embert, köztük engem is, és átirányítottak minket Jugyino faluba a Don folyó partjához. Volt ott egy munkatábor, amelyik a német hadsereg parancsnoksága alatt dolgozott. A munkaszolgálatosok gödröket ástak, eltakarították a havat. A halálozási mutató ott nagyon magas volt, azért hajtottak minket oda, hogy pótoljuk a meghaltakat. A falu korábbi lakosai mind elmenekültek, csak német és magyar csapatok voltak ott. Harminc-harmincöt fokos hideg volt. Azt mondták, keressünk magunknak lakhelyet. Igyekeztem együtt maradni a két másik kárpátaljai fiúval. Az egyikük técsői volt, Ignácnak hívták, a családnevére nem emlékszem. A másik Singer Henrik volt, egy ungvári szabó. Találtunk egy félig összeomlott kalyibát, se ajtaja, se ablaka nem volt. Megengedték, hogy egy napig ne menjünk munkába, azalatt rendbe hozhatjuk a házat. A többiek mentek dolgozni a Don partjára. Valakinek az utánpótlásból sikerült átkúsznia a jégen a Don túlpartjára, ahol a szovjet csapatok álltak. Nem vették észre, csak akkor fedezték föl a távollétét, amikor visszaértünk a lágerbe. Megint sorba állítottak minket, kiállították minden tizediket, és agyonlőtték a sorfal előtt. Most majd megtanuljátok, érdemes-e átszökdösni az oroszokhoz! Minden nap kivittek minket munkára. El kellett takarítani a havat, mert a német tankok támadásba lendültek. A magyar gyalogság követte őket. Hajnaltól sötétedésig dolgoztunk. Ruhástul aludtunk, a cipőnket se vettük le. Minden nap abban reménykedtünk, hogy jönnek az oroszok. Amikor a Don átellenes partján láttuk a katyusák torkolattüzét, úgy hívtuk ezeket, hogy „Sztálin-gyertyák”, elkezdtünk reménykedni [A szovjet fejlesztésű, „katyusa” vagy „Sztálin orgona” néven emlegetett fegyver (BM 13) valójában egy ún. kisrakéta-sorozatvető tüzérségi fegyver volt. Pontcélok elleni bevetésre a rakéta nagy szórása miatt nem volt alkalmas, ezért a készletet (kb. 40 rakétát) egy sorozatban lőtték ki. Mivel teherautóról lehetett működtetni, mozgékony volt, és nehezen lehetett bemérni. – A szerk.]. Megkezdődött az orosz támadás, a tűzharc már a mi partunkon volt, egészen a közelünkben. De nem volt szerencsénk, a szovjet csapatok megkerülték Jugyinót. Ott töltöttük az éjszakát, reggel pedig sorba állítottak minket, megparancsolták, hogy vigyük magunkkal a lapátokat, és menjünk oda, ahol a magyar csapatokat elhelyezték. Ragyogóan sütött a nap, visszaverődött a fénye a fehér havon. Eleinte csak szikrák villództak a szemem előtt, azután elveszítettem a látásomat. A barátaim karon fogva vezettek. A menetoszlop végére kerültünk. Úgy döntöttünk, hogyha meglátunk egy falut, elszakadunk a századtól, és megpróbálunk elszökni. Szerencsénk volt, még az éjszaka beállta előtt, amikor valamilyen kisebb falu mellett haladtunk el, sikerült megszöknünk. A faluban csak helyiek laktak. A németeket, akik ott voltak, már kiverték a szovjet csapatok. Megengedték, hogy ott éjszakázzunk. Hármunk közül egyedül én beszéltem ruténul. A rutén persze különbözik az orosztól, de megértették, mit mondok. Azt mondták, hogy a hátországba kell menni, és mutattak valami iratot. Mi azt hittük, hogy a hátország [’тыл’] egy falu vagy város neve. A Don egyik ágán átkeltünk egy kis fahídon, amit az orosz csapatok építettek az előrenyomuláskor, aztán továbbmentek. Éjszakára megint bekéredzkedtünk az egyik viskóba. Jóllehet a helyiek szemében mi ellenséges lakosok voltunk, fasiszták, beengedtek a házukba, és adtak nekünk héjában főtt burgonyát. Nagyon szegények voltak, de mindenüket megosztották velünk. Igaz, hogy mielőtt lefeküdtek aludni, azért a biztonság kedvéért elvették a késeinket, de reggel visszaadták. Így mentünk csak egyre, de magunk sem tudtuk, hova. Egyikünk, az ungvári Singer Henrik szabó volt. Amikor beengedtek valahová, hogy ott töltsük az éjszakát, ő hálából ruhát szabott a házigazdáknak. Én meg az egyik háznál megjavítottam egy varrógépet. Cserébe kaptunk ennivalót, időnként még az útra is adtak valamit. Állandóan éhesek voltunk. Néha szerencsénk volt. Ott, ahol áthaladt a front, egyszer találtunk egy teherautót, amelynek a vezetőfülkéjében ott volt a halott sofőr. Kétszersültet találtunk a zsebében. Néhány helyen meg lelőtt lovak tetemei hevertek. Olyan hideg volt, hogy a húsuk kőkeményre fagyott. Kivágtunk egy darab lóhúst, és a tábortűznél valahogy megfőztük magunknak. De ilyen mázlink ritkán volt.

Egyszer egy kisebb faluban jártunk épp, és bekéredzkedtünk éjszakára. A gazdasszony éppen egy köpönyeget terített az asztalra, és megpróbált valamit kiszabni belőle. Singer fölajánlotta, hogy segít neki. Egy férfikabátot szabott ki a köpenyből, és nekiállt kézzel megvarrni. Ennek köszönhetően hosszabb időt eltölthettünk ebben a faluban. Singer varrt, a háziasszony pedig főzött ránk. Singer nem nagyon sietett, hogy ez a kis pihenő minél hosszabb legyen. Amikor már mindennel elkészült, a háziasszonyunk mondta, hogy a tanítónő arra kért minket, hogy menjünk át hozzá is varrni. A tanítónő kettesben lakott a nővérével. Ott maradtunk náluk. Singer varrt, én pedig megjavítottam az elromlott dolgokat.

Szovjet katonák járták a falut, bujkáló németeket kerestek. Abba a faluba is betértek, amelyben mi laktunk. Történt egyszer, hogy a nő, akinél Singer köpenyből varrt kabátot, megkért minket, hogy menjünk át hozzá, aprítsuk föl a fát. Ignác és Singer átment hozzá, az orosz katonák meg elfogták őket. Az asszony ideszaladt a tanítónőhöz, és mondta, hogy a barátaimat letartóztatták. A tanítónő az éléskamrában bújtatott el. Amikor a katonák bejöttek a házába, azt mondta, hogy nincsenek idegenek a házában. Egyedül maradtam, a barátaim le voltak tartóztatva. 1943 tavaszáig maradtam ebben a faluban. Aztán a tanítónő mondta, merre menjek tovább, én meg útnak indultam. Időnként persze meg kellett kérdeznem az utat a helyi lakosoktól. Az egyik városkában odafordultam egy járókelőhöz. Nem tetszett neki a kiejtésem, és rendőrt hívott. Papírjaim nem voltak, bevittek a rendőrségre. Természetesen semmiféle bizonyítékuk nem volt arra, hogy én kém vagyok. De aki keres, az talál. Kiállt egy szög a cipőtalpamból, és állandóan fölsebezte a lábamat. A táskámban volt pár papírkötésű olcsó regény magyar nyelven. Az egyiket többrét hajtva a cipőmbe csúsztattam, a sarkam alá, hogy elfedje a szöget. De már olyan sokáig volt a cipőmben, hogy nem látszott abból egy betű sem. Amikor a rendőrségen levetkőztettek, és fölfedezték, gyanakodva olvastak bele. Azt mondták, biztos, hogy spion vagyok. Átvezettek egy magánzárkába, és rám zárták az ajtót, nehogy megszökjek. Tíz napot töltöttem ott, azután jött valami katona, és mondta, hogy átvisznek egy lágerba. Gyalog mentünk az állomásig, aztán vonatra szálltunk. A katonánál fegyver volt, de a nélkül is megértettem, hogy értelmetlen megszökni, úgysem jutnék messzire. Megérkeztünk Voronyezsbe [Moszkvától kb. 500 kilométerre, délnyugatra]. Ott, a hadkiegészítő parancsnokság udvarán már várták a hadifoglyok, hogy útnak indítsák őket a lágerba. Sok SS-tiszt volt ott, magyarok is. Néhány napig karanténban tartottak minket, amíg össze nem gyűlt elég ember a szakaszhoz, aztán átvittek bennünket Uszmanyiba [Moszkvától  kb. 400 km, délkeletre]. A hadifogolytábor egy hajdani kolostorban volt, óriási területen. Engem a többiekkel együtt egy szögesdróttal elkerített udvarra vittek. Ültem a földön. Egyszer csak valaki a nevemet kiáltotta a szögesdrót mögül, és megláttam azt a két fiút, akik egész idő alatt velem voltak, és még néhány zsidót. Annak ellenére, hogy egy lágerben találkoztunk, és nem tudtuk, mi várhat még ránk, nagyon megörültünk a találkozásnak. Már nem voltam olyan magányos. Beszélgetni kezdtünk, elmondták, hogy lágerben dolgoznak, és hogy az oroszok jobban bíznak a zsidókban, mint a magyarokban és a németekben. A zsidóktól, akik a konyhán dolgoztak, kaptam amerikai amerikai sertéshúskonzervet, amellyel az Egyesült Államok látta el a hadifoglyokat, egy falat kenyeret és egy kanalat. A németek körém gyűltek, és kunyeráltak egy kis ételt. Az egyikük kezdte lehúzni az ujjáról a jegygyűrűjét, hogy odaadja nekem. Már nem is emlékeztettek azokra az érinthetetlen, kíméletlen SS-tisztekre, akiket a fronton láttunk. Odavetettem nekik a földre néhány falat sertéshúst, ők pedig rávetették magukat. A zsidók, akik az ételt hozták nekem, megsértődtek, amiért a fasisztákat etetem.

Még mielőtt én ide kerültem, Singer szabóműhelyt nyitott a lágerben. A lágerlakók ott javíttatták a ruhájukat, és csináltattak egyszerűbb dolgokat. Németek is, románok is dolgoztak ott. Singer kérésére fölvettek dolgozni a szabóműhelybe. Ez némi előjogokat biztosított: jobb volt az élelmezésünk, szabadabban mozoghattunk a lágerben. Aztán a szabóműhely mellett nyitottak egy csizmadiaműhelyt, ahol szintén a foglyok dolgoztak. Lábbeliket javítottak, meg olyan cipőket csináltak, amiknek a felső része lenvászonból volt, a talpa meg fából. Ilyenekben jártak a lágerlakók. Barakkokban laktunk. Minden barakkban kétszáz ember volt. Kétemeletes priccsek voltak. Éjszakára kívülről bezárták a barakkokat, és az ébresztőig tilos volt kijönni. Nem volt rossz a kaja a lágerben. A Vöröskereszt küldött ide élelmiszert, orvosságot. Nem emlékszem, mennyi időt töltöttünk Uszmanyiban. Innen átvittek minket egy másik lágerba, Voronyezsbe. Voronyezsben aztán, rögtön a megérkezésünk után elvittek minket a fürdőbe. A ruháinkat fertőtlenítették és visszaadták. Az is egy nagyon nagy láger volt. És ott is voltak németek, olaszok, románok, magyarok. Nagy fabarakkokban laktunk. A barakk fala mentén fapriccsek húzódtak két sorban. A kaja nem volt rossz. A lágerba állandóan érkeztek az amerikai küldemények, küldtek lencsét csirkehússal. Amerika a nemzetközi szerződéseknek megfelelő csomagokat küldött a foglyoknak. Voronyezsben sokkal jobb volt a fogság, mint Uszmanyiban. A koszt elég jó volt, lehetett mosakodni. A lágerben voltak zsidók, de a zsidó hagyományt senki nem tartotta, pedig voltak hívő zsidók is, az én barátom, Singer például hívő volt. Természetesen disznóhúst ők nem ettek, de ez az egyetlen, amit tehettek. Ez egy másik világ volt, és mi el voltunk vágva a megszokott valóságtól. Singer Voronyezsben is nyitott egy szabóműhelyt, de ez már egy igazi, jóféle szabóság volt. Újabb dolgokat varrtak ott: orosz tisztek katonai egyenruháját, női ruhákat, ruhajavítást is vállaltak. A németek között sok volt a jó szabó, és Singer fölvette őket a szabóságba. Ez nekem nagyon nem tetszett, és visszautasítottam, hogy velük dolgozzak. A varroda mellett volt egy cipészműhely, ott dolgoztam. Mindkét műhely a csapattörzs kétemeletes házában volt. A második emeleten lakott a törzsparancsnok, egy alezredes, a műhelyek pedig az elsőn voltak. Singernek meg nekem megengedték, hogy ne barakkban lakjunk, hanem egy kis szobában a műhely mellett. Az életünket megkeserítették a poloskák, a barakkban nem voltak, de ebben a szobában egyszerűen nyüzsögtek. Mielőtt lefeküdtünk aludni, körültekertük az ágy lábait nedves rongyokkal, hogy a poloskák ne tudjanak fölmászni az ágy lábán. De azért, a poloskák ellenére is, mindez szinte az otthon illúzióját keltette bennünk. Az utca túloldalán egy lakóház állt, este gyakran elnézegettük a kivilágított ablakokat. Az egyik lakásban egy nagy család lakott. Az ablakukban gyakran láttunk egy fiatal lányt. A tábor mögött egy kis folyócska folydogált, és ott volt a csap, odajártak vízért az emberek. Ez a lány is minden nap elment oda a vödrökkel. Singer ott ismerkedett meg vele. Idevalósi volt, itt született, és Szofija Belinszkajának hívták. Végül Singer felesége lett. Amikor Singert kiszabadították a fogságból, 1946-ban, a lány vele ment a Kárpátaljára. Most Ungváron laknak. Gyakran találkozunk. Singer egyike ifjúkorom azon kevés barátjának, akik megmaradtak nekem.

1945. május  kilencedikén közölték velünk, hogy vége a háborúnak, és hogy Németország kapitulált. Nagy öröm volt ez nekünk. Még a németek is, akik a lágerben voltak, örültek, hogy véget ért a háború. Mindannyian reménykedtünk, hogy hamarosan hazaengednek minket. De a foglyok szabadon bocsátása csak 1946 nyarán kezdődött meg. Nem tudom, milyen elv vezette a lágerparancsnokságot a foglyok szabadon bocsátásával kapcsolatban. Singert és a másik barátunkat, Ignácot 1946 szeptemberében bocsátották szabadon. Ők elhatározták, hogy hazatérnek Kárpátaljára. Már hallottunk arról, hogy Kárpátalja a Szovjetunió része lett. Megértettem, hogy hadifogolytáborok alapján nem lehet megítélni az egész Szovjetuniót. Én is úgy döntöttem, hogy hazatérek, bár nem tudtam, találok-e még ott valakit a családunkból. Megadtam Singernek a nagyszőlősi házunk címét, és megkértem, próbáljon megtudni valamit a családom sorsáról.

Annak köszönhetően, hogy négy évig tanultam ukrán iskolában [Föltehetően nem ukrán, hanem rutén nyelvű iskoláról van szó. – A szerk.], nem csak latin, de cirill betűkkel is tudtam írni. Elkezdtem írni rutén nyelven Sztálinnak, Berijának, Molotovnak. Választ nem kaptam, de azért továbbra is írtam. A lágerben már csak SS-tisztek maradtak, és valami miatt engem is ott tartottak, velük együtt. Már beköszöntött az 1947-es év. Tavasszal egyszer csak magához hivatott a táborparancsnok. Megkérdezte, írtam-e Sztálinnak. Azt feleltem, hogy írtam, és nem csak Sztálinnak. Akkor mutatott egy levelet Moszkvából: „Utasítás a fogolytábor parancsnokának, Korzetov alezredesnek. Javaslom a táborból mihamarább szabadon bocsátani Svarc Nyikolaj Izidorovics hadifoglyot és lakóhelyére irányítani.” A parancsnok elrendelte, hogy szedjem össze a holmimat, és készülődjek az utazáshoz. A szobámba belépett egy őrmester, és azt mondta, azért jött, hogy hazavigyen.

Az őrmester Ungvárig vitt, de nem engedett haza, hanem átadott a rendőrségnek. Mint a legtöbb hazatérőnek, nekem sem voltak papírjaim, csak a szabadulásomat tanúsító okmány. A rendőrségen meg, ahogy illik, jegyzőkönyvet vettek fel, és eljárást indítottak ellenem. Hiszen kémkedés vádjával kerültem lágerba. Egy hétig tartottak a rendőrségi cellában. Egész idő alatt azt követelték, hogy nevezzem meg azokat az embereket, akik  fölismerhetnek, és megerősíthetik, hogy ez tényleg én vagyok. Nagyszőlősön, melyet a Szovjetunióban Szőlősnek kezdtek hívni, senki sem maradt a családomból. Nem volt ott a sok-sok gyerekkori barát. Voltak, akik a munkaszolgálat idején pusztultak el meg a koncentrációs táborokban, mások meg a háború vége után nem nagyon akartak visszamenni a szovjet Kárpátaljára, és külföldre mentek. Végül eszembe jutott az az ukrán katolikus nő, aki sábátkor mindig járt anyámhoz segíteni a mosogatásban. Marinának hívták, és a kosztyjollal, a lengyel katolikus templommal szemben lakott Nagyszőlősön. Már nagyon öreg volt, nem tudtam, él-e még. De a másnap behozták a rendőrségre. Marina megismert, átölelt, és csókolgatni kezdett. Tanúsított mindent, amit magamról és a családomról elmondtam. Kiengedtek. Visszamentem Nagyszőlősre, de nem bírtam a magányt, és a rám zúduló emlékeket. Egyedül éltem az üres házban, ahol azelőtt az egész családunk élt. A szomszédok elmondták, hogy 1944-ben az egész családot elvitték az auschwitzi koncentrációs táborba, és mindannyiukat megölték. Szerencsére később kiderült, hogy a családunkból nem mindenkit öltek meg. A szüleim, Klára húgom a férjével, a két fia és a férje szülei tényleg meghaltak Oszvencimben, de Erzsébet nővérem és Ernő öcsém életben maradt. A megmenekülésük történetét csak jóval később ismertem meg, amikor már Ungváron éltem. 1948-ban utaztam oda, egy gyerekkori barátom meghívására, aki a második világháború előtt fejezte be Munkácson a kereskedelmi akadémiát, és az ipari részleg területi végrehajtó bizottságának a vezetője volt. Nekem az ipariskolán kívül semmiféle végzettségem nem volt. De akkoriban még ezt a végzettséget is becsülték, azonkívül tudtam beszélni oroszul is és ukránul is. Nem sok ember volt akkor a Kárpátalján, aki beszélt ezeken a nyelveken. Miután a Kárpátalja egyesült a Szovjetunióval, az orosz lett a hivatalos nyelv, oroszul folyt a hivatalos levelezés és a dokumentáció. A barátom vezető állást ajánlott nekem, anyagbeszerzési osztályvezetőséget az ungvári gépgyárban. Kapcsolatot kellett tartani más gyárak és vállalatok igazgatóival, a többségük a Szovjetunióból jött, és oroszul beszélt. Elkezdtem dolgozni, és hamar belezökkentem az ügymenetbe. Az egész városban tiszteltek, a főnökség is épített rám.

Sok minden, amit a szovjethatalom csinált, vadnak és értelmetlennek tűnt. Szigorú és kíméletlen harcot hirdetett a vallás ellen. Kárpátalja lakosságának túlnyomó többsége, a zsidók is, a nem zsidók is vallásosak voltak. Az emberek megszokták, hogy a vallás az élet fontos része. A szovjethatalom elkezdte bezárni a templomokat, letartóztatta az egyházi személyeket. Ungváron a központi kivételével bezárták az összes zsinagógát. Az az Ung [Uzs] folyó partján állt. Később ezt a zsinagógát is bezárták, és itt helyezték el a filharmóniát. Az emberek össze voltak zavarodva. Tilos volt zsinagógába vagy pravoszláv templomba járni, megtartani a vallási ünnepeket. Ezért az embert kipenderíthették a munkahelyéről. Csak az öregek jártak zsinagógába. Nekik már nem kellett félniük semmitől. Sem a csehszlovák kormányzat idején, de még a magyar alatt sem volt ilyen. Nyomasztó volt az antiszemitizmus is, amely a szovjethatalom megjelenésével együtt terjedt Kárpátalján. Antiszemitizmus természetesen volt a fasiszta Magyarországon is, de senki sem gondolta volna, hogy abban az országban is, amely harcolt a fasizmus ellen, és elítélte, létező dolog. Eleinte csak hétköznapi szinten jelent meg: a „bibsi” kifejezést az utcán, a járműveken csak azoktól hallottuk, akik a Szovjetunióból települtek be. Aztán állami szintre emelkedett az antiszemitizmus. A zsidóknak már az 1940-es években nehéz volt munkát találniuk, bekerülniük a felsőoktatásba. És a Szovjetunióból betelepültek vakhite a párt és Sztálin tévedhetetlenségében egyszerűen megrémített. A Szovjetunióban 1948-ban elkezdődött kozmopolita perek alig érintették Kárpátalját [lásd: kozmopolitizmus elleni harc a Szovjetunióban]. De ijesztő méretűek voltak. Olvastam a szovjet újságokat, és nem értettem, miért tartóztatták le ezeket az embereket. Az 1953-as év januárjában elkezdődtek az orvosperek. Biztos vagyok benne, hogy az ungvári orvosok többsége zsidó volt. A tősgyökeres kárpátaljaiak nem törődtek az újságcikkekkel, és továbbra is ezekhez az orvosokhoz jártak. Ha a zsidó orvosoknál várakozók között elhangzottak olyan szavak, mint „méregkeverők”, „gyilkosok”, biztos, hogy betelepültektől származtak. Emlékszem az 1953-as év március ötödikére, Sztálin halálának a napjára. Számomra nagy megkönnyebbülés volt. Egyik barátomtól már hallottam arról, hogy tervezik a zsidók kitelepítését a Kárpátaljáról Birobidzsánba, Szibériába. Megértettem, hogy csak Sztálin halála menthetett meg minket a kiűzetéstől. A hivatalok, az utcák aznap tele voltak Sztálint sirató emberekkel. Persze mind a Szovjetunióból jöttek át. Szerintem sokan közülük a saját rokonaik, szeretteik halálát nem élték át annyira, mint Sztálinét. Egyáltalán nem értettem ezt az egészet, de igyekeztem minél távolabb tartani magam tőle. Ugyanígy viszonyultam mindenhez, ami a Szovjetunióban történt a huszadik kongresszust követően [lásd: az SZKP XX. kongresszusa]. Ez nem tartozott rám, nem érintett engem.

Ungváron nem volt hol laknom. Albérlő lettem. Azután az ismerőseim, akik áttelepültek Magyarországra, fölajánlották nekem az itt maradt lakásukat. Elmentem a végrehajtó bizottsághoz, és kértem, hogy írják át a lakást a nevemre. Meghallgattak, elvették a lakást, és elhelyezték benne a végrehajtó bizottság egyik tagját. Följelentettem a végrehajtó bizottság elnökét. El se jött a bírósági tárgyalásra, csak az ügyvédje volt jelen. A bíró mindkettőnket végighallgatott, és azt a döntést hozta, hogy föl kell venniük a lakáskiutalásra várakozók listájára. Minden végrehajtó bizottságban volt ilyen lista, és hosszú évekig elhúzódott, amíg a várakozók lakáshoz jutottak. És így is történt, albérlő voltam egészen öregkoromig. Önálló lakást akkor kaptam, amikor a házat, ahol albérlő voltam, lebontásra ítélték, és elkezdték kiköltöztetni a lakókat. Ez 1989-ben volt.

A szovjet ünnepeket otthon nem tartottuk meg. A munkahelyen mindig rendeztek bankettet, nem tudtam kihúzni magam. De számomra ezeknek az ünnepeknek semmilyen jelentősége nem volt. A pártba se léptem be. Eleinte mondogatták, hogy be kellene lépnem, de az, hogy hadifogolytáborban voltam, akadályt jelentett, úgyhogy aztán nem is nagyon próbáltak rábeszélni. Én meg nem törtem magam, hogy párttag legyek, mert nem nagyon tudtam beleélni magam ebbe az egészbe.

Egy véletlen hozott össze a feleségemmel. Nem sokkal az után, hogy Ungvárra költöztem, sárgaságot kaptam. Nem volt, aki ápoljon. Egy barátom, volt iskolatársam, aki Nagyszőlősön maradt, megtudta, hogy beteg vagyok, és azt ajánlotta, hogy menjek át hozzá. A felesége ápolt. A szomszédban lakott egy fiatal orosz nő, aki a Szovjetunióból települt be, és gyakran benézett a barátom feleségéhez. Magas volt és szép szőke. Nagyon érdekelt, amit mesélt a Szovjetunió életéről. Ezek a beszélgetések nagyon jó nyelvgyakorlatok is voltak. Nyina Ivanovna Leningrádban (ma Szentpétervár) született. A leningrádi egyetemen végzett. A háború idején Leningrádban maradt, és átélte a leningrádi blokádot is. Egyike volt azoknak, akiket az „Élet Útján” kihoztak az ostromgyűrűbe zárt városból. [A leningrádi blokád alatt a befagyott Ladoga-tavon keresztül mentettek ki embereket a városból. Ezt az utat hívták az „Élet Útjának”. – A szerk.] Nyina újságíróként dolgozott, a RATAU [az Ukrán Rádió- és Televíziótársaság rövidítése] kárpátaljai tudósítója volt. Volt otthon telefonja is, és egyszer bementem hozzá, hogy Ungvárra telefonáljak. Egy magyar családnál lakott albérletben. A szoba kicsi volt, csak a legszükségesebb bútorok voltak benne: vaságy, asztal, szék. Én még nem gyógyultam meg egészen, és elájultam. Nyina ragaszkodott hozzá, hogy nála maradjak. Orvost hívott, gyógyszert vett. Nála laktam, amíg meg nem gyógyultam. Utána el kellett utaznom Ungvárra. Egyáltalán nem gondoltam úgy Nyinára, mint lehetséges feleségemre. Más-más világban éltünk, nem volt bennünk semmi közös. Akkoriban egyáltalán nem gondoltam házasságra, egy kicsit élni akartam a láger után. De a leendő feleségemet úgy képzeltem el, hogy ha nem is zsidó, de tősgyökeres kárpátaljai legyen. Visszautaztam Ungvárra. Nyina nemsokára meglátogatott, és mondta, hogy áthelyezték Ungvárra. Aztán ott maradt, nálam lakott az albérletben. Nem jegyeztettük be a házasságunkat, jól megvoltam a formaságok nélkül. Szabad akartam maradni, arra gondoltam, hogy esetleg még kivándorolhatok. Így éltünk, amíg teherbe nem esett. A háború után kevés férfi volt, és sok szovjet asszony férj nélkül is hajlandó volt gyereket szülni. Nyina győzködni kezdett, hogy ő semmit nem akar tőlem, elutazik Leningrádba, és ott fog élni, ott fogja nevelni a gyereket. Ebbe természetesen nem mehettem bele. Bár nem tartottam a feleségemnek, de a gyerek az más dolog. 1952-ben Nyina fiút szült. Alekszandrnak neveztük el. Igyekeztem megkönnyíteni Nyinának a gyerekgondozást. Volt egy nő, aki mosott és sétált a fiammal. Azután megtudtam, hogy Nyina a saját nevén anyakönyveztette a fiunkat, Ivanovként. Azt mondta, csak azért, hogy ne kelljen majd megszenvednie az antiszemitizmust. Nekem ez nagy megrázkódtatás volt, már nem voltam képes azt a szeretetet érezni a gyerek iránt, mint azelőtt.

A háború után semmit nem tudtam Erzsébet nővéremről. Ő bukkant a nyomomra 1950-ben. Egyszer egy nő keresett otthon. Én akkor éppen munkában voltam, úgyhogy csak üzenetet hagyott és egy csomagot. A csomagban egy kézzel kötött mellény volt, a papíron pedig az asszony huszti címe lakott [Huszt 50 kilométerre van Ungvártól]. Odautaztam. Az asszony elmondta, hogy az ajándékot a nővérem küldte, akivel együtt volt egy svédországi táborban, egy Hemsö nevű városban [Hemsö (Hemsön) közel 400 kilométerre északra van Stockholmtól, a Botteni-öböl partján. – A szerk.]. Elmesélte Erzsébet történetét. Amikor a zsidókat a Kárpátaljáról Oszvencimbe [azaz: Auschwitzba] hurcolták, a nővérem is lágerbe került. A szelektálásnál öt évvel fiatalabbnak mondta magát, és 1916 helyett 1921-et diktált be. Ennek köszönhetően nem ölték meg, hanem munkatáborba küldték Oszvencimbe [Auschwitzba]. Amikor 1945 tavaszán a szovjet és az amerikai csapatok folytatták az előrenyomulást, a németek a legyengült és beteg foglyokat megölték, a többi foglyot pedig – beleértve a nővéremet is – a mauthauseni haláltáborba szállították. Néhány nap múlva a tábort fölszabadították az amerikai csapatok. A lágerbeli életéről nem szívesen mesélt. Csak annyit tudok, hogy egyszer gázkamrába küldték. Ott álltak az emberek meztelenül, és várták, mikor engedik rájuk a gázt. És hirtelen kinyílt az ajtó, és egy német tiszt azt mondta nekik, hogy menjenek ki. A gázkamra mellett lengyel zsidók dolgoztak. Adtak neki mindenféle rongyokat, hogy magára kapja. Visszatértek a barakkba. Néhány nap múlva a koncentrációs tábort fölszabadították az amerikai csapatok. A nővérem úgy döntött, hogy semmiképpen nem tér haza. Tudta, hogy Kárpátalja szovjet lett. Azt kérte, hogy küldjék Svédországba. Így került Hemsőbe, ahol megismerkedett azzal az asszonnyal, aki átadta nekem a csomagot. Svédországban, majd Amerikában Elisabethnek hívták, aztán majd Izraelben Lisának. Nem tudott megbirkózni a svéd nyelvvel, és úgy gondolta, hogy nem tud hozzászokni Svédországhoz. Amikor a láger után már elég erősnek érezte magát, azt kérte, hogy küldjék az Egyesült Államokba. Abban reménykedett, hogy talán megtalálja apánk fivéreit, akik a [20.] század elején utaztak oda. El sem tudta képzelni, mekkora ország az Egyesült Államok, nem gondolt bele, hogy apánk testvérei megváltoztathatták a családnevüket, esetleg továbbutaztak egy másik országba. Nem is sikerült fölkutatnia őket. Az asszony, aki a csomagot átadta nekem, úgy döntött, hogy visszajön Kárpátaljára. A nővérem arra kérte, hogy keressen meg engem, és mondja el, hogy él. Erzsébet megkapta a beutazóvízumot az Egyesült Államokba, és kapott repülőjegyet is. Mindenkinek, aki az Egyesült Államokba utazott, adtak egy táskányi ruhát az első időkre. Erzsébet megérkezett New Yorkba. Senkit nem ismert, nem beszélt angolul, és csak ült a repülőtéren, nem tudta, mitévő legyen. Odament hozzá egy férfi, egy zsidó, és megkérdezte jiddisül, hogy vár-e valakire. A nővérem elmondta neki a történetét. Ez az ember talált neki lakást, és segített munkát keresni. Erzsébet eleinte egy gyárban dolgozott futószalag mellett. Megjelentek az ismerősök, barátok, akik Magyarországról jöttek. Megismerkedett egy zsidóval, Chaim Kleinnel a kárpátaljai Szolyváról [50 km-re Ungvártól]. Chaim még a háború előtt elvégezte a jesivát Pozsonyban. A háború alatt munkaszolgálatos volt Ukrajnában. A magyar csapatok visszavonulása után Olaszországba került, onnan az Egyesült Államokba. 1949-ben összeházasodtak. Hagyományos zsidó esküvőjük volt. A nővérem is és a férje is egész életüket a zsidó tradíció szerint élték le. Gyerekük nem volt.

1953-ban letartóztattak. Én írtam alá a fuvarleveleket, amikor a raktárból kiszállították a késztermékeket. A gyárban ellenőrzést tartott az OBHSZSZ [a Belügyminisztérium egyik alosztályának a rövidítése: a szocialista vagyon kártevői elleni harc alosztálya]. A raktárban hiány volt a késztermékekből. Azután fölfedezték a fuvarleveleket, amelyeket én írtam alá. Ezek szerint a fuvarlevelek szerint az áru egyáltalán nem annak lett kiszállítva, akinek kellett volna. Annak ellenére, hogy a fuvarleveleken lévő aláírás alig hasonlított az enyémre, és abban az időpontban, amikor a fuvarleveleket kiállították, én éppen szolgálati úton voltam, letartóztattak. Vagy a nyomozó akarta minél előbb lezárni az ügyet, vagy a valódi bűnösök kenték meg – nem tudom. Meg se hallgatta, amit a mentségemre elmondtam. Nem volt írásszakértői vizsgálat, senki nem törődött vele, hogy a fuvarlevelek kiállításának napján én Ungvár határain kívül voltam, Harkovban [Kelet-Ukrajana, 1100 kilométernyire fekszik Ungvártól]. Az ügyet átadták a bíróságnak, és hét év javító-nevelő munkára ítéltek. A Lvov megyei Drogobicsbe vittek, az ottani munkatáborba [120 kilométerre fekszik Ungvártól]. Kétségbe voltam esve, úgy tűnt, hogy vége az életemnek. A munkatáborból elkezdtem panaszleveleket írni a legfelső bíróságnak, leírtam, hogyan folyt le a nyomozás. Egy évig nem kaptam választ. Azután fölkeresett egy ügyvéd a legfelső bíróságtól, és részletesen kikérdezett az üggyel kapcsolatban. Miután kihallgatott, azt mondta, követelni fogja az ügy kivizsgálását. Mikor sor került a második kihallgatásomra, a bíró egy sor hibát és hamisítást fedezett föl a nyomozás menetében. Elfogták a valódi bűnösöket, a főpénztárost és a raktárost. 1955-ben bűncselekmény hiányában szabadon bocsátottak. Később megtudtam, hogy a nyomozót, aki az ügyemet kivizsgálta, lefokozták. Engem visszavettek az előző munkahelyemre. De ez nem adhatta vissza azt a két évet, amit kitöröltek az életemből. Rettenetesen szerettem volna elhagyni a Szovjetuniót, de ez akkoriban lehetetlen volt.

A letartóztatásom után Nyina másik lakásba költözött. Mivel nem éltünk hivatalos házasságban, nem volt rá szükség, hogy elváljon tőlem. Az alatt a két év alatt, amíg börtönben voltam, egyetlen levelet sem írt nekem. Nem tudom, hogy azért-e, mert elhitte, hogy bűnös vagyok, vagy azért, mert csak a saját biztonságával törődött. Mikor hazajöttem, egyedül élt, egyedül nevelte a gyereket. A fiam úgy nőtt fel, hogy semmit nem tud a zsidó hagyományokról, a zsidó történelemről. Nyina pánikszerűen félt még a szótól is, hogy zsidó. Természetesen segítettem anyagilag, és igyekeztem minél több időt tölteni a fiammal. De ahhoz semmi kedvem nem volt, hogy Nyinával újra együtt éljek. Voltak barátnőim, de soha nem voltam nős.

1965-ben találkoztam a nővéremmel. Kért beutazási engedélyt a Szovjetunióba, de nem kapta meg, úgyhogy eljött Budapestre. Akkoriban a kárpátaljai lakosoknak sokkal egyszerűbb volt Magyarországra utazni, mint azoknak, akik a Szovjetunió más részein laktak. Sikerült elutaznom Budapestre, és csaknem egy egész hónapot eltöltöttünk ott a nővéremmel. Erzsébet és a férje, miután nyugdíjba mentek, úgy döntöttek, hogy kivándorolnak Izraelbe. 1986-ban költöztek át Izraelbe.

Erzsébet örömteli hírt hozott: Ernő öcsénk életben van. Kiderült, hogy Erzsébet és Ernő már régóta tartják a kapcsolatot. A második világháború után Ernő egy inasiskolában tanult Budapesten. A magyar fasiszták a Magyarországon élő zsidókkal sokkal lojálisabbak voltak, mint a kárpátaljai zsidókkal. Amikor Budapestet megszállták a németek [lásd: Magyarország német megszállása], Ernő és még ötven fiú, az inasiskola tanulói a svájci nagykövetségen leltek menedékre. Ott bújtatták őket egészen a háború végéig. Budapestről aztán átmentek Romániába, és más fiatalokkal együtt megpróbáltak hajóval eljutni Palesztinába. A hajót lefoglalták az angol katonák, őket meg Krétára vitték. Elég sokáig tartották ott őket, amíg végül a helyi halászok halászbárkákon át nem vitték és titokban partra nem tették őket Palesztinában. Ernő egy kibuc tagja lett, elvégzett egy építőipari szakiskolát, és rögtön visszament a kibucba. Megnősült, egy Palesztinában született lányt vett el. A feleségét Johevednek hívták, pedagógus volt. Az öcsém részt vett a hatnapos háborúban, a háború után pedig továbbra is a kibucban dolgozott. Ernőnek és Johevednek nem volt gyereke. Egyszer találkoztam az öcsémmel. Ő is, mint Erzsébet, eljött Budapestre, mert a Szovjetunióba nem kapott beutazási engedélyt. Egy hetet töltöttünk együtt, aztán az öcsém visszatért Izraelbe. 1983-ban halt meg. Nem voltam a temetésén, akkor még a Szovjetunió állampolgárai nem utazhattak külföldre. A nővérem repülővel odaért az öcsém temetésére. Megírta, hogy Ernőt zsidó hagyomány szerint temették el [lásd: temetés]. 

A szovjet csapatok magyarországi bevetését 1956-ban és a csehszlovákiait 1968-ban úgy ítéltem meg, mint próbálkozást, hogy minden országot a szocialista táborban tartsanak, a szögesdrót mögött. Természetesen a Szovjetunió nem engedhette meg, hogy akár egyetlen ország is elutasítsa a szocializmust, hiszen akkor biztos, hogy a példát sokan követték volna. A Szovjetunió mindenkire rátámadt, akár nyílt agresszióval is, hogy az irányítása alatt tartsa őket. Pont, mint a börtönben, még a szökés kísérletétől is el kell venni a kedvüket, különben mind rákapnak.

1982-ben mentem nyugdíjba. Megpróbáltak rábeszélni, hogy maradjak még egy kicsit, de akkoriban már súlyos beteg voltam. Cukorbetegségem volt, és szigorú napirend szerint kellett élnem, diétáznom kellett. A munkahelyemen nehéz lett volna betartani. A nővérem rábeszélt, hogy utazzak ki hozzá. De úgy láttam, nincs ott semmilyen perspektívám. Előbb kellett volna elutazni, amíg még tudtam dolgozni. Mert minek is vándoroljon ki egy beteg, magányos öregember? Nem szoktam meg, hogy ingyenélő legyek, és olyasmit kapjak, amit nem nekem szántak. Itthon dolgoztam meg a nyugdíjamért, a Szovjetunióban, és nem akartam, hogy alamizsnát kapjak az Egyesült Államoktól.

Alekszandr fiam elvégezte az ungvári egyetem gépészmérnöki szakát. Miután befejezte a tanulmányait, feleségül vette az egyik évfolyamtársát, egy orosz lányt, Galinát, akinek a szülei a háború után költöztek Kárpátaljára a Szovjetunióból. 1982-ben született Jelena lányuk, 1985-ben pedig Nyikolaj fiuk. A fiam és a menyem sokat dolgozott, én pedig sok időt töltöttem az unokáimmal.

Az 1980-as évek végén a Szovjetunióban elkezdődött a peresztrojka [lásd: Mihail Gorbacsov]. Eleinte ez is, mint minden, amit a szovjethatalom csinált, teljesen hidegen hagyott. Semmi közöm nem volt ahhoz, hogy jobb életet ígérgetnek, ezt már hallottam 1947-ben, amikor visszatértem a lágerből. Később észrevettem, hogy mégis sok minden elkezdett jobb irányba változni. Gorbacsov engedélyezte a magánvállalkozást, ami a Szovjetunióban egész idő alatt tiltva volt. Egyre több ember csinálta a saját bizniszét, magának dolgozott. Sokan azok közül, akikkel együtt ültem – őket annak idején fusizásért ítélték el –, jó vállalkozók, jó gazdák, köztiszteletben álló emberek lettek [A fusi föltehetően a Szovjetunióban is ugyanígy zajlott. – A szerk.]. A szólásszabadság, amit Gorbacsov ígért, lassan valóra vált. Már nem kellett a nyugati rádióadókat hallgatni ahhoz, hogy az ember megtudja, mi történik a Szovjetunióban. Az újságok és magazinok lassan kezdték megírni az igazságot a múltról is, a jelenről is.  Vallásszabadság lett. Járhattunk szabadon templomba, megtarthattuk a vallási ünnepeket. De a szovjethatalom éveiben az emberek annyira elszoktak ettől, hogy az első időkben a zsinagógába olyan kevesen jöttek el, ami még a minjenhez [lásd: minján] is kevés volt. Csak kevesen ismerték az imákat és tudtak imádkozni. Az ungvári zsidó közösség képviselője azt javasolta, hogy járjak zsinagógába. Csak a társaság kedvéért kezdtem el járni, és hogy össze lehessen gyűjteni a minjent. Később szokásommá vált, majd szükségletté. Hiszen a vallás egész gyermekkoromban fontos része volt az életünknek. Amikor imádkoztam, visszaemlékeztem a szüleimre, a gyermekkoromra, a testvéreimre. Minden évben kaddist mondtam a koncentrációs táborban meghalt szeretteimért és az öcsémért.

A peresztrojka idején a Szovjetunió lakosai számára lehetővé vált, hogy tartsák a kapcsolatot külföldön élő barátaikkal, rokonaikkal. Szabadon lehetett levelezni, eltörölték a levelek cenzúráját. Lehetett külföldre utazni vagy külföldieket meghívni. 1987-ben voltam a nővéremnél. Természetesen nagyon tetszett Izrael, de eszembe sem jutott, hogy ott maradjak, idegennek éreztem magam, honvágyam volt, vágyakoztam a barátaim után, meg aztán az ivrittel sem fogok már megbirkózni. Többé nem utaztam a nővéremhez, nem nagyon jöttem ki a férjével. Nem kedveltük egymást, én pedig nem akartam konfliktusforrás lenni a nővérem és a férje közt. Izraelben volt egy eset, ami különösen kiélezte a viszonyunkat. A nővérem és a férje tiszteletben tartották a zsidó szokásokat, megtartották a kasrutot [lásd: étkezési törvények]. Chajim soha nem járt fedetlen fővel [lásd: kápedli]. Én ezt nem éreztem magamra nézve kötelezőnek, és se kipát, se kalapot nem hoztam magammal. Fejfedő nélkül jártam. Egyszer Chajimmal autóbuszon utaztunk. Én a busz közepén ültem, ő pedig a sofőr mellett. Az egyik megállóban fölszállt a buszra egy rabbi. Kiderült, hogy Chajim ismerőse még New Yorkból, egy zsinagógába jártak, és együtt vitatták meg a Tórát. Izraelben is rendszeresen találkoztak, olvastak, megvitatták az olvasottakat. A rabbi meglátta Chajimot, biccentett neki, ő meg egyből rám ripakodott: „Tedd föl azonnal a kipát!” Nekem nem volt kipám, és nagyon kínosan éreztem magam. Még a rabbit is kényelmetlenül érintette a dolog, elfordult Chajimtól, és úgy tett, mintha semmit sem hallana. Amikor leszálltunk az autóbuszról, Chajim tovább kiabált, szememre hányta, hogy nem tisztelem a helyi szokásokat. Én meg ellentmondtam neki, távolról sem mindenki hord Izraelben kipát, ha pedig ő ezt kötelezőnek tartja, igazán figyelmeztethetett volna előre. Ezt követően a kapcsolatunk végképp megromlott, és én igyekeztem valamilyen jó kifogással hazautazni, nehogy megsértsem a nővéremet. Utoljára 1996 júliusában láttam a nővéremet, amikor eljött Ungvárra. Három évvel azelőtt halt meg a férje.

Amikor megkaptam a nővérem halálhírét [1996], elmentem Kijevbe, az izraeli nagykövetségre. Október huszadikán kellett eltemetni a nővéremet. Az amerikai barátai közül is sokan készültek a temetésére. Fölhívtam az izraeli nagykövetséget, és azt ígérték, hogy gyorsan kiállítják a vízumot. Kijevbe utaztam. Idézésem nem volt, de megmutattam a táviratot, és arra kértem őket, tegyék lehetővé, hogy ott lehessek a nővérem temetésén. Néhány napot Kijevben töltöttem, vártam a vízumot. Amikor megint elmentem a követségre, közölték, hogy a vízumkérelmemet elutasították. Minden határidő lejárt, nélkülem temették el. Az ungvári zsidó közösség megszerezte nekem a vízumot Izraelbe, Budapestre. Néhány amerikai barátja ott maradt Jeruzsálemben, hogy találkozzanak velem, és elvezessenek a temetőbe. A jeruzsálemi barátai és barátnői is ott voltak. Végigolvastam a kaddist Erzsébet sírja felett, gyertyát gyújtottam. Néhány napot még eltöltöttem Izraelben, aztán hazautaztam.

Miután Ukrajna független lett [1991], az ungvári zsidó élet is megélénkült. Megerősödött a zsidó közösség. Az emberek többé nem titkolták, hogy zsidók. Igaz, ez nem a tősgyökeres kárpátaljaiakra vonatkozik – ők sosem titkolták –, hanem azokra a zsidókra, akik a Szovjetunióból települtek be. Egyre többen kezdtek el járni a zsinagógába. Őszintén szólva, szerintem ők nem igazi zsidók. Héder nélkül nincs zsidó. Ezeket a jövevényeket csak az ukránok hívják zsidóknak, bibsiknek, számomra ők nem zsidók. Nemhogy héberül nem tudnak, de még jiddisül se, nem tudnak imákat olvasni, nem tudják, hogy ha belépnek a zsinagógába, nem levenni kell a sapkát,  mint a pravoszláv templomban, hanem föltenni. Még szerencse, hogy a mai fiatalokat már megtanítják erre a zsidó iskolában is, a Heszedben is. Legalább az unokáink tudni fogják azt, amitől a szovjethatalom a gyermekeinket megfosztotta. A Heszedben vannak tanulókörök, hébert, zsidó hagyományokat, történelmet tanulnak. És nagyon sok fiatal fiú és lány látogat el oda. Sajnos a fiam és az unokáim nem érzik magukat zsidónak, és nem vesznek részt ilyesmiben.

A Heszed nagyon sokat tesz az ukrajnai zsidóság újjászületéséért. Nekünk, időseknek pedig még megélni is segít. Mostanában nem nagyon járok el itthonról. Egyedül élek, állandó segítségre van szükségem. A fiam dolgozik, nem tud sok időt velem tölteni. Reggel munka előtt benéz hozzám, hoz ennivalót, és már megy is. Ha nem segítene a Heszed, nem is élnék. Naponta jön hozzám a nővér, és hetente a doktor. Házhoz hozzák az ebédet, megvásárolják a gyógyszereket. Hoznak zsidó újságokat, magazinokat. És én nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik segítenek nekem.

Életrajz

Sauber Bernátot, a 80-as éveiben járó marosvásárhelyi hitközségi elnököt a hozzá közel álló hitközségi alkalmazottak Berinek szólítják. Köpcös testalkatú, szigorú-komor tekintetű ember. Igazán akkor derül ki, hogy arany szíve van, ha valaki közelebb kerül hozzá. Komolyan és felelősségtudattal viszonyul kis zsidó közösségéhez. Amennyire egészsége engedi, mindig bejár az irodába az ügyeket rendezni, de különben sem tudna otthon ülni tétlenül – nem olyan a természete. Az iroda két helyisége közül az egyik az ő birodalma, amit megoszt a titkárral, Ausch Sándorral. A hatalmas íróasztalán lévő iratcsomóhalmok között remekül elboldogul, és gyakran bástyázza körül magát könyvekkel, többek között vallásos jellegű könyvekkel, amelyek az istentiszteletek levezetésénél szolgálnak neki segítségül.

Az apai nagyapámat Sauber Menyhértnek hívták, valamikor az 1860-as években születhetett. A Szilágyságból egy községből, Nagysomkútról [Nagysomkút a Szilágy vm.-vel szomszédos Szatmár vm.-ben lévő nagyközség, járási székhely volt. – A szerk.] származott. Volt két fia, Ignác és az édesapám, Heinrich. A nagyapa meghalt 1944-ben a deportálásban. Nem tudom, hogy mivel foglalkozott a nagyapám, mert amikor megszülettem, ők már el voltak válva a nagyanyámtól, tehát nem is ismertem a nagyapámat. Valamikor 1920 előtt válhattak el, először a polgári törvények szerint váltak el, utána a rabbinátus is elválasztotta őket. Én nem emlékszem rá, soha nem volt nálunk, én sem voltam nála, teljesen meg volt szakítva a kapcsolat a nagyanyám és a nagyapám között. Csak a fiúk tartották a kapcsolatot az édesanyjukkal. Nem tudom, mi történt köztük, hogy ilyen drasztikus válás volt – ez nem képezte sosem diszkusszió tárgyát. A nagyanyám, Goldstein Bella egy magyarláposi [Magyarlápos: Szolnok-Doboka vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 2700 lakossal. – A szerk.] gazdag családnak volt a leszármazottja. Ez egy kis család volt, akik földbirtokosok voltak, aztán tönkrementek. Nagyanyámnak volt egy testvére Szászrégenben, úgy hívták, hogy Frenkel Ida. A nagyanyám ott lakott Magyarláposon velünk együtt. A nagybátyám, Sauber Ignác külön lakott.

Édesapám testvéréről, Ignácról, sokat nem tudok mondani. Ő kisebb volt, mint édesapám. Kolozsvári származású zsidó felesége volt, Gizi néninek hívták, zongoratanárnő volt, elég furcsa természetű volt a nő. A kapcsolat köztünk és a nagybátyám között elég távolságtartó volt. Arra emlékszem, a nagynéném olyan pedáns volt, hogy nem lehetett bemenni a lakásába, csak ha az ember levette a cipőjét, és ez nálunk nem volt még szokás, az akkori időkben ez nem létezett. Nálunk otthon és általában mindenhol fonott rongyszőnyegek voltak, nem is tudom, ha volt valakinek perzsaszőnyege. Ők nem nagyon voltak vallásosak, ritkán jártak templomba. A nagybátyám vett egy teherautót, és szállította a fát és a deszkát a magyarláposi hegyvidékről a legközelebbi állomásra, Galgóra amelyik 30 kilométerre volt Magyarlápostól. Ez egy falu, összeköttetés Magyarlápos és Dés között. Deportálás után a fia, Sauber Pál Amerikában telepedett le. A szülők a deportálásban haltak meg.

Az édesapámat Sauber Heinrichnek hívták. Körülbelül nyolc osztályt végezhetett [Az 1893-ban született apa nyilván elvégezte legalább az elemi iskolát, ami akkor 6 osztályos volt. – A szerk.], és héderbe biztosan járt. Vallásos zsidó volt. Budapesten nőtt fel, 14 éves korában került oda Magyarláposról. Volt valami rokonunk ott, s ahhoz ment, hogy tanuljon ott egy szakmát, és az ő üzletében, egy vegyeskereskedésben dolgozott mint inas, aztán megkapta a segédi minősítést, hogy kereskedősegéd lehessen. Talán nyolc évig volt ott kereskedősegéd, amíg be nem vonult katonának az első világháborúban. Őrmester volt. Részt vett a piavei harcokban [E mellett az észak-olaszországi folyó mellett fejeződött be 1917 novemberében az osztrák–magyar haderő és a német csapatok offenzívája. A kezdetben sikeres támadás 1918 júniusában meghiúsult a Piave áradása miatt, októberben pedig az olasz csapatok már a teljes haderejükkel átkeltek a visszavonuló osztrák–magyar csapatok nyomában. – A szerk.], ahol egy gátat rászabadítottak a szerbek az osztrák–magyar katonákra, elöntötték vízzel. Nagyon sokan meghaltak ott, majdnem befulladt ő is a vízbe, de végül megmenekült. Hamarább szabadult mint katona, és nem akart Pesten maradni. Hazajött és megnősült, 1919-ben elvette feleségül édesanyámat. Magyarláposon a zsidók egymás között házasodtak. A szüleim nem házasságközvetítő által ismerkedtek meg. Általában amikor sok lány volt egy családban, és nem volt jelentkező, aki feleségül vegye, vagy nem felelt meg az elvárásoknak, akkor folyamodtak csak házasságközvetítőkhöz. Édesapám, amikor megnősült, kapott hozományt. Akkor az volt a szokás, hogy az asszony hozott hozományt, és az nem is volt akármilyen kis összeg. Én nem tudom, hogy mennyi hozományt kapott az édesapám, de azzal kezdett neki az életnek, egy vegyeskereskedést nyitott.

Az anyai nagyapát Berkovits Mendelnek hívták. Ő Máramarosszigetről [Máramaros vm. székhelye. – A szerk.] származott. Jól szituált ember volt, jól menő kóser mészárszéke volt. De nem ő dolgozott, mert volt két keresztény segédje. Érdekes, hogy minden nagyobb zsidó üzletben, ahol nem bírták egyedül az üzlet lebonyolítását, ott általában segédeket vagy inasokat vettek fel, és azok általában magyarok voltak. Minden kóser mészárszék [lásd: étkezési törvények] mellett [Magyar]Láposon volt egy tréfli mészárszék is. A rituális mészárszékben csak a kóser húst árulták, illetve a marhának a felső részét, az elejét. Mi ettük a szegyet, a bordákat, amit lájterlinek neveznek jiddisül. A hátulsó részét nem volt szabad egyék a zsidók, s azt árulták a másik mészárszékben, ahova keresztények jártak. Tehát a jó húst a keresztények ették meg. Nagyapám vette a marhát, levágatta a sakterrel, bevitte a mészárszékbe. A zsidók megvették tőle az elejét a marhának, és a keresztények megvették a hátát. A marhának az elejéből kivágták a vénákat, és csak utána volt szabad árulni. A hátulsó részének annyi vérere volt, hogy azt nem lehetett teljesen eltávolítani a vértől, és ezért nem volt szabad enni a zsidóknak. [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákob angyallal vívott harcának emlékére nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. – A szerk.] Volt egy speciális zsidó ember, az ellenőr, héberül az úgynevezett mezsgiáh. Ha valaki elküldte a keresztény cselédjét húsért, a húst egy papírba becsomagolták, átkötözték spárgával, lepecsételték pecsétviasszal, és a mezsgiáh [lásd: másgiách, mesgiách] héberül aláírta, hogy nehogy véletlenül a keresztény cseléd egy darab disznóhúshoz vagy szalonnához hozzáértesse.

Az anyai nagyanyámra, Miriámra, csak úgy emlékszem vissza, mint 85 éves öregasszonyra. Most is emlékszem, ahogy ott ült a karosszékben, alig tudott már beszélni, de ő dirigálta az egész családot. Az öregasszony magyarországi származású volt, talán a Dunántúlról, még olyan akcentussal [azaz más nyelvjárásnak megfelelően] is beszélt magyarul.

Az elég nagy ház volt, ahol az anyai nagyszüleim laktak, én sokszor aludtam náluk a második világháború előtt. A háború után voltam ott utoljára, akkor még létezett, most már le van bontva. Volt vagy három-négy szobájuk. Visszaemlékszem pontosan, volt a háznak egy olyan része, ahova be volt építve egy sátorféle, egy kis zsendelyes [zsindelyes] fedél. Az megvolt úgy csinálva, volt egy hengeren egy fakerék, és azon egy kötél, ami két gerenda segítségével kinyomta a zsendélyes fedél két oldalát. Amikor jöttek a sátoros ünnepek [Szukot], akkor húztuk a kötelet, és a fedél kétfelé nyílott. Ha esett az eső, akkor visszaengedtük. Ez nagyon ritka eset volt, hogy valakinek ilyen háza lett volna. Nagyapám sátoros ünnepkor ott evett és aludt állandóan, mert ez az előírás, hogy ott kell egyen és aludjon.

Édesanyám bátyja, Berkovits Mihály nem Magyarláposon lakott, hanem Disznajón [Maros-Torda vm.-ben fekvő kisközség, 1910-ben 1500 főnyi lakossal. – A szerk.]. Elég gazdag ember volt. Volt egy szép nagy üzlete. Később az öcsém, Dezső oda került hozzá segédnek, ameddig be nem vonult katonának. Mihály felesége zsidó volt, volt egy lányuk, Dalma. Vallásos család volt, de a lányuk már kevésbé. Aztán idős lett Mihály, nem bírta. Ott halt meg az 1930-as években, Disznajón. Mihály feleségét, lányát és annak két gyerekét deportálták. Egyik sem tért vissza. A lányának a férje munkaszolgálatos volt, de nem tudok róla semmit. Ő sem tért vissza, az biztos.

Az egyik nagynéném, Indig Sára és a családja elég rossz körülmények közt élt. Indig nagynéninek volt hat gyereke, hasonló korúak voltak, mint én meg fiatalabbak. A férje, József bádogos volt, de nem nagyon ment a műhelyük. Az egyik fia kivált a műhelyből, és toronybádogos lett. Ő elég jól keresett, veszélyes is volt a munka. Az egész járásban ő volt az egyetlen, aki felment a nem tudom, vagy ötven méteres tornyokra, s mindenki nézte. Mindig kérdeztem tőle, hogy „Nem félsz, nem szédülsz el?”. „Dehogy – azt mondja –, megszoktam, mintha a földön járnék.” Sára valamelyik másik fiának a gyereke Izraelben rabbi. Indig József, Sára férje hirtelen meghalt 1937-ben vagy 1938-ban, a családot utána deportálták. Egy lány kivételével mindenki visszajött.

Volt egy másik nagybátyám, Karl Mihály, Karl Berta férje. Berta volt az édesanyám testvére. Volt két fia. Mihálynak volt két üzlete Magyarláposon, nagybani kereskedő volt, de árultak darabszámra is. Nem létezett olyasmi, amit ne lehessen nála megkapni: talpbőr, gyapot, cukor, rizs, vas, petróleum, benzin – kezdve a patkószegtől a faszegig mindent megtalált az ember. Nagyon jó anyagi állapotban voltak, elég fukar ember volt a nagybátyám. Aztán a végén nagyon tönkrementek, már lehettem olyan 15 éves akkor. A gazdag nagybátyám nem is volt már az üzletben, mert le volt paralizálódva, szegényt, emlékszem, az ágyban forgatták, pedig nem is volt olyan idős ember, ha volt 50 éves, mikor lebénult. A fia, Lázár vette át az üzletet, és utána ismét fellendült az üzlet. „Karl Mihály és fiai”, ez volt a neve a cégnek. Magyarláposon, hivatalos szerveken kívül magánembereknél vagy üzletekben nem volt telefon, csak az ő üzletének volt telefonja. Ott óriási nagy forgalom volt csütörtökön. Csütörtök délután jöttek a zsidók vásárolni a szombatra lisztet, cukrot, olajat, a kókuszdióból volt egy olyan margarinszerű, azt meg petróleumot. Egy család általában vett hat–tíz kiló lisztet. Nem kilós csomagolásban árulták, hanem voltak ilyen nagy papírzacskók, amelyeknek ilyen szája volt, s abba megmérte az ember, és abba rakta be a lisztet, és így árulták. Nem is volt előrecsomagolt liszt, csak kimérve. Egy kiló liszt 4 lej volt, nem fogom elfelejteni soha. És mindig vettek körülbelül két ilyen nagy zacskó lisztet. Vettek 4 kiló nullás lisztet, abból csináltak kalácsot, laskát, amit kellett. A makaróni ismeretlen fogalom volt akkorjában. Hallottuk, hogy létezett makaróni, de Magyarláposon hogy lásson valaki makarónit vagy kekszet az üzletekben árulni, ilyesmi nem volt. Csokoládé viszont volt.

Az egyik unokabátyám, Nemes Sándor Karl Mihály üzletében dolgozott, mint segéd. Négy segéd volt ott. Én is bementem csütörtökön segíteni a különböző munkákban, és megfizetett a Lázár unokabátyám. Egyszer azt mondja nekem a segéd unokabátyám: „Te, figyelj ide! Mikor jön Indig Jaszuf bácsi vásárolni – úgy hívták a nagybátyámat, hogy József, zsidóul Jaszuf –, a következőképpen csinálod.” Voltak ilyen hosszú ládák rekeszekkel, és a [különbözőfajta] lisztek egymás mellett voltak, és utána jött a cukor. Egyedül a cukor az mindig előre volt csomagolva, mint ma is. Azt mondja: „Figyelj ide, minden alkalommal, minden zacskó fenekére beteszel 2 kiló cukrot, beteszel egy fél kiló gyertyát – mert az kellett péntek este a gyertyagyújtáshoz – , ha kell egy pár talp valamelyik gyerekének – ő előre kivágott egy darab talpat –, beteszed egy papírba, s beteszed a fenekére, és a végére [tetejére] ráteszel vagy 3 kiló lisztet.” És akkor én lemértem a csomagot úgy, ahogy volt, 8 vagy 10 kilót, s akkor fizette 10 kiló lisztnek az árát – az volt 40 lej. Egy kiló cukor volt 32 lej volt, el lehet képzelni, nagyon drága volt a cukor. Ezt csak annak a testvérnek csináltuk, mert a legszegényebb volt. A második világháború után, amikor hazajöttem a fogságból, 1949-ben találkoztam Désen a családdal, mert aztán az egész családom: a testvéreim és a nagykereskedő unokabátyámék, Karlék is Désre költöztek. (Karl Lázár munkaszolgálatos volt valahol Ukrajnában, a feleségét és a két gyerekét deportálták, mindhárman meghaltak.) Találkoztam Lázárral, aki az üzletet vezette, beszélgettünk és visszapergettük az egész életet, mi volt Magyarláposon. Mondom neki: „Figyelj ide, Lázár, most már én is 28 éves vagyok, te vagy most 40 nem tudom, hány éves, én tartozom egy vallomással neked. Emlékszel, mikor én nálad dolgoztam?” „Hogyne” – mondja. „Elmondom neked őszintén, hogy Sanyi, az a másik segéd unokatestvérünk azt mondta nekem, hogy mikor jön Jaszuf bácsi, akkor oda be kell tenni cukrot, fahéjat, borsot becsomagolva, abszolút, ami kellett egy hétre” – egyedül az olajat, azt nem lehetett betenni. Mesélem neki, s mosolyog. Azt mondja: „Te azt gondolod, hogy én vak voltam, és nem láttam? Én láttam mindent, hogy ti mit csináltok ott együtt Sanyival.” Ő észrevette, csak tette magát angolnak. Lázár 1953-ban vagy 1954-ben kiment Izraelbe, Haifán lakott. Az első időkben éjjeliőr volt egy raktárnál, és két-három év alatt talpra állt, és egy komoly bankban tisztviselő lett.

Az anyám ágáról az egyik nagybátyám, Nemes Izsák mészáros volt. Édesanyám egyik testvérének Nemes Zsuzsának volt a férje. Öt fia volt: Géza, Lázár, Jasszi, Sanyi, Öcsi. Hárman voltak bekapcsolódva az apjának a mészárszéküzletébe, a negyedik kereskedő volt, az ötödik asztalos. Hegyvidéken főleg juhtenyésztéssel foglalkoztak a parasztok, aztán jött a tavaszi szezon, amikor kezdték a bárányokat vágni. Nemes Izsák vette a bárányokat, vágta s árulták a bárányhúst. A vágásnál én segítettem. Gyorsan ment a metszés, aztán egy bicikli pumpával beszúrtak a báránynak a lába és a hónalja alá, és levegőt nyomtak be oda, és a mészáros csak megvágta és egyből le lehetett húzni az egész bőrt. Ez a lehúzás volt az én feladatom, és ezért persze kaptam bizonyos honoráriumot a nagybátyámtól. Megvették a bárányokat márciusban, és vágtak naponta 500–1000 bárányt, azokat délután 6 órakor teherautóba rakták, jéggel és elindultak. Reggel 5 órakor Bukarestben voltak. Ott már várták a nem zsidó kereskedők és mészárosok is, és megvettek egyszerre húsz-harminc darabot.

Steinmetz Ilona, anyám egy másik lánytestvére elvált, mert a férje megzavarodott. A férj visszament [Máramaros]szigetre, mert odavalósi volt. Volt két fia. 1938-ban egy Doppeld nevű özvegyember, egy magyarláposi zsidó, aki Amerikában élt, hazajött és elvette feleségül. Idősebb volt, mint a nagynéném. Divattervező volt Amerikában, nyakkendőket tervezett. Elég jól meg volt fizetve. Akkoriban 120 dollár havi nyugdíjat kapott Amerikából, az óriási pénz volt 1938-ban. Nem tudta elkölteni még a negyedrészét sem. Ahelyett, hogy kimentek volna Amerikába, mert akkor ki lehetett volna menni, itt maradtak. Egy lánya született ettől a férfitól. 1944-ben deportálták az egész családot. A nagyobbik fia az első férjétől, Steinmetz Mózes, ő megmaradt, és Auschwitzból egyenesen Amerikába ment, és ott is él Amerikában mint ingatlanközvetítő. Találkoztam is vele 1984-ben, amikor voltam Amerikában, nem gazdag, de jól szituált ember.

A Dub Málcsi és Dub Emma családjáról nem tudok semmit. Ezek elköltöztek máshova, nem emlékszem, hova, nem laktak Magyarláposon. Férjhez mentek zsidókhoz, voltak lányaik, de nem tudom, milyen vidéken éltek. A férjek unokatestvérek voltak. Akkor nem volt ez a kapcsolattartás, és hogy utazunk ide-oda. Autóra felülni nagyon sok pénzbe került, és rosszak voltak az utak is. Mindenki saját magának élt.

Berkovits Nándort nem nagyon ismertem, mert Magyarláposról beköltözött Désre, s ott lakott. Ő volt a leggazdagabb a testvérek közül. Nagy cérnagyára meg nem tudom, milyen gyára volt Désen. Nagy szerencsétlenség történt az egyik gyerekével. Építkeztek, s az udvaron volt egy meszes gödör, ahova beöntötték a meszet, és ráöntöttek vizet. Beesett egy ilyen gödörbe, és ott halt meg szegény. Éveken keresztül ez nagyon nagy tragédia volt, nemcsak az ő családjában, hanem az egész rokonság csak erről beszélt. Én egyszer találkoztam vele 1938-ban. Emlékszem, akkor adott nekem 20 lejt. 20 lej annyi volt, mint mondjuk, 2 kiló hús. Nándor munkaszolgálatos volt. Az első feleségét deportálták, és azt hiszem, volt egy kislányuk is, akit szintén deportáltak. A harmadik gyereke Noé volt. Nándor visszatért a deportálásból, a háború után kiment Ausztriába. Ausztriában másodszor is megnősült, mert az első felesége a deportálásban meghalt. Nem volt zsidó a második felesége, nem lett gyerekük. Mikor én hazaérkeztem a fogságból, ő már nem volt itt, már Bécsben lakott. 1967-ben találkoztam vele utoljára, Haifán, direkt eljött Izraelbe, mert akart velem találkozni, s tudta, hogy megyek oda. Akkor adott nekem 300 dollárt. Ennyi volt az egész segítsége neki. Utána aztán nemsokára meghalt.

A mi családunk, azok, akik ott éltek Magyarláposon, a testvérek összejöttek minden szombat délután, de a szombati vacsorát már mindenki otthon tartotta. Az anyai nagyanyámnál tele volt az udvar kölykökkel, volt vagy húsz unoka. Ott mindenki kapott uzsonnát a nagyanyámtól. Fasírt minden szombaton volt. Azt mondta: „Mindenki annyit ehet, amennyit akar, mert mindenkinek jut kettő”. Vallásos volt, kóser háztartást vezetett. Mind Magyarláposon születtünk a testvéreimmel: elsőnek én születtem 1920-ban, utánam született Matild 1923-ban, majd Dezső 1925-ben, Judit 1926-ban, Emma 1928-ban, Zelma 1930-ban.

Az apai nagymama a családunkkal élt. Neki volt egy kis kocsmája – a szüleitől örökölte –, kocsmárosné volt mindig. Egyedül vezette a kocsmát. Nem volt neve a kocsmának. Elég tágas volt, asztalok voltak benne, s fapadok támlával. Ott árult italt, pálinkát, dohányt, cigarettát. Elég jól keresett a nagyanyám, többet keresett, mint édesapám. Főleg csütörtökön, amikor volt a heti vásár, akkor nagy dínomdánom volt: ittak és ettek. A végén aztán én is segítettem, csütörtökön kiszolgáltam az embereket. A nagyanyám kocsmájában nem volt étel. Mindenki hozott magának ételt, s aztán ott ette. Szombaton nagyanyám bezárta a kocsmáját, de kinyitotta az ablakot, oda letett, mondjuk, öt csomag dohányt, cigarettát. Voltak kuncsaftok, akik elvették a papír dohányt, s egy tányérba betették a pénzt. Ez így volt szombaton. Soha nem fordult elő, hogy valaki elvette volna a csomag dohányt, és ne tette volna oda a pénzt, pedig nem állt ott a nagyanyám. A csomag oda volt téve, ahogy elfogyott, tett oda egy újabb adagot. Volt még egy kis szálloda is Magyarláposon – volt vagy négy szobája –, és a tulajdonosnak volt egy vendéglője is. 1940-ben, amikor Erdélyt Magyarországhoz csatolták [lásd: második bécsi döntés], elvették a zsidók engedélyét [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Nagyanyám nem akarta odaadni a helyiséget senkinek, összeállt egy Strauss nevű szász emberrel, és annak a nevén ment a kocsma tovább, és aztán osztották a keresetet. Az illetőnek a felesége fényképész volt, de aztán elváltak.

A családom anyagi helyzete nem volt túlságosan rózsás, de megéltünk rendesen. Otthon üzlete volt édesapámnak. Segítettem az üzletben, főleg csütörtökön, pénteken, amikor zsúfoltabb nap volt. Az akkori időknek megfelelően volt berendezve az üzlet. Volt 4 láda az egynullás, a kétnullás, háromnullás és a négynullás lisztnek [A számok a liszt őrlésének a minőségét jelzik. – A szerk.], és külön volt a puliszkaliszt. Ki volt rakva a kávé, a cukorka, a csokoládé, a piperecikkek, amik voltak akkor: szappan, mosószappan, a Nivea krém – ez volt az egyetlen krém, ezt használta akkor mindenki. Ezt a kereskedők hozták Brassóból, mivel ott csinálták. Volt egy rész, ahol petróleum volt, literes üveggel jöttek az emberek vagy bidonokkal, és ebbe mérték a petróleumot. A bolt egy másik részében voltak a két méter hosszú vas ráfok, a szekérkerékre való ráfok, olyanok, mint az abroncs, de ezt úgy nevezték nálunk, hogy ráf. Jöttek a parasztok faluról, hogy tönkrement két keréknek az abroncsa, s akkor megvette a ráfokat. Voltak a kovácsok – ezek már inkább keresztények voltak –, betették a kereket egy speciális szerkezetbe. Megmérték pontosan a ráfot, a két végét felhevítették és összekalapálták, majd az egészet felforrósították, és ráégették a kerékre. Ez aztán kitartott éveken keresztül. Azonkívül volt patkóvas, vékony vasrudak és patkószeg, mert ha elment a kovácshoz, kellett patkószeg is, amivel felerősítették a patkót. Volt az üzletben kávé is, de kávét nagyon kevesen vásároltak.

Ott volt a házban az üzlet is, a nagyanya kocsmája is – külön helyiségek voltak –, és külön volt négy szoba, és volt egy konyha. Volt a szülőknek egy szobájuk, aztán a lányok az egyik szobában, s mi, fiúk a másikban. A nagyanyámnak külön szobája volt. Egy időben félt az öregasszony egyedül, s akkor ott aludtam nála egy díványon. Nem nagyon volt szabad menni moziba, tiltva volt a mozi, a vallás tiltja a mozit, habár egy csók is alig volt a filmekben. Este kiengedett a nagyanyám az ablakon, mert este voltak a filmek 7 vagy 8 órától. Kimásztam az ablakon. Egy zsidóé volt a mozi. Beültünk a moziba, háromszor, négyszer, ötször is megnéztem egy filmet. Kovbojfilmek voltak, és volt ez a Pat és Patason, mint Stan és Bran [Pan], csak előttük [hamarabb] vetítették. És volt még a Zigató – ez volt a filmben a főszereplő neve. Ezeket az 1930-as években játszották a mozikban.

A szomszédunkba volt egy nagyon gazdag, egy jómódú magyar család, s nagyon jóban voltunk velük. Volt nekik 3-4 tehenük. Általában minden este mentünk 3 liter tejért. Én voltam a nagyobbik, én mentem. Nagy kannák voltak és egy sajtár. Az asszonynak, aki fejte a tehenet vagy a cselédjének meg kellett mosniuk előttem a kezüket: főtt krumplival dörzsölte a kezét, mintha szappan lett volna, s vízzel lemosta. Szappannal nem volt szabad megmosni a kezét, mert a szappan zsírból készült, és a tej a zsírral nem kerülhet kapcsolatba. És ott kellett álljak végig, addig ameddig kifejte a tejet. Volt nekünk literesünk és sajtárunk, speciálisan a tejnek, nem az övékét használtuk, mert az nem volt kóser. A sajtárból a literesbe töltötte a liter tejeket, s így vittem haza.

Lehettem olyan 4-5 éves, tehát 1924-ben vagy 1925-ben, óriási nagy kivándorlások voltak Amerikába. Fel volt iratkozva édesapám is. De édesanyám nem akarta a családját itt hagyni, nem akart elszakadni a testvérektől, és nem mentünk el. Szegény édesapám, mikor már gyengébben ment neki, akkor mindig szemrehányást tett édesanyámnak, hogy „Te vagy az oka, hogy idejutottunk, mert itt maradtunk”. Mindenki, aki abban az időben elment, nagyon hamar talpra állt, és gazdag emberek lettek.

Mikor jött a világválság [lásd: az 1929-es gazdasági világválság], elég nehezen keresett édesapám, mindennek nekifogott, hogy pénzt keressen. Nagyjából sikerült neki, de azért éreztem a nehézségeket. Ez világviszonylatos válság volt, ami kihatott Romániára is. Volt egy kétéves aszály, emlékszem, nagy aszály volt, és jégverés is. Olyan problémák voltak, amiket nem lehetne csak így elmesélni, mert akkor órákig mesélhetnék. Akik tartottak cselédet, azoknak olyan 60-70 százaléka le kellett mondja, mert annak kellett lakhelyet adni, ott étkezett meg ilyesmik. Egy ideig – elég nagyfiú voltam már – volt nekünk is egy cselédünk, de utána aztán, 1932 után, már nem engedhettük meg magunknak, hogy tovább tartsunk alkalmazottat. Észrevettem, hogy kasztok voltak: voltak a gazdagok, és voltak a szegények. Voltak, akik megéltek a saját keresetükből, akik gyengébben éltek, segélyre voltak rászorulva. Hála istennek, mi nem voltunk rászorulva.

Elég vallásos volt a család. Az apai nagymama is vallásos volt, neki is volt parókája, és az édesanyámnak és az anyai nagyanyámnak is volt. Kopaszra lenyírták a hajukat, de soha nem láttam kopaszon őket, általában vigyáztak erre. Általában kendőt is viseltek a zsidó asszonyok, alul volt a paróka, és rajta a kendő. Mindenkinek [az asszonyok közül] volt parókája Magyarláposon. 15 százalékának ha nem volt parókája, a többi mindenki parókát viselt. Télen nem nagyon viseltek, télen kendőt viseltek. Apám, habár nem volt egy szakállas zsidó, de minden nap elment reggel és este a templomba. Imaszíjjal imádkozott és tálesszel. Én is minden reggel imaszíjjal imádkoztam a héderben, miután a tizenharmadik évemet betöltöttem. Nálunk nem volt szokás tálesszel imádkozni, csak miután megnősült, akkor volt kötelező a tálesz. Este nem szoktak se tálészt, se imaszíjat nem szoktak használni, csak reggel. Apám modern ruhákat viselt. Mi a ciceszt viseltük, de az ing alatt. Volt egy négyszögű anyag, az be volt vágva, és az ember a nyakába tette, s a ciceszt azt a nadrágban tartottuk. Ez elő van írva, hogy kötelező viselni egész nap, a mi törvényeink ezt szabályozzák.

Az utolsó percig, a deportálásig tartottuk a tradíciót, volt külön húsos, tejes edény. Például egy villával, amivel ettél húst, azzal nem volt szabad egyél túrós gombócot. Külön mosogatóedény volt az edényeknek. Voltak külön húsvéti edények [lásd: Pészah], ezeket elraktuk ládákba, fenn a padláson volt egy nagy láda. Húsvétkor lehoztuk a húsvéti edényeket, s akkor abból ettünk. Mi nem ettük a disznóhúst, s nem volt disznózsírunk. De kellett zsírt tárolni, s akkor mindig vettek vagy rucát vagy libát. Ősszel kezdték a libát venni. Édesanyám állandóan 6–10 libát tömött. Emlékszem a mai napig, ahogy ült szegény, és nyomta be a libáknak a torkán a kukoricát. Általában felhizlalták olyan 5-6 kilósra, nagyok voltak. A szegény családoknál, amikor télen libát vágtak, a libamájat inkább eladták a jómódú zsidó családoknak, mert a libamájnak nagy keletje volt.

Péntek reggel szegény édesanyám felkelt 4 órakor. Heten voltunk a családban, megdagasztott két teknő lisztet kifaragott, kivájt teknőkben. Nálunk rengeteg fa van azon a vidéken, s kimondottan csináltak ilyeneket. Mikor aztán már én is nagyobb voltam, én is segítettem neki, pláné mikor már kezdődött a betegsége, én mentem és dagasztottam. Az volt a szokás majdnem minden háznál, hogy az első dolog péntek reggel: sütöttek túrós lepényt. Az egy specialitás volt a zsidóknak, és annak az ízét, soha nem fogom elfelejteni, nem is ettem azóta sem ilyent. Benne volt a túró a lepényben, és forrón vagy melegen, tejfellel ették. A deci tejfellel valami rendkívüli dolog volt. Péntek délben meg volt sütve egész hétre a kenyér. Hat fonott kalácsot, bárheszt is sütött az édesanyám a kemencében, tojással mindig megkente a tetejét: kettő volt péntek este, kettő szombat délben és kettő délután vagy estefele, mert szombaton csak fehér kalácsot ettünk. A kalácsot nem tejjel csinálták, hanem csak vízzel. A masszája egyszerű volt, pont, mint a kenyéré, csak fonva volt. Péntek délután édesanyám megfőzte az ételt szombatra is [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek délben tepertőt ettünk és libamájat krumplipirével.

Este persze meg kellett a szombatot ünnepelni. Volt a péntek esti gyertyagyújtás – azt az asszony csinálta. Az édesanyám meggyújtotta a gyertyát, és megáldotta a szombatot. Az apámnak is el kell mondania egy áldást, megáldotta a fiait, és megszentelte a szombatot egy pohár borral. Abból aztán adott mindenkinek egy kortyot. Nem azért, mert nem volt bor, csak az szentelt, mindenki kellett igyon. Péntek estére volt halkocsonya, gefilte fis vagy úgynevezett falcs hal: a csirke vagy a tyúk melléből gombócokat készítettek, és ugyanúgy fűszerezték, mint a halat. Ez egy olyan édes fasírtszerűség volt. Mi a kocsonyát is édesen csináltuk, olyan édeskés volt. Még volt húsleves tarhonyával, és néha-néha valami tésztát [süteményt] is csinált édesanyám.

Voltak az úgynevezett sábesz gojok, a szombati keresztények. Mindeniknek volt 10–15 vagy 20 családja. Péntek este mindenhova ment, és rakta be a kályhákba a fát. Nálunk fafűtés volt, rengeteg fa volt, és nagyon olcsó is volt nálunk Magyarláposon. Mindig megvett édesapám tizenöt-húsz öl fát tavasszal, s az megszáradt. Ősszel, mikor már jó száraz volt, jöttek a falusi emberek, akik felvágták, és az egész színt, ahol tyúkok is voltak – mert mindennel foglalkozott az ember –, megrakták. Már péntek este előkészítette a tűzrevalót, illetve a gerjesztőt, szombat hajnalban ő jött, és mindenhol megrakta a kályhát. A sábesz gojnak volt a kötelessége, hogy másfélóránként mindegyikhez benézett, és télen tett a tűzre, mert zsidónak nem volt szabad tüzet gyújtani vagy tüzet rakni. Szombaton nem szabad főzni. Egy égő kályhára, amelyik fűtve van, nem szabad rátegyed a húslevest, hogy megmelegedjen, ellenben a hidegre ráteheted. Tehát rá volt téve a hideg kályhára a leves, jött a sábesz goj, és begyújtott, és akkor az melegedhet – minden meg volt főzve előre. A tűzről a levest le lehetett venni. Reggel meggyújtotta a petróleumlámpát, este ő oltotta el, tudta, hogy hol hány órakor fekszenek le. Elment, mindenhol lehúzta a lámpát, és lefeküdtek az emberek. Rá egy órára, mikor kezdett pirkadni vagy már nappal volt, akkor jött, és eloltotta a lámpákat. És ez így ment mind szombat estig. Ezért a munkáért minden hónap végén felszámítottak neki 4 napszámot, az 100 lej volt egy hónapban. Például 10 helyről az már 1000 lej, ami nagy fizetés volt. Mindenki akkor fizetett, ahogy megállapodtak.

Van a zsidó konyhának egy nagyon megszokott nemzeti étele, a csólent [sólet]. Az egy rendkívüli finom étel volt, minden háznál másképpen csinálták, de általában az íze majdnem ugyanaz volt mindenhol. Ez a következőképpen készült: betettek egy nagy fazékba paszulyt, zöldséget, húst, zsírt [libazsírt], és fedővel befedték. Péntek délután oda kellett vinni a pékhez, aki a szombat beállta előtt kivette a szenet a kemencéből, ami át volt forrósodva, és betette az összes fazakat, száz vagy százötven fazakat. Belekerült 5-6 lejbe egy ilyen fazék, függött a fazéknak a nagyságától, hogy mennyi helyet foglal el a kemencében, s annyit kellett fizetni. Mindenki ismerte a saját fazékját. Utána betapasztotta a kemencének a száját, hogy a meleget tartsa, és az ott főtt lassan-lassan egészen szombat délig. Láposon csak két család volt, akik nem tartottak kóser háztartást, két ügyvéd: dr. Bíró Samu és dr. Harnic. Ezek abszolút nem voltak vallásosak, sosem jártak templomba, nem ettek kóser dolgokat. S ami érdekes volt, csólentet azért csináltak, de valószínűleg disznóhús volt benne. Mikor hozták a fazakukat, azt átborították egy nagy fazékkal, és úgy tették be a kemencébe, hogy a tréfli gőz ne menjen át.

Szombat reggel nem volt szabad reggelizni addig, ameddig az ember nem ment templomba. Körülbelül dél vagy 1 óra lett, amikor már hazajött az ember a templomból. Az istentisztelet nem zajlott le olyan hamar, mint ahogy most én itt csinálom. [Sauber Bernát vezeti jelenleg az istentiszteleteket Marosvásárhelyen. – A szerk.] Szombaton, miután hazajöttünk a templomból, amíg nem töltöttem be a tizenharmadik évet, addig én mentem, és én hoztam haza a csólentet. Amikor betöltöttük a testvéreimmel, akkor már csak a sábesz gojok. Bejött öt-hat fazékkal, és előfordult, hogy összecserélődtek a fazakak.

A szombat déli ebéd olyan lakoma volt, el lehet képzelni, hogy mindenkinek állt félre a hasa. A szombat déli étkezést egy kis pohár pálinkával szokták kezdeni. A tojásos hagyma vagy a kocsonyás hal előétel volt, általában egyik a kettő közül. A hal a zsidóknál gyakori étel. A kocsonyához majd minden falat hal után megnyalta a pálinkás poharat, mert ha ivott volna mindegyik után egy kortyot, akkor berúgott volna az ember. Különben ezt mai napig is így csinálom, nem tudok megenni egy kocsonyát, ha nincs ott egy olyan fél deci pálinka, és így nyalogatom, minden egyes falat után. (Szombat délelőtt is ittak egy pohár pálinkát, a gyerekek nem ittak, csak édesapám, esetleg édesanyám ritkán.) A majorságnak [Majorság – a házi szárnyas a helyi szóhasználatban. – A szerk.] a máját, amit előzőleg hagymában megsütöttek, egy bárddal összevágták, és bekeverték a tojásos hagymába. Az ember evett egy kis retket hozzá. A szombati ebéd húslevesből állt. Nálunk a húslevest retekkel ették, másképpen nem is lehetett elképzelni. A húslevesbe vagy tésztát tettek, vagy édesanyám tojásból készített egy egész vékony lapot, ez meg volt borsozva, megsütötte – ez egy különleges ízt adott a levesnek, ilyet azóta sem ettem. Aztán jött a jó zsíros csólent – marhahús is volt, meg majorság is volt benne, általában a kettőt keverték, mert ez volt a szokás. Egy tyúkbelet megtöltöttek málélisztből készült, borssal megfűszerezett masszával, és megédesítették cukorral. Utána összevarrták a bél két végét, és ez szintén bekerült a fazékba. Ezt kuglinak nevezték. Egyesek a paszuly mellé a csólentbe tettek gerslit: az valami lehámozott búzafajta volt [A gersli hántolt és párolt árpaszem, malomipari termék. – A szerk.]. Vagy szárított tarhonyát tettek bele. A mi házunknál ez nem volt szokás, egyiket sem tettünk bele. És volt egy speciális süteményféle, amit édesanyám a kályhán sütött előzőleg, péntek délután. Tojás, liszt, cukor kellett bele, és a masszát megsütötte a platton [platnin]. Olyan mint egy pászka [macesz], és ilyen darabokban sütötte. Vékony volt, és egy-kettőre megsült, nagyon finom valami volt. Az ebéd után imádkoztunk, és szombatot dicsőítő énekeket énekeltünk, amiket „zmieresz le sabesz”-nek neveztünk héberül [lásd: zmiresz; szombat]. Magyarul: dalok szombat tiszteletére. Aki már megszokta, az megivott egy fröccsöt vagy kettőt ebéd után. Ebéd után a meglett zsidó férfiak hetven százaléka mind aludt szombat délután. A megrakott hassal annyira el voltak telve, hogy nem bírtak mozogni.

Mi szombaton mentünk s játszottunk. Volt szép nagy füves kertje és udvara a templomnak, és ott, de a fiúk külön s a lányok külön. A lányok nem is jöttek el oda, mert az nem volt megengedve. Bemehettek a lányok az udvarra, de nem játszódhattak ott, ahol a fiúk. A rabbihoz sem mehettek be. Én mindig elmentem a rabbihoz szombat délután. A templom udvarán volt egy ház, és ott a rabbi elolvasta és elmagyarázta a heti péreket, ezek tanulmányok voltak, amit a rabbinátus évszázadokkal ezelőtt írt. Ott voltak a rabbinak a hívei, mind szakállas, pájeszos haszid zsidók voltak. Ez nem a gyerekek számára volt, mi csak bementünk, s tátottuk a szánkat. Néztük, mert élveztük: ezek ettek, ittak, énekeltek.

Édesapámmal nem tanultam szombatonként, mert ő nem tudott. Ismert abszolút minden előírást, de hiába vett egy héber könyvet, nem értette meg teljesen. Általában a férfiak hatvan százaléka, amikor ment imádkozni, nem értette meg azt, amit imádkozik, mert az imádkozás héberül megy. Én megértettem, mert én megtanultam, de akik nem jártak héderbe, vagy keveset jártak, azok elfelejtették. Édesapám is fiatalon felkerült Pestre, és el lehet képzelni, hogy egész más élet volt ott.

Szombat délután volt a harmadik ebéd, de nem is volt ebéd tulajdonképpen, hanem inkább vacsora. Fasírt vagy sült volt hidegen. Semmiféleképpen tejes ételt nem ettünk szombaton délután. Szombaton este néztük, hogy mikor jelennek meg a csillagok. Akkor kellett gyertyát gyújtani, amíg édesapám elmondta az imát, hogy vége az ünnepnek [lásd: hávdálá]. Amikor vége lett a szombatnak, utána rágyújtott egy cigarettára. Ez volt az első dolga, mert szombaton nem cigarettázott. Szombaton nem dolgozott az apám.

Az édesapámnak magyar volt az anyanyele. Otthon főleg magyarul beszéltünk, az volt a hétköznapi nyelv. Jiddisül inkább ünnepek alkalmával beszéltünk, vagy mikor templomba mentünk. A templomban jiddisül beszéltünk, de odahaza magyarul. Az apám jiddisül otthon tanult meg a családjában, gyerekként. Nagy könyvimádó volt. A „Nyomorultak”-ra [Victor Hugo] emlékszem, biztos, hogy olvasta. Nálunk nem volt villany, és petróleumlámpa mellett olvasott, ami az éjjeliszekrényen volt. Problémák is voltak, mert édesanyám állandóan kérte, hogy oltsa le a lámpát, mert nem tud aludni. Egyszer kifogyott a petróleum a lámpából, s édesapám ment és hozott. Egy üvegben volt a petróleum és töltötte. A könyv pár oldala petróleummal megtelt. Óriási nagy botrány volt, mert nem a miénk volt a könyv. Nem is tudom, mivel vettük ki aztán a nagyját, talán itatóssal. Azt rátettük, és forró vasalóval megvasaltuk. Az magába szívta a petróleumot.

Nálunk, Magyarláposon sem volt községi magyar könyvtár. A hitközségnek nem volt csak héber könyvtára, ahol csak vallásos könyvek voltak. Voltak ezek a felekezeti könyvtárak, például a reformátusoknak vagy a katolikusoknak, de oda nem nagyon jártak be a zsidók. Nemcsak egyházi könyvek voltak, hanem általában volt szépirodalom is volt ott. De nem nagyon adtak kölcsön zsidóknak könyveket, és akkor a zsidók egymás között adták kölcsön a saját könyveiket. Voltak jólszituált emberek, azok megvették a könyveket, s aztán az ment egyik helyről a másikhoz. Általában a zsidók nagyon szerettek olvasni. Édesapám aztán tényleg szeretett: délelőtt vagy délután, ha nem volt dolga, akkor a könyvet vagy az újságot böngészte. Édesapám inkább a klasszikus irodalmat olvasta. Csak magyar könyveket olvasott, jóformán nem is tudott románul, csak aztán megtanulta, de nem beszélte tökéletesen soha. Én jártam a könyvek után, mert mondták, hogy menj most el X-hez, és kérd el ezt a könyvet. Akkor lehet, hogy az illető azt mondta, hogy „Hát most nincsen nálam, mert Y-nál van. Gyere öt nap múlva” – és akkor az küldött egy másikhoz. Apámnak is volt egy pár könyve, mert mi is vettünk könyveket, így ő is adott kölcsön. Nagyon drágák voltak a könyvek, de mi vettünk. Volt otthon vagy hatvan-hetven darab könyv. Nem minden zsidó háznál, de 10-15 százalékánál volt könyvtár, volt otthon egy pár könyve. Voltak a gazdagabb zsidók, akik általában ami komolyabb témájú regény volt vagy akármilyen útleírások, azokat megvették. Jöttek ilyen utazók is, akik evvel foglalkoztak, hogy árultak könyveket.

Volt egy üzlet is, ahol árulták az újságokat, de egy pár román könyvet is árultak, amik az elemi iskolában kötelező olvasmányok voltak, ezeket a Biblioteca pentru toţi [Mindenki Könyvtára] adta ki. De apám nem olvasott románokat. Édesapám általában a kolozsvári „Új Kelet”-et olvasta. Ez egy nagyon nívós lap volt, irodalommal is foglalkozott, volt külön irodalmi rovata, főleg a pénteki számban. Szombaton nem jelent meg, de a pénteki szám kitett vagy nyolc-tíz oldalt. Általában négy oldalban jelent meg. A „Brassói Lapok”-at is olvasta, ami terjedelmesebb volt, mint az „Új Kelet”, és hetente egyszer jelent meg. S aztán volt a „Jó Estét”, ami este jelent meg, és olyan érdekes dolgokat, színes történeteket meg bulvárszerűségeket írt, amit az emberek élveztek, hogy például mi történt egy színésszel vagy egy országban. Édesanyám is olvasott. Mi, gyerekek nem olvastunk, mert volt nekünk elég az iskolában. Nem volt nekünk időnk arra, hogy regényt olvassunk, csak a kötelező olvasmányokat. Elég fiatal voltam, 13-14 éves, amikor kezdtem olvasni ezeket a Pengős Regényeket. Habzsoltam őket. Pesten jelentek meg, egy pengő volt egy regény ára. Kimondottan ifjúságnak való kaland- meg vadnyugati történetek. Aztán voltak a cowboyos könyvek, ezeket olvastuk mi. Temesváron volt egy ilyen, nem mondhatni, hogy pornóújság, de abban az időben megfelelt egy pornóújságnak, ami néha megjelent. Már nem emlékszem a nevére. Mi, fiatal fiúk, rögtön rákaptunk. Mikor egy szám megjelent, az kézről kézre ment, persze titokban.

Én már gyerekkoromtól kezdve, 10 vagy 12 éves voltam, és már akkor kezdtem hallgatni a londoni rádiót meg a moszkvai rádiót. Nekem nem volt rádióm, hanem egy barátom apjának, egy péknek volt rádiója. Oda jártunk rádiót hallgatni. Vagy tízen ott voltunk ilyenkor. Nem zenét hallgattunk, hanem híreket. London állandóan a dobolással kezdte az adását, Moszkvának az Internacionálé volt a kezdő dala. Mindig estefele gyűltünk össze, kétszer-háromszor hetente. Főleg szombaton, vasárnap este és hétköznap valamelyik este. Ezeket az adókat csak este lehetett fogni. Nappal nem lehetett fogni őket. Budapestet sem nem lehetett fogni. Nem zavarták, hanem mivel hegyek közt lakunk, nem jött be. Az unokabátyámnak is volt rádiója, a leggazdagabb zsidó volt ott. Hét éves voltam, és álltam az ablakánál. Azt mondja: „Gyere be, tedd fel a fülhallgatókat a füledre.” Hát nem is tudtam feltenni, kellett segítsen, s akkor úgy tűnt, mintha telefonba beszéltek volna. A fülhallgatót ki lehetett húzni, s akkor mindenki hallotta a rádiót. Tisztában voltam a politikával, és hogy mi történik a világon. Az újságot is rendesen olvastam, 13 éves koromban velem már úgy tárgyaltak a felnőttek, mintha felnőtt lennék. „Te honnén beszélsz?” Sokszor azt mondták rám, hogy rémhírt terjesztek. (Ez már 1936-ban, 1937-ben volt, arról, hogy hogy áll a front, mi mennyibe kerül.) [Sauber Bernát, amennyiben a második világháborúra gondolt, valószínűleg hibásan emlékszik az események időpontjára. 1936/37-ben két meghatározó esemény foglalkoztatta az európai közvéleményt: Abesszínia Olaszország általi lerohanása (1935) és annexiója (1936), valamint a spanyol polgárháború eseményei (1936–1939) – A szerk.]

Nekünk, gyerekeknek külön esemény volt az ünnep, ameddig olyan 10-12 éves voltam. Nálunk olyan sok az ünnep, és minden ünnepnek más jelentősége van. Például az első ünnep, a Ros Hásáná azt jelenti, hogy az évnek a feje, tehát Újév. Ez két napig tartott [A naptár szerinti ünnepnapokat az Újhold megjelenése szerint számolták ki. Amikor a jeruzsálemi Bét din küldöttei nem értek el időben a szétszóratásban élő zsidókhoz, hogy tudtul adják, mikor van Újhold, akkor szokásba jött, hogy egy nap helyett inkább két napban ülték meg a Tórában említett ünnepet. (Csak Jom Kipur ünnepe maradt egy napos a böjt miatt.) Ros Hásáná azonban Izraelben is kétnapos ünnep. – A szerk.]. Nálunk minden ünnep az előtte való nap este kezdődik. Másnap reggel 8-kor a templomban kell lenni, és az ima eltart délután 2 óráig. Például a Jom Kipur a legnagyobb ünnep. Az este böjttel kezdődik. 6 órakor vacsorázunk, és másnap este, miután az Esthajnal csillag feljön, addig nem szabad se inni, se enni, se cigarettázni, semmit. Csak aki gyógyszert szed, annak szabad volt egy korty vizet inni. A gyerekek általában olyan 10–12 órát böjtöltek, de mikor már 13 éves volt valaki, akkor már nem volt mese, kellett böjtölni egy teljes napot.

Jom Kipur után jött a Szukot. Az volt a szokás, hogy minden zsidó család sátrat csinált magának az udvarán. Ez jeléül van annak, hogy mikor a zsidók kijöttek Egyiptomból, ilyen sátrakban laktak. Elő volt készítve 4 fal deszkából, kapcsokkal összekapcsolták őket, és ez ott állt minden zsidónak az udvarán. Azokat minden évben összeállították, a tetejére fenyőágat tettek, és nagyon szép díszekkel ki voltak díszítve. Voltak színes ívpapírok, mindenféle szín volt, meg arany csillogó papírok, s a gyerekek csináltak díszeket. Megtanultuk, hogy hogyan kell ezeket kivágni. Például volt egy hosszú papír, ami el volt vágva, belekerült egy dió, s az fel volt akasztva. Voltak a magen Davidok [lásd: Dávid-csillag], voltak különböző bibliai jelenetek, képek, hogy a zsidók hogyan jöttek [a pusztában]. Ezeket a sátor falára feltűzték. Eltettük évről évre ezeket a díszeket. Almát, szőlőt is akasztottak fel.

Igazság szerint a vallásos zsidó öt napon keresztül [Pontosabban: egy héten át. – A szerk.] reggel, délben, este csak ott evett, és este ott aludt. Ha hideg volt, ha meleg volt, volt ott neki egy sezlon, s oda lefeküdt. Nálunk is volt sátor, de apám nem aludt ott. A vallás szerint ott kellett volna aludnia is, de már hideg volt, és akkor már nagyon ritka volt, aki ott aludt a sátorban. [Ha esik az eső, vagy ha nagyon hideg van, nem kötelező a sátorban tartózkodni. – A szerk.] Voltak olyan megoldások, hogy már mikor a zsidók építették a házakat, egy szobát úgy építettek, hogy magasabb volt mint a többi, és két-három lépcsőn kellett oda felmenni. A plafon nem volt odaszegezve, hanem egymásra dőlt, és félre lehetett nyomni. Egy csiga-kötéllel, ahogy húzták a csigát, úgy nyílt ki a két oldal. Főleg a gazdagabb zsidók engedhették meg maguknak, hogy ilyen házat építsenek, általában az egyszerű zsidóknál ez nem volt meg. Mi, gyerekek este bementünk, ott vacsoráztunk a sátorban, de reggelire nem mentünk már oda be, hanem a házban ettünk. De az édesapám, aki tartotta a vallást, ő ott evett. Ott különböző zsidó tárgyú vallásos énekeket énekeltek.

Izraelből hoztak hosszú pálmaágakat, ezt úgy nevezik, lülef [luláv], eszrogot, mirtuszágat és voltak a nagyon kellemes szagú fűzfaágak, amit külön minden nap a víz partjáról kellett hozni, és azt is betették a sátorba. Ezeknek volt egy tartójuk, ami a régi lülefből volt fonva, és mellette volt az eszrog. Minden zsidó a sátoros ünnep első reggelén be kellett menjen a szukába, és imádkozott kézben tartva a lülefot és az eszrogot [lásd: etrog]. Kézbe vette az eszrogot [Amit nem kötnek össze a másik 3 növénnyel. – A szerk.], ami a citrom és narancs között egy gyümölcs [citrusgyümölcs]. Van fent egy kis gömbje, s az nem volt szabad, hogy le legyen törve, az ott kellett legyen – erre nagyon vigyáztak. És volt egy ima, amit el kellett mondani. Általában a szegény zsidókkal mi történt? Az eszrogot meg kellett fizetni, s nem is került kis pénzbe. Akkor például mentek a zsidó gyerekek, mentem én is, vettem ezt [az etrogot], és elmentem vele egy pár házhoz. Ott elmondták az imát, ezt meg kellett rázni – van egy ceremóniája. Ezt csak a férfiak vitték, a nők nem. A nőknek nem volt semmi belészólásuk ebbe. Azonkívül volt egy a templomban: aki nem tudott megvenni vagy fizetni eszrogot, az eljött a templomba, és ott csinálta meg a ceremóniát. Külön speciális imája volt ennek, körülhordják a templomban, különböző irányba: kelet fele, nyugat fele [észak fele és dél fele is], felfele az Isten felé, lefelé a pokol felé megrázzák. Mindegyiknek [az irányoknak] volt egy imája. Ez volt a Szukot első és második napján. Utána következik a harmadik nap, ami félünnep. De ezt megismételték az ünnep minden reggelén. Az ünnep utolsó előtti napján, a hetedik nap reggel minden zsidónak el kellett jönnie a templomba, és mindenkinek volt egy öt szálból lévő fűzfaágcsokra, amit úgy hívtak, hogy hajsánesz héberül, és ezt egy ima után össze kellett verni. [A „hajsánesz” a Szukot alatti körmenetek elnevezése, melyet általában a reggeli Hálél (héber: ’magasztalás’, a 113 –118. zsoltárok összefoglaló neve) után végeznek, de van ahol a Muszáf után. Szukot hetedik napján, Hosáná Rábákor a körmenet után következik a „sájnesz”, azaz fűzfaág-csapkodás. Ugyanígy hívják a csokorba kötött fűzfaágakat is. A fűzfaág azokat a zsidókat jelképezi, akik nem jártasak a Tórában, és nem hajtanak végre micvákat sem. Ezt a fűzfaágcsokrot szokták a földhöz csapkodni, mellyel a hagyomány szerint arra kérik az Örökkévalót, hogy bocsásson meg nekik, és az utolsó pillanatban változtassa meg az esetleges kedvezőtlen Ros Hásáná-i beírást és Jom Kipur-i bepecsételést. A fűzfaág levelei ezenkívül az emberi szájat szimbolizálják, mutatva, hogy még az ilyen emberek is imádkoznak, és ezt érdemül tudja be nekik az Örökkévaló. – A szerk.] Ezzel az ember a bűneit lerótta, és ezt eldobták. Ez egy engesztelő nap volt, ez a hashana rábbá [Hósáná rábá (’nagy hozsánna’, az „Ó, segíts” kezdetű ima után elnevezve) – bűnbánó jellegű nap, a hagyomány szerint az utolsó alkalom arra, hogy az emberek megbánják a bűneiket, és ezzel a Jom Kipurkor kiszabott ítéletük megváltozhasson. – A szerk.].

A Szukot hetedik napjának estéjén, vagyis a nyolcadik nap mindenkit felhívnak a Tórához – úgy mondják, hogy fel kell lépjen a Tórához –, és mindenki elmondja az imát, és elolvas egy perikópát, egy szakaszt a Tórából. Olvasnak az első és az utolsó perikópából, és olvasnak a közepéről is. Hát, ez óriási nagy időt vett igénybe, eltartott volna estig, s például egy hitközségnél, ahol volt, mondjuk, 300 zsidó, volt, mondjuk, öt Tóra tekercs, s abból különböző sarokban felolvastak. 15–25 ember elmondta az imát, és senki nem maradt ki a Tóra-olvasásból – ez már meg volt így szervezve. A központba hívták fel az előkelőségeket s a gazdag embereket, a többiek összegyűltek egy-egy sarokban. Mindenkit, aki a 13. évét betöltötte, fel kellett hívjanak a Tórához. Egy ilyen hitközségnél, mint nálunk, Magyarláposon, volt 10–15 Tóra. Utána körmeneteket csináltak a templomban, ezt a kört hétszer kellett csinálni. A templom belsejét járták körbe, a tóratekercseket vitték a karjukban, a haszidok, a nagyon vallásos zsidók nagy énekléssel fejezték ki az örömüket, minden alkalommal táncoltak és énekeltek a Tórával. Ez volt a Tórának az ünnepe [Szimhát Tóra]. Mindenkinek volt alkalma körmenetet megcsinálni. Egy ilyen körmenet náluk eltartott két-három órát. Ez alkalomból a gyerekek csináltak maguknak zászlókat színes papírból, és visszaemlékszem, a zászlónak a tetejére egy almát tettünk, az almába csináltunk egy lyukat, és abba betettünk egy gyertyát, és meggyújtottuk. A gyerekek ezekkel jártak körbe a templomban.

Utolsó nap kiválasztották a három vőlegényt. Volt a Tórának a vőlegénye, a világ teremtésének a vőlegénye, s van egy úgynevezett maftür [Máftir]. [Chátán Torá – aki befejezi Mózes 5. könyvét, Chátán Berésit – aki elkezdi Mózes 1. könyvét, Máftir – aki a Smini Áceretre (Szukotot követő önálló ünnep) vonatkozó részt olvassa fel a Tórából. Egymást követik a Szimhát Tóra-i Tóra-olvasáskor, és mindhárom nagy megtiszteltetés, de csak az első kettőt hívják vőlegénynek. A Máftir az, aki „befejezi” a Tóra-olvasást minden szombaton és ünnepnapon. – A szerk.] Mikor imádkozott ez a három vőlegény, mondjuk, három előkelőség, akkor a nők dobálták dióval, cukorral és mogyoróval. Ez a gyerekek örömére volt, mert ők szedték össze a földről. Ezek mindig gazdag zsidók voltak, és kötelesek voltak a következő három szombaton tésztát, italt hozni a templomba, hogy mindenkit megvendégeljenek. Ez a gyerekek kedvére volt, tele volt az egész templom, s mindegyik szedte a mogyorót, a diót, s tette a zsebébe.

A Tórának az ünnepe egy örömünnep volt a gyerekeknek. Az ünnep két napján szokás volt dióval játszani, a gyerekeknek ez volt a szórakozásuk. Délután összeültek, és voltak különböző játékok. Például az egyik játék a brékli volt. „Brékli” azt jelenti, hogy deszka. Odatámasztottak egy deszkát slégen [ferdén] egy székre, odaálltunk, mondjuk, öten, mindenki ráeresztett egy diót. Ha valakinek a diója összeütközött a másikéval, az nyerte el az összes diót, ami a földön volt. Volt egy másik játék, a „résh”, ez fejet jelent, amikor mindenki beszállt, mondjuk, három dióval. Azokat egy sima területre egymás mellé lerakták, főleg ahol beton volt, ahol pedig nem, ott a rendes földre, és aztán kezdődött a játék, hogy ki dob elsőnek. Az első tett egy diót a diósorhoz. Jött egy második, azt mondja, hogy ő elfoglalt magának egy távolságot, mondjuk öt métert, s az ő dióját letette a diósorhoz. Jött a harmadik, és azt mondja, teszek még két diót hozzá, s elfoglalok utána két métert. Így ment, hogy az kellett dobjon elsőnek, aki utoljára tett le diót, mert az tette le a legtöbb diót. Akkor volt egy olyan öt-hat méter sor dió egymás mellé rakva. A gyerekek előzőleg kiválogatták a leggömbölyűbb diót, lecsiszolták, meglyukasztották, és csepegtettek belé ólmot vagy cint, amivel forrasztják a lemezt. Azért csinálták ezt, hogy nehéz legyen, hogy amikor azt eldobod, egyenesen menjen [guruljon]. Eldobta, s ha eltalálta elöl a sort, akkor az egész dió az övé volt, ha csak a végét találta el, akkor csak az volt az övé. Ez egy nagyon megszokott szórakozás volt, reggeltől estig ezt játszották a gyerekek. Mikor visszagondolok, mindig nosztalgia fog el, hogy milyen ünnep volt ez nekünk. Hazamentünk, tele volt a zsebünk dióval. Nem mintha nem lett volna dió otthon, de ez egy különös dolog volt, hogy én ma nyertem ötven diót vagy harminc diót. A másik, aki elvesztette, az elkezdett sírni, s akkor a többiek adtak neki egy-két diót, hogy ne menjen haza üres zsebbel. Főleg a zsinagóga udvarán játszottunk, mert ott nagy hely volt, de nemcsak ott, hanem különböző lakásoknál. Voltak egyes gazdag zsidók, ahol mondjuk, tíz méter hosszú tornácszerűség volt a ház előtt, és az le volt betonozva. Ezt már csak a gazdag zsidók engedhették meg maguknak, hogy így építsék a lakásukat.

A mi vidékünkön nem termett meg a szőlő. Jöttek máshonnan szőlővel, és árulták, és amit nem adtak el aznap, volt egy üres ház, és oda beraktározták. Nem volt pénzünk, hogy vegyünk. Lehettem olyan 11-12 éves, s egyszer vagy nyolcan mentünk, zsidó gyerekek, s feltörtük a házat, bementünk, s jóllaktunk szőlővel. De nem az volt az igazi probléma, hogy megettünk ott vagy húsz kiló szőlőt, hanem hogy tönkretettük majdnem az egészet. Ez egy szombat délután történt, pedig nem lett volna szabad pont szombaton ilyet csinálni. Persze, a csendőrség hétfő reggel rögtön jött, és akkor felvittek a csendőrségre. Nem lett belőle semmi a végén, elsősorban nem feleltünk a tetteinkért, mert kiskorúak voltunk, és akkor a szülőket kötelezték persze, hogy fizessék meg a károkat. Vagy például hozták a dinnyét száz kilométerekről, nálunk ilyesmi nem termett meg. Óriási nagy halomban voltak, nem tudom, hány vevő körülötte. Odamentünk s kezdtük tapogatni a dinnyéket, s közben vettem egyet, és a lábam között hátradobtam, és ott volt a másik, az elvette a dinnyét, s a harmadik elfutott vele. Vagy volt egy másik csínytevés, hozták a gyümölcsöt, almát, körtét, szilvát átalvetőkben. Olyan hosszukó kosarak voltak, hogy a hátukon hozták be a parasztok, felállították őket, és tettek két követ közéjük, hogy ne boruljanak fel. Ez egy specifikum volt ott, a mi vidékünkön. Egy egész csapat, 10-12-en, addig sétáltunk ott, ameddig az egyik belebotlott egy kosárba, „véletlenül” persze. A kosár felfordult, az almák szétestek. Szaladt az ember vagy az asszony a másik után, hát nem tudta elfogni, mert annyi szekér volt ott a piacon, hogy akárhová, egy szekér alá is elbújt az ember, és nem lehetett elkapni. Addig mi megtöltöttük a zsebünket almával, körtével, szilvával, ami volt. Ilyen csintalanságok voltak.

Magyarláposon vagy 5 és fél ezer volt a lakosok száma. Itt főleg magyarok laktak, körülbelül a 60–70 százalék magyar volt, azért is hívták Magyarláposnak. Körülbelül 18–20 százaléka volt zsidó, a többi román és cigány. Magyarlápos járási székhely volt, bíróság is volt ott. Általában Magyarláposon, ahol körülbelül 900 zsidó élt, az mind vallásos volt, 2-3 kivételével. [Magyarláposon az 1910-es népszámlálás adatai szerint 2700 fő volt a lakosok száma, 1920-ban 2400 fő. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint a lakosok száma szintén 2400 fő volt, és nem egészen 30%-uk, 717 fő volt zsidó – A szerk.] Reggel, este, szombaton templomjárók voltak. Mai szemszögből nézve, elég mostoha életet éltek akkor a zsidók. Volt három nagykereskedő, akik a vidéket látták el élelmiszerrel: liszttel, cukorral, rizzsel stb., edénnyel, gyapottal, vassal, patkóvassal, szeggel, petróleummal. Az egyik ezek közül egy unokabátyám volt anyai ágról Karl Lázár, Mihálynak a fia, ő volt a leggazdagabb.

Ez egy nagyon érdekes dolog volt nálunk, kezdődött körülbelül márciusban, amikor rengeteg bárány volt. A vidék főleg bárány-, illetve juhtenyésztéssel foglalkozott. Óriási nagy legelők vannak a környéken, rengeteg a bárány, rengeteg a sajt. Például elmentem én vagy édesapám, de főleg én, mert akkor már értettem hozzá, megnéztem egy bárányt, meg tudtam állapítani hogy körülbelül ez hat, hét, nyolc kiló, s kezdtem alkudozni, s megvettem. Elmentem, levágattam, lefizettem a díjat a vágásért, lenyúzattam a bőrét és eladtam. Megvettem, mondjuk, 60 lejért a bárányt, fizettem 2 lejt a vágásért, 3 lejt a nyúzásért, az 5 lej. Volt egyik-másik, aki szedte a bárányoknak a belét, szétvágták s korpával összekeverték, azt hiszem, a rucákat etették vele. De nem voltam egyedül, hanem vagy ötvenen voltunk, akik ezt csinálták, hogy felvásárolták a bárányokat. Akkor vettem a báránynak a hátulját, és sétáltam a piactéren, a főtéren. Ott volt három templom: volt a református, a katolikus, és utólag építettek 1926-ban talán egy görög katolikus templomot. És jártunk ott le és fel, s kérdezték: „Na, mennyit kérsz a bárányodért?” „45 lej” – mondtam. Volt három-négy kiló hús. Alkudoztunk, már nagyon értettük a dolgunkat, hogy egyből nem az árát kértük, hanem mindig többet mondtunk 10-15 lejjel, hogy legyen honnan alábbengedni, és eladtam, mondjuk, 30 lejért. Eladtam a bőrét 20 vagy 25 lejért, az 50 lej volt. Vettem 60 lejért, a költségem 5 lej volt, és megmaradt a hús, az eleje, majdnem ingyen. Mi egész nyáron, márciustól kezdve júniusig csak bárányhúst ettünk. Minden ebédnél bárányhúst: tokány, sült bárány, prézlisen bárány, párizsi szeletek, mindenféle – már jött ki a torkomon a bárány. Októberben kezdődött a juh szezon. Voltak a bárányok, amiket nem adtak el tavasszal, s juhok lettek. Akkor elmentem, és vettem, mondjuk, egy 10-15 kilós juhot. Ugyanígy csináltuk ismét: levágattuk, eladtuk a bőrt s a többit, és az eleje nekünk megmaradt. Én mai napig is nagyon szeretem a juhhúst, ez egy delikátesz étel nekem.

Ezenkívül volt egy sakter – ez egy haszid sakter volt. Minden héten elment a vágóhídra, és az volt a feladata, hogy levágott nem tudom, hány marhát. Persze megnézte az állatot, hogy nincs-e valami betegsége: ez abból állt, hogy felfújták a tüdejét, és ha a tüdőben valami kis tébécés hólyagocskák voltak, akkor azt nem volt szabad a zsidók megegyék, az úgymond tréfli volt. A tréflit a keresztények ették. A sakter a vágóhídon speciálisan levágta a marhát, s utána vitték a mészárszékekbe. Volt három zsidó mészáros, akik feldolgozták a levágott marhákat. Berkovits Mendel nagyapám mészárszékébe is vittek. A sakter általában minden pénteken vagy csütörtökön vágta a zsidóknak a majorságot, egy-két tyúkot, libát, amit lehetett, főleg hizlalt majorságot, amelyek zsírosak voltak. Akkor összegyűjtöttek 40-50 liter majorságzsírt bödönökbe, mert nem volt szabad disznózsírral főzni. Az olaj még nem volt nagyon elterjedve, csak az 1930-as évek elején kezdték használni. Volt aztán egy zsidó malmos, akinek volt egy olajprése is, s ő csinálta az olajat. Mintha lenézték volna az emberek azokat, akik olajjal főztek. Mondták is: érződik, hogy ez olajjal főz vagy süt, hogy szegény ember – a liba- meg a kacsazsír nagyon drága volt. Télen, aki szegényebb volt, az vett 8-10 kiló húst, azt kipácolták, mint rendesen a disznót, és felfüstölték, teljesen száraz volt, és ezt egész éven keresztül, hetente egyszer, szerdán, a paszulylevessel ették. Ez egy általános menü volt mindenkinél Magyarláposon: szerdán füstölt paszulyleves. Különben én nagyon nagy paszulyimádó voltam akkor is, most is, képes vagyok hetente hétszer megenni a paszulyt minden formában.

Rengeteg hal volt a magyarláposi folyóban, voltak emberek, akik ezzel foglalkoztak, hogy halásztak. A halat csak a zsidók vették. A halászok nem is mentek be a keresztény családokhoz, amikor árulták a halat. Házról házra jártak, általában mindegyiknek megvoltak a kuncsaftjai. Tudta, hogy Saubernek kell 3 kiló hal, s ő péntek délelőtt ott volt a 3 kiló hallal. Akkor édesanyám megpucolta, kisütötte, és a másik részéből csinált kocsonyát. Csak pikkelyes halakat ettünk, nem volt szabad enni csukát, mert az ragadozó hal.

Volt hat kiskereskedő és két nagykereskedő, akik darabszámra is árultak. Édesapám is kiskereskedő volt. Minden héten megvette a két zsák lisztet, egy láda cukrot – a kockacukor ládákban volt, a kristálycukor nem volt akkor még nagyon divatos, hanem a kockacukor. Vett 300 liter petróleumot, 50 kiló rézdrótot, rizst, kávét, mindent. Mindeniknek megvolt a körzete, főleg zsidók, de keresztények is jártak a zsidó boltokba. Keresztény üzlet egy volt, egy román, de az tönkrement. 70 százaléka a vásárlóknak hitelre vásárolt. Ez a következőképpen történt: bejött az egyik, volt egy kis könyvecskéje a vásárlónak – azonkívül volt a kereskedőnek is egy nagy könyve –, s mondta, hogy „Kérek két kiló nullás lisztet, négy kiló négyes lisztet, egy kiló rizst, egy kiló cukrot, két liter petróleumot stb. Akkor ezt mind beírták mindkét könyvbe. A hónap végén jött mindenki és elszámolt, általában rendesen.

Volt két deszkaraktáros, deszkát árultak, volt két asztalos, volt öt szabó, volt egy zsidó orvos, volt három zsidó ügyvéd. A többi zsidó egyik napról a másikra élt. Éspedig mivel tartották fönn magukat: csütörtökön kimentek a magyarláposi piacra, tojást vásároltak fel – akkor nem voltak még tojásgyárak. Minden héten a vásárnapkor, csütörtökön jöttek be a parasztok a vásárra, s tojás árultak, eljöttek ötven tojással 20–25–30 kilométerről is. Akkor, emlékszem, 25 bani volt egy tojás. Az ember megnézte, milyen nagy a tojása, megvett egy nap 3000–4000 tojást 20 baniért. Voltak két méter hosszú és fél méter széles, fél méter magas ládák, egy ilyen ládába 1200 tojást raktak be, annyi volt a szabvány, szénával, szalmával vagy forgáccsal kitömték, s úgy nem törtek össze olyan könnyen, mint a mai tojások. Mindezt gyorsan kellett csinálni, mert nagy munka volt. Akkora szakértelemmel csinálták, hogy hat darab tojást fogtak egyszerre a két kezükben. A ládát leszegezték, leabroncsozták vékony kis abronccsal, délután jöttek Désről a nagykereskedők, három-négy ilyen láda tojást kifizettek nekik, és az a 10 bani, vagy 5 bani volt a keresete annak, aki felvásárolta a parasztoktól. A lakosság nem tudta felvásárolni az összes tojást, mert mindenkinek volt odahaza tyúkja. Nálunk is volt öt–nyolc tyúk, tehát nem kellett vásároljunk, mindenkinek volt tojása. A parasztok nem volt kinek eladják, mert nagyon kevesen vettek, így jöttek ezek a kereskedők, és ezek vásárolták fel. Ezek mind exportra mentek. Ilyen volt legalább vagy 30 család, aki ezzel foglalkozott, megéltek, de gyengén éltek.

Én rövid ideig dolgoztam az apám mellett, úgy 12-13 éves koromig, utána aztán elkerültem a rabbiképző intézetbe [azaz: jesivába került]. Volt, aki ott maradt az apja mellett dolgozni, voltak olyanok, akik utazók lettek, és különböző cégeknek utaztak. Voltak ilyen lapok darab szövetekkel, amiket mintáknak neveztek, 100–120 lej négyzetmétere, elmentek mindenkihez s megmutatták. Ezt adták részletfizetésre is. Ebből meg lehetett élni. Mások – inkább fiatalok – megbízásokat kaptak, amikor kellett valamit intézni a megyeszékhelyen. Beutazni Désre nem volt gyerekjáték, jövet-menet belekerült körülbelül 100 lejbe, ami négy napi napszámnak volt az értéke. Tehát nem lehetett minden kicsiségért elmenni Désre, például a fináncokhoz vagy ha gyógyszert kellett hozni [Szolnok-Doboka vm.-nek – Magyarlápos ebben a vármegyében volt –, Dés volt a székhelye (megyeszékhely és járási székhely is egyben), s maradt is megyeszékhely. A városnak 1920-ban 12 500 lakosa volt. Dés légvonalban kb. 45 kilométerre van Magyarlápostól. – A szerk.].

Nálunk nem volt villany, csak 1938-ban lett, akkor is egy olyan improvizált valamit csináltak. Volt egy gőzkazán, amit fával fűtöttek és rá volt kapcsolva szíjakkal egy dinamó, ami az áramot fejlesztette. Innen vezették a villanyt a hivatalokba, üzletekbe. Ez csak este és reggel volt. Akkor volt már rádió. Az első rádiója az egyik gazdag unokabátyámnak volt. Sosem fogom elfelejteni, mikor én 6 éves voltam, megengedte, hogy rátegyem a fülhallgatót a fülemre és hallgassam. Csak a fülhallgatón keresztül lehetett hallani, de attól még ketten is, hárman is tudták egyszerre hallgatni, összekapcsolva három fülhallgatót. Ezek a rádiók akkumulátorral mentek, s az akkumulátort időről időre fel kellett tölteni. Désen volt villany, és ott lehetett feltölteni. Volt olyan, aki nem csinált egyebet, hanem azzal foglalkozott, hogy minden héten összeszedett ötven akkumulátort, elvitte szekérrel Désre. Két nap múlva ment, visszahozta őket, s vitt más százat, és ez mind így ment. Ez is egy foglalkozás volt.

Az ember találékony volt, és megkereste, hol lehet valami pénzt keresni. Voltak, akik felvásárolták az almát már a fán: volt valakinek húsz fája, ott dolgoztam én is, egyszer leszállok a létráról, s épp felvásároltak ott két vagy három vagon almát. Ezt le kellett szedjük, szépen szortírozni ládákba, exportra.

Magyarlápostól öt kilométerre volt egy bánya. Volt egy réteg, amelyik azzal foglalkozott, hogy kibányásztak egy olyasmit, mint a celofán, ami abszolút hőálló. A darabokat felhozták a bányából, és le kellett tisztítani, voltak olyan vastag darabok, hogy azt húszba, ötvenbe is el kellett hasítani. Egy fél milliméter vastagságú lemez kellett legyen. És ezeket exportálták. Úgy hívták románul, hogy „mica” [Valószínűleg a csillámpalára gondol Sauber Bernát – A szerk.]. Két vagy három helyen volt ilyen csak az országban. Főleg szigeteléseknek tették, vagy ahol fel volt hevítve 200 fokos kazán vagy olvasztókemencék, s akkor még nem volt olyan hőálló üveg, és ezeket használták kémlelőnyílás elzárására. Nagy cikk volt, egy unokabátyám foglalkozott ilyesmivel, ott is dolgoztam, mert nem volt más munkalehetőség.

Három kilométerre Magyarlápostól volt egy román kolostor, egy mănăstire, fönt a hegyen. Én voltam ott kétszer vagy háromszor, négykézláb kellett felmászni. Augusztusban, Mária Mennybeszállásakor [mennybemenetelekor] 100–150, 300 kilométerről gyalog jöttek az emberek, egy-egy faluból 30–50 ember. Egy hétig tartott ez a vándorlás [zarándoklás]. Általában nagy melegek voltak, s akkor csináltunk limonádét, cukorral vegyített zaharinnal, s azt árultuk.

A zaharin egy másik kereskedés volt, mert azt nem volt szabad árulni, mert sokkal olcsóbb volt mint a cukor, és cukormonopólium volt. Volt egy zsidó öregasszony Magyarláposon, akinek [Máramaros]Szigeten keresztül Csehszlovákiából hozták a csempészek a zaharint. [Máramarossziget Kárpátaljával határos, Kárpátalja pedig 1920 és 1939 között Csehszlovákia része volt. – A szerk.] Mindig foltozott, elég piszkos köténnyel, és mindig zsebre vágott kézzel állt ki, volt egy kis üzlete, s az elé. A ruhának volt két zsebe: akkor a zaharin szemeket papírcsomagokba tették be, össze volt hajtva egy kis tasakba. A cukor nagyon drága volt, és azt nem vették. Csehszlovákiában olcsóbb volt a cukor, a román cukrot csempészték vissza ide Romániába, amit innen exportáltak. Már nagyfiú voltam, úgy 17 éves, és megcsináltam én is, hogy a vénasszonytól vásároltam zaharint. Nem mindenkinek adott, de engem már ismert. Ez nem olyan zaharin volt, mint a mai, úgy nevezték, „ezerédes”, és úgy nézett ki, mint a rizs. Abból betett az ember kettőt egy fél liter vízbe, s abból egy hétig kávét, tejeskávét, mindent lehetett édesíteni. A cukorhoz képest aránylag nagyon olcsó volt, s nagyon jó volt. Aztán elmentem [Máramaros]Szigetre: egy rossz cipő a lábamon, egy rossz nadrág, egy rossz zakó, egy rossz ing, és vettem magamhoz egy libát. Átmentem Csehszlovákiába, ott eladtam a libát, abból a pénzből felöltöztem, és eldobtam a régi ruhákat. Olyan drága volt akkor az élelem Csehszlovákiában, hogy egy liba árából az ember felöltözött kalaptól egészen zokniig, cipőig.

Egy másik árulta a Csehszlovákiából csempészett tűzkövet. Akkor nem volt szabad használni az öngyújtót, mert gyufamonopólium volt. [A két világháború között a román gazdaságpolitikára jellemző volt, hogy bizonyos árucikkek (só, petróleum, gyufa stb.) hiánya miatt, azok árusítása állami monopólium volt. – A szerk.] Ha elkaptak valakit, hogy árulja, megbüntették. Dohányt sem volt szabad árulni. De amíg a parasztok a dohányleveleket szárították és utána beszolgáltatták az államnak, ügyeltek rá, hogy eltegyék egy részét maguknak és eladják. Aránylag drága volt a cigaretta, és az ember vette a dohányt, felvágta. A cigarettapapírt szintén csempészték Csehszlovákiából, mert Romániában nem voltak képesek cigarettapapírt gyártani. Olyan vékony volt, mint a mai cigarettának a papírja, s abba tették a szárított dohányt.

Most rátérek egy szociális problémára: volt legalább 150 ember Magyarláposon, akiknek szinte egyáltalán nem volt keresetük. Nyugdíjas nem létezett, akkor csak azok kaptak nyugdíjat, akik a csendőrségnél dolgoztak, vagy a városháza alkalmazottai voltak, és nyugdíjazták őket. Ha valaki a kereskedőnél segéd volt, mikor már nem dolgozott, mi történt ezekkel az emberekkel? Akkor nem voltak ezek a nemzetközi zsidó világszervezetek, amik finanszírozták volna, mint ma. A zsinagógában minden imánál, reggel és este, volt két-három vallásos ember, aki nem csinált egyebet, mint mindenikhez ment a markával, összeszedtek ott egy hét alatt annyi pénzt, hogy a szükséges élelmet tudják biztosítani annak, akinek nem volt keresete. Többek között édesapámnak is volt annyi része ebben [a helyi segélyszervezetben], hogy kapott egy listát, hogy ennek s ennek három gyereke van, ennek négy gyereke van, ennek öt gyereke van, ennek nyolc gyereke van, s akkor kell neki ennyi fehér liszt, ennyi cukor, ennyi petróleum, ennyi rizs, kell két talp, mert kellett talpaltatni a cipőket vagy foltozni. Akkor megbíztak egy embert, aki hazavitte ezeket mindenkinek. Ezt a hitközség szervezte meg, ott csinálták meg listát, tehát maga a hitközség tartotta fenn ezeket az embereket abból az összegből, amit a zsinagógánál adományokból összeszedtek. A hitközség fizette az áru ellenértékét. Ha meghalt valaki a családban, akkor már nem kaptak öt kiló lisztet csak négyet. Soha senki sem tudta, hogy mit vittek másnak, és honnan kapja ezeket. Ezek az emberek ebből éltek: kapott 3–5 kiló húst, attól függött, hányan voltak a családban. Majdnem 30 százaléka a zsidóságnak erre volt rászorulva. Nagyon sok szegény volt.

Csak egy esetre emlékszem, amikor valaki kitért a zsidóságból. A Markovits család nagyon vallásos család volt. Volt egy kis bodegája, árulta az ásványvizet és a tésztákat. A lánya ott dolgozott az üzletben. Nagyon szép lány volt. És volt egy perceptor, egy jóképű román ember, a fináncoknak a főnöke – egykorúak voltak, vagy egy pár évvel idősebb volt nála –, s belészerettek egymásba. Egy nap a lány eltűnt, keresték mindenhol, s hónapokon keresztül nem lehetett tudni, mi történt vele. A végén valamelyik szomszéd elárulta, hogy a perceptornak a házában van. Sőt a házban eskették meg őket, jött a román pap, és megeskette. Teljesen tönkrement az egész család. A zsidó részére egy kitért zsidó annyit jelent, mintha meghalt volna. Az egész hitközség nem beszélt csak arról, hogy mi történt – ki volt a zsidóságból közösítve. Meg a családból abszolút kitagadták, és semmilyen kapcsolatot nem tartottak vele. Nekünk, gyerekeknek ez egy nagy dolog volt, hogy egy zsidó lány vagy egy zsidó fiú elvegyen egy keresztényt, ez egyenlő volt azzal, mintha teljesen meghaltál volna. (S érdekes, megmaradt az asszony, nem deportálták, két gyereke van. Ő meghalt már, vagy hat évvel volt idősebb nálam.)

Volt egy híres rabbidinasztia, a Teitelbaum család [lásd: Teitelbaum dinasztia], ők [Máramaros]Szigetről származtak. A mi rabbink is ebből a dinasztiából származott, és volt egy unokaöccse, aki Szatmáron [Szatmárnémetiben] volt kb. 1933-ban–1934-ben, Rebbe Jajlis így hívták. Nagykárolyból került Szatmárra [Szatmárnémetibe], annyi hívet szerzett magának, hogy világviszonylatban híres volt, jöttek hozzá Amerikából, Svájcból. De a mienk is ugyanolyan vallásos volt, ő is haszid rabbi volt. Ez a rabbi idős ember volt, emlékszem, hogy gyerekkoromban már 60 éves volt, és rá 10-12 évre meghalt. Szakálla volt és prémes sapkája, mint a lengyel bojároknak, úgy hívták, hogy strájmli, a lengyel haszidok viselték. Fekete kaftánja, fehér harisnyája és félcipője – akkor egy fogalom volt a félcipő. Akkor mindenki száras cipőt vett fel. A félcipő egy olyan fekete cipő volt, mint amiben a parasztasszonyok járnak, csak az övéké gumiból volt, de ez persze bőrből volt. A veje a bíró volt, vagyis a dájen. Volt még két fia, az egyik Magyarországon, a másik Csehszlovákiában volt rabbi, nem emlékszem a nevükre.

A rabbi feleségének voltak feladatai, például házasság előtt ő vitte be a menyasszonyt füröszteni a mikvébe. Volt mikve Magyarláposon, minden péntek délután lehetett menni. Ez volt az élvezet, mivel fürdőszoba nem volt az egész községben. Ott volt 16 fakád melegvízzel, először ott mosakodtak. Utána volt egy nagy bazin [medence], amelyikben az ember alá kellett aztán merüljön. Nem lehetett egyenesen a bazinba bemenni, csak egy esetben, az őszi ünnepekkor. Az őszi ünnepekkor, hét nap reggel 4 órakor kellett felkelni, s el kellett menni a templomba, hogy vezekeljen az ember. Hosszú imákat kellett ott elmondani, s akkor kötelező volt elmenni a mikvébe, s akkor nem mentek mosakodni, hanem egyenesen bementek a bazinba, s háromszor alámerültek a vízben, megtörülköztek és eljöttek. A nőknek külön napjuk volt, amikor mikvébe mentek. Ők minden hónapban kellett menjenek, miután a havi menstruációnak vége volt. Nagyon szigorú volt. A férfi, a törvény szerint, nem volt szabad elfogadjon egy pohár vizet a felesége kezéből a tisztátalan periódusban, hogy nehogy megkívánja a feleségét. Ez nálunk a családban is be volt tartva.

Ha valami problémája volt az embernek, az első, akihez ment, az a rabbi volt. Mindenki ment. Akármilyen peres ügy volt, a rabbi rendezte, de nem emlékszem, hogy a családomban lett volna ilyen eset. Például valaki tartozott nekem ötszázezer lejjel, s akkor megegyeztünk, hogy menjünk bíróságra, vagy menjünk a rabbihoz. Ha beleegyezett valaki, hogy megy a rabbihoz, ott nem volt apellátum. Ha a rabbi azt mondta, fehér, az fehér volt, ott nem lehetett fellebbezni, és be is kellett tartani. Általában az emberek komoly dolgokkal mentek a rabbihoz, és a rabbik általában elég lojálisan viszonyultak a dolgokhoz. A magyarláposinak a vejét Grossnak hívták, ez volt a dájen. Az anyám, miután a tyúkot a sakterrel levágatta, hazavitte és felvágta, és ha volt benne valami elváltozás, akkor el kellett mennie a dájenhez. A dájen megnézte, hogy meg szabad-e enni vagy nem szabad. Ha nem szabad, akkor el kellett dobni. Azért volt bennük emberség: amikor egy szegény ember odament pénteken, és volt valami a tyúkjával – a dájen tudta, hogy hány gyerek van a családban –, s akkor azt mondta: „Vágd ki ezt, dobd el, és edd meg a többi részét”.

Miután 5 éves lettem, rendesen héderbe, zsidó iskolába jártam. A zsidó iskola abból állt, hogy csak hébert és vallást tanultunk. Általában 6 éves kortól kezdve jártak héderbe, egészen körülbelül 14 éves korig. Volt aki bár micvá után is még járt, aki akart, ment jesivába. A lányoknak nem volt szabad héderbe járni. De volt a melamed, a tanító, akinek a lakásán a felesége tanította a lányokat írni-olvasni héberül. 20-30 lány, különböző órákban mentek. Naponta 2-3 órát tanították őket. Ők nem tanulták a perikópát, ellenben a 613 parancsot [A Talmud ennyire bontotta föl a Tóra parancsait; 365 az elrendelő és 248 a tiltó parancsolat. – A szerk.], amit egy zsidónak be kell tartani, azt a lányoknak is meg kellett tanulniuk. Megtanultak imádkozni is, főleg a szombati és az ünnepi imákat. Nagy felelősségük volt az asszonyoknak az előírásoknak a betartásában és a gyerekek nevelésében.

A gyerekek a héderben kezdik megtanulni az írást, olvasást héberül. A gyerek ahogy a korral halad, a tanításnak van több fokozata. Körülbelül az első évben megtanulja a betűket, megtanul írni, megtanul olvasni. Nagyjából kap tájékoztatást az ünnepekről, hogy mi a jelentőségük. Másodéven már kezdi a heti perikópát. A Tóra fel van osztva 54 részre, s minden héten van egy rész. Az első héten tanulják azt, hogy Isten hogy teremtette a világot, Ádámot, Évát, mit csináltak stb. Utána jön Noé és így tovább, egészen addig, amíg egy év alatt ezt az egészet megtanulja. Úgy volt a tanulási módszer, hogy elolvastam héberül, és rögtön kellett fordítsam jiddisre. Például ‘Berésit bárá Elohim ét hásámájim veét háárec’. Azt mondja: Először az Isten megteremtette az Eget és Földet – és rögtön lefordítom. Utána azt mondja: ‘vájhi mávdil béjn májim lámájim’ – szétválasztotta a vizet a földtől [Helyesen: szétválasztotta a vizet a víztől. – A szerk.] –, tehát így kellett ezt megtanulni. Körülbelül 10-15 oldal egy ilyen perikópa, egy ilyen történet, s ez így ment. Semmiféle magyarázatot nem tanultunk, csak szó szerint megtanulta a gyermek. Mikor már harmadik-negyedik évben voltunk, akkor kezdtük a Rásit tanulmányozni. A Bibliának sokféle magyarázata van, ami benne van a bibliai olvasókönyvben: a főmagyarázója Rási, az egyik leghíresebb tudós, híresebb volt, mint Maimonides, aki az egész Tórának a magyarázatát megírta. [Pontosabban Rási a Misnához írt kommentárt, Maimonidész híres kommentárja a Misné Tóra. Lásd: Maimonides. – A szerk.] De kevesen tanulmányozták, mert elég nehéz volt. Az egész magyarázat elég absztrakt és a mondatszerkesztése is nehéz volt. A harmadik évben kezdtük tanulni már a Talmudot. Mindezt a héderben tanultuk, héberül.

A rendes állami iskolába 6 évesen kezdtem el járni. Magyarláposon két keresztény iskola volt, egy katolikus és egy református. Oda nem vettek be senkit, csak azokat a gyerekeket, akik az illető felekezethez taroztak. A románoknak nem volt felekezeti iskolájuk, ők az állami iskolába jártak. Természetesen muszáj volt nekünk is román iskolába menni. Ez nyolc évre rá volt, miután Erdély Romániához került [lásd: trianoni békeszerződés], a szüleim alig tudtak egy pár szót beszélni románul, elég nehéz volt nekünk is az iskolában.

Reggel 6-tól 7-ig bementem a héderbe, az első volt az imádkozás, az eltartott egy fél órát. A másik fél órában tanultuk a heti perikópát. Pontosan úgy imádkoztunk, mint a templomban, volt egy előimádkozó, s a többiek utána mondták. Nem volt akkor iskolatáska, hanem mi összefogtuk dróttal a könyveket – vagy két könyvünk volt akkor –, és 7-kor mentünk az iskolába, mert kezdődött a tanítás 12-1 óráig. Délután hazamentünk, ebédeltünk, s utána megint bementünk a héderbe, este 6-7 óráig ott voltunk. Körülbelül naponta 7-8 órát tanult minden gyerek, ez kötelező volt. És ezt általában minden családnál betartották. Voltak tanítók, akik speciálisan erre voltak kiképezve, úgy hívták, melamed. Persze, az értelmezését a Talmudnak nem csinálták olyan nívón, mint a jesivában. Nem voltak olyan kis padok, mint az iskolában, hanem egy hosszú asztal volt. Az asztalnak az egyik részénél állt a melámed, a tanító, s mi sorban ültünk vele szemben. Mindegyiknek megvolt a kis könyve. Minden évben Kolozsvárt megjelent a heti perikópa, a Tóra 54 része. Ebben benne volt a Tóra, benne volt a Targum – ez a Tóra lefordítva arameus nyelvre –, és alatta Rasi magyarázata. Ez éveken keresztül ment. Ugyanazt tanultuk, minden évben megismételték. Nekem például volt már vagy 3 kiadású perikópám, de mindenik ugyanolyan volt. Emlékszem, mindig 3 lejbe került, körülbelül olyan formátuma volt, mint amilyen egy nagyobb füzet.

Szombaton volt, amikor a zsidó iskolában gyűltünk össze, vagy volt, amikor a rabbihoz mentünk, és ő hallgatott ki. Rendszerint ebéd után 2 vagy 3 órakor voltunk ott. A rabbinak volt egy nagy szobája, az a padlótól egészen a szoba tetejéig tele volt könyvekkel. Nem lehet mondani irodának a helyiséget, hanem ahol éjjel-nappal tanulmányozta a könyveket, inkább egy dolgozószoba volt. Nem is tudom, hogy mi volt ott összegyűjtve. Egyebet nem csinált egész nap reggeltől estig, csak állandóan a különböző Tóra, Talmud vagy Kabbala kiadványokat, magyarázatokat tanulmányozta, és kommentárokat is írt. Ez egy könyvtár volt tulajdonképpen, nem is jön az embernek, hogy elhiggye, hogy a rabbinak volt körülbelül – hogy ne mondjak sokat – 1200 héber könyve. Eljött szombat délután, és sorra vette mindegyiket, na, te ezt a részét magyarázd meg, te azt a részét. Amikor a rabbi nem ért rá, valamelyik Talmud-tudós hallgatott ki. Voltak ilyen tanult zsidók, akik a jesivában tanultak, de nem lett belőlük rabbi, hanem megmaradtak laikusoknak, de viszont nagyon alapos tudásuk volt, s ezek hallgattak ki bennünket. Akkor az iskolába, a héderbe mentünk. Mindegyikünket külön-külön kihallgattak. Magyarláposon én kijártam mind a 4 évet a héderben.

Volt a rabbinak egy rabbiképzője, mindig volt vagy 50 fiatal bóher, és ő tartotta az előadásokat, és ő is hallgatta ki, mert minden héten kihallgatták őket, és jegyeket adtak. A héber betűk betűszámának megfelelően adtak jegyeket. Ezeknek a bóhereknek volt egy menzájuk, egy otthonuk, ahol laktak. Elég nehezen tartották fenn magukat, mert a hitközségnek nem volt erre pénze, hogy ezt finanszírozza. Hanem azt csinálták a tanítványok, hogy nyáron, amikor kezdődött az aratási szezon, járták Erdélynek ezt a részét: rengeteg zsidónak volt cséplőgépe. Elmentek, összeszedtek két vagon búzát és eladták, feladták a vonaton, és ebből tartották fenn a menzát. Voltak köztük gazdagabb fiúk, akik fizettek azért, hogy ott tudjanak tanulni. Mindenki kapott egy ételbont, minden napra háromnegyed kiló kenyér volt, reggelire volt egy tejeskávé, ebédre volt egy paszulyleves, nem tudom, mivel, vagy egy húsleves egy hússal vagy laska vagy gríz. Volt egy kantinjuk, és ott ettek. Azonkívül szombaton nem ettek a kantinban, mert szombaton nem volt szabad főzni. Akkor el voltak osztva, és családokhoz mentek ebédelni. Nálunk is minden szombaton ott ebédelt egy-két diák. Reggelit nem volt szabad enni, mert imádkozás előtt nem volt szabad enni semmit, de délben ebédeltek.

Délután a rabbi szervezett egy közös asztalt a szombat kimenetelére, ami speciális dolog volt. Ezek a vallásos zsidók mind ott voltak, rengeteg szakállas zsidó volt, mert aki nagyon vallásos volt, annak szakálla volt. Ezek odaültek az asztalhoz. Általában halat csináltak, de nem sütve, hanem halkocsonyának, egy kb. másfél kilós kocsonyás halat előkészítettek, és a rabbi elé tették az asztalra. Mindenki elment kezet mosni, s utána a rabbi áldást mondott az ételre. Három vagy négy tál ilyen kocsonya volt, de senki sem nyúlt hozzá, amíg a rabbi meg nem ette a halnak a fejét. Miután mind a három halnak megette a fejét – ez volt a szokás –, akkor a tálat a hívek elé tolták és mindenki vett belőle egy darabot. A többiek, mindenki, ahogy tudta marta, egyik nagy darabot vett ki, másik kisebbet, ismét a másik a farkát. Ezt az ételt, ami után mindenki kapott, ezt úgy nevezték héberül, hogy sirájim – a rabbinak a maradéka. Volt más étel is, de ez volt a jellegzetessége, meg volt egy pohár pálinka utána vagy egy pohár bor. Az imakönyvben megvannak a szöveges énekek, amiket akkor el kellett énekelni a szombat tiszteletére. Utána volt az imádkozás, a szombat kimenetele. Én is részt vettem ilyen vacsorákon 11-12 éves koromtól, de még a bár micvá előtt is. Mi ezt úgy vettük, hogy ez természetes. Legalábbis olyan 15 éves koromig én nagyon hittem mindenben.

A vallásosak nagyon tartották a vallást. Például húsvétkor [lásd: Pészah] nem volt szabad enni olyan dolgot, amelyik kelt, amelyikben élesztő van. Nálunk, Magyarláposon az volt a szokás, hogy egy földbirtokostól megvettek két vagon búzát, kitakarították a malmot, leőrölték, és ebből csinálták a pászkát [lásd: smire macesz]. A pászkasütés általában négy hétig tartott az egész hitközségnek. Úgy történt, hogy volt egy megfelelő nagy helyiség, és ott volt egy vizes ember, volt egy lisztes, volt egy dagasztó, voltak, akik serítették [sodorták], volt, aki egy speciális szerkezettel lyukasztotta [a tésztát], volt egy, amelyik odanyújtotta a kályhához, a másik berakta a kemencébe, és aztán kivette. A víz nem tudom hány méterre kellett legyen a liszttől. Volt mondjuk 30 asszony, 30 szeletre felvágták a tésztát, tehát 30 pászkát, speciális deszkákon. Annyit dagasztottak, amennyit egyszerre felsirítettek [A nyers tészta nem állhat 18 percnél tovább, mert akkor elkezd erjedni, ha nem sütik meg. – A szerk.], nem volt szabad megmaradjon. Volt egy felügyelő, aki, miután felserítettek egy adagot, akkor citlinggel – ez egy magyar szó, egy darab vas, aminek van egy kis éle – szépen letakarította, levakarta a deszkákat, nehogy maradjon egy kicsi belőle [a nyers tésztából], mert az már kel. Ilyen szigorú volt a készítés, hogy a húsvéti pászka tényleg megfeleljen a szabályoknak.

A rabbinak a pászkát a következőképpen kellett csinálnia: összegyűjtötte az egész jesivát – rövid ideig a magyarláposi jesivába is jártam a héder után –, az összes gyereket egy nagy terembe, ahol hosszú asztalok voltak. A búzát leraktuk az asztalra, és mint ahogy választják a rizst, úgy kellett kivenni minden egyes búzaszemet, amelyik ki volt csírázva, mert az már nem volt jó. A rabbinak csak férfiak csinálták a pászkát, kezdve a dagasztástól egészen a serítésig, nők nem volt szabad hozzányúljanak. Igaz, jó vastagok voltak a pászkák. S ezzel mit csinált a rabbi? Mindkét széder estére kell három pászka, s akkor küldött minden gazdag vagy nagyon vallásos családnak hat pászkát. Voltak a gazdagabb, jómódú zsidók, mondjuk, ötven család, ezek annyi pénzt adtak, hogy a rabbi ebből majdnem egy évig megélt. Jelképesen adták a pászkát, hogy evvel honorálják az adományokat.

Édesapám mindenképpen azt akarta, hogy vallásos legyek, és lehetőleg, ha nem is rabbi, de valami egyházi teendőket el tudjak látni. Az első másfél évet ott voltam a magyarláposi jesivában, utána aztán édesapám nem akarta, hogy ott maradjak, mert tudta, hogy ha Magyarláposon vagyok, akkor nem fog menni a dolog. A székelyhídi [Székelyhíd Bihar vm.-ben volt; nagyközség – A szerk.] volt a legelőkelőbb jesiva Romániában, és onnan jöttek ki a nagy rabbik – ez volt édesapámnak a rögeszméje. Nagykárolyban és Szatmáron [Szatmárnémetiben] voltak ezek a nagy rabbik [Mindkét település Szatmár vm.-ben volt. – A szerk.], de nem is rabbi volt a címük, hanem csodarabbik [lásd: cádik] voltak ezek. Ezek azzal foglalkoztak, hogy böngészték a Szentírást, a különböző tanulmányokat, különböző törvényeket. A székelyhídi rabbinak is ez volt a specialitása. Egy világi rabbi volt, és tanított rabbikat, saktereket is, akik odakerültek. A Kabbalához én hozzá se szagoltam, pedig elég jó tanuló voltam.

Elküldött édesapám Székelyhídra az unokaöcsémmel, Nemes Jasszival együtt. Lehettem olyan 14 éves, amikor elkerültem. Elég sokba került az ottlétem, ott is rendes menza volt, meg körletekben laktunk, amíg jött egy gazdag amerikai zsidó, és épített egy nagyon szép, emeletes internátust, és oda bekerültünk. Ott voltam két és fél évig. Dr. Rosner volt ott a rabbi, az egyik legműveltebb rabbi volt akkor az országban. Bécsben volt héber egyetem, és ott tette le a doktorátusát is. Ugyanaz a rendszer volt, mint Magyarláposon, a rabbi magyarázott. Ott megmutatkozott, hogy milyen réteghez tartozott az ember. A gazdag zsidó fiúknak volt külön menzájuk, azok állandóan libahúst, tepertőt, libamájat ettek, amit ott csináltak nekik a külön menzájukban. Nekünk, középosztálynak és a szegényeknek, naponta körülbelül egy kiló kenyeret adtak, azt beosztottuk. Tejeskávé volt a reggeli, délben volt egy elég konzisztens ebéd, és volt vacsora. Természetesen minden kóser volt. Ott megismerkedtem nagyon vallásos zsidó fiúkkal. Én is vallásos voltam, de nekem nem volt hosszú pájeszem, hanem csak egy kicsi volt, s azt mindig a fülem mögé raktam. (Szakállam soha nem volt, hanem csak bajuszom, főleg 1940 után Észak-Erdélyben a bajusz volt a divat, Magyarországon nem.)

Székelyhídon a jesivában már nem foglalkoztunk a heti perikópával, azon már túl voltunk, hanem magának a Talmudnak a tanulmányozásával. A rabbinak voltak olyan jó nagy formátumú könyvei, jó vastagok voltak, azt elővette. Egy dolgot kiragadott belőle, például a Gitn-t [a Talmud Gittin nevű traktátusa], a válást. Mik a szabályok ahhoz, hogy egy zsidó el tudjon válni a feleségétől? Olyasmi, hogy a feleség a férjétől elváljon, nem létezett, csak a férj válhatott el a feleségtől [lásd: válás]. Erről 250-300 nagy oldal volt. Annak is volt két vagy három magyarázata. Nem úgy volt, hogy az ember veszi, elolvassa, s egyszerűen magyarázta, hanem minden egyes részéhez kellett külön egy magyarázatot adni, ami nem volt benne a szövegben, hanem dedukció alapján kellett ezeket elmondani. A rabbi ezt előadta, de nem jegyzeteltünk, csak az ember figyelte a rabbi előadását. Az volt az érdekes, hogy nem voltak leírva sehova sem ezek a magyarázatok, hanem ezek maguktól jöttek. Annak, aki a jesivát végigcsinálta, nem mondom, hogy szóról szóra, de a magyarázatoknak a lényege annak mindegyiknek az volt. Akár Szatmárra [Szatmárnémetibe] ment el az ember, akár a vizsnici [Vizsnyica – Czernowitz/Cernăuţi közelében lévő helység. – A szerk.] vagy a tasnádi [Szilágy vm.] jesivába, vagy akár a székelyhídi jesivába, nagyon kevés eltéréssel, de ugyanazok a magyarázatok voltak. Én ezen sokszor csodálkoztam, hogy hogy lehetett. Az is igaz, hogy ezek nem egyszer, hanem ötször-hatszor, tízszer is áttanulmányozták a könyveket. Volt, nem tudom, 70 könyv, amit négy-öt éven keresztül végigtanultak. Voltak a kezdők, aztán a másodévesek, majd a haladók, s utána azok, akik már az utolsó években voltak, akik már effektíve tudtak is tanítani.

Mi együtt tanultunk. Egy kampuszfélében laktunk. A tehetősebb zsidó fiúk kivettek egy szobát, egy szobában volt négy-öt ágy, ott aludtak. Voltak ilyen nálamnál öt-hat évvel idősebb diákok, aki ugyancsak a jesivába jártak, a bóherek – igazság szerint a bóher azt jelenti, hogy fiatalember. Úgy nevezték őket, házr-bóher. A „házr” ismétlést jelent, ő volt az ismétlő bóher. A bóher már végigjárta a jesivát, négy-öt-hat éven keresztül, ezek már majdnem olyan nívón tudtak tanítani, mint a rabbi. Mellettünk volt egy-egy idősebb bóher, ő ismételtetett a diákokkal. Reggel elmentünk imádkozni, ha a rabbi tartott előadást, akkor végighallgattuk, utána hazamentünk, és délig vagy 1-2 óráig négyen, illetőleg a bóherrel öten vagy hányan voltunk, kezdtük sorra, s majdnem kívülről meg kellett tanulni, ami az előadáson volt, mert minden hétvégén, a pénteki nap folyamán mindenkit kihallgatott a rabbi. Illetve már csütörtök délután kezdődött, és péntek délig tartott. Mindenki el kellett menjen, hogy meghallgassák, és minden alkalommal jegyet kapott. Volt a kicsi alef, az volt az elégséges, a közepes alef, az jó, a nagy alef az nagyon jó. Ez a 3 osztályzat volt. Volt egy ilyen regiszter, név szerint be volt írva héberül mindenki, s ő bejegyezte, hogy milyen jegyet kaptál. Ez volt a módszere az ottani tanításnak. Olyasmi nem létezett, hogy valakinek ne legyen elégséges a tudása. Azért nem lehetett, mert főleg olyanok kerültek oda be, akiknek volt hozzá tehetsége és feje. Ha nem, akkor hiába beszélhettek hozzá öt napig egy szakaszról, mert úgysem tudta volna felfogni. Csak olyan fiúk mentek oda, akik elsősorban vallásos szülőknek a gyerekei voltak, és azok közül is azok, akik erre képesek voltak. Aki nem volt képes, az hiába ment oda, mert azt két-három hét múlva eltanácsolták, hogy tanuljon egy mesterséget. 1933 közepén kerültem ebbe a jesivába, és két és fél évet tanultam ott. 250 diákja volt a jesivának, ez nagy létszámot jelentett.

Összekerültem valami gazdag zsidó gyerekeivel is, már nem emlékszem a nevükre, akik ateisták voltak. Hogy a fenébe kerültem a körükbe, nem tudom, elég az hozzá, hogy bekerültem. Az én körletemmel szemben, ahol én laktam, lakott egy zsidó család, öt lány volt. Egyik szebb volt, mint a másik. Mi, akik ott laktunk a körletben, így titokban találkoztunk a lányokkal, de csókolózni nem csókolóztunk soha. Csak beszélgettünk, a kezét megfogtam meg ilyesmi. Udvarolni egy bóhernek akkor olyan bűn volt, mintha most mennék lopni, azt egyből kicsapták. Ez már 1936-ban, 1937-ben volt. S akkor beszerveztek a Vörös Segélybe, ez volt a másik bűnöm. Erre is rájöttek, s egy fél évre rá kicsaptak bennünket. Két és fél év után elbocsátottak.

1937-ben vagy talán még hamarább kapcsolódtam be a Vörös Segélybe. Ez abból állt, hogy én összeszedtem négy-öt embertől egy hónapban ezer lejt, és valaki másnak átadtam. Én nem tudtam, hogy az illető mit csinált vele. Az illető csak annyit tudott, hogy tőlem, Saubertől és Auschtól kapott ezer-ezer lejt. Aztán az illető továbbadta, mondjuk, Grünnek. Grün nem tudta, hogy honnét származik ez a pénz, hanem csak annyit, hogy kitől kapta. Grün összeszedett nyolc ilyen embertől pénzt, és átadta Schwarznak. Olyan családoknak adták az összegyűjtött pénzt, ahol el voltak ítélve egyes családtagok, főleg a férfiak, akik különböző aktivitásokat folytattak mint kommunisták. Vagy szociáldemokraták voltak. Nem volt miből éljenek, ha a családfenntartót bezárták, és a Vörös Segélynek a segítés volt a feladata. A börtönbe is küldtek csomagokat különféle fedőnevek alatt, ez volt az aktivitásuk. Abszolút illegális volt ez is, hát a kommunista párt be volt tiltva Romániában is, Magyarországon is. A Vörös Segély mint szervezet a segítségen kívül semmit, semmilyen gyűlést nem szervezett. A tagok abszolút semmit nem tudtak egymásról.

Miután eltanácsoltak, elmentem a Kolozsvár melletti Cojocnára [magyarul Kolozs, 20 km-re Kolozsvártól], és ottan dolgoztam. Az apám unokatestvérének volt ott egy kis üzlete, egy vegyeskereskedés. Körülbelül vagy hat hónapot voltam ott. Ez már 1938-ban és 1939-ben volt, már kezdődött a háborús időszak, de még azelőtt volt, mielőtt Erdélyt visszaadták a magyaroknak [1940-ben; lásd: második bécsi döntés]. Majd bekerültem egy pékségbe Kolozsváron, ami a katonaságnak csinálta a kenyeret. 1940-ig voltam ott.

Édesanyám értett a gyapotfestéshez. Volt fehér gyapot, volt sárgás gyapot matringokban [Motring/ matring – meghatározott mennyiségű vagy súlyú még fel nem gombolyított fonal karika vagy nyolcas alakban. – A szerk.], nem tudom honnan hozták, talán Afrikából. Egyes házaknál voltak szövőszékek, és mindenki magának szőtte a vásznat. És kellettek különböző színek is, és akkor édesanyám megtanulta festeni a gyapjút, és én besegítettem neki. Óriási nagy mennyiségeket kellett festeni, mert főleg a falusiaknak a száz százaléka mind csak gyapotot szőtt, vagy keverve lennel, vagy nem tudom, mivel. Ez a családnak egy plusz keresete volt, a nagyanyám kocsmája mellett.

Szegény édesanyám 1938-ban meghalt tüdőbajban. Akkor a tüdőbaj egyenlő volt a halállal, nagyon kevésnek sikerült csak, hogy meggyógyuljon. Nemes Zsuzsa, a nővére, rá egy évre halt meg. Ha belegondolok, talán jobb is volt, hogy meghalt az édesanyám, mint hogy három vagy négy évet várt volna, és deportálták volna, és akkor ott halt volna meg a deportálásban. Így legalább Magyarláposon van egy sírhelye, egy sírköve, ahova minden évbe elmegyek. Aztán ezt a festést én csináltam tovább.

1940-ben, amikor már meghozták a második bécsi döntést, de még mielőtt bejöttek volna a magyarok – akkor járási székhely volt Magyarlápos, volt járásbíróság –, ők tudták, hogy minálunk festenek. Jöttek a magyarláposi magyarok, hogy fessünk piros és zöld vásznat. El is kaptak egyszer a román katonaságtól, mert még éppen nem voltak kivonulva, s mondták: „Mi az, még ki sem mentünk az országból, s ti, zsidók már annyira odavagytok a magyarokért, hogy ti már csináljátok a zászlót?” Mondtam: „Elsősorban mi nem vagyunk oda a magyarokért, mi román állampolgárok vagyunk, de a helyzet már világos, Bécsben eldöntötték, hogy Észak-Erdélyt visszaadják Magyarországnak, nekünk ez a megélhetésünk.” Hát kezdtem volna festeni piros-sárga-kék zászlót? Azelőtt azt is festettük. Az egész község, az egész főtér a mi zászlóinkkal volt tele, kezdve a kicsi zászlóktól egészen a nagy zászlókig, mind mi festettük 1940-ig.

Például az első dolog, ami történt, erre emlékszem, jöttek és megvették az egész méterárut, ami létezett: gyapjú, szövet, vászon, mindent, ami létezett. Akkor mind zsidó üzletek voltak, jöttek Magyarországról a magyar kereskedők – úgy nevezték őket, hogy rőfös kereskedők –, s két-három hét alatt az összes üzletből megvették és elvitték az árut, mert Magyarországon már akkor olyan állapotok voltak, hogy nem lehetett kapni ilyesmit. Így zajlott: az egyik nagy rőfös kérdi, hány bála szövetje van 10 vagy 30 pengőse? Azt mondja a másik, hogy ennyi. Tessék itt a pénz! Rakták fel az árut, s vitték el. Ugyanez volt a helyzet egész Erdélyben. Itt átszámították, emlékszem pontosan, 1 pengő volt 20 lej. Így váltották át a pénzt is. Tehát valószínűleg itt nagyon olcsó volt, lehet, hogy Magyarországon is volt, de nagyon drága volt. Utána, két-három hónapra rá, megjelentek nálunk a műrostos áruk, a kereskedők hozták Magyarországról. Nem tudom, miből volt készítve, de azt tudom, hogy pechemre nem vettem előtte szövetet, mert akartam egy ruhát csináltatni magamnak, s így vettem két és fél méter vagy három méter műrostot – igaz, nagyon szép volt, de nem volt jó a minősége. Ez volt egészen addig, ameddig Erdélyt el nem foglalták a magyarok.

A román katonaság szakaszonként vonult vissza, és a magyar visszafoglalás is így zajlott. Megvolt ma Nagyvárad, s utána jön Csucsa, utána jön Kolozsvár, utána jön Szatmárnémeti, Nagybánya, és így jöttek be fokozatosan [A magyar hadsereg észak-erdélyi bevonulása jól meghatározott forgatókönyv szerint zajlott, és tizennégy napot vett igénybe. A műveletek 1940. szeptember 5–18. között zajlottak, a következő fontosabb állomásokkal: Nagyvárad (szeptember 6.), Szatmárnémeti (szeptember 7.), Nagybánya (szeptember 9.), Kolozsvár (szeptember 11.), Marosvásárhely (szeptember 13.) – A szerk.]. Azt tudom, hogy a honvédzenekar ott volt a főtéren, óriási nagy esemény volt. Mindenki kint volt az utcán, mindenki örvendett, aztán lassacskán rájöttek, hogy nem olyan fényes a helyzet. Ahogy bejöttek, kezdődött a nagy nélkülözés, rá egy pár hónapra. 1940 végén bevezették a jegyrendszert a kenyérre. 1941-ben már minden jegyre volt, kezdve a kenyértől, talp, minden, ami kellett. Húsra nem volt jegy, mert voltak a parasztok, s azok vágtak állatot, és mészárosok is vágtak, de a kenyér, az nagy probléma volt. Igaz, 21 éves voltam, de én nem tudtam teljesen felfogni ezt a dolgot. Nem tudtam, hogy akkor már Magyarországon megjelent két zsidótörvény, a zsidókat korlátozták gazdasági téren, iskolákban a numerus claususszal [lásd: numerus clausus].

Nagy változás nem volt a családban. Nekünk nem volt problémánk a kenyérrel sem, mert volt egy földbirtokos, aki az apámmal együtt volt katona. Ő hadnagy volt, apám őrmester volt ugyanannál a századnál. Volt neki vagy 120 hektár földje, óriási nagy juhtenyészete, és szerencsénk volt vele, ő mindig adott nekünk. Persze nem ingyen, hanem pénzért. A búzát elvittük a malomba, megőröltettük, otthon megsütöttünk egy hétre való kenyeret, úgyhogy nekünk nem volt problémánk. De sajnos sokan éheztek. Aztán volt olyan kenyér, amelyik össze volt keverve puliszkaliszttel meg rozzsal. Még a rozzsal nem is volt olyan rossz a kenyér, de aztán sokszor ehetetlen volt puliszkaliszttel. Eleinte elég nagy volt a kenyéradag, aztán állandóan csökkent.

Mikor Lengyelországot lerohanták a németek [lásd: Lengyelország lerohanása] a második világháborúban, én akkor otthon voltam. Akkor húsvétra minden hitközség köteles volt küldeni, nem tudom, száz kiló pászkát a lengyel zsidóknak, annak dacára, hogy nálunk sem volt rózsás a helyzet. 1941 után már menekültek Lengyelországból, itt nálunk is volt vagy húsz ilyen család, és ezeket a hitközség tartotta el. Ezek aztán továbbmentek.

Az aktivitást a Vörös Segélynél folytattam Magyarláposon is. Nálunk a család nem vett részt ilyesmiben, csak én, ez ilyen privát dolog volt. Se apám, se testvérem, senki nem tudott róla. Kéz alatt voltak ilyen szórólapok, hogy mit jelent a Szovjetunió, mit jelent a kommunizmus, az egyenlőség, hogy tiltva van a nemzeti gyűlölet. Nekünk, zsidóknak pontosan ez kellett, a mi helyzetünkből kiindulva. Miért legyél te büdös zsidó vagy jidan împuţit [ugyanaz románul]. Vagy bemész egy üzletbe s kirúgtak. Vagy a szakállas zsidót megfogták éjszaka, először jól megcibálták, majd levágták a szakállát. Ezek már 1937-ben és 1938-ban elkezdődtek. Nem is egy eset volt ilyen Magyarláposon. Ez vezetett bennünket oda, hogy reméltük, hogy megváltozik minden, hogy ez a megváltás. Nem leszek többet zsidó, hanem egyenlő leszek a románnal, és egyenlő leszek a magyarral. Mert mi volt? Akármi történt az országban, mindig a zsidók voltak a hibásak. Igaz, volt nagyon sok gazdag zsidó is, például Magyarláposon az összes kereskedő zsidó volt. Tehát ezért szenvedett az egész zsidóság, mert azt mondták, hogy a zsidók kereskednek, s tulajdonuk van. Pedig, ha tudnák, hogy mit jelentett a kereskedelem… Apám megvett egy kiló lisztet 3 lej 50-ért, és eladta 3 lej 75-ért, vagy 4 lejért kilóját, nem volt úgy, mint most, hogy húsz-, harminc-, ötven-, százszázalékos nyereség, ilyen nem létezett. Ugyanis volt hat-hét ilyen kis üzlet, s ha én drágábban adtam, akkor elment az illető a másikhoz, és kérdezte, mennyi.

Én Magyarláposon voltam egészen 1941 szeptemberéig, ameddig le nem tartóztattak. Mi, a barátaimmal már fel voltunk készülve. Számítottunk erre, már tudtuk, hogy mi megy végbe, s tudtuk, hogy le fognak tartóztatni a Vörös Segélyért. Egy hajnalban összeszedtek bennünket a csendőrök, szekérre raktak, és elvittek 40 kilométerre, Nagybányára. Vittem oda magammal egy kis csomagot, ruhát, egyebet nem volt szabad vinni. Ott volt a DEF, úgynevezett D osztály, a kémelhárítónak a D osztálya vagy negyedik osztály – így is nevezték. Semmi többet nem tudok erről a kémelhárító osztályról. Volt az akkori idők szerint egy modern, hosszú nagy istálló, amit a román huszárok használták előzőleg. Rekeszek voltak minden lónak, legalább 100-120 rekesz. Elöl volt két olyan szobaszerűség, és oda bevezettek, az egyik helyre. Már megvoltak előre az adatok, hogy hogy hívnak, és akkor megkaptam az utasítást, hogy a 46-os rekeszbe kell mennem, ott van egy bog szalma, van egy pokróc. Oda fogsz állni, nézed a falat, se jobbra, se balra nem nézhetsz. Csak akkor szólalhatsz meg, mikor a csendőr szól valamit, hogy kiáltják a számodat. Nem mondták a nevedet, hanem a számot, amit adtak neked. Én a 46-os voltam. Én mikor oda bekerültem, fogalmam sem volt, hogy mi lehet ott. Mintha a szemem előtt látnám, a szoba másik oldalán hogy állnak fiúk, lányok, mint a templomban a szent előtt, senki egy mukkot nem szólt, a legyet lehetett hallani.

Két napig nem szólítottak. Nem tudom, hány csendőr járkált az istállóban, és vigyáztak, hogy ne beszélgessünk egymással. A harmadik nap hallom, hogy 46-os. Meg volt mondva, hogy mikor 46-ost kiáltanak, akkor szaladsz, nem nézel se jobbra, se balra, hanem bemész az első helyiségbe, az irodaszerűségbe. Volt ott vagy öt ember, két nyomozó és három vallató. Különbség volt ezek között. És akkor az első dolog volt, hogy azt mondják: „Na, Beri – ez volt az én becenevem a Bernátból –, most mondd csak el szépen, hogy miért vagy itt?!” Kezdtek kérdezni, ameddig rátértek a tárgyra: „Hogy szedtél össze pénzt a Vörös Segély vonalán? Átadtad ennek s ennek az embernek?” Eleinte tagadtam. Azt mondja nekem: „Jó…, nem mondod meg?! Nem baj! Majd délután visszahívlak, s akkor még amikor szoptatott az anyád, az is eszedbe fog jutni!” Nem tudtam elképzelni, mi lesz. Este 7 vagy 8 óra fele voltak a vallatások. Akkor megint szólítnak, s rögtön szaladtam. Ott álltam. „Na, most mondjad! Nekünk itt van minden, pontosan tudjuk, hogy mennyi pénzt szedtél össze, mikor adtad át őket, és honnét volt a pénz.” Akkor vettem észre, hogy az egyik falon – ne mondjak sokat – 15 féle verőeszköz volt, kezdve vessző, bikacsök, amit csak el lehet képzelni, minden fel volt oda akasztva. A bikacsök a bikának volt a nemi szerve, ki volt dolgozva, és rá volt húzva acéldrótra, lehetett 50-70 centis. Mondja: „Tartsd a tenyeredet!” Egy vékony kis nádpálca volt, de hogy az milyen fájdalmas volt, az nem is emberi. Kaptam vagy tízet, s elkezdtem kiabálni, hogy álljon meg. De ez csak a kezdete: „Mondd meg, ha nem akarsz tovább kapni, hogy kitől szedted össze a pénzt?!” Én tudtam, ha én elmondom, hogy kitől szedtem pénzt, azokat is előszedik. Mikor még nem is sejtettük, hogy mi fog következni, nekünk már akkor volt egy megegyezésünk. Volt egy nagyon szegény zsidó család, egy öregasszony és még két személy, összesen hárman voltak, akiknek az égvilágon semmiféle megélhetésük nem volt. Ebből a pénzből egy százalékot odaadtunk mindig ennek az öregasszonynak. Meg voltunk beszélve, hogy akármi történik, azt mondjuk, hogy összeszedtem XY-tól pénzt, de ő úgy tudja, hogy a pénzt az öregasszonynak szedjük össze. De nem akartam megmondani. „Vesd le a cipődet!” Felültettek egy padra, volt egy támasza, lekötözték a lábamat és a kezemet, és kezdték verni a talpamat, s utána odatettek, hogy táncoljak mezítláb. Feldagadt úgy a lábam az ütésektől, gondoltam, én most már nem bírom, el kell mondjam, de aztán mégsem mondtam meg. Ez volt a második kínzás. Eltelt majdnem két hét, s nem szólítottak.

Este 10-től reggel 6-ig lehetett aludni. Reggel, mikor mentünk ki a vécére, összekötöztek kettőnként. Mikor kellett pisiljünk, oda kellett nyúljál a másikhoz. Mikor a fenekedet kellett megtöröljed valami szalmával vagy valami fűvel, mert egyéb nem volt, akkor oda kellett nyúljál, s ez valami szörnyű volt. Szörnyű volt. Tisztálkodásról nem is beszélek, reggel egy kis hideg víz, s ezzel be volt fejezve. Egy korty vizet nem kaptunk egész nap. Csak délben kaptunk valami elég gyenge ételt, de valahogy kibírtuk, fiatalok voltunk. Eltelt több mint 10 vagy 12 nap, s akkor behívtak. „Na – azt mondja –, most már rád került a sor.” Már néztem a cipőmet, hogy megint kezdik a talpamat verni. Azt mondja: „Nem, ereszd le a nadrágodat!” Gúzsba kötöttek. Hogy mi az a gúzs? A kezet lábbal és a fejjel összekötötték. Akkor kesztyűt vett fel az egyik a kezére, és kezdte masszírozni, összenyomni az embernek a heréit. Egy fél perc. Olyan fájdalmas volt… Azt csak férfi tudja, mennyire fájdalmas. Nem létezett valaki, aki ne ájult volna el. Vagy úgy tökön rúgtak, ahogy a filmekben… A nőknek a mellüket rendesen botokkal vették. A lányok aztán mutatták. Mikor én láttam… Ennél a harmadik kínzásnál már nem volt mese, elismertem, hogy szedtem össze pénzt. Utána aztán még egyszer behívtak, akkor aztán csak verést kaptam. Kérdezték, hogy én szerveztem-e be másvalakit, hogy nekem szedjen össze pénzt? Az tény és való volt, hogy én erre nem voltam felhatalmazva, nem volt nekem ilyen szerepem.

Ott voltunk körülbelül 35-40 napig. Utána az egész társaságot összebilincselve teherautókba ültették, és elszállítottak Pestre, és bekerültünk a toloncházba. Ez olyan gyűjtőfogház volt, rosszabb volt, mint a börtön. Óriási nagy épületek voltak a fegyháznál, hat vagy hét nagy épület. A lányok más helyeken voltak. Ott volt egy 8x40 méteres terem, gyékényeket raktunk le este a cementre, és ott feküdtünk. Nem tudom, 150-en, 200-an voltunk, de nem lehetett háton feküdni, csak oldalt feküdtünk, mint a heringek. És mikor meg akartál fordulni, akkor legalább két-három embert meg kellett mozgass, mert másképpen nem tudtál megfordulni. Egy vécé volt, negyed órába került, ameddig a vécén sorra kerültél. Valami szörnyű volt. Egész éjszaka világosság volt, hogy nehogy valamit csináljunk. A koszt nagyon szörnyű volt, de nem csak nekünk, hanem a lakosságnak is. Azt hiszem, 18 vagy 20 deka kenyér volt a napi fejadag. A fogházban mármint a kommunizmusban, kollektívában éltünk. Jöttek hozzám látogatók, jött az öcsém, édesapám – elég humánus volt részükről, hogy engedtek látogatókat –, hoztak, nem tudom, két kenyeret, egy kiló szalámit, be volt téve egy ládába. Azt behoztam, reggel összeültünk, mint egy kollektívában – mi Magyarláposról voltunk tízen. Akkor mindenki kapott öt deka kenyeret, egy szelet szalámit, fél kockacukrot. Ez már a kommunizmusnak a szelleme: egyenlőség. Voltak köztünk gazdagabb fiúk is, s azok is megosztották. Szerencsénk volt még, mert volt egy zsidó szervezet, amit Omzsának hívtak [lásd: OMZSA – Országos Magyar Zsidó Segítő Akció]. Minden nap hoztak egy-egy tál ételt a zsidó konyháról, s ezt megettük. Talán ez tartotta bennünk a lelket. Én három hónapig voltam abban a szörnyű helyzetben.

Meséljem el az ottani életet ebben a toloncházban? Mikor elvittek otthonról, édesapám a zsebembe nyomott 300 pengőt. Az nagy pénz volt. A toloncházban elvették, és feljegyezték, hogy mennyi pénzem volt. Az érdekes dolog volt, hogy bármit lehetett vásárolni feketén, ha volt pénzem. A parancsnok, aki ott volt a mi osztályunknál, zsidó volt – ott csak zsidók voltak –, a zsebmetszők királya volt, minden hájjal megkent valaki volt. Őt internálták, nem volt tárgyalása, három hónap után aztán kiengedték. Mikor elkapták, akkor nem volt szabad Pesten a központban nem tudom, milyen utcákba menni. Elkapták ott, behozták, megint három hónap. Nem is felejtem el a nevét soha, úgy hívták, Fried úr. Mondom: „Fried úr, ki szeretnék kérni száz pengőt.” „Jó.” Ez volt szombaton. Vasárnap azt mondja: „Gyere ide! Nesze, itt van kilencven pengő. A tíz pengő, az a díj.” Egy hálózata volt, a fegyőrök, mindenki benne volt. Én nem kértem többet, csak százat, de a százból kaptam kilencvenet, és tíz pengőbe került, azért mert a fegyőr meg a könyvelő meg a pénztárnok továbbították az összeget. Ez így óriási pénzekre ment fel. Akartam venni egy kenyeret, mondjuk, 10 pengő egy kenyér. Hogy azt behozzák nekem, az 1 pengőbe került, mindenre rátettek tíz százalékot. Ha fel akartam váltani egy 50-est, az öt forintba került. Az ember kiszámította, hogy a száz pengőből körülbelül a fele maradt meg, a többit ez a Fried és a hozzá hasonlók elszedték. Összejátszott mindenkivel, és minden három hónapban pár ezer pengővel ment ki.

Ott voltam három hónapig, és onnan elkerültem Garanyba. Volt két láger, az egyik a kistarcsai, a másik a garanyi. Garany egy község Csehszlovákiában, vagyis akkor Észak-Magyarországon volt. Ott nemcsak kommunisták voltak, mint ahogy a toloncházba sem csak kommunisták voltak, hanem voltak feketézők, rémhírterjesztők is. [Magyarországon már a német megszállás előtt is működött néhány internáló tábor a politikai foglyok, menekültek és az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók számára. A leghírhedtebbek a csörgői, a garanyi [mindkettő Zemplén vm. visszacsatolt területén], a kistarcsai, a nagykanizsai és a ricsei [Zemplén vm.] tábor volt. – A szerk.] Ha valaki azt mondta, hogy a németeknek a hogyhívjákjuk... [Sauber Bernát elharapott egy káromkodást. – A szerk.], vagy drágábban adta a kenyeret 50 fillérrel, Garanyra vagy Kistarcsára került tárgyalás nélkül. Volt is egy közmondás: „Hallgatni arany, beszélni Garany”. Ott szintén úgy éltünk, mint a fogházban, de már rendes körülmények között. Ott már nem tíz ember volt, hanem voltunk akkor ötvenen egy ilyen kollektívában. És itt jött a Vörös Segélynek a segélye. Így jött vissza hozzánk a segítség, küldtek csomagot, puliszkalisztet. Bejutott a csomag, mert azt édesapám adta fel. Nem éheztünk, bár nem ettünk húst, de puliszka naponta volt. Ez volt az egyik alapélelem. Az ember megevett egy tányér puliszkát, és akkor érezte, hogy jóllakott. Garanyban voltam egészen Miklós napig. Miklós napján kegyelmezett Horthy. Ez 1941 decemberében volt. Nem mindenkinek kegyelmezett meg, inkább csak a kisebb horderejűeknek, mint én voltam. Nem amnesztia volt, hanem egyszerűen a névnapján elengedtek párszor tíz embert. Akinek komolyabb aktivitásuk volt, azokat nem engedték el.

Amikor én hazakerültem, már várt a behívó a munkásszázadhoz [munkaszolgálatba]. Mind a tízen egy korabeliek voltuk, mindegyiknek ott volt a behívója, amikor hazaért. Kellett katonaládát csinálni, de nem volt pénzünk. Elmentünk az egyik asztaloshoz, az megcsinálta: legyalulta a deszkákat, mi összebarkácsoltuk. Az egyik ügyesebb kezű volt, s akkor együtt megcsináltuk. Nagybányára kellett bevonuljunk, ott volt a zászlóalj. Béreltünk egy szekeret, s így kerültünk Nagybányára, ahova a kémelhárítók vittek, szeptemberben, négy vagy öt hónappal azelőtt. Beosztottak különböző századokba, de nem tettek egy századba. Körülbelül kettőt tettek egy-egy helyre. Nagybányán voltam vagy két hétig, utána kivezényeltek Disznajóra, ide, Szászrégen mellé [15 km-re Szászrégentől]. Ott dolgoztak a munkaszolgálatosok, a Déda-Szeretfalva vasútvonal építésén. Magyarok is dolgoztak ott, voltak ezek a híres magyar kubikusok. Nekik speciális targoncájuk [talicskájuk] volt, akár egy fél köbméter földet be tudtak tenni egyszerre. Meg volt kötve a két szárnya kötéllel, ő éppen csak hogy kellett irányítsa. Ott elég jó ételt kaptunk, szóval rendes katonai ellátásban részesültünk. Még amikor bevonultunk, egyenruhát kaptunk. 1942-ben – nem tudom, meddig – rendes honvédegyenruhánk volt, csak le volt véve a háromszínű, a nemzeti színű rózsa. A kapitány, Alsópáthy Antal egy nagyon-nagyon részeges alak volt, azért is küldték oda. Általában az ilyeneket mind a munkaszázadokhoz küldték. A munka mellett minden héten három napig katonai gyakorlatot végeztünk, mint a rendes újoncok: kúszás, feküdj, szaladj. Sár volt, húsz méter kúszás után olyanok voltunk, mint a disznók. Szerencsére ott volt a Maros, s már tavasz vagy nyár kezdetén voltunk. Bementünk a Marosba, és ott a ruhákat magunkon kimostuk. Ott volt valami földbirtokos, s annak a lányának udvarolt. Mikor eszébe jutott az udvarlás, felköltött éjszaka, az egész századot kivezényelte, hogy éjjelizenét adjunk – katonadalokat énekeltünk. Ez nem egyszer volt, hogy kivezényelt énekelni. „Horthy Miklós katonája vagyunk, a legszebb katonája…” Mint munkaszolgálatosok ilyen dalokat is énekeltünk többek között. Állandóan kellett énekeljünk neki, mentünk ki dolgozni énekelve, az egész század. El lehet képzelni, ilyenkor mindig részeg volt.

Arról nem is beszélek, hogy milyen veréseket kaptunk tőle. Ezektől a keretlegényektől – ezek voltak a kegyetlenek – mi sok verést kaptunk. Ha odahívott, és a kezedet nem tartottad úgy, ahogy kellett, amikor kellett tisztelegni, két pofont kaptál. Verőpálcákkal jártak, azzal ha ráütött az ember kezére, hát az szörnyű volt. Az egyikkel találkoztam itt Marosvásárhelyt a háború után, egy Seres nevezetű magyar illető. Ő marosvásárhelyi volt. Ettől kaptam egyszer két pofot. Különben, marosvásárhelyi lévén a marosvásárhelyi fiúknak nagyon sok mindent megcsinált: hozott levelet, élelmet, csomagot, elengedte őket haza, mert Marosvásárhelytől Disznajó nem volt egy nagy távolság [47 km]. Egy nap, a háború után, feljött hozzám az egyik barátom, akivel együtt voltam munkaszolgálatos, és azt mondja nekem: „Te, emlékszel Seresre?” „Hogyne emlékszem, mert olyan két pofot kaptam tőle, hogy három hétig zúgott a fülem.” „Te, az most kétségbe van esve. Nagyon fél attól, hogy te most megbosszulod, mivel engem ide, Marosvásárhelyre, kineveztek ügyésznek.” „Te – mondom –, figyelj ide! Én tudom, hogy Seres nem volt rossz fiú veletek, de a többiekkel igen. De légy nyugodt, én nem fogok bosszút állni ezen. Kaptam két pofot, ez még a sok dolog közt nem volt a legborzasztóbb.” Disznajóról elkerültünk Zsibóra, szintén a vasúthoz, utána elkerültünk Nagybányára egy erdőkitermeléshez.

Még egy epizód az életemben, hogy a munkaszolgálat ideje alatt bíróság elé lettem állítva. Mialatt munkaszolgálatos voltam, egy vádiratot kaptam, amiben azzal vádoltak, hogy részt vettem egy olyan szervezetben, aminek a célja a törvényes rend erőszakos megdöntése Magyarországon. Ez tulajdonképpen a Vörös Segély vonalon kifejtett tevékenységemért volt. Nagybányáról elmentem Szatmárra [Szatmárnémetibe], és jelentkeztem a helyi parancsnokságnál. Ott egy cellába raktak be bennünket, vagy heten voltunk, kaptunk rendesen kosztot is. Volt egy úgynevezett hírhedt ötös tanács, azt jelenti, öt bíró volt, és különböző helyeken tartották a tárgyalásokat: Máramarosszigeten, Kolozsváron, Szatmáron [Szatmárnémetiben] és Marosvásárhelyen. Lányi Zoltán bíró volt az elnöke. Lehettünk hat-hétszázan itt Észak-Erdélyben, akik részt vettünk különböző kommunista tevékenységekben. Szatmáron [Szatmárnémetiben] a teremben voltunk vagy százharmincan, és vagy három hétig tartott a tárgyalás. A vádlottaknak körülbelül a harminc százaléka magyar volt, a többi mind zsidó, román egyáltalán nem volt. A vád ellenünk: állami rend elleni erőszakos felforgatás – ebben különböző fokú vádak voltak. A nagy fiúk Marosvásárhelyről mind benne voltak: Gombó Mihály, aki nagy aktivista volt, Csupor Lajos, aki később tartományi első titkár volt. Szabó Julianna, egy marosvásárhelyi nő, székely lány volt különben, aki nem tudom, milyen formában került be, ezt sosem tudtam meg. Minden reggel három szuronyos katona jött, vittek be a városi törvényszékre, délután kettőkor vagy háromkor vittek vissza. Nem volt nem tudom, mi a perben, csak megkérdezték, hogy fenntartom-e a vallomásomat.

Akkoriban Szatmáron [Szatmárnémetiben] élt körülbelül 17 000 zsidó [Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Szatmárnémeti lakosságának 24,9%-a, 12 960 fő volt zsidó. Ez a szám felekezetet és nem nemzetet jelöl, ez tehát nagyjából a maximális szám. Más kérdés, hogy ebből hányan vallották magukat zsidónak, de mindenképpen kevesebben. A szatmárnémeti gettóban körülbelül 18 800 zsidót gyűjtöttek össze Szatmárnémetiből és a környező településekről. – A szerk.], nagyon-nagyon gazdag zsidók is laktak ott. Mikor látták az ottani zsidók, hogy sárga karszalaggal vagyunk [Merthogy egyeseket a munkaszolgálatról hívtak be a bíróság elé – A szerk.] – akkor már nem volt egyenruhánk, hanem civilben voltunk –, mindenki kérdezte: „Mit csináltak ezek itt, hogy viszik őket a törvényszékre?” Egy vasárnap reggel megyünk be a parancsnokságra, kísérettel vittek be persze. Mikor belépünk, azt mondja az egyik őrmester: „Várjatok, ameddig szólít az ezredes úr.” A helyi parancsnok egy honvédezredes volt. Rá vagy tíz percre beszólítottak, és amikor bementünk, majd seggre estünk. Az ezredes ült egy kis asztalnál, és kávéztak egy szakállas zsidóval, akinek kápedli volt a fején, és tegezték egymást. Istenem, mi ez? S akkor azt mondja: „Na, senkiházi kommunisták, szerencsétek van a Freund barátommal”. Freundnak hívták a zsidót, ő volt a hitközség elnöke. Ez a Freund család nagyon gazdag család, most Amerikában van az egész család. Neki összeköttetése volt ezzel a helyi parancsnokkal, és ő elintézte, hogy levegyük a karszalagot, és menjünk be minden reggel egyedül, katonai kíséret nélkül. Ő garantálta, hogy nem fogunk megszökni. Engem elítéltek másfél évre, azzal a váddal, hogy a pénzzel, amit összegyűjtöttem, segítettem az észak-erdélyi kommunistákat.

Onnan Szatmárról [Szatmárnémetiből] elvittek egyenesen a toloncházba, Budapestre. Visszavittek oda, ahonnan egyszer már szabadultam. Ott voltam két hétig. Szörnyű helyzet volt. Akkor jöttek az Omzsától, s kérdezték tőlem, hogy hogy kerültem oda vissza, rá vagy másfél évre. Egy Klein nevezetű tartotta a kapcsolatot a zsidókkal, akik a toloncházban voltak. Én elmeséltem. Akkor elintézték az omzsások, hogy kivegyenek a toloncházból, és áttegyenek a börtönbe, Kolozsvárra. Kolozsvárra kerültem a börtönbe, és ott voltam együtt Simó Gézával. Ő ugyancsak illegális kommunista, egy tanárember. Egy cellában voltunk haton vagy heten. Ott is ugyanaz az életmód volt, hogy abszolút mindent megosztottunk. Eleinte, mikor bekerültem, tartózkodóak voltak, mert azt hitték, hogy kémkedni tettek be oda, de miután kérdezgettek, rájöttek, hogy hasonszőrű vagyok.

Érdekes, hogy két hónap után visszarendeltek a századhoz Nagybányára. Ott dolgoztunk vagy egy hónapig, utána menetszázadba tettek, és elvittek Bácskába [lásd: a Délvidék megszállása], és ott dolgoznunk. Ez 1942 őszén volt már. Onnan felkerültünk Kárpátaljára. Majd egy hónapig voltunk egy kis városkában, azt hiszem, hogy Nagyszőlősön. Onnan menetszázaddal kivittek a frontra, Kolomeáig mint munkaszolgálatost. Ez most Ukrajna. Ez már 1943 januárjában volt. Több mint egy évig voltunk a fronton. Mi be voltunk osztva egy műszaki század, egy utászszázad mellé. Minden nap kimentünk dolgozni, bunkereket, lövészárkokat, utakat csináltunk, hogy tudjanak haladni a gépesített felszerelésekkel. Nagyon nehezen dolgoztunk. Nagyon gyenge volt a koszt. 1944-ben már visszavonulóban volt a front. Olyan áttörés volt a keleti fronton, hogy egy nap, mikor kint voltunk munkán, hallottuk a golyók süvítését. Láttuk, hogy mindenki szaladt, szekerek, kocsik, motorkerékpár, kerékpár, a honvédek menekültek az oroszok elől. Vissza kellett vonulni.

1944 áprilisában vagy májusában még volt a fronton egy epizód, mikor itt a deportálások voltak. A századparancsnok, egy kolozsvári tanárember – nagyon rendes ember volt – egy napon összehívott bennünket, és azt mondta: „Két lehetőség van. Vagy visszavonulunk együtt, vagy mindenki azt csinál, amit akar. Ha visszavonulunk és beviszlek benneteket az országba, akkor tudjátok meg, hogy deportálnak benneteket.” Hát nem tudtunk határozni. Ő azt mondta: „Ha énrám hallgattok, akkor ne jöjjetek haza. A családotokból senki sincs otthon. És valószínűleg rátok is ugyanaz a sors vár, ami őrájuk.” De nem mondott semmit, hogy mit csináljunk, csak hogy ne jöjjünk haza. És voltak egy csomóan, akik hazamentek, és ahogy hazaérkeztek, rögtön elvitték, Auschwitzba deportálták őket. Mi ott maradtunk még, és dolgoztunk. Augusztusban már beszéltük, hogy most mit csináljunk, hova menjünk. Az úton nem lehetett menni, eszeveszetten vonultak vissza a honvédek, nem is hittem volna, hogy ilyesmi létezik. Akkor összegyűltünk, hogy megbeszéljük, megyünk együtt a honvédekkel, vagy maradunk. Nagy zűrzavar volt. Végül nem mentünk velük.

Mi egy kolhozban [kollektyivnoje hozjajsztvo, ’közös gazdaság’ – állami tulajdonú földterületen működő mezőgazdasági termelőszövetkezet volt a Szovjetunióban, 1929–1990/91 között. – A szerk.] laktunk, és hallottuk az aknák becsapódását a kolhoz körül, meg magába az épületbe is. Hogy menekülünk meg? Elkapnak, vagy egy tűzharcban lemészárolnak bennünket, mint a kutyákat. A kolhozban voltak ilyen száz méter hosszú, két méter magas nagy trágyadombok, nem tudom, hány évig nem vitték ki, mert el volt foglalva, és aztán ott mind rakták. Az egyik őrünknek eszébe jutott, hogy „Tudjátok mit, fiúk? Mindenki csináljon egy lyukat a trágyadombba. Mikor jönnek a nagy támadások, akkor mindenki oda belébújik.” Annyian haltak meg ott a kolhozban, közülünk egyetlen egy ember sem. Úgy látszik, az felfogta a golyókat, olyan volt, mint egy óvóhely és megmenekültünk. Másnap jöttek az oroszok. Akkor volt az első nagy-nagy kiábrándulás, mikor az egyik, aki tudott egy kicsit oroszul, mert máramarosszigeti volt [A vegyes lakosságú Máramarosban többek között rutének is élnek, akiknek a nyelve nagyon hasonlít az ukránra. – A szerk.], elmondta, hogy odament az egyik oroszhoz – mi nem ismertük akkor a rangfokozatokat –, és ő elmondta, hogy mi nem vagyunk magyarok, mi zsidók vagyunk. Olyan két pofot kapott tőle… Aztán megtanultuk, hogyan kell oroszul szitkolózni, s elküldtük az anyjába. A honvédekkel együtt bekerítettek bennünket, és összefogtak. Majdnem tízezer fogoly volt. Augusztusban volt, 1944-ben, kint voltunk a mezőn, orosz őrök voltak körülöttünk kutyákkal. Akkor éjszaka mindenki jajgatásokat hallott. Nem tudom, hány tisztet öltek meg a magyar katonák, saját tisztjeiket, mert úgy viselkedtek velük a fronton. Reggel láttuk a holttesteket, jöttek az oroszok, hogy ki csinálta? Hát ki csinálta? Meg lehetett tízezer ember között találni, hogy ki csinálta? Rögtön vittek bennünket Sztribe [Sztrij – ukrajnai község.]. Ott három-négy hétig voltunk. Az étkezés napi 25 deka kétszersült volt. Az nagyon jó volt, mert a 25 deka megfelelt körülbelül egy kiló kenyérnek. Vízben vagy teában puhítottuk meg, és ezt ettük. Innen elvittek bennünket Sztálinóba [Donyeck ukrajnai város neve 1924–1960 között. – A szerk.]. Innen kezdődik a négy év orosz fogság.

1944-ben kerültünk fogságba. Négyen magyarláposiak együtt voltunk. Először a románok kerültek haza, de bennünket nem engedtek haza, azért, mert mi magyarok vagyunk, és nem románok. Majd ha visszaadták [Észak-]Erdélyt Romániának, akkor majd mentek. Erdély Magyarország volt, amikor mi a magyar katonákkal fogságba estünk. Aztán 1946-ban hazamentek a Magyarországról származó zsidó fiúk, azon a címen, hogy Magyarországon lesznek választások, és kell, aki a kommunista pártra fog szavazni. [Az ún. „kékcédulás” választás 1947. augusztus 31-én volt. – A szerk.] Hát mi a magyarországiakkal jöttünk ki, mi is vártuk, hogy engedjenek. Erdélyt visszaadták Romániának [1947-ben, a párizsi békeszerződés értelmében, lásd: Erdély], s akkor mi már románoknak számítottunk. Azt mondták: „Ti nem vagytok magyarok, Erdély az Románia!” – minket nem engedtek haza. A magyar foglyok hazamentek, hazaengedték őket az oroszok. Érdekes, az egyik közülünk, nem lehet tudni, milyen véletlen folytán, mégis bekerült a magyarok közé, és hazajött.

Átkerülünk különböző lágerekbe. Én például bekerültem egyszer egy román lágerbe – nem tudnám megmondani a nevét, de szintén Ukrajnában volt, Kijev és Sztalino között lehetett – , ahol zsebmetszők, gyilkosok voltak, akiket Antonescu kihozott valamikor a frontra. Ezek, ahogy kijöttek a frontra harcolni, másnap mát megadták magukat az oroszoknak. Ezek közt valami szörnyű volt élni. Az ember nem mert kimenni éjszaka a vécére, mert vártak a késsel: „Hozd ide a pénzed, mert ha nem…!” Itt két-három hónapig voltam.

Sztalinóba kerültem, a Donnál, most úgy hívják, Donyeck. Minden esetre nagyváros, és ott van az egyik legnagyobb szénbánya, a Donbász [Donbász az orosz név, magyarul Donyeck-medence. – A szerk.]. Ukrajnában van most. Donbászban voltak Oroszország legnagyobb széntartalékai. Az első nagy meglepetés az volt, mikor odakerültünk. Ezek megszervezett lágerek voltak német hadifoglyoknak. Oda kerültünk, és bányában dolgoztunk. Az valami infernális volt. Voltunk vagy 170-en, amikor odakerültünk, és hazajöttünk vagy 60-an, olyan körülmények közt dolgoztunk. Nem éheztünk, mert mint bányászok rendesen kaptuk a táplálékot. Furcsa mód ismét a németek vigyáztak ránk. Nagyon-nagyon elkeseredett helyzetben voltunk, sőt az egyik orosz parancsnok, még így is azt mondta nekünk, hogy túl sok zsidót hagyott életben Hitler. Ezt mondja egy szovjet ezredes! Annyira el voltunk keseredve, hogy már el voltunk szánva, hogy el fogunk pusztulni. Elsősorban egészségügyi szempontból volt nehéz. A németek vezettek mindent, volt egy kórházszerűség, de oda nagyon nehezen lehetett bekerülni. Nem tudtuk, hogy másszunk ki ebből a helyzetből, hogy lehet megszökni. Sőt, odáig ment, hogy a németek vigyáztak ránk, a brigádparancsnok egy német volt, és az orosz őrök mellett volt két-három német hadifogoly őr. Hát el lehet ezt képzelni, hogy a Szovjetunióban is németek vigyázzanak ránk?!

Itt, kérem szépen, tízezer hadifogoly volt, s azok be voltak osztva brigádokba, úgy, ahogy dolgoztak a bányában, felváltva. Nyolc órát dolgoztunk három váltásban. Azonkívül voltak a belső munkások: konyha, varroda, cipész, szárító, fürdő, mosoda. Persze ezeket az állásokat mind németek foglalták el, mi nem tudtunk oda jutni. El lehet képzelni: a bánya teljesen vizes volt, azbeszt ruhákban dolgoztunk. Minden nap, miután bement az ember a bányába, egy öltözőben levetkezett, s bement dolgozni. Utána meg kellett fürödni, mert feketék voltunk a széntől. Mindenkinek volt egy száma, a ruhákat betették egy szárítóba, és miután megszáradt felvettük, és elmentünk reggelizni.

A bányában összekerültünk orosz munkásokkal, azokkal dolgoztunk együtt. Ezek rendes vájárok, rendes bányászok voltak. A vájár magyarul van, azt jelenti, hogy aki a csákánnyal kivájja a szenet. Ők vezették a munkát, mi csak olyan segédmunkások voltunk ott. Később összekerültünk a segesvári, besztercei szász lányokkal, abban a bányában együtt dolgoztunk. Én 23-24 éves voltam, mellettem egy húszéves lány dolgozott, akit a háború után elhoztak a Szovjetunióba. Sikerült nekünk az oroszokkal összebarátkozni, adtunk nekik ajándékokat – mert sikerült nekünk eldugni s megmenteni egyes értékes tárgyakat, gyűrűket, s főleg órákat –, s aztán pálinkáért az oroszok mindenre képesek voltak. Találtunk végre olyat, amelyik tényleg nagyon becsületes ember volt. Nekem volt egy bizonyos mozgalmi múltam, és ismertem, hogy mi a Szovjetunió, és kik a vezetők. Tudtuk, hogy nagyon sok zsidó vezető van köztük. Kezdtünk írni leveleket oroszul – átfordíttattuk a besszarábiai románokkal, akik szintén fogságban voltak –, és ezeket az orosz munkások feladták postán. Mi leírtuk, hogy milyen helyzetben vagyunk: hogy a németek uralnak, hogy a lágerparancsnok antiszemita, hogy naponta hal meg ennyi s ennyi zsidó. Nem elég, hogy a családunkat elvesztettük Németországban, most a maradék zsidó fiatalság nem fog innen hazamenni. Írtunk Kaganovicsnak [lásd: Kaganovics, Lazar Mojszejevics], Ilja Ehrenburgnak [lásd: Ehrenburg, Ilja Grigorjevics], aki egy híres szovjet író, komoly regényei vannak. Ő elmenekült a sztálini terror alatt, Párizsban élt, nem tudom, hány évig. Sztálin mindenféleképpen visszahozatta, és megkapta a kellő elismerést. Eltelt egy elég hosszú idő – most már nem tudnám megmondani, pontosan mennyi, talán hónapok –, s gondoltuk, úgy látszik, nem került a levelünk a címzetthez.

Egyszer én éjszakai váltásban voltam – emlékszem határozottan. Reggel úgy 8 óra felé kikerültünk a bányából. Láttuk, hogy ott áll három férfi a kapuban. Mi tudtuk, hogy ezek az NKGB-sek [Az NKGB, azaz Állambiztonsági Népbiztosság az NKVD-ből vált ki 1941. február 3-án, de a háború kitörése után a két népbiztosság fuzionált. 1946-ban a népbiztosságokból minisztériumok lettek. – A szerk.], mert ezek bőrkabátban jártak általában. Megállítottak, hogy hogy hívnak. Megállunk. Odamegy a német, és jelenti németül, hogy itt ez és ez a zsidó brigád. Megkérdi az egyik ezek közül az oroszok közül: „Te ki vagy?” „Én? Én nem vagyok zsidó!” Tehát ugyanúgy volt továbbra is, ahogy volt a múltban, mielőtt odakerültünk volna. Én már értettem egy pár szót oroszul. S erre elkáromkodta magát az egyik orosz: „Hogy a fenébe, hogy egy zsidó brigádnál német brigádos legyen?” S akkor kérdi, „Ki van köztetek, aki tud oroszul beszélni?” Főleg a [máramaros]szigetiek, akik ukránul beszéltek, jól beszéltek oroszul, hát jelentkezett kettő. És azt mondja: „És ki németül?” Hát én nem tudtam németül, de jiddisül tudtam, és nagyon jól tudtam értekezni a németekkel. Felírta a nevünket s számunkat, s miután megmosakodtunk, behívtak az irodába. Ott nem volt senki, csak ők és egy tolmács. És elővették a leveleket. Kérdezték: „Elismeritek, hogy ti írtátok?” „El.” Gondoltuk: Istenem, mi következik még ezután?

Eltelt majdnem két hónap, hogy nem történt semmi. Egyszer megérkezik egy delegáció, orosz tisztekkel. Leváltották, sőt letartóztatták a lágerparancsnokot a kijelentéseiért és azért, hogy hagyta, hogy a németek úgy bánjanak velünk – legalább harminc ember meghalt pár hónap alatt. Bemutatták az új lágerparancsnokot: egy zsidó hadnagyot, úgy hívták, Levin. Félszemű volt, és rajta volt a zubbonyán „A Szovjetunió hőse” csillag. A végén aztán megtudtam, ott volt azok között a katonák között, akik a Reichstagra, a német parlamentre Berlinben, kitűzték a vörös zászlót. Pár nap múlva összehívta az egész lágert, azt mondja: „XY a konyhaparancsnok, és XY a szakács” – szóval mindenhova betettek zsidókat. „Itt rend legyen ebben a lágerben! Rend! Nincs kivétel, német vagy zsidó, nincs kivétel! Csak egy dologra nagyon kérem, hogy hozzám panasszal ne jöjjön senki.” Úgy értette ezt, hogy: „Amit csináltok, úgy csináljátok, hogy az illető ne tudjon hozzám kerülni panaszra.” Fiatal volt, és volt egy két és fél éves kisfia. Engem kineveztek, hogy a kisfiúval foglalkozzam. Szabad kijárásom volt a lágerből, elmentem a lakására, és tíz órán keresztül ott voltam. A gyerekkel játszottam, ettem is, mert mindenféle jóság volt ott. Kapták az amerikai csomagokat, abból kivették a csokoládét meg konzerveket, s azokat maguk közt elosztották az oroszok. Egy része bekerült a lágerbe is, de egy komoly részét szétosztották maguk között. Én ott dolgoztam egészen addig, ameddig egy szép nap fogtak, s elvittek onnét, hogy hazamegyünk.

Elvittek Odesszába, ott volt vagy hat gyűjtőtábor, hogy onnan majd hazaküldenek. Ott jó dolgunk volt, aránylag. Én konyhafőnök voltam. Aztán dolgoztunk a Securitaténál is, lopattak velünk szenet, lopattak fát. Az volt a feladatunk, hogy szállítottuk a szenet és a fát a Securitate-alkalmazottaknak és a hivataloknak. Sauber Bernát valószínűleg az orosz állambiztonsági szervre gondol. Ebben az időszakban az MGB, azaz az Állambiztonsági Minisztérium látta el ezt a feladatot. Az MGB utódja az 1954-ben létrehozott, és 1991-ig működő hírhedt KGB, magyarul Állambiztonsági Bizottság volt. – A szerk. A lágerben laktunk, de reggel kimentünk dolgozni, és csak este mentünk be. Kint volt az odesszai kikötőben a rakomány. Akkor úgy volt, hogy minden vállalat kapott egy rakomány fát, és egy fél rakomány szenet. Mi hajnalban odamentünk autóval egy rakáshoz, s megraktuk szénnel, fával. Az egyikünk perfektül beszélt oroszul, az keresett kuncsaftot. Két lépést nem kellett tenni, s rögtön akadt valaki, mert nem nagyon volt fa meg szén. Minden nap egy-két kocsi szén és fa úgy elfogyott, mint mondjuk, a friss kenyér, mert mindenkinek kellett télire. És aránylag olcsón adtuk, nem adtuk olyan áron, mint ahogy feketén adták. Ebből a pénzből, amit beinkasszált, elvett az orosz tiszt, akinek a parancsnoksága alatt voltunk. Volt egy altiszt, volt egy sofőr, és a pénz el lett osztva közöttük. A szénlopásnál az őrök látták, mit csinálunk, azok ott voltak egész éjszaka, hát ők is kaptak a pénzből, s akkor engedték. Ők vigyáztak ránk, amíg megraktuk a kocsikat, ez egy megszervezett dolog volt. A korrupció akkora volt a Szovjetunióban, hogy azt nem is lehet elmondani. Az összeget, ami megmaradt, elosztottuk magunk közt. Ez is óriási pénz volt. Néha annyi pénzünk volt, hogy egy orosz nem keresett meg annyit egy hónap alatt, amennyit mi egy nap alatt megkerestünk.

Már nagyobb adag kenyereket kaptak a lakosok, nem volt már az az éhínség, ami volt addig. Lehetett kapni dolgokat az üzletekben, pénzért lehetett vásárolni. Addig nem lehetett, hiába mentél be egy üzletbe, nem volt semmi, hacsak meg nem fizetted a háromszorosát vagy ötszörösét. A ruházatuk az oroszoknak egyszerű volt, az a szabványos fufajka [Pufajka, azaz vattakabát. – A szerk.] meg azok a rubaskák. Az egy csukott nyakú zakó vagy vastag ingszerűség, mint a kozákoknak, hogy volt egy sor gomb rajta, és derékszíjjal átkötötték. Általában mindegyiknek spicces nadrágja volt és csizmája. Ilyen volt általában az öltözködés. A nők már valamivel jobban öltözködtek.

Nekünk szabad kijárásunk volt, jártunk operába, jártunk színházba, vendéglőbe Odesszában. Én akkor voltam operában első alkalommal. Egy kolozsvári vett rá bennünket, hogy menjünk el operába. Én falusi fiú voltam, azt sem tudtam, mi az, hogy opera. Operettet azt láttam, mert jártak a vándorszínházak, és mindig megnéztem az operetteket. Az opera épülete a milánói Scalának egy hitelesített mása volt. Le volt másolva, csak a figurák inkább stilizált régi orosz alakok voltak. Mikor felmentünk a lépcsőkön, az opera előterében voltak szobrok vagy a lépcsőkön, már nem is tudom. Nem is hittük volna el, hogy ilyesmi létezik a Szovjetunióban. Az az előkelőség és az a tisztaság… Az operában a La Traviatát [Guiseppe Verdi operáját], a Lakmét [Leo Delibes operáját], baletteket is láttunk, Csajkovszkijnak a Diótörőjét, a Hattyúk tavát. Nem akarok felvágni, de nekünk páholyunk volt, mi úriemberek voltunk. Mikor mi bementünk, nem tíz rubelt adtunk egy jegyért, hanem adtunk húszat, mindig fent volt tartva nekünk egy-két páholy. Akkor mi, vagy tíz hadifogoly odamentünk – nem voltunk elegánsak, de jól voltunk felöltözve. Utána elmentünk a vendéglőbe, nők stb.…, szóval zajlott az élet. Olyankor nem voltak ott őrök, mert nekünk volt kilépési engedélyünk. Ott nem lehetett megszökni. Az ember ment ötven kilométert, leigazoltatták és visszavitték. Meg ahogy két szót elmondtál, rögtön látták, hogy te nem vagy orosz. Mi tudtunk oroszul beszélni, de kellett keressük a szavakat. De nem is állt érdekünkben megszökni. Sőt, már olyan gondolatunk is támadt, hogy ott maradunk. Olyan életünk volt…, hová menjünk mi Romániába, ki tudja, mi van ott? Egyesek már udvaroltak is. Egy évig voltunk Odesszában. Aztán egy év után megsokalltuk, és valami sztrájkszerűséget csináltunk.

Mikor elengedtek, az volt a borzasztó, hogy elvettek mindent tőlünk: fényképet, levelezőlapokat, amit kaptunk mint munkaszolgálatosok, és megtartottunk magunknak. Nekem is volt apámtól és Emma húgomtól, még deportálás előttről. A többi testvéremtől is kaptam leveleket, fényképeket, amit vittem magammal. Azokat elvették, tűzre dobták és elégettek abszolút mindent. Ez volt a legborzasztóbb. Nem tudom, hogy hogy maradt a zsebemben egy levelezőlap, ahol a húgomnak a kisfia – akkor született – egy éves volt. Rá volt ragasztva egy levelezőlapra, az valahogy bent felejtődött a zsebemben, és megmaradt nekem. 1948 elején kaptam, hat-hét hónappal azelőtt, mielőtt hazakerültem. Nem is emlékszem, hogy hova volt címezve, de eljött a levél az odesszai lágerbe, hogy honnan tudták meg, hogy én ott vagyok, azt nem tudom. A levelezőlapon nem volt semmi érdekes, olyan típus-levelezőlap volt, s csak pár szó volt rajta, amit lehetett írni: „Ez a kisfiam, a Jóska. Egészségesek vagyunk, remélem, hogy te is jól vagy.” De a család többi tagjáról nem volt szabad írni semmit. Odaadtam a húgomnak, mert gyűjtötte ezeket a fényképeket a fiáról. Kint van a kép Izraelben. A kisgyerek már 53 éves.

Végül nem maradt közülünk senki Odesszában. Nem tehervagonokban, hanem rendes vagonokban utaztunk haza egészen Focşaniig. Focşaniban ott tartottak egy hónapig karanténban. Ez 1948 júniusában volt. Ott mindenik kapott egy papírt, és úgy emlékszem, 350 lejt – az elég nagy pénz volt akkor. Nem jártak a vonatok rendesen. Hogy én elkerüljek Désre, el kellett menjek Iaşiba, ott felüljek egy másik vonatra, és így kerüljek Désre, ahol Emma, a húgom lakott. Én Magyarláposra akartam menni, de nem volt már ott senki.

Weis Matild (szül. Sauber) háztartásbeli volt Szászrégenben, ott élt a férjével. Weis Ármin szabó volt, tűrhető anyagi helyzetük volt. Ortodox vallásos emberek voltak. Nem volt gyermekük. Sauber Dezső öcsém kereskedő volt, vegyeskereskedésben dolgozott Disznajón. A feleségét Lottinak hívták, zsidó volt. Vallásosak voltak ők is. 1954-ben kimentek Izraelbe, Kirjat Tivonban éltek. Technikusként dolgozott az öcsém egy vasöntődében, a felesége háztartásbeli volt Izraelben is. Két gyerekük van, egy fiú, Hillel és egy lány, Orli. Henzel Judit (szül. Sauber) húgom varrónő volt. Magyarláposon élt, 1945-ben férjhez ment Henzel Tiborhoz, és 1946-ban kimentek Izraelbe, Kirjat Tivonba. Azért mentek mindketten oda, hogy együtt legyenek. Judit háztartásbeli volt Izraelben, a férje építész almérnök. Van egy lányuk, Gilla, aki nincs férjnél. Farkas Emma (szül. Sauber) is varrónő volt Magyarláposon. 1945-ben férjhezment Farkas Dezsőhöz, aki kereskedő volt. Van egy fiuk, József, ő utász mérnök. Sauber Zelma húgomat deportálták Magyarláposról. Auschwitzban halt meg. A leánytestvéreimet mind deportálták, de visszajöttek. Nem tudom, hogy ki hol volt, melyik lágerben. Beszélgettünk ugyan, hogy kit hova vittek, elmesélték, hogy hogy segítette egyik a másikat a lágerben – s talán ezért is szabadultak meg [élték túl], mert segítették egymást –, de részletekre már nem emlékszem. Az öcsém munkaszolgálatos volt kint, Ukrajnában. Mire én hazaértem, a testvéreim közül már ketten Izraelben [Palesztinában] voltak. Az egyik még Disznajón lakott, itt Szászrégen mellett. Én nem tudtam semmit egyikről sem, csak egyedül a húgomról tudtam, hogy Désen él. Tudtuk, hogy deportálták a szüleinket s mindenkit, de arról abszolút fogalmunk sem volt, hogy mi történt.

Hazajöttem, és nekifogtam az életnek. Hét elemit jártam a háború előtt, aztán most év alatt leérettségiztem Désen, és megkaptam az érettségi bizonyítványt. Utána megválasztottak népbírónak lásd: Népbíróságok, népbírák Romániában]. Dolgoztam vagy három hónapig, és jött egy utasítás, hogy azokat a népbírókat, akiknek csak érettségijük van, és akik jó eszűek, azokat egy másfél éves iskolába küldik jogot tanulni. A régi bírókat és ügyészeket le kellett váltani, de nem nemzetiségi okok miatt, mert lehetett az román, magyar, teljesen mindegy – ez volt az utasítás. Egy csomó jogászt leváltottak akkor.

Én Kolozsvárra kerültem, és másfél évig gyorstalpalás volt. Főleg azokat a tananyagokat tanultuk, amik kimondottan a gyakorlati jogi alkalmazásra vonatkoztak: büntető perrendtartás, polgári perrendtartás, polgári törvények, ezeket tanultuk. Elméletet, mint az államjogtörténetet, semmit. Utána vizsgáztunk egy komisszió előtt, és kineveztek bennünket ideiglenesen, azzal a feltétellel, hogy vagy beiratkozunk egy egyetemre, vagy magánúton három éven belül elvégezzük a jogi egyetemet, vagy kilépünk. 1950-ben én ide kerültem Marosvásárhelyre. Én Désre akartam menni, de nem engedték, tekintettel arra, hogy Dés környéki voltam, azt mondták, hogy nem lehet. Azonnal beiratkoztam Kolozsváron a jogi fakultásra, és 4 és fél évig látogatás nélkülin elvégeztem. Három hónaponként kellett menni, és voltak rendes vizsgák. Ott már elméletet is tanultunk. Nem volt fizikai idő, mert dolgozni is kellett. Igaz, minden kollokvium és vizsga előtt kaptunk szabadságot. Nem akarok dicsekedni, de a látogatás nélküliről ketten maradtunk, akik befejezték az egyetemet, a többiek nem voltak képesek megcsinálni. Az egyik én voltam, a másik Kelemen Rózsa, aki itt él Marosvásárhelyen, 78 éves magyar bírónő.

1952-ig Marosvásárhelyen a megyei ügyészségen voltam. Akkor az megszűnt, s lett 8 tartomány [lásd: területi átszervezés Romániában 1952-ben]. Én a marosvásárhelyi rajoni ügyészséghez kerültem. Hat hónap után kineveztek helyettes főügyésznek. Az ügyészek 75 százaléka magyar volt, és sajnos voltak olyan magyar kollégák, akik alig vagy csak nagyon gyengén tudtak románul beszélni. Kolozsváron a Bolyai egyetemen magyarul tanultak, bejöttek az aktivitásba, s nem tudtak románul – ez volt a valóság. Az összes kollégám a Bolyain végezett, a magyar egyetem, én a Babeşen végeztem, ezért viszont nagyon jól beszéltem románul [lásd: kolozsvári tudományegyetem].

Annak dacára, hogy nekem volt egy mozgalmi múltam, és már gyerekkorom óta dolgoztam a Vörös Segély vonalon, nem vettek fel a pártba. 1952-ben én még nem voltam párttag. Kineveztek rajoni helyettes főügyésznek, és nemsokára főügyész lettem. Akkor én a tartományi bíró előtt megmondtam világosan, hogy nem vagyok párttag. Azt mondta: „Sauber elvtárs, maga ne adjon nekünk tippeket, mi tudjuk, hogy kit kell odatenni!” 1963-ban lettem csak párttag.

Az egyik húgom, Matild [Weiss Matild] jött, hogy: „Hagyd itt az egészet, és gyere velünk Izraelbe.” Ők elmentek. 1965-ben alijáztak Kirjat Tivonba. Ott már mindketten nyugdíjasok voltak a férjével. Matild még mindig él. A húgom, Emma, ő asztmás volt, és nagyon félt kimenni Izraelbe. Nagyon kért, ha egy lehetőség van, ne menjek el, hogy maradjon valaki itt vele. Itt maradtam. Végül ő mégis kivándorolt a családjával, és én maradtam itt. Azért döntött így, mert a fiának nem látott itt jövőt. Ők 1974-ben mentek ki Izraelbe, Názáretbe. Szegény húgom most is Izraelben él, 79 éves, a fia is él, a férje is él. A férje 92 éves, vak, süket, nagybeteg.

Az élet pulzusát láttam minden direkcióból. A gazdaság, mezőgazdaság, kultúra, politika a mi hatáskörünkbe tartozott. Az első idők nagyon szomorúak és szörnyűek voltak. 1949–1950-ben kezdődött a kollektivizálás és az államosítás [lásd: mezőgazdasági termelőszövetkezetek (kollektívek) Romániában; államosítás Romániában], egészen 1952-ig. Arra nem is jó visszaemlékezni. Nekem sok kellemetlenségem volt végig, hogy én kispolgári családból származtam, burzsuj voltam, mert édesapámnak üzlete volt. Hogy hogy nem raktak ki az ügyészségről kulákfiú címen, nem tudom. A kulákprobléma [lásd: kulákok Romániában] és a kollektivizálás nagyon fájó pontok voltak. Például mit jelent egy kulák, akinek volt öt hektár földje? Ha nem vitte ki 48 óra alatt a ganét az istállójából, ki a földre, az szabotázs volt, és azért öt évet adtak neki. Ha az aratás után nem szántotta fel a földet, ha tarlóhántást nem csinált, az szabotázs volt. Ha nem adta be a kótáját [kvótáját], az szabotázs volt. Odáig mentek ezek a büntetések sokszor, hogy vagyonokat vettek el. Kellett egy kollektív gazdaságot nyitni. Erre találtak egy kulákot, akinek szép háza volt és jó szép istállója, és egyszerűen elvették a házát, őt meg börtönbe zárták. Ezért nekem sok kellemetlenségem volt. Nem felejtem el, egyszer egy ilyen kulák elmenekült, mert elítélték hét évre. Hét éven keresztül bújt, és én tudtam. Azt nem tudtam, hogy hol kóborol, csak hogy el van bújva. Egyedül én tudtam, mert a húga hetente jött panaszokkal az ügyészségre, hogy miért vették el a vagyonukat. Mikor kapott választ, mikor nem. Szörnyű állapot volt. Például, ha elmentek valakihez a lakására, és kaptak [találtak] húsz kiló cukrot, az szabotázs volt. Mert a román törvény azt mondta: „Aprovizionarea peste măsură constituie infracţiune” [A mérték fölötti felhalmozás törvénysértést jelent]. Még a cipőtalpat is jegyre adták, s ha kaptak [találtak] öt pár bőrtalpat a házban, törvénysértés. Aztán kezdődtek az aranyügyek. Az aranyért mentek, mint a bolondok. Agyonverték az embereket. Sokszor tehetetlenek voltunk mi, ügyészek. Sokszor fogva tartották az embereket, anélkül, hogy mi döntést hoztunk volna erről.

Tizenegyen voltunk Marosvásárhelyen ügyészek, én voltam a főügyész egy időben. Egy román ügyész volt, és kilenc magyar. Én voltam a főügyész, zsidó. A tárgyaláson magyarul beszéltünk. Le volt fordítva a Büntető Törvénykönyv és a Büntető Perrendtartás, a Polgári Perrendkönyv és a Polgári Perrendtartás magyarra, központilag, Bukarestben hitelesített fordítás volt. Ez az 1950-es években és az 1960-as évek elejéig még létezett, a Gheorghiu-Dej idejében. Mi, ügyészek kötelesek voltunk magyarul beszélni a felekkel, akik nem tudtak románul. Nem tolmácson keresztül, mint ahogy most. Erről most hallgatnak. Miért nem mondják, hogy Ceauşescu idején lehetett tárgyalni magyarul Marosvásárhelyen? Egy évvel ezelőtt vagy mikor, egy tárgyaláson egy öregasszony nem tudott válaszolni a bírónak, és kérdi a bíró: „Tud valaki itt magyarul?” Akkor azt mondtam: „Ha megengedi, én fordítom.” Milyen nagy vívmány, hogy most lehet tolmácson keresztül magyarul beszélni. De ilyesmi nem létezett 1989 előtt [lásd: az 1989-es romániai forradalom]. Volt két népbíró, ha véletlenül az egyik bíró román volt, a másik bíró kellett beszéljen magyarul. Sőt, odáig akartak menni, hogy az aktákat és az ítéletet is magyarul szerkesszék, de ebbe a központ már nem ment bele.

Nem dicsérem az akkori időket, de azt állítom, hogy 38 éven keresztül, amikor én dolgoztam, nem telefonált rám az első titkár, hogyha valaki például sikkasztott, akkor az iratokat le kell zárni. (Itt akkor az első titkár Csupor Lajos volt. A foglalkozása szabó volt, de nem volt egy buta ember.) Olyan volt, hogy enyhítettünk, nem adtunk öt évet, hanem adtunk három évet, és ha lehetett, felfüggesztettük, de ezt teljesen törvényesen. Volt olyan utasítás, hogy 24 óra alatt el kell ítélni mindenkit, akit elkaptak. Volt olyan 1957-ben–1858-ban–1959-ben, hogy elkaptak egy parasztot, aki jött a mezőről, és hozott magának egy zsák vagy húsz cső kukoricát. Elkapták, felhozták és 24 óra alatt kapott két évet. Ha [azaz: Azt, hogy] voltak bűncselekmények, és nem csináltak aktákat, és nem kerültek a rendőrségre és az ügyészségre, ezt nem zárom ki. Biztos, hogy voltak. De amikor hozzánk került egy akta, akkor felelősségteljesen jártunk el.

Időnként beszámolókat tartottunk a Néptanácsnak, és elemezték az aktivitásunkat. [A Néptanács adminisztratív, közigazgatási egység Romániában, 1950–1968 között. Az állam helyi szerve, a települések irányítását látja el. Szerepe nagyrészt megegyezik a mai városi tanácsok/helyi tanácsok szerepével. Tagjait általános, titkos választások útján töltötték be. – A szerk.] És akkor azt mondták, hogy azért van ilyen sok lopás, mert kis büntetéseket adtunk, vagy megróttak, hogy nagy büntetéseket adtunk kicsi dolgokért. Felvittek Bukarestbe, és ott volt az állami főügyésznek a helyettese is, és az egész tartomány oda volt híva. Én akkor azt mondtam: „Értsük meg, ez egy paraszt ember, egy munkás, aki kihoz egy fél kiló szalámit vagy öt konzervet a gyárból, ezért három évet kapni, s a család ott marad kenyérkereső nélkül.” Azt mondták: „Az elvtársnak nincsen elég bátorsága, és túlságosan jó szíve van, de akkor nincs mit keressen itt. Akkor inkább mondja most meg, és leváltjuk.” Az ülés végén a konklúziókat levonta az állami főügyész: minden ötödik mondata én voltam vagy név szerint, vagy a marosvásárhelyi városi ügyészség, hogy mennyi embert küldtünk börtönbe. Ez volt a 324-es törvény, a gyors eljárás, ha rajtakaptak valakit. Ez ment egy évig, borzasztó volt. A börtönök megteltek szerencsétlen parasztokkal vagy munkásokkal, akik loptak egy fél kiló szalámit. Egy igazgató nem lopott egy fél kiló szalámit, mert annak kivitték a kocsival az öt kiló szalámit, és a kocsit nem nézte meg soha senki sem, a rendőr sem nézte meg, mert úgyis tudták. Voltak a kisszámú rendszámtáblák 100-tól 1000-ig, csak kivételes emberek vagy kivételes intézmények kapták azokat, és ezt tudta a rendőrség. Próbált volna egy rendőr megállítani egy 105-ös rendszámú kocsit és ellenőrizni! 24 óra alatt kirakták az állásából. És ezek után felrótták nekünk, hogy rosszul alkalmaztuk a törvényt.

Rá egy évre, másfélre megszüntették ezt a törvényt, de addig országos viszonylatban vagy tízezer ember börtönbe került. Elment a kocsma előtt a rendőr vagy a kereskedelmi inspektor, bement a kocsmába, volt egy hiteles féldecije, azt elővette és megmérte a kitöltött italt. Ha hiányzott két vonal, vette elő a jegyzőkönyvet, és hat hónapot kapott az illető. Te meg zárd el hat hónapra azért, mert annak a büdös iszákosnak kevesebbet adott. Az igaz, hogy a főnöke keresetéből volt, amit így lecsalt, de anyagilag rá volt kényszerülve. Nagyon sok ilyen esetben kértem a felfüggesztést. Ha két éven belül nem csinál semmit, akkor törlődik a büntetés. Ha két éven belül csinál valamit, akkor azt is leüli, ami elmaradt. Így vigyázott, hogy nehogy valamit csináljon. Pénzbírságot is lehetett adni, két-háromezer lejt, az két-három hónapi fizetés volt. Én megálltam a helyemet, nem voltam félős. Tudtam, ha felmondanak nekem, veszem a sátorfámat, s elmegyek.

Nem akartunk kiköltözni Izraelbe, de egy időben foglalkoztatott a gondolat, mert 1968-ban [lásd: területi átszervezés Romániában 1968-ban], amikor megszűnt a tartomány, és megyék lettek, szóval adminisztratív átszervezés volt, tekintettel, hogy én magyarul is beszéltem, s ott nem volt megfelelő ember, Csíkszeredába akartak helyezni. Én nem akartam elmenni, s akkor lemondtam, s azt mondtam, hogy inkább elmegyek. El is határoztuk, hogy összecsomagolunk mindent, beadjuk a papírokat, s elmegyünk. Két hét után visszahívtak, s itt maradtam Marosvásárhelyen.

Nem mondom, nem volt fenékig tejfel a kommunizmus. Általában az emberek nem éltek jól, de éltek. Most javarésze nem él sehogy sem. Nem létezett valaki, aki 18 éves lett, és ne legyen sehol: vagy egyetemre járt, vagy dolgozni. Volt egy törvény, hogy aki nem kerül munkába, az bűncselekménynek számít, és börtönbüntetés jár ezért. Ezt munkakerülésnek hívták. Nem jött ki senki a börtönből, ameddig nem volt egy munkahelye. Nem számított, ha nem volt szabad munkahely. Azt mondták: „Nem számít! Kevesebbet fogsz adni a másiknak száz lejjel, de ennek a tíz embernek kell adni munkát.” Ez nekem volt a feladatom egy időben, hogy munkahelyeket szerezzek, mert a börtönért is feleltem. Jeleztem előre a vállalatoknál, hogy a börtönben szabadul ennyi s ennyi, ez s ez a foglalkozása, kérem szépen, biztosítsanak ezeknek munkát. És fel is vették. Vagy hogy valaki 30 éves vagy akár 50 éves, és nem veszik fel sehova?! Hát most menj el 40 éves korban állást keresni, nem is állnak szóba veled! Voltak a kantinok, az egy jó dolog volt, mert olcsó volt. Emlékszem, mi is ettünk kantinban. Énnekem 19 ezer lej volt a fizetésem, az átlagfizetés körülbelül 6-7 ezer lej volt.

A szocializmusnak nagyon szép eszméi voltak, csak nem azok, amiket alkalmaztak. Volt, ami jó volt, de volt nagyon sok rossz. Nem volt szabad kommentáljak egy kormányintézkedést vagy egy pártintézkedést. El kellett fogadni, nem volt mese. Rossz volt, hogy a véleményemet nem tudtam nyilvánítani. Volt egy másik szörnyűség, hogy minden héten mindenkinek el kellett mennie marxizmusórára. Külön tartották a munkaköröknek: külön volt az ügyészségnek és a törvényszéknek, külön az orvosoknak és így tovább. Iskolákban, a Bolyai Farkas vagy a Papiu középiskolában vagy a pártkabinetben tartották. Minden héten hétfőn délután marxizmus–leninizmus egyetem volt. Kellett ebből felelni, s a végén kellett vizsgázni. Annál szörnyűbb dolog nem volt, mint azt a sok zagyvaságot tanulni, hogy minden kongresszuson ez mit mondott, s főleg Ceauşescu mit mondott. Vagy megjelent a pártnak egy kongresszusi anyaga, azt hónapokon keresztül fel kellett dolgozni. Voltak kis könyvecskék, amikben leírták, hogy hány disznót fogunk termelni 1968-ban, hány tyúkot vagy hány tojást, hány ökröt fogunk küldeni külföldre – ez mind ott volt a párt anyagában, és ezt kellett tanulni. Többnyire mindegyik vette és felolvasta, amit kellett. De minden alkalmazott, az egyszerű munkásoktól a tisztviselőig ott kellett legyen. Egy időben még az is volt, hogy minden reggel munka előtt fel kellett olvasni a „Scînteia”-nak [Magyarul Szikra, a Román Kommunista Párt központi napilapja volt 1931 és 1989 között. – A szerk.] a vezércikkét a munkahelyen. Kénytelen voltam venni a „Scînteia”-t, és azt kellett olvassam, és kellett tudjam, mit írtak benne. Nem volt más forrás, ahonnan dolgokat megtudjon az ember. Nem volt szabad hallgassak egy külföldi rádiót. A tévében két órát kellett őket nézni, hát azt sem tudtuk, hogy melyik világon vagyunk.

Abban az időben az irodalomnál és az újságokban is a sorok közt kellett tudjál olvasni, hogy megértsd, amit az az író írt. Elolvastad, ahogy egyszerűen fel volt tálalva, hogy minden milyen szép, áldotta a pártot, de odabent kiabált. Volt itt Marosvásárhelyen három-négy, akik ellenállók voltak, és ki merték mondani, például Mera, ő jogász volt, meg Târnăveanu – azt hiszem, osztályvezető volt egy gyárnál, és ki merte mondani egy gyűlésen, hogy nem kellene Ceauşescut újraválasztani – emlékszem rájuk. (Négyévenként nem választások, hanem szavazások voltak. A különbség, hogy a választásnál lehet több közül választani, de a szavazásnál, csak egyre lehet szavazni. Kötelező volt a részvétel a szavazáson.) Nem bántalmazták, de nyilvántartották ezeket az embereket. Például Merát, amikor jött Ceauşescu ide látogatóba, bevitték a rendőrségre, és ott tartották két napig, hogy ne tudjon csinálni semmit, és utána kiengedték. Még voltak ilyen csoportok, hogy összegyűltek a magyarok egymás közt, és elénekelték a magyar himnuszt. Nem létezett, hogy köztük ne legyen egy besúgó. Nem úgy volt, hogy: „Na, gyertek be a rendőrségre! Mi volt az este Saubernek a lakásán?” Eltelt egy pár hónap, eltelt egy fél év, s egyszer csak kezdték őket szerre beidézni. [Ez is a megfélemlítés eszköztárához tartozott, hogy nem egyszerre idézték be őket. – A szerk.] Már nem is tudták, mit mondjanak, csupa ellentmondásokat mondtak. Olyan ítéletek voltak, hogy az államot és a rendszert kritizálták. Egyeseket elítélték. Voltak diákok, akiket exmatrikuláltak [kizártak] az egyetemről. A katonai bíróság aktivitása 1963-ig szörnyű volt.

Az embernek kulturális élete jóformán nem is volt. Annyi, hogy volt a színház, és a színházban voltak színvonalasabb színdarabok, amikbe elég szépen be voltak iktatva olyan dolgok… Nem fogom elfelejteni Paul Everacnak a „Iov” című darabját, magyarul Jób próféta. Azt hiszem, az utolsó volt, amit láttam abban az időben. Az egy olyan színdarab volt, hogy nyugodtan le lehetett volna csukni a szerzőt, a színészeket és a hallgatókat is: az az ironikus dicséret, hogy ez milyen jól megy, s közben mi van a valóságban – csak át volt téve Jóbnak a korába. A közönség röhögött. Mindenki tudta, hogy az víz, és nem kávé, de a színpadon dicsérték, hogy milyen finom ez a kávé. És hogy milyen jó ez a szalámi, de mi tudtuk, hogy a tiszta szalámi, az tiszta szója volt. Hogy milyen jó, milyen szép és milyen olcsó minden, de ugye tudta az ember, hogy négy órát kell sorban állj, hogy kapj húsz deka szalámit. Tehát épp az ellenkezőjét mondták, amit azon értettek, ilyen dolgok voltak a darabban. Érdekes, elnézték, hogy ilyen darabok legyenek a színházban. Inkább a középosztálynak szóltak ezek a darabok, a munkás az nem ment el ilyesmire. Ők munkásklubokba jártak, minden nagy vállalatnak volt munkásklubja. Ott rendeztek előadásokat, színdarabokat Jánosról meg Mariskáról, amint arról vitatkoznak, hogy: „Te mennyi normát csináltál meg? Te el vagy maradva, nem vagy élmunkás!”

1975-ben ki szándékoztam menni egy barátomhoz Amerikába, de nem akartak kiengedni. Erre azt mondtam: „Ha nem engednek ki, ha nincs maguknak annyi bizalmuk huszon-nem-tudom-hány éves munka után, hogy kiengedjenek, akkor lemondok.” Így a feleségemmel, kettőnket kiengedtek. A lányom, az anyósom, a házam itt maradt zálogba. Énnekem akkor sikerült hozni egy videót Amerikából, és kaptam filmeket. Az én házam tele volt minden este, nem tudtunk lefeküdni, tízen-tizenötön nézték a videómon a filmeket.

Az ember a kommunizmus ideje alatt vett két karácsonyfát. Nem mindenki, hanem főleg az állami tisztségviselők. A munkásemberek nem féltek, mert legrosszabb esetben kirakták a pártból, és nem kellett fizessen tagdíjat. De általában nem rakták ki. Aki kettőt vett, az az egyiket feldíszítette a házban, s a másikat otthagyta a balkonon, hogy az ott álljon újévig, mert újévkor kellett, nem a karácsonyfát, hanem a téli fát feldíszíteni. [A szocializmus idején tilos volt karácsonyfát díszíteni, csak újévkor volt szabad ún. télifát állítani. Így karácsonykor az emberek megtévesztésből egy fenyőfát az erkélyen hagytak, egy másikat pedig feldíszítettek bent a szobában. – A szerk.] Ez nem egy eset volt. Érdekes volt, hogy a legszebb fákat nem adták el karácsonyra, hanem eltették. Aki akart egy szép fát, az karácsony után kapta. Tehát vettem egy kis fát, kitettem a balkonra, s mindenki látta: „Persze, ez egy kommunista, ez nem tartja a karácsonyt.” Igazság szerint nem azért díszítettem karácsonyfát, mert Jézus akkor született, mert nem is akkor született, hanem a gyerek miatt.

Széderestet nem tartok most otthon. Érdekes, a kommunizmus ideje alatt tartottam. Volt egy barátom, Marosán Feri, s mindig meg voltunk híva minden húsvét estére [lásd: Pészah] hozzá. Én vezettem a szédert, mert ő egy amórec – ez egy jiddis kifejezés, ami azt jelenti, hogy nem tartja vagy nem ismeri a vallást. Neki volt egy fia, s mindent úgy csináltunk, ahogy elő van írva. Vagy nyolc–tíz éven keresztül jártunk össze. Az 1970-es évek elején kimentek Izraelbe. És volt még egy barátom, egy Izrael Jenő nevezetű, és felváltva vezettük a szédert. Ros Hásánákor is el szoktam menni hozzájuk, mindig készítettek ünnepi ebédet, s az egész családom meg volt híva. Ebből a kommunisták nem csináltak problémát, hogy elmentem valakihez ebédre. De hogy amikor a templom előtt láttak engem, Sauber Bernátot, a marosvásárhelyi főügyészt, a kommunistát beszélgetni, akkor azzal gyanúsítottak meg, hogy járok templomba.

A feleségemmel, Zikh Máriával, itt ismerkedtem meg Marosvásárhelyen. Ő nagykárolyi származású, a törvényszéken jegyző volt. Ő nem zsidó, csak apósom volt zsidó származású, de már a szülei (a feleségem nagyszülei) áttértek római katolikusnak – de nem kutattam ezt a részét, hogy mikor és miért tértek át. Apósom czernowitzi [lásd: Czernowitz/ Cernăuţi/ Csernovci] származású kereskedő volt, tojást, majorságot vásárolt, szállította és eladta. De én nem ismertem, mert már korábban meghalt. Az édesanyja odahaza dolgozott, később idejött Marosvásárhelyre, egy ideig itt lakott nálunk, aztán elment egy húgához, és aztán meghalt. A feleségemék ötön voltak testvérek, volt még három fiútestvére – József, Sándor és Antal – s egy lánytestvére, Magda. A testvéreim egy időben nem nézték jó szemmel, hogy elveszek egy keresztény nőt, de a végén aztán nagyon jóban lettek vele. Az Izraelben élő testvéreimmel rendszeresen tartottuk a kapcsolatot. Voltunk háromszor Izraelben, legelőször 1978-ban, utoljára pedig 1986-ban. Akkor egy-két hónapot ültünk.

Mi tartottuk a zsidó ünnepeket. A feleségem nem gyújt gyertyát szombaton [lásd: szombat; gyertyagyújtás], hanem mondjuk, ünnepi ebédet főz. Ugyanígy megtartottuk az ő ünnepeit is. El szokott jönni zsinagógába: amikor mások eljönnek, el szokott jönni ő is. Két éve nem jár, mert beteg. Hanukát például nem tartottunk otthon a kommunizmus ideje alatt, csak utána, 1990 után. Most tartom otthon rendesen. Egyszerűen zajlik: elolvasom az imát, meggyújtom a gyertyákat, s ezzel be van fejezve.

Van egy fogadott lányunk. Zsuzsa a feleségem unokahúgának a lánya. Négy éves volt, amikor örökbe fogadtuk, s elhoztuk, azóta itt van nálunk. Az édesanyja Nagykárolyban él. Zsuzsa is ott született, van egy bátyja, az édesapja meghalt. Ő művészetit végzett [azaz: művészeti középiskolát]. Az én hibám volt, én erőltettem, hogy jogi pályára menjen, pedig szeretett volna művészetre menni, de akkoriban tudtuk, mit jelent művészeti egyetemet végezni: ha nem vagy egy kimondott tálentum, akkor kikerülsz egy faluba rajztanárnak. Amikor a feleségem nyugdíjba ment, ő épp húsz éves volt, és belépett a feleségemnek a helyébe, mint törvényszéki jegyző. Most a Táblabíróságnál dolgozik, ő vezeti a statisztikát és jegyző is. 1981-től dolgozik. Csak sajnos nem akart férjhez menni. Talán az volt az egyik hiba, hogy odakerült a törvényszékre, s ott látta, hogy a házasságok hogy bomlanak fel, s ez elvette a kedvét, pedig ő egy nagyon melegszívű és barátságos valaki. Van külön lakása, külön él, ebédelni, vacsorázni persze jön hozzánk. Uzsonnát is készítünk neki, úgyhogy élelemre ő nem költ. Igazság szerint ateista nevelést kapott. Mégis rendszeresen jár ivritórára. Minden ünnep alkalmával, mikor szoktak jönni a fiatalok a templomba, eljön ő is, ő inkább ide tart.

Egy Darabant nevezetű román ember tartja az ivritórákat. Tisztviselő volt a postán, a lánya férjhez ment egy tulceai zsidóhoz, egy mérnökhöz. Kimentek Izraelbe, jó állásuk van, elég jó pozícióban vannak. Darabant egy makacs román ember. Azt mondta: „Hogy létezik, hogy én ne tudjak beszélni az unokáimmal?”. S itt nekifogott önszorgalomból ivritül tanulni. Megtanult annyira ivritül, hogy ezek csodálkoznak ott Izraelben – majdnem minden évben elmegy. Ő ma a hébertanár itt a hitközségnél. Sajnos nagyon kevés zsidó van jár ivritórára, összesen 12-en járnak, hetente egy alkalommal.

1982-ben lettem a marosvásárhelyi hitközség elnöke, miután nyugdíjba kerültem. Volt egy idősebb ember, aki a hitközség elnöke volt előzőleg, jó barátom volt, Scheiner Aladárnak hívták, a felesége, Scheiner Juci még él [A Centropa Scheiner Júliával is készített interjút. – A szerk.]. Scheiner Aladár azt mondja egyszer nekem: „Te, én le akarok lépni, s nem találok egy nyugdíjast, aki alkalmas lenne.” Tudta, hogy én ismerem a zsidó törvényeket, az imákat. Amit ő nem tudott, hogy én harminc éven keresztül egyáltalán nem imádkoztam, és nem voltam templomban. Amikor idekerültem, ismét nekifogtam, s minden visszajött. Nem is tudom elképzelni, hogy 14-15 éves koromtól, amikor ezeket tanultam, 60 éves koromig valahogy nem felejtettem el őket. Én ez idő alatt nem imádkoztam soha. Én, mondjuk, ateista voltam. Hogy hogy jöttek ezek vissza az emlékezetembe, nem tudom. Ez egy csoda. Amit addig tudtam, a szokásokat, az imákat, mit kell mondani kívülről vagy olvasni ez egyik vagy másik ünnep alkalmával, a dallamok, mindez úgy visszajött, mintha visszaöntötték volna a fejembe. Voltak jó kántorok itt, de sajnos kihaltak. Ezelőtt három évvel, amikor Grünstein még élt, addig én mint egyszerű imádkozó ültem a templomban, csak azután kapcsolódtam be az előimádkozásba. Most főleg én és Mármor doktor vagyunk, és van egy 87-88 éves öregember, Lederer, aki még besegít. Mármor doktor, aki két évvel idősebb nálam és én előimádkoztunk, ő nagyon szépen csinálta.

Most én vezetem az imákat minden szombaton és a többi ünnepen is, két órán keresztül. Ennek majdnem a háromnegyed részét kívülről tudom. Egyszer azt mondja az egyik hitközségi tag valakinek: „Hogy tudja ezeket Sauber két órán keresztül csinálni, ő, aki illegális kommunista volt, és az ügyészségen dolgozott?” Aki még tud valamit a hitközségnél, az Ausch Sándor, Grün László [A Centropa Grün Lászlóval is készített interjút. – A szerk.]. (Ausch Sándorral együtt voltunk fogságban. Vele tartottam a kapcsolatot, amikor dolgoztam, itt, a hitközségnél összekerültünk megint.) Az istentisztelet szombaton fél 11-kor kezdődik, és negyed 12-ig tart. Én olvasom fel minden héten a Tórát, Mármoron kívül csak én tudok olvasni belőle. Minden hétre van egy harminc oldalnak megfelelő rész, amit fel kell olvasni. Előtte és utána van ima, amit én vezetek. Ezelőtt még 15 évvel itt is volt, aki minden reggel imaszíjjal és tálittal imádkozott. A tálitot most is mindenki használja, de imaszíjat csak akkor, ha jön egy rabbi ide.

Jelenleg sátoros ünnepekkor [lásd: Szukot], miután befejezzük az imát a templomban, kötelező mézet enni a hitközség udvarán lévő sátorban. Az alatt a hét alatt minden étkezésnél kell egy kis mézet enni [A méz a bibliai idők óta az élet édességét és jóságát jelképezi. A manna is – mely a pusztai vándorlás alatt az égből hullott – édes volt, mint a méz. Eredetileg datolyából készítették, de a posztbiblikus időkben már a méhek által készített mézet tekintik méznek. Bár a méh nem kóser állat, mégis engedélyezik a törvények a méz fogyasztását, mert a méz nem tekinthető a méh testrészének. – A szerk.]. A sátor körülbelül a második világháború után készült. Szimbolikus sátor. Igazság szerint itt a gyerekek és az asszonyok, de főleg Kusztos Zsuzsa [a hitközség irodavezetője] és Gyula [akit ugyancsak a hitközség alkalmaz, hogy a különböző munkálatokat elvégezze] szokták feldíszíteni a sátrat. Sátoros ünnepkor egy zsemlét kap mindenki, és fel vannak téve az asztalra kicsi tál mézek, és mindenki töri a kenyeret és belemártja, nem veszik kiskanállal. [Általában Ros Hásánákor szoktak kenyeret (és egy szelet almát) só helyett mézbe mártani, hogy ezzel biztosítsák az édes új évet. – A szerk.] És mindenki köteles meginni egy-két pohár bort. Megáldják az ünnepet, hogy Isten parancsára beléptünk a szukába, amit ő rendelt el. Utána mindenki eszik, s a végén mondunk egy kis imát, amikor megköszönjük az Istennek, hogy ételt, mézet és bort adott nekünk az ünnepkor. És ezzel befejeződik. Most így zajlik itt a sátoros ünnep.

Hosszúnapkor [Jom Kipur] beszéltem egy dési barátommal. Désen lakott vagy 3500 zsidó, nagy hitközség volt, és gazdag emberek voltak [Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Désen 3719 fő volt a zsidók száma. – A szerk.]. Az elnök a barátom, fiatalabb nálam vagy tíz évvel, úgy hívják, hogy Farkas Jóska. Beszélgettünk telefonon, s azt mondja: „Képzeld el, Jom Kipurkor elmegyek a templomba, és ketten voltunk. Épp szimbolikusan beültünk a templomba, és ültünk ott vagy két órát.” Ő nem tud olvasni héberül, a kommunizmusban elég jó pozíciói voltak, igazgató volt. Mondom neki: „Ne haragudj, de maholnap ugyanez lesz a helyzet Marosvásárhelyen is.” Az utolsó napokat éli a zsidóság.

Sajnos oda kerültem már – amit nem hittem volna soha –, hogy én kell temessek. A zsidóknak van egy szertartásuk, mikor a halottat öltöztetik [lásd: a holttest előkészítése a temetésre]. Le kell mosdatni, le kell vágni a körmeit, ha megnőttek, borotválni nem szabad. Több darabból áll a ruha, amit fel kell rá adni: mind fehér ruhadarabok. Kvilije [lásd: kitli] nincs itt senkinek, hanem mi készítünk többek között egy kvitlit is. A ruhadarabok: 2 harisnya, 2 nadrág, egy kiskabát és egy nagyobb kabát vászonból, rá a kvitli, tálesz, a kezére kesztyűszerűséget teszünk, s vannak még, amikkel összekötik a ruhát, mert nincsenek gombjai. Kell a szemhéjra tenni két cserépdarabot, a szájra fűzfaágból kell csinálni olyasmit, mintha egy lakatféle lenne, hogy ne beszéljen addig, amíg az ítélőszék elé nem kerül. Persze, nem én öltöztetem, mert vannak emberek, de ott kell legyek, és imát kell mondjak. Utána zacskóba be kell tenni egy kis földet a feje alá, párna helyett. Az imaköpenyt azt én teszem fel a fejére. A végén megmondom neki, hogy ne felejtse el a zsidó nevét, és én elmondom a nevét. Utána levezetem a ceremóniát: imát olvasok és énekelek. Mondtam is, hogy amíg tudom, csinálom, de utána bezárják a hitközséget.

A fiataloknak klubot csináltunk, már pár hónapja működik. Lesz pár számítógép, fognak internetezni, vannak könyvek, van egy tévé és video is, zsidó tárgyú filmek. De hát ki jön ide filmet nézni? Ezzel akarjuk valahogy idevonzani a fiatalokat. Van egy pár épületünk, amik ki vannak adva bérbe, a házbérekkel elszámolnak Bukarestben. Mert a bukaresti Federáció, a központ kezeli ezeket a pénzeket, és utána szétosztják a hitközségek között, mert van olyan, amelyiknek nincs semmi jövedelme. Aki tag, fizeti a tagságot, a hitközségnek van 50 temetője a megyében, és évente egyszer, az őszi ünnepek előtt valaki kimegy és ellenőrzi az állapotukat, hogy kell-e valahol javítás, hogy nem loptak-e el sírkövet, nem-e bontották le a kerítést – mert állandóan lopják a kerítéseinket –, s ebből fog állni a hitközségi élet. Sőt, van már olyan hitközség, ahol a titkár keresztény, és ő vezeti az egészet, mert nem kaptak egy zsidót. Nem is egy van, főleg Moldvában fordul elő ilyesmi. És itt is az lesz a helyzet, mert a mostani generáció szülei ateisták voltak, egy imát nem tudnak. A keresztények, akármilyen kommunisták voltak is, de a miatyánkot mindenki el tudja mondani. Ezek semmit. Nem is jönnek a templomba, nagy nehezen lehet egyet-kettőt becsalni néha-néha. Van hat vagy hét ilyen férfi. A gyerekek általában már keresztényeknek vannak nevelve, nem is járnak errefele. Ez a helyzet.
 

Életrajz

Apai ágon a szépszüleimig tudok visszamenni. Szépapám Reich Gáspár volt, feleségét pedig Juditnak hívták. Róluk az a családi legenda, hogy Cecén éltek, szellemileg igényes emberek voltak. Nem tudom, mivel foglalkoztak. Van egy Reich leszármazott, aki Németországban, Darmstadtban él, és fölkereste az összes rokont. Elmesélte, hogy a hitlerájt azért úszta meg, mert bebizonyította, hogy ezek az ősei szombatosok voltak. Tehát nem zsidók, hanem szombatosok. Állítólag II. József azt mondta, mi az hogy szombatos, valaki vagy zsidó vagy keresztény. Erre azt mondták, hogy akkor ők zsidók. Hogy ez igaz vagy nem, ezt nem tudom. De az tény, hogy ez a darmstadti rokon megúszta, és fölkeresett minket.

Az ő lányuk volt Reich Mária, az ükanyám, aki 1834-ben férjhez ment Deutsch Ignáchoz Szilasbalhásra, de csak úgy mondták, hogy Szilasra. Most Mezőszilasnak hívják. [Szilasbalhás – nagyközség, Veszprém vm., 1870-ben 3343 lakos, 1942-től Mezőszilas] Kereskedők voltak, jól éltek, csinos házuk volt, nyaranta Karlsbadba jártak postakocsin. Megvan a fényképalbum, amit 1884-ben az aranylakodalmukra csináltattak. Valamelyik rokonomnál láttam egyszer egy újságcikket, hogy tíz évvel később, a hatvanadik házassági évfordulón, tehát 1894-ben még mindig éltek. A cikk nem tudom hol jelent meg, de én olvastam. Szóval ők voltak az apám dédszülei.

Az ő lányuk volt az 1838-ban született Deutsch Johanna, aki férjhez ment Reichard Mórhoz, akiről egy festmény van. Különben ennek a Deutsch Johannának az egyik lánytestvére hozzáment egy Weidingerhez. Ezek a Weidingerek bajaiak voltak, földbirtokosok, nagyon jómódúak. Ez az egész Weidinger család és a bajai ág nagyon jómódú volt. És abból a házasságból született Weidinger József, aki később Balassa József néven lett híres nyelvész. Őt 1944-ben Benedek Marcell bújtatta. És ahogy felszabadultunk, tüdőgyulladásban meghalt.
[Balassa József, 1881-ig Weidinger József (Baja, 1864. febr. 11. - Bp., 1945. febr. 26.) – Nyelvész, tanár. A budapesti és a bécsi egyetemen végzett tanulmányok után Budapesten 1885-ben bölcsészdoktori, 1886-ban tanári oklevelet nyert. 1886-tól székesfehérvári, 1892-től debreceni, 1896-tól 1918-ig budapesti középiskolai tanár. A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanárrá nevezték ki. Az ellenforradalom győzelme után megfosztották egyetemi katedrájától, s még mint középiskolai tanár sem tudott elhelyezkedni. 1920-tól 1940-ig a Magyar Nyelvőr szerkesztője. Tagja volt a finn Tudományos Akadémiának.  A hazai nyelvtudomány egyik jelentős képviselője. Tudományos munkája alapján többször jelölték akadémiai levelező tagságra, de politikai okokból a nem nyelvész tagok mindig kibuktatták. Így sem akadémiai tagságot, sem egyetemi katedrát nem kapott. A 19. század nyolcvanas éveiben tagja lett a szigorú hierarchián alapuló polgári szabadkőművességnek. 1898-ban a Könyves Kálmán páholy főtisztje. 1914-től 1920-ig a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy nagymester- helyettese, később nagymestere.
Nyolcvan éves korában elhagyta ostromlott Klotild utcai lakását, és egy baráti családnál bújt meg Budán. Onnan 1945 februárjában elindult gyalog, hogy valahogyan átjusson Pestre egyetlen unokájához, de terve nem sikerült. Egy budai rokonához vánszorgott el, és ott is halt meg az ostrom alatt átélt szenvedései következtében 1945. február 26-án. Budán temették el, a ciszterciták templomának udvarán, egy ideiglenes cinteremben.
Fő művei: A fonetika elemei (Budapest, 1886); A magyar nyelvjárások osztályozása és jellemzése (Budapest, 1891); A magyar nyelv (Budapest, 1899); Magyar fonetika (Budapest, 1904); A szabadkőművesség története (Budapest, 1922); Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai (Budapest, 1929); A magyar nyelv életrajza (Budapest, 1937); A nyelvek élete (Budapest, 1938); A Magyar Nyelvőr története. (Budapest, 1941); A magyar nyelv könyve (Budapest, 1943); A magyar nyelv szótára (I-II., Budapest, 1940); Német és magyar szótár. I. Német-magyar rész. Budapest, 1899. - II. Magyar-német rész. Budapest, 1902. (Simonyi Zsigmonddal együtt); Német és magyar iskolai szótár. I. Német-magyar rész. Budapest, 1900. - II. Magyar-német rész. Budapest, 1902. (Simonyi Zs.-dal együtt); A magyar és német nyelv zsebszótára. (Toussaint-Langenscheidt módszer.) I. Magyar-német rész. Berlin, Budapest, 1915. - II. Német-magyar rész, Berlin, Budapest, 1917.; Magyar-angol és angol-magyar zsebszótár. - Budapest, é. n. (1914?) (Honti Rezsővel együtt); Kereskedelmi zsebszótár. Kereskedelmi középiskolák és akadémiák használatára, I. Német-magyar rész. II. Magyar-német rész. Székesfehérvár, 1889. Társszerzője volt a Sauvageot-féle nagy magyar-francia szótárnak.] Visszatérve Reichard Mórra, ő 1830-ban született, és 1902-ben halt meg. A felesége még abban az évben utánahalt. Fehérvárott éltek, a Fő utcában laktak, és náluk volt először angol WC. Az egyik nagynéném mesélte, hogy be kellett menni, és két lépcsőfokot föl kellett lépni valami dobogóra. Szóval olyan ünnepélyes dolog volt ott kimenni, mert valami különlegesség volt. Reichard Mór nagy trafikos volt, ami azt jelentette, hogy ő látta el egész Fejér megye trafikjait. Szóval dohány-nagykereskedő volt. És olyan nevezetes kereskedő volt, hogy egyszer még a királyhoz, Ferenc Józsefhez is meg volt hívva ebédre. Nem olyan ebédre, ahol arisztokraták voltak, hanem olyanra, ahol az alattvalók krémje. Őt valami kereskedő szövetség, vagy a jóisten tudja delegálta. Az a családi fáma, hogy nagyon éhes maradt, mert tálakat vittek körül, először a király vett, és amikor befejezte az evést, mindenki elől elvették a tányért. És mivel őhozzá későn került a tál, mire enni kezdett volna, már el is vitték előle a tányért. Utána beült a sarki kocsmába, és evett egy jó bablevest. 

Volt négy gyerekük. Az legidősebb Dr. Reichard Zsigmond, aki 1863-ban született Székesfehérvárott, és 1916-ben halt meg Budapesten agyhártyagyulladásban. Ő méltóságos úr volt. A feleségét ismertem, mert az nagyon sokáig túlélte őt, 1944-ben halt meg, és végig méltóságos asszony volt. Reichard Zsigmond kúriai bíró volt. [Reichard Zsigmond – bíró, jogi író. 1888-tól ügyvéd, 1894-től bíró, 1913-tól kúriai bíró. A büntetőjog mellett a közigazgatási bíráskodás kérdéseivel is foglalkozott. Cikkei főleg a Jogtudományi Közlönyben és a Jogászegyleti Értekezésekben jelentek meg. - Főbb művei: A jeltételes elítélés (Bp., 1890); A közigazgatási bíróságok hatásköre (Bp., 1891); Psychiatria és büntetőjog (Bp., 1893); A bűncselekmények osztályozása (Bp., 1900); Tervezet a büntetőtörvény módosításához (Bp., 1901); Az uzsora törvényjavaslatról (Bp., 1908).]  Azt nem tudom, hogy a jogot hol végezte. A Huszadik Század egyik alapító tagja volt, szóval egy ilyen liberális, haladó szellemű kultúrlény, és apám mentora. Mert apám is jogász lett. Reichard Zsigmond írt is a Huszadik Századba. Talán egy kicsit jobbra volt Jászi Oszkártól. Egy hallatlanul kulturált, művelt ember volt. Sokat utaztak, tele voltak mindenféle műkinccsel. Például Csók István fehérvári volt, és akkor voltak Csók István képeik. Volt sok perzsaszőnyegük. Én már csak az özvegyét ismertem, aki az özvegyi nyugdíjból élt. Addigra a Palatinus házbeli nagy lakás már ketté lett választva, és mellettük lakott a feleség nővére. De ők még akkor költöztek oda, amikor a Palatinus házakat építették a Margit híd pesti hídfőjénél, az első házban laktak, és a Dunára nézett az ablakuk. Két gyerekük volt. Egy lány, aki matematika tanár lett, és aki soha életében nem kapott állást, mert 1920 után már nemigen lehetett. És volt egy fiuk, aki a Chinoinban volt vegyészmérnök, ő 1944-ben úgy végezte, mint a legtöbben.

A következő gyerek, Judit 1864-ben született, és egy Stauber Albert nevű emberhez ment férjhez. Ez a Stauber Albert szögrül-végrül Reichék rokona volt, másod- vagy harmadunokatestvér, nem tudom. Nagybérlő volt. Először valahol Fejér megyében volt bérlete, nem messze Fehérvártól, mégpedig Arany László, Arany János fiának a birtoka. Egy pár év múlva pedig Somogyvisontán egy 3000 holdas Széchenyi birtokot bérelt. Amikor 1892 nyarán apámnak megszületett az testvére, akkor a nagyanyám leküldte a őt Judithoz a nővéréhez, akinek már volt két kisgyereke. És annyira megszerették egymást, hogy apám minden évben oda kérte magát. Ahogy bezárt az iskola, rögtön lement, és egész tanév kezdetéig ott volt. Ha közben elutaztak valahova, akkor is oda ment vissza. Somogyvisontáról rengeteg mese és legenda van. Ez az Albert bácsi egy nagyon kedves, vicces bácsi volt, minden gyerek kedvence. A kertben volt egy fa, amin szekfűkörte termett. Apám nagyon szeretette. Amikor három éves volt, azt mondta neki az Albert bácsi, hogy megszámoltam ám, hány körte van a fán, mire az apám nem mert leszedni egyet se, amíg Albert bácsi haza nem jött. Később mondták neki, hogy ha meg is számolta, nem baj, ha hiányzik. A felesége, Judit néni pedig egész életében nagyon szerette az apámat. Amikor megszűnt a bérletük, ami negyven évre szólt, meg akarta hosszabbítani a fiának, aki szintén gazdálkodó lett, de a Széchenyiek nem voltak hajlandók, mondván, hogy nagyon sokan vannak, kell a a birtok. Albert bácsi fia kiment Kanadába, és ott lett farmer. Megnősült, és két kislánya született. Ennyit tudok róla, többet nem. Albert bácsiék ekkor elköltöztek, és Mátyásföldön építettek egy villát. Az építészmérnök fiuk építette, nagyon szép volt a villa is, a kert is. Szemben, az utca másik oldalán egy fenyőerdő volt. Mindenki kérdezte, hogy miért nem Budára jöttek. Azért, mert Budán hegynek föl, hegynek le, és Albert bácsinak ez már nehéz. Mátyásföld meg sima volt, és rettentő szép. Most már biztos ronda az a környék is, de akkor nagypn szép volt. Kiskoromban sokat jártam ki Mátyásföldre. Albert bácsiéknak mindig nagy személyzetük volt: a kertész bácsi, szakácsnő, egy özvegyasszony, akit mindenki úgy hívott, hogy Nyanya. Ezenkívül volt még két alkalmazott, egy idősebb néni, aki a konyhán segített, és egy szobalány. Amikor Mátyásföldre költöztek, akkor a Nyanya már nem dolgozott, de elvitték magukkal, nyugdíjat adtak neki, és fölajánlottak neki az emeleten egy szobát. Lent volt a nappali meg ebdélő, fent a hálószobák. Nyanya azt mondta, hogy neki rossz a lába, inkább lent szeretne lakni. Így aztán lent lakott. A nyugdíj mellett teljes ellátást is kapott, a gyerekei látogatták. Nagyon szeretett mézes süteményt sütni, és ha jöttek a vendégek, akkor büszkén előállt a mézes süteményeivel. Volt a kertben egy nagy diófa, ami alatt volt egy szép garnitúra, és miután volt dió, a Nyanya egy kis részt bekerített a kert hátsó részében, és ott pulykát nevelt, amit dióval etetett. Ez nagyon finom volt. Volt ott egy Mariska nevű nő, aki fiatal lányként került oda, és hát teherbe esett. Akkor Judit néni azt mondta neki, hogy ne aggódj, szüljed meg, itt a sok gyerek között majd csak fölnő ő is. Ez így is történt. Őt is magukkal vitték Mátyásföldre. Volt egy négyemeletes házuk a Lánchíd utcában, nagyon szép ház, minden emeleten egy lakás. Részben ismerősök, részben a gyerekei laktak ott, akik házbért fizettek, mert hiszen Judit néniék azért vették a házat, hogy öregkorukban legyen jövedelmük. Nyugdíjuk nem volt. Aztán amikor Albert bácsi 1930-ban meghalt, akkor Judit néni az egyik lányához költözött, aki elvált asszony volt, szintén igen jómódú, annak is földbirtokos volt a férje. Pár év múlva Judit néni, a sógornője [Reichard Zsigmond özvegye, Irén néni] és még két családtag építtetett egy családi társdasházat a Naphegyen, a Fenyő utcában, és oda költöztek. Judit néni vitte magával Mariskát is, akinek a lánya közben férjhez ment egy sofőrhöz. Judit néni 1940-ben nagy szerencséjére meghalt. Mégpedig olyan módon, hogy éjszaka kapott egy szívrohamot, kihívtak egy orvost, az adott neki egy injekciót. Jobban lett. Egy-két nap múlva találkoztunk vele, mondtuk neki, hogy nem is látszik rajta. Erre azt mondta: tudjátok, elég volt. És még aznap éjjel meghalt egy újabb szívrohamban. Úgyhogy nagyon szépen és jókor meghalt. A sógornője, Irén néni átvette ezt a Mariskát mint régi bútordarabot. Azután jött 1944, és a vő, a sofőr egy fő nyilas lett, aki rémületben tartotta azt egész házat. El is vitték a felét, és meg is haltak. Aztán a ház telitalálatot kapott az ostromban.

Egyébként Zsuzsi nénivel (apám húgával) és Bózsival (Judit néni legfiatalabb lányával, aki 92 éves korában, öt évvel ezelőtt halt meg, és iparművész volt, nagyon szép dolgokat csinált)  1959-ban vagy 1960-ban lementünk Visontára. Hát, rettenetes. Azt mondják, nem szabad visszatérni oda, ahol az ember valamikor boldog volt. A házban öt család lakott. Nem volt ez kastély, nem is kúria (mert kúriának azt nevezzük, ami klasszicista, és ez nem volt klasszicista, későbbi volt), egy nagy ház volt, ahol nívósan éltek. Volt egy nagy virággrupp, és amikor kocsival mentek haza, akkor azt meg kellett kerülni, úgy lehetett felhajtani. Hát se grupp, se fölhajtó, egy lezüllött hely lett. Bózsi szóba elegyedett az öregasszonyokkal, és kérdezett erről-arról. Hát maga kicsoda, hogy így tudja? Mondta, hogy kicsoda. Akkor kezdték a téeszeket szervezni. De jó lenne, ha itt lenne a tekintetes úr, az most tudna nekünk tanácsot adni. Nagy szeretettel fogadták.

A következő gyerek Gáspár volt, aki hamar meghalt. Valamikor 1880 és 1890 között születt. Vegyészmérnök volt, és valami kísérletben nagyon fiatalon meghalt. Nagy világfi volt, állandóan utazott, hosszú leveleket küldött nagyanyámnak. Franciául írt leveleket Párizsból a nagyanyámnak a párizsi lányokról.

A következő gyerek Mariska, Reichard Mária, a nagyanyám. Elvégezte a felsőbb lányiskolát. Gyerekkorában volt német és francia kisasszonya. Tanult zongorázni, öreg korában is zongorázott, mert egy lánynak tudni kell. Rengeteg verset és éneket tudott magyarul is, németül is, franciául is. Már lánykorában is sokat utazott, és nagyon szeretett utazni. Amikor férjhez ment, azt mondta, hogy ne vegyenek neki brilliánsgyűrűt, hanem menjenek el a Riviérára. Aztán mind a kettőt megkapta a férjétől. Amikor megkérdeztem tőle, hogy amikor otthon voltatok, mit csináltatok egész nap. Azt mondta, kinéztünk az ablakon. Nem nagyon emlékezett már rá. Zsuzsi néni, a nagynéném mesélte, hogy mindenkinek volt programja. Délután a korzóra mentek, aztán beültek a cukrászdába. Egymáshoz mentek, meghívták egymást, beszélgettek, összejöttek. Köztiszteletben álló emberek voltak. Judit néni és a nagyanyám között nem volt olyan nagyon nagy korkülönbség, csak öt év. Amikor a Judit férjhez ment, a nagyanyám 12 éves volt. Egyszer Albert bácsi a sógora, aki nála legalább 15 évvel volt idősebb, azt mondta neki, hogy ide figyelj, Mariska. Kocsival elmegyünk a birtokra, és ha egész úton szavalsz és énekelsz, és ugyanazt kétszer nem, akkor előfizetek neked egy nem tudom milyen gyerekújságra. Elő is fizetett. A memóriáját örököltem tőle, én is sok verset tudok kívülről. A nagyanyám nagyon élénk, mozgékony és szellemes, jó humorú nő volt. Szeretett társaságba járni, szóval egy kellemes ember volt. Nem volt még húsz éves, amikor 1889-ben férjhez ment Dr. Reichenfeld Zsigmond győri ügyvédhez.

Apai nagyapám apja, a győri Reichenfeld Ignác 1820-ban született. Felesége, a dédanyám, Fleischmann Katalin 1824-ben született, apja. Fleischmann Mihály, kereskedő volt. Ignác és Katalin 1843-ban házasodtak össze. Az íróasztalom a dédanyámtól maradt, és megvan még a fehér virágminás porcelán tintatartója is. Dédapám vallásos ember volt, bérlete volt a templomba. Gabonakereskedő volt, és aztán az üzlet annyira kitágult, hogy egész Európára kiterjedt. Tizennégy gyerekük volt, és mindet taníttatták. A nagyapám testvéreit nem ismertem, mert azok a világ legkülönbözőbb részein voltak. Csak egy fiúról hallottam, aki Berlinben élt, és nagy bonviván hírében állt.

Nagyapám, Reichenfeld Zsigmond 1858-ban született Győrben. Köztiszteletben álló ügyvéd volt. Sok paraszt ügyfele volt. Egyszer az egyik ügyfele nem tudott fizetni, és azt mondta, hogy van egy kis homokos földje közel Győrhöz, fogadja el azt.  Nagyapám elfogadta, de nem tudott vele mit kezdeni, bérbe adta egy bolgár kertésznek, akinek nem kellett fizetnie, de mindig hozott friss zöldséget. Mire nagyapám meghalt, elkezdtek ott építkezni, és egy egész utca lett. A terület a nagyanyámé volt.  A nagyapám 1933 januárjában halt meg, a Városmajor utcai kórházban, ahol most az érklinika van. A nagyanyám Győrben maradt, ügyvéd özvegyeként nem volt nyugdíja, és abból élt, hogy azokat a földeket kipercellázta, és eladogatta. 1944-ben nagyanyámat elvitték Auschwitzba. Én meg Zsuzsi néném örököltük a még megmaradt földterületet, és az akkor már sokat ért. De 1948-ban államosították. Akkor  lementem Győrbe, és mondtam, hogy az apámat elvesztettem, keresetünk nincs, lakásunk mindennel odaveszett, legalább valamit hagyjanak meg belőle. Valami fő pártfunkcionáriussal beszéltem, és kérdezte, hogy ki volt a nagyapám. Mondtam, hogy Dr. Reichenfeld Zsigmond. Az volt a maga nagyapja? Hát, ha tehetnék valamit, akkor visszaadnám. De nem tehetett semmit.

Nagyanyám az esküvőre tekintélyes hozományt kapott. Nagyapám azt mondta, hogy neki erre semmi szüksége, beteszi a bankba, majd jó lesz a gyerekeknek. Később nagyapám a Győr Városi és Megyei Takarék igazgatóságának a tagja lett, ami tönkrement. Ő tudta, hogy rosszul áll a bank. Mindenki mondta, hogy vegye ki a pénzt. Hát nem vette ki, hagyta elúszni. Azt mondta, hogy ha ő kiveszi, azzal árt a bank hírnevének, és ő nem azért igazgatósági tag. Szóval ilyen volt az én nagyapám. Amellett egy bűbájos ember volt. Sokat jártak Győrből Bécsbe, akkor nem kellett útlevél. Valamikor az 1910-es évek elején egy bécsi kiruccanáson a nagymamám elment a belvárosba körülnézni, és az egyik üzletben meglátott egy nagyon szép csipkegallért, meg más csipke dolgokat. Meg is vette, hazajött, akarta mutatni, hogy milyen gyönyörű csipkét vett, és a csipke sehol. Hát valahol véletlenül eldobta. Olyan könnyű volt, hogy azt hitte, valami villamosjegy vagy mi. Egy másik kirakat előtt megállt, és eldobta. Nagyapám sajnálkozott. Aztán elment a kavéházba, és csillogó szemmel jött haza, hogy megtalálta a csipkét. A nagyanyám ugye elmondta, merre járt, mit vett, erre nagyapám elment, és ugyanazt megvette.

Nagyszüleim nem voltak vallásosak. Annyira nem, hogy nagyapám örökölte apja után a templomi ülőhelyet, és amikor jöttek az őszi zsidó ünnepek, inkább elutaztak, hogy ne vegyék észre, hogy nem mentek templomba. A gyerekeik se voltak vallásosak. Apám már tíz éves korában antiklerikális volt.

Apámnak három testvére volt. Apám után két évvel, 1892-ben született Bandi (Andor), az övé egy nagyon rosszul sikerült élet volt. Bandi kíválóan beszélt nyelveket. Először a Reichenfeld dédpapa gabonakereskedését átvevő nagybácsinál dolgozott, akinek egész Európára kiterjedő irodái voltak. Dolgozott Passauban, azután Nápolyban. Kíválóan tudott németül és olaszul. De mindent otthagyott. Nem tudott megmaradni egy helyen. Amikor volt a nagy világgazdasági válság, akkor valamilyen ismerős céghez ment, ahol idegennyelvű levelező volt, és ez maradt végig. De nem tudott megmaradni egy nőnél sem. Egyedül élt, soha nem nősült meg, nem volt neki egyetlen olyan kapcsolatasem, akit bemutatott volna a családnak. 1944-ben őt is elvitték Budapestről, fogalmunk sincs, hogy hova lett.

Apám másik fiútestvére, a legkisebb, Pali, 1898-ban született. Egy világfi volt. Ő is baloldali hírében állt, de ő csak divatból. Nem úgy, mint apám, aki elmélyült volt. Pali csak kereskedelmit végzett, és aztán a fehérterror idején jobbnak látta, hogy Bécsbe menjen. Ott nagyszerű üzletei voltak, de hogy mibül és hogyan, azt nem tudom, mert én elég kicsi voltam, amikor meghalt. Ugyanis 1930-ban Lufthansa gépen Bécsből Drezdába utazott, Drezdánál lezuhant, és meghalt. Neki már a húszas években volt versenyautója. Bécsből egy óra alatt megérkezett Győrbe vacsorára. Gondolta, hogy otthon fog vacsorázni. Síelni járt a Semmeringre. Amikor ez a baleset bekövetkezett, a nagyapám belebetegedett. Akkor még nem nagyon volt olyasmi, hogy laboratóriumi kivizsgálás, és azt mondták, azért fogy, mert fáj neki. Kisűlt, hogy a stressztől kapott egy cukorbetegséget, amit nem kezeltek. Amikor felhozták Pestre, Hetényi doktor kezelte, de már nem tudott rajta segíteni, és meghalt.
Palinak családja nem volt, nőügyei voltak, de nem akármilyenek. Például évekig udvarolt az Osztrák Posta vezérigazgatója lányának. Aztán szakítottak, de mindig valami nagyon menő és szép lánynak udvarolt.

Aztán volt még Zsuzsi, aki 1895-ben született. Nagyon szép lány volt, és nagyon bájos. 95 éves korában halt meg, és úgy nézett ki, mint egy ötven éves dáma. Egy igazi hölgy volt. Olyan általános műveltsége volt, mint amilyen azelőtt volt divat. Tanult hegedülni is, de nem mélyült el semmiben. Az apám nagyon szerette, mert ő volt a lánytestvér. Apám mondta neki, hogy elviszlek koncertre. Erre csináltattott egy ilyen diabolo frizurát, aminél a két fülre tekerik a hajfonatot. Erre apám: hogy képzeled? Így jössz egy koncertre? Azt mondta, hát ez most a divat. Divatot akarsz, vagy koncertre akarsz jönni? Így el nem viszlek. Zsuzsi önkéntes ápolónő volt az első világháború alatt, a kórházban szerelmes lett egy kis szlovénba Leibachból (Ljubjana), és hozzá ment feleségül. 1916-ban vagy 1917-ben ismerkedtek meg, amikor meggyógyult, elment, aztán 1919-ben visszajött, és megkérte a kezét. Dr. Dobrila Mariusnak hívták, valami tőzsdés vagy mi volt a foglalkozása, jól kereső ember volt. Nem volt zsidó, és Zsuzsi kitért, bár a fiú nem kívánta, hogy kitérjen. A püspöki székesegyházban volt az esküvő. Rengetegen voltak, és Bandi, akinek nagyon jó humora volt, azt mondta, hogy keresztény csak kettő volt, a pap és a vőlegény. 1920-ban született egy lányuk, Mirica. Először Ljubjánában éltek, nagyon szép környéken. Jártam náluk. Aztán Zsuzsi férje meghalt 1934-ben, azt hiszem vérmégezésben. Egy pár évre rá, 1937-ben Zsuzsi férjhez ment Bécsben Jozef Petraschhoz, egy köztisztviselőhöz, aki régóta szerelmes volt belé. Nagyon jól éltek. Mirica is velük volt. 1938-ban bementek a németek Ausztriába, és félelmetes kezdett lenni a világ. Zsuzsi azt mondta Miricának, hogy menjen vissza Ljubjanába, mert ott apai ágról voltak rokonai. Akkor már 18 éves volt, kapott valami állást, és ott élt. Tíz évig nem látták egymást az anyjával. Zsuzsinak egy ideig úgy sikerült megúszni, hogy a férje nem volt zsidó. De aztán kezdett meleg lenni az árja párjának is, akkor Pestre szökött, és itt élt hamis papírokkal. Aztán 1945-ben vagy 1946-ban repatriálták. A férje, szegény addigra teljesen szenilis lett. Nem volt ugyan zsidó, de kitették a lakásából, nem volt aki főzzön rá, teljesen el volt anyátlanodva. Amikor Zsuzsi visszament, akkor kaptak lakást, nyugdíjat, de a férje nemsokára meghalt. Mirica 1948-ban visszament az anyjához Bécsbe, és az anyja elküldte őt egy évre Angliába. Mirica nagyon szép lány volt, és rengeteg nyelven beszél. Mindegyik szinte anyanyelve. Először németül tanult meg, mert az első férj és Zsuzsi egymással nem tudott más nyelven beszélni. Mirica persze gyerekként megtanult szlovénul is. A férjnek egyébként félig olasz volt az anyanyelve, mert Triesztből való volt. Aztán minden nyarat Győrben töltöttek, itt Mirica megtanult magyarul, Angliában pedig angolul. Amikor visszajött Angliából, akkor férjhez ment egy amerikai magyar emberhez, és Amerikába kölözött. Voltam is náluk, ők is szoktak jönni. Gyerekük nincs, és nagyon jó házasság. Zsuzsi Bécsben halt meg. Kellemes ember volt, többször voltam nála Bécsben. Nekem adta azokat a a levelezőlapokat, amiket 16 éves korában kapott az apámtól.

Az egyik anyai dédapám, Deutsch Gábor kereskedő volt, a felesége Stern Cili. Róla annyit tudok, hogy bábaasszony volt. Följött Pestre a bábaképzőbe, és elvégezte. Egy bőszoknyás parasztasszony volt. Amikor éppen nem volt elég szülés, akkor pántlikát árult a piacon, mert a férje korán meghalt.  Volt négy vagy öt gyerekük, az egyik a nagyapám, Deutsch Dávid. A másik Samu bácsi, falusi tanító volt, és gimnáziumba együtt járt Petőfi Zoltánnal. Azt nem tudom, hogy egy osztályba-e vagy csak egy gimnáziumba.

Anyai nagyszüleim, a Deutschék és a Süssék mind abonyiak voltak. [Abony – nagyközség, Pest-Pilis-Solt-Kiskún vm. 1900-ban 13 529 lakos; a járási szolgabírói hivatal széke, csendőrörssel, kórházzal, takarékpénztárral, áll. polg. fiú- és leányiskolával; vasúti állomás, posta- és távíró-, telefonállomás.] A nagyapám és a nagyanyám már gyerekkoruktól ismerték egymást. 1876-ban házasodtak össze. A nagyapámról nem sokat tudok, anyám kislány volt, amikor meghalt. Azt tudom, hogy tanyán laktak, mert Deutsch Dávid ispán volt. De nehezen éltek, mert 11 gyerek volt. Ebből kettő pici korában meghalt. Az egyik, amikor körülmetélték, valami zűr történt, és abba. Egyébként a szüleim elhatározták, hogyha fiú leszek, nem fognak körülmetélni, ha lány leszek, nem szúrják ki a fülem, semmiféle csonkítást nem fognak rajtam végezni. Nagyapám halála után, az első világháború körül anyám és nagyanyám feljöttek Pestre, és anyám már itt élő testvéreivel együtt laktak. Szóval kilenc gyerek nőtt fel, abból csak egy érettségizett, a legidősebb fiú, Géza. A többit nem tudták taníttatni. Géza 1936-ban halt meg, 59 éves volt, amikor meghalt, tehát 1877-ben születhetett. A Déli vasútnál volt valami tanácsos. Jó nyugdíja volt, ő volt a legjobban ellátva.

Azután volt az anyámnak egy nővére, Ilus, aki húszegynéhány éves korában meghalt gyermekágyi lázban. Anyám akkor kislány volt, nagyon ragaszkodott a nővéréhez, és elhatározta, ha lánya lesz, Ilusnak fogják hívni. Ezért lettem Ilus. Különben ennek az Iluskának a lánya 20 éves korában meghalt TBC-ben. Ez egy nagyon érdekes történet. A férj ottmaradt egy pólyással, és nemsokára megnősült. Az új feleség nagyon szerette ezt a kislányt. Bár ne szerette volna annyira, mert kisült, hogy TBC-s volt. De ő sokáig élt. Folyaton ölelgette és puszilgatta, a gyerek megkapta, és meghalt. Érettségi után halt meg.

Aztán volt egy Miklós nevű, aki meghalt 1918-ban spanyolnáthában. Nagy sportember volt, még harmic se volt, amikor meghalt.

Aztán volt Panni, aki 1892-ben született és 1985-ben halt meg. Tüdőgyulladással feküdt a János Kórházban, és mivel nekem közel volt, a lánya viszont messze lakott, én minden nap mentem, és megebédeltettem. Panni férje Kiridus Sándor zenész volt, aki az Operaház zenekarában volt hegedüs. Aztán még valamikor az 1920-as évek elején elmentek Kolozsvárra, de néhány év múlva visszajöttek, és attól kezdve nagyon nehezen éltek. A férj ilyen-olyan zenekarokban játszott. A gyerekük, Vera közel volt hozzám korban, mindig a nagymamánál találkoztunk, és együtt játszottunk. Férjhez ment egy matematikushoz, aki akadémiai doktor lett. Verának testvére nem volt. Jellemző, hogy a nagymamám 11 gyereket szült, és volt neki hat unokája.

Aztán volt anyámnak még egy testvére, de erről nem szeretek beszélni, mert szomorú történet. Margitnak hívták. 1896-ben született. Ő is a Déli Vasútnál dolgozott, és ott belészeretett egy nős ember. Amikor Margit reggel felébredt, a kilincsre volt akasztva egy óriási csokor rózsa. Ez így ment tíz évig, azután összeházasodtak, született egy kislány. Mikor két hetes volt, a férfi elhagyta a családot. A kislányt az anyjával együtt deportálták.

A másik anyai dédmamámról, Schwartz Júliától nem tudok semmit. A férje Süss Jakab, egy abonyi szabómester volt. Amikor fiatal volt, akkor valcolt, és bejárta a fél világot. Nagyon szép ruhákat varrt. Többet nem tudok. És még egyet. Schwartz Júlia a harmadik felesége volt Süss Jakabnak. Két feleség meghalt, és gyerek nem volt. Aztán ebből a házasságból négy gyerek született. Nagyanyámnak, Süss Katalinnak két fiútestvére volt. Az egyik volt a Józsi bácsi, akit egyszer láttam kisgyerekkoromban, de semmit nem tudok róla. Aztán volt egy öccse, Géza, aki akkor született, amikor ő már férjhez ment. Abonyira magyarosította a nevét, Abonyi Géza, és valami vállalatnál dolgozott, jól keresett. Két lánya volt, akiket elvittek. Aztán volt a nagyanyámnak még két lánytestvére is, az egyik volt a Rozi néni. Az egy olyan bolondos nő volt, nem vette senki komolyan. Egyszer láttam. A másiknak volt egy fia, aki patikus lett, a fogaskerekűvel szembe lévő patikát vette meg.

Édesapám 1890-ben született Győrben. Ott járt elemi iskolába, ott járt gimnáziumba. Derűs gyerekkora volt, mert nagyon boldog családi élete volt. Hogy milyen lakásban laktak, azt nem tudom, de amikor a szülei ketten maradtak akkor is egy négyszobás lakásban laktak, nagyon szépen berendezve. Mindig volt szobalány, szakácsnő és kisasszony. Francia kisasszonyról nem tudok, az csak a nagyanyámnál volt, az apám az iskolában tanult franciául. Csak fräulein volt, és ennek hosszú története van. Egy egészen fiatal osztrák lány, a Poldi volt náluk. Akkor került oda, amikor az apám nyolc éves volt, és végig ott volt náluk, amíg fel nem nőttek. Még Zsuzsit is ő gardírozta. Nagyon győnyörűen varrt, és amikor elment tőlük, akkor Bécsben nyitott egy szalont, amit a nagyapám rendezett be neki. Attól kezdve, ha Bécsben jártak, mindig elmentek hozzá. Nemsokára férjhez ment egy nála fiatalabb, de igen köztiszteletben álló festőművészhez. Azért állt köztiszteletben, mert borzasztó konzervatív festő volt, később a festészeti főiskolán professzor. A lány a családdal annyira jóban volt, hogy amíg élt, mindig ő varrt. De még az unokatestvéreknek is. Tudta kívülről a méreteket, elmondták milyen legyen, és elkészítette. Egyébként mi is voltunk náluk, mert egyszer, amikor a szüleimmel Ausztriában nyaraltunk, Bécsben töltöttünk néhány napot, és mert ők épp akkor mentek el nyaralni, az ő lakásukban laktunk. Odakészített nekem babát meg babaruhát. Amikor Zsuzsi férjhez ment Bécsbe, igen jóban voltak. Amikor bejött Hitler, akkor mindjárt odament hozzájuk, de nem mert bemenni, mert az ablakban egy óriási Hitler kép volt. Ezen borzasztóan csodálkozott, hiszen majdhogynem a nagyapámék nevelték őt fel, kistafírozták, üzletet nyitottak neki. Később Poldi eljött hozzájuk, és azt mondta, hogy Teo, a férje csak azért lépett be a Nemzeti Szocialista Pártba, hogy legyen alibije. Aztán amikor meghalt a férj, továbbra is nagyon jóban volt Poldi néni Zsuzsi nénivel.

Nagyanyám mesélte, hogy amikor az apám már tudott olvasni, és megérkeztek a Keleti pályaudvarra, kocsival mentek el a mostani Jászai Mari tére, ahol Zsiga bácsi lakott. És amikor egy év múlva megint jöttek, az apám megmondta, hogy milyen üzletek következnek egymás után. Fantasztikus memóriája is volt. És gondolkodott is. Tíz éves korában, amikor elvégezte a négy elemit, be akarták őt íratni a bencés gimnáziumba, ami a legjobb gimnázium volt. Abszolút nem voltak vallásosak, abszolút asszimiláltak voltak, és tíz éves korában azt mondta, hogy ő nem megy papi iskolába. Úgyhogy nem is ment, hanem ment a reáliskolába, és külön járt valahova latint tanulni.  Az is jó iskola volt, nem jut eszembe a neve, ott volt a győri vasútállomásnál. Egyébként Kovács Margit keramikus apja volt a matematika tanárja. A tanáraival nagyon sokáig jóban volt. Azt mesélte, hogy latin érettségire Sopronba ment, és akkor volt először felnőtt. Ott volt egy pár napig, egyedül lakott. Előtte a szüleivel sokszor volt Bécsben, nyaraltak Velencében. Gimnazista korában iskolai kiránduláson volt Olaszországban, és egész Nápolyig lementek. Aztán egyetemista korában volt Berlinben, Genfben, Párizsban. Pedig akkor még nem volt olyan kicsi a világ, hogy átugrani Amerikába, olyan, mint kimenni Kispestre.

Zongora volt otthon, tanult zongorázni, de inkább csak nagyon szerette a zenét. Én apám ölében ülve szerettem meg a komoly zenét. Így hallgattam először, nyolc éves koromban Beethoven 6. szimfóniáját, Schubert befejezetlen szimfóniáját. Otthon, a rádióból hallgattuk. Akkor még anyagilag elég nehéz körülmények között éltünk. Ennek ellenére engem úgy neveltek, hogy taníttattak nyelvekre, sportra… zenére is akartak, de miután zongoránk nem volt, hegedülni meg nem akartam, mert tartani sem tudtam a hegedűt, ebből nem lett semmi. De a zenét megszerettem. Azóta is mindig van koncertbérletünk.

Apámnak voltak gimnazista barátai is, nagy turista volt, később anyámmal is sokat túráztak. Együtt járták be a Budai hegyeket. Táncolni utált, ki nem állhatta a lányokat, mert majmok. De volt, aki tetszett neki. Amikor Pestre jött a jogi karra, akkor elszakadt a gimnáziumi barátaitól. Pesten albérletben lakott. A szülei tudták finanszírozni a tanulmányait, nem kellett közben dolgoznia. De ő ezzel nem élt vissza. Nagyon sokat járt az Operába, de mindig a harmadik emeleten állóhelyre. Vagy egyszer elment a Vígszínházba, megnézett valami darabot, amiben Varsányi Irén játszott, és attól kezdve minden darabot megnézett a második felvonástul, mert akkor már nem kérték a jegyeket. És járt Nagy Endre kabaréjába. [Nagy Endre (1877-1938) – újságíró, író. 1908-ban egyike a megalakuló Nyugat törzsgárdájának, és ugyanebben az évben alakítja meg első kabaréját, a Modern Színpadot. A magyar kabaré Nagy Endre legsajátosabb műfaja. Főalakja a konferanszié, aki élőszóval napról napra szatirikus stílusban értelmezi a közélet eseményeit. Ez volt maga Nagy Endre. A legjobb írók lelkesen írtak kabaréja számára egyfelvonásosokat és tréfás jeleneteket. Móricz Zsigmond, Szép Ernő, Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Szomory Dezső Ady Endre és Babits Mihály is helyet kért magának ebben a kabaréban.]
Miután apám nagybátyja, Zsiga bácsi kúriai bíró volt, és apám nagyon szerette őt, sikerült rábeszélnie, hogy ő is menjen a jogra. Apám ugyan inkább szeretett volna bölcsészt lenni, de aztán a jogra ment. Apám 1908-ben ment az egyetemre, és akkor alakult a Galilei Kör, amiben részt vett, és később vezetőségi tag, pénztárnok lett. Ott igencsak baloldalinak számított.  1908-ban az érettségi után magyarosította a nevét Földesre. Abszolút magyar identitása volt, éspedig a magyar progresszióhoz tartozónak érezte magát. Ady, Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Lesznai Anna, a Nyugat.

Közben, az 1910/11-es tanévben egy fél évet járt egyetemre Berlinben és egy félévet Genfben. Különösen kiváló volt a berlini egyetem, Genfben inkább a hegyek voltak kiválóak. Éppen Genfben volt, amikor jött a hír, hogy megnyerte a Galilei Kör falukutató pályázatát. A dél-somogyi parasztságról írta. Segített neki a szomszéd falu bírója, egy értelmes parasztember, akit akkor még csak Szabó Istvánnak neveztek, később Nagyatádi Szabó Istvánként lett ismert. [Nagyatádi Szabó István (1863–1924) – politikus, miniszter. 1908-tól országgyűlési, majd 1920-tól nemzetgyűlési képviselő. 1918–19-ben az Országos Kisgazdapárt elnöke. Az 1918 októberének utolsó napjaiban alakuló Hadik-kormányban vállalta a földművelésügyi mininiszteri tárcát. Az 1918. évi polgári demokratikus forradalom győzelme után a Berinkey-kormányban előbb a földreform ügyeivel megbízott tárcanélküli, majd népgazdasági miniszter. A Tanácsköztársaság bukása után az egymást váltó kormányokban (Friedrich-, Huszár-, Simonyi- Semadam-, Teleki- és Bethlen-kormány) hol földművelésügyi, hol közélelmezési, hol pedig kisgazdaügyi tárcanélküli miniszter. 1924. októberében személyi titkára panamáiban való részvétel gyanúja miatt lemondásra kényszerült, s nem sokkal ezután hirtelen meghalt.]

Amikor apám 1913-ban elvégezte az egyetemet, a bíróságra került. Anyámmal úgy ismerkedett meg, hogy 1913-tól náluk lakott albérletben az Attila úton. 1919-ben házasodtak össze. Amikor jött a fehérterror, kirúgták a bíróságtól, és az ügyvédi kamarába sem jegyezték be. Nagyatádi Szabó István akkor már képviselő volt, és a rokonok, akik még ott éltek Visontán, elmentek hozzá segítségért, de elzárkózott midentől. Apám ezt nem vette tőle rossz néven, inkább arra emlékezett, hogy milyen sokat segített annak idején. Az ötvenes évek elején sokat gondolkodtam azon, hogy így talán jobban járt apám. Mert ha bíróként éri meg 1945-öt, ezeket a koncepciós pereket nem csinálta volna. A másik, amire gondoltam, hogy ő tulajdonképpen tanár szeretett volna lenni, és nagyszerű tudós lett volna, egyetemi tanár. Hát, talán kár, hogy az nem lett. De ki tudja, mit hozott volna a sors, és akkor jobb neki így. Jobb neki, hogy a fasiszták pusztították el, minthogy vagy ebbe a szarba fulladt volna bele, vagy pedig akasztófára került volna.

1919 után az apám, aki egy nagyon tehetséges ember volt, abból élt, hogy jogászokat korrepetált. Egyszer meg volt hívva a Hadik grófékhoz, mert a fiát korrepetálta. Később már nem jogászokat korrepetált, hanem ügyvédi vizsgára készített elő hülyéket meg ilyen dzsentriket. Ebből élt a család mindvégig. Először nagyon szerényen, később már sokkal jobban, mert híre ment. Nem ment neki rosszul.

Egy idő után mégis bevették az ügyvédi kamarába. A kamara egyik vezetője, akinél ügyvédjelölt volt, azt mondta a vezetőségnek, hogy ide figyeljetek, nekünk együttvéve nincs annyi eszünk, mint ennek a fiúnak. De nem volt ügyvédnek való. Elméleti ember volt. Azért ügyvédkedett, és továbbra is tanított. Később könyvet is írt, a perrendtartás kézikönyvét. Apám nem csak okos volt, nagy humán műveltsége is volt. Már gimnazista korában Ady ismerője. Jól sakkozott is. Szimultán sakkot játszott fejben a barátaival. Kitűnő volt matematikában is, nyelvekben is. A kultúrát tőle kaptam, az iskolában nullát. Apámnak nagy könyvtára volt. Nagyon sok jogi könyv volt, régi jogi könyvek is voltak. Sok idegen nyelvű könyv volt. Szépirodalom is volt, megvoltak a klasszikusok is magyarul, Balzac, Goethe, Schiller. Sok könyv maradt rá a nagyapámtól. Megvolt a Pallas lexikon. Apám rendszeresen vett könyvet, nagyon sok jelent meg akkoriban a falukutatóktól, és mindegyik dedikálva volt. Újságra is előfizetett. Amikor pici gyerek voltam, akkor a Világ című napilap járt. Ilyen liberális, radikális lap volt. Amikor az megszűnt, akkor a Magyar Hírlap. A Nyugat nem volt előfizetve, de rendszeresen vette. Volt egy unokatestvérem, aki a Werbőczy gimnáziumba járt, és a Nyugatban megjelent egy recenziója, ezért egyest kapott magyarból, és kicsapták. És akkor a Toldiban érettségizett.

Amikor elkezdték közös életüket 1919-ben, nem költöztek rögtön külön lakásba, továbbra is az Attila úton laktak. 1920-ban megszülettem én. Testvérem nem lett, mert anyámnak az volt a véleménye, hogy engem is nehezen tudnak felnevelni. Bár, szerintem, egy kicsit túl sokat költöttek a nevelésemre, és ebből kifolyólag mindig olyanok társaságába kerültem, akik sokkal jobb módúak voltak. Ez egy kicsit zavart. Megfordultam rettentő elegáns lakásokban, nálunk meg miden volt, csak elegancia nem. Jellemző, hogy amikor három éves voltam, még a nagyszüleimnél laktunk, apáméknak jóformán nem volt miből élniük, anyámnak nem volt egy rendes ruhája, és kitett egy cédulát a szemben lévő pékhez, hogy délutánra német nevelőnőt felveszek. Nem is tudom, miből fizették. Jött egy idős asszony, a Tanté, aki ide jött férjhöz, nem tudott egy kukkot se magyarul. Három és féléves koromban úgy tudtam németül, mint magyarul. Volt anyámnak egy bátyja, Artúr bácsi, aki agglegény volt, mert az anyai nagyapám nagyon hamar meghalt, és akkoriban úgy volt, hogy az idősebb fiú gondoskodott a családról. Ő nagyon örült neki, hogy tudok beszélni. Ilyen pici lány, és jól tud németül. Mentünk az utcán, és azt mondta, mondd el a Piroska és a farkast. És elmondtam a Piroska és a farkast németül. Később Artúr bácsi mesélte, hogy akik előttünk mentek, meglassították a léptüket, akik mögöttünk mentek, meggyorsították, hogy meghallgassák, amint egy ilyen pici gyerek ilyen szépen tud németül. Egy néni meg is szólított, megkérdezte, hogy hol lakom, és küldött egy nagy képet, amin rajta volt Piroska és a farkas, és a falra lehetett akasztani.

A másik dolog kisgyerekkoromból. Szamárköhögésem volt, és anyám mindig a Nap hegyre vitt, mondván hogy ott jó a levegő. De utána is oda jártunk játszani, akkor még nem volt beépítve, csak egy kis része lent. Egyszer ahogy sétáltunk haza, láttunk egy kertet, ahol gyerekek ástak. Anyám megkérdezte, hogy miért ásnak. Akkor nem volt divat, hogy kisgyerekek ássanak. Azt mondták, ez egy iskola, elültetünk ezt meg azt, locsoljuk, és nézzük, hogy kel ki. Beszélgettünk, és azt mondták, gyere te is. Valahogy elfecsegték, hogy minden héten kétszer van németóra, olyankor németül beszélnek meg énekelnek. Akkor már nem volt Tante, akkor már öt éves voltam, és anyám megkérdezte, hogy nem vagyok ugyan iskolás, de nem járhatnék-e ide németórára. Dehogynem, lehet. És akkor odajártam németórára, meghívtak a karácsonyi ünnepségre, még kisangyalnak is fel voltam öltözve.

Amikor aztán első elemibe mentem, mondták a szüleim, hogy jó volna, ha oda járnék. De hát annyit nem tudnak fizetni. És beírattak a Krisztina téri községi elemibe. Apám azt mondta, attól fél, hogy majd ellenséget nevelnek belőlem. Nagyon sokan voltunk egy osztályban. Távolról sem volt olyan barátságos, mint az a Márta néni féle magániskola, de engem minden évben beírtak az aranykönyvbe. Volt egy ilyen, hogy minden osztályból a három legjobb tanulót. Annyit mondhatok, hogy ott, abban az iskolában tanultam a legtöbbet. Más iskolákban nem tanultam semmit. És a legtöbb, amit tanultam, az a magyar nyelvtan volt. Negyedik elemiben volt egy tanítónéni, aki úgy tanította a nyelvtant, hogy én minden nyelvnél alapul használtam. Élveztem a nyelvtanórákat. Ezért nekem könnyen mentek az idegen nyelvek. Meg azért is, mert kiskoromban jól megtanultam németül. De sokra nem vittem vele, mert mit tudtam németül? Amit egy hároméves. Mit tud egy három éves magyar gyerek magyarul? De hibát nem követtem el. És berlini dialektusban beszéltem.

Kijártam a négy elemit. Engem semmiféle bántódás nem ért. Nagyon vegyes volt az osztály. Járt oda Budapest főpolgármesterének az unokája, és járt kislány, aki mezítláb árulta az újságot, és ez egyáltalán nem ártott meg nekem. Egyébként nagyon diszkriminatívan bántak a gyerekekkel, mert aki mezítlábas volt, az mindig a sarokban állt. De a tudást, azt becsülték. És igyekeztek tanítani. Az volt a természetes mindenki számára, hogy utána gimnáziumba megyek. Melyik gimnázium legyen? A Szilágyi Erzsébet leánygimnázium a Várban volt, később lejött a Mészáros utcába. Tiszta kitűnő bizonyítványom volt, és be akartak iratni. De azt mondták, hogy csak azokat vehetik föl, akik már jelentkeztek, akik elő vannak jegyezve. Nem volt ebben semmi rosszakarat, tájékozatlanok voltunk. Ha a világirodalomból kérdeztek volna valamit apámtól, azt megmondta volna, de hogy egy gyereket hogy kell beíratni, azt nem tudta, ez egy gyakorlati dolog volt.

Akkor az anyám elkezdett szaglászni, mert ehhez nagyon értett, és talált a közelben, a Bíró utcában egy magániskolát. Apám azt mondta, hogy kérjél egy prospektust. Kért egy prospektust, és kiderült, hogy az igazgató egy bizonyos Arató Frigyes nevű matematikus. Azt mondta az apám, oda be fogjuk íratni. Ez az Arató Frigyes egy szabadkőműves volt, Balassa József köréből. Az apám nem volt az, de rokonszenvezett velük. Baloldali és színvonalas iskola volt, később kiderült számomra, hogy ez volt a híres Új Iskola. [Az Új Iskola mint magániskola 1915-ben kezdte meg működését. Alapítója, Domokos Lászlóné Löllbach Emma – az intézmény alapításától megszüntetéséig igazgatója –, az európai pedagógiai reformtörekvések kísérleti iskolájának szánta. Államilag elfogadott tantervek alapján működött, de a módszereket és a tananyag elrendezését saját pedagógiai elveik szerint alakították. Középpontba a gyermek fejlődéstani sajátosságait állították. Kerülték az enciklopédikus ismerethalmozást, igyekeztek a tudományok, művészetek legjellemzőbb és legfejlesztőbb részleteiből ízelítőt adni a gyerekeknek. Kezdetben nyilvános jogú magániskola volt, később egyesületi iskolaként működött és államilag érvényes bizonyítványt adott. 1916-ban polgári iskolai tagozata is nyílt, amelyet 1929-től leánylíceummá szerveztek át, majd ebből lett a nyolcosztályos gimnázium. Főleg polgári családok leánygyermekei tanultak itt 6-18 éves korig. Védnökségét a Magyar Gyermektanulmányi Társaság, majd az Új Iskola Egyesület vállalta. 1948-tól az elnevezése: Nagy László Általános Iskola és Gimnázium. 1949-ben bezárták. – A szerk.] Ide írattak be. Ennek az volt a különlegessége, hogy angolt tanítottak. Mert akkoriban a gimnáziumokban németet tanítottak, latin helyett pedig franciát. Ez a Klebelsbergnek volt köszönhető. De azért külön lehetett latint tanulni. Szóval én az Új Iskolába jártam. Akkor már egy kicsit jobban ment nekünk, és tudtuk fizetni a magas tandíjat. Később a felét elengedték, mert az iskola kapott valami állami támogatást. Nagyon jól éreztem magam ott, nagyon szerettem oda járni. Ellenben Arató Frigyes 70 éves volt, és a következő évben nyugdíjba ment. Arra emlékszem, hogy matematikát tanított, és kiválóak voltak az órái. Matematikaelmélettel kezdte. Azt mondta, hogy a természetben nincs szám, csak az ember agyában. Van szék, van asztal, de egy, kettő, három, azt csak mi tudjuk megszámolni. Nála nem volt szabad jelentkezni. Csak akkor lehetett szólni, ha valaki felelt, nem tudta, és akkor megkérdezte, hogy ki tudja. Járt oda egy kislány, báró Ábele Yvon, akinek az apja diplomata volt, és akkor éppen Pesten voltak, de aztán elmentek. Úgyhogy egy fél évig járt oda. Szóba került az arisztokrácia, és akkor Arató Frigyes azt mondta, hogy álljon föl, aki köztetek zsidó. Fölálltunk. És akkor azt kérdezte: Na, és büszkék vagytok rá? Ide figyeljetek! Az ember nem tehet arról, hogy hova született, mi a származása. De ha valaki egyáltalán büszke lehet, akkor nektek minden okotok megvan rá, mert ti vagytok a legrégebbi, 6000 éves kultúrnép. De ez nem a ti érdemetek, úgyhogy mindenkit a saját érdemei alapján kell megítélni. Ez első osztályban történt. A következő évben már egy nem éppen kiváló matematika tanár volt, úgyhogy nem is értettem egy kukkot sem. De volt egy jó barátnőm, az nagyszerű matematikus volt, és ő megtanított. Egy kikeresztelkedett zsidó családból származott, és olyan bigott katolikus lett, hogy apácának ment.

Amikor Arató Frigyes felszólítására felálltam, akkor nekem már nem volt zsidó identitásom, de tudtam, hogy zsidó vagyok. Hittanra mindenkinek kötelező volt járni, és én zsidó hittanra jártam. Ezt nem lehetett letagadni. De semmi közöm nem volt hozzá. Sőt, csak konfliktusom támadt, mert ez egy magániskola volt, és a hittanért külön kellett fizetni. A szüleim kijelentették, hogy ők nem fizetnek. Erre azt mondták, hogy akkor nem adhatják ki a bizonyítványt. Anyám azt mondta, hogy neki most nincs pénze. Elment valami főzsidóhoz, a hitközségi elnökhöz, vagy kihez, hogy ne tegyenek már engem ki azért, mert nem fizettem ki a tandíjat, nehogy ne kapjak bizonyítványt, majd ősszel megfizetjük. A főzsidó azt mondta, hogy ő ezt nem teheti. Aztán valahonnan összekotorták a pénzt. Én utáltam az egészet. Eleinte szerettem, na nem a hittant, hanem a hitoktató bácsit, mert mindig hozott cukrot. Meg játszott velünk. Volt például Egyiptom, ki voltak osztva szerepek, és én voltam a fáraó. Az apám erre halálra nevette magát, mert olyan pici kislány voltam. Szóval ott játék volt. De hogy még fizetni is kelljen érte! A nagymamámnak meséltem, hogy miket mondtak az iskolában, hogy volt paradicsomkert, meg kígyó. Kérdeztem, nagymama, ugye ez nem igaz. Azt mondta, hogy nézd, így nem egészen igaz. Akkor mit tanulgassam? Én nem tanultam meg a héber betűket sem. Mi szükségem van rá? Most sajnálom, mert most már egy élő nyelv. De hát akkor?

Az osztály 24 fős volt, és volt négy-öt zsidó. Ebben az iskolában volt elemi is, és a legtöbben az elemiből mentek tovább a gimnáziumba, Így már az elemiben tanultak angolt, és tudtak is valamit. Kis versikéket, mondókákat, kicsit beszélni, kicsit ezt, kicsit azt, de én semmit nem tudtam. Hát, nagyon nehéz volt nekem az angol. Judit barátnőm – aki ha él, még mindig apáca Svájcban – apja valamilyen vállalkozó volt, és résztulajdonosa volt valami tőzegtelepnek Fonyódon. A tőzegtelepen volt egy villa, és miden második nyáron ők mentek oda nyaralni. Judittal nagyon jóban voltam, és meghívtak, hogy menjek le egész nyárra. Ez volt 12 éves koromban. Meghívtak egy szegény lányt, aki volt Angliában pár évig, és nagyon jól tudott angolul, hogy beszéljen velünk angolul. A szüleim egy párszor meglátogattak, és mesélték, hogy meg se mukkantam angolul. De amikor nyár végén visszamentem az iskolába, ugyanúgy tudtam, mint a többiek. Belement a fülembe. Ott nem szólaltam meg, de az iskolában minden ment, és nagyon jól megtanultam angolul. Akkor és ott tanultam meg jól úszni is, és bridzselni a jövendő apácától.

Volt még egy jó barátnőm, B. Anikó. Együtt jártunk korizni, volt egy titkos nyelvünk.
Ezek mind nagyon gazdag családból származtak, legalábbis nagyon jómódúak voltak. Mi
sóherok voltunk hozzájuk képest. Ennek ellenére rengeteg barátnőm volt. Sportoltam, télen korcsolyáztam, volt bérletem. Ahol most a Moszkva téri villamosvégállomás van, ott volt egy korcsolyapálya. Ha volt hó, akkor síeltem. Ebben a társaságban tanultam meg síelni. Nem olyan nagyon, csak éppen hogy. Sífelszerelést vettek a szüleim, akkor az nem volt olyan drága, és mindent megvettek nekem, ami csak kellett. Jártam úszni is. Nyáron a Császárba, amihez nagyon közel laktunk.Úszni gyerekkoromban tanultam meg úszómestertől. De igazán jól akkor tanultam meg, amikor Fonyódon nyaraltam a barátnőmnél. A szüleimmel nagyon keveset jártunk nyaralni. Kétszer voltunk Ausztriában. Egyszer Alsó-Ausztriában, és egyszer pedig az apámnak volt egy súlyos mellhártyagyulladása, akkor még nem volt penicillin, nagyon sokáig feküdt, és akkor az apai nagyszüleim befizettek bennünket. Úgy hogy az apám hat hétig volt Zell-am-See-ban, mi pedig odamentünk két hétre. Borzasztó nagy élmény volt, amikor apámmal Bécsben elmentünk a Belvedere-be, és a bécsi Szépművészeti Múzeumba. A budapestibe is rendszeresen jártam apámmal, meg kiállításokra. Édesanyám ezekre nem jött, ez vasárnap volt, ő főzött. Apám vett nekem egy perecet, és akkor az anyám gyanakodott, valami történt, hogy nem eszem rendesen. És akkor kikaptunk mind a ketten. Az az igazság, hogy nagyon nagy kulturális különbség volt közöttük. Ő négy polgárit végzett, apám meg egyetemet. Én nem tudom, hogy jött létre ez a házasság, én magam is csodálkoztam rajta, és nem is jó, hogy így történt, de ők meg voltak vele elégedve. Az anyám nagyon szerette és becsülte az apámat. Az apám pedig egy igen jó férj volt.

Anyám baráti társasága régi lánykori barátnőkből állt. Ez teljesen külön volt apám társaságától. Az apám baráti társaságában jogászok voltak és irodalmárok, de nem járt el barátokkal ide vagy oda. Kávéházba sem járt. Többnyire otthon volt, és dolgozott. Anyám a napjait kézimunkázással töltötte, amikor pedig még kicsi voltam, minden áldott nap levegőre vitt. Az ég adta világon mindent megtett értem. Ő volt az aki megszervezte, hogy ide járjak meg oda járjak. De nem volt közös témánk. És még egy. Nem szeretek ilyenekről beszélni, de például, ha nekem tetszett egy fiú, akkor az anyám azt meggyűlölte. Úgyhogy egy idő múlva eltitkoltam előle. Egyébként nekem nem nagyon sok fiú tetszett életemben. Egy valaki volt, de azt az anyám úgy leépítette, hogy az nem igaz. Egy festőművész volt, jó festő volt, Förstner Dénesnek hívták. [Faddi-Förstner Dénes (1901 – 1945) – festõ és grafikus. A Képzőművészeti Főiskolán Réti István és Olgyai Viktor tanítványa volt. Rajzai, karikatúrái rendszeresen megjelentek a budapesti újságokban. A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után az egyik legkeresettebb arc- és tájképfestő lett. 1924-ben ösztöndíjjal Olaszországban járt. 1928-ban Berlinben rendezte első gyűjteményes kiállítását. 1929-től néhány évet a szolnoki művésztelepen dolgozott. 1932–42 között hét kollektív kiállítása volt Budapesten. 1934-ben Balló Ede-díjat kapott. 1937-től a Tükör című lap illusztrátoraként működött. Posztimpresszionista festészete mellett a rézkarcot is sikerrel művelte. 1945 elején eltűnt.] Nagyon megtisztelőnek tartottam, hogy engem észrevett. Csinos fiú volt. Egy társaságban találkoztunk, ahol csupa fiatal asszony volt. Valamit mondtam, ebből látta, hogy értek a festészethöz, és mellém ült. Hazakisért, és azt mondta, hogy másnap menjünk el a Szépművészeti Múzeum grafikai osztályára. Nem a kiállítóteremben voltunk, hanem a raktárban, és igazi Rembrand rajzokat vehettem a kezembe. Rettentően meg voltam hatva. Emellett csellózott, nagyon művelt volt. A másodunokatestvérem, akinél találkoztunk, azt mondta, hogy ez egy különleges ember, mert művész és úriember. És ez igaz is volt. Úgy volt, hogy összeházasodunk. Na, amikor elmondtam az anyámnak, akkor elkezdett utánaérdeklődni, és kisült, hogy 18 évvel idősebb nálam, hogy volt neki egy táncosnő barátnője, hogy ösztöndíjjal járt itt, járt ott, és hogy borzasztó keveset keres. Meghívta a szüleimet a műtermébe megmutatni a képeit. Az anyám végig meg se szólalt. Egyszer elmentünk együtt a Fészekbe vacsorázni. Anyám végig úgy ült, mintha sóbálvánnyá vált volna. Tarthatatlan volt a helyzet, aztán valahogy véget is ért a dolog. Ez az anyámon múlt, és ezt még utólag is felhánytorgattam. Az 1980-as években volt egy kiállítás Zebegényben a Szőnyi házban, és ott ki volt állítva néhány Förstner kép. Nagyon jó képek voltak, de kevés.

Gyerekkoromban mindössze négyszer nyaraltam: Fonyódon, kétszer Ausztriában, és a negyedik, amikor 16 éves koromban a Tátrában voltam. Volt egy tornatanárnő, aki gimnazistákat nyaraltatott. A férjét apám készítette elő az ügyvédi vizsgára. Ők se nagyon tudtak fizetni, felajánlották, hogy járjak a feleségéhez tornázni. Ott nagyon jómódú gyerekek voltak, és elvitte az egész társaságot a Tátrába. Oda már nem ingyen mentem. Egy olyan panzióban laktunk, ami egy erdő közepén volt. Egy zsidó családé volt a panzió, és volt egy tizennégy éves kislányuk. Róluk azután azt hallottam, hogy az egész családot elvitték Theresienstadtba, a kislányt pedig betették valami katonai bordélyba. Mind meghaltak. Később a férjemmel és a két gyerekkel elmentünk a Tátrába, és meg akartam keresni azt a helyet. Hűlt helye volt. Találtunk valakit, aki elmesélte, hogy elvitték őket, eligazított, hogy merre volt, de benőtte az erdő. Úgy eltűnt, mintha soha nem lett volna.

Visszatérve az Új Iskolára, ez olyan iskola volt, hogy sokszor, ha jó idő volt, a kertben tartották az órát. A földrajz órán fölmentünk a Kis-Svábhegyre, és ott tanították, hogy merre van észak, merre van dél. Akkor mondjátok meg, merre van nyugat, merre van kelet. Volt egy magyartanárunk, Blaskovits Edit, híres tanár és híres család. Tanultunk mitológiát, és akkor tovább kellett írni. Volt mesélőverseny. Szóval eleinte, elsőben, másodikban nagyon jó volt. Harmadikban már kevésbé. Akkor elkezdett jönni a jobboldal. Odajártak egy nyilas képviselő, gróf Széchenyi gyerekei, és volt valami szülői munkaközösség féle, a mamájuk volt az elnök. Az iskola szelleme nagyon megromlott. Például Dienes Vali néni ilyen kültagja volt az iskolának. Hozzá jártunk tánciskolába, orkesztikát tanultunk, és amikor az iskola alapítójának volt a születésnapja, egy bibliai történetet – konkoly a búza között – kellett táncban előadni. Én voltam a fő konkoly. Dienes Valéria eleinte a baloldali progresszióhoz kapcsolódott, Szabó Ervin baráti köréhez tartozott, de aztán Párizsban Bergsonnál tanult az egyetemen filozófiát. Később nagy katolikus lett, azután nagy horthysta lett. [Dr. Dienes Valéria, született Geiger Valéria (1879–1978) – író, filozófus. 1897-ben tanítónői, 1900-ben polgári iskolai tanári oklevelet szerzett. 1905-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen filozófiai doktori oklevelet nyert "Valóságelméletek" című értekezésével. Közben elvégezte a Zeneakadémia zongora szakát. Az első magyar professzornő volt. Pszichológiai és filozófiai esszéket írt a Huszadik Század, a Nyugat, a Gyermekvédelem és más folyóiratokba. 1908 és 1912 között Párizsban Bergson kollégiumait látogatja. Itt látja először Isadora Duncant táncolni. 1915-től mozdulatművészettel és szemiotikával, különböző jelrendszereknek az emberi mozdulatokban való kifejezésével, a művészeti mozgás jelkoreográfiájával is foglalkozik. 1919 és 1922 között emigrációban él. Bécsben a grinzingi Montessori gyermekotthonban orkesztikát tanít. 1923-tól Budapesten Domokos Lászlóné meghívására orkesztikát tanít az Uj Iskolában. 1924-ben megismerkedik Prohászka Ottokárral, nagyon szoros személyes kapcsolat alakult ki köztük, aminek eredményeképpen visszatért gyermekkora katolikus hitére. 1925-ben megalapítja az Orkesztika Iskolát (az orkesztika az emberi test természetes felépítésén és mozgásán alapuló, a szellem szabad működése által vezérelt általános és nyitott mozdulat- és viselkedésrendszer), amely 1944-ig működött.] De a fiát, Dienes Gidát (Gedeon) ismertem a külügyből, ő például részt vett a zsidómentésben. Aztán az iskolában borzasztó nagy befolyásra tett szert a tisztelendő bácsi, aki az apácává lett barátnőmet megbolondította. De ugyanbakkor volt ott egy zsidó tanárnő, az osztályfőnökünk, akit azért elbújtattak.

14 éves koromban a nyári szünet végén kaptam egy húsmérgezést. Borzasztó beteg voltam, és ennek máig tartó kihatása lett az életemre. Lakott a házban egy öreg doktor bácsi, akit felhívtak, mert reggel nem tudtam kiszállni az ágyból. Előző nap még kutya bajom se volt. A doktor bácsi azt mondta, hogy azonnal vigyenek kórházba, életveszély van. A Baross utcában volt egy ilyen kis zsidó kórház, ahol ismerősök voltunk, és oda vittek be. Azt mondták, hogy fogsz kapni egy injekciót, megnézzük a hatását, utána veszünk vért, és ha jó, akkor kapsz egy nagyobb injekciót. Kisült, hogy végigtelefonálták az egész várost, de csak Bécsben találtak egy kórházat, ahol volt megfelelő ellenméreg, amit repülőgépen hoztak el. Apám kiment érte a Mátyásföldi repülőtérre, és meg volt mentve az életem. De az egyik szemizmom megbénult, nem tudtam együtt forgatni a két szememet, és duplán láttam. Azt mondták, hogy ez majd javulni fog, és el is fog múlni, fő az, hogy életben maradtam. Sokáig nem javult, és hogy csak az egyik szememmel nézzek, ne lássak duplán, kaptam egy olyan szemüveget, ami az egyik szememre fekete volt. Nagyon sokáig hiányoztam az iskolából, mert lassan ment a gyógyulás. Mire meggyógyultam, Judit barátnőm elköltözött, máshova járt, sok új gyerek volt, akiket nem ismertem. Azok furcsán néztek rám azzal a fura szemüveggel. Nem is volt jó a bizonyítványom, nem tudtam elég rendesen tanulni. Közben elköltöztünk, messze lett az iskola, és akkor azt mondták a szüleim, hogy járj csak te egy rendes községi iskolába.
Nem sajnáltam otthagyni az iskolát, mert egyre rosszabb lett a szellem, és a betegség miatt a helyzetem is megváltozott. Persze ha tudtam volna, hogy mi vár rám a Szemere utcában, akkor inkább ottmaradtam volna.

Úgyhogy az ötödiktől a Ráskai Lea gimnáziumba jártam a Szemere utcában. Akkor a Fő utcában laktunk, csak át kellett menni a Margit hídon. Hát, annál pocsékabb iskolát elképzelni nem lehet. Nem rosszindulatú, hanem hülye tanárok voltak. Volt egy latin tanár, az nagyon felkészült volt, és volt egy-két jó tanár. Az osztályfőnökünk egy vénkisasszony volt, magyart és történelmet tanított, de csak a krónikákat tanította, Anonímust meg ezeket. A könyvből olvasta föl a tananyagot, és még így is ki-kihagyott egy sort. Volt egy olyan matektanárunk, aki egy szépasszony lehetett valamikor, akkor már elég idős volt, de még jól nézett ki. A férje valami államtitkár volt, és folyton külföldön járt, mindig helyettesítették. Semmit sem tanultunk, és mindenkinek különmatekra kellett járnia. A fizikatanár nagyon kedves volt, csak épp a fizikához nem értett semmit. Az angol tanárunk szimpatikus volt, de angolul nem tudott. A gyerekek pedig kis kurvák voltak. Semmi más nem érdekelt őket, mint a fiúk meg a divat, és kiröhögték azt, aki olvasott. Csak a fiúk meg az udvarlók meg a férjhöz menés. Rém ellenszenves társaság volt. Egyetlen barátnőt sem találtam. Itt majdnem mindenki gazdag lipótvárosi zsidó volt, a tanárok meg antiszemiták voltak. Nagyon rossz volt a légkör, antiintellektuális, abszolút felszínes. A tanárokat ki nem állhattam. Soha nem mentem el egyetlen egy érettségi találkozóra sem. Szóval itt érettségiztem. Jól felkészültem, és elég jól sikerült.

Leérettségiztem, de akkor jöttek a zsidótörvények, mondanom sem kell, hogy egyetemre nem mehettem, Pedig nagyon szerettem volna művészettörténetre menni. A másik, ami érdekelt, a nyelvészet, a nyelvtudomány. De erről szó sem lehetett. Hogy mégis tanuljak valamit, beírattak a a Notre Dame de Sionba. A tandíj nem volt vészes, akkor már ki tudtuk fizetni. Ez egy nagyon disztingvált intézet volt, ami lányoknak ilyen praktikus, titkárnői ismereteket adott. A fő nyelv a francia volt, második nyelv az angol. Volt gépírás és gyorsírás, valami kis általános műveltség. Az angolt jól tudtam. A franciával az volt a helyzet, hogy apámnak egy unokanővére a nagyapám ágáról, ahol százezer gyerek volt, a Sorbone-on tanult, és 12 éves koromban azt mondta, gyere, tanítalak franciául. És akkor mindenfélét, amit a Sorbonon tanult, és amiből én egy kukkot sem értettem, azt mind meg kellett tanulnom. Ez abszolút rossz pedagógiai módszer volt, úgyhogy egy idő múlva otthagytam, de az érdeklődésemet felkeltette a francia nyelv iránt. Aztán jártam ilyen francia nyelvtanfolyamokra, úgyhogy valamennyire tudtam franciául. Ennek a Notre Dame de Sionnak az volt a haszna, hogy az angolt is gyakoroltam meg a franciát is. Gépírni és gyorsírni nem tanultam meg. Gépírásból meg is buktam. Annyira nem tudtam, hogy ha fele annyi hibával, és kétszer olyan gyorsan írtam volna, még akkor is megbuktam volna.

A Notre Dame du Sion egy két éves iskola volt, és nappali tagozatos. Nagyon érdekes barátságokra tettem ott szert. Az egyik Sarusinszky Marika, aki egy elit zsidó értelmiségi családból származott, és a bátyja illegális kommunista volt. A másik, egy Edit nevű, a legjobb tanuló, ő tudott a legjobban franciául. Aztán kisült, hogy az apja öngyilkos lett, mert ő volt Szálasi utolsó tábornoka. Szóval nagyon vegyes társaság járt oda.

Amikor a Notre Dame de Siont befejeztem, állást akkor sem kaptam, gyerekeket tanítottam angolra. Amennyi nekem kellett, annyi pénzt megkerestem. Jártam színházba és hangversenyre. Érettségi után volt egy udvarlóm, egy nagyon hűséges udvarló, úgy hívták szegényt, hogy Vágó Pista. Én éreztem, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Ő egy igazi terézvárosi zsidó nyárspolgár volt. Nem volt közös témánk. Egy nagy speditőr cégnél dolgozott, aminek három tulajdonosa volt, és az egyik a nagybátyja volt. Mindenhova jött utánam. Ha este volt, akkor értem jött, hogy ne menjek egyedül haza. Aztán behívták munkaszolgálatra, és odaveszett a Don kanyarban.

Volt egy másik fiúismerősöm, aki a közeledő munkaszolgálat elől elment matróznak. Egyszer kaptam tőle egy levelet az Atlanti óceán északnyugati partjáról, hogy itt örökké köd van, és borzasztó keserves az élete, és mindig arra gondol, hogy milyen kellemes volt az én szobámban üldögélni. Érdeklődtem, hogy mi lett vele, azt mondták, hogy egy német tengeralattjáró elsűllyesztette a hajót. De az nem volt egy szoros kapcsolat.

A korrepetáláson kívül a napjaim olvasással, kirándulással teltek, olyanokkal, amit más fiatal is csinált. A bálokat utáltam, de jártam irodalmi estekre. Egy Villon estre emlékszem. Azon ott volt Faludi. Jártam a Vajda János Társaságba, az ott volt az Teréz körúton. Én sokkal inkább értelmiségi voltam, mint az a fiú, aki nem nagyon akart rólam leszállni. Arra emlékszem, hogy amikor a zsidó színészeket kiűzték a színházakból és az operából, akkor elmentem a Goldmark terembe operaelőadásra. Azok nagyon szépek voltak. Azt mondták akkoriban, hogy aki igényes, az nem az Operába jár, hanem a Goldmark terembe.

Jártam táncolni is, de azt nem szívesen, azt nem szerettem. Nem szerettem az olyan helyeket, ahol tömeg van. Mindig jobban szerettem a kis társaságot. Volt egy stabil társaság, hol nálunk, hol másnál jöttünk össze, könyvekről beszélgettünk. Akkor volt divatban a Thibault család, az nagyon tetszett nekem, Thomas Mannt nagyon szerettem, a Varázshegyet, a Budenbrock házat. Színházba mentünk, moziba mentünk. Sokat jártunk moziba.

Amikor születtem, akkor az Attila utcában laktunk, 7 éves koromig. Ez egy háromszobás lakás volt, a nagymamám lakott itt, édesanyám húga és egy bátyja, aki nem nősült meg, és mi. Tehát összesen hatan. Egy szoba volt a mienk. 1927-ben elköltöztünk a Maros utcába, egy kétszobás lakásban laktunk hárman, a legfelső emeleten. Volt fürdőszoba, konyha, WC és cserépkályha. Itt már volt cseléd, de nem ott lakott, bejáró volt, mert nem volt cselédszoba.

1933-ban elköltöztünk a Fő utcába egy harmadik emeleti négyszobás lakásba. Ebből három szoba utcai, egy udvari, apámnak ott volt az irodája. A Fő utcában velünk lakott az anyai nagymamám is, ott halt meg 1936-ban. Itt már volt cselédszoba, és itt lakott a cseléd. Nagyon jóba voltam vele, egy nagyon helyes, szimpatikus kis parasztlány volt. Nálunk nem cserélődtek a cselédek. A munkamegosztás úgy volt, hogy anyám főzött és bevásárolt, a cselédlány mosogatott, takarított, mosott, vasalt, fűtött. Én semmiben nem vettem részt, nekem be volt osztva az időm. Nekem tanulni kellett, különóráim voltak, tornázni jártam.
Amikor be kellett menni a csillagos házba, Julika haza ment Békés megyébe, a Viharsarokba. Nagy kommunista fészek volt az ő falujuk. Volt egy udvarlója, akit behívtak katonának. Leveleztünk, és megírta, hogy terhes lett. Küldtem neki ilyen babadolgokat. A felszabadulás után följött Pestre, és hozott nekünk mindenféle élelmiszert. A háztulajdonos, mert akkor még volt háztulajdonos, azt mondta, hogy ő megvesz mindent. Nekünk nem volt egy vasunk se. És akkor ő azt mondta, hogy nem pénzért hozta, hanem nekünk hozta. Volt egy liba. Nem tudtuk levágni, és az erkélyen tartottuk, míg úgy lefogyott, hogy jóformán semmi se maradt belőle. Amikor a férje visszajött, össze is házasodtak, és kaptak földet. És akkor meghívott bennünket. Lementünk. Anyám hamarabb hazament, nekem meg azt mondták, hogy maradjak még. Maradtam tíz napig. Még éjjeli zenét is kaptam. Ez a Julika annyit dolgozott a földdel, hogy valami betegséget kapott, és nagyon fiatalon meghalt. A gyerek megmaradt, és orvos lett. Az egész család egy nagyon értelmes család volt.

1937-ben elköltöztünk a Zsigmond utca 8-ba (ma Frankel Leó út). Az egy szép háromszobás, cselédszobás lakás volt a harmadik emeleten, nekem nagyon bájos szobám volt. Jött velünk a cseléd is. Akkoriban anyagi gondjaink nem voltak. Ebben a lakásban ért bennünket a német megszállás. Innen át kellett mennünk a 10-es számba, az lett csillagos ház. Még ott voltunk a 8-ban, amikor jött egy házaspár, és elkezdett berendezkedni: ide állítjuk a szekrényt, itt ez lesz, ott az lesz. Mi már nagyon reméltük, hogy hamarosan vége lesz, mert hallottuk, hogy megvolt a partraszállás. Persze a nagyanyámat Győrből már elvitték, meg anyám testvérét és annak a kislányát is Fehérvárról, szóval sok jót nem vártunk, de már reménykedtünk. A partraszállásról nem a rádióban hallottunk, mert rádiónk már nem lehetett, de mindenki tudott róla, az emberek azért beszélgettek egymással.

A nyilas puccs után, október 20-án megjelentek a Zsigmond utca 10-ben árpádsávos karszalagos nyilasok, és a férfiakat, közte apámat elvitték. Nekem a szívem szakadt, hogy az én nagytudású apámat 1944-ben a csillagos házból elvitték a nyilasok, és nem tudom, hogy hova lett. Az egyik rokon találkozott vele valahol Pest környékén, ott tankcsapdát ástak. Aztán bekerült egy halálmenetbe, és Győrben megszökött. Arra gondolt, hogy ő győri. Talált is egy ismerőst, aki elintézte, hogy fölvegyék a kórházba. A kórházból küldött egy táviratot egyik keresztény rokonunknak, hogy itt van Győrben a kórházban, mi van velünk. A felszabadulás után az volt az első dolgom, hogy elmentem Győrbe abba a kórházba. Megnézték, és azt mondták, tényleg itt volt, de két nap múlva a nyilasok jöttek érte, és elvitték. És valószínű, hogy Abdán kivégezték. Nem voltam elég slágfertig, hogy megkérdezzem, ugyan ki volt itt spicli. Évtizedekig nem vitt rá a lélek, hogy elmenjek Abdára. Aztán egyszer elmentünk a férjemmel. Apám akkor már úgysem élt volna, ezért nem volt olyan fájdalmas. A buszsofőrt megkérdeztük, hol van itt egy tömegsír, és megáll-e ott a busz. Azt mondta, hogy van, és nem áll meg, de meg fog állni. Meg is állt, de rossz helyen. Volt ott egy Radnóti szobor, és semmi tömegsír. Már nem voltunk olyan nagyon fiatalok, ott álltunk az országúton, és a legközelebbi busszal visszamentünk Győrbe. Nem sokkal később  Andris fiammal elmentünk arrafelé. A Radnóti szobornál egy öregasszonytól megkérdeztük, hogy nem tudja-e, hol van itt egy tömegsír. Azt mondta, van, de hogy pontosan hol, azt nem tudja. Menjünk el a plébános úrhoz, ő tudja. A plébános úr nem volt otthon, viszont az öreg gazdaasszonya megmondta, hova menjünk. Azt mondta, ha nem találjuk, van ott egy gátőr, az biztos tudja, mert sokan jönnek oda érdeklődni. A gátőr megmutatta. És meg kell, hogy mondjam, nagyon szép. Van ott egy dombormű, be van füvezve.

Velünk az történt, hogy mi anyámmal megúsztuk. Október 23-án a nőknek be kellett vonulni a KISOK pályára. Hát én hülye voltam, és elmentem, de hát nem is tehettem mást, nem maradhattam otthon a házmester miatt. Elvittek valahova Pest környékére, ott semmit nem csináltunk. Egy csendőr volt a főnök. Akkor már Pest környékén lehetett látni az orosz ágyuk torkolattüzét, és lehetett hallani az orosz ágyukat. A csendőr azt mondta, hogy megpróbál bennünket úgy vinni, hogy a nyilasok ne találjanak meg, de igazoljuk őt majd az oroszok előtt, hogy ő megmentett bennünket. És tényleg vitt bennünket egyik becsukott iskolából a másikba, meg tornaterembe, meg ide meg oda egy ideig, és akkor egyszer a nyilasok mégis rajtunk ütöttek, és elvitték az egész társasságot az óbudai téglagyárba. Ott összetalálkoztam egy régi jó barátnőmmel, és együtt mentünk. Eljutottunk egészen Szőnyig, és Szőnyben egy hatalmas betonpadlós dohánypajtába zártak be bennünket. Ott voltunk, nem tudom hányan, de nagyon sokan. Én a kellős közepén ültem a barátnőmmel a hátizsákomon. Egyszer csak nyílt az ajtó, és bejött egy német katona, és szemmel láthatóan nagyon meg volt döbbenve. Beszélgetni kezdett az ajtó közelében lévőkkel, és látszott, hogy udvarias, és hogy kínos neki az egész. Én nem mertem odamenni, mert attól féltem, hogy nem találok vissza. Azt mondtam, hogy ne haragudjon, szeretném megkérdeni, hogy jöjjön ide, én nem merem itt hagyni a cuccomat, mert nem találok vissza. Odajött. Azt mondtam neki, hogy három hete nem olvastam újságot, mondja meg, hogy áll a front. Azt mondta, hogy az oroszok átkeltek a Dunán, Fehérvárnál és a Balatonnál vannak nagy csaták. Ezek szerint minket már nem fognak tudni kivinni az országból, mondtam. Azt mondta, ebben ne bízzon. Ezen a részen nincsenek csapatok. Ezzel az emberrel szívesen találkoznék, kiderült, hogy osztrák volt. Ez 1944. november 17-én volt. Azt mondta, szökjön meg. Hát nem kockázatos, kérdeztem. Azt mondta, hogy annál nagyobb kockázat nincs minthogy itt maradjon.  És a következőt mondta: minden cuccomat hagyjam itt, hátizsák ne legyen rajtam, a bakancs helyett vegyek cipőt, ha van. Egy pár cipő volt a hátizsákomban. Azt mondta, hogy adjam oda a tenyeremet, és a körmével belerajzolta az országutat, amin majd megyünk, és mellette volt egy bokros rész, azon egy ösvény, és hogy majd lépjek ki a sorból, és menjek az ösvényre. Menjek az ösvényen, és az első keresztutcánál forduljak be. A következő utcánál, amelyik párhuzamos az országúttal, menjek addig, amíg nem érek a hídhoz. A hídon tábori csendőrök vannak, de ne féljek tőlük, nyugodtan, lassan menjek, és ha szólnak hozzám, legyek pökhendi. Ő elment, a barátnőmnek mondtam, hogy mit mondott, és hogy ő is tegye ugyanazt, de arra kérem, hogyha én lelépek, akkor jöjjön utánam, de nem velem, és mindig kövessen, és ha egyikünket igazoltatják, a másik menjen tovább. Reggelre azt mondta, hogy ő ezt nem meri megcsinálni. Én viszont el voltam szánva, és így is történt. Kicsit lemaradtam, és amikor úgy gondoltam, hogy senki nem néz oda, leléptem az ösvényre. Hagytam elmenni a menetet. Rögtön jött egy keresztutca, aztán amikor a hídhoz értem, ott voltak a tábori csendőrök. Oda is hívtak, de csak azért, hogy megmondják, ezen az oldalon nem szabad menni, csak a másikon. Jó, hát átmentem a másik oldalra. Elmentem Komáromban apám egyik ügyvéd ismerőséhez, akinek a lánya is ügyvéd volt, és apám készítette fel az ügyvédi vizsgára. Nem tudtam a címét, találkoztam egy postással, megkérdeztem, hogy hol lakik. A postás megmondta a címet, mert ugye egy ügyvéd sok levelet kap. El is mentem hozzájuk. Ebéddel kínáltak, azután azt mondták, hogy mosakodjak meg, ha akarok. Nem volt, csak hideg víz. Azt mondták, hogy ott nem alhatok. Kérdeztem, hogy tud-e adni valami papírt. Azt mondta, hogy nem. Elég az hozzá, hogy délután két szendviccsel szélnek eresztettek. Kimentem az állomásra, megnéztem, hova megy az első vonat. Érsekújvárra ment vonat. Beálltam a sorba, a pénztárnál vettem egy jegyet. Pénzem volt, mert a téglagyárban semmit nem vettek el. Azok, akik a téglagyárban vigyáztak ránk, a legnagyobb zavarban voltak. Katonák voltak, nem csendőrök. Én ott nem találkoztam nyilasokkal. Azok, akik oda be voltak osztva, inkább meg voltak ijedve. Hiszen már mélyen bent voltak az országban az oroszok. Szóval váltottam egy jegyet, fölszálltam a vonatra, és elmentem Érsekújvárra. Esztergomban az apámnak volt valami ismerőse, godoltam, hogy majd oda megyek. Tőle biztos kapok valami papírt.
Érsekújváron megnéztem, hogy mikor megy vonat. Reggel ment csak a legközelebbi vonat. Akkor már nem volt menetrend, katonaságot szállítottak, és össze-vissza jártak a vonatok. Mit csináljak papír nélkül estétül másnap reggelig? Bementem a váróterembe, és ott volt két vagy három német katona. Egészen fiatal fiúk, mert akkor már a legutolsó korosztályokat hívták be. Megkérdeztem tőlük, hogy mikor indul a vonat. Erre ők, hogy milyen jól beszélsz németül, honnan tudsz, és beszélgetni kezdtünk. Egyre több német katona jött. Mondtam, hogy a szüleimmel utaztam, lemaradtam, és el akarok menni egy rokonomhoz Esztergomba. Elég az hozzá, hogy egész éjjel azokkal a fiatal német srácokkal beszélgettem. Mondtam, hogy én sokat olvastam németül. Elkezdtem nekik mondani az Erl Königet. Csodálkoztak. Nekik is föl volt adva, de ők nem tudják. Elmondtam a Tell Vilmosból a Tell monológját, Goethétől még ezt-azt. Azok álltak, és bámultak. Senkinek nem jutott eszébe, hogy egy lányt, aki egy csomó német katonával beszélget, igazoltasson. Mondták, hogy ne féljek, mert ők visszajönnek, vissza fogják verni az oroszokat. Na, mondtam, meg vagyok nyugodva. Reggel azt mondta az egyik, hogy elkisér a vonathoz. Jött egy vonat, és ott a német tiszti kocsiba szálltak föl velem. Kértek helyet, rögtön adtak az ablak mellett helyet, így mentem el Esztergomba. Amikor megérkeztem, éppen légiriadó volt, bementem az első óvóhelyre, ami épp a csendőrlaktanya óvóhelye volt. De apám ismerősét, aki egy kirúgott katonatiszt volt és németellenes, és biztosan segített volna, nem találtam meg. Akkor felszálltam a vonatra, és eljöttem Pestre. Se a pályaudvaron, se a vonaton nem igazoltattak. Akkor már nagyon magabiztos voltam, lehet hogy azért.

Amikor november 20-án hazaértem Pestre, elmentem ahhoz a nagybátyámhoz, akinek a felesége nem volt zsidó. Ő tudta az anyám címét, de akkor már este volt. Azt mondta, hogy náluk nem alhatok. A férje talán engedte volna, de ő nem. Átkísért valahova a szomszédba, és ott aludtam. Másnap elmentem anyámhoz a csillagos házba. Jöttek nyilasok vagy kik, hogy másnap sorba kell állni. Én azt mondtam, hogy többet nem állok sorba. Akkor elkezdődött, hogy hol itt aludtunk, hol ott aludtunk ismerősöknél. Ez tartott egy vagy két hétig. És akkor találkoztunk egy fiatal katolikus pappal, aki azt mondta, hogy Slachta Margitot kell megkeresnük. Ő bujtatott zsidókat a Thököly úton, de az már csorultig van, de van neki egy másik a Hűvösvölgyben. Odamentünk, mondtuk, hogy ez és ez küldött. Ott Katalin nővvérel beszéltünk, aki nagyon kedves volt, de azt mondta, hogy a pincétől a padlásig tele van minden. Akkor jött egy fiatal apáca, szervusz Iluskám. Én nem ismertem meg. Erre Katalin nővér kérdezte, hát a Magda nővér ismeri magukat? Én nem tudtam, hogy Magda nővér, én Klárinak ismertem. Volt egy kislány, akivel jóban voltam. A Várban laktak, nagyon előkelőek voltak, és volt egy kis birtokuk Tápiószecsőn. Egyébként zsidók voltak, és Auschwitzban végezték, de ilyen nagyon dzsentriskedő zsidók voltak. Illetve, hát zsidók már nem voltak, csak a Nürnbergi törvények szerint. Egyszer-kétszer vasárnap lementem hozzájuk Tápiószecsőre, ott volt náluk vendégségben ez a Klári, és teniszeztünk. Megismert, és segíteni akart. Akkor úgy oldották meg, hogy volt a kertben egy kis ház, ahol Slachta Margit két vénkisasszony nővére lakott. Nagyon kedves hölgyek voltak. Kétszobás ház volt, az egyik szobában lakott a két idős hölgy, a másikban pedig egy zsidó család. Oda bevittek egy szalmazsákot meg egy takarót. Ott maradtunk. Kimenni nem volt szabad. A nagyobb házban főztek, onnan hozták át az ebédet. Az, aki az ebédet hozta, Horváth Eszter volt, akinek a mamája Molnár Ferenc lánya volt, a papája pedig Horváth Zoltán. [Molnár Ferenc lánya a második férje, a mártírhalált halt Sárközi György után Sárközi Márta néven vonult be a magyar szellemi élet történetébe. 1946 és 1949 között a Válasz című folyóirat kiadója és egyik szerkesztője. Első házasságából két gyereke született, az említett Eszter, és a későbbi TV-rendező, Horváth Ádám. – A Szerk.] Talpig apácának vagy noviciának öltözve hozta a kaját. Az aztán nagyon vallásos lett, férjhez ment Lukin Lászlóhoz, a híres zenepedagógushoz, és kilenc gyerekük volt vallási okokból.
Itt szabadultunk fel. Akkor azt mondta Katalin nővér, hogy ők arra vállalkoztak, hogy minket megmentenek a nyilasoktól, ez megtörtént, viszont most már nem tudnak enni adni, mert már nekik sincs, most már mindenki menjen haza. Hazamentünk, és láttuk hogy a házunk le van bombázva. Visszementünk, és azt mondta, hogy amíg találunk lakást, addig maradhatunk.

Amikor el kellett mennünk a saját lakásunkból a csillagos házba, akkor a cselédszobába kellett berakni minden bútort. Amikor a háború végén, anyámmal hazamentünk, a ház egy halom törmelék volt, mert találatot kapott, viszont az a szárny, ahol a konyha és a cselédszoba volt, épen maradt. Valami pallót szerkesztettek, és azon lehetett felmenni. A házaspárnak, akik a lakásunkba beköltöztek, már nyoma sem volt, elmentek nyugatra, de ott volt a mamájuk. Közölte velünk, hogy nem hoztak rendeletet, hogy ide visszajöhetünk. Mondtuk neki, hogy nem is akarunk. Akkor elkezdtünk az anyámmal lakás keresni. Nekem mindig az volt a vágyam, hogy kint lakjunk a zöldben, és azt mondtam, hogy menjünk a Rózsadombra. Becsöngettünk az első házba, a Romer Flóris utca (akkor Zárda utca) 36-ba, hogy van-e itt üres lakás a környéken. A házmester azt mondta, hogy az ő házában minden lakás üres. Négy lakás volt. Apám nem volt, ketten voltunk, úgyhogy beköltöztünk egy egyszobás lakásba. Később, amikor a Frankel Leó úti házat elkezdték építeni, akkor több minden el tudtunk hozni a cselédszobában lévő dolgokból. Az a könyvszekrény, az íróasztalom és az a két fotel, onnan van.

A felszabadulás után rögtön beléptem a pártba, mert az embert nagyon radikalizálta az, ami történt. Volt valami tartalékunk, abból éltünk. Például volt egy brilliánsgyűrűm, azt odaadtam 5 kiló krumpliért. Közben jegyzőkönyvet vezettem a Nemzeti Bizottságban, dolgoztam tolmácsként itt-ott. Már nem emlékszem a részletekre, de tudtam idegen nyelveket. Ez persze inkább társadalmi munka volt. Volt egy jó barátnőm, akinek a férje a Külügyminisztériumban volt, később washingtoni követ lett. Ő beprotezsált, így a Külügyminisztériumban kötöttem ki. Annyiból nem volt rossz, hogy ott csupa olyan ember volt, aki nyelveket tudott, többnyire emigrációból jöttek haza, és sokukkal nagyon jóban voltam. Aztán jött a Rajk per, ugye Rajk volt a külügyminiszter, és mindazokat, akikkel jóban voltam, lecsukták. Sokkal később, amikor már férjnél voltam, találkoztam velük. Például az egyik, Gyöngyössy István, aki egy erdélyi kisnemesi családból származott, apja ügyvéd volt, és ő is jogász volt, egyébként az Egyesült Izzónál volt valamilyen vezető beosztásban, és onan került a külügybe. Kíválóan okos, szellemes, liberális, baloldali ember volt. Vele harminc évig jártunk össze, halálig. Van egy valaki, akivel még mindig összejárunk, de nem olyan régen fedeztük fel egymást, mert amikor kiszabadult, akkor kiment Amerikába, de most visszajött, és összejövünk. Amikor ezeket és még sok mindenkit lecsuktak, akkor ott nagyon megváltozott a klíma. Egyszer voltunk, akkor már a férjemmel, a külügyi üdülőben, és ott volt a prágai vagy pozsonyi konzul, aki egy jó ötvenes férfi volt, és volt egy ötéves kislánya. Valaki kérdezte, hogyhogy magának ilyen kis gyereke van. Azt mondta, hogy azért, mert 44-ben az egész családom meghalt. És akkor egy nagykövet felesége: Ne mondja, és miben? A nagykövet talán egy kicsit tájékozottabb volt, de a felesége egy sült paraszt volt. De még akkor is, hát falun is tudták, hogy mit történt itt.

Nálunk a családnak volt egy konzervatív és egy baloldali-liberális ága. És az apám volt talán a legbaloldalibb és a legintellektuálisabb a családban. Kommunista nem volt. Én 1943-ban olvastam Illyés Gyula könyvét, amit az 1934-es szovjet írókongresszusról írt, amin kint volt. Azt írta Illyés, hogy ha itt a Szovjetunióiról csak rosszat mondanak, akkor ő csak a jót fogja megírni. Amit ő ebben a könyvben írt, az nekem nagyon tetszett, hogy ott milyen egyenlőség van, így meg úgy. [Illyés Gyula: Oroszország, Nyugat kiadás, 1934.] Aztán itt 45-ben jött a földosztás, szóval volt miért lelkesedni. Csak a Rajk pernél vettem észre, hogy itt valami nem stimmel. Annyira nem ismertem a dolgokat. Ki kellett volna lépni a pártból. Csakhogy akkor nem lehetett. De bennem megszünt minden aktivitás. Persze féltem, mert nem lehetett beszélni, de nem voltam én olyan fontos személy. De azt is meg kell mondanom, hogy én soha olyan szép színházi előadásokat nem láttam, mint pont az ötvenes években. Csehov darabokat, más klasszikusokat kíváló szereplőkkel. Aztán ott volt az Olcsó Könyvtár. Meg volt egy nagy mobilitás. Most nem arra gondolok, hogy az eke mellől kellett nagyköveteket hozni, hanem sokan jártak egyetemre, akik azelőtt nem járhattak volna. Ezeket értékelni tudtam. De nem csak én. Volt egy rokonom, egy bajai földbirtokos elvált felesége, akinek több bérháza volt, és elvették mindenét. A testvérével lakott együtt, azért elég kényelmesen, és azt mesélte, hogy a takarítónőnek strúmája van, és elküldték Karlsbadba. Ide figyelj, azt mondta, azelőtt ilyen nem volt. Tehát még olyanokra is hatással voltak ezek a dolgok, akiknek semmi közük nem volt hozzá.

A külügyben kezdetben titkárnői feladatokat láttam el. Később az volt a beosztásom, hogy volt egy Nemzetközi Kapcsolatok Osztálya, és ott voltam ügyintéző. Ha valamelyik író mondjuk Svájcba utazott, akkor nekem kellett intézkedni, írni az ottani szervezetnek. Én erre már nem is emlékszem, mert annyira utáltam. Szóval hivatali munka volt. Ott dolgoztam 1957 januárjáig. Nem akartam ott maradni, nem éreztem magam hivatalnoknak. Meg tudtam csinálni, amit kellett, de nem értettem a külpolitikához.

Közben 1953-ban beiratkoztam az egyetemre. Hivatalosan nappalira, mert ez a művészettörténet egy nagyon pici szak, voltunk hatan vagy heten. A művészettörténet órákra elengedtek kétszer egy héten délelőtt két órára. A történelmet azt otthon megtanultam. Mert abból is kellett vizsgázni, meg marxizmusból. Ezekre nem jártam. Ez egy ilyen átmeneti dolog volt. Kíváló professzoraim voltak, például Fülep Lajos. [Fülep Lajos (1885–1970) – művészetfilozófus, művészettörténész, református lelkész. Népiskolai és középiskolai tanulmányait Nagybecskereken végezte. Az érettségi után Budapestre került, ahol irodalmi, képzőművészeti és színházi kritikákat írt konzervatív, baloldali és liberális lapokba egyaránt. 1907–1913 között állami ösztöndíjjal Firenzében élt. 1912-ben doktorált a Budapesti Tudományegyetemen művészettörténetből, filozófiából, olasz nyelv és irodalomból. 1914-ben hazatért, és a főváros szolgálatába lépett, a szociálpolitikai ügyosztály művészeti referenseként helyezkedett el. Egyidejűleg középiskolában is tanított. 1916-ban beiratkozott a református Teológiai Akadémiára, 1918-ban lelkészi képesítést szerzett. 1919 májusában kinevezték a Budapesti Tudományegyetem olasz nyelvi és irodalmi tanszéke professzorának. 1919 végén a Nyugatban megjelent tanulmányában ízekre szedte Szabó Dezső Az elsodort falu c. regényét. A Tanácsköztársaság bukása után igazolták, és a Külügyminisztérium szolgálatában Olaszországban politikai lapot szerkesztett. 1920-ban falura költözött, és református lelkészként dolgozott 1947-ig. Az 1930-as években a pécsi egyetemen magántanár, művészetfilozófiát, esztétikát, olasz irodalmat oktatott. 1946-ban kinevezték a budapesti egyetem olasz tanszékére, 1947-ben a fővárosba költözött, az Eötvös Collegium tanára lett. A kommunista kultúrpolitikához nem volt hajlandó idomulni, társadalmi megbecsültsége mégis ekkor ért a csúcsára. Meglett kora, óriási tudásából és hajlíthatatlan jelleméből fakadó tekintélye, a kommunista rendszer vezető funkcionáriusaivá lett ismerősei, főként Lukács György, néminemű védettséget biztosítottak neki. 1951-től 1961-es nyugdíjazásáig a művészettörténeti tanszéket vezette. 1953–1960 között az MTA Művészettörténeti Főbizottsága elnöke volt. 1948-ban az MTA levelező tagjává választották. 1957-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.] Amikor a Fülep Lajos bejött és megszólalt, azt mondtam, hogy ez az én kulturális anyanyelvemen szólalt meg. Ahogy az apámtól hallottam. Akkor mindenki nagyon lenézte őt, mert egy igazi művészettörténész, ha megfogja a vásznat, akkor tudja, hogy az hányadik században készült. Ő pedig sokkal inkább ilyen elméleti, mentalitástörténeti oldalról közelítette meg. Nekem nagyon tetszett. Később aztán nagyon divatba jött. De kiváló tanár volt Vayer Lajos is. [Vayer Lajos – művészettörténész (1913–2001) A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett. 1935–1946 között a Szépművészeti Múzeum munkatársa. 1946-tól egyetemi magántanár. 1947-ben a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa. 1949–1955 között a Szépművészeti Múzeum főigazgató helyettese. 1955–1983 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar művészettörténet tanszékének vezetője, egyetemi tanár. 1957–1988 között az Acta Historiae Artium főszerkesztője, 1958–1978 között a Velencei Biennálé magyar miniszteri biztosa. 1969–1973-ban az UNESCO Nemzetközi Művészettörténeti Bizottságának elnöke, majd tiszteletbeli tagja, 1975-ben a Princeton Egyetem meghívott professzora. Fő kutatási területe a régi európai reneszánsz művészet, az ikonográfia és ikonológia, a grafikus művészetek, a XIX. és XX. század magyar művészet. 1952-ben a művészettörténeti tudományok kandidátusa, 1961-ben doktora. 1990-től az MTA levelező, 1991-től rendes tagja.] Akkor én elhatároztam, hogy művészettörténész leszek. Azt hiszem abból a csoportból csak belőlem lett igazán művészettörténész. A történelem vizsgákat is letettem, azt nem nagy sikerrel, mert nem éreztem azt, hogy történész akarok lenni. Emlékszem ókorból Hán professzornál vizsgáztam: V. századi Athén, Periklész kora. Azt mondta, hogy nagyon szép volt, és rögtön beírt egy ötöst, de ha ráér, akkor még egy két dolgot hozzáfűzne, és tartott nekem egy hosszú előadást. Viszont egyszer egy vizsgán az volt a tételm, hogy a 48-as szabadságharc anyagi háttere. Hát én a Gábor Áron rézágyúján kívül semmit nem tudtam. Úgyhogy meg se szólaltam. Akkor megnézték az indexemet, látták, hogy nem történész vagyok, hanem művészettörténész, és megkérdezték, hogy beírhatnak-e egy kettest. Mondtam, hajaj! 1958-ban végeztem. Közben volt 1956, és megszűnt a párttagság. Az MSZMP-be nem léptem vissza.
Közben megházasodtam. 1949-ben, amikor még a Külügyben dolgoztam, valakit ki kellett kísérnem a repülőtérre. A férjem is kikísért valakit, és ezek a kikisért emberek ismerték egymást. Így ismerkedtünk meg. Amikor a repülőgép felszállt, felajánlotta, hogy haza hoz. Útközben kérdezte, hogy ráérek-e vasárnap. Mondtam, igen. Hova menjünk? Mondtam, hogy van egy szovjet képzőművészeti kiállítás. Elmentünk, én majd elájultam, olyan szörnyű volt.

Egyébként a férjem régi munkásmozgalmi ember volt, proletár családból származott, 1920-ban született Budapesten. Szerencsétlen sorsú család volt. Egy lánytestvére két éves korában leforrázta magát, és meghalt. Az édesanyja soha nem tudta ezt kiheverni. Volt egy Gábor nevű bátyja, aki a munkaszolgálatban eltűnt. Volt egy nővére, Teri, aki nagyon szép fiatalasszony volt, és a felszabadulás után 1945-ben villamosbalesetben meghalt.

A férjem leérettségizett ugyan, de amit kapott, azt mind a munkásmozgalomtól kapta, a szociáldemokratáktól, mert csak az volt legális. Diákkorában a Magdolna utcában találkozott József Attilával. Derkovits Dózsa metszetsorozatát ők rakták fel a falra, és általában is kiváló értelmiségiek foglalkoztak velük. Jártak síelni, és jártak színházba. Aztán 1941-ben bevonult munkaszolgálatra, és 1948-ban jött haza a hadifogságból. A századában 214-en voltak, és abból négyen jöttek élve vissza. A legtöbben tífuszban haltak meg. Akkor volt az áttörés, az oroszok nagyon sok foglyot ejtettek, ezek ottmaradtak összezsúfolva, és egymástól kapták el. Aki életben maradt, azokat hátravitték a front mögé kórházba. A férjem azt mesélte, hogy nagyon tisztességesen kezelték őket. Először lefertőtlenítették, azután egy fehér ágyba fektették, és egy nővér minden órában a szájába nyomott valami fertőtlenítőt, mert neki is tífusza volt. Hónapok alatt rendbejött, és bekerült valahol egészen északon egy lágerbe. Borzasztó hamar megtanult oroszul. Azután onnan egy kaukázusi lágerbe került, de miután jól tudott oroszul, nem volt olyan nehéz sora. De épp ezért nem is engedték őt haza hamarább, mert használták. 1948-ban jött haza, és 1949-ben ismerkedtünk meg. Valamilyen vállalatnál dolgozott, de nagyon hamar átkerült a Tervhivatalba. Akkor még csak érettségije volt, de ő is beiratkozott az egyetemre, és elvégezte a Közgazdasági Egyetemet. Ö 1957-ben visszalépett az MSZMP-be, de meggyőződésből. Közgazdászként látta, hogy ez így nemigen megy. Az 1960-as évek elején a Tervhivatalból átkerült a pártközpontba, és abba a Nyers Reső féle csoportba tartozott, amelyik előkészítette az Új Gazdasági Mechanizmust. 1968-ben megválasztották az OKISZ elnökének. Ott nagyon nagy munkát végzett, mint OKISZ elnök nagyon sok mindent tett. Nagy szerepe volt abban, hogy 1968 után ilyen árúbőség lett a fogyasztási javakban,. Sokkal jobb volt egy szövetkezetben dolgozni, mint egy gyárban. A szövetkezeti tagok magukénak érezték a munkahelyet. Ha egy mérnöknek volt valami elképzelése, az fogta magát, este bement, és a gépen kipróbálhatta. Nem volt az a rigorózus fegyelem, mint egy gyárban. Többet is kerestek. Ezt csinálta 1986-ig, amíg 66 éves korában nyugdíjba nem ment. Már mehetett volna1980-ban, de megkérték, hogy maradjon. Az ENSZ-nek van egy szövetkezeti csoportja, vagy nem tudom micsodája, annak alelnöke volt. Úgyhogy rengeteget utazott. Oroszul jól tudott, egy kicsit angolul, de nem igazán jól. De volt neki titkárnője, tolmácsa. Rengeteget járt Afrikában, beutazta az egész világot. Nagyon megbecsült ember volt. Attól kezdve, hogy összekerültünk, normális életem lett, nagyon jól sikerült gyerekeink lettek. István 1951-ben született, András 1954-ben.
István történész, és a Középeurópai Egyetemen tanít, András közgazdász. Egyetem után a Szövetkezeti Kutatóintézetben dolgozott. Aztán egy tanácsadó iroda vezetője lett, aztán dolgozott a Novotrade-nél, ahol könyvkiadással foglalkozott, aztán a HVG könyvkiadóját vezette, most pedig egy másik könyvkiadónál van. A felesége jogász, két gyereke van.

Amikor összeházasodtunk, akkor a Romer Flóris utcai házban volt egy házaspár, akik elváltak, az asszony ott maradt egy két szoba hallos plusz személyzeti szobás lakásban, és vele cseréltünk. 1969-ig laktunk ott, a két gyerek még ott született. Ebbe a lakásba 1969-ben jöttünk, édesanyámmal együtt. Anyám már itt halt meg 1972-ben.

Ehhez a lakáshoz úgy jutottunk, hogy hét évig próbáltunk cserélni. Ez egy három és fél szobás összkomfortos, tanácsi lakás. Nem kellett sokat ráfizetni, mert ez akkor nagyon kint volt, a másik pedig a Rózsabombon, sokkal elegánsabb környéken, jóval beljebb, ott már be volt vezetve a gázfűtés, itt pedig volt ugyan etázs fűtés, de szénnel. Ennek a lakásnak az az előnye, hogy mindegyik szoba külön bejáratú.

Szóval, 1957 februárjában kiléptem a Külügyminisztériumból, de csak 1959 ősztől kezdtem tanítani. Ez alatt az idő alatt készítettem el a disszertációmat, és készültem fel az államvizsgára, másrészt az anyám akkor lett beteg, operálni kellett, őt ápoltam, és otthon maradtam a gyerekekkel. Addig ugyanis ő vigyázott a gyerekekre. Úgyhogy másfél évig nem volt munkahelyem. Ezalatt az idő alatt szereztem idegenvezető igazolvány. Arra már nem emlékszem, hogyan intéztem el. De nem volt lényeges. Egyetlen egyszer vezettem csoportot, és aztán soha többet. Egy ausztráliai társaság volt, halál unalmasak voltak, nem is értettem őket, mert ausztrál angolt beszéltek. Aztán borravalót akartak nekem adni. Szóval befejeztem. Ehhez nem volt semmi kedvem.

Művészettörténészként elhelyezkedni nem volt könnyű, egy múzeumba szívesebben vettek fel olyat, akinek már volt valami tapasztalata. Azt mondtam, hogy én szívesen elmegyek középiskolába tanítani, és elmentem a Hámán Kató Gimnáziumba tanítani. Ez elég könnyű volt, a tanárság egy olyan foglalkozás, aminek semmi presztizse, nem is fizették meg. Azért is mentem szívesen tanítani, hogy amikor a gyerekeim otthon vannak, akkor én is otthon legyek.

1975-ben átmentem a Móricz Zsigmond Gimnáziumba, mert a Hámánból egy irtó bugris szakközépiskola lett. Tanítottam, és közben cikkeim jelentek meg a Művészet-ben. A kollégákkal mindig jól kijöttem, az igazgatóimmal nem. Nem is kaptam soha se fizetésemelést, se jutalmat, se dicséretet. 1975-ig tanítottam a Móriczban, és akkor nyugdíjba mentem. Közben 1971 és 1974 között három évig másodállásban egyetemi adjunktusként az Iparművészeti Főiskolán is tanítottam.

1983-ban megjelent a „Építészet és enteriõr a magyar századfordulón” című könyvem a Gondolat Kiadónál, amiért nívódíjat kaptam. A kiadó igazgatója, Siklós Margit volt Amerikában, és a MOMA-ban (Modern Művészetek Múzeumában) látott egy Breuer Marcel kiállítást, aminek nagy sikere volt, hosszú sorok álltak előtte. Siklós Margit azzal jött haza, hogy kellene Breuer Marcelről egy könyvet írni. Nekem volt egy kitűnő német könyvem Breuer Marcelről, és mondtam, hogy inkább azt kellene lefordítani. A német kiadó közölte, hogy csak akkor járulnak hozzá, hogyha pontosan ugyanolyan minőségben és külalakban adjuk ki. Siklós Margit azt mondta, hogy ez nem megy, mert így borzasztó drága, mégis én írjak egy könyvet. Erre én azt mondtam, hogy jó, de ehhez Amerikába kell menni, mert Magyarországon nincs semmi. Párizsban van az UNESCO székház, aztán van néhány épület Ausztráliában, Braziliában, de a legtöbb az Egyesült Államokban van. És akkor kértem egy Fulbright ösztöndíjat, és amire nagyon büszke vagyok, hogy abban az évben az egész világon összesen négy művészettörténész kapott, és én voltam az egyik. Éppen kint voltam Amerikában, amikor kaptam egy levelet Kanadából, Torontóból, hogy tartanak egy szimpoziumot a magyarországi kultúráról, és menjek el. Elmentem, és ott volt egy fogadás, mellette egy kiállítás magyar festők műveiből, és több Förstner Dénes kép volt, mint amennyi Rippl-Rónai, Medgyánszky meg a többi nagy együttvéve. Kisült, hogy Förstner Dénes nővére kiment Kanadába, magával vitte Dénes képeit, és kint Kanadában nagyon híres lett.

1987-ben megjelent még egy könyvem a Corvina Kiadónál, a „Templomépítészetünk ma”. A Breuer Marcelről írt könyv csak most fog megjelenni, nagy késéssel. Ugyanis a rendszerváltás elsodorta a Gondolat Kiadót, minden kiadó maszek lett, és ahánnyal beszéltem, mind azt mondta, hogy a könyv nagyon érdekes, de szerezzek hozzá szponzort. Mondtam, hogy én ehhez nem értek. De most mégis meg fog jelenni a Napsugár Kiadónál.

Vasile Grunea
Kolozsvar
Romania
Interviewer: Ildiko Molnar
Date of interview: June 2003

Vasile Grunea is a short, stocky and very friendly elderly man. His bedroom is also his living room; it is a spacious room, on one side of which there is a huge desk facing the door, as if expecting some clients. The bookshelves are full of books. He has some old books published before World War II, it is a real gold-mine, this bookshelf. He likes watching TV, with the volume turned up a bit, though. He reads newspapers regularly and is up-to-date on current events. He still leads an active life, he walks around and does a little traveling, and even travels as far as Jerusalem on his own.

My family background
Growing up
Our religious life
My school years
During the war
Post-war
Married life
Glossary

My family background

The family of my father’s maternal grandmother came to Transylvania from Portugal. My great-grandfather, Mordechai Weintraub, came from Russia to Retteg, called Reteag in Romanian, which is a village near Marosvasarhely in Transylvania. My father’s maternal grandfather had five children and for some time he directed a traditional higher school, a yeshivah, I think, in Retteg. It was customary that the person who set up the yeshivah taught in it as well; my great-grandfather must have been a rabbi there. He died of some infectious disease at the age of 49, but I don’t know in what year.

The family of my father’s paternal grandparents, the Grubers, came from Silesia. My father’s paternal grandfather was called Haim; he settled in Bethlen, Transylvania, around 1825 and died in tragic circumstances, killed by a bull. Around 700 Jewish families lived in Bethlen until the deportations, it was a small Jewish town. My paternal grandfather was called Jozsef Gruber and he was born in 1852. My father had a joke about this. He said that his father was called Jozsef [Joseph] and Jesus’ father was also called Joseph, his father was from Bethlen and that of Jesus from Bethlehem and he was called Immanuel just like Jesus, so he was identical with Jesus in this respect. My father and his brothers and sisters were already born in Bethlen. Grandfather Gruber had a rabbinical training and it was said that he was competent in the Talmud but he wasn’t a rabbi. He was a farmer and he also worked as a merchant; he had a food store for a long time, which he ran himself. He sold everything from sugar to kerosene in this store – as was customary in all village stores – until the store unfortunately burnt down. After that he was mainly involved in buying up apples and eggs; he had a cart and he went around the villages and collected eggs and apples, put them into boxes and sent them abroad. My grandfather had a beard and wore tzitzit. If I remember well, he usually wore black clothes and a white shirt. His coat was almost a span [about 20 cm] longer than jackets today, it reached down above his knees – they called it Franz Joseph coat at the time. It was a strange coat. [Editor’s note: At the time it was considered very elegant in bourgeois circles.] He was a religious man, who put on tallit and tefillin; however, he didn’t go to the synagogue but prayed at home.

My grandmother on my father’s side was Rozsa Weintraub, or Reizele, she was born in 1866. I don’t know much about her, I didn’t know her personally, but only from my father’s stories; he told me that she had a most beautiful voice, and sang most beautifully, and he was surprised that she knew many songs about longing to return to the Holy Land in Yiddish. I think she must have learnt them from her grandparents. They usually sang on Friday night and on Saturday and they must have sung these songs then. After Saturday lunch the family in Bethlen didn’t leave the table but stayed to talk and sing. My grandmother was religious; she wore a kerchief and lit candles on Sabbath. There’s a traditional short prayer that she recited as she was holding her hands cupped around the candles – this was a traditional gesture; she recited this prayer over the Sabbath candles, the ‘ner shel Shabbat’, blessing them with this prayer. My grandfather probably went to the synagogue with his sons on Friday night, then he went home and recited a benediction, a prayer [kiddush] over the wine. After that the whole family performed the ritual of washing hands and the head of the family recited a prayer, the ‘hamotzi lechem min ha’aretz’ [who brings forth bread from the earth] over the challah. On Sabbath they usually put two loaves of white challah on the table in memory of the time when they [the Jewish people] were on Sinai and had to collect manna for two days on Friday. Then the head of the family broke off a piece of challah for everybody around the table and gave everyone a piece after dipping it into salt – this custom was observed in the family. They prayed in Hebrew but with a Yiddish pronunciation. Seder night was a big event. According to my father’s recollections Pesach had a very romantic atmosphere. The whole family got together when they were children: his father, mother and even the closest relatives were there on seder night.

The house in Bethlen where my paternal grandparents lived must have been quite a big house, five or six rooms, but they lived rather crammed because they had six sons and four daughters. The boys usually slept two in one bed, but they all left their parental home one after the other. The house also had a big garden with vegetables and big fruit trees. In the fall they usually made jam in huge quantities for the winter. Like poor people in general, they also made plum jam because they didn’t need to add sugar to that and this way they could save the sugar. Instead of putting bacon on the bread, they spread plum jam thickly on it. As I learnt from Aunt Margit, my father’s younger sister’s recollections, my grandmother loved flowers very much and she had a most beautiful flower garden. I think that they always had one or two servants around the house because they had many children. General laundry was a reoccurring event every month, and it wasn’t an easy job to do a general laundry for twelve people. During this time the whole household was upside down, and they hired some women to help with the laundry. My father was fluent in Romanian, so I think that apart from having had many Romanian friends as a child, he must have had some Romanian employees as well.

My grandmother didn’t really help my grandfather in his business, as there were ten children to look after. My father told me that before the high holidays and Pesach two apprentices brought back the shoes that the village cobbler had repaired and they brought the shoes hanging on a bar. Ten children needed ten pairs of shoes and the younger ones rarely got new things. They usually wore the outgrown and mended clothes and shoes of the older children; the older siblings had better luck.

My father’s younger sister Margit recorded her recollections on tape. She was one of the ten siblings and she described in detail what clothes her mother had bought her and her older sister Sari before holidays, balls or graduation from school. It was quite an event when they were given new clothes, although Jewish families, and my father’s family likewise, always bought new clothes for the children for the high holidays and Pesach if they could afford it. It was part of the tradition to renew themselves for the holidays not only spiritually but a little in their appearance as well. They bought clothes rather than toys – at least my father and my aunt never mentioned any toys in their recollections.

My grandparents in Bethlen were quite well off for some time, but when the store burnt down at the end of the 1880s, their financial situation became worse and worse. They moved to Kolozsvar and rented a smaller store, and they were a little better off financially. Grandfather was turned out of the store after 1918 and a Romanian took over the store. Later part of their apartment was confiscated, so their material situation was gradually getting worse again. I think that it must have been their material circumstances that made them all decide to go abroad. After 1918 the siblings, both the boys and the girls, even though most of them had graduated from a gymnasium or lyceum, started to learn a trade to make sure that they would be able to find a job when they went to America.

My grandfather and my grandmother emigrated to America around 1926. I think that my grandmother lived two more years in America, and died young of kidney disease there. Later she was reburied in Haifa in Israel. I knew my grandfather around 1938 when he returned to Transylvania. And my guess is that at one point he wanted to stay and live with his son who was a doctor in Kolozsvar but, thank God, his son persuaded him to return to America. My grandfather died in New York in 1952 and was later reburied in Haifa.

Hanika Gruber, born in 1889, was my father’s oldest sibling. Her husband was a Jew; unfortunately he died of some disease in 1916, after he returned from the front, and Hanika was left behind with three children. Her son died of Spanish flue in 1918 and she had two daughters left. They were a religious family. All her siblings remembered Hanika as their second mother because the difference of age between them and Hanika was so big. She lived in Szaszregen and later emigrated to America with her daughters. As far as I know, she was the first to go and the other siblings followed in turn. Hanika worked mostly in the summer, she was a chief cook in various seasonal guesthouses in smaller towns and she maintained her daughters this way. Both of them graduated from university later. She took my aunt Margit and her daughters – who also emigrated to America – and they did the cleaning in the guesthouses where she worked.

Adolf Gruber, born in 1891,was a thin tall man. He led a bohemian life, he was an excellent storyteller and he had a great sense of humor. I know from Aunt Margit’s recollections that he wrote a fantastic storybook entitled The Rabbit Swam the Sea – he wrote it at the end of the 1920s. He was very good at dealing with children and he simply loved to play. I have a leather purse from him, which he made himself. He was extremely good with his hands, and he could make wonderful things from leather. I think that he was an excellent judge of character, who could win everybody over to his side. He worked as a clerk in New York, but I don’t know exactly what he did. He came back from America around 1930 and lived here in Kolozsvar for some time. I remember him from the time after his return from America. I was around five to seven years old and he and my father bought an electric train set for me. I remember that he and my father played with the trains much more than I. Adolf had a son, Joel, a lawyer, who was a pilot in World War II and died very young. Adolf died around 1945.

Marton Gruber was a year younger than my father. He was a baker. He was a lower officer in World War I and it was told in the family that he was responsible for protecting the hall where the first Zionist, that is, Jewish national, meeting took place in 1918 in Kolozsvar. They rented the hall of the Urania Movie Theater – it was at the beginning of Horea Road [in the center of town] – for the meeting. The meeting caused a stir, Uj Kelet, one of the most serious Zionist national newspapers published in Hungarian in Romania, was founded after this meeting; at first it was a weekly but later it became a daily. It had correspondents in bigger towns, and it even had permanent correspondents in Bucharest. Zionism led to the creation of the newspaper Uj Kelet and Uj Kelet created Zionism in Transylvania. Marton emigrated to America with his wife; the other siblings had not been married before they left. My guess is that when one sibling settled there, he arranged a visa for the next one so that he could also enter America. That’s why they didn’t emigrate together but one after the other. I think Marton made aliyah in 1968, he left New York for Nahariya, a town not far from Haifa, where he lived as a pensioner; he died there and is buried there, too. His wife was a Buchwald girl and a very religious woman. Marton’s wife was probably the most religious member of our entire family. I don’t know how religious she was in her spirit, but she certainly observed all the outward forms of religiosity. They didn’t have any children.

The next sibling, born in 1894, was Sarolta Gruber, who was called Fried after her husband. Her husband was a Jew, but I don’t know what he did for a living. Sarolta was a housewife and she also helped in her brother Samu’s confectionery. Sari also emigrated to New York and also died in Israel. They left America for Haifa around the 1970s.

Hershi Gruber, born in 1895, was my father’s closest brother. He finished secondary school before World War I, was drafted into the army – I think he was second lieutenant – and disappeared in a battle in Galicia in World War I. He was at the same front as my father, who was a sanitary officer in an artillery unit, while Hershi was in the infantry. The two brothers met before a battle and Hershi disappeared after the battle. We don’t know anything about him ever since, he was not declared dead but was reported missing. I was named Zvi after him because Zvi is Hersh in Yiddish, so my name commemorates his name.

Samu Gruber, born in 1897, was a confectioner. His wife was Jewish, and as far as I know, they had two daughters. There was a fire in a summer cottage somewhere near New York and one of his daughters died there tragically, the poor thing. Samu died in the 1960s.

Margit attended the Tarbut 1, the Jewish lyceum in Kolozsvar. The school had separate boys’ and girls’ classes. Margit graduated in 1926, I think, which was the last year before the school was banned. A rabbi or religion teacher taught religion in the school. But they also paid special attention to classical Hebrew and the presentation of prominent figures of Jewish culture. On Sabbath the students usually went to the Neolog 2 synagogue on Horea Road. The school was next to the Jewish hospital, on Iasilor Street, where the editorial office of the journal Korunk is now. The classrooms were on the first floor where the office of Korunk is located today. The gym was on the ground floor, right next to the entrance. It’s still there but it’s neglected, I think it’s not used for anything.

In other respects, the school had the same curriculum as all the other schools, with one big difference, namely that the teachers lectured at a very high level. The majority of the teachers had been educated in Hungary or Austria. The director of the school, Mark Antal 3, was originally from Hungary. He was school inspector during the Hungarian Soviet Republic 4 and he had to leave Hungary because of this and he got to Kolozsvar in the 1920s as someone who escaped from the Horthy 5 regime. He had two sons. One of them was an economist and poet; he died in forced labor in 1943. Before that he spent many years in jail in Pest [Budapest] because he was convicted as a communist. His brother, Istvan Antal, was a world famous pianist. My aunt Margit remembered Mark Antal warmly and mentioned that he always gave nice long lectures on French, German and Norwegian literature. He also held lectures on the theory of relativity; Einstein’s theory was novel at the time, and these lectures were attended not only by students of the lyceum but also by many people from town because Antal’s lectures were of very high standards and he was a very pleasant lecturer. As most of the classes were held in Hungarian, although there were also Romanian language classes, the authorities didn’t want to license the school any more and, as far as I know, it was closed in 1927. Mark Antal continued to live here in Kolozsvar and gave lectures and earned a living mainly from giving private lessons and from making major calculations, for example calculating pensions, for banks and insurance companies. He was well known in educational circles in Hungary, and it was because of him that the Jewish lyceum was given the permission to reopen in 1940 [and operate until 1944].

After graduating from the Tarbut, Margit learnt sewing in Kolozsvar. She left for America with her parents at the end of the 1920s. They went via Hamburg but she got inflammation of the eye when they arrived in Hamburg and couldn’t continue her trip. She stayed there for some time and followed her parents to America only later. There she worked with her older sister Hanika in a guesthouse for a while and later she worked in her own trade as a dressmaker. She was quite a skilled dressmaker, and she worked her way up and made first-class dresses in the end. She was a doctor’s assistant for a while in her brother’s consulting-room. Margit died in Haifa in 2001.

Valter, who was called Valvi in the family, graduated from the Medical University in Kolozsvar in 1921. He was a specialist in internal medicine, as well as a radiologist, and he had an x-ray machine. For some time he worked in the Matyas Matyas sanatorium. [Matyas Matyas was the founder and head surgeon of the sanatorium.] He brought radium from Belgium, and was the first to carry out a radium treatment in Kolozsvar. He had a doctor’s office on Szechenyi Square – he was a renowned doctor. The Leb brothers had a big food store in the same building below his office. He had many patients coming from villages. On Fridays, which was market day [the weekly big market was held then], when the villagers came into town, they queued up on the staircase to get into his consulting room. He performed many medical analyses, for example, the measuring of gastric acid. His first wife Szeren, who was a Jew, helped him a lot.

Valter had leftist convictions, and he was arrested and spent some time in prison in Temesvar, convicted of illegal communist activities. He wasn’t a party member but he was involved, he made propaganda against fascism. Uncle Valter was the last to emigrate to America in 1938. When somebody in the family got the visa, they said, as I remember hearing it, that they got the ‘efidevit’ [affidavit]. Maybe I don’t pronounce it correctly but that’s how it was pronounced in the family. After struggling for a year to have his medical diploma accepted, Valter opened a private doctor’s office in New York, while working as a doctor in a hospital at the same time. He became quite a well-known doctor there as well. After Valter arrived in America, his sister Margit took an express course to train as an assistant and worked for him, as Valter had quite a well-going doctor’s office. He offered consultation in internal medicine, he did x-ray and had a laboratory there, too, and he needed a permanent staff for all this.

He divorced his wife late in life and in a very nasty way; my uncle was left with nothing more than the clothes he was wearing after an entire life spent at work because the wife gets everything according to the American laws. If I remember correctly, Valter remained in America until after the end of the Six-Day-War 6 in Israel, that is, until about 1969, and then he emigrated to Israel with his second wife, Magda Sporn, who was my mother’s sister and my aunt. Magda had been in the south of France during World War II. Valter knew her from childhood, as she was my mother’s younger sister. He went on a visit to Paris, they met there and decided to get married. Then my uncle left America and my aunt left France, and they went to live in Haifa. Valter bought a apartment there and lived there as a pensioner. My aunt still lives in Haifa and she is over 90. Valter had three children from his first marriage: Lia, Frank and Eva. Magda and Valter didn’t have any children together. Valter wasn’t religious at all.

My father’s youngest sibling was Magda. I don’t know much about her. She was a housewife and she emigrated to New York. She had a son called Laurens, who was a physicist and a university professor. Poor Magda died quite young of progressive paralysis in America.

In my father’s family, my father and his younger brother Valter were the first who didn’t only go to a traditional school, but were also sent to a secular secondary school in Szamosujvar by their mother, despite the disapproval of the village. My father arrived in Szamosujvar around 1904. They lived there rather poorly, they ‘ate days’, as it was called in those days. This meant that better-off people offered lunch to a poorer student during the week or the student tutored pupils who weren’t doing so well at school and was given board and lodging for this. My father told me that he was sharing lodging with a Romanian boy in Szamosujvar at some point, and they regularly accompanied each other before school, one day he accompanied the boy to the Romanian church and the next day the boy accompanied him to the synagogue. My father graduated in 1912, his younger brother in 1918.

After graduation my father went to Kolozsvar but stayed here only for a short time. Just before World War I he was accepted to the Medical Faculty, even though he was a Jew, and he finished two years. He should have become a military doctor in the KuK, the Kaiserlich und Koniglich, army 7, that is, the Austro-Hungarian army, but World War I broke out in the meantime. He went to the front as a voluntary sanitary officer and spent almost four years there, from 1914 to 1918. He came home in 1918 and got involved in politics and promoted Zionism. I think that he received his first impulse at the front, mainly from a colleague of his, who had studied in Vienna. There was a doctor called Ritter there, who was one of the heralds of Zionism and my father came into contact with the Zionist movement through him. One of my father’s brothers-in-law, Simon, my mother’s older brother, was also a committed Zionist and his younger brother, Marton, was also a Zionist.

He enrolled at the Faculty of Law in 1919 and attended it as a ‘field-goer’ [commuter], which means that he didn’t go to classes every day. They were called field-goers, that is, people who ‘went to the field’ [went to work] during their studies. He graduated from law but he didn’t pursue a career in law. In 1922-23 my father went to Brasso, where the Albina Bank opened a branch office; he was offered a job there and worked there as a bank-clerk. At that time it was quite a high position, he had the right to sign papers on behalf of the director. The director-general was Brediceanu, who was a full-time composer. He took a leading role in the reannexation of Transylvania to Romania in 1920 [following the Trianon Peace Treaty] 8 and he was made director-general in return. Later he was a broker at the stock exchange and a lottery ticket agent until these were banned and became a petty clerk.

My father was among those who introduced Zionism to Brasso with Ritter. They remained friends for life, all the more so, since both of them settled in Brasso. There was an organization called Barisia, which was mainly an organization for students and Zionist intellectuals. Members of the Barisia imitated a little the German Burschenschaften [fraternity], they laid quite an emphasis on sports: they went in for sports, they did fencing. At the beginning it was an important thing for them to show that the Jews didn’t just think and philosophize but could also stand up for their Jewishness with a sword or boxing if the need arises. It is no accident that Zionist organizations launched a strong sports movement, the Haggibbor movement, after 1918; it had a football team, as well as an excellent water polo team, they were national champions in table tennis and tennis. My father did gymnastics until his old age but didn’t go in for competitions; when he got up in the morning, he did push-ups. In Barisia he was mainly involved in educating the youth, he held theoretical lectures for them, usually in Hungarian. He mostly told them stories of Jews who stood up for their Jewishness, from the rise of David to the arts of Solomon.

I think that my father knew my mother’s older brother Simon from the Zionist organization in Kolozsvar and my parents met through him. I know that Lea, whom everybody called Lotte, was about a year and a half older than my mother. My father told me that at first my mother’s family, especially my grandmother, wanted him to marry Lotte, as it was the custom to marry off the oldest daughter of a family first. But my father didn’t really like her, he liked my mother, so he married her. It wasn’t the parents who agreed on this but my father and mother.

My maternal grandmother, Sara Paneth, came from a rabbinic family. Her grandfather, Yecheskel Paneth, was the chief rabbi of Transylvania and lived in Gyulafehervar. Rabbi Paneth had six children. There were many rabbis in Des and around who came from the Paneth family, it was a big rabbinic dynasty. The synagogue in Des was also built by a rabbi Paneth, and he gave most of the money to purchase the plot for the synagogue out of his own pocket. My grandmother came from the family of the third son of the chief rabbi. Hermann Paneth, my grandmother’s older brother, graduated from the Rabbinical Seminary in Frankfurt in Germany, but he didn’t work as a rabbi; he was involved in agriculture and Zionism instead.

My grandmother on my mother’s side was very religious. She lived with us in Brasso for more than a year, and I had to accompany her to the synagogue every Saturday. She was so strictly religious that she didn’t carry anything, not even her prayer book, so I accompanied her to the entrance of the women’s gallery in the synagogue, gave her the prayer book and waited for her at the end of the service. My poor grandmother never learnt that after I went with her to the synagogue, I played football – there was a small plot not far from the synagogue – while she was inside, praying. I remember some strange things: when she cut her nails, for example, she collected the cuts, took two small pieces of wood and burnt them.

I don’t know how my grandparents met, I only know that at some point they lived in Gerend; grandmother came from Retteg but married and lived in Gerend. My maternal grandfather was called Lajos Sporn, his Jewish name was Leb. He was the manager of a big estate and a distillery in Gerend. Before World War I, when things weren’t going that well there, he went to Noszoly and rented the rather big estate of a landowner called Szasz. He worked in agriculture and livestock breeding. He bred cows and piglets and then sold them. It might seem strange that a Jew bred piglets but Noszoly was close to Szamosujvar and there were many Armenian merchants there, and he sold the piglets to them. He also grew wheat. At the end of July, beginning of August during the threshing season, the threshing machine worked for a week without stopping, they were threshing the grains.

My grandmother Sara was a housewife, they had eight children, but only six of them survived to adulthood. They were Simon, Piroska, Marci, Lea, my mother Erzsebet, Helen, and Magda. Two of them died during the Spanish flue when they were only a few months old. Most of the children were born in Gerend, I think only Magda and Helen were born in Noszoly. My mother was born in Gerend, and Uncle Simon and Uncle Marci were also born in Gerend.

My grandmother was very religious; I’m sure that her wedding was conducted by a rabbi. She led a kosher household, but she couldn’t have done otherwise, as she came from the rabbinic family of the Paneths. Her family could probably afford to hire private teachers to teach her because she could read Hebrew fluently, and she was fluent in German and read a lot of German literature. Before she got married she lived in Retteg, which is near Szaszregen, and there were Germans [Saxons] there. I think that only the boys went to cheder. At that time girls were taught by private teachers. My grandmother read Hebrew fluently. She wore a wig, prayed and went to the synagogue every Sabbath and on high holidays. My grandparents spoke Yiddish beside Hungarian, although this perhaps was more so in the case of my grandparents on my father’s side. My grandfather and grandmother spoke Yiddish at home but their children’s mother tongue was already Hungarian.

During World War I the boys were drafted into the Austro-Hungarian army. After 1918 a law on the expropriation of property was passed and big estates were expropriated. The state took them over and divided them into 2-3-acre plots and gave them to peasants who had participated in the war and to poorer peasants. So, my grandfather could only rent a smaller estate and the whole family moved to Kolozsvar. From then on my grandfather was chiefly engaged in lumbering in the Beszterce-Naszod region. He was an expert, he went through a forest and could tell almost exactly how much wood could be lumbered from that forest.

They lived in their own house – which was a four-room house I think – somewhere near Szechenyi Square in Kolozsvar. At that time Szechenyi Square and the streets around it were mostly inhabited by Jews. Sadly, my grandfather died in 1927; he is buried here in Kolozsvar in the old Jewish cemetery on Tordai Road. The girls learned the trade of corset making and it became a family obsession, all of them had corset salons. Corsets were in fashion then, I think, and there weren’t many salons, and corsets weren’t made in the factory. They called the corsets Mieder using the German expression. The corset in one piece, where the bra, the suspender and the corset were sewn together was called the Princesse; this was very difficult to put on but ladies were willing to torture themselves and wore them. Magda and Lotti, the two youngest sisters, became clerks.

The girls went to a regular state school in Gerend and in Kolozsvar as well. My mother’s two brothers, Simon and Marci, went to commercial secondary school. The girls went to the Marianum, which was one of the most well-known Catholic secondary schools for girls in Transylvania at the time. It was located on what is Horea Road today, in the building that houses the Faculty of Philology of Babes-Bolyai University. So, they all went to secular schools, but the girls surely learnt Hebrew from my grandmother and the boys had gone to cheder as well. When they were living in the village, they probably hired a younger bocher as a private teacher. The girls could read the prayer book in Hebrew fluently, too; they didn’t speak Hebrew, of course, but they could read it well.

My uncle Simon Sporn was at least ten years older than my mother. He always called the younger ones, Magda and Helen, ‘the pups’. He graduated from commercial secondary school and then from the Commercial and Agricultural Academy here in Kolozsvar. He was a clerk of a high level. In World War I he served as first lieutenant in the KuK regiment. He participated in World War I and came into contact with Zionism as a soldier. There were other Jewish officers in the army, mostly from the Austrian half of the Monarchy, who had come into contact with Zionism earlier. Simon participated in the first big Zionist meeting in 1918, in which my father, charged with propaganda, and my other uncle Marci, charged with defense, also participated. This was the rebirth of the Jewry. Simon’s future wife also came from the rabbinic family of the Paneths, she was called Ilus Paneth. Around 1922 Ilus’ father, Herman Paneth, took his whole family, bought some animals and a prefabricated house and emigrated to Israel. Ilus and Simon also went with them. Herman took the prefabricated walls made in the factory in a train, then in the boat; he engaged some men, of course, to help him with the transportation. He arrived in Israel and was among the first people to found Givat Adah. This was a moshav, private property because they bought the land for it. [The moshav is a village community, in which, as opposed to the kibbutz, people own their homes and own land and can make decisions about their land independently, but at the same time, members of the moshav run the farm together and mutually help each other.]

They weren’t very fortunate with the land. Coming from Transylvania, they thought that black soil was good soil, whereas in Israel red soil is usually the good soil. Black soil is usually marshland, and malaria was widespread in the region. At first they had a very hard time: the moshav wasn’t going well, partly because they didn’t know the climate, and partly because malaria was spreading so fast that they used to put salt on one side of the salt-cellar and quinine on the other, and they put quinine in food to avoid the shivers. Moreover the animals they took with them to Israel couldn’t adapt well to the climate unfortunately and they soon died.

Simon had two children, Yitzchak and Juda [Yehuda], both born in Israel. They were sabras, that is, natives who were already born in Israel. Simon’s wife came home with one of the children in the 1930s and stayed in Noszoly for a while. It wasn’t easy to pay for a boat ticket, so only one of the children, who was ill, came. They were told in Israel that if they wanted to keep the child alive, they should take him to a different climate for some time. I think they spent about a year and a half here. We realized that water must have been a big problem in Israel because when the child saw a can of water, he put his arms around it and started shouting, ‘All this water is mine!’. Later they returned to Israel and they were there during World War II, and both children served in the Jewish army after the war. The older one, poor Juda, died tragically on a lorry in the 1970s: they were taking boxes full of oranges, the rope broke during the loading, a box fell on him and he died. His younger brother, Yitzchak, is a farmer; he lives in Givat Adah and has three children.

Piroska Sporn was two years older than my mother. She married a Sporn but they were not related. Her husband was called Asher Seilig Sporn. He worked as a clerk in the Dermata factory and died quite young, in the 1930s. [Editor’s note: The Dermata leather and shoe factory, owned by Dr. Mozes Farkas and Jozsef Farkas, was one of the most famous leather businesses of Kolozsvar, it was the predecessor of today’s Clujana shoe factory.] Piroska’s husband is buried here in Kolozsvar, in the old Jewish cemetery, which was the cemetery of the Orthodox Jewish community at the time. Piroska graduated from secondary school and also worked as a corset-maker. The Sporn girls learnt the trade of corset-making after finishing school but they didn’t have a store in Kolozsvar. As far as I know, they worked in Aunt Piroska’s apartment, since her husband died so young, they had their corset salon in one of the rooms. She had a daughter called Shulamit and two adopted sons from her husband’s first marriage; she had to support them as well, so that’s why she started making corsets. I think she left for Israel in 1935 or 1936. There she ran a corset salon in Haifa with her sister Lea, who had emigrated earlier. The salon was called Gracia. As far as I know, there’s a diner in its place today but the name Gracia can still be seen on the façade, it hasn’t been taken down. Poor Piroska died in 1948 or 1949.

The Jewish name of the next sibling, Marci Sporn, was Moshe. I think he was born in 1900. He was younger than my mother. He also graduated from commercial secondary school. He was drafted in the last or penultimate year of World War I and became a lieutenant in the Austro-Hungarian army. He demobilized after the war and stayed in the parental house in Noszoly and rented an estate there. His wife was Jewish, she was called Eli and I think she came from Somkut. They didn’t have any children. He was religious in the sense that they lit candles on Friday night, he didn’t work on Saturday, they always had challah and performed Havdalah at the end of Sabbath. Unfortunately they were deported from Noszoly in 1944. My aunt died in the concentration camp in Auschwitz, while Marci, who worked at a station near the camp died during a bomb attack – as we learnt from others later. So, they didn’t come back. Marci’s wife had a sister, who lived in Szamosujvar; her husband had an oil-press; they also died during deportation. Her younger sister was the only one from the family who survived the war, she lived in Bucharest during the war and her husband was called David. They emigrated to Israel after the war and have already died. Their son, Laszlo David, was a university professor in the Technion [Institute of Technology] in Haifa.

Lea Sporn was born in Gerend, she was a spinster and also emigrated to Israel. When she arrived in Israel, she had no other possibilities, and also joined in the corset salon. She managed to save some money from this, took out a loan and bought a plot of land with a three-bedroom single-story house and a very nice garden on it, next to the Technion in Haifa. This happened before the war and she had to pay the installments during the war, but money lost its value then, so in the end she got the place quite cheap. At that time this district was on the outskirts of the city, the hyenas came in among the houses; today it’s one of the most elegant districts of Haifa. Lea worked in one salon with her sisters in Haifa, and each one of them had their own tasks. She was mainly involved in the commercial side of the business, she dealt with taxes. She was quite old when she died around 1975. I remember that their salon was quite close to the Arab quarter and they had quite a lot of Arab clients. The store was open when Palestine was still under the British Mandate, so the ‘more important’ English ladies used to go to their salon and order their corsets from them.

Helen Sporn worked as a clerk in Kolozsvar. My grandmother lived together with Helen and Magda until she left for America, they maintained her. Helen was two years younger than my mother, she married Janos Antal, the son of Mark Antal, the director of the Tarbut, who was an economist and poet. He was a member of the illegal Communist Party in Hungary and they went to live in Pest. They lived in Pest and in France for some time, then at the end of the 1930s, her husband was arrested and sentenced to six years in prison. After his term in jail was over, he was taken to forced labor in Ukraine and he died there of typhus, if I remember well. Mrs. Janos Antal was in hiding in Pest during the Holocaust and survived. She had a cousin on her mother’s side called Magdel, who had a rubber and corset factory and my aunt worked there as a clerk. After World War II my aunt worked as a secretary at the Hungarian Academy of Sciences for many years, and she also did some research on the history of literature. She died in Pest in 1971.

The youngest sibling was Magda Sporn, her nickname was Nanny. She was a clerk in Kolozsvar. She married Bela Simon, a graphic artist, whose family was from Kolozsvar. Bela had a sister as well. All three of them, his father, mother and sister, were killed in Auschwitz. Magda left from France with her first husband around 1938. During World War II she looked after orphans in Antibes, in the south of France, where she worked as a teacher in an orphanage. In France her husband was drafted at the beginning of the war and he was taken prisoner. I think he managed to hide the fact that at he was Jewish, and he survived captivity. After the war they returned to Paris and divorced, and Magda married my father’s younger brother Valter Gruber, with whom she went to New York and later, in 1969, to Israel. She lives in Haifa today. She is my last living relative from both my father’s and my mother’s family. Magda has a daughter called Adu, who is a university professor in Canada; she teaches sociology, I think.

My grandmother Sara lived with her daughters, sometimes with Magda, sometimes with Helen in Kolozsvar and sometimes with us in Brasso; she left for Israel in 1936. Lea was the first to leave, Piroska followed her with her daughter, and my grandmother left after them. I think that they emigrated because of economic reasons. My grandmother was very religious, but she didn’t force her religiosity on anyone else. She came to us and noticed that we didn’t have a separate salt-cellar for meat and diary dishes. When you have a meat dish, you have to put one salt-cellar on the table and when you have diary dishes you have to use another one. For example, if one had potato soup with milk, one had to put salt in it from the salt-cellar for diary dishes. We didn’t have a separate salt-cellar for this in Brasso. My mother told me later that my grandmother had noticed this but she didn’t want to insult my mother, so she sent the servant to buy one and told her: ‘Go tell the mistress that you broke the salt-cellar and have to go and buy a new one’. And she didn’t say to my mother, ‘How come, my daughter, that you don’t have a salt-cellar for diary dishes!?’ My mother told me another story: my grandmother was sitting in the garden in Haifa – there was a nice flower garden in front of the house, I saw it later, too – and a missionary came into the yard. She welcomed him, offered him coffee or tea and said, ‘I respect your religion, I ask you to respect mine, too; we can talk about anything you want, but let’s not talk about religion. Everybody should stay with the religion they were born with.’

Growing up

My mother, Erzsebet Sporn, finished the Marianum secondary school in Kolozsvar, married my father at the age of 22 in 1924 and they settled in Brasso. They were married by a rabbi but I am not sure whether it was in Kolozsvar or Brasso. I know that they were on good terms with the Neolog rabbi, Deutsch, in Brasso but we were Orthodox and our rabbi was called Sperber. My older sister was born in 1925, one year after they got married, and I was born in 1926. My mother was a housewife for some time. In the summer they swapped the children, as they said jokingly, and either I and my sister came to Kolozsvar and spent the summer with Aunt Piroska, or her daughter came to us to Brasso for the summer. Or my uncle Valter’s three children stayed with us in Brasso in the summer. I remember a humorous incident. In the 1930s we already had a bathroom in Brasso. Old apartments had usually been built without a bathroom but later part of the apartment was converted into a bathroom. It was easier for my mother to wash me in the bathtub rather than in the washbasin; she put me in the tub, put soap all over me, opened the shower to wash the soap off and said, ‘There you go, you are finished, son’. When I arrived in Kolozsvar my aunt told me in the morning to go and wash myself. And I told her, ‘Aunt Piroska, I don’t usually wash myself.’ Then she realized that I really didn’t wash myself because I took a shower in the bathtub every morning.

At the beginning, in the 1930s, we rented an apartment near the railway station. From there we moved to Hosszu Street, into a quite big single-story house, where we had three rooms, I think. The house also had a garden. Then we moved into the center of town, to one of the main streets of Brasso. It was an old house, built in typical Saxon style – it was a long house, which extended far back from the street and its entrance opened onto the street. A law was passed in the 1930s and my father’s business wasn’t going that well after that. So my mother opened a corset salon on the ground floor because my father’s salary was no longer enough to ensure a comfortable life. We always lived on a middle-class level. They didn’t pursue this corset making because they liked it or because they were so eager to work, but because it was necessary to support the family.

The corset salon opened onto the street. The entrance to the house was next to it and on the other side of the entrance there was a tailor’s shop, the workshop of a Hungarian tailor called Szabo. The forefront of the corset salon was the shop itself with a counter, where the materials were kept and where the products were sold. They were usually three, my mother, one worker skilled in corset making and one apprentice. They were all Jewish and I know that they were always relatives, for example, the daughters of our second cousin. The girls usually stayed one or two years until they learnt the trade. There was a long porch with paneling on the first floor, and the entrance to our apartment was there. We had a hall, a kitchen, a bathroom, a toilet, a bedroom for my parents, a big dining room, two more bedrooms and a balcony. There was a girl called Szeren Sporn – she wasn’t a relative – who worked in my mother’s workshop for several years and she lived with us in a separate room for quite a while, until she got married.

A couple called Hanko lived in a one-bedroom apartment on that floor for quite a long time. The husband was a lawyer but he didn’t take an oath on the Romanian State in 1918 and he couldn’t work as a lawyer any more, so they were very badly off. [Editor’s note: After 1918 state officials and civil servants had to take an oath on the Romanian State, many people refused to do so and lost their jobs as a consequence.] We gave them soup for years and they lived on that. I remember little details, for example that the lady, who came from some noble family, cared much about her looks and spread egg white on her face to avoid wrinkles, and I saw Auntie Hanko with egg white on her face on some mornings.

We always had a Hungarian servant, we even had two for a while, but we usually had one. We had a kosher household in the sense that the servant took the farm stuff [the poultry] to the yard of the synagogue once a week and had it killed there. The shochet worked in the yard of the Orthodox synagogue. The Neologs had their own shochet but it wasn’t kosher enough for the Orthodox, so they had their own shochet. There were two butchers, one was called Zelig, we bought beef at the kosher butcher shop from him, but we also ate a piece of ham or Bologna sausage on a piece of paper at home. We didn’t buy pork to roast, but we ate ham or salami on a piece of paper.

We had a traditional Transylvanian Jewish cuisine at home. Meat soup has quite an important place in Jewish cuisine, although not only Jews make it. We always had meat soup, usually made from beef or poultry. I remember that I was especially fond of semolina dumplings, which were usually cooked in meat soup. We were very fond of beetroot soup as well, which was sour beetroot soup with bits of warm potato in it. Beef was cooked – and as beef is rather stringy, it had to be cooked for a very long time to become tender – and then it was roasted. Roast beef was a favorite dish among Jews, whereas Christians didn’t really prepare this dish. I could talk about many dishes, but I want to describe only two specifically Jewish dishes.

The first was Zwiebel und Eier, egg with onion, which was usually served as a starter. Hard-boiled eggs and some onions are grated together with a little beef or poultry liver and all this is mixed with a little goose fat – Jews were very fond of cooking with goose fat. The whole thing became a yellowish-brownish paste, which was eaten as a starter. The second typical dish was the cholent, which could be made in different ways. We made it in the Transylvanian way, so we obviously put some beans, as well as some poultry – usually goose – in it, and cooked it thoroughly with various spices.

There was a Jewish baker called Malek, if I remember correctly, we took the cholent to him in a pot around noon on Friday and he put it in the oven for a few hours after he had baked the bread. This gave the cholent an especially nice flavor. We went to get it before Sabbath arrived, that is, on Friday, because generally the baker didn’t work on Saturday, the shop was closed. As long as we had servants, it was their job to go and pick it up, and when we didn’t have one any more, my sister, I or my mother went to pick it up. We had these very sweet special cakes made with honey and walnut especially at Purim, which I’ve only eaten at home – my mother made them, but I don’t know what they were called. All better-off Jewish families made hamantashen, this triangular millet pastry with jam called Haman’s ears. My grandmother always made so-called sour-cream scones, small sweet scones – I don’t know if this is a specifically Jewish sweet – which I liked very much.

Another thing I remember is that in the fall or at the beginning of the winter, we bought a lot of geese, baked the meat, melted the fatty skin and put it into enameled pots. I remember that we always had two or three such pots with goose fat in them in our larder. Part of the meat, especially the breast and the legs were separated from the bones, seasoned with pepper, salt and paprika, fastened onto two sticks and smoked. This was smoked goose, the Jewish salami, which we ate during the winter. And we also made ‘Jewish bacon’– the fatty part of the goose or duck was cut off, marinated with some garlic and paprika and then chilled. In the winter we put it under the snow in the yard for a few hours and it became so chilled that it was as hard as pork bacon. In many families they killed ducks, not only geese.

I remember another specifically Jewish dish that Jews liked to eat very much – this is roasted liver. If someone managed to buy a good goose with a liver weighing at least half a kilo, the word spread from mouth to mouth. We usually bought poultry from the villagers. They came into Brasso – the weekly market was usually on Friday – and we bought the poultry on the weekly market. If we knew the villager, he brought the poultry home. But we usually bought food, and not only the poultry but vegetables and other products as well, on the market on Friday. When we had to buy heavier stuff, my mother took the servant with her. I didn’t like to go to the market and even today I don’t like it. I do it if I have to and I also did it back then to help her but I don’t like to bargain and cannot really do it well. I always paid the first price the villager told me and they kept telling me: ‘You buy the most expensive food’.

Brasso is a potato-producing region and we ate quite a lot of potatoes. I remember that at the beginning of the fall farmers, usually Hungarians or Saxons, went around the houses and brought two to three kilos of potatoes in several little sacks and we could choose which type we wanted. And we told them, ‘Bring 50 kilos of red potatoes, 30 kilos of white potatoes’ – there was the so-called roll potato, which was very tasty fried in oil. They settled the day and the farmer appeared on that day and brought the potatoes on a cart, because back then one bought potato for the whole year, not just half a kilo, like today. We always had a cellar to our apartments and we kept the potatoes in the cellar.

We always needed a good cellar because gas was installed in Brasso only towards the end of World War II and people heated their houses with wood, and they needed to keep the wood somewhere. This was a financial problem, on the one hand, and it involved some work, on the other, because we had to go to the wood warehouse before the winter – there were large wood warehouses at the time. We bought wood by the meter and chopped it with a wood-chopping machine; those who had money paid a man to chop the wood and told him that he should chop bigger pieces for the tile stove and smaller pieces for the kitchen stove. We always did this at the beginning of the year. Until I was older, we always had someone to chop the wood, usually with a wood-chopping machine. From about the 1940s on, when I was already 14 or 15, I chopped the wood, because I knew already that Mother needed so many smaller pieces of wood and so many bigger pieces. They chopped the wood in the yard and took it into the cellar and then up into the apartment. The portions were set, one basket of wood for the tile stove and two baskets for the kitchen stove.

Our religious life

We observed the traditional holidays. My mother covered her head with a kerchief on Friday night. The lighting of candles on Friday night was a tradition. They brought in the two candlesticks, my mother lit the candles and then benched, that is, she recited a blessing over the Sabbath candles. [Editor’s note: The grace after meal is called benching, so Laszlo doesn’t remember correctly the name for the blessing.] My father recited a blessing over the wine and the challah, which wasn’t called barkhes in our family, but kajlics [a variant of the Hungarian word for challah, which is kalacs]. My father and I didn’t go to the synagogue every Saturday. When I went to a non-Jewish school, we also had classes on Saturday and my father usually worked on Saturday, too. But we observed the traditional Friday rituals on Sabbath and we had better food on Saturday, we had cholent and the so-called salz fish. This is boiled salty fish in aspic, which we called zultz in Yiddish. Another Jewish specialty is gefilte fish, which translates as stuffed fish, but which is in fact more like ground fish; it has a sweetish flavor because it’s served with a sweet sauce. My mother did salz fish usually, which has become a great delicacy for me. We usually had cholent for Saturday lunch. As we weren’t that strictly religious, my mother warmed it, I think, but I am not a 100 % sure. The Havdalah prayer, the prayer marking the end of the Sabbath, was said over a wide braided candle made from a white and a blue candle, and they poured a little bit of strong brandy on a tray and lit it, but I cannot really tell you why – it was a tradition. This was what took us back into the weekdays. I saw this done for the first time in my life at my uncle’s place in Noszoly in the 1930s, my father didn’t do it at home. I wasn’t really interested in these things, I just liked the purple flames because my eyes were drawn to them. But they never explained why they did it or what exactly was happening.

At Pesach we held two seder nights – they were exactly the same, apart from the fact that the second seder was called seder sheni [second in Hebrew] and we didn’t have roast meat on that night. We had two seder nights because they said that since the Jews had been dispersed from Israel, they didn’t know exactly when Pesach should be held, so they held it twice rather than not to hold it at all by mistake. We had special Pesach dishes, which we brought down from the attic. We didn’t have any bread, only matzah for eight days. I don’t think that collecting the breadcrumbs in the house was such an important ritual for my father or my mother, it was just part of the tradition. Just before Pesach arrived, we collected two last morsels and burnt them in the stove. (We heated the apartment with wood until 1943, as gas was installed in Brasso then. I’m also a gas fitter, among other things.) My mother learnt how to make charot [charoset] – this mixture of apples and walnuts, which symbolizes the material from which the Jews made bricks in Egypt [the mortar they used in the constructions] – from her mother, just as her mother had learnt it from her mother, so it was passed on from mother to daughter. She also knew how the tip of the wing of the poultry had to be roasted a little more than usual to symbolize the offering of the sacrifice in ancient times. [Editor’s note: In fact it is not the roasting itself but the piece of meat with a bone in it that symbolizes the festive sacrifice performed in the Temple. The piece of meat – usually a chicken leg or chicken neck – is straight, which symbolizes the fact that God liberated the people of Israel with ‘his hands stretched out’.]

In my father’s family it must have been my grandfather who led the seder night; in our family it was my father. It is always the youngest member of the family who asks the so-called four questions [the ma nishtanah], which go like this, ‘Why is this night different from all other nights?’. As I was the youngest, it was always my job to ask the four questions. I learnt the ma nishtanah from my father. I think that he read them out to me several times and I memorized them. I had three tasks to perform: first, I had to participate; second, I had to ask the four questions; and third, I had to steal the afikoman and then give it back. Of course, the afikoman was placed on the table for me to hide. [Editor’s note: It is usually the adults, who hide the afikoman, but in Laszlo’s family it was the opposite, because the child had to hide it.] Because the seder ritual couldn’t be concluded without the afikoman, the person who hid it came and there was some kind of a bidding, I said that I would give back the afikoman if they gave this or that in return. I usually hid the afikoman behind the back of the chair or went out of the room and hid it among the books. I usually asked for some toy – a toy car – or a book for it, and when I was older, I asked for a watch or something like that. Seder was very intimate, as the entire family got together at these times. My father put on his kitel, in which he got married. Another Pesach custom was that the seder leader sat in an armchair or on a bigger and more comfortable chair, and a cushion was put on the chair, which symbolized that he was the master, and he was free to do whatever he wanted – this was a symbol of comfort and freedom. On seder night a basin was brought so that he wouldn’t have to get up and go out every time he had to perform the ritual of hand washing; the basin was placed on a chair together with a pitcher, from which he could pour water to wash his hands. Everything was done according to the rules.

Before the 1940s when we were going to the synagogue on seder night, we noticed Jewish soldiers in uniform. Jewish soldiers could still join the Romanian army, but they were only given two or three days off and they couldn’t go home. So they came to the synagogue in their army uniform and stood there during the service. When they left the synagogue, they were usually invited by families to join them for the seder night, so none of the soldiers was left there without being invited to a Jewish family. When the seder night was over, they stayed there until the morning. I don’t remember any soldier in particular but I do remember that quite a lot of people came to us later, during World War II, when they were passing through Brasso on their way to forced labor. My parents gave them food and clothes.

We went to the synagogue on Rosh Hashanah and Yom Kippur. My mother and my father fasted on Yom Kippur – I was only a child then. On Sukkot we didn’t have a sukkah at home, I don’t remember my father building one. We went to the synagogue and prayed with the etrog and the lulav, these branches braided together, which one has to hold during the prayer, but we didn’t have a sukkah. I knew what a sukkah was because when I worked as an electrician and gas fitter, I often installed electricity in sukkot. The owner of the company – an electric and radio mechanic company – where I was an electrician apprentice was a religious Jew named Stern and he always erected a sukkah on his balcony.

During Chanukkah we lit one candle more every night. We had a chanukkiyah and we lit that. We usually invited some children over and five-six of us sat down to play with the dreidel; I still have the spinning top that we used. There are four letters on the spinning top, which has to be spinned. I cannot remember which letter represented ‘get’, ‘give’, and ‘you don’t get anything’. [Editor’s note: The four letters on the spinning top are ‘nun’, ‘gimel’ ‘hey’ and ‘shin’, which stand for the sentence ‘Nes gadol haya sham’, that is, ‘A great miracle took place there’. The ‘nun’ stands for ‘you don’t get anything’, ‘gimel’ stands for ‘get all’, ‘hey’ stands for ‘get half’ and ‘shin’ stands for ‘give’.] We played for small candy, they were the stake. Adults didn’t really play this game.

On Purim there was usually a concert in the Redut, which was originally a big concert and dance hall. They usually organized a fancy-dress ball for children there; I remember that I was once dressed as a boot-maker. The adults had a Purim ball in the evening but I have never been on their ball, so I don’t know whether they also dressed in fancy dress or not, but I remember that the children did. It didn’t matter here who was Orthodox and who was Neolog. The difference was more apparent in the synagogue because the Orthodox were more traditionalists. The poorer stratum was Orthodox and the wealthier stratum attended the Neolog synagogue. The Neolog synagogue was one of the few synagogues which had an organ and in the interwar period the Jewish choir was led by a non-Jewish musician for quite a long time. The Jewish elementary school and the rabbi’s apartment were built next to the Neolog synagogue. When the legionaries 9 occupied the temple in 1940 or 1941, they wrecked it and even stole the organ pipes. They turned the Jewish school into a dormitory for legionary students and evicted Armin Deutsch, the Neolog rabbi. (His two sons had emigrated to Palestine before World War II. One of them became a well-known biologist in Israel and all I know about his other son is that he served in the Jewish brigade of the British Army in 1943-44. He visited his father after 1944.)

My father had a tallit and phylacteries. I didn’t really see him pray at home but he prayed in tallit and phylacteries in the synagogue on Sabbath. He was very well acquainted with the Jewish traditions: he had spent six or seven years in cheder, he knew all the prayers by heart and sang very nicely. He usually recited the prayers with a melody and I still remember for example what melody he used on the two seder nights. I didn’t have to study these melodies, I had imbibed them from infancy. I heard them every year and learnt them forever. I still remember, although I must have been only 12 at the time when I was at my uncle Marci in Noszoly, what song he sang about the end of Sabbath on Saturday night. I listened to it and I somehow absorbed it. I spent about a month in Noszoly during the summer vacation. There’s a lake between Cege and Noszoly, the Lake of Cege, where carps come from today, because there is a fish farm there. It was very nice because we went to the lake on foot or on a horse-drawn cart – they lived some 4 km from the lake. I went to Noszoly with my sister and I usually took along a friend or two from Brasso to make my uncle happy. He didn’t have any children and he loved children – and, I’m not being ironic – he really liked to have the noise of children in the house.

We usually went from Brasso to Kolozsvar and then on to Noszoly; my parents put me and my sister in charge of someone who took us to Kolozsvar. Until 1938, as long as Uncle Valter lived here, we spent a week or two with him and until my aunt Piroska left for Israel, we spent one or two weeks at her place. Then my uncle or my aunt took us to Szamosujvar by train. When we were older, my uncle took us to the station but he didn’t take the train with us. It wasn’t a problem: we got in the train and got off in Szamosujvar. The father of my aunt Margit’s first husband had a workshop, which was incorrectly called a soda water factory. In reality it wasn’t a factory but two machines for filling bottles with a worker who filled the bottles with soda water. Sometimes we stayed there and waited to be picked up, at other times the horse-drawn cart was already there when we got there. Later we took a bus to Noszoly, which was 24 kilometers from Szamosujvar. Our last trip to Kolozsvar together was in the summer of 1940, just before Transylvania was handed over to Hungary [this was the so-called Hungarian era] 10. It was announced on the radio and it was an open secret that the Hungarians would occupy the territory. That’s when we went to Noszoly for the last time, and that was our last meeting with Uncle Marci Sporn and Elli. I still remember that we returned home from Kolozsvar under horrible conditions. The trains were terribly packed because they were the last ones to go from Northern Transylvania to Southern Transylvania before the Hungarians occupied Kolozsvar. We got into the compartment and then we couldn’t go out until we got to Brasso, it was simply impossible to walk down the corridor. The only other train I remember packed like this was when I was going home from the lyceum in Bucharest to Brasso in 1944 and 1945.

In Hungary there was official anti-Semitism [that is, there were anti-Jewish laws in Hungary] 11, which went back to a longer time than in Romania, but my parents didn’t think that the Hungarian situation was any better. Older Jews, people a generation older than my father, were reminiscent, of course, of the good old Franz Joseph times, saying that ‘things were better under Franz Joseph’, because Franz Joseph was a good emperor from a Jewish point of view. One part of our larger family was in America and the other in Israel, the only closer relatives who were left in Noszoly were my uncle and my aunt. We talked it over in the family whether it wouldn’t be better if I and my sister came to live in Kolozsvar, as there was a Jewish lyceum here and we could attend it, but we didn’t actually agree on doing it. Later on, towards the end of the war Jewish refugees started to arrive in Southern Transylvania from Northern Transylvania, who told us about the deportations, so we didn’t really feel like going to Hungary any more.

My school years

My sister is called Judit Gruber and she is one year older than I. Looking back now, I can see that she could always think more maturely than I, although there’s only a very small age difference between us. She helped me a lot in my studies both in elementary and secondary school. When she was in first grade, I was still in kindergarten, and when I went to first grade, she was already in second grade. But when I went to first grade, I could read and write well already, because I learnt it from her and my mother also taught me a little. This both had advantages and disadvantages. The disadvantage was that I was extremely undisciplined because I was bored. When the teacher started teaching the alphabet to the others and told them to draw a line, I was obviously bored. I tried to talk with my neighbor and I remember that the teacher put me in a separate bench alone for a while so that I wouldn’t have anyone to talk to.

I didn’t go to cheder. There was a four-grade Jewish elementary school in Brasso, where the language of teaching was Romanian, but there were Hebrew classes, which were held by the director of the school, Kain, for a while. Religion classes were mainly held by rabbi Deutsch and in the framework of these classes he usually gave us lectures on Jewish history, Jewish self-esteem, arts, and Jewish writers. What’s more, he also organized a youth service for the pupils of the school on Sabbath. The Jewish elementary school – which was officially called Scoala Primara Izraelita Brasov [Israelite Elementary School of Brasso], I think, and had only 4 grades – was located in the same street as the Saxon elementary school, we were separated by an alley-way only; we had blue caps and the Saxons had red caps. I went to this elementary school from 1933 to 1937. It happened very often that when we or they left school, we ran into each other and they picked a quarrel with us and we had fights. We must have been more vehement because we beat them up from time to time and then the director of the Saxon school came to complain to the director of our school. We got to know about these visits because the director used to call us and tell us not to fight with them again. So, there were such conflicts between us.

I was circumcised and I had my bar mitzvah as well. I went to preparatory classes to a bocher who studied in yeshivah – rabbis didn’t deal with such trifles at the time. There was no yeshivah in Brasso, but there were always yeshivah bocherim who came to teach before finishing the yeshivah. The bocher taught me two basic things: one was the prayer that one has to recite before putting on the phylacteries and the prayer shawl. A boy puts on the phylacteries and tallit for the first time in his life on his bar mitzvah and from then on he’s supposed to put them on every single morning. The other thing he taught me was the pericope [weekly Torah portion], which falls on the Saturday when the bar mitzvah is held. One learns it basically by heart to be able to recite is smoothly in the synagogue. After the ceremony a tikkun, or celebration, is organized at home or in the entrance-hall of the synagogue. I had my bar mitzvah in November; at that time only the small hall behind the main hall of the synagogue was heated in the winter and I recited what I had to at the table there. Then we invited home my best Jewish friends and they brought presents, a fountain-pen, a propelling pencil, and mostly books, just like on a birthday. And there were cakes, of course. My sister didn’t have a bat mitzvah, in the Galut in Brasso it wasn’t a custom to hold a bat mitzvah.

There were Zionist organizations where the youth got together, the activities usually took place on Saturday afternoon. People from about the age of 14 were accepted into the organization, and there were lectures, dances and songs taught in each youth organization. There were several Zionist organizations of different streams – bourgeois, socialist –, and one could choose which stream to join. My father joined socialist Zionism, the Barisia organization, which included mostly students and Jewish intellectuals. There was a restaurant called Kahana and they usually gathered in the room of the restaurant on Saturday afternoon – I don’t know whether they got the room for free or they rented it. There was a smaller old house behind the Neolog synagogue, which had several rooms and at one time the Zionist organizations had three or four rooms there. I belonged to the Hashomer Hatzair 12 socialist-Zionist organization.

My father had quite a big library for his time. He had books by Hungarian authors from Petofi 13 through Ady 14 to Kosztolanyi 15 and Babits 16, as well as German, English, Western authors fashionable at the time. He had fewer religious books. He had many Jewish history books, for example the History of the Jews by Dubnov. We had Graetz’s work in 4 volumes, which was the most comprehensive work on the history of the Jews at the time. And we had other history books, not only Jewish ones. There weren’t any books that we weren’t allowed to read. There were only books that we read but didn’t really understand.

We had our own books, of course; we grew up on the fairy tales of world literature, on the Grimm brothers. We knew and we were crying over the Paul Street Boys [by Ferenc Molnar] and we were in utter despair. We had bookshelves all along the wall under our widows in our last apartment. Our parents didn’t recommend us books, I could just go and take any book off the shelf. It happened only during the winter when it was cold that my father would tell me, ‘As you said that you were bored, you either go out and play or sit down and read’.

My parents also read and my father was very fond of reading dailies. They subscribed to both Hungarian and Romanian newspapers. Among the Jewish newspapers, we got the Uj Kelet, to which we subscribed, although it was published in Kolozsvar. Once a month we got the Mult es Jovo [Past and Future], the chief editor of which was Patai. There was a very good cigar store next to the lottery ticket office, where my father bought the so-called democratic journals every day. I remember that the Brassoi Lapok was a Hungarian daily of very high standard in my childhood; among newspapers appearing in Bucharest, my father always bought and read the political dailies Adevarul [Truth] and the Dimineata [Morning]. And we also got the Korunk 17, which was regarded as a progressive leftist paper at the time and was published here in Kolozsvar. I also remember seeing the Pasztortuz from time to time but we mainly got the Korunk. The Pasztortuz was also published in Kolozsvar but it was a more bourgeois Hungarian literary paper. I was brought up on these newspapers.

Korona on Kapu Street was the most famous restaurant and hotel. I remember that before the war my father and mother dressed up elegantly usually on Saturday night and went to the Korona to have dinner and dance. I’m sure they had friends there. Even though they had kosher food at home, they would go out in the evening from time to time to have mixed grill and a glass of beer, in the Gambrinus restaurant, for example. Our Orthodox rabbi, Sperber, knew about all this but closed his eyes for a while, but he was a rather vehement rabbi and spoke out against them from time to time in the synagogue on Saturday, but of course, he didn’t go as far as to mention names. But I think that it made no impression on my parents.

My parents didn’t lead a very active social life. The two women’s society, the Orthodox and the Neolog, often organized tea parties in the afternoon. My mother went to both because she had friends in both places. The ladies would gather and sit around the rummy tables and play rummy, drink a cup of coffee or tea, have some cakes and tell each other the gossip around town. My mother had Jewish friends mostly. After the war they no longer cared for rummy. There was also a social thing, they organized a soup kitchen for poor children usually in the wintertime. All poorer children who went there received food for free. It was organized the following way: every day different women brought food and also participated in preparing the meal. They volunteered to bring flour, meat and vegetables, and cooked the meal there. The Jewish community rented a bigger room, not far from the Orthodox synagogue, and they had the kitchen there. The kitchen had a cook and waitresses. My mother also participated in running the soup kitchen.

Usually there was a mikveh in every Jewish community with many people. Women were supposed to go to the mikveh at least once a month to be purified. But even if they didn’t go every month or every week, the rabbi wouldn’t marry them under a chuppah if they hadn’t been to the mikveh just before the wedding. According to tradition the Jews erect four wooden posts with a canvas, a kind of canopy above it, next to the synagogue, and not inside it, and the wedding takes place under this canopy. As far as I know, the Neologs conduct the wedding under the canopy but inside the synagogue, while the Orthodox conduct the wedding outside the synagogue. I don’t remember my parents attending the mikveh. We always had apartments with a bathroom, so we didn’t need it for cleanliness and they weren’t so religious as to go just because of the tradition. But my sister did go to the mikveh before she got married.

I would say that I was born at the same time as the radio and the telephone. Maybe telephones appeared earlier. I think that a year or two after my birth we already had a radio, which could pick up Pest, for example, whereas the long wave station of Botfalu didn’t even exist yet in Brasso. We were among the first people in Brasso at the end of the 1920s that had a radio. At the beginning one had to crank the telephone, a woman picked up at the other end, you told her what number you wanted and she connected you. The radio was a novelty to the operators as well and they asked my father from time to time to put the receiver close to the radio so that they could listen to it, too. If I remember well, the first model was a mark called Nora, which was a tall circular model. Unfortunately we had to hand it in in 1942 when Jews were no longer allowed to own a radio, even though this radio remained with us only as an antique and we already had another big radio, a Standard. When the war started, the authorities forbade the Jews to have radios to make sure that they wouldn’t make propaganda. We took one of the radios, the Nora, to the police station, but we knew that one had to plug something into a specific place in order to make the radio work. They came to us saying that we gave them a bad radio because it didn’t work. Then I went back and plug this thing in so that it would work. My father didn’t want to hand in the Standard, as well, so he arranged with a Saxon bank clerk to take and hide it. The situation changed and since most of the Saxons supported Hitler during World War II, the Romanian authorities confiscated their radios after 1944. Then it was my turn to go to this Saxon in a carriage and took his two radios to hide.

There were very few cars in Brasso before World War II, and apart from some doctors, factory directors and bank managers nobody had a car. All the cars were driven by chauffeurs. The owner of the car didn’t drive; he had a chauffeur for this. The father of one of my friends, Andris Weiss, was a wood merchant and had a car. And Stein, who was the representative of the textile factory of Arad in Transylvania, also had a car. There was this American mark called Buick and the Steins had a black Buick. He had a chauffeur of Italian origin, Angelo – Italian construction workers used to come to work here and some stayed for good, just like he must have done. Stein loved children and he often put the car at the disposal of his son and his friends, so on Sundays we would often go on hiking trips around Brasso – to Predeal, Sinaia, the Valley of Prahova – from morning till night. During the war the authorities confiscated not only the radios but also the cars and even bicycles of the Jews. I know that they took two bicycles from us.

After finishing the Jewish elementary school in 1937, I enrolled into the Dr Ion Mesota Lyceum. I had finished the 3rd grade there and the 1940/41 school year was about to start and I was going to start the 4th grade, when the Antonescu 18 regime passed the numerus nullus 19 for Jews and I couldn't continue studying in a Romanian school. My sister went to the Principesa Elena and she was going to start the 4th grade there. Both these lyceums were Romanian. A few months after I had been expelled, the Scoala de Meserii Evreasca a Comunitatii Evreiesti de Rit Occidental din Brasov [the Jewish Trade School of the Brasso Jewish Community of Occidental Rite] was founded. The ‘Rit Occidental' [Occidental Rite] meant that it was Neolog. So, it was the trade school of the Neolog community offering the locksmith and locksmith-fitter trades to boys and tailoring and sewing to girls, and this school operated until August 1944. But it was a four-grade school only, we couldn't study for eight grades there, so we studied at home. 

I finished one year in this school, I learnt the locksmith-fitter trade. It was a four-grade school and I stayed on for another year and a half and worked as an assistant to the master craftsman. Then I went to work at a gas-fitting company and worked as a gas-fitter for some time. There are still many houses, or more precisely, stoves in Brasso into which I fitted the gas burner. Gas was being installed in Brasso at that time and it was quite a popular trade and one could earn quite a good salary. We, Jews, couldn’t earn as much as the others because we weren’t allowed to work legally, but we could still make quite a good living, since everybody wanted to have gas installed as soon as possible, and the owners of apartments where we installed gas often courted us, so we were given a fine meal for tea and a tie or some other present when we finished the work. Among my friends, three of us worked as gas-fitters, two of them became doctors later and I became a journalist.

Parents usually hired private English and French teachers for their children. We had a madame Madleine, for example, during the war, who taught us French. We also had a teacher of Russian nationality, who taught us English at home; he was called Karabansky and I think he had been an officer in the tsarist army and military attaché in England for some time. He was a ‘gibsomaniac’, when he started to drink, we couldn’t communicate with him for a week or two because he was blind-drunk. I also had another teacher, a very tall thin lady, she was called Tolstoy and she was a member of Tolstoy, the writer’s family. She taught me French and German. Jewish graduates of secondary school, who were good at arithmetic and grammar but couldn’t go to university, also gave private lessons. But we had to take an exam every year. A law was passed at that time, according to which the examination period was open and one could even pass all the exams for four grades in one year. There were exams each month. I finished the 4th grade as a private student in Brasso.

During the war

During World War II voluntary defense organizations sprang up, partly organized and partly unorganized, especially after the incident when some young Hitlerjugend 20 boys stabbed two or three young Jewish boys in the back with a dagger on Var Street and they died, so a form of defense was created against such incidents. During the Jewish holidays guards were standing around the synagogue to make sure that elderly people and children weren’t attacked.

There was a poorer Jewish stratum, mostly coming from Maramaros, the so-called shnorrers [Yiddish for beggar], who had an elegant way of begging. They played a very important role in Jewish society because few people had a telephone or radio at the time and these shnorrers went from village to village, from house to house and brought news from other places. When they went to a town, they went to the Jewish community and were told there who they could go to, who would give them something. Families gave them a place to sleep, gave them food for a day or two and wealthier people also gave them some money. They came to us, too, as to all petty bourgeois Jewish families – the stratum that I belonged to, too. Sometimes one or two came a year and they stayed with us for a day or two, but they didn’t come very often. Then, during World War II, relatives came to stay with us – I don’t remember their names – and this is when I got to know about them. They were drafted into Moldova or wherever they were to go to forced labor and they went via Brasso. On their way, one or two of them dropped in and stayed with us for one or two days. I remember that my father always gave them some boots and clothing to help them.

According to the anti-Jewish laws in Romania 22, Jews were only allowed to go to the market around noon, that is, at the time when the market-women had already sold the goods. Or, for example, when bread was rationed, Jews didn't get a ration card for bread. So, if you needed bread, you had to buy it from the baker or, to get it cheaper, you would do what we did: my mother kneaded dough once a week and we took it in a bowl to Var Street; there was a Hungarian baker there whose family name was Denes and he baked it for us. A point of interest was that when the bread was baked, he would strike off its thick crust and then we could take the bread home. At the same time, Jews weren't entitled to get sugar and flour, which were also rationed, so we had to buy these during the war. Rationed food could be bought cheaper with a ration card, which ensured that one had the minimum amount of bread and sugar, oil and flour every day. And Jews didn't get these. People were usually given the ration cards at their workplaces or at the town hall and they knew, of course, that Jews weren't entitled to get them. There was quite a vigorous black market during the war; everything was sold at a black market price, that is, at a much higher price.

My father was sorely tried by this mentally because he was a very conscientious person and always stressed that Jews as a people weren't inferior in any respect to any other people. But he could more or less ensure a financial stability for the family. He worked as a broker at the stock exchange at that time and he also ran a lottery business. In the 1940s, Jews usually had strohmans – which literally means straw man – to work with. Strohmans were [non-Jews], and the business was under their name but in reality it still remained one's [the Jew's] own business. He lent his name to the business and one had to pay him a certain amount of money for it. That's how my family could ensure a living at that time. 

After 1940, when the legionaries came into power in Romania, a legionary woman came into my mother's workshop one day and behaved as if she was the owner. She expropriated my mother's workshop and wanted to have everything. She took hold of the two Singer sewing machines in the workshop, the materials that were there – linen and rubber for the corsets – and simply occupied the shop. After the clash between Antonescu and the legionaries, in which Antonescu suppressed the legionaries' coup, the woman walked out of the shop. But it would have been useless to open the shop, because she took the sewing machines, the materials, the counter, she took everything and left the shop completely empty. We committed only one stupid mistake, namely that we didn't claim these things back from this woman after the war when it was possible. But we were so happy at the time to have survived the war that my mother said, ‘She can go to hell, let her run away!'.

We moved into a smaller two-bedroom apartment, which we rented. My parents lived in one room and my sister and I in the other; we had a bathroom, a hall and a kitchen. We struggled through the war in that apartment. During the war, Jews weren't allowed to hire servants. For a few months in the last year of the war we had a Jewish servant from Maramarossziget, if I remember well. Before the war, our servants were usually Hungarian girls from the villages around Brasso, but later the law forbade us Jews to have servants and house them in our apartment, as was the custom then. The place where the servant lived couldn't be called a room, a small part of the kitchen, where a bed and a small table could fit in, was divided off and she slept there. 

During the war my father was drafted into forced labor and he worked for the railways, sometimes in Brasso and sometimes in Predeal. There was external forced labor outside the town of Iasi, Bessarabia 23, and there was internal forced labor [in the town or in its vicinity]. The authorities didn't profit much from Jewish labor because the Jews, especially those who were in internal and not external forced labor, didn't kill themselves over work. I also worked, for example, at the end of 1943 and in 1944. We stayed in town, we slept at home but we didn't get any food, money, clothes, boots or anything, and were forced to carry out whatever tasks we were given from six in the morning until six in the evening. There was a time when one could buy his way out of forced labor. My father managed to do this and he didn't work in forced labor for long. After 1944, he kept on working in the lottery office but later lottery was banned and he became a petty clerk at the municipal people's council. 

I also worked for the railways and did street sweeping too, and with three friends – Weintraub, Dan and Eropataki – I deserted from forced labor in June 1944. We went to Bucharest determined to head further on to Israel. As far as I know, we were supposed to leave on board of the ship called Mefkure, but at that time there were quite a lot of Jews in Bucharest who had escaped from Hungary. It was to be feared that Hungarian citizens would be arrested, so we were told that we couldn't leave for the time being but should wait for another ship, as they had to secure places on the ship for the Hungarian Jews. [Editor's note: the Mefkure was sunk in August 1944.] We were waiting for another ship but 23rd August 1944 24 came and none of us went to Israel after that. All of us thought back then that communism would solve the Jewish question as well, and things would be fine, and everybody would kiss everybody else on the forehead on an international basis and everybody would be happy, and it wouldn't matter any more who was Hungarian and who was Jewish. We thought, as we were told, that communism would bring paradise to earth for the working class. People believed it but gradually they all became disillusioned – some sooner, some later. Later on some went to Israel, others to Western countries to find a better living. I stayed for family and other reasons.

After August 1944, the communist youth began to get seriously organized. It's not true that Jews brought communism to Romania. Considering that out of 700,000 Jews 200,000 died and 400,000 fled communism and left the country, that's simply not the case. But this was the only party that ensured theoretically the equality of all the national minorities on the one hand, and its fight against Hitlerism meant survival for the Jews on the other hand, so that's why it had many Jewish members at the beginning. I joined the Party, its League of Communist Youth, very young, back in 1945, so I'm a good old soldier in this respect. I had two good Jewish friends, Izso Smit and Feri Ganz – they were a little older than I – who played quite a prominent role in 1944-1945, since they had already participated in the illegal League of Communist Youth, and I joined the Party under their influence. I don't know anything concrete about their illegal communist activities, all I know is that they were tried and were in prison during World War II. 

Post-war

In 1945 I enrolled into the Jewish lyceum called Cultura in Bucharest – this school was the equivalent of the Tarbut in Kolozsvar. It was a very famous school, where famous Jewish teachers, who had been expelled from university education in 1940, taught. Among the teachers was Graur, who became one of the most famous linguistics professors in Romania, Professor Bick, teacher of Romanian language, Sufrin, the history teacher, and Mihail Sebastian, who was one of the best dramatists of the interwar period, whose memoirs, which appeared three years ago [in 2000], kicked up dust. 

The classes were numbered, there was Cultura A and Cultura B, but there was no difference between them, they simply had to have this because the school was so big. Cultura A had classes from 1st to 8th grade, just as Cultura B, they just didn't have enough rooms and the teaching was done in two buildings. According to the educational law of the time, which was called Voitec Law 25, after the Minister of Education at the time, there were permanent open private examinations, so one could finish several grades in one year and one could take an exam every month. I finished four grades in 1945. We took many exams but we had been studying the material for years as private pupils and we just did revisions for a month before the exams. That's how I managed to graduate from four classes in one year, so to speak; however, the exam didn't take place in the Jewish school but there was a graduation committee. As far as I remember, I took the exam in the Spiru Haret Lyceum, where the president of the committee was university professor of philosophy and poet Alexandru Clausian. We all passed the graduation exam although not with very high grades.

My sister took the private exams in a lyceum for girls in Bucharest. The Cultura had a lyceum for girls and she went there. She met my brother-in-law, Pali Grunberger, in the train; he was from Szeben and he was a radiologist and going from Brasso to Bucharest to take an exam, and my sister was also going to Bucharest. The Medical Faculty moved from Kolozsvar to Szeben during the war and my brother-in-law finished the first year there in 1945. The Faculty moved back from Szeben to Kolozsvar in 1945 but because of lack of wood or for some other reason, teaching only started in the spring of 1946. Having graduated, my sister took an entrance exam in Kolozsvar in 1946. She was going to university when my parents put down their name on the list of people waiting for permission to emigrate to Israel. 

My sister got married quite soon, already in 1948; they were married by Rabbi Dr Deutsch in the Neolog synagogue in Brasso. They moved in with Pali and went to university together. They also put their name on the list for emigration to Israel in 1949 and my sister's husband's parents also put down their name on that list. By the way, Pali Grunberger's father was one of the leaders of the Romanian Zionist organization. My parents left but unfortunately my sister and my brother-in-law were kept here for another 15 years without any explanation. They filed 25 memorandums until they were finally allowed to go to Israel. 

After finishing Medical Faculty, my sister worked as a pediatrician and my brother-in-law as a radiologist in Maramarossziget. They have a son, Dan, who was born here in Romania and was about 7 years old when they left for Israel in 1966. Their daughter Yael was already born there, she is a sabra. Today Dan is an officer in the Israeli army, his wife is called Judit Roved, she is a professor of Arab language and literature, and they have three sons. Jael graduated in biology but works in a bank, her husband is also a biologist and they have two sons. My sister and her husband went to Tel Aviv first, and then they moved to Tiberias, where my brother-in-law was a chief radiologist in a hospital and my sister was a pediatrician in a policlinic. Later they moved to Jerusalem, where my brother-in-law was head of various doctor's offices. Sadly, my brother-in-law died two years ago in 2001. We talk on the phone with my sister from time to time, and we also correspond. 

My father was fluent in Hebrew [Ivrit] and Yiddish; he corresponded with my grandfather in Yiddish, for example. As soon as it became possible to emigrate after the war, my father and mother emigrated to Israel in 1950. My father was 58 years old then. When my father made aliyah, he was already fluent in Hebrew [Ivrit], so he didn't need to take ulpan classes. He adored Hebrew [Ivrit], and he constantly perfected himself. When he arrived there, he bought a tape recorder from his first economies and he recorded everybody who spoke a nice Hebrew and he listened to their pronunciation on tape. His dictionary was always at hand. Sometimes he was listening to something on the radio and if he didn't understand a word, he would jump up and look it up in the dictionary. For a long time he worked as a clerk at a big construction company, the Solel Boneh in Haifa. My mother also liked it in Israel. When my parents, my sister and her family and other friends put down their names on the list for emigration, I didn't. I was the black sheep of the family; I stayed here for family and other reasons.

I graduated from secondary school in 1945, and went to the Medical Faculty in Marosvasarhely in 1946 and 1947, but I didn't like it there, so I transferred to the Faculty of History in Kolozsvar. I started journalism in 1948 and I've been doing it ever since. 

Married life

I met my wife, Erzsebet Galfi, in 1949. There was a club called ARLUS at 1 Egyetem Street, where the editorial office of the newspapers Tribuna and Steaua and the headquarters of the Writers' Association are located today. It was quite a well heated place, at a time when places weren't well heated in Kolozsvar. It was the club of the Asociatia Romana de Legaturile cu Uniunea Sovietica, that is, the Soviet-Romanian Friendship Association. As it was well heated, secondary school students who lived in badly heated dormitories or rented rooms usually spent their afternoons there. There was a very good library and a rather cheap buffet there, and one could also play chess and do what-not there. I used to go there, just like my future wife, and we met there. She was in the last year of the Unitarian Lyceum for Girls and she was a very pretty girl. I soon married her; we got married in August 1949. We went to the people's council with two witnesses – one was her classmate and the other her husband, a teacher – and after the wedding we invited them to have a beer and a Wiener Schnitzel in a restaurant, and that was it. My mother wasn't very pleased with my marrying a non-Jew. Although she had nothing against her as a person, only against the fact that she wasn't Jewish. My father kind of resigned to it, although he wasn't very happy either. But my mother said it openly, ‘Don't do this, my son!' Just like young people in general, I didn't listen to mother and did what I thought was right. Erzsebet enrolled into Bolyai University majoring in Romanian literature and language. She was still a student, in the 2nd or 3rd year, when our son, Vasile Gheorghe Grunea, was born in 1951.

I was still a student when I started writing articles on the subject of youth for the local paper of Brasso, the Drum Nou [New Way]. In Kolozsvar I met a quite well-known poet, Toma Gheorghe Maiorescu, who was also Jewish. He came to Kolozsvar from Resita – now he lives in Bucharest – and wrote several books. He worked for the Lupta Ardealului [Fight of Transylvania], a communist daily, which was at first the paper of the Kolozs county branch of the Party and later became the local daily. There was no other Romanian daily at the time. Maiorescu recommended me and the editor-in-chief invited me to work for them. I started writing for them and I was invited to join the editorial staff in 1948 and worked there until 1952. I directed the cultural part of the paper, that is, the publishing of book reviews, theatrical reviews and literature. But it was a daily, the main task of which was the propagation of the political line of the Party. I was still a university student at that time. I was sent to a higher school of journalism in Bucharest at the end of 1949 and in 1950. The school lasted for about three quarters of a year; it was an express school, where we had ten hours of lectures and seminars a day. After the school I went back to the Lupta Ardealului and worked there as the editorial secretary-general. 

My name change coincided with journalism. At the beginning Vasile Grunea was a journalistic pseudonym, and later it became my official name as well, but I cannot say that I was forced to do so by anybody because it simply wouldn't be true. I had used the name Laszlo Gruber until then and I was even called Ocsi [Laddie] in my childhood. Those who know me from that time call me Ocsi even today. I have no idea why I chose the name Grunea and not another name.

Regional papers were also created in 1952: the county was divided into rayons [districts], so for example Des rayon and Torda rayon belonged to Kolozsvar but villages were also annexed administratively to Kolozsvar. Viata Noua [New Life] was started at that time in Topanfalva. They called me in 1952 and said to me: ‘A newspaper must be founded in Topanfalva and we thought of you, we appoint you editor-in-chief.' It was quite difficult because my son was only a few months old in 1952 and my wife was still a student, so I had to leave the family behind in Kolozsvar and move to Topanfalva. The only one good thing about it was that the newspaper was printed in Kolozsvar, so I was in Kolozsvar every week from Saturday morning to Monday noon. Monday noon I took the so-called mocanita narrow-gage railway back all the way from Torda up to Topanfalva. [Editor's note: mocanita is a joking nickname for the narrow-gage railway in the Romanian vernacular.] It took me a few hours. I lived like this, commuting for a year. During these years I didn't experience any anti-Semitism directed against me in particular, I wasn't discriminated because I was Jewish. I actually remarked jokingly that they couldn't have found a ‘better Romanian' than me to be appointed to a pure Romanian region because Topanfalva is the region of Avram Iancu and Horea, Closca and Crisan, where apart from the neighboring mining region, Abrud, there were hardly any Hungarians. [Editor's note: Avram Iancu (1824-1872) was a leading figure of the Romanian revolution of 1848; Horea, Closca and Crisan were leaders of the Romanian peasant revolt of 1874.]

I moved back because they called me again and said that we would organize a radio studio in Kolozsvar. A man called Ludovic Ratiu came from Bucharest at the end of 1952 and worked in Kolozsvar for some time until he organized the radio, which started broadcasting on 15th March 1953. I was deputy editor-in-chief until 1959. As deputy editor-in-chief my task was as a member of the management, to listen to or read all materials before they were broadcast – live or from tape. The most important criterion was quality and the authenticity of news, which corresponded, of course, to the political line of the time. The news was written in Hungarian or Romanian and I had to listen to them; besides I also made many programs myself. I made countless interviews with famous intellectuals, there are still many, many tapes in the golden tape repository of the radio studio in Kolozsvar, and there are also many tapes there that were broadcast with my signature on them. I made interviews with many personalities at that time, for example with writers Istvan Asztalos and Istvan Nagy, poet Aladar Laszloffy, actors Gyorgy Kovacs and Mihaly Fekete among the Hungarians, and writers Agarbiceanu, Emil Isac and Aurel Rau among the Romanians. It didn't matter if we made an interview with a Romanian or a Hungarian personality. And of course when new people joined the editorial team, we had to help them. At that time they usually looked for worker-cadres, so they went to factories and chose some people there, brought them to the editorial office and it turned out after two, three or four months that one was suitable and the other four went back to their former workplace.

There was only one editorial team at the time: the head of the cultural editorial team was a Hungarian, Ferenc Kovacs, but there were Romanians in the team as well. The head of another editorial team, for example the agricultural editorial team was Barna, a Romanian, but there were Hungarians working there, too. So there was one editorial team but there were two separate broadcasts: there was a separate Hungarian broadcast and a separate Romanian broadcast. It didn't go like this that a news item was broadcast in Romanian and then in Hungarian but there was a separate Romanian broadcast and a separate Hungarian broadcast [where the same news item was broadcast in both languages]. 

There was no anti-Semitism directed against me at the radio either. Of course, one could hear whispers about why two Jews were the heads of the radio, because Lajos Racz was also Jewish. Lajos Racz Romanianized his name to Ludovic Ratiu, he had been an illegal communist. He was a doctor by profession but he had always worked in politics, he was a party activist here in Kolozsvar after 1944. At first he was working in the radio studio of Bucharest, but then in 1952 he was appointed editor-in-chief in Kolozsvar and was the director of the radio in Kolozsvar. Later he was transferred to the central radio in Bucharest. One could hear such voices but no one came up to me to say, ‘You stinking Jew, how come that you are the deputy editor-in-chief of the radio?', but we were working in an atmosphere where some people were wondering why this or that person was in a certain position. Or there were some colleagues who made statistics of how many people were Romanian, Jewish and Hungarian in the staff and how many of them were in the management. So there were such manifestations in the background, but no one complained openly, you couldn't say things openly, like today. So, I can't say that there was no anti-Semitism, but communist ethics and morality rejected this in theory. And there was a law on national minorities, which condemned any manifestation of chauvinism, xenophobia and nationalism and imprisoned people for it; this law is still in force but no one keeps it any more. 

In 1956 the atmosphere was quite tense at the radio because of the events in Hungary [1956] 26. It was quite difficult to make programs in Hungarian because Bucharest, that is, the center, kept asking us for materials condemning the counterrevolution. And there were few Hungarians, of course, who condemned the counterrevolution. So, it was a rather difficult situation, and on top of it, there was a strong wave of arrests; young Hungarian educational cadres from Bolyai University and secondary school students were mostly arrested, so the atmosphere was dense. It was difficult to get materials as well, and, although there's nothing to be proud of now, we still tried to minimize the amount of these materials. As people could get the broadcasts of the radio of Kolozsvar in Hungary as well, the programs had to be in line with Hungarian politics, so we broadcast materials that called upon people to stay and materials in which people who had went from Romania or Hungary to other countries, especially to capitalist countries, in the interwar period, described how hard it was to live abroad and how foreign countries didn't receive well the Hungarians. So, the atmosphere was like this a bit. No one from the radio was arrested, only one person, Zoltan Keresztes – who died since then – was advised to leave because of some statements that he had made in the radio. 

The Tribuna, just as the Korunk, was started again thanks to the atmosphere that developed in 1956. There was only one Romanian literary monthly, the Steaua, at that time in Kolozsvar, so they decided that a weekly was needed, and the Tribuna was founded. At the same time the Korunk, originally founded by Gabor Gaal was started again. It was published anew from 1957 and the two papers worked in this spirit. 

I was expelled from the Party in 1959 for the simple reason that I had been a member of a socialist-Zionist organization, the Hashomer Hatzair, between 1942 and 1945. They knew this because I put it down in all my CVs, I wasn't ashamed of it and I didn't hide it. And a resolution was passed, which stated that no one who had been a member of any other party could be a member of the Communist Party. 

That's when I started working for the Tribuna, at first as a proof-reader, and later as an editorial secretary, and of course, I published poems, translations, reports on theater and fine arts, and interviews. [Editor's note: At that time all papers were communist.] As I learnt afterwards I had been quite popular and the paper was rather well liked. Unfortunately, there was a period when the paper was published under very difficult circumstances; it wasn't published at all for several months in the 1990s. I left the paper in 1990. It has continued since then, but there was a period when they simply didn't have any money and couldn't print it. The editors looked for jobs and worked for this paper for free, but there wasn't any money to publish it. The situation has been back to normal for about three quarters of a year, since 2002, although it isn't published weekly any more, but twice a month. 

I started publishing in the Realitatea Evreasca [Jewish Reality] in the 1960s; it was called Revista Cultului Mosaic [Journal of Mosaic Faith] at the time and it was founded in the 1950s under Moses Rosen 27. Heim Rimer, who was the editor-in-chief at that time, asked me to write for the paper. I published two longer essays on the history of Hasidism 28, as well as an interview with Marcel Iancu, the world famous painter, who came from Romania originally, and I published all this under my Hebrew name Zvi ben Emanuel. 

My mother came to visit for the first time in 1969. We hadn't seen each other for 19 years. My mother stayed with us for a month in Kolozsvar and she developed a very good relationship with my wife. Then we went to Brasso for a week because we had two cousins on my mother's side and their children who still lived there, and we stayed with them. And of course my mother went to see the houses we had lived in before. I went to Israel for the first time in 1970 and I saw my father for the first time since he had emigrated. All in all I went to see them at least ten times, I think, and I usually stayed for a month or two. My wife has never been because the ‘custom' back then was that one member of the family always had to stay behind to guarantee [that the family would not emigrate, since a family wouldn't stay abroad without one of its members.] They always invited her, too, but she said, ‘You should go to see your parents, it's more important for you.' They didn't invite us to stay for good, they only mentioned it when I was there and they were very diplomatic even then. It was especially during my first two visits that my mother tried to show me the whole country, so that I could see what was there with my own eyes, she didn't try to convince me, but she wanted to show me the reality. And she told me frankly that my wife, being a teacher of Romanian language and literature and having no other profession, would experience great difficulties in Israel in economic terms, but only in such terms.

The early Ceausescu 29 era was more open in some ways, they adopted in a way the Chinese saying that ‘all flowers should be allowed to blossom'. They allowed the names of such people to appear in the press as Blaga or Arghezi, which had been forbidden before. [Editor's note: Lucian Blaga (1895-1961): Romanian poet and philosopher; Tudor Arghezi (1880-1967): Romanian writer.] The names of progressive but not communist art critics from the interwar period, such as Comarnescu, just as that of Moisil, the still world-famous mathematician, appeared often in the press. Interwar writers, for example the Titans of the late 1930s, could be published more often, although the main line was still socialist realist literature, they propagated this and obviously reviewed such works. But as I said the good thing about it was that there was more openness in literature, as well as in the fine arts, and many things which hadn't been allowed in the fine arts before were allowed then. 

We started to study again the abstract literature and abstract art, the avant-gardism of the interwar period, because it was obvious that Romanians, such as Marcel Iancu or Ilaria Voronca, played an important role both in the French and the Swiss avant-garde. The one question that was a taboo throughout the Ceausescu era was religion, because it was a big problem for both Ceausescu and the ‘lady' [his wife, Elena Ceausescu]. So, fine arts, for example, couldn't deal with religious themes, nor could we publish anything on religion in the paper. They went so far that there were some words, for example ‘Sir' or ‘Madam', which could only be used in a pejorative sense. Besides, there were long lists, of course, with the names of those who couldn't publish, or whose writings, if they were already dead, couldn't be published in the paper. As to foreign writers and especially Romanian writers living in emigration, there was a time when their works were translated into Romanian and we could talk about them. But then if they happened to make a statement about the Romanian communist regime that wasn't positive enough, their names were put down on the list again and we couldn't publish them. 

There was an old man, I. D. Musat – this was his penname, I think his original name was Dimoftache – who was a social democrat in his youth. He wrote historical novels as an elderly man and, as far as I know, he was prefect of Torda for some time right after 23rd August 1944. The Kolozsvar branch of the Writers' Association had a local party branch and all the communists from the editorial staff of all the literary papers, the Steaua, Tribuna, Utunk, Korunk, Dolgozo No and Napsugar, belonged there. The Party organized monthly meetings of the local party branch, which were attended by many people. They always discussed different issues, but at the end of each meeting they talked about problems, which weren't on the agenda. And what happened? They couldn't make this Musat keep quiet, he always told the meeting – and this is why there were so many people there, they came to listen to him – what news he had heard the previous month about Romania on Radio Free Europe 30 and he also asked questions like this: ‘If they say this or that, what is the truth then?' This was a funny thing at these meetings. Nothing happened to him, they didn't touch him, I think, because he was a former social democrat and prefect, so he was quite a well-known figure of the Social Democratic Party and the Romanian communists were trying to build links with foreign social democrats and they were afraid, I think, that Musat was known abroad. Or maybe they didn't take him seriously. He spoke at these meetings for a long time during the 1970s and then he didn't come any more; maybe he died, I don't know. 

The control became tighter in the 1980s. When the boss [Ceausescu] or the lady boss [his wife] had their name day or birthday, for example, we were told how many photos and articles had to be published about them and in what spirit they should be written. And what was especially hard in the later years of the regime was that they weren't satisfied with the fact that we published the poems of unknown authors, but they insisted on having the best writers writing poems about them and singing their praises. At first they were satisfied with anybody but then they started demanding why this or that one wasn't writing about them. Some people refused saying that they were ill, or they hadn't been writing for years, or regretfully they couldn't write, or weren't worthy of writing such poems because there was something in their past, or whatever excuse they could find. It's easy to condemn better-known people today for writing such hosannas…, the youth today doesn't understand it, but I must add that there was enormous pressure on us at the time.

I didn't write such poems. I wasn't so bad that I would have had to write [hosannas] if I wanted my other poems published; and I wasn't in such a high position [or so well-known] either that they would have demanded why I didn't write any. And since I was involved with the editing of the paper itself, I didn't have to write such poems. Looking back, there were many editors who didn't agree with what was happening during the Ceausescu era – it doesn't make them heroes today, though. But this doesn't mean that they would have dared to publish their opinion. 

From the 1980s on anti-Hungarianism and anti-Semitism became in fact more pronounced; for example, Hungarians and Jews who were in higher positions in different workplaces were laid off and Romanians gradually got into leading positions. This couldn't really be done in literary circles, there were always Hungarians beside the Romanians in the management of newspapers. It can be a long discussion to what extent writers and intellectuals of Jewish origin contributed to interwar and postwar Hungarian literature. There were Jews, for example, in the management of Utunk and Korunk, Erno Gall 31 and Pal Soni at Korunk and Laci Foldes at Utunk. We don't think of them today as Jews any more: although they were Jewish by origin, they declared themselves Hungarian authors, who belonged to Hungarian culture. We must distinguish these people from the Hungarians and Jews who played a leading role in the party leadership, since they played this leading role as communists and not as Hungarians or Jews. I don't know Karoly Kiraly personally, but he was first secretary of the Party in Udvarhely and then he was transferred to Bucharest, so there were always some Hungarians in the leadership of the Party in the communist era. One cannot say that Laszlo Luka, for example, would have stood up more for the Hungarians just because he was a Hungarian from Szeklerland. Luka was the first mayor of Kishinev after 1940 when Bessarabia was handed over to the Russians. There was a Hungarian mayor in Kishinev! Although this whole Luka question is seen differently today. He was appointed there by the Communist Party as he had been an illegal communist. And later, in 1948, he was treated very badly and chased out by Gheorghiu Dej 32, who declared him a class enemy and said that he had been the servant of English-American imperialism back in the 1930s already. 

The so-called Laszlo Luka – Ana Pauker – Teohari Georgescu group [Ana Pauker-Vasile Luca-Teohari Georgescu group] 33 is basically unknown to young people today. In 1948-1950 Ana Pauker was Foreign Minister, Teohari Georgescu was Minister of Internal Affairs and Luka was Minister of Finance. They were expelled from the Party in 1952 as so-called right-wing and left-wing deviationists (‘deviatori de dreapta si stanga' – this was a special communist term), and each one was taken all over the country to tell everywhere what a bad lot they were and what harm they intended to do to the Party. It was a trumped-up affair, like the Rajk trial 34, in which Rajk was also charged with and made to confess of being the servant of English-American imperialism. Most communist trials in the country were show trials. Lucretiu Patrascanu 35 was Minister of Justice for a while [from 1945 until his arrest in 1948] but as Gheorghiu Dej considered him a rival, he convicted him on trumped-up charges, had him tried and then Patrascanu was hit on the head with a log and died. [Editor's note: It's only bluff that he was hit on the head with a log. In reality he was imprisoned from 1948 to 1954 and after the conviction of the Luka-Pauker-Georgescu group and Stalin's death, he was sentenced to death in a show trial and executed in 1954. The affair was brought to light only after Gheorghe Gheorghiu Dej's death in 1968 when Ceausescu started building up his position of power. The partial rehabilitation of Patrascanu served only to remove Ceausescu's rivals.]

I retired in 1990. The Fundatia Culturala Romana [Foundation for Romanian Culture], whose goal was to report on Romanian cultural life to foreign countries, was set up in Bucharest at that time and a Centru de Studii Transilvane, a research center, was founded here in Kolozsvar to study and popularize the history of Transylvania. To that end, they publish the Transylvanian Review in English and French four times a year. They also publish books. They invited me to work for them, and I worked as a technical advisor for a few years and participated in the editing of several books for them. From time to time some articles are published on the earlier and recent history of the Jews of Kolozsvar in the Realitate and I'm the coordinator of this and, if need arises, I bring things under control. I held quite a few lectures on Judaistics to Jews and Jewish youth, organized and advertised by the Jewish community. I participated in several national interethnic lectures and interethnic lectures organized abroad. 

I will never denounce what I've done in life, what I've written and signed. I've always believed in what I wrote and I've never written falsehoods. There was only one thing, namely, that I stated half-truths, which unfortunately is the same as lies. What I mean is that I always wrote about the full half of the glass and never about its empty half. But, as I said, I assume full responsibility for what I did, and I did it of my own accord, no one forced me to do it and I never did any harm to anybody. I never denied that I was a Jew and I didn't change my name for this reason, but this is a very complicated issue. I put down in all my CVs that I had been a member of a Zionist organization, and I obviously couldn't have been a member there as a faithful Christian but only as a Jew. 

One doesn't agree with everything of course, especially if he is an intellectual. And 1989 was obviously a relief, the time had finally come when you didn't have to live in duplicity any longer, saying one thing to your wife at home with the door locked [and something else at your workplace]. And saying nothing to the kid, lest he would blurt out something and both he and you would get into trouble because of this. Obviously, I felt a big relief that the time had finally come when you could be whatever you wanted to be and express things the way you wanted to express them. What had a very bad effect on me, however, was that I had hoped, like everybody else, that the change of regime in 1989 [following the Romanian Revolution of 1989] 36 would bring a radical and rapid turn in a positive direction, and unfortunately it brought negative developments in many respects. Nationalism, open anti-Semitism and xenophobia, and anti-Hungarianism especially, became much more emphasized. It was like a boiler that had been suppressed politically and then suddenly exploded after 1989, and this brought a great disillusionment to us. 

I would have never believed that so many people who had lived side by side with you for so many years behaved differently and never told you ‘stinking Jew' in the face only because they were afraid or they didn't have the opportunity to do so. After 1989, it turned out from one day to the next that they weren't your friends but your enemies. One could hardly believe his ears when he heard what one or another person said, or some people even wrote, in which they showed themselves as ‘Hungarian-eaters' or ‘Jew-eaters', it was hard to believe that it still existed after 50 years of brainwashing. It shows that instincts are unfortunately stronger than common sense. 

Since 1990, there have been articles in dailies in Kolozsvar, which I opposed in writing but I don't want to name the daily because I quite like the boy who wrote it and he is a rather good music critic. I answered him in a big article with the Latin saying, ‘Let the shoemaker stick to his last', because he defended Antonescu and doubted a little that the Holocaust had actually happened. I answered him, of course, in an article in which I dealt not so much with what he said but I proved with documents that he was wrong. There was another paper, where another article along the same lines was published; the editor-in-chief of this journal was actually a democrat and a very decent man, who had been in prison for some 10 years under the communists, and it wasn't him who wrote the article, but it was still published in his paper. I am not the kind of person who says that it's raining when someone actually spits him in the eyes. [Editor's note: Laszlo refers to the fact that he did not let such affairs pass uncommented.] 

So, I dare to stand up for my truth with arguments, and it is important to debate because if you don't debate, some people may think that they are right. Although I have a feeling that it's like talking to a brick wall because those who don't believe that it [the Holocaust] happened, will continue to question it. Soon, we can talk about anti-Semitism without Jews in Romania. Because how many Jews are there here? There are about 10,000 Jews left and what does it matter, a 10,000 Jews? The former Prime Minister, Petre Roman's father was a Jew, and what's more, his grandfather was a rabbi, but he considers himself a Christian, all the more so as his mother wasn't Jewish. But some people still bring this up, asking how a Jew could have become Prime Minister. So, there is intolerance here; when we start a discussion, it always comes up that one is a Jew or a Hungarian. The other big issue now is gypsies, that this or that person is a gypsy. 

My wife knew that I was a Jew, she was a Unitarian, but both of us kept our own religion. We never discussed it with my wife that I should maybe become a Unitarian or she should convert. Although I have a feeling that if I had wanted her to convert to Judaism, she would have done it for me. But we never discussed this. Of course, we have had many, many Jewish friends and they all know that she is Hungarian and their attitude to her has been very good and her attitude to them likewise. We talk both in Hungarian and in Romanian in the family. We talked in Romanian for quite a long time because my wife was a Romanian teacher, she taught Romanian in three secondary schools and a lyceum here in Kolozsvar. She wasn't religious either, so my son wasn't raised in any religious tradition. My son knew, even before 1989, that his father was Jewish and his grandmother and grandfather were Jewish, and he has visited them in Israel, too. He knows the broad outlines of the history of the Jewry, but he doesn't know Jewish religious traditions. He only knows cholent, for example, from the canteen of the Jewish community. 

My son graduated from a Romanian secondary school and joined the army because he failed at his first entrance exam to university. Then he took an exam to enter the Faculty of Law. While he was studying at the Faculty of Law, he worked as a technician and later as an editor at the Radio of Kolozsvar, and then he graduated from university. His wife is a Romanian from the vicinity of Des, she's a biologist. My son lived in Des for some time; he worked as a legal adviser there, and then he started working as a judge, first in Csikszereda and now in Kolozsvar, and he is the president of the court in Szamosujvar. He has two children. His son, Dan Emanuel Grunea, graduated from the Faculty of Law of Babes-Bolyai University this year, in 2003. His daughter, Maria Emanuela Grunea, graduated from high school this year. My son considers himself more Romanian than Hungarian. As his father is Jewish and his mother is Hungarian, he cannot deny his origins, but he is more part of Romanian society. He isn't circumcised.

At home we didn't observe traditional Jewish holidays, we didn't light candles on Sabbath. I didn't make a Pesach night [seder] ceremony for my wife and son, although I would have been able to do it. At Pesach I brought home matzah from the Jewish community for my wife and the kid, though. The kid knew what matzah was, but we also had Easter eggs at Easter because it was a tradition for my wife. We had a Christmas tree, that is, there was a duplicity concerning this at the time, because there was no Christmas tree under the communists, but they allowed the so-called Winter-tree and there was the so-called Father Christmas. And 90 % of the people decorated the Winter-tree before Christmas but drew the curtains tight so that it couldn't be seen from outside and they opened the curtains on 30th December, before the New Year's Eve of the Peoples' Republic, to pretend that they decorated the Winter-tree just before New Year's Eve. 

The Jewish community invited me around 1969-1970, when Miklos Kertesz was the president. He was a lawyer originally. Otto Rapaport worked as a director at the Hungarian theater and he organized the cultural life of the community and he asked me to help. Later, at the end of the 1970s, he emigrated to Israel and was the editor-in-chief of the Hungarian newspaper, the Uj Kelet, there for a long time. Nowadays, I give lectures about Jewish history and culture, work as a coordinator at the Romanian Jewish journal, which appears every month – I work mainly on the articles devoted to the Jewish history of Kolozsvar – and I'm a member of the leadership of the community, which means that they invite me to a meeting from time to time and ask me to give my opinion on various matters. 

As to the definition of my Jewishness, it’s like the saying in Yiddish: ‘Shver zu zayn a yid’, it’s hard to be a Jew. So, it’s a pleasure to be the son of a nation, which has a long and great history and at the same time it’s a big burden because if you take it upon yourself to bear this history, you have to behave in a way that no one can say anything bad about you as a Jew – that’s how I see it. If someone comes up to you and says that you should throw down your cigarette in the street, you mustn’t do that, lest they would say that this Jew is dirty. It’s not always a great pleasure. Another problem is that you who have a family tree that goes back to several hundred years and proves that you are at home here have to prove day after day that you belong to this land. It’s a strange thing that it’s you who have to prove after several hundred years that you are not a stranger here. That you have the same rights and obligations as all other people here.

Glossary