Travel

Anna Dremlug
St. Petersburg
Russia
Interviewer: Nika Parhomovskaya
Date of interview: November 2003

Anna Matveevna Dremlug is a small, thin and young-looking woman, who, despite of her eighty years of age, keeps on being active and optimistic.

She lives in a three-room apartment in one of the new city districts together with her husband and a dog called Mika.

She can’t see well and wears very strong glasses; still she currently takes care of the house. That’s why the apartment looks clean and cozy.

Guests, knowing the way she cooks (I must say that it was the most delicious home-made food), come here both on holidays and on weekdays too...

Аnna Мateveevna tells me about her relatives with great pleasure, she is ready to share any information, that she knows about her oldest ancestors, and she gives me ancient photographs without any hesitation.

• My family
• Childhood and young years
• During the war
• Later life
• Glossary

• My family

I know very little about my maternal grandparents. I can say only that, possibly, my maternal grandfather and grandmother lived on the territory of the Jewish Pale of Settlement 1 and my mother Ghindah Zusevna Alperovich, nee Bogorad, or Zinaida Zakharovna, as it was written in her passport 2, was born in Gorodok [small town in Belarus, 50 kilometers north of Vitebsk]. That was quite a remote, out-of-the-way place; however, many Jews lived there. Then her family moved to Staraya Russa [Novgorod province, 300 kilometers south of St. Petersburg].

My mother’s father Zusya Bogorad or Zakhar, as it was written in his passport, was a craftsman, and he owned a small lemonade and soda factory. Staraya Russa was a spa place, so they sold their soda and lemonade in the recreation parts of the town. My mother’s parents had fourteen children: Anna, whose Jewish name was Chaya, Bronya, Lev, Solomon [Samuel], Tatiana, Elisabeth, Zinaida, Maria, Bertha, Ida, Semen and three more children, who died in childhood. All of them, when they grew up a little, worked at the factory: girls washed dishes and guys helped Granddad.

They had their own wooden house with a mezzanine. The house wasn’t preserved, I guess. And there was a shed near the house, where the factory was situated: two big cans with kvass [soft drink made of bread] and soda, storages of cranberries in tubs and two baths to wash the bottles.

I don’t know where my grandfather was from, or where he met my grandmother, Zlata Iztkovna Bedereva. I know very badly the history of my maternal grandfather. He died, when I was only two years old, in 1925. And his date of birth is unknown. My mother told me that his wife Zlata ruled the place and business, and he, probably, closed his eyes on quite many things, and obeyed her. They spoke mainly Yiddish in the family, but they knew Russian too.

I spent much time communicating with my maternal grandmother, and she loved me very much. She was a very strict woman, though. Mother told me that she managed their factory on her own, and guys, when they went to sell the lemonade, tried to overcharge her. And she watched very carefully, how many bottles she sent, and if she noticed that something was wrong, the guys were punished.

Granny tried to give an education and a vocation to all of her children: Aunt Maria was a dressmaker, Aunt Bertha made hats, she was a milliner, and my mother learned how to knit on a special stocking machine.

Grandmother often came to see us in Bologoye [300 kilometers south of St. Petersburg]; she also liked to take me to her place in Volochek [Vyshniy Volochek, small town 350 kilometers north of Moscow]. Grandmother died on Praygka River in Leningrad, in 1948, when she was 86. She had a strong sclerosis. They buried her in the Jewish cemetery [the only Jewish cemetery in Leningrad is the Preobrazhenskoe cemetery].

My dad’s father, David Abramovitch Alperovich, was born in 1856. I don’t have any information about his brothers and sisters. It seems, he had a brother called Michael, who stayed to live on the territory of Poland after the [October] Revolution 3. After World War II his son Jacob together with his children came to see us in Bologoye.

My father’s mom, who died very early of some heart disease, was called Anna or Chaya; they named me after her, in her honor. Then Grandfather married for the second time. The second grandmother, named Itka Semenovna, was of the same age as Grandfather’s elder son, she was something like thirty years younger than Granddad, but the children liked her very much.

Grandfather was a peasant, a serednyak [a representative of the middle class, as ‘seredina’ means ‘middle’ in Russian], he lived in the village of Lipsk, Begoml district, which was situated in Borisov uezd [in Russia they divided regions into small parts, called ‘uezds.’ Begoml town, 150 kilometers north of Minsk, is a part of the Vitebsk region in Belarus today.] Grandfather had eleven children. In 1905 his elder children from the first wife left for America [after the Revolution of 1905 4 many Jews emigrated from Russia to the USA or Palestine]. Grandfather had an only daughter Maria – at home they called her Mura – from his second wife.

The family lived in an ordinary peasant house, divided into two parts: the summer part and the winter one. The summer one was cold, and there was only one room in it. At the same time, there was a Russian stove 5 in the winter rooms. Grandfather’s bed, closed off with a pink curtain, stood beyond the stove. There was no electricity, and the well was in the yard. Everything they grew, they ate, and nothing was sold. There was no garden in the usual sense, only the kitchen garden, and the only animals they had were a cow and a horse. After the Soviet power was established, my grandfather was among the first peasants to join the kolkhoz 6. He didn’t go to the army.

The Alperovichs always were friends of Belarusians. Mother told me that when I was born, Belarusian peasants came to congratulate her and brought some self-made fabric for nappies.

Grandfather wore tallit. And he had tefillin too. No doubt, that he and Grandmother Itka followed Jewish traditions. I remember, the way I helped them to bake matzah when I was a schoolgirl. But when we went into evacuation we found out that he wasn’t such an Orthodox Jew. While we were travelling in heated goods van, Mother made us sandwiches with lard and onions.

Grandfather asked us, ‘Children, what tasty things do you eat?’ We replied, ‘Grandfather, this is bread with lard.’ – ‘Ah, it smells very nice.’ – ‘Grandfather, just try it.’ He hesitated and then said, ‘We [the Jews] can’t eat pork.’ – ‘Don’t worry, Grandfather.’ And finally we gave him some sandwiches. Later, when we came to Chuvashia [an autonomous republic in the central Volga region] he bought two small pigs and began to eat pork heartily.

Grandfather and Grandmother Itka moved to Bologoye just after Aunt Zhenya married our neighbor Naum Abramovich Dik, a dentist. It happened in the early 1930s, because they didn’t want to stay in Begoml, for they were old and didn’t have enough forces to keep the house. After all, all their children left Lipsk and they wanted to live near their children and grandchildren.

During the evacuation they went to Chuvashia, to Tarkhany [small village in the south of Chuvashia]. First, we lived there all together: my grandparents, my mother and my sisters, my aunt and her daughter, my cousin. Then they stayed in Tarkhany together with Aunt Zhenya, and we left for another village after I got a job in a kolkhoz. We all came back home in 1943.

I, just like my father, was born in Lipsk, not far from Begoml in Borisov uezd, which is now in Belarus. Then my mother went back to Staraya Russa, and in the mid-1920s we moved to Valdasi [small town in Novgorod district, 300 kilometers west of St. Petersburg]. I don’t remember anything about our life in Valdasi. The only thing I remember is: when Sophia, my middle sister, who is three years younger than I am, was born, we went to the hospital.

I remember the black hat of Aunt Bertha and that it was raining. Bertha, my mother’s sister, lived in Valdasi together with her husband, a Communist. She was a housewife then, I think.

In 1930 we moved to Bologoye. We lived there in an ordinary wooden house with two floors. The owner, Naum Abramovich, lived on the second floor, and we rented one of the apartments on the first floor. We lived in that house till the Great Patriotic War 7 began. And even later, in 1948, after Dad came back from the front, my parents bought a quarter of that building.

There was a small garden in front of the house. In general Bologoye was a green town, with its nice park and public garden.

We had neither a synagogue, nor a rabbi. We didn’t even have a shochet. When Grandfather came over from Belarus he ate only kosher food, and it was necessary to kosher the chicken, so my mother especially went to the local shochet in Vyshniy Volochek to do so. And later she said she would go to Volochek, but Father koshered the chicken himself – in principle, he knew what to do.

There still were some Jews in Bologoye, but not a lot. My friend Rebecca Alpert was a Jew; her father was a dressmaker. The school headmaster Mark Evseitch and his sisters, the Parmit family – their grandfather was a metalworker, I think – and Raya, the hairdresser, lived not far from us. After World War II the family of my father’s cousin arrived too: he, his son and two daughters.

And our milliner was a Jew – from the Kalach family, if I’m not mistaken. There was also the Finkelshtein family; I studied together with Bertha Finkelshtein at school. Well, there weren’t many Jews in our town in total, maybe, about one hundred people. And the town was a small one. All Jews knew each other and communicated with one another, since they all lived nearby.

Everyone had his own business: for example, Aunt Maria Alperovich, my father’s cousin Jacob’s wife, was a bookkeeper; she worked in ‘Kalinintorg’ [the regional selling union], Uncle Jacob himself was employed at the meat processing and packing factory, and Mark Evseitch was the school headmaster. There were Jewish office workers, someone worked as pharmaceutical chemist in the drugstore, and another one was a seller. 

My father Matvey Davidovich Alperovich was born in 1898. Among those children, who stayed – those, who didn’t leave for America – Father was the oldest one, his sisters Zhenya, Rachel, Ghitah and step-sister Maria were younger than him. He didn’t communicate a lot with his American relatives, but even after the October Revolution Father’s sister Zhenya wrote to them 8. I don’t know anything about their lives over there: neither what they were, nor where exactly they lived. However, I recall that we received their parcels: they sent us food and some fabrics.

We also received letters in Yiddish, and Father read them together with Aunt Zhenya – they both knew Yiddish and could write it. Of course, Yiddish was their mother tongue, but at home Father spoke both languages: Russian as well as Yiddish. He wasn’t a religious person, not at all. I can’t recall that he would observe Sabbath or pray. Perhaps, he had some Jewish education, but he never told me if he studied in cheder, or in a regular elementary school. I can’t even say what kind of education he got; maybe, they had no schools in Begoml district? 

Father’ sisters wrote to those brothers and sisters, who left for America, mainly to Sarah and Olga. Today Olga’s children live in Canada. When Larissa, Ghitah’s daughter immigrated to Canada, she visited them. One of Olga’s children happened to be an architect: he has his own office, and they aren’t poor. Another one of my father’s sisters, Rachel, left for Canada in 1926. My aunt lived in Toronto, Canada, and had her own dry cleaner.

In Soviet times she came to Leningrad [today St. Petersburg, called St. Petersburg before WWI and Petrograd during WWI] twice – in the 1950s and 1970s – with a tourist voucher. Aunt Zhenya even got permission to live with her sister in ‘Pribaltiiskaya’ Hotel, and they, of course, didn’t go around much, they mostly talked. When she came for the second time, she stayed in ‘Astoria’ [one of the oldest and most expensive hotels in Leningrad]. Then she went to Moscow, where she stayed at the ‘Ukraine’ Hotel.

My mother lived in Moscow at the time, and we went to visit Rachel. I saw her only there, for when she went to Leningrad, I didn’t go to the meeting: I was scared, my husband worked in the Navy College, he was connected with sailing abroad, we spoke and decided that it doesn’t make any sense to risk so much.

My mother was born in Gorodok in 1900. I don’t know, when her family moved to Staraya Russa, but, it seems to me, that happened around 1913; mother told me a story about some London aunt, who wanted to take them to her, but then Jews were allowed to live on Russian territories in honor of the Romanov dynasty’s 300th anniversary [in 1913 in Russia they celebrated the 300th anniversary of Romanovs’ rule], and they decided to stay.

I guess, they believed in some better future as the authorities allowed them to live in Russia, not far from the capital and to run their business. Probably, they just didn’t want to emigrate and leave their Motherland and hoped that everything would be all right for them in Russia.

At school my mother was a friend of some Russian girls. And apparently her name ‘Ghindah’ wasn’t in use, everyone called her Zina [short for Zinaida], and so it happened to be the same in the future. Her brothers and sisters were close friends, they all played and studied together, and Tatiana, one of the elder children, ruled this small group. The two of them slept in one common bed.

Here I should tell you more about them. Anna was one of the oldest siblings. She was born in the early 1890s, but I don’t remember what she did for a living. I know exactly that she lived in Toropets [small town in Kalinin district] and had four children: two sons and two daughters. One of her sons became an assistant to the public prosecutor.

One of the brothers, Lev, was born in the early 1890s too. He was the only one, who followed in his father’s footsteps, for he worked in the lemonade and soda industry. He was employed at a factory in Leningrad district, and from Staraya Russa he moved to Pavlovsk [town near Leningrad, summer residence of Russian tsars]. He had three sons, I remember that Samuel worked with medical equipment and Isaac was a colonel, head of department in the Academy of Transport Troops.

Bronya, another elder sister of my mother, was a dressmaker, she lived in Bologoye too. Tatiana was born in 1897, Mother said that she was ‘literate’; she worked in a shop, then in some personnel department. She was married to Abram and had two children: Zusia was killed during World War II, and her daughter Emma became a doctor. Finally she moved to Kolpino [town near Leningrad] and died there in the 1970s.

Semen, the youngest brother, was born in 1904 and died in 1965; he managed a store, worked as a shop assistant, and lived in Vyshniy Volochek and Leningrad. He had a nice wife, Esphir, and two daughters. As I guess, he was Grandmother’s favorite and she lived at his place often.

I also remember that Maria, the next sister, was born in 1901, and she was a dressmaker too. First she lived in Toryok [small town 250 kilometers north of Moscow], then evacuated to Chuvashia, and finally, after the Great Patriotic War, found herself in Kiev. She had two daughters: Elizabeth, who graduated from the Pedagogical University, and Eugenia, who immigrated to Germany and now lives there.

I know very little about my mother’s other two siblings: Elizabeth, who was born in 1899 and died in 1927, and Samuel, who died in the early 1920s from typhus. Elizabeth died, when I was a little girl. I don’t know why, but I remember her very well in her blue dress with white dots. And as for Samuel, he died even before my birth.

Aunt Ida was born in 1903 and died in 1986; she was a bookkeeper. From Staraya Russa she moved to Okulovka [small town in Novgorod district, about 400 kilometers from Moscow]. Her husband, Uncle Boris, was a nepman [small owner, businessman, called after the NEP 9], later he was arrested, but they didn’t shoot him. Sometimes we went to visit them, even then [in the 1930s] they had a housekeeper, they were much richer than we were, and sold some manufactured goods. Later they moved to Leningrad. Ida and Boris had a son, who left for Germany. I never liked him and them either.

Mother’s sister Bertha was born in 1902 and died in 1988. She worked as a sales assistant and at a factory, lived in Valdasi and Leningrad. Bertha was married to David Ilkovsky, who was one of the first Komsomol 10 members. In the 1920s he was an active member of the Communist Party, but later they arrested him too. And they were opposites: nepmen Ida and Boris and Komsomol guys Bertha and David.

They argued till their death, which one was right. However, my father was more of a friend of Uncle David, and we communicated a lot with them both. They had a wonderful daughter called Nelya; I was great friends with her.

Mother never told me stories about her brothers and sisters, but I saw them often and communicated a lot with most of them. My parents had friendly relations with many of their brothers and sisters. Mother communicated with Tatiana, who, just like us, during World War II was evacuated to Chuvashia, more than with others.

My parents got to know each other during the Civil War 11. My father was in the army; he served in a sanitary company. Their sanitary train went to Staraya Russa; Father went for a walk, found a place, where they sold kvass, and went inside the house. Mother washed the floors; she interrupted her work, washed her hands and gave him some kvass. So they met, and began to talk.

Then, together with his unit, he left, but they continued to write to each other. And, after he was demobilized from army, Mother went to Belarus, to that village called Lipsk. There they registered their relations in 1922, but the large Jewish wedding happened in Staraya Russa later, some time in 1923, even after my birth. Probably, they didn’t organize the wedding in Belarus, because they didn’t have the money to afford it. And my maternal grandparents were richer than the paternal ones, and maybe Mother asked her parents to help her with a big celebration.

The point is that after my birth my mother decided to go back home to Staraya Russa to stay with her parents: she was bored in Lipsk because she came from a town, wore town clothes and, apparently, was a coquette, and Lipsk happened to be a small peasant village, where nothing was going on. Then Father came to Staraya Russa too. I suppose, it could have been in late 1923 or around that time.

A couple of years later, in 1926, they moved to Valdasi, where Mother’s sister Bertha lived together with her husband. There Father got a job as a regular employee in Prom cooperation [so-called Industrial cooperation, state unit of stores and small businesses]. We left Valdasi, when I was six, and my sister Sophia was around three, that is, in 1930. Then we settled in Bologoye, where we rented an apartment from a dentist: two rooms and a kitchen.

There was electricity and a radio in the house, but we had to bring the water from outside. The kitchen was very cold, and there was a great demand for firewood to warm it up. 

Father was the director of ‘Koghsyrie’ – a small organization, part of Prom cooperation, where peasants from neighborhood villages brought animal skins. A man responsible for raw materials worked there too, together with my father, who, as a matter of fact, only admitted the skins. The job was very poorly paid, we lived very modestly. We had neighbors, who worked at the railway and got better rations [food help for state employees 12] than my father. We mainly bought food and stuff at the market, then we got a goat, a pig, chicken, and, for some period of time, even a cow, so we managed somehow.

Mother was unemployed: children on her hands, and no place to work. She hated her profession as a knitter, sewed only stocks and scarves from time to time, but, apparently, she didn’t like to sew at all. I recall that once Mother came and said, ‘They sell cream crepe de Chine. I want to buy it for a blouse.’ And then Sophia and I took out our savings and went to Aunt Zhenya to get some money too, and finally bought this fabric for Mom.

Father wasn’t a Komsomol member, however in 1938 he joined the Communist Party – maybe, not on his own initiative, I think, they made him join. At that time Stalin’s terror 13 had begun already, and it was less dangerous if you were a Communist, especially for Jews.

Once in their life my parents went on vacation with a voucher – Father got this voucher as a civil servant: before World War II, when they just built the Belomorsko-Baltiyskiy Channel [connecting the White Sea with Lake Onega, was built in the 1930s, political prisoners actively participated in its creation]. And we stayed at home – we never spent holidays all together, never ever in our lives, we just didn’t have such an opportunity.

Then Father went to a recreation center in Eysk [small town in Krasnodar district] at the Azov Sea coast before World War II. He also went to Moscow, when the VDNH [Exhibition of People’s Economic Achievements] was just opened. And mainly they spent time in Bologoye, there was a lake, and we went for walks to Putyatin garden, and organized dances in the evenings.

There were some books at our home, but not very many. We only had a small bookshelf with books. I think those were the usual books: Soviet fiction, Russian classics, and no religious books for sure. Father mainly read the newspaper, but I don’t remember which one, maybe, the local one, as in Bologoye, certainly, there was a local newspaper.

Father read more, Mom less – she started to read later, when she was free of children. Then she began to read avidly, borrowed books from neighbors, and later, when she moved to us – after the death of her second husband in the 1970s, she moved to Leningrad and lived with me and my husband – she read the ‘Leningrad Pravda’ [meaning Truth in Russian; main city newspaper, the official press issue of the local Communist Party], and ‘Izvestia’ [News; all-Russian newspaper, established in the 1920s].

Anyway, she developed a passion for reading. But back in Bologoye we had a neighbor who loved to read so much, that my mother even reproached her for it: ‘The dinner isn’t readу, the children haven’t eaten yet, but she sits there and reads!’

My mother was a very friendly and convivial person. And so was Daddy. They both had nice voices, they both sang songs. On Soviet holidays, such as 1st May, for example, when everyone gathered, Father sang both Jewish and Ukrainian songs.

It is hard to say what kind of relations they had. Mother thought that Father was unfaithful to her. I don’t know if she was right or not, but sometimes she was jealous for no reason. I recall such an incident: in Bologoye some Jewish family lived not far from us, and the wife, apparently, liked my dad and invited him to some birthday party. Father bought a box of sweets and hid it somewhere in the house, but Mom found the box, and there was a big scandal.

As a matter of fact, I liked my father very much, maybe, even more than my mother. Sometimes, in my childhood I was more on his side, it seemed to me that Mother wasn’t right about him. Probably, I should have understood her too: she didn’t have any interests: she didn’t work and had to talk to people, who, possibly, were much less interesting, than she wanted them to be.

Our neighbors in Bologoye were mainly Russians; there weren’t a lot of Jews in town. My parents had friendly relations both with our neighbors and relatives. On holidays we met with the family of my father’s cousin, his sister, grandfather and grandmother. He didn’t communicate much with his work colleagues. Mother had very good relations with my paternal grandparents. They never lived together, but they were our frequent guests. If Dad didn’t go to Grandfather, Mother always said, ‘Motya – short for Matvey, Dad’s name at home – you should go and see your father.’ She baked cakes for them, and sent them presents from time to time.

Father suddenly died in 1956 from some form of cancer. I lived in Leningrad and was a doctor, so my mother called me and said that he was sick. I asked them to come. So they came at the very beginning of 1956, the first days of January. I took him to Mechnikov hospital, one of the best in Leningrad, but the doctors couldn’t understand what was going on. They said that he had cancer only after his death. So we buried him at the Jewish cemetery, the same one where my Granny was buried, and most of her children later on.

After Father’s death Mother stayed to live in Bologoye until my younger sister Lilia graduated from school and went to Leningrad to study. Later someone introduced her to Lev Moiseevich Tylkin, the brother of Aunt Ida’s second husband [mother’ sister, who married for the second time, after her husband died]. He lived in Moscow and was a widower. Mother sold her apartment in Bologoye, moved to Moscow and together with her new husband built a one-room ‘cooperative’ there [in the USSR apartments weren’t private, the state decided itself where citizens should live].

My mother had a very interesting life in those years, she liked this person and his friends, they had nice neighbors, who were much more interesting and intellectual people than the ones she had to communicate with in her previous life. They read many books, played cards and came to visit their numerous pals and neighbors. However, Lev Moiseevich died sometime around 1976, and it was necessary to decide where Mom would live. We wanted her to go to my younger sister in Vladimir [regional center, 200 kilometers from Moscow], but Mother wanted to move only to Leningrad. As a result, she exchanged her Moscow apartment and moved to us.

• Childhood and young years

In my childhood, when I went to Staraya Russa to see my grandmother Zlata, she made me pray before breakfast, and I refused:

– Granny, I’m not an old woman, I won’t pray.
– So, I won’t give you cacao.
– I don’t need any…

I was a very little girl, I was five. And my grandmother prayed.

I also remember that once they sent me to Grandmother after I got typhus. My parents lived very poorly, and at my grandmother’s in Vyshniy Volochek life was a bit easier. So we went for a walk and I noticed a doll with no head lying in a ditch. We took the body, washed it, bought a head and made a real doll – my first real big doll ever!

I don’t remember Volochek itself because I was very little, I was only six, but I remember that Granny liked me more than all her other grandchildren. When she came to visit, she always asked Mother to let me go with her. She liked tasty things herself, that’s why she always put some sweets or chocolates under my pillow. I slept in her room, and they had three rooms, and a hall, and a kitchen.

There was a garden and a small courtyard. The building was in the center of the town. It was a two-storied wooden house, and Semen rented the second floor. He lived there together with his wife Esphir and his mother, my Granny. I liked to go there because I liked Grandmother and also because they lived much better than my own parents.

I never went to a kindergarten; my mother raised me and my sister herself. Later, when already a schoolgirl, I often went to pioneer camps 14. I started school, when I was eight. I studied at the school #11 15, which was called ‘eleventh railway.’ There were only three schools in town: ours, twelfth railway and the ordinary one. Our school was the state one, but the railway union supported it.

For example, we traveled to Leningrad on holidays and vacations. Our school was a very good one, I think; it was the best one in town. We had good teachers – the only one I could complain about was our literature teacher, who was very young, had just graduated from the Institute – and we got a good education.

Our school was located in a wooden building, actually two buildings, connected with a corridor. It was situated in the very center of the town, on one of the main streets. We had a special hall for sport activities, the school provided all kinds of faculties. During the Technical Education lessons we made shelves and sewed things. We had wonderful New Year’s Eve celebrations, and there was a big fir-tree standing in the middle of the school hall.

I recall with pleasure both the pioneer camps and military games: we had to find a hidden flag and so on. At the pioneer camps military games were popular. They had to prepare the youth for defending their Motherland, usually children were separated into two teams, put on different uniforms and were ‘fighting.’ Their goal was to find the headquarters of the enemies and to take their flag.

I took part in amateur talent activities; we had a wonderful theater studio, and our Physics teacher managed it. So I was the main star over there, I played the leading roles. We performed ‘Poverty is No Crime’ [a play by A.N. Ostrovsky (1823-1886): Famous Russian playwright, author of more than fifty plays, both social and historical] and I played the main role. There were evenings of amateur talent activities at the local Palace of Culture [a kind of recreation center], there was a good House of Pioneers. Also, when they organized evenings of amateur talent activities, I recited poetry to musical accompaniment.

I recall my childhood with great pleasure, not paying attention to all the difficulties. We had always been at the very center of life, not paying attention to the fact that we were Jews. And we had friends and were dating. We were friends of the Parmit brothers; they were Jews and all three of them were murdered during World War II. The brothers played different musical instruments, first mandolins and then violins. I had friends only among my schoolmates. We danced: in summer in the railway club and on the territory of the Putyatin garden. We danced foxtrot, tango and waltz. We had optional dancing lessons at school.

Besides, we had a very good Music teacher, Grigory Vikentievitch Uspensky. He told us a lot about music and composers. I started to take some additional music lessons: there was a piano at my Aunt Zhenya’s, but it was standing in a very cold room, which could be hardly warmed up, and it was almost impossible to practice, so I stopped doing this.

I liked our Geography teacher Galina Konstantinovna and our Chemistry teacher too. He always said, ‘Nobody knows Chemistry so well as to get an excellent grade, I know it well enough to get a four [out of five].’ I remember also, that we had a very good Physics teacher, Anna Semenovna Ossipova. Her brother came from Leningrad once for New Year’s Eve, when we performed ‘Poverty is No Crime.’

He invited me for a dance and started to make me compliments, he said that I should apply to the Theater Institute. I was burning to do that and before World War II, I wrote to GITIS [the State Institute for Theater Arts in Moscow], I even got a booklet with rules of admittance from there.

Daddy, of course, tried to dissuade me from it: ‘To be an actress, you need to be beautiful.’ And I replied, ‘Father, I’m not ugly.’ And my boyfriend Valery Buchinsky – he was killed in World War II – tried to dissuade me too. And then the Great Patriotic War came: we had the graduation party in June, on 17th June 1941, and the war started on 22nd June.

However, my friend Rebecca and I were in the last grade and we decided to enter the Philological Faculty of Leningrad University and even had a chance to send them some of our documents. I don’t remember why we chose that particular faculty, probably, we thought that it was great, because it was connected with literature. At first Rebecca and I studied in different classes. And I don’t know remember why, but I had some argument with my friend Valentina Egorova, maybe, we liked the same guy, maybe it was something else.

In any case, I felt such loneliness… The depression started, I needed some support, and I spoke to Rebecca, and then I moved to her class. And we agreed to apply to one institute and to prepare for entry exams together: Rebecca was very accurate, she could manage her time well, and I needed to have someone with such a character nearby. Of course, I had all excellent marks too, and studied well, but I wasn’t self-disciplined enough.

Rebecca and I participated in our school Komsomol bureau [the ruling Komsomol organ], and once they decided to edit a statement about paying for studies, and we told everyone about our resentment. Then they called us up just to this bureau and gave us a dressing down, and said that there was no need to talk.

It seems, at the beginning of the 1930s in Bologoye they organized something like a prayer house, men gathered there, and my father went there too. However, as a matter of fact, my parents didn’t follow Jewish traditions at home, they mainly celebrated Soviet holidays, and Father wasn’t a religious person, not at all. At school we didn’t study Hebrew, and there was neither a cheder nor a yeshivah in town. Our Dad had a bar mitzvah for sure, but they didn’t organize any bat mitzvot for us. We spoke Russian at home, sometimes putting in separate Yiddish words.

Of course, Grandmother Zlata kept the Sabbath. I recall one funny episode. In Volochek they had a housekeeper, but she was off on Saturday, and it was necessary to warm up the samovar: to pour in the water, then put coal, and light a match. Grandmother walked around and shouted: ‘Shabes [Sabbath] how can I warm up the samovar, how can I warm the samovar?’ I said, ‘Let me warm it up, you only have to take it down and put it on the floor, and I will put in the water.’

I took a pot, put the water in and said, ‘Granny, you now raise the samovar.’ Basically, I made her do almost everything on her own. Of course, she celebrated Sabbath and, I think, although I don’t know this for sure, that she was a religious person till her death. And the Alperovichs observed Jewish traditions too. I know that Grandfather prayed, but I don’t know, if he did it till his death.

I remember that I liked it very much when Grandmother Itka, Father’s stepmother, invited all our relatives to hers before Pesach and they baked matzot. They rolled out the dough on such huge, soft desks; then they put it with the very long oven fork into the Russian stove. I was so impressed by this performance! Of course, they had Pesach celebrations and, probably, conducted seder dinners, but I can’t recall any of those holidays. I told you the story of baking matzah, because I really loved the whole process and it’s such a bright memory that I simply can’t forget it!

We didn’t feel any particular anti-Semitism. Once at school they called me ‘zhidovka’ [kike], and that was a boy, who was in love with me later. His name was Monka [Edmond] Rogovich and he was Polish. There was a special class meeting, where they discussed his behavior.

We celebrated holidays the same as now: gathered with relatives, ate tasty food and talked. We went to demonstrations on 1st May, or on October Revolution Day 16 –they were held on the football field – and sang songs. Usually we celebrated all holidays in school, and I was the main boss over there. We sang pioneer songs at demonstrations, but I don’t remember exactly which ones.

My sister Sophia – Sarah Alperovich, in her passport – was born on 25th May 1926; we lived in Valdasi. As a matter of fact, she was a madcap; she’d better been a boy, not a girl. She would play with boys, run and fight; Sophia never was calm, never sat still and always hurried somewhere. She was a worse student than I, but, after graduation from school, she came to Leningrad and entered the Faculty of History in ‘Gertzenovsky’ [the Pedagogical Institute, named after Gertzen (Hertzen), Russian revolutionary, writer and philosopher].

Anyway, she didn’t finish the Institute as she got married. Her husband Alexander was a sailor, and they sent him to the North, to Polyarny [small settlement at Kola Bay], and she departed together with him. Then he served in Dikson [port city on the Kara Sea], Magadan [regional center located on the Sea of Okhotsk], Vladivostok [big city in the Far East], Nakhodka [port city situated on the Japanese Sea, 100 kilometers from Vladivostok], and they never came back to Leningrad.

They have two children: Boris and Olga, who both live in Vladivostok. Some time ago, Olga’s daughter’s got married, and Sophia has grandchildren now. In spite of the fact that my husband is Russian, and Sophia’s husband is a Jew, she doesn’t identify herself as a Jewish woman any more than I do. Sophia’s son Boris is married to a Russian, his son is married to a Russian too, and Olga was married to a Russian, and her daughter too. So all of them are Russified.

Vladimir, the son of my nephew Boris, graduated from the Law Faculty of Vladivostok University; he got married while a student. Recently, together with his young wife, who is a lawyer too, he moved to Moscow to get some additional education. Perhaps, they will stay to live there. Sophia calls us often, we write letters to each other, and I have many photos from Vladivostok in our family album.

Lilia [Matveevna Danilova], my other sister, was born on 19th February 1941. Mother wasn’t a very young woman, she was 41, but Dad wanted a boy. So they decided to keep the child, when she got pregnant. We had already grown up and thought of leaving home, and they didn’t want to stay alone. I remember why they called her Lilia. There was one Jewish family in Bologoye, the parents and three daughters.

One of them, Lilia, was a real beauty, and when I looked at her I got jealous. In her honor I named my sister Lilia: she was dark and I believed that she would be as beautiful. Lilia grew up mainly in Dad’s absence, without a father: she was four, when Dad came back from the front in 1945. And then, while she studied in the ninth grade, Father died. She was less lively than we were. Mother always said, ‘Why is Lilia so sad?’ And she asked us, me and Sophia, ‘Why are you so beautiful, and I’m not like you?’

Later Lilia went to Leningrad, finished college, and got a job assignment to Vladimir 17. She met her husband, an ordinary Russian guy, at some dance. Thank God, they have lived together for forty years. They have two children and grandchildren already too. All of them immigrated to America; they live near Los Angeles. First her elder daughter Svetlana went to America.

She got married to a Jew from Odessa called Vladimir. They are great friends, he makes good money, and Svetlana gave birth to two children. Then Lilia, her husband and their younger daughter Elena together with her husband moved to California too. They left a year or two ago. We keep in touch; my sister continues to write and calls often. I have good relations with both my nieces too.

• During the war

On 19th October 1941 we left for evacuation in goods wagons. My mother and sisters and I went on the upper deck, and Grandfather with Grandmother on the lower one. They gave us some food at certain stations and in certain wagons: bread and something else. We went under bombings, because we left after the Germans took Kalinin [today Tver, regional center 175 kilometers from Moscow]. They bombed the railway rolling stock in front of us, and we stopped very often.

Before we departed, Mother made flannel-wool dressing gowns for us, and we all had knapsacks with documents. Mother said, ‘My daughters, you run and I’ll manage somehow with Lilia.’ Lilia was four months old, when World War II started, and seven months, when we departed for evacuation. Finally, we happily arrived in Chuvashia on 7th November 1941. The Chuvash people [a Turkic ethnic group, living mainly on the Middle Volga] met us.

They were fine fellows; they welcomed us in a very friendly manner and hosted us well. They came to take us on the sledges, then guided us to the village, put us up in their houses. The Chuvash didn’t speak Russian, and we, naturally, didn’t know any Chuvash. The only way to communicate with them was by using gestures. They placed us with some illiterate peasants – an old woman, her daughter-in law, and the little boy, whose father went to the army, but we learned Chuvash quickly.

At first they employed us at the motor-transport station and I became a weigher. It was a night job, and it was very cold, Mother muffled me in ‘valenki’ [traditional Russian felt boots] and a sheepskin. We used all winter clothes that we had taken with us. We sold Father’s clothes – he had a ‘bekesh’ [short sheepskin] – as it was necessary to buy food. After I found a job, I got a food ration.

Then, my pal Sarah Sigal, who repatriated to Israel later on, worked as a head bookkeeper in ‘raizemotdel’ [regional land department] and invited me and Sophia, one of my cousins, to be accountants. We even learned about external courses for accountants, and I applied for those courses. Later they moved us from Tarkhany village to a village, where I was employed as an accountant. We got a separate house over there, while our grandparents stayed in Tarkhany. We bought a goat, a couple of pigs, some chickens, and organized our own husbandry.

We returned from evacuation by train, in regular passenger wagons. I don’t remember if we had to pay for the tickets. And there was some Moscow couple in front of us, so Mother asked them to accompany me in Moscow. That’s why I dropped off in Moscow and spent a whole day there. I had to do that because we had a ration, and my mother wasn’t sure that we could get food at home in Bologoye. So she decided that I’d better try to do that in Moscow.

I don’t remember, if I got any food or not, but I think Mother risked a lot, leaving her daughter alone. I have no idea how we kept the connection with my father. Maybe, we wrote him a letter. Perhaps, he knew our address in Chuvashia, because when we left for evacuation, he was in the Home guard; he went to the front a little bit later.

So we came back home in 1943, in March, just after the Stalingrad Battle 18. Bologoye was destroyed, but not completely, most of the houses were intact and only some were bombed. Our house was preserved, and our family lived there till Dad’s death.

When we came back from evacuation to Bologoye, our neighbors were very glad to see us. Some of them didn’t even leave; they lived under the bombing, made kitchen gardens everywhere, and ploughed up where it was possible. The evacuation, apparently, wasn’t obligatory. However, we certainly wouldn’t have survived: we were not afraid of hunger as much as of the Germans that could have come to kill all Jews. 

I wanted to study very much, but we – my sister and I – got typhus and spotted fever just after we came back home in 1943. And it was necessary to get some food wherever and however possible, so Mother and Grandmother Itka began to fry fish and bring it to the trains [Bologoye is a large railway station]. Later they found a little bit of wheat somewhere and started to bake pies and cakes and meet the trains. Not only my mother was baking, other women did the same.

Fortunately, during the Holocaust almost all of our family survived: my sisters, mother and father. However, my cousin Zusya, the son of my mother’ sister Tatiana, was killed near Leningrad. On my father’s side only Dad fought, and on my mother’s side Uncle Isaac was a colonel of railway troops. The husband of Aunt Bertha was arrested in 1938 [during the period of the Great Terror]; she was exiled too.

That meant that both the war and the concentration camps, thank God, passed them by. Besides, her husband David Ilkovsky was a Communist, he graduated from the High Party School 19 in Moscow, and I never heard any ‘anti-Sovietchina’ [speeches against Soviet power and Communist order] from him.

• Later life

In 1944 I went to Leningrad to apply for the Medical Institute. My friend Rebecca, who had entered the Philological Faculty earlier, during the evacuation, advised me against entering this faculty: ‘It is necessary to read a lot, and you have poor eyesight. Now after the war, there are plenty of injured, you should go to the Medical Faculty, and you’ll always have a piece of bread, and it’s a useful job.’ I obeyed her, entered with no exams – I had an excellent school leaving certificate  – and they even wanted to admit me to the Dentist Faculty, but I decided to apply for the medical one. That one was also in Leningrad.

The Dentist Faculty was situated on the street named after Peter Lavrov [one of the oldest streets in the city, today it has its pre-Revolution name Furshtatskaya], in a very beautiful building. And I went to the 7th November [day of the October Revolution] Ball. My hair had grown a little, girls helped to curl it, using pieces of paper and so I had a new haircut. I had my mother’s shoes; Father had bought her those shoes just before the war: they were very beautiful, gray, with high heels, and a net, something like open-toe sandals. Mom gave me those shoes and a piece of the gray crepe de Chine, from which they sewed a ‘sun-flared’ dress in the atelier on Gorky Street.

I also went to the New Year’s Ball in the Teachers’ House. There were light effects, balloons and mirrors. I, after all, danced very well; I even got a prize for dancing some years earlier, while studying in Bologoye. There were mainly girls in our Medical Institute, and from time to time, we got together with some college, for example, the highest Technical Engineering College, and organized dance evenings. At the Institute I had both Jewish and Russian pals, we got on very well and arranged gatherings for many years. The last time we met, was forty years after our graduation.

I studied at the Medical Institute for four years. Part of that time I lived on the campus of that Institute, and later I got married and lived at my husband’s, and then my son was born, and I had to take a year’s pause. Then, after I came back, I had to pass two extra exams, for the Institute changed its status and turned to a Sanitary-Hygienic one.

The first year after my graduation and diploma I didn’t work, but then I was sick of staying at home, and they sent me to the sanitary epidemiological station of Dzerzhinsky district, where I was head of the school sanitary department. [Editor’s note: Such sanitary epidemiological services existed in all parts of the city, they controlled the cleanness and hygiene in different organizations.]

After World War II none of my relatives left the country. And where could we go? To America? With no money? And there was no Israel at the time. And they didn’t discuss the foundation of the state of Israel 20, and I can’t even recall when I learned about it. 

When I studied in the third year of my Institute, in 1946, Father bought a voucher to the health resort ‘Shirokoe,’ which was lucky from all points of view. They put me in a club, called ‘monkey place.’ And my future husband, Valentin Dremlug, lived just opposite – at the so-called ‘blue dacha 21.’ After I arrived, he said, ‘One more monkey has come to the monkey place.’ The next day, in the morning, I went to the dining room, raised my eyes and saw a puny man walk before me. I passed him and paid no attention. After breakfast I went back and saw him again. He stopped and said, ‘Excuse me, are you staying here too? Do you live in the club? Did you come a long time ago? I see you for the first time.’ That was the very beginning. I stayed in this health resort for two weeks, and he left a bit before my holidays came to an end.

Then he went to Leningrad, and I came back to Bologoye. And we made an agreement that he would meet me at the railway station. I arrived in Leningrad, walked a little and saw that everyone was meeting people with flowers. Of course, like a provincial girl, I was trying hard to find the biggest bouquet; however, he wasn’t among the ‘big bouquets.’ I found him finally just near the railway station building with a small bouquet in his hands. Well, so we met, he took me to my campus on Kirillovskaya Street, gave me the flowers: there were red pinks and asparagus, a very elegant bouquet for those times.

And so we began being friends, and then, in November he proposed to me, although we knew each other for three months only. We got married in January 1947. First there was a wedding without any registration, and then we went to ZAGS and registered our relations. [ZAGS: ‘Signing-up the acts of civil conditions’ – the state establishment, where marriages, divorces, births and deaths are registered.]

My father didn’t like my husband at first, not because he wasn’t Jewish, but due to the fact that he wasn’t a tall and strong man. He even blamed my mother, who went to Leningrad to check my choice before the wedding took place. But later they had good relations, and we never had any troubles because of his nationality.

His mother’s parents were peasants, and his father’s parents were craftsmen. Apparently, all his ancestors were Russians, but my mother-in-law told me that her grandfather was a Nikolai soldier 22, a baptized Jew. I don’t know if that is true, probably, she just wanted to say something pleasant to me.

His father Valentin was responsible for electricity in Peterhof Palace [summer residence of Russian Emperors, built in the 1720s on the orders of Peter the Great], he sailed with the tsar on ‘Shtandart’ [famous ship, which the last Russian tsar used to sail on]. And till his very death in 1940 he was an electrician at the Russian Museum, at the Ethnography Museum, and, I think, even in the Winter Palace [Tsar Palace in Petersburg, after October Revolution of 1917 and until today the State Hermitage].

My husband’s mother Lidia Alexandrovna was a florist. She graduated from the Genetics Faculty of Leningrad University and developed new, different sorts of flowers. She worked on the so-called control-experience station in Pushkin [one of the Leningrad outskirts, got its name after the poet Alexander Pushkin, before October Revolution of 1917 used to be called Tsar Selo, or Tsar Village].

My husband Valentin entered the Hydrography Institute even before World War II but he didn’t have a chance to graduate. He passed his finals in Krasnoyarsk [big city in Siberia]. After the war finished, he went to get a PhD degree in Leningrad; in 1949 he fulfilled his academic program and got a job as the head of a sub-faculty. He worked in the Highest Arctic College until his retirement in the 1980s. He was assistant professor there and he held lectures.

Our son Igor was born in December 1947; he lives in Leningrad. He followed in his father’s footsteps: he was involved in ocean research and went on expeditions. Igor, of course, always knew that he is a Jew, that his grandparents were Jews. I don’t know for sure, when or how he learned it. I remember only that once he came home and said, ‘Mom, you don’t know the Jewish language yourself and didn’t teach me either.’ However, theoretically, we didn’t have any reasons to teach him the language, or the traditions, which I didn’t know myself. He didn’t ever suffer from the fact that he was a Jew, because, when he turned sixteen, he got a passport, where it was written that he was Russian 23.

After perestroika 24 he left science, and now he is involved in insurance business. He has a son, Anton. Igor was married twice: his first wife Natalia, the mother of his son, is half-Jewish, like him. She is an architect, and she lives in Petersburg not far from us. His second wife Irina was an engineer, and after perestroika she was involved in insurance business too. She is Jewish, and they went to Israel some years ago. He said that this trip changed his life and he wants to go to Israel one more time. He lives together with his second wife and their beloved cat, Mars, in her apartment in one of the new districts of the city.

As for Stalin, I remember the following incident. Zhenya, my father’ sister, went to Leningrad and stayed at our place. And suddenly she noticed that a picture, which I liked very much, a picture of Stalin holding a girl, hung next to my son Igor’s bed. And she said, ‘How come you put this monster near your child’s bed?’ I was surprised, but I took the picture off. And after Stalin died [in 1953], I cried, and we all cried. Later, of course, we began to understand what was going on.

When the Doctor’s Plot 25 started, I worked at the sanitary epidemiological station and we had quite a few Jews over there. Only two Jews remained: the main epidemiologist and I. All the others were dismissed on grounds of staff reduction. And among them was the head, Rosenshtein, who came to me and said, ‘Anna Matveevna, please write a letter of resignation to free the working place.’ You see, they threw him out because there ‘were no vacancies.’ And my husband also said, ‘Leave your work, you won’t be so nervous anymore.’ Anyway, in 1952 I resigned and didn’t go to work for a couple of years. My husband earned enough, and I didn’t want to suffer from anti-Semitism. When the situation stabilized and changed for the better, I began to work again.

But, to be frank that was the only situation, when I experienced anti-Semitism: never ever, never again did something bad happen to me because I’m a Jew. They never oppressed and never insulted me. I lived in a Russian family, among Russians and worked where there were both Russians and Jews.

And then, thanks to the protection of my husband’s pal Jacob Katznelson – by the way all of Valentin’s friends, are Jews – I started to work at the State Institute of Examination of People’s Working Abilities, in the department in charge of finding jobs for people with special needs. Later the director of the clinic department advised me to write a dissertation. I was interested in people suffering from heart-vascular diseases and chose the topic of ‘Finding a job for people with myocardial infarct’: I studied heart-vascular pathologies, made an experiment on the Kirov factory [one of the largest metallurgical factories in whole country] and completed the dissertation in January 1971.

After I turned 55, I became a part-time employee in a clinic, where I worked till 1981, when we moved to our new apartment. Here I got a part-time job in polyclinic #51; I became a social researcher in the rehabilitation department and worked there for ten years. So far I have quite an impressive work experience.

Since my husband was a famous scientist – he continues to work, and the local papers write articles about him – we didn’t have a bad life, maybe lived in better conditions than many others. First we had a big apartment in the very center, and later, in 1981, we moved to our new three-room apartment, where we still live today. We could afford a trip to the Black Sea or to a sanatorium.

When our son was little, we rented a dacha in Zelenogorsk [small village near Leningrad, on the shore of the Gulf of Finland] and in the late 1980s we got a plot of land. We built a summerhouse there and I grow fruits and vegetables and flowers there too, and that dacha takes up all our free time. In summer we spend weeks over there.

My husband was very keen on his work. Even at home he spent a lot of time writing articles and doing scientific research, but I can’t say that he is a typical scientist, he isn’t lonely, he has many friends and pals. And we were meeting our friends very often, we went to visit them and invited them to our place. I always loved cooking and inventing new dishes. When we gathered with our friends and relatives, we always played cards.

My mother died in 1987 in Leningrad. In her last years she suffered from some heart disease. She was buried in the Jewish cemetery.

As for the changes, I consider that all that happened was very good. I see both the fall of the Berlin Wall and the opening of the Eastern block as positive developments. Life changed completely, in all directions, after 1989. But the most important is that I went to Israel, and that was truly a great event in my life. I learned many new things, talked to people, who live over there. I saw wonderful temples, unique architecture.

I learned how Jews pray, how they spend their time, the way they work and what clothes they wear. I tried some Jewish meals and some fruits, which I had never eaten before. Above all, I was impressed with the Israeli nature. And of course, I compared their lifestyle to ours, and found that our lifestyles are quite a bit different. Unfortunately, we didn’t have enough money for me to go there together with my husband. They invited him too, and he wanted to go.

In principle, I don’t take an active part in the local Jewish community life because of my age and health conditions. I would go to ‘Hesed Abraham’ 26 with great pleasure to attend interesting evenings and meetings, if my health allowed. For example, when I could, I went to the Big Concert Hall ‘Oktyabrsky’ [concert hall in the center of St. Petersburg] for the Jewish New Year, once I went to the Jewish songs concert together with my son and his family. When there is something Jewish on TV, my husband always calls me.

Some time ago I read Golda Meir’s 27 book. She was completely right, I think. She was right that she helped to build the state of Israel, and she changed the attitude toward Israel in the world, due to her activities Israel became stronger and more powerful. But it’s horrible, that they are still fighting. But this Golda was a great woman!

Earlier we didn’t celebrate any Jewish holidays, even though I celebrate all holidays. I celebrate holidays, not paying attention to their meaning or ‘nationality.’ For me it’s just a reason to meet relatives and friends and to cook tasty meals, and to talk and play cards and so on. And now I don’t celebrate Jewish holidays because I don’t know exactly how to celebrate and what to do. But my cousin came some time ago from Israel, and we celebrated Rosh Hashanah together. 

We get food packages and congratulations for the holidays from ‘Hesed Abraham.’ My husband, Valentin Valentinovich, always gets congratulation cards on Victory Day 28, and received a postcard on his 85th birthday.

Did we have any friends among Jews? I have only one friend, Rebecca, while my husband Valentin Valentinovich had many friends, both Jewish and Russian. All my colleagues, with whom I’m in touch, are Russians. We didn’t choose our friends because of the national factor. 

Talking about our relatives, I have frequent contacts with my sisters and cousins. Especially with Nellie, Svetlana, Ludmila and Alya – I write to her, as she lives in Klin [small town 70 kilometers north of Moscow]. I hear less from Inna, who left for Germany. She is from another circle; all her friends and pals are involved mainly in selling goods. 

Of course, I didn’t maintain relations with all my relatives: for example, Aunt Ida, I didn’t like her too much, and we met mainly at funeral ceremonies. But I loved Aunt Laylya [Esther Borisovna Bogorad], Uncle Semen’ wife, very much, more than him, more than her daughters. So, as a matter of fact, I choose friends not because of their age, or nationality, or even family connections, I choose friends because of their spirit. 

• Glossary:

Galina Borisovna Natarevich
St. Petersburg
Russia
Interviewer: Anna Nerush
Date of interview: January 2002

Fragile and graceful, affable and hospitable – these are just the external characteristics of the artist Galina Borisovna Natarevich - the daughter of a popular ballet dancer of the glorious Mariinsky (then Kirovsky) theater in pre-war and post-war Leningrad, Genrietta Raitsykh. But the main and surprising feature of Galina Borisovna is her love of life and her power of spirit. Life has challenged her with enormous hardships that few people ever encounter.

By telling the dramatic story of her beloved family in a lively and figurative way, Galina Borisovna feels her inseparable links with it again and again. For 30 years Galina has courageously born the weight of cares, looking after her disabled son. Thanks to her, Iliya has finished school. He is incurably sick.

When you see them together, you understand how deep and really inexhaustible the concept of motherhood is. The family lives in absolute poverty. Their son is disabled, and they have no means not only for medical treatment, but also even for decent food. They live in a two-room apartment in Nevsky Avenue, in a prestigious location.

The house has been occupied by commercial companies who approach them with proposals to sell their apartment and move to a less fashionable area on the outskirts of the city. But they wouldn’t give up, because they like the place and are used to it. That’s the kind of story this is.

• My family
• My childhood and youth
• Marriage and later life
• Glossary

• My family

I, Galina Borisovna Natarevich, was born in evacuation in the city of Molotov [today Perm] in 1941. I never saw my father, Boris Leibovich Zilber, as he was killed in 1942 at the front. My mom, Genrietta Iosifovna Raitsykh, became a widow at the age of 23. My maiden name is Zilber. The history of my family is very rich in every respect. The archive of our family survived by a miracle. It really is astonishing, because the war lasted for four years 1 and the documents were taken as far as Molotov. And if they had been left in Leningrad [today St. Petersburg], they would surely have been burnt in the furnace, because people had to burn furniture and other things to keep warm 2.

The father of my mother’s father, and mother of my mother’s father, that is, my great-grandfather and great-grandmother, were Lazar Grigorievich Raitsykh and Hanna Iosifovna Raitsykh. The Raitsykh family comes from Baku [today Azerbaijan], and Hanna’s family – from Kharkov [today Ukraine]. The father of my mother’s mother, and mother of my mother’s mother, my great-grandfather and great-grandmother on the other side – Yankel and Shifra Shamesh – came from Vilno [today Vilnius in Lithuania].

My maternal great-grandfather Lazar Grigorievich married Grandmother Hanna after he completed his service in the army, against his mother’s will: her daughters weren’t married yet, and in Jewish families it was customary to marry off daughters first, and only then the sons could get married. A family quarrel arose, Lazar’s mother being very disappointed by his decision to get married. He died in 1932 at the age of 82.

Lazar Grigorievich Raitsykh was born in 1850 in Temirkhan-Sura in the Northern Caucasus. For those times, he was quite an educated man, technically competent and literate in Russian. But, nevertheless, he was an Orthodox Jew and observed absolutely all Jewish customs. Lazar served in the imperial army, in engineering troops. When he was demobilized, he mastered the profession of building contractor in oil-fields and conducted some kind of research into oil deposits.

Lazar Grigorievich had three brothers and three sisters. Two brothers, Avraam and Iosif, died during the revolution in Petrograd [today St. Petersburg] 3. And the youngest brother, Leon, never married and lived the life of a bachelor in the family of his sister Rosa. Their sister Anna immigrated before 1917 with her husband and son to New York. Sister Nadya died early, and left a daughter, also Nadya by name; Grandmother Hanna Iosifovna brought her up. Nadya worked as a nurse, was at the front during the war, and after the war returned to Leningrad. Sister Rosa was mentally disabled, her descendants now live in Israel.

My maternal great-grandmother, Lazar Grigorievich’s wife, Hanna Iosifovna Raitsykh, was born in Astrakhan in the middle of the 19th century. Hanna was completely illiterate, uneducated, spoke poor Russian, basically spoke Yiddish, but observed all Jewish traditions very accurately. For instance, if they had meat for dinner, she wouldn’t let herself eat ice-cream, which she loved very much, earlier than four hours after that. She was patiently waiting those four hours, because any other conduct was prohibited. Hanna was a housewife and had a very imperious character. After revolutionary events in Baku in the 1920s, all the family moved from a good apartment to another, worse one. It was a hard blow for Hanna, she fell ill and soon died in 1924 in Baku.

Their son, Iosif Lazarevich Raitsykh, married the daughter of Shifra and Yankel Shamesh, Sara Yankelеvna Shamesh.

The other of my maternal great-grandmothers, Shifra Shamesh – unfortunately I don’t know her patronymic – was a native of Lithuania, she came from Vilno. She lived in Kharkov and was married twice. She had children both from her first and from her second marriages. In the second marriage she had two daughters, my grandmother Sara Yankelevna and her sister Reizl Yankelevna. Shifra was an extremely religious woman and observed all Jewish customs. For example, as soon as she got married, her own hair was shaved off and she wore a wig ever after.

Shifra was going to marry a man named Yankel, but he was taken away as a soldier for as long as 25 years 4, and so she married another man. Yankel, having returned from his service earlier – for what reason I don’t know – also got married. But soon Shifra’s husband died, and at the same time Yankel’s wife died, and they got together again. A boy was born to them. And Grandfather was a tough man, and he declared, that if she didn’t bear him any girls, he would divorce her. And then she prayed zealously, and God sent her a girl, and later another one. One of their daughters was my grandmother, Sara Yankelevna Shamesh.

Shifra wasn’t a housewife, because she had to care about our daily bread. Her husband Yankel was a man of a very difficult nature, and besides, that service in the army made him into a lover of drink, he played at weddings, and probably earned some money this way, but he would immediately drink off everything he earned. Therefore Shifra had to arrange a pawn shop right in her house and in this way she managed to feed their children. It was a very difficult situation. Shifra knitted herself, and I think we even have the leftovers of that lace somewhere.

By the way, Yankel adored Dostoevsky 5, and read his books at night. She would come into the bedroom and say, ‘Meine student, please stop burning away the kerosene!’ Yes, Shifra was like an old Dostoevsky lady – the money-lender, but what could she do? She had to feed her family. In general, it was a risky enterprise. [Editor’s note: She could actually speak the two languages and this phrase was said partly in Russian and partly in Yiddish. Since the 1930s the Jewish schools were closed in the territory of the Soviet Union, and several generations of Jews had no chance to study Yiddish in the regular, methodical way, accepted in schools. They only knew the conversational variant of Yiddish, used in everyday life. That’s why their speech was so compilative and ugly at times, consisting of words in Russian, German and Yiddish. It might be difficult to understand in Europe and the USA, where Jews were able to obtain education in their native language, but this is a specific feature in the life of Jews in the Soviet Union.]

I know hardly anything about my great-grandfather on my father’s side, Gdaliy Dombrovsky. He was a very rich man, an owner of steamships, but I don’t know when – all his steamships sunk and he went bankrupt. My great-grandmother on my father’s side, Augusta Borisovna Dombrovskaya, came from Tomsk. I don’t know when she was born, or when she died. She was a very educated lady, knew several foreign languages, and she left Tomsk right after the revolution with her children and headed for Moscow, where, as I was told, she became one of the secretaries of Sverdlov [Sverdlov, Yakov (1885-1919): one of the leaders of the Communist Party of the USSR].

My grandfather on my mother’s side, Iosif Lazarevich Raitsykh, was born in 1885 in Astrakhan. It is a region on the Caspian Sea, near Baku. As a grandson of a Nikolai’s soldier he was granted a delay from military service and many other privileges, because a standard term of service in the imperial army was 25 years.

By the age of 22 Iosif finished the grammar school named after Alexander III in Baku. But it took him some effort to graduate, he encountered big problems there. Once he asked why he had received a mark lower than he actually deserved, and he was told that he was a bloody Yid. And he was ready to fight with the offender. He was expelled and had to go to Tiflis [today Tbilisi, Georgia], to some Georgian Duke, who supervised all the education in that region, to ask, to implore, and to submit an application on his reinstating in that grammar school. He had to pass many examinations as an external student, not attending lectures. Therefore his education was a little bit stretched out in time.

However, by 1907-08, all these problems were resolved. He had finished the grammar school, and he was even permitted to go abroad, where he was hoping to obtain university education. The Baku municipal council approved his departure, and the head of administration had signed the appropriate certificate in the Yiddish language, for which you were supposed to pay a tax of 75 kopecks back then.

In 1908, Iosif entered the University in Munich. He graduated from the medical faculty of that university, attended lectures in other universities besides Munich, in particular, the University in Halle and the Berlin University. Among other lectures, he attended those of Professor Virhoff, a well-known scientist in the medical circles. Iosif’s thesis was typed and published in German, a language he knew perfectly, and his diploma was a very significant work. And in spite of the fact that he had received his education in a solid European university, Iosif returned from Munich to Petrograd, where he was assigned to carry out medical service in the hospital of Prince Oldenburgsky.

In 1917 he married Sara Yankelevna Shamesh in Petrograd, and left with her for Baku. Therefrom he went to pass examinations in Kharkov to obtain a degree of an ordinary doctor [the first degree of medical doctor in those years in Russia]. He later received a rank of therapeutist in Kharkov, and returned to Baku. There Iosif supervised commodity warehouses, performing the duties of a sanitary doctor, examining the goods that were transported from Baku and back, for signs of any infections. He sometimes went to Persia with his wife. In summer, as a rule, Iosif went for medical practice to Azerbaijan and Khasavyurt [North Caucasus].

Alongside working as a sanitary doctor, he was also in charge of reception of patients. As he was a therapeutist, people of different nationalities came to see him. Grandfather spoke Azeri and Armenian. Azeris [being Muslim], as well as Jews, are prohibited to eat pork. Among them were tuberculosis patients and Granddad had to treat them somehow, and there were no medicines then, and it was necessary to give the patients fat food, not only mutton. Grandfather would make pork balls and give these to them, not telling them what they were eating. God forbid them from finding out what kind of medicine that was! So he tried to treat them by and large. But afterwards, when one patient had almost recovered, Grandfather confessed to him, and they say he felt sick and vomited. I don’t know, if it’s true or not. But anyway, there was such a story.

Grandfather had been ill with typhoid fever in 1919 and after that he suffered of short breath, weakness, chronic complicated inflammation of lungs and kidneys, as well as urinary bladder, obesity of the heart and a general corpulence. Due to his illness he was given the following diagnosis: valid for rear service, not valid for active military service. How Grandfather managed to survive. I don’t know how because very many people died from typhus back then, there were no appropriate medicines.

He was a very artistic, pliant man, he danced easily, despite of his corpulence, and was an easy-going man in general. He was invited to act in a movie. Films were silent then. He was cast in the role of a groom in a silent movie called ‘In the Name of God,’ shot in Baku in 1926. Then, after he moved to Leningrad, before the war, he acted in two films: ‘Peter the First’ and ‘The Girl Sets off for a Rendezvous.’

During his whole life Grandfather was a very religious man. The Soviet power was officially established in Baku in 1922. Observation of all customs – celebrating of Pesach and Rosh Hashanah – was permitted, but was supposed to be done privately, in someone’s apartment 7. It was allowed to visit the synagogue. But it wasn’t encouraged. I remember very well, that Grandfather used to put on a silk hat, a kippah, when he prayed. In everyday life he didn’t wear a kippah, as far as I remember, because it would have given away his Jewishness to other people, and this was in the Soviet times. He was a medical doctor and worked among atheists.

They celebrated Pesach and Rosh Hashanah in our house, and read the Haggadah. On Pesach, he always performed the seder. It was such a long prayer, and he necessarily wore a kippah. Some prayer books were kept in our family for a long period, but after Grandfather’s death in 1952 Mom handed them all over to the synagogue. If she had known Hebrew and could have read prayers herself, she would have kept them, but she decided that it would be more appropriate to give them to the synagogue, so that people who really knew Hebrew and could pray in Hebrew, as it should be done, could use them.

In 1932, when my mother, Genrietta Iosifovna was 14, she moved with Grandmother Sara from Baku to Leningrad to study ballet. Grandfather Iosif stayed in Baku for a while. But Grandmother Sara insisted on his coming over. I regard it wholly as my Grandmother Sara’s merit that she and my mom moved to St. Petersburg. It was the dream of her life to live in Petrograd, in St. Petersburg. But Iosif was a real Baku resident, all his roots were there, he didn’t want to leave at all. Grandmother pulled him out all the same, with all his roots. And he moved.

If my grandfather had stayed in Baku, when Bagirov came to power at the end of the 1930s, he certainly would have been executed. Bagirov was the chief of the People’s Commissariat of Internal Affairs of the Caucasus in general and Baku in particular. Bagirov had subjected many of Grandfather’s friends to repressions. Grandfather had many friends, in particular a lawyer by the name of Mikhtibek, an Azeri. That Mikhtibek perished.

In Leningrad Iosif wasn’t touched by the repressions, because his life wasn’t interesting to anybody any more. First thing, he was already disabled, and wasn’t employed in the state service. He had a private practice as a doctor in Leningrad before the war; he was allowed to do it. He personally didn’t suffer in any way before the war. And after the war he was already a completely sick person. He left with his family for evacuation to Molotov [today Perm], returned to Leningrad in 1944 and died in 1952. He was buried at the Jewish cemetery in Leningrad.

My maternal grandmother, Sara Yankelevna Shamesh, was born in 1887 in Kharkov in Ukraine. She had received an education there, became an obstetrician, or a midwife, as they used to say then. But as a medical nurse she could also work in other fields. She aspired to education, attended language courses and accounting courses. She passed examinations, took a great interest in Marxism, and was a member of a Marxist circle, where they read ‘The Capital,’ and where they were supposed to keep revolutionary leaflets. In general she was involved in the revolutionary life of Kharkov, since Kharkov was an industrial city, and there was a strong revolutionary mood there.

If it hadn’t been for the intervention of her mother, Grandmother would probably have had a different fate. Her mother had literally implored her to quit that infatuation with Marxism, and Grandmother got rid of it after all. Grandmother definitely went to the synagogue. Still in Kharkov, as it was customary, she was taught Judaism. A teacher of Jewish traditions and Hebrew language used to come to their house, and he treated her rather harshly. Whenever her answers were incorrect, he used to batter her, and Grandmother was a brisk girl, she would reply, ‘Why are you fighting?!’ And at that time her father was praying. And during prayer you are not allowed to talk. And only when he’d finished, he would turn and ask, ‘Who is fighting, what’s the matter, who is fighting?!’

And then Sara left Kharkov for Petrograd, though her father and mother, her sister and brothers tried very hard to talk her out of that decision. She left all the same, and found a job in Petrograd, however strange it is. It was very difficult to find a job in Petrograd then. She had the right of residence, because she was the daughter of a Nikolai’s soldier [Yankel]. In Petrograd she worked in the house of rich people by the name of Shuster, in the position of a nurse. The family was so rich that they could afford to hire their own nurse. Her duties included providing massages and injections, as they weren’t very healthy people, all of them. And there in Petrograd in 1917 she met Iosif Lazarevich and married him. They got married in Petrograd, and then went to Baku. Sara Shamesh died in 1964 in Leningrad, and was buried at the Jewish cemetery.

Sara’s sister, Rosalia Yankelevna Furmanovа, nee Reizl Shamesh, was born in Kharkov, too. She didn’t receive any education. She got married very early, at the age of 18 or 19. Her husband Furmanov was the son of a lishenets [lishenets – a man deprived of civil rights in the Soviet period before Stalin], a manufacturer in the past. His factory used to produce beds. He was arrested in 1936 after a denunciation, subjected to repressions and died in prison. And she became a widow, left alone with her daughter, but relatives supported her, and her daughter was able to receive some education. During the war she was in Perm together with our family, where the Kirovsky Theater was evacuated. She managed to flee from Kharkov literally with the last train, and they lived with our family in Perm throughout the war. By the way, she was a very beautiful woman.

My paternal grandmother, Dinora Gdalievna Dombrovskaya, was born in Tomsk in Siberia in 1885, and died around 1960. She kept her maiden name after marriage. She came from a large family, she had many brothers. I don’t remember their names. After finishing grammar school at the age of 18, she entered the St. Petersburg Medical Institute and became a dentist. She had dentist’s equipment installed in her apartment, and she received patients there. Dinora was a girl of strict rules: a student, who wanted to find her own path. In 1917, when the revolution broke out, she got married and lived with her husband, my grandfather Leib Borisovich Zilber, in Tavricheskaya Street in Leningrad.

Leib Borisovich Zilber was an engineer. He left with his family to work in the city of Mariupol in Ukraine, where they stayed for a rather long period, and then returned to Petrograd. He died in Leningrad in 1941, at the beginning of blockade, at the age of 61.

My father, Boris Leibovich Zilber, was born in 1912 in Petrograd. His mother was a dentist, his father an engineer. He had problems with acquiring an education afterwards, because he was the son of intellectuals. [Editor’s note: In the times when Boris was trying to enter an institute, there existed an official quota for applicants: mainly they admitted the children of workers and peasants. Each applicant from the intellectuals’ family encountered obstacles if he wanted to enter a college. It was not about your nationality, it had to do with your social status.]

Because of his origin he could enter only three institutes in Leningrad: the Institute of Physical Culture, the Agricultural Institute and the Textiles Institute. He chose the Textiles Institute, when he was about 18. Kosygin was a student of the same institute in the same period. [A.N. Kosygin (1904-1980): a prominent Soviet public figure, from 1964 to 1997 – the Chairman of the Council of Ministers of the USSR] Grandfather was his classmate, they were in the same year and even had very close relations. Boris graduated from the Textiles Institute and worked at the ‘Red Thread’ factory. Boris was a dispatcher of the quality control department, though he wanted to do something different, but it was impossible.

Then the war began in 1941, he went to the front as a volunteer and died in 1942. I never saw him. I don’t know very much of his love affair with Mom. I know that Daddy was a very sociable man: he had a lot of friends and acquaintances. Probably, one of Mother’s friends introduced them. They were young, they were both on vacation in Sudak, and might have met each other there.

My mother was born in the city of Baku in 1918. Mom was brought up by a nanny in Baku. When she was a small girl, she went to the synagogue with her grandfather Lazar Grigorievich, and her schoolmates used to make fun of her, and she was even criticized somewhere in a newspaper: they wrote that ‘Rita wears a pioneer tie 8, but visits a synagogue with her grandfather.’

The Raitsykh family lived in a good apartment in Gimnazicheskaya Street in Baku. That was a very decent house. There were seven or eight rooms in their apartment. There was an ice-box, a special room for storing food products, because it was very hot in Baku. They had ice brought especially for that purpose. The big family of Raitsykh in Baku consisted of my great-grandfather and great-grandmother Lazar Grigorievich and Hanna Iosifovna Raitsykh, my grandfather Iosif Lazarevich Raitsykh, his wife Sara Yankelevna and their daughter Genrietta Iosifovna.

By 1932, Mom had moved with her family to Leningrad, and began to study ballet dancing. I don’t remember the surname of her teacher in Baku, but I know that there was a school there that provided choreographic training. However, the Baku level of preparation was absolutely insufficient to enter a ballet school in Leningrad. Mom entered a choreographic school, but received a bad mark for technical merit, and a good mark for artistic abilities. My mother always worshipped Ulanova, she was the only standard for her in arts, because Ulanova was more than simply a ballet dancer. She was an artistic phenomenon that had an international significance, and that phenomenon had its roots here in Leningrad. [Ulanova, Galina (1910-1998): Soviet dancer, considered to be one of the greatest ballerinas of the 20th century.]

While working in Kirovsky Theater [1939-1959], my mom found herself in a specific environment, with its own rules and traditions. That was a special theater, the Imperial Маriinsky Theater, where Jews had never been admitted! A tradition remains a tradition. But that tradition was broken in the Soviet times. Before the revolution there were no Jews in ballet, even musicians of the orchestra all got christened. For example, a well-known musician, Volf Israel, was baptized. And Mravinsky’s aunt, the famous singer Mravina, she, too, was christened! There was a singer called Tartakov, a famous bass, he was a baptized Jew. So in general it was impossible for a Jew to cross the threshold of Kirovsky Theater.

The famous Russian ballerina Anna Pavlovna Pavlova was an illegitimate daughter of a laundry owner and an attorney. The attorney was Jewish. He didn’t marry Pavlova’s mother, but recognized the child. He bought a laundry for Pavlova’s mother and made her the owner. Before that, she was a simple laundress. Pavlova writes in her memoirs that as a girl she had often been to the theater with her mom. What laundress is this that could go to a theater?! Certainly, having such support, decently dressed, she could afford to take her child to a theater. You should understand that it was before the revolution. Then she officially married a retired soldier, Pavlov, who gave her daughter his surname. When for the first time her mother brought small Anechka to the choreographic school, there was a class lady who said: ‘But we don’t take Yids!’ She brought her the following year, and then somebody had probably asked someone, or something else happened, and she was admitted.

The first manager of the museum of the Kirovsky Theater was the famous photographer Shishkanov, he knew the biographies of Shalyapin, Pavlova and other leading figures of ballet and opera very well. He was an excellent photographer, a very erudite man and it was him who told us the whole story. The theater photographers were very highly qualified, and one of them was Mr. Bakman. Another expert photographer was Efraim Zalmanovich Lesin, a disciple of Petrov-Vodkin. He was a very good photographer too, and worked in the Kirovsky Theater for many years. When he retired he left for Israel.

When the war began in 1941, the Kirovsky Theater was evacuated to Molotov in an organized manner. Artists were permitted to take no more than 20-30 kilograms with them on the train. It was a train especially provided for the employees of the Kirovsky Theater. Families of artists and employees were allowed to go by the same train. By miracle that train wasn’t bombed on the way. Many trains were heading East then – to Perm, to the Urals. The trip in general was a hard and long one; some babies were born on the train. By the way, Grandfather attended to a delivery there, on the train.

• My childhood and youth

I was born in October 1941 in Perm, in evacuation, it was the city of Molotov then. The war was going on by then. A few more children were born there, to actors’ families, so here I am, one of them. In Molotov my mom received the bad news about the death of her husband in 1942. In Perm the Kirovsky Theater conducted ballet and opera performances. They lived very poorly, there wasn’t enough to eat, not enough clothes to put on, but they proceeded to perform.

In three years the war was over. I remember very well our departure from Perm with my grandmother. I mean the departure itself, because I was very much affected by that extremely loud hooter of the steam locomotive, now nobody knows how it sounds any more. It was an absolutely wild siren. I don’t know how my ear-drums didn’t explode. That hooter of the steam locomotive, the blackness of that railway terminal, if it could be called a terminal at all. And that waiting for the train, that roar, staying at the station, I remember very well.

And the return to our destroyed two-room apartment in Rubinshtein Street, that is among the brightest of my memories, too. We found out that someone had put some hot objects, like hot kettles or pans – there were characteristic spots – on pieces of furniture, and that more than half of our things had been simply burned. We were left with nothing after the war. Complete strangers from the street lived in our apartment in our absence. Here and there, Mom saw some of our belongings in other people’s hands, but it was impossible to prove it.

When Grandmother and I came in, naturally, everything that was there was scattered all over the floor. A black round radio in the form of a plate was all dirty, but I had never seen a radio in my life. Everything was new for me. I seized it at once, and my whole face was immediately covered with dust and grease. And there was no water to wash me. The windows were sealed up. In general the condition of the apartment was awful, as far as a child can understand, at least it seemed strange and awful to me.

Shortly after the war was over, Mom married Mikhail Lvovich Dolkart, but they got divorced soon. Dolkart was Jewish, but my mother somehow couldn’t live in harmony with him for long. Jewish traditions in our family were kept only by Grandfather. Then Mom finished a correspondence course at the Conservatory and taught in the famous Leningrad Ballet on Ice. After a serious operation she left the stage. By then she had another husband, who was very devoted to her and took care of her after the operation. He saved my Mom, but died himself, and Mom’s mother-in-law could not forgive her for that. Having left the theater, Mom hadn’t lost her interest in ballet. She participated in the restoration of the city after the war. The Kirovsky Theater needed repairs, but there was a lack of manpower. Actors mended their costumes, washed the interiors of the theater after the war, participated in the restoration. It is all true, they really washed the boxes, dress circles and so on.

Strangely enough, our house in 23 Rubinshtein Street remained intact, and those two rooms that our family occupied on the fourth floor remained our property, because we were a family of a soldier lost in action. Stalin signed a decree then, granting the families of officers and soldiers, dead and alive, the right to use the apartments they occupied before the war, in spite of the fact that those apartments could be inhabited by others.

Our neighbors in the apartment 9 were the family of the commissary Yakimov, a lieutenant colonel, who served in the Military Academy. He was quite a good man, a Russian, Konstantin Ilyich Yakimov, a kind-hearted person. But he was a man of his time. His wife’s name was Alexandra Samoilovna Shapiro. In the beginning, our two families were on very good terms with each other, and we were friends, but then unfortunately we fell out, simply got tired of each other in the kitchen.

In post-war times, a strictly regulated quantity of food products was distributed on cards 10, all the rest was on sale for free market prices, and hardly anybody could afford it. People had to plan their family budgets based on these cards. But is it possible to feed a family of four or even five with ten or fifteen eggs? On Sundays we had potatoes and herring for breakfast. Yes, such was our breakfast. And a very good breakfast, if you asked us. We had vegetable medley frequently. But it was a bit later. And then, when I went to school, by 1947, the situation became better.

Almost up to my school age Mom didn’t take me to the kindergarten. There was a children’s group, in which there were different children, also Jewish ones. However it wasn’t a Jewish kindergarten. It was a paid private group, supervised by a woman of German origin. She took the kids for a walk, taught them the spoken German language and if she could – the German grammar. There were both Jewish and Russian children, whose parents were able and willing to pay. Our tutor’s name was Elizaveta Konstantinovna, and we called her Tante Liza, because she tried to teach us some German. But what German could it be! She couldn’t teach us to read Russian, if only a little bit. The thing is, though she was a very good woman, it all happened right after the war and everyday life was very hard.

I went to school in 1947. The school was in Proletarian Lane, nowadays Grafsky Lane. It is the city center, the corner of Rubinshtein Street and Proletarian Lane. The school exists until now, with a profound study of the Polish language. But it was an ordinary school back then, and we studied the English language. My favorite subject in school was History. We had an absolutely charming teacher called Galina Markovna Rekhter, whom we all loved and respected. In the last years we studied serious things, when the program was aimed at the new and most contemporary history. She was Jewish, a very clever woman, behaved herself perfectly and knew how to conduct the class. When I met her later, she always remembered us all, and always asked me about everybody.

I can’t say that anyone was treating me exceptionally badly at school. The school was good, the teachers were good. But everything could be expected from classmates. Especially by 1953 because the spirit of anti-Semitism was literally in the air 11. To say nothing of Mom, who was worrying that she would be dismissed from the theater, and on the whole, that they would take us all one day, put us in railway cars and exile us somewhere 12. Once my mother met a colleague on Nevsky Prospekt. Mom was holding me by the hand, and they were discussing the situation and whether they should prepare the valenki [Russian felt boots], and that it looked as though everyone would be put in ‘teplushkas’ quite soon [teplushka - a commodity car] and sent somewhere far to the North. That was their permanent subject for discussions. Everyone was in the state of fear.

I remember the celebration of the secular New Year of 1948, when I was seven years old. It was a usual secular celebration. There were many relatives and friends, and we have a photo from that event. The celebration took place in our home, because we had those two huge through-passage rooms, so we had to receive the guests anyway. Such were the dancing halls in the past. We had a good ceramic tile furnace – steam heating was not yet installed in 1948 – and we heated the rooms with fire wood, and it was a big problem to get that fire wood and heat these two large rooms. Grandfather Iosif Lazarevich stoked those furnaces himself; he was our chief ‘stove-man.’ We had exhaust ventilation. We lived on the fourth floor, we had such a steep staircase without a lift, and I feel terrified when I think of it. And it was a very hard climb for my grandfather, a sick man with short breath, it was really hard to ascend. But nevertheless, some patients came to see him on that fourth floor at his private practice.

I can remember quite well, that while my grandfather Iosif Lazarevich was alive, we couldn’t even allow the possibility of skipping those two seders during Pesach. This was like a law! Grandfather read the prayer, and all of us sat and waited until he finished, and the prayer was rather long. Nobody touched any food. In general we always had matzah. Grandmother used to bake it herself. It was a whole procedure. We started to make matzah only after the war. I also took part, rolling out the dough, making small holes with a special rolling-pin. We were helped by a housemaid, everybody participated. I always liked Pesach, it was all very solemn.

We had a very kind housemaid, a Russian woman named Zhenya. The neighbors also had a housemaid. They shared a small room in the kitchen. They helped around the house and took care of the children. It was a difficult situation with children, since after the war there were no baths, and Zhenya would go to banya 13 with me. Later her boyfriend returned from the army, and they got married and left. 

We celebrated, as everyone around, the New Year Day, 7th November 14 and 1st May. We sometimes went to see Grandmother’s friend Raisa Abramоvna Font on these holidays.

During my last years in school I also attended the children’s art school in Tavricheskaya Street. I studied drawing. At school I had different friends, and Jews among them, too. There was one friend called Rena Razhanskaya, who now lives in America, and another friend, Allochka, Alla Petrovna Shraer, also residing in the USA now.

I had neither brothers nor sisters, I grew up as an only child in the family. Sometimes in summer I was sent to a pioneer camp, because it was not always possible to rent a summer cottage 15. I had been to pioneer camps when I was a small girl. Certainly I was sent from VTO [the All-Russia Theatrical Society] to the camp for actors’ children. One summer Mom taught me to swim.

I have absolutely unforgettable memories of March 1953. It was on 5th March when Stalin died. And this very day is my mom’s birthday! Just imagine, what kind of atmosphere we had in our house: Grandfather was dead, Mom divorced my stepfather; Mom, Grandmother and I in those large rooms waiting, how things would turn out. Only women, the three of us, no support, no protection from anywhere. First of all, Mom was expecting that she would be dismissed from the theater, that she would lose her job, her piece of bread, as a Jew. Thank God, it didn’t happen.

In my younger years I didn’t go to the synagogue, because, first of all, it was not safe, and secondly, I had no time for that, I spent all my spare time in the Kirovsky Theater. All the Jewish influence on me was exerted not only by my grandfather Iosif, but also by the family of our relative, Yakov Abramovich Tverskoy, who was the son of a provincial rabbi from Tver region, and who suffered because of it, because his father, the rabbi, was put in jail in 1922 or 1924, and when he wanted to protect his father and restore justice, they sent him to jail. That’s why Yakov Abramovich didn’t receive an education, but he strictly kept to Jewish traditions. He had some rare Jewish books, which I looked through at his home. He emigrated to Israel at the beginning of the 1960s, as soon as an opportunity presented itself. He died long ago.

He was not alien to arts, he showed me a very good edition, in French, I think, of Marc Chagall 16. Later, when we were on an excursion to the Russian Museum with our art school, I saw the originals by Chagall in store-rooms, the pictures that were not exposed to the general public. We, the students of the art school, were lucky to see the works of Chagall, Serebryakovа and other tremendous masterpieces. [Galina Serebryakovа: a relative of Lancere and Benoit, emigrated from Russia, lived in Paris, the author of numerous brilliant works of art, a pearl of the Russian fine arts.]

After leaving school I entered Mukhina Art School. First, the preparatory courses. Now this school is the Artistic and Industrial Academy named after Vera Ignatievna Mukhina. Before the revolution, it was Baron Stiglitz School. I was a student of the department ‘Interior and Equipment’ at the Textile Faculty there. I first entered the evening courses in 1962, and then switched over to the day-time studies. I graduated in 1968.

• Marriage and later life

I married Arkadiy Mikhailovich Natarevich in 1967. His father, Mikhail Davidovich Natarevich, was born in Vitebsk, the city, where Chagall was born, and my husband asked his mother all his life: ‘Mom, tell me, what is our relation to Chagall? And his mother would take a long time telling him what kind of kinship they were to Chagall. It’s not a fairy tale, it’s such a ‘distant’ Jewish kinship. His mother, Оlgа Аleksеevna Natarevich, knew what an extremely distant and complicated relationship they had with the famous Chagall.

My husband is an artist, a member of the Union of Artists, and he is dealing with stained-glass windows. In March/April 2001, there was an exhibition of four generations, in which artists starting from Mikhail Davidovich Natarevich and up to his grandsons took part. Arkadiy, certainly, took part, as did his two sisters, one of them an architect, the other – a graphic artist. Also there was a large exhibition in the Manezh.

My husband’s father Mikhail Davidovich Natarevich, an artist, was a Jew with religious feelings deep in his soul. But his inner religiosity was hard to be seen in the years when he had to join the Communist Party in order to pursue his career and feed his family. Mikhail Davidovich moved from Vitebsk to Moscow in the 1920s, entered the Arts College and worked in a theater as a props manager. In 1930 he moved to Leningrad and met his Russian wife Olga Alekseevna.  She failed to graduate from the Academy of Arts and later worked as an architect. They got married shortly after.

They lived very poorly in Leningrad, starved during the war, even when Mikhail Davidovich lectured at the Academy of Arts. The son of Olga Alekseevna and Mikhail Davidovich, my husband Arkadiy, was brought up in an artistic atmosphere. I heard about Arkadiy Natarevich, when I was still a student of the evening courses in the institute. And he was a day-course student. At first I asked my friend, Nina Solovei, ‘What kind of a person is he?’ She answered, ‘This Natarevich, he is very talented and paints very well already.’ And indeed, he graduated from that Higher Arts School at the Academy.

Once we were walking along Liteiny Avenue, heading to my house, and she pushed me suddenly with her elbow and said, ‘Here is Natarevich!’ And there he was, walking with his friend. And that’s where I saw him for the first time, and then we got acquainted at a party in the Academy of Applied Arts and even danced a little. He went to see us off. We noticed each other at once. He was ten months older than me, and as a student two years ahead of me, and studied in another department. Accordingly, he graduated before me. We got acquainted in 1962, and married in 1967.

Our son Iliya was born in 1971. But my child is ill; he’s got cerebral palsy. We now live together: I, my mom, my husband, my son, and our dog Chan.

Unfortunately, very many of our friends are now dispersed all over the world: in Israel, the USA, Germany and other countries. We have been abroad with my husband. For the first time we went abroad in 1986: we were in Hungary. We had a friend there and we visited Budapest, and we liked it a lot. It was not so easy for us to leave the country. My husband was let out as a member of the Union of Artists very easily. But as for me, enormous obstacles were put in my way by the OVIR [the Department of Visas and Registration], I get scared now when I recollect the procedure.

I haven’t managed to do interesting creative work in my life, my artistic interests failed to find expression. Unfortunately I live a very restricted life because of my family situation. Although my son is a grown-up man by now, my mom alone would have hardly managed to take care of him and basically it is I who keeps the house.

Despite my son’s condition, I was able to give him a high school education, he actually studied by himself, I just saw him off to school and back. It was a school in Zvenigorodskaya Street, a school for deaf persons, but with a normal program. That is, the program was a little bit stretched out in time, but otherwise it was a usual high-school program. So I went to school with him for about four years. I would take him by the hand, and as he was no longer a small boy, but a grown-up lad, it was rather hard for me physically. It was impossible to take him there in a wheelchair. It is generally difficult to roll a wheelchair in Leningrad. It is easy to roll a wheelchair in your courtyard, but otherwise… We usually took a trolley-bus near the Kazan Cathedral and reached the school somehow. Unfortunately he was not able to graduate from the Library College, because it appeared even more difficult, for me anyway.

• Glossary:

Valentina Abramovna Fidelman
St. Petersburg
Russia
Interviewer: Ulyana Balashova
Date of interview: February 2002

Valentina Abramovna Fidelman is a unique woman.

Tiny in stature and surprisingly feminine, possessing a high and sonorous voice,

she can lead people like a skilled orchestra conductor and her belief in honesty and decency combined with unusual energy allows her to fulfill the most noble ideas.

She looks at you with the wide-open eyes of a child and radiates warmth during all the time you talk to her.

Involuntarily you straighten your back, as you see her moving with a stick along the corridor, ahead of young and blossoming women.

• Family and childhood
• In evacuation
• Life after the war
• Glossary

• Family and childhood

My grandmother on my father’s side, Tamara Vladimirovna Vul, nee Balakhovskaya, lost her husband early, and brought up seven children – three sons and four daughters – all by herself. Each of them received an education. They not only finished school, but also received a vocational training, a specialty. She lived in the Caucasus, in Vladikavkaz [capital of North Ossetia, Russia] and was born somewhere in Ukraine in the 1880s. I don’t know precisely, somewhere near Kiev. I was brought to Vladikavkaz at a very young age and I thought that they always lived there. But, most likely, I was born in the small town of Smela in Cherkassky region, and my grandmother also came from that place. It was Kiev province earlier, but now it is Cherkassky region.

Grandmother was respected by everyone in town. She finished Jewish school, and then received some other education, I don’t remember exactly. She was religious. She always helped the poor, in general she was a wonderful person, and I loved her madly. I consulted Grandmother literally on all issues. She was very clever; her advice was always reasonable. Grandmother spoke Russian. She dressed according to her time and was always very fastidious about her appearance.

She was married only once, her husband suddenly died, and she never got married again, devoting herself to her children and grandchildren. She didn’t tell me anything about her own childhood, but mentioned that she was brought up in a very religious Jewish family, where all Jewish holidays and laws were observed. And she required that from us.

From Grandmother’s home, I definitely remember Pesach. She had some sort of a special sideboard, where she kept the dishes used only at the time of Pesach. There were not only plates, but also knives, and every kind of utensils, everything to do with meals. The holidays were celebrated by all the family; everybody came, and, naturally, children participated as well. They were sticking around, helped themselves to various delicious things, not quite aware of which holiday it was, although Grandmother used to explain to us that it was in honor of the Jews’ exodus from Egypt.

We also baked triangles for Purim and liked them very much, those with poppy-seed, we called them hamantashen – Haman’s ears. I only remember those triangles, and in the morning, under our pillows, all of us found money – gifts were in the form of money. I don’t remember other holidays. All manifestations of religious sentiment were persecuted in those times 1; we were warned. We lived, you could say, a double life. All that was done in our home, all these Jewish holidays, they couldn’t have been taken out into the street or to school.

The house was on the bank of the river Terek, from the windows you could even see Kazbek [a large mountain range in the Caucasus]. Grandmother’s house was one-storied, in Gorky Street, which was perpendicular to our street, we lived in Lenin Street. Grandmother had three rooms. One was for visitors, the second one – for children, and the third – for my adult aunts. In general, everyone lived together in that small one-storied house. Grandmother was very tidy and never hired anybody to help her around the house, just she and her children kept the household. She taught us tidiness very early. I remember she taught us from the age of eleven to maintain the cleanliness.

Granny was very sociable. She was on good terms with all the neighbors. And, to add a kind word about her: when Uncle Isaak married an Ossetian, Grandmother took her in her house, talked to her, taught her everything, and lived in perfect harmony with her. And all that in spite of the fact that it was a shame for the family that he married an Ossetian. That’s what kind of a person she was.

Her maiden name was Balakhovskayа. I don’t know when she got married. After her marriage she changed her surname to Vul. In the time of the Holocaust she lived in Vladikavkaz, which was not occupied by the Germans. She escaped the ordeal. She lived and died of the flu there in 1956. But up to the end of her life she had a clear mind, was clever and kind.

My maternal grandfather was from the family of Zaretsky, his full name was Zorakh Abramovich Zaretsky. People called him Zakhar Abramovich 2, or in the Jewish way - Zorakh Abramovich. He was born in 1870. The family was famous due to the fact that Great-great-grandfather was a ‘Tsar Nikolai’s soldier’ 3, and, because of that, his relatives could live in St. Petersburg 4. They lived at 88 Nevsky Avenue, their windows faced the street. All of Grandfather’s family lived there since 1929, and Grandfather Zorakh himself since 1927. He married my grandmother, whose photo I, unfortunately, was unable to find. As much as Grandfather was soft by nature, in the same degree Granny Faina was an imperious woman, and we, the children, didn’t like her.

Mom took us to visit Granddad in the 1930s. Mostly it was in spring, probably around Pesach, by the time of my birthday, that’s why I remember it. We enjoyed being there very much. Grandfather was a very respectable man. He was a rabbi. And in my childhood, when I came for a visit, I saw how he performed religious ceremonies. He sat down at a table, prayed, put on a striped tallit with tzitzit. Grandfather would pray, and if we misbehaved, he asked us to be quiet and listen to the prayer. We understood some Hebrew, but certainly, not all of it. And after that we were to kiss the tzitzit and say that we would be good and obedient children. Then Grandfather had breakfast and went to the synagogue, not every day, but quite frequently.

Also he gathered young people around himself – it was all forbidden then – and studied Jewish books with them. And he often told us about the Ten Commandments: don’t steal, don’t kill, be honest, and the like. He put on a solemn suit and a tie. He wore a kippah, and he had a hat with wide brims, like Hasids 5 have. When he was going to the synagogue, he put it on.

They lived in a communal apartment 6. Grandfather Zorakh was a sociable man. He had a huge room, probably around 50 square meters, the largest in the flat. Some musicians also lived in the apartment. I remember the violin was always somewhere around. Grandfather loved Jewish music and, among other things, spiritual music in general. With his neighbors he was always on good terms, Grandmother wasn’t so kind with people. They, too, had a violin [like Grandmother Tamara in Vladikavkaz], I remember that violin well, and it survived until now. They had silver spoons, a silver ladle with Zaretsky’s initials, and separately – the Pesach kosher utensils. Grandfather, certainly, didn’t eat anything ‘wrong,’ only the kosher food. He would go to the synagogue, there were special men called shochetim there, who would cut poultry according to special rules, he ate only the kosher food and taught us to do the same.

He must have loved me more than all the other kids. I can say that I loved him very much too and was behind him in everything. By origin he must have been from Belarus, because he moved to Leningrad from Belarus [in 1927]. He must have come from some place near Kalinkovichi, because it was there that he married my grandmother. Her surname was Gorelik. She was a perfect housewife, looked after the house very strictly. She had eight children, four sons and four daughters [Klara, Maryasya, Avraam, Konstantin, Tasya, Fima, Asya and the smallest boy died in early childhood]. But she was very severe, with a difficult character. I communicated very little with her. Only when we went to our dacha 7 in Belarus in the summer, in Shokinki, on the bank of the Berezina River, we had to be together and talk: we went to the woods, gathered mushrooms; there were wonderful woods in the area before the war.

Grandmother Faina died in 1940, she was buried at the Jewish cemetery in Kontorskaya Street in Leningrad [St. Petersburg]. Almost all my relatives: Grandmother, Grandfather, my sister, Mom, Daddy and Uncle Abrasha, all are buried in Kontorskaya Street, near the synagogue. For all of them they read the burial service in the synagogue. And the custom was to cut off a small piece of the nearest relatives’ clothes, daughter’s and son’s, for some reason.

On 31st August 1941, Grandfather Zorakh was sent to Orenburg [into evacuation]. It seems he lived a good life there [in 1938-1957 the city of Orenburg was called Chkalov]. And then, when he came back to Leningrad in 1945, he had a cerebral hemorrhage. When I arrived, he was paralyzed, and Aunt Maryasya looked after him. Granddad was also buried in Kontorskaya Street in 1946. There is a small monument there now – they weren’t rich people; not poor, but certainly not rich.

My mother, Klara Zakharovna, they also called her Chayusya in the Jewish way, was, like Granddad, a kind, good and sympathetic person. She was born in 1906 and died in 1987. She is buried beside my sister Tsilya. Mom studied, as she told me, in a Jewish school, there were only four grades there. Rather early, at 16 years of age, she was engaged to my father, so she probably studied at school until she turned 16. They spoke only Yiddish at home, and used Russian only when talking to children and neighbors. Both languages were spoken.

During World War I [1914-1918], Daddy stayed in their house in Belarus for some time [that is, being a soldier, was quartered in their house]. He was a medical assistant. Grandmother had given him an education. He finished a Medical Assistants School. He liked Mom very much, and they became engaged. They got acquainted in my mother’s house, where he stayed. They got married in the synagogue, already in St. Petersburg; Grandfather ordered them to come here and there was a real wedding ceremony. They received a marriage certificate in Hebrew or Yiddish, I don’t know exactly, in the synagogue. Daddy was born in 1898. She was 18, and he was 26. And then, because Grandmother lived in Vladikavkaz, they moved there after my birth.

In Vladikavkaz we had one half of a house, a one-storied building, all houses were basically one-storied there. Three good rooms: a nursery, a dining room and the bedroom for parents. The kitchen was shared with the neighbors. The neighbors were under supervision, because he was a former White Army 8 soldier and she was a teacher, so they were often visited by the NKVD 9. We had very good relations with our neighbors.

In the courtyard there was a front garden with trees and acacia. I remember it well. We, the children, used to climb and eat it, the white acacia – it was very tasty. There were other bushes and garden flowers. Mom loved gardening very much. We lived not without troubles, but I think we could make ends meet. My sister [Tsitsilia] was three years older than I was, she was born in 1924, and I – in 1927, and ten years later my brother Vladimir was born there, in Vladikavkaz [1937].

Daddy was an actor by nature; he acted in the national Ossetian Theater in Vladikavkaz. He was companionable and emotional, while Mom was silent, quiet. I, probably, took after my father. I always remember Father in a good mood, he was always affable to people, he had a very good voice; he sang and participated in Jewish performances. The theater was located in Stalin Avenue, in the center. And they staged various plays, Russian, Ossetian and Jewish. My recollections are obscure, I was a little girl then, but I attended plays with pleasure, I saw all those performances. Daddy knew several languages: Ossetian, Armenian, Georgian and naturally Yiddish. And in general he was a wonderful man. He also sang at home.

My parents basically led a secular life, traditions were only observed at Grandmother’s home. With my parents we used to celebrate the Soviet holidays. We had an Armenian family visiting us, we put up a huge table right in the courtyard, which was surrounded by a fence. Everyone who wished, sat down at that table, usually all the neighbors, Daddy sang, and it was always a lot of fun.

Daddy was transferred to Leningrad in 1939. He was a railway man, and from the North-Ossetia Railway he was transferred to the October Railway [the second longest after the Moscow railway and the first railway line in Russia], just before the war with the Finns [1939-1940] 11. We exchanged our apartment for a room in Leningrad in Razyezhaya Street. Later Daddy exchanged the room in Razyezhaya for an apartment in Nevsky Prospekt.

I became independent too early, and as my parents expected a boy, I played not as much with girls, as with boys, and Daddy encouraged that. We played right in the street, and they all obeyed me. We fought street against street. We had rich neighbors, and now I can’t believe that I could climb over roofs and steal apples from them and distribute them among poor kids. There were a lot of poor Ossetians, Russians, Jews, all sorts of nationalities. We had no concept of nationality; I didn’t know what I was. There was no anti-Semitism in the Caucasus, we were true internationalists, and there were both Armenians and Georgians in our courtyard. But in the house of Grandmother Tamara the situation was completely different. Grandma observed all traditions and accustomed us to Jewish life.

I studied in an ordinary school in the Caucasus up to the fifth grade, and when in 1939 we moved to Leningrad, I went to the fifth grade in Leningrad. My favorite subjects were natural sciences and literature. I was not so fond of mathematics. I was a good pupil, getting good and excellent marks. I possessed a good voice, and the teacher of singing, Antonina Kharitonovna, a very intelligent woman, made me sing solo. She advised me to enter some children cultural school. I sang in a chorus until the outbreak of war 11.

Almost all children in our courtyard were my friends. I always liked people as much as my father did, I never offended anybody, and people liked to be my friends. I remember, in the sixth grade, in 1941, I knew many boys, with whom I went out, in particular, opposite the cinema, I don’t know, what it is called now. There was a small garden there, where we met. [‘Pravda’ cinema was situated in Zagorodny Avenue in the center of St. Petersburg]. We were just friends, having normal human relations. I liked to dress well. Mom sewed well, and I liked to wear tight dresses, I was thin. I always wore printed cotton dresses.

• In evacuation

We survived until 1942, in the hungriest times 12, thanks to my Uncle Kostya. His family was transferred to Leningrad from the pre-Baltic area. He would bring us loafs of bread and other food. We survived and were evacuated. There was a fear that Leningrad would be surrendered, so the order was issued to take away all the children. Mom didn’t want to stay without her kids, and said, ‘Only if I go with them.’ And we, together with Mom, were evacuated to Sverdlovsk region, near Pyshminsky highway, I remember it well. I even remember the street where we lived in a barrack. It was the end of June 1942 – I was 14 years old, Mother – 36.

My father worked since we moved to Leningrad in 1939, at the Kirov factory [one of the biggest machine building and metallurgy enterprises of the former USSR] as a ‘voyenpred’ [military representative], not really in his field of specialization. They were making tanks and other military equipment there. And before this equipment got to the front, it was to pass the military quality control. And when the war began, he left for the irregular army near Luga [town in Leningrad region, from 1941-1945 a place of active military operations] and fought there. Many people were encircled there, but he, thank God, stayed alive by a miracle.

In Sverdlovsk [today Ekaterinburg] I finished the Medical Assistants School, I entered it in 1943, and graduated in 1945. And for Tsilya, Mom rented a room, and she lived independently and was a student of the Pedagogical Institute in Sverdlovsk. She was brought up an honest and respectable person and was very clever. She received only excellent marks. After graduation from the institute she was a teacher, taught literature and the Russian language, and when they returned from evacuation in 1946, she was a teacher in Koltushy [a small town East of Leningrad]. It was a time of starvation and some teachers used to steal from the children, and she struggled against it, put up a fight. She had a heart attack and died in 1950, very young.

My brother, Vladimir Abramovich Vul, was born in 1937 in Vladikavkaz. My brother is alive, but he is seriously ill. He lost his first son. The boy left for school once, in his tenth grade, and didn’t return. He was tripped up, fell down and had his abdominal aorta ruptured. They couldn’t rescue him, and the boy died. My brother had a heart attack. And recently he endured a very serious oncological operation of the intestines. He is sick, but both he and I have a very strong will. We probably inherited it from our father. He is an invalid of the second class, but he still teaches in a technical institute, and he has a doctor’s degree 13.
His son, Vitaly, born in 1980, is a student at the Physics and Mathematics Faculty of the St. Petersburg State University.

We didn’t return from evacuation all at once. In Leningrad there was an official by the name of Popkov [chairman of the Leningrad City Council of People’s Deputies, subjected to repressions in 1952]. I wrote a letter to him: ‘I implore you, I want to restore my city. Send me a summons, please!’ [Summons – a document authorizing a person to enter the post-blockade Leningrad] And in 1945 I received the summons and arrived in Leningrad. In May I turned 18, and in September I arrived, and got a job as a medical assistant in the factory named after Plekhanov. After work we used to clean and restore the city all together.

There was no information from Daddy. When I arrived in 1945, I learned that he was wounded. He continued to work at the factory, and only later he worked as a medical assistant. In 1946 we met. He accidentally found out, that I arrived in Leningrad, when he visited Aunt Maryasya, who lived at 80 Nevsky Avenue. From her he learned that I was in Leningrad. Her Russian name was Marusya, but really she was Maryasya Zakharovna. She was the second sister after Mom, born in 1907.

When I arrived, I lived about half a year with her. She didn’t work, her husband had just come back from the war. They had a son, but I wasn’t especially close with him. They lived quite well financially. Aunt Maryasya helped all poor Jews, there was a whole concourse of Jews in their home. For some reason everybody knew her and she helped everyone out financially, fed them dinners. In 1946 all our family arrived from evacuation, that is, my sister, brother and Mom, and they also were summoned to Leningrad.

Uncle Kostya also had his family back, they, too, had been evacuated. They went through all the basic hardships of the war in Leningrad, but as there was the order to take away all children, they were evacuated. They were in Siberia, and all the family returned, and they continued to live in Leningrad. After the war he worked in a grocery warehouse, as he had no education, he was just a sailor. We called him this way too – Kostya, the seaman. He was very cheerful and fanciful. He served in the merchant fleet, and then in the coast defense of Leningrad. But his regular occupation was sailor in merchant marine; he traveled everywhere you could think of.

His wife Pasha, and their children Valya and Felix Zaretsky, who inherited Grandfather’s surname, left for Germany. I maintain relations with them, when they come visit, not often though. Felix has a talented son, Daniel Zaretsky, he is frequently spoken about, and he is a well-known pianist. But he didn’t leave for Germany, he travels all over the world, gives concerts. He’s still very young, not older than 25. I went to listen to his concert once in the Philharmonic Society. Of course, he performed tremendously, perfectly.

Asya and Tasya were my Mom’s sisters. Asya was the youngest, and Tasya was born after Maryasya. They all bear the name Zaretsky, they are Grandfather’s daughters. They were four: Asya, Tasya, Maryasya and my mother. Asya worked as a librarian in the Palace of Arts in Nevsky Avenue, then [in the 1950s] referred to as the House of Arts. There I met Simonov [a Soviet actor, people’s actor of the USSR], and many other prominent actors, who came to see her. They all respected her. She knew the English language, was very gifted. Her daughter lived here. In honor of my grandmother she was named Inna Zaretsky.

So Aunt Asya and Aunt Maryasya were librarians, and Tasya worked as a booking office cashier at the Moscow railway station. There she got acquainted with her Russian husband. Her father ‘crossed her out of the list’ [disowned her] after she married a Russian.

Uncle Ruvim, my father’s brother, came to visit Grandmother Tamara in Vladikavkaz; he lived in Leningrad. My uncle received a military education, was at the front, and when he arrived on leave in Leningrad he was killed at the railway station. It was in 1942. A bomb exploded there. I think it was at the Moscow railway station, but I can’t say for sure. That’s how he died. He was a military, wore those strips, there were no shoulder straps then. He was a senior lieutenant.

All my relatives on the side of Grandmother Faina, my Leningrad grandmother, the wife of Grandfather Zorakh, died during the blockade and are buried in Piskarevsky cemetery. [Piskarevsky cemetery: A memorial cemetery, the biggest place of mass burial of Leningrad citizens who died of starvation and were killed during the blockade of Leningrad, 1941-1944, and soldiers of the Leningrad front who perished in World War II. Located in the north-east of the city near Piskarevka railway station, thus the name.]

Out of them I remember a small elderly lady, called Feiga. She was very tender and kind, of a very small height, and that’s why I called her ‘the small grandmother.’ We met when I came to Leningrad [in the 1930s]. And then, later, we didn’t communicate any more. I was about seven years old then. They lived at 16 Zagorodny Avenue, near the post-office. When Aunt Maryasya was alive, she knew their grave, and she had shown it to me. And only this year I skipped going to Piskarevka, because of my leg, otherwise I go there every year.

Pyotr Mikhailovich Balakhovsky is the son of Grandmother Tamara’s brother. He is a war veteran, a very courageous and kind man. When we had hard times after my sister died, and we were suffering a lot, he tried his best to help. A very open-hearted person. He was at the front, and his family was here and then they were evacuated. His wife was a rather severe woman and didn’t like her relatives, so we didn’t communicate with her. They lived in Leningrad, in the Kirovsky district. They had a daughter. But I don’t know anything about their history. We loved Pyotr Mikhailovich, he often came to visit us, but always alone, already after the war. He had the rank of major. He died of brain hemorrhage.

Uncle Fima’s [one of Grandfather Zaretsky’s sons] first wife, Lyuba, was a dentist. In 1941 she gave birth to a girl, and Mom wrote to her: ‘Lyubochka, please come, I’ll help you!’ And she went right when the war began in 1941. And she was executed in Babi Yar 14 together with her baby; they were buried alive. Such a horrible destiny.

Uncle Fima even went to see Stalin after that. He then worked at the Kirov factory, on Pyshminsky highway, where they were producing ‘Katyushas’ [the commonly accepted name for a very powerful rocket offensive system developed in the years of Great Patriotic War in the Soviet Union]. He went to Moscow from Sverdlovsk [Kirov factory and other Soviet plants were evacuated to Central and Eastern Russia during the war], to see Stalin and told him, ‘I want to be at the front, to avenge my wife and child.’ Stalin answered, ‘No, you will work on Katyusha!’ And later, after he returned to Leningrad, he went to revive the collective farms 15. He was married for the second time then. So he left somewhere, lost what was left of his health, and died in 1953 of brain hemorrhage.

Lyudmila Efimovna [Uncle Fima’s daughter from his second marriage], and her sons, Zhenechka and Edik, already adults, are now in Australia, they have their own house in Melbourne. The sons, certainly, don’t know Russian: they speak only English. She married a Jew, but a lazy one, who didn’t want to work, and she had to support her family all by herself in Australia. She left in 1970. Her aunt was there by then – her mother’s sister. Nobody was allowed to leave, only if one had close relatives there. But her aunt was there, so they were permitted to emigrate. And Lyudmila’s brother, Zorik, named in honor of Grandfather Zorakh Zaretsky, is married to a Russian. They have left for Germany. He is not writing us, I don’t know anything about them.

• Life after the war

After the war we lived at 74 Nevsky Avenue, on the fourth floor, opposite the ‘Titan’ cinema, our windows were facing it. [movie theater focusing on historical films, a part of the entertainment company ‘Тitan.’ The building was bought by merchant K. P. Palkin in 1871, rebuilt and extended, and accommodated a restaurant. In the same building from 1873 the printing house of A. I. Granshel was located, publishing, among others, ‘The Civilian’ magazine, edited by F. M. Dostoevsky] There I spent my student years. We all went for walks along the Nevsky Avenue.

I worked at a factory for about one year. There were very good people there, and one engineer said, ‘Valya, you are so gifted, you should go to university.’ I answered him, ‘It will be very difficult, because the war has just ended, it’s 1947, lots of young people are eager to enter university.’ I passed all entrance exams with excellent marks, however strange it may seem, and entered the Pediatric Institute, which I graduated from with specialization as a pediatrician. Because I followed in my father’s footsteps…

At the preparatory courses in my institute in 1947 I got acquainted with my very good friend Maya Gross. I had an open dress, almost all my back open, and she wrote on my back (we were not allowed to talk at lectures): ‘What’s your name?’ Someone asked me, ‘Do you know, what is written on your back?’ I said, ‘No, I don’t.’ – ‘That girl asks, what is your name, she likes you so much.’ That’s how our friendship began. Maya was very beautiful. She had dark blue eyes, black curly hair, she was slim and tall.

Now Maya is in Germany, in Cologne, living somewhere in the suburbs, with a park nearby and a lake, she writes that she is going for walks there. She has found some Jewish friends. There is a synagogue there, which she visits. She writes about it in her letters. She left in 1999. I personally don’t want to go, after so many Jews died in the war, I consider it a crime, and I keep telling so to all my relatives, my cousins [Valentin and Felix Zaretsky], who are in Germany. I maintain that it is a crime against our nation to live in Germany. In spite of all the difficulties we encounter here… I frequently receive letters from Maya, I am going to answer her again closer to 8th March [International Women’s Day] to congratulate her. She is a wonderful person, from a good Jewish family.

In 1947 I was visiting my grandmother [Tamara] in the Caucasus. Once, when I had just come from a walk, I saw a boy – a Greek boy – who I met on the train. He declared his love to me, and I said, ‘All right, let’s go to the Terek, and if you swim across the Terek in the evening, then I’ll believe that you are really in love with me.’ That’s what kind of girl I was. He swam across the Terek, I was very impressed, but when I came home to Grandmother’s house I stopped in the doorway. There was my mom sitting there in the company of a young man, very handsome, blue-eyed, blond, very attractive, with a high forehead. I was stuck there in the doorway and fell in love with him literally from the first glance.

We dated for one year. His mother wanted us to get married. And he was a student of the Aviation Institute, and came to the Caucasus to have a rest at his mom’s home. His mother, whose name was Bratislava, knew my grandmother very well. Bratislava was a dressmaker and sewed for them. And that was how we met. We had an ordinary secular wedding. He was born in Donbass, but his family moved to another place when he was just a small boy. He suffered from famine in childhood 16, it was in 1933, and there was something wrong with food supplies there. During the war they left for Frunze [today Bishkek in Kyrgyzstan]. At the age of 16 he finished the ninth and tenth grades of school as an external student and went to another town to enter an institute.

We got married in 1948. We had no place to live, our room on Nevsky Avenue was very small, and we rented apartments for almost ten years. Our family life was very difficult. We got married not having any accommodation, we didn’t even have a room, but we loved each other. He was born in 1927 like me, only he was born in January and I in May. He was studying at the Aviation Institute, he was a very capable, I would even say, a talented boy.

Because he was a very respectable and honest person, he was expelled from the fourth year of the institute. He voted against the director. The director was an awful man, he didn’t understand the students, there was a voting, and when he voted ‘against,’ he was ‘dismissed from the institute for ideological degeneration.’ Those were difficult years. Then he entered the correspondence department of the Technological Institute and later graduated from the Technological Institute. He worked and studied at the same time. He had a good job, he worked as an engineer although he had no diploma at first, but he was very talented.

He worked in Pavlov Street, where there was a secret defense factory, exactly in his field of expertise – operating airplanes and ships. And, indeed, he could pursue a good professional career. At the age of 26, he was already the chief of laboratory. He developed new planes, and his aircraft never had been in wrecks or catastrophes. He was always away on business trips, but this could have been beneficial for our life. ‘Separation is the same for love, as wind is for fire, it blows out small love, but it heats up the big one!’ and that’s exactly the way it was with our love – he came from business trips, and our life began anew.

Only when our daughter turned ten, and our marriage was twelve years old, did we receive a room. Later he worked in a huge institute near Smolny [the historically significant architectural complex, accommodating the St. Petersburg Administration]. It was also a secret research institution, something to do with radio broadcasting. When the director told him, ‘Fidelman, you are allotted an apartment,’ he answered, ‘No, not everyone in my laboratory has apartments, a room will be enough for me.’ And we were happy, that we received a room in Moscow Avenue.

He felt unwell when he flew on his last assignment in 1990. The guys from the town of Monino near Moscow who were testing the new equipment didn’t want to fly, they told him, ‘We are not going without you.’ I dissuaded him, but he is a man of action, like me. He said, ‘You wouldn’t have refused, would you? I can’t refuse, either.’ And they departed. He went to work there and felt very sick. He had an acute heart attack with heavy consequences. To put it briefly, in 1993 he still helped a little bit, worked with his guys, but was at once assigned to the second disability group, and allotted an invalidity pension. Being retired, he decided to study Hebrew at home, using only textbooks. Until now Abram Solomonovich can read Hebrew with the help of a dictionary.

Our daughter was born in 1950. Her name is Elena Abramovna Fidelman. She took entrance exams at several universities at once, the Institute of Krupskaya and the Theater Institute. It was very difficult to enter, only those who had profitable connections or a lot of money had no problem with that. But, eventually, she passed the examinations and was admitted to the theater faculty in Mokhovaya Street [famous street in the center of St. Petersburg]. Then Elena worked in a theater museum, and later she found a job in a travel agency as a guide. She liked that work very much, she constantly improved her knowledge, and now it’s 20 years that she’s been working as a guide.

Of course, it’s hard work, because she works for the owners, not independently. She carries out excursions to Pavlоvsk, Pushkin and Petrodvorets [towns in Leningrad region, famous for their parks and palaces] and doesn’t receive so much money. But she does not think that money is the main thing, in our family spiritual life has always been the focus: to read more, to learn more, to see more. So she works with her heart. Besides, she works for SOBES [the municipal department of social security]: she helps elderly ladies, brings them meals and so on. They pay her with their love.

Elena was married, but they got divorced, and now we live together. Now we live in the area of Courage Square [The square is named in honor of defenders of the blockaded Leningrad], in Shatelen Street, opposite the Television Institute.

In 1954 I was assigned 17 the post of pediatrician doctor at the hospital of Bakhchisarai district of the Crimea [today Ukraine]. After graduation from the institute I worked there [1954-1955]. One nurse was a very unprincipled and careless worker there. Instead of doing normal inoculations, for example against diphtheria, she used half a doze. I caught her doing that. She was fired.

After that I worked as a pediatrician in Petrоslavyanskaya Hospital [1955-1962], and not only as a pediatrician, I carried out various duties. Once, I even had to stop a train: the state farm, in which I worked, was far from the railway, about 1.5 kilometers and you had to go on foot, and this girl had an acute appendicitis. I was called on the phone and asked, ‘Valentina Abramovna, please come!’ so I quickly jumped into a horse-cart and went to the patient. And in 1962 I was directed to improvement courses on children psychiatry in Kolpino [today a district of St. Petersburg], and later, from 1963, I started working with the Kolpino hospital.

I retired rather early, at 57 years of age. The reason for that is the following. I was very demanding towards myself. While at work, I frequently communicated with the Bekhterev Institute, participated in all conferences, subscribed to numerous magazines, newspapers, there was a magazine called ‘Psychiatry and Neurology,’ for instance. In general, I preferred to be in the center of all events to provide the best possible help to my patients. While I could do all these things, I worked.

But at 57 I felt, that I wasn’t fit enough any more, that I should better quit and yield to the younger ones. The chief doctor was very surprised to hear that and didn’t believe that I was leaving the job. And I told him, ‘All right, I’m no longer the doctor who could handle anything.’ I conceded the position to a young, talented girl, Svetlana by name. When I treated her like a little girl, she used to repeat, ‘Valentina Abramovna, I will surely be a doctor like you!’ And then I met her, she also finished the Pediatric Institute and I literally enticed her to psychiatry. I told her, ‘You are sincere and kind. And in psychiatry that is exactly what you need, compassion to the diseased children and their parents.’ And now she is the head doctor in Kolpino district, where I worked, a perfect doctor.

In 1959 I was elected a deputy of the district council. As a deputy I did everything I could. People remember me until now, and I am happy. I visit the Kolpino district with an open heart and I can look everyone in the eyes. In those years we heard nothing of bribes, it seemed awful to us. We were educated differently in the Pediatric Institute. We worked conscientiously, honestly, not like deputies work now. When I was a deputy, I was the first to organize psychiatric service for children in Kolpino district. There wasn’t anything like that there before.

Now I am a volunteer of the Jewish Charitable Center ‘Hesed Avraham’ 18, giving out parcels in the department of humanitarian aid. Very frequently I attend lectures on the history of the Jewish people in Hesed. But I don’t go to the synagogue; I’m satisfied with the secular communication in Hesed. My God is in my soul.

• Glossary:

Életrajz

Az apai nagyszüleimről semmit sem tudok, nem ismertem őket. Az anyai nagyanyám, Cili nagymama [Tulajdonképpen dédmamáról van szó. – A szerk.], Rosenthal Cecília olyan nagyasszony típus volt. Nagyon szép asszony volt még 92 éves korában is. Gyönyörű kék szeme és ősz, fehér haja, és olyan meleg keze volt, amikor megfogta az ember, és hiúságból három évet letagadott. Mert a halála után derült ki, hogy nem 90, hanem 92 éves volt. Ő volt a családnak a központja, humora is volt.

A dédmama testvére volt a Fáni néni Pápán, aki tanítónő volt [Fáni néni feltehetően nem a testvére volt a dédmamának, hanem a sógornője, a dédmama egyik fiútestvérének a felesége. Vagy a férje magyarosított Rosenthalról Rózsára, vagy majd később Miklós fiuk. – A szerk.]. Zsidó tanítónő volt. Két fia volt, név szerint Géza és Miklós. A Géza valamiért öngyilkos lett, nem tudok többet róla, a Miklós viszont egy tehetséges valaki volt, ezt odaadták könyvkötőnek. Na most, ő nyilván tanulni akart és tanult is, úgyhogy annyit tudok róla, hogy sokáig minden nyáron Sopronban töltötte el a vakációt nagymamáéknál. Azt mondta a nagyapámnak, hogy leteszem a doktorátust. Nagyapám azt mondta neki, ha te leteszed a doktorátust, akkor én leteszem a fejemet. Amikor az első doktorátust letette, azt mondta, „Ferenc bácsi, jövök a fejiért”. S a második doktorátusnál pedig „Ferenc bácsi, jövök a másik fejiért”.

A Cili mama férje a Vogel Benő volt. Nagyon szegények voltak, neológok. Az úgynevezett lengyel zsidókat, azokat a fineket [Finek: az észak-kelet magyarországi jiddis ajkú ortodox magyar zsidókat hívták így, némi lenézéssel, az asszimiláltabb magyar anyanyelvű zsidók, mert a jiddis -ból, -ből (fun) szót ők ’fin’-nek ejtették. – A szerk.], tincseseket nagyon nem szerettük. Az egész családban nem volt ilyen. 14 gyerekük lett, abból kilenc föl is nevelődött. A kilencből kettő fiú, az egyik a Jenő bácsi, Fodor Jenő – magyarosított –, a másik pedig egy elfuserált gyerek volt, nem egészen normális, bár volt zsenialitása a mechanikai dolgokban. Ő Medgyesegyházán élt. Motorkerékpárja volt, ami akkor egy nagy dolog volt, meg mozielőadásokat tartott.

Nehéz volna megmondani, hogy mit dolgozott a dédapám, mert hol itt dolgozott, hol ott. Például az én nagymamám Mezőkovácsházán [Nagyközség volt Csanád vm.-ben. – A szerk.] született, mert olyan szegények voltak, hogy mindig más faluba költöztek, hátha ott jobban meg tudnak élni. A végén aztán, mikor már én éltem és növekedtem, akkor őnekik volt egy házuk meg egy boltjuk, később kocsmájuk is Medgyesegyházán [Medgyesegyháza Arad vm.-ben (Trianon után: Csanád, Arad és Torontál vm.) lévő nagyközség, 1910-ben 3600, 1920-ban 5500 főnyi szlovák és magyar anyanyelvű lakossal. – A szerk.]. Tehát a legidősebb gyerekük Etelka volt, az tanító lett. Azt tudom, hogy ő idegosztályon végezte Gyulán. Egy jópofa néni lehetett, én nagyon halványan emlékszem rá, talán nem is emlékszem, csak fényképekről. Akkor volt a Rózsi, Makón éltek, a férje fuvaros volt. A férje egyszer olyat írt a levélben, hogy mi itt nagyon szép harmóniumban élünk a feleségemmel. Aztán jött az Irma. Irma Medgyesegyházán élt a Guttman sógor bácsival, akiknek természetesen üzletük volt. És aztán kocsmájuk is volt a dédszülők mellett. A lányukat Teréznek hívták, gyönyörű szép nő, én szerelmes is voltam bele. Volt a Vogel Andor, aki magyarosított Vágó Andrásra. [Végül is, úgy tűnik, a Vogel dédszülőknek nem két, hanem három fiuk nőtt föl: Jenő, a későbbi Fodor Jenő, Andor, a későbbi Vágó András és egy harmadik, akinek a nevét nem tudjuk. -- A szerk.] Aztán volt a Mariska, akinek mind a két fia vérzékeny volt, és el is pusztultak. A deportálás során halhattak meg. Juliska volt a legfiatalabb Vogel lány, aki annyival fiatalabb volt a nagymamánál, hogy a nagymama pelenkázta őt.

Rosenthal Ferenc, az anyai nagyapám, testvére volt Cecíliának, a dédmamámnak, és az az elég csúnya dolog történt, hogy feleségül vette az unokahúgát, a dédmamám lányát, aki egy nagyon szép lány volt. De hát ő már kész tanító volt, amikor megtetszett neki a 17 éves kislány, a Janka, és szegényt hozzáadták a tanítóhoz. (Én már nem ismertem, mert ő 1849-ben született, és olyan okos volt, hogy 1913-ban meg is halt.) A nagyszüleimnek 1893-ban volt az esküvőjük Sopronban [Sopron vm. székhelye; itt voltak a vármegye hivatalai és intézményei (járási, kir. törvényszék és ügyészség, járásbíróság, kir. közjegyzőség, pénzügyigazgatóság és pénzügyi bíróság, kir. tanfelügyelőség, ker. iparfelügyelőség, posta- és távíró-igazgatóság, államépítészeti hivatal, ügyvédi kamara, kereskedelmi és iparkamara, csendőrszárny- és szakaszparancsnokság székhelye; adóhivatal (állampénztár), fővámhivatal, sóhivatal, m. kir. erdőgondnokság, pénzügyőrbiztosi állomás stb.) Iskoláinak száma az 1920-as években 51. Lakóinak száma gyorsan emelkedik: 1850-ben 16 700 lakosa volt, 1890-ben 29 500 fő. – A szerk.], ott is éltek. Egyetlenegy gyerekük lett, édesanyám. Huszonöt év volt köztük. És a nagymama ki akart ugrani az ablakon a nászéjszakán. Szerencsétlen dolog volt. A nagypapára, a Rosenthal Ferencre jellemző, hogy a neológ iskolában – mert Sopronban volt neológ, meg ortodox is – szitokszónak számított az, hogy héder [Sopronban 1857-ben alapították meg a hitközséget, mely az izraelita hitfelekezet képviselőinek az  emancipációt (1867) követő 1868. évi kongresszusa után két hitközségre (status quo ante és ortodox – 1873-ban vált ki a hitközségből) szakadt. A status quo hitközség lélekszáma az 1920-as években 1500 fő (kb. 250 család) körül volt. Temploma 1876-ban készült el, 1884-ben pedig iskolát avattak, ahol 1893-ban bevezették a magyar nyelvoktatást is. Volt Hevra Kadisája és több társasági és jótékonysági egyesülete. Az ortodox hitközség (mely 48 taggal alakult) az 1920-as években kb. 1100 lelket (225 család) számlált. Talmud Tóráját 1874-ben alapították. – A szerk.]. Mert valamiféle tanfelügyelő jött, vagy az iskolaigazgató mondta, hogy „ez nem egy iskola, ez egy héder”. Tehát egy szitokszó volt. A nagyapám meg azt mondta neki, hogy „igen, héder lesz mindegyikből, ami ilyen iskolavezetővel működik”.

A nagypapa árva volt, és úgy lett tanító, hogy az egyik évben elvállalt valami korrepetálást – nemcsak esetenként, hanem családhoz rendszeresen járt –, és a másik évben járt az iskolába. Nagyon szegények lehettek gyerekkorában, mert a bátyja nevelte, és ő fiatal gyerek lévén, hát mindenfélét kellett volna egyen, de általában csak kenyér volt. Megkérte a bátyját, hogy adjál nekem valamit enni. Akarsz lekváros kenyeret? Nem akarok kenyeret, adjál nekem valamit. Mert nyilván kívánt volna vagy húst, vagy gyümölcsöt, nem tudom, adjál nekem valamit. Akarsz zsíros kenyeret? Nem kell kenyér, adjál nekem valamit. Nem kapott semmit. Huszonnégy éves volt, mikor a tanítói oklevelet megkapta. Na most a nép általában lámpásnak nevezte a tanítóját. Lámpásnak nevezték őt is, és olyasmiket mesélt a nagymamának, hogy valami bársonyruhás úri zsidó ifjú azt mondta állítólag a nagyapámnak, hogy én járok bársonyruhában, te jársz rongyos ruhában, mégis te vagy a lámpás [1894-ben jelent meg Gárdonyi Géza „A lámpás” című kisregénye. Ennek néptanító hőse hasonlította a tanítót a lámpáshoz: „A tanító olyan lámpás, mely minél inkább világít másoknak, annál inkább fogyasztja önmagát.” – A szerk.]. Hát ő abszolút a Monarchia szellemében élt. Az édesanyám mesélte, hogy amikor egyszer Sopronon átutazott a Ferenc József, őt úgy a tömegből fölmutatták – három-négy éves lehetett –, és kiabált, hogy király bácsi, király bácsi. Állítólag Ferenc József vissza is integetett neki, de hát ez nem biztos.

A nagyapám a soproni színházról színikritikákat is írt, én még láttam is egy-kettőt. És ha valamelyik színdarabban meg lehetett látni a primadonna bokáját, azt a színdarabot ő vagy harmincszor látta. Úgyhogy nem lehetett buta ember, az biztos. Anyagilag nagyon jó helyzetben voltak, volt egy szép házuk, és az egy szem lányuknak

mindent meg tudtak adni.

Anyám, Rosenthal Júlia elvégezte a felső[bb] lányiskolát [lásd: leányiskolák] Sopronban. Aztán beíratták a kereskedelmibe, ami egy éves volt [lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok]. Az édesanyám a környezeti központnak volt a tisztviselőnője, a néném pedig, mikor apám nem jött vissza a háborúból, akkor hozzánk költözött és többnyire ő nevelt.

Sándor Vilmosnak hívták a papámat, azelőtt Spielman volt, még legényéletében magyarosított. A munkája miatt, hiszen ő a Békés megyei takaréknak a vésztői fiókjában dolgozott. Érettségizett ember volt [Föltehetően kereskedelmi iskolában érettségizett. Lásd: kereskedelmi iskolák]. Anyámmal úgy ismerkedtek meg – ez 1910-ben vagy 1911-ben lehetett –, hogy együtt utazott nagymamám az anyámmal és apám melléjük ült. Úgyhogy ott a vonaton kötötték meg elvileg a házasságot, templomban 1912-ben házasodtak össze [lásd: házasság, esküvői szertartás], Sopronban. Az esküvő után azonnal vitte anyámat magával Vésztőre [Vésztő – Békés vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 8900 főnyi lakossal. – A szerk.], és ott egy családi házuk volt, egy szolgálati lakás. Az biztos, hogy volt adóssága is, amit aztán a hozományból fizettek ki. Legényéletet élt, és ott mulattak. Ivott is nyilván.

Vésztőn elég sok zsidó volt, az apámnak is öt testvére volt, akik mind Vésztőn éltek. Név szerint volt a Bari, a Miksa, a Józsi, még egy, akinek most nem emlékszem a nevére, és a Vilmos, tehát az apám. A legtöbbnek üzlete volt. A Miksa bácsinak szatócsboltja. Miután mi felköltöztünk Pestre, náluk voltam mindig vakáción. Ők nagyon vallásosak voltak, kóser háztartással. Ugye frászt kapta volna a Giza néni, hogyha megtudja, hogy szemben a Török Bálintéknál zsíros kenyeret is kaptam.

Az első világháborúban az apám Vésztőről bevonult, aztán hazajött, otthon volt, és még látott engem néhány hetes koromban. Én nem emlékszem rá, csak annyit tudok, hogy amikor otthon volt, a frontélményekkel együtt, csak annyit mondott: nem szabad többet nevetni. Apámat az orosz frontra vitték. És én még láttam azt a tábori lapot, amin az apám azt írta haza, anyámnak hogy ne sírjon, fiam, mert meg kell a hazát védeni az ellenségtől. Szerencsétlen nem tudhatta, hogy a hadiözvegy édesanyám a halálmenetben [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba] 1944-ben épp ennek a hazának kiszolgáltatott áldozata lesz. Akkor ő a hazát védte. Meg kell a hazát védeni az ellenségtől.

Volt egy nővérem, Sári, aki 1913-ban született. Tizenegy hónap volt, majdnem napra egy év volt köztünk. Sári a Váci utcai gimnáziumba járt, ott is érettségizett. Aztán fűzőkészítő tanfolyamon tanult. Ezelőtt gépírónő volt, és ő is keresett, és akkor költöztünk a Légrády Károly utcába, ahol akkor egy szoba-hallos cselédszobás nagyon szép kis lakásunk volt.

Sári megházasodott. Reisenfeld Lacinak hívták az első sógoromat, aki meghalt a munkaszolgálat alatt 1944-ben. 1902-es születésű volt, a Goldbergernél volt tisztviselő. Amikor a Sári megtudta, hogy meghalt, ki akart ugrani az ablakon. Aztán még 1944-ben újra megházasodott a Földessy Lacival, aki nem volt zsidó, nem bírta volna elviselni, ha még egyszer megölik a férjét. [1941-től zsidónak minősülő magyar állampolgár nem házasodhatott össze nem zsidónak minősülővel. Szexuális kapcsolatuk törvény szerint lehetett, de csak akkor, ha a férfi volt a keresztény, és a nő volt a zsidó. Fordítva nem. Lehet tehát, hogy összeköltöztek – bár ez a kor erkölcsei szerint elég merész lépés volt – , de akkor biztosan nem házasodhattak össze. – A szerk.]  Tőle született egy lánya, Marika, és aztán az egész család kiment Hollandiába 1957-ben [lásd: Kivándorlás, disszidálás II. (1956–1989) között]. Azért engedték el őket – mert akkor egyébként már nem lehetett elmenni [Azaz: nem lehetett“illegálisan” átlépni a határt, vagyis disszidálni. – A szerk.] –, mert leadták a lakásukat valamelyik belügyminiszteri pofának, és akkor szemet hunytak felettük. [Alighanem kivándorló útlevéllel mentek el. – A szerk.]

1916-ban költöztünk fel Pestre Vésztőről, az egész család, anyám, nagyanyám, nővérem meg én. A Mária Valéria utcában laktunk. Egy nagyon rendes ember szerzett a Pénzintézeti Központban [a Magyarország területén működő pénzintézetek, valamint az állam pénz- és hitelügyi érdekeinek ápolására szolgáló intézet. 1916-ban alakult meg mint szövetkezet, majd 1920-ban újjászervezték. Hatáskörébe tartozott a pénzintézetek üzletvitelének és ügykezelésének felülvizsgálata, a hitelélet egységes elveinek megállapítása, hitelnyújtás a tagoknak, állami hitelműveletek végrehajtása, az állami osztálysorsjáték rendezése stb. Tagjai részvénytársasági alapon működő pénzintézetek lehettek, községi takarékok, bankszerű ügyletekkel foglalkozó szövetkezetek, alapítványi pénztárak, továbbá az államkincstár. Havonta jelentést adott ki az ország gazdasági helyzetéről. – A szerk.] anyukának jó állást, és egészen az utolsó pillanatig, amíg még lehetett a zsidótörvények miatt [lásd: zsidótörvények Magyarországon], eljárt dolgozni. Nem volt rossz fizetése, hiszen a Pénzintézeti Központ a második legexkluzívabb bankja volt az országnak. Mindig mondta, hogy „azért tudtam én nem nyomorban felnevelni a két árvámat”. Nekünk a nagymama volt az anyuka. Együtt laktunk és a Jankának (nagymama) elég szép nyugdíja volt a nagyapám után. Óriási családunk volt, Soprontól egész Békéscsabáig. Mi egyedül voltunk Pesten, úgyhogy mindenki nálunk szállt meg, aki vidékről Pestre jött.

A házban, ahol laktunk, volt első lépcső meg második lépcső (ezt általában cselédlépcsőnek nevezték). Nekünk a második lépcsőn kellett járnunk, de azért a harmadik emeleten egy nagyon szép levegős és napfényes lakásban laktunk. A WC a folyosó végén volt. Volt egy ideig cselédünk, aztán pedig bejárónőnk. Az első cseléd – Rózának hívták – velünk együtt jött fel Vésztőről 1916-ban. Aztán később, amikor Vésztőn nyaraltam, meglátogattam, a falu szélén élt rettentő szegénységben, előttem van a gyereke, akit ott kipakolt mint egy kis csomagot, tüdőbajos volt. Nálunk mindig családtag volt a cseléd.

Az anyunak volt egy kollégája, a Sziklai bácsi. Ez egy magyarosított név, Spisáknak hívták eredetileg. Nekem egy óriási dolog volt, mert ő volt az egyetlen férfi mintám. Ő is szeretett engem. Aztán amikor meghalt anyuka, akkor én se tudtam vele semmit sem kezdeni.

A gimnáziumot egy ceglédi hadiárvaotthonban kezdtem. Nekem eltört a gerincem ebben a hadiárvaotthonban a második évben. Ott százan voltunk, és abból egy volt zsidó, a Goldberger, az hetedikes volt már, és én lettem zsidó másodikos. És 98 gyerek szórakozott velem egy éven keresztül, és zsidóztak. Úgyhogy amikor sikerült a betegszobában lenni, az nekem egy megkönnyebbülés volt. Arra emlékszem, hogy egyszer már nagyon hideg volt, és kinn voltam az udvaron, és nem akartam bemenni az épületbe. És amire emlékszem, hogy megint csak egy slepp jött utánam, ilyen szórakozós gyerekekből, és mikor a tanár ezt meglátta, engem tolt le, hogy én ezt miért nem jelentem, hogy piszkálnak. Engem tett felelőssé ezért a jelenetért.

Az iskolában a nyelvek nagyon rosszul mentek, a matematika inkább. Szabadidőmben jártunk evezni a Dunára. Jártunk táncolni. Én igazán Csehországban tanultam táncolni, egy táborba lettünk kiadva cseregyereknek, családoknál laktunk, és aztán a csehek jöttek hozzánk.

A magyar költők nekem nagyon fontosak, hát abban élek, a versekben élek. Ha magamban mondom, akkor is. Hát életemben rengeteget mondtam verset, hogy milyen nívón, azt én nem tudom, biztosan érti, aki vizsgál. Cserkész is voltam, és a tábortűz mellett énekeltük a magyar nótákat késő estétől hajnalig, és nem történt meg, hogy ugyanazt énekeltük volna még egyszer [lásd: cserkészet].

A zsidóság nálunk nem volt téma. Állítólag az apám meg akart keresztelkedni, de 1915-ben elesett az orosz fronton. Katolikus hitben lettem nevelve, a Cukor utcai iskolában, elemi iskolában, ahol is kispapok jártak többek között hozzánk. Nagyon kedves fiatalemberek voltak, és én száz százalékig katolikus voltam olyan értelemben, hogy keresztvetés meg első áldozás, meg abszolút jóban voltam az Istennel, ugye, kértem erre, kértem arra, ahogy az akkor szokásos volt. Most nagyon furcsa dolog történt velem. Ugyanis volt egy magyar törvény, amelyik előírta, hogy hat és tizennyolc év közötti gyerekek nem változtathatnak vallást. Most éppen ezen a törvényen múlt, hogy énnekem vallást kellett változtatni. Ugyanis törzslevelem volt – mert az egyház nem törődik semmi mással, külön törvényei vannak –, viszont a magyar törvényekben az volt benne, amit az előbb mondtam. Na mostan elfelejtették átírni annak idején az anyakönyvi kivonatot. Tehát az állami papírokban én akkor is zsidó voltam, ha közben keresztény voltam. A ceglédi hadiárvaotthonban, ahol az első gimnáziumot végeztem, akkor már komolyabban vették ezt az irat dolgot, úgyhogy nem ismertek el engem katolikusnak. Azonmód vissza kellett mennem a zsidó vallást akkor tanulni [lásd: vallásváltoztatás; Megjegyzendő, hogy ha elsőáldozó volt, akkor meg is volt keresztelve, tehát a kánonjog értelmében katolikus volt. Az állami törvények értelmében azonban 18 éves kora előtt nem térhetett át más vallásra, tehát államjogilag zsidó volt. Ehhez az anyakönyvi kivonatnak nincs köze, az valószínűleg későbbi probléma lehetett, mert ha az anyakönyvi kivonaton nem szerepelt a vallásváltoztatás, akkor ő 18 éves kora után is zsidó maradt – és már az első zsidótörvény alapján zsidónak minősült volna, ha nem lett volna hadiárva. – A szerk.]. Nekem ez egy borzasztó törés volt. Ebben a vidéki zsidó környezetben, Cegléden, nagyon elhanyagolt és enyhén szólva nem kulturált állapotok voltak. Nagyon kedvesek voltak, mert ünnepre meghívtak engem, a maceszünnepre [lásd: Pészah, széder] például.

12 éves voltam, és követeltem, hogy azonnal hozzanak haza. Beírattak a Barcsay utcába, ahol is zsidók voltak a dolgok, ugye, a környezetből kifolyólag. Mivel mi a Mária Valéria utcában laktunk annakidején, én, mikor kicsit kihajoltam, láttam annak a templomnak a tornyát, a belvárosi plébániát, ahol megkereszteltek, ugyanakkor minden nap kétszer el kellett mennem a zsinagóga előtt. Na most, ha én benn vagyok a plébánián, és elfelejtem levenni a diáksapkámat, akkor bűnt követek el. Néhány száz méterrel arrébb ugyanezt teszem vagy fordítva, és akkor már belezavarodtam. Fölnéztem az égre és vizsgáltam, hogy ki figyeli azt, hogy én mit csinálok a diáksapkámmal. Na mindegy, túl lettem rajta. Ott engem befogadtak, mert egy sváb származású parasztgyerek tanár volt az osztályfőnök, aranyos drága ember, aki úgy fogadott, hogy majdnem fiává fogadott.

Nálunk karácsony volt, meg húsvét, soha semmi zsidó ünnepekre nem emlékszem.  Illetve Vésztőn a Miksa bácsiéknál minden be volt rendesen tartva, de többre nem emlékszem. Ma már én mélyen vallástalan vagyok.

1933-ban érettségiztem. Az érettségi előtt nem sokkal mentem haza gyalog a Nyugati pályaudvarnál – mert akkor még nem villamosoztunk, drága volt a jegy –, és ott volt az újságos standnál a Hitler bevonulásáról szóló hír [Talán arra gondol, hogy ez év, 1933. január 30-án Hitlert kinevezték birodalmi kancellárrá. – A szerk.]. Érettségi után szerettem volna egyetemre kerülni, de nem oda kerültem, hanem nyomdába. Így lettem hát nyomdász. Litográfiát, azaz festményeket, plakátokat, színes nyomással készült dolgokat csináltam. Egy állami nyomdában dolgoztam, és ott is maradtam a nyugdíjig,  1978-ig.

A háború alatt először Gyöngyösön voltam munkaszolgálatban, utána pedig Vácra kerültünk, aztán másfél évig kint voltunk Ukrajnában (Kijev mellett);  1942 augusztusában mentünk ki. Amikor továbbirányították a színtiszta zsidókat, felajánlották, hogy még egy ideig maradjak Vácon, mivel hadiárva voltam. Azok maradhattak, akiknek keresztény volt a felesége, ők fehér karszalagot viseltek. Gondolkodtam, hogy menjek, ne menjek, a végén úgy döntöttem, hogy elmegyek. De akkor egy bakter visszarúgott a sorba; nem engedett elmenni. Hála Istennek. Mert annak a századnak, ahova én is valószínűleg kerültem volna, a fele sem jött vissza. Később aztán minket is elvittek Ukrajnába. Az egy csodálatos század volt, nagyon jó összeállítású társaság. Volt ott rengeteg orvos meg ügyvéd. 1944 elején szereltünk le. Aztán 1944. május 20-án már el is vittek Pécsre és onnan Szombathelyre – itt lehúztam az aranygyűrűt a kezemről, mert egyébként úgyis elvették volna. Odaadtam egy embernek az utcán, így legalább annak adtam, akinek én akartam. Itt a repülőtéren dolgoztunk. Itt szabadultam fel.

A feleségemet, Vajda Zsuzsát egy barátom révén ismertem meg. A barátom bejárt a Brück Textília és Gépi Feldolgozóba, ahol Zsuzsa dolgozott. Karácsony előtt azt mondta ott, hogy lesz nálunk egy szilveszteri buli – amit mi abban az időben zsúrnak hívtunk –, és őt kértük meg, hogy szervezzen be egy pár helyes kislányt. Zsuzsa szeretett volna eljönni, de az anyukájáék nem engedték el. Erre kiagyalták közösen, hogy egy barátnőjével együtt jönne, aki megígérte, hogy vigyázni fog rá egész este. Erre nagy kínkeservesen elengedték. Pár nappal a szilveszter előtt egy délután följöttek a barátnőjével, hogy leellenőrizzék, hova is jönnek, és azt is megbeszélték, hogy mit hozzanak. Csak a nagymamuska volt otthon, és ővele mindent megbeszéltek. Amikor hazajöttem, a nagymama mondja, hogy egy nagyon szép kislány volt itt, s el fog majd jönni a szilveszteri bulira. A városházán esküdtünk.

Hana Rayzberg
Riga
Latvia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of interview: August 2005

I conducted this interview with Hana Rayzberg at her home. She lives in a rather spacious three-room apartment on the ground floor of an apartment block built in the 1970s. Hana has many books and pot plants at home. She has family pictures on the walls. Hana is a short, plump lady. She has short-cut gray hair. She is very friendly and hospitable. Hana is smart and has a sense of humor. She’s been a continuous monitor in the Jewish choir, established 15 years ago in the Latvian society of Jewish culture. The choir is like a family to her. She loves the choir members and cares about them. During the interview two choir singers visited Hana. They looked like it was quite common for them to drop by to see this sweet, friendly woman, have a chat with her and just enjoy the friendly atmosphere. Despite her hard and complex life Hana radiates the love of life and optimism.

My family

Jewish traditions

My early school years

The war

After liberation

Marriage and children

Recent years

Glossary

My family 

Generation after generation my father’s family lived in the Latvian town of Ludza [about 250 km east of Riga]. At that time Latvia belonged to the Russian empire, and Ludza was located within the Pale of Settlement 1, where Jews were allowed to reside. Perhaps, for this reason Jewish residents constituted about 70 percent of the population of Ludza. Jews mainly settled down in the center of the town. There were many shops and stores owned by Jews in the center. There were not many Latvians, but there were many Russians in the town. For the most part, they were Old Believers 2. During the Russian empire regime Ludza was assigned to the Vitebsk 3 region in Russia, and when Latvia became independent in 1918 4, the Russian residents stayed to live there.

I never knew my grandmother Hana Edelstein, my father’s mother. She died before I was born. I knew my paternal grandfather Dovid-Leib Edelstein. He owned a store of leather goods. My grandmother was a housewife.

There were three sons and two daughters in the family, five children in total. I didn’t know my father’s two older brothers. They moved to Africa before I was born. I don’t even know their names. My father was born in 1886, and was given the name of Elieizer-Meishe. When he fell seriously ill in infancy, he was given another name, Haim, to swindle death. In his documents his name was written as Haim-Elieizer-Meishe Edelstein. My father’s sisters were born after my father. The older one’s name was Slava, or Slove in the Jewish way. Taube, the younger one, was born in 1893.

My father, his brothers and all boys in this small Jewish town studied at the cheder. My father could read and write Hebrew. I think he also had a secular education, but I never asked him about it. My father’s parents were religious, and it couldn’t have been otherwise in this little Jewish town. They went to the synagogue on holidays, celebrated Sabbath and Jewish holidays and observed Jewish traditions. There were a few synagogues in Ludza. They were guild synagogues: traders’, tinsmiths’s, bakers’ and tailors’ synagogues. They were small synagogues, of course.

There was a shochet, and housewives brought their chickens to him to have him slaughter them following the kashrut rules. All Jews in Ludza were religious. All boys were circumcised shortly after they were born, and had their bar mitzvah at the age of 13. Bar mitzvah was a mandatory ritual. All Jewish weddings followed the Jewish traditions. Even the poorest families had a chuppah, and the rabbi of the synagogue visited by the parents of the bride or the bridegroom, conducted the wedding ceremony.

All Jewish stores were closed on Saturday. I remember a whole street with just Jewish stores in Ludza. They were all kinds of stores selling all kinds of goods, including clothes, shoes, hardware, food, etc., and they were all closed on Saturday. Non-Jewish residents did their shopping beforehand, knowing this tradition. There was also a Jewish school in the town. All subjects were taught in Hebrew.

The majority of the residents of Ludza were well-off. There were also poor families, but there were no beggars. The Jewish community of Ludza was very strong, and the better off supported the poor. Women, involved in charity activities, visited poor homes to give them some money. They ensured that all poor families had a festive dinner on Sabbath and Jewish holidays and sufficient clothes and food in general. Jewish houses in the town were scattered around the town. Jews built their houses where they could afford to buy a plot of land.

My father worked in my grandfather’s store. Slove, the older sister, got married and moved to her husband in Riga. Her marital name was Dubin. Her husband was Mordukhai Dubin. [Editor’s note: Mordukhai Dubin (1880s – 1941): statesman, Seim deputy, represented Agudat Isroel, the Party of religious orthodox believers in the Latvian Seim. Dubin was at the head of the Jewish community of Latvia. He was a businessman and had ties in international financial circles. He continuously arranged for Latvia to obtain loans on most advantageous conditions.] They had three children. The older one was their daughter Hinda, and after her their son Zalman was born. I don’t remember the name of Slove’s younger son.

My father’s younger sister Taube was very pretty and kind, but she never got married for some reason. She lived with our family her whole life. Taube also worked in my grandfather’s store. 

My mother came from the Latvian town of Jelgava [about 50 km from Riga], which was called Mitava at the time. Several generations of Mama’s ancestors lived in Mitava. My maternal grandfather’s name was Dovid Gelbart, and my grandmother’s name was Basia. Mama told me that my grandmother’s father Haraf Illarion was a rabbi in Mitava. I don’t know what my grandfather did for a living. My grandmother was a housewife.

There were six children in the family. I don’t know in what sequence they were born. Mama was born in 1899. She was named Debora 5, and the Jewish name in her certificate was Hasia-Dveira. Mama’s brothers’ names were Yakov, Yankl in the Jewish manner, and Elias [Grigoriy]. I don’t know the name of Mama’s third brother. Mama’s sisters were Rosa and Polina.

When World War I began, the Russian tsar Nicholas II 6 ordered to deport Latvian Jews to Russia, fearing that they might support the Germans. Mama told me they were ordered to leave Mitava for Russia. They moved to Penza region where they lived till 1917. When the Russian tsar was dethroned during the revolution 7, residents of Latvia were allowed to return to their homes. Mama’s family settled down in Liepaja [about 200 km from Riga], on the Baltic Sea.

Mama’s parents were religious, and all children received a Jewish education. The family observed Jewish traditions at home, celebrated Sabbath and Jewish holidays and followed the kashrut according to Jewish rules. The children also received a secular education. There was a Jewish quota in Latvian higher educational institutions 8. Mama’s brother Yakov went to study in Tartu [170 km from Tallinn]. There were no restrictions concerning Jews in Estonia even during the tsarist rule. Even non-residents of Estonia could get an education in Estonia. Yakov graduated from the Medical Faculty of the University of Tartu and stayed in Estonia. He was married, and I believe he had three children, but I can’t remember their names. Yakov and his wife lived in Tallinn and he worked as a doctor.

Mama’s brother Elias, called Grisha in the family for some reason, became an engineer. The third brother moved to Germany. I think this was before the revolution. He got married in Germany. His wife’s name was Lotta. I don’t know whether she was Jewish or German. They had two sons. Mama’s sister Rosa married Hodes, a Jewish man from Riga. I don’t remember his first name. Their only daughter’s name was Esther. Polina was single and lived with my grandmother and grandfather.

Mama studied at the Teacher’s Training School in Liepaja. Then she continued her studies in Riga where she finished the Teachers’ Training College. Mama was an English teacher. I don’t know how my parents met. I asked Mama about so little. I should have asked her more questions! The older you grow, the more you want to know about your roots. I wish it had happened before it was too late. When one is young one does not care about what happened in the past, when one works, one doesn’t have time for this, and when this finally becomes important, there is no one left to ask. All I remember of what Mama told me is that she and my father got married in Riga on Pesach in 1925. It goes without saying that they had a traditional Jewish wedding with a rabbi and a chuppah. Later my parents moved in with my grandmother and grandfather in Ludza. I was their only child. I was born on 1st January 1927 and was given the name of Hana-Leya after my paternal grandmother.

I have bright memories of the house where I spent my childhood. It was a wooden house in the center of the town. It was passed on from one generation to another. Even when my grandmother and grandfather received it, it wasn’t new. It was called the ‘big house.’ There was a smaller three-room house in the yard where our relatives and their children stayed when visiting us in the summer. Grandfather, Aunt Taube and our family lived in the bigger house. There was a fruit orchard and a vegetable garden near the house. There were no comforts [toilet and bathroom] in the house. There was a stove heating the house. We fetched water from a well.

A few years ago, when property restitution began in Latvia, I took my family to show them the house. My son was disappointed with what he saw, particularly since I had given such a colorful description of it before. I looked at the shabby wooden house that didn’t even have a foundation, but it was dear to me. It was full of my childhood memories. I had a happy childhood, and the house was a part of this happy life. Somehow the house was in the ownership of the female members of our kin. My grandmother Hana Edelstein assigned it to my father’s sister Taube.

Mama went to work as an English teacher at school. There she developed a severe disease: retinal detachment. Mama started loosing sight. I don’t know how her pupils found out, but they cheated right before her eyes. Mama left school and took to giving private classes. Every six months she had to be examined and take a course of treatment. She went to see a doctor in Riga where my father’s sister Rosa Dubin lived. I went with her. We stayed in a big brick house in the center of Riga. We took a horse-drawn cab to get there from the railway station. We were very close with Rosa. Rosa and her family spent summers with us in Ludza. During our trips to Riga we also met with Mama’s sister Rosa Hodes. Once Mama took Rosa’s daughter Esther and me to watch the children’s opera ‘Puss in Boots’ at the Opera Theater. I enjoyed the theater and the opera very much.

Jewish traditions

My parents were religious and observed all the Jewish traditions. Of course, some Jews in Ludza attended the synagogue twice a day, but not our family. My family went to the synagogue on Sabbath and on Jewish holidays. Nobody worked on Saturday. On Friday my father closed his store early. On Friday Mama cooked sufficient food for two days. On Sabbath she cooked cholent and potato and meat stew in a ceramic pot. Cholent was usually cooked in the Russian stove 9, and she left the pot in it till Saturday dinner time. We had no Russian stove, but the woman living as far as three houses away from where we lived had a stove. Her neighbors left their pots with stew in her stove following the rules. On Saturday a Russian woman came to help us start a fire in the stove, turned on the light and boiled the kettle. On Friday Mama lit candles and prayed over them.

On Saturday morning my parents went to the synagogue. When I started walking, my parents took me with them to the synagogue. After the synagogue we visited our relatives. We had many of them, close and distant relatives living within three or four kilometers from where we lived. They also visited us. Our house was halfway between the railway station and the center of the town, and all those relatives visiting Ludza came to see us immediately. My father discussed newspaper articles with male visitors. We spoke Yiddish at home.

We celebrated Jewish holidays according to the rules. One businessman in Ludza purchased matzah in Riga before Pesach and sold it to Jews in Ludza. There was no bread at home throughout the duration of the holiday. We only ate matzah. All housewives cooked traditional Jewish food: gefilte fish, chicken, desserts like keiglakh, imberlach, delicious candy made of carrots and lemon peels. The house was thoroughly cleaned before Pesach. All breadcrumbs or pieces were wrapped in a piece of cloth and burnt.

On Pesach my father conducted seder. Two were conducted on the first evening, and one on the second evening. Mama had special dishes stored separately from our everyday dishes and they were only used on Pesach. They were taken out on the eve of Pesach, when the house was cleaned from chametz. There was a glass of wine for Prophet Elijah in the center of the dinner table. Elijah came to every Jewish house to bless it. My father wore white clothes to conduct seder. There was Haggadah reading and buying out the afikoman. My parents knew Hebrew, and I learned it at school.

We also celebrated Rosh Hashanah, Purim, Chanukkah and Yom Kippur. On Yom Kippur my parents fasted, and I joined them when I grew older. I sat at the synagogue with my mama on the balcony.

There were also other holidays. There were military parades in the central square of Ludza on Latvian national holidays. There were brass orchestras playing, and Jews made up the majority of musicians. They commonly worked as barbers or shoemakers, and played in orchestras on holidays.

We also celebrated birthdays in the family. Mama had her birthday in summer, and we always had birthday parties in the garden. We only had some wine on Jewish holidays, and on birthdays we had tea, sweets and desserts. Adults talked and sang Jewish songs, and children played in the yard. I remember once somebody asked me how old Mama turned on her birthday and I replied that she turned old, and that was when she was just 36! And now when someone turns 70, I think he or she is a young person.

My early school years

At the age of six I went to the preparatory grade of the Jewish school. We studied the basics of Hebrew, and learned to read and write in Hebrew. We had Hebrew classes every day, and all subjects were taught in Yiddish. I studied in this school for six years. We also had religious classes where we studied the Tannakh and Torah. I did well at school. I had a happy childhood. These were the happiest years of my life. We were not quite wealthy and Mama couldn’t afford to buy a piano for me. I attended a music studio where I had classes. I also performed at school parties playing the piano. I played pieces by Brahms and Beethoven.

There were a few lakes in Ludza, and children spent most of their time in the summer on the banks of these lakes. We bathed and went rowing, picked hazelnuts - walnuts don’t grow in Latvia - on the opposite bank in the woods. My cousin sisters and brothers spent their summer vacations with us. It was a happy time!

My grandfather spent much time with us. We got together at the table and had tea from the samovar. We drank tea with lumps of sugar in our mouths. One of the youngest children used to sit on Grandfather’s lap. My grandfather had a beard and it felt ticklish when he kissed us on the nose. He told us stories from the Bible [Old Testament] that sounded like fairy-tales to us.

Unfortunately, in 1931 my grandfather had a stroke and was paralyzed and couldn’t speak. He died in 1932 and was buried near my grandmother’s grave at the Jewish cemetery in Ludza. I didn’t attend the funeral, but I know that it was a traditional Jewish funeral. During the funeral my parents’ friends took me to their home. My father’s sister Taube moved in with us after my grandfather’s funeral.

In 1933 Hitler came to power in Germany. It also affected our family. My mother’s brother and his family lived in Germany. When we read about the ‘Crystal night’ 10 we knew they were in mortal danger, but we still had hope they would manage to escape. My maternal grandmother Basia Gelbart was a very energetic woman and she managed to obtain a permit for her son and his family to leave Germany, by cooperating with Dubin, deputy of the Latvian Seim. They managed to escape taking the last boat to the USA. They settled down in Philadelphia.

Mama corresponded with her brother before the Soviet occupation in 1940 11. This correspondence terminated during the Soviet regime 12. I worked in the ministry after the war, and if they knew I had relatives living abroad they would have fired me. When perestroika 13 allowed correspondence I wrote to my uncle. His wife Lotta replied that he had died. This was the only letter I wrote to Lotta.

I finished the Jewish school and passed exams to the Latvia gymnasium [grammar school], the only possible option in Ludza. All subjects were taught in Latvian, and it was difficult for me. We also studied Latin, German and English. I was good at foreign languages. I was also very fond of chemistry. I was thinking of continuing my studies after school to become an interpreter or a teacher, but this was not to be.

Hitler’s coming to power in Germany affected Latvia as well. Anti-Semitism emerged after the coup in 1934 14. There were only five Jewish students in the gymnasium: four girls and one boy. His name was Hertz Frank. He became a documentary film producer. All of us came to the gymnasium after finishing the Jewish school. We had double names, and these names were listed in the class register. Usually teachers called us by one name, while our history teacher used to call us by our double names emphasizing on the foreign pronunciation of our second names. He kind of segregated us from other students. We also studied religion in the gymnasium. Jewish students had their own teacher. I don’t know whether he was a rabbi, but we studied the Bible [Old Testament], Torah and Talmud with him.

In 1938 a big fire burned down Ludza. Most of the buildings in the town were made of wood, and the wind spread sparks to large distances starting new fires. Local firemen and firemen from other towns were fighting the fire. It took them a lot of effort to put out the fire. Many people were injured and many lost their homes to the fire. Fortunately, our house escaped the fire, but we had our belongings taken outside and stayed outside the whole night until we started taking them back into the house in the morning. Mama also gave shelter to three families that had lost their homes. One family was the family of my classmate, and as it turned out later, they were all anti-Semites. He used to say at school that all Jews were bad, but that our family was an exception.

My close friend Rokha Feiman came to Ludza from a small town in 1938. She had finished her studies at a six-year Latvian school and had to move to a bigger town to continue her studies. In Ludza she entered a Latvian commercial gymnasium. Rokha’s parents rented her a room from us and we shared our meals with her. She was three years older than me, but this fact didn’t affect our friendship. We were like sisters. Rokha helped me with my Latvian. She stayed with us till the end of June 1941 when she went home on vacation.

The war

In 1939 Hitler’s armies attacked Poland 15. I was too young to understand what was going on. My parents knew the situation and were very concerned about it. My father’s acquaintances used to discuss events at our home and I could tell they were disturbed. After the Soviet Army entered Poland and the Ribbentrop-Molotov Pact 16 was executed, Soviet military bases were established in Latvia. In 1940 Latvia was annexed to the USSR 17.

I remember that the Soviet military were given a warm welcome, at least, in Ludza. Political prisoners were released. The Communist Party wasn’t allowed in Latvia, and Communists had been put in prison. There were meetings in the market square. Soviet military walked the streets with accordions singing Soviet songs. Residents of Ludza also sang and danced in the streets. Girls wore red kerchiefs on their heads. There was a wooden stage installed on the square and the Soviet military arranged concerts there. We, children, joined the festivities and it was a lot of fun.

The Soviet military were accommodated in residents’ houses. They had money and rushed to buy things in stores. They were particularly buying lots of chocolate. We found it strange. Why buy so much at once? Then an accident happened, when a landlady stoked her stove and two Soviet military got gas-poisoning. One managed to crawl outside, but the other one died. Of course, this might have been an accident, but the military hesitated about getting accommodation in Latvian houses. They preferred Jewish households.

Two of our rooms were given to Soviet lieutenants. I remember that one of them came from Sverdlovsk region. His name was Kryuchkov. They were friendly and told us about life in the USSR. Some things were hard for us to understand. One military said that his mother had to go to a store at 7am to buy milk. Our stores had a plentiful supply of goods, and we didn’t know why go shopping so early in the morning. Before the first year came to an end, we understood what it was like. Many goods disappeared from shops. Many goods could only be acquired by coupons. I remember the stamp ‘fabric three m’ on the last page in my father’s passport, and another one beside it: ‘Released.’ It was the same with clothes and shoes.

However, before this situation developed, there were funny things happening. The wife of one of our tenants was visiting him. She came from a small mining town. There was a dance club where everybody spent the evenings. This woman bought a luxurious night gown with laces and embroidery and, thinking that it was an evening gown, she went to the dance club!

The Soviet authorities closed the Jewish school in Ludza. Our gymnasium became a Latvian general education school. We started studying the history of the USSR. My friends used to visit me in the evenings and our tenants joined us for an evening. We were flattered by this attention the officers in their uniforms showed us. They told us about the USSR and their life. Sometimes they sang Russian songs, and one of them played the accordion.

The 14th of June 1941 became the black spot in the history of Latvia. This was the day of deportation 18. Later we found out that there had been lists generated in advance, and local communists were involved in their compilation. People were deported at night. NKVD 19 officers drove to houses, gave families a little time to pack and drove them to the railway station where trains were waiting for them. This was done quietly and in secret. It was frightening to get up and find out that one of your neighbors or acquaintances had been deported. Husbands, wives, their children and old parents were gone. There were wealthier people among them, but also those who worked hard to provide well for their families. Of course, there was intelligentsia and many Jewish people among them.

Men were taken to the Gulag 20 to timber cutting, and children and women were exiled. This was terrible, but in the long run, this saved the life of many of them. The intelligentsia or wealthy people would hardly have evacuated during World War II, hoping that the Germans would restitute their property nationalized by the Soviets. There were hardly any Jewish survivors in Latvia after the war while many of those that had been deported survived, though many died from hunger and hard work. However, at that time nobody had any thoughts of this kind.

A week after deportation the Great Patriotic War 21 began. Germany attacked the Soviet Union on Sunday, 22nd June 1941. There were distant explosions and artillery cannonade heard in Ludza. Camouflaged trucks with military on them were passing through the town. We were used to frequent military trainings, and thought this was one of them. At noon Molotov 22 spoke on the radio. He said it was the war. Papa’s older sister Rosa’s daughter Hilda was visiting us then. When the war began, my parents decided to take her back home to Riga. They thought it was better for the family to keep together at the time of war. Unfortunately, this was the wrong decision.

In the first days of the war many people were coming to Ludza from other towns and from Lithuania. They headed to the East, and occasionally they asked residents of Ludza for some water or bread. We already knew that the German Air Forces bombed Riga. There were no transportation means to leave Ludza. My parents decided to leave on foot, anyway.

We locked our apartment, took some food and water for the road and headed to the village of Golyshevo, five kilometers from Ludza. It was located on the border with Russia. There were numbers of other escapees there, but the border guards didn’t let anybody cross the border. We were sitting on the ground, and waiting for 24 hours. The heat was oppressive, and people were fainting. I was whispering prayers begging the Lord to make them let us go. We had no luggage. All I had with me were a few pictures from the family album.

Twenty-four hours later the border guards told us to go back home. We returned home, but 24 hours afterward we heard that the border was open and we went to Golyshevo again. When we left the house, we saw the rabbi on the corner of our street. He asked us, ‘Jews, where are you going?’ He stayed in Ludza and was killed. Many Jews stayed in Ludza hoping for the best. None of them survived.

We crossed the border with Russia and went through the military residential area in the village of Krasnoye. We marched in a column of escapees. Every now and then German aircrafts dropped bombs onto us. We walked through the woods that were safer, but it was very tiring. People were leaving their bags and suitcases on the way. There were four of us: my parents, Aunt Taube and I. Shortly before the war, Mama gave me a bright red knitted woolen suit on my birthday. I was sorry to leave it and put it on, when we were leaving our home. I also wore high leather boots that were in fashion then. I left my boots and walked barefoot, but I had no other clothes with me to wear, but my suit. It was very hot, and when I finally got a chance to take it off, my skin was the same color as the suit.

We walked day and night, making short stops to sleep. We were scared. Nobody knew where German soldiers might come from. We met Soviet soldiers returning from battlefields. They were wounded, bandaged and bleeding. There were dead cows and horses lying around. We covered about 200 kilometers and were exhausted. In one village a very hospitable Russian family invited us to their house. They gave us some food and offered us to take a rest on the Russian stove bench bed. We were dozing, when another bombing started. The owners of the house were telling us to stay with them for some time, but we were afraid of the approaching front. It was hard to understand where the Soviet or German forces were. Everything was such a mess during the first days of the war.

We reached Mga station. On our way Mama and I were given a lift on a Soviet military truck. The truck was camouflaged with birch tree branches. The driver speeded up, and it was a miracle that we didn’t fall out on the road bumps. Then another driver, who was coming in the opposite direction, told our driver that there were Germans ahead of us, so the driver turned onto another road. We drove as far as Lokno station, Pskov region, [700 km west of Moscow] where we got off. We knew those Soviet Army soldiers rescued us and it was a miracle! In Lokno many families were waiting for whatever information, sitting in the park near the station. There were rumors that we might expect trains for evacuation to arrive. We met with my father and aunt, who had arrived on a different truck.

Finally the train with open cars, which had been used for coal shipments before, arrived. The floors were covered with coal dust. We boarded the carriages. The train was still at the station, when a German aircraft appeared and started dropping bombs on the station from low-level flight. There was a big weapon and ammunition storage near the station, which was their target. A few bombs fell onto the train. People were screaming. Some were killed and there were wounded people as well. I climbed into a big barrel near the storage facility. I was so scared that I didn’t realize that I was climbing into the very center of bombing. When it was over I heard my parents calling me, but I couldn’t reply. I lost my voice from fear. It took me quite a long time to recover my voice. Fortunately, our family survived.

The survivors boarded the train again and it started in an unknown direction. At Velikiye Luki station my aunt got off the train to fetch some boiled water, when the train departed. My aunt never caught up with the train and stayed at the station. We finally arrived in the village of Pogiblovka, Nizhniy Novgorod region [500 km east of Moscow]. Eight families from Ludza happened to stay in this village.

Our family was accommodated in a local house owned by Aksinia. Her sons were at the front, and she was alone. Basically, there were no men left in the village. There were only a few older men living there. Aksinia was a kind and nice woman. She supported us a lot. We were provided with flour, but had no idea of how to bake bread. Aksinia showed my mother what she needed to do, and also, baked bread for us. Mama spoke a little Russian and could communicate with the locals. I also spoke a little Russian, but I was very shy because of my accent. The locals treated us well.

I remember shortly after we arrived some local young people invited me for a walk in the village. The only young man in the village was a cripple since childhood. He played his accordion and sang Russian songs. I walked arm-in-arm with local girls. The girls were singing. I was very shy, indeed, but their sympathy and friendly attitude helped me to cope with it. It didn’t take long before my Russian improved so well that I could at least be understood.

We would have hardly survived in evacuation, if it hadn’t been for my mother. Mama was very skilled and liked handicrafts. Aksinia gave her little pieces of leftover fabric, and Mama made a beautiful quilt blanket. Our landlady showed it to her neighbors, and since then Mama continuously had orders from new customers. She assembled the quilt pieces and made patterns with them. Her customers paid her with food products, and it was of big assistance to us. Mama also knitted warm cardigans, woolen socks and mittens for winter.

The situation at the front got more tense. Often German planes flew over the village. German forces were approaching Moscow. However, they only dropped flyers reading ‘Away with zhydy [Yids] and Communists!’ Often death notifications were delivered to the village. They caused lots of grief and tears. 

We had no warm clothes with us. I kept wearing my red woolen outfit, and Mama only had one silk summer dress. My father wore his only suit. Once, the chairman of the collective farm asked my father to dig a grave to bury a dead horse. After that one could never identify the piece of clothing my father had on. We were horrified to think about winter. We also realized that if the Germans advanced, none of us would survive. One Jewish family moved to Central Asia where they didn’t need winter clothes. They wrote to us from there convincing us to join them. The remaining families headed to Central Asia. It was difficult to get there. The trains didn’t follow their schedules, letting military trains pass. These military trains, loaded with weapons, were camouflaged with birch-tree branches. It also happened that civilian passengers had to get off to give place to recruits to get on platforms to go to the front.

It took us over a month to get to the destination point. I fell ill on the way. I had high fever. There were no medications available. We finally arrived in Central Asia. We were accommodated in Andijon region, Uzbekistan [over 3500 km south-east of Moscow]. This was a Muslim town, and all women were in purdah. We didn’t speak the Uzbek language, and they spoke no Russian. We were accommodated in a clay kibitka hut. Three families shared the only room in this hut.

We experienced a terrible earthquake there. All of a sudden it grew dark one bright sunny day. We heard screams outside and ran out of the room. The hut fell down before our eyes. I remember the earth parting right in front of me, two or three steps away from where I was standing. The water in the river grew dark, and there was bright white foam on black waves. The houses around were falling apart and people were screaming from horror.

We were not given food cards 23. We worked in the local cotton growing collective farm. My father was digging up the farmland, and Mama and I pushed heavy carts loaded with fertilizers. Each employee was paid with one flat bread for a day’s work. The locals treated us nastily. I don’t blame them. There were evacuated people accommodated in each local hut. The village was small, and there was no extra space, and of course, they didn’t like the idea of sharing their lodgings. Also, they had to share their food with these newcomers. We were followed by their exclamations ‘Rus is bad! Rus is bad!’ We knew they were right to a certain extent, but this understanding made things no easier.

Mama told us we had to get out of there while we were still alive. She found the first family that left Pogiblovka in Andijon, and we went there. All local houses were packed with evacuated people. Mama found an Uzbek man. He promised to lease his kibitka hut to us. His wife was dying of some infection in this kibitka. So, he promised that when she died we could move in there. So we stayed outside waiting till she died. The nights were warm, and we slept beside the kibitka hut. The landlord gave us a few armloads of straw, and we slept on it. I had no shoes, and my red outfit turned into rags. Some woman felt sorry for me and gave me canvas shoes and a gown. At night, when I fell asleep putting my shoes beside me, they were stolen, and again I had to walk barefoot.

When finally our landlord’s wife died, we managed to move into this kibitka with another family of evacuated people. It goes without saying that no disinfection took place. Shortly afterward we fell ill with typhoid. Fortunately, we all survived. We also had to watch out for scorpions before going to sleep. Their bites also might have been lethal.

We actually starved. There were all food products sold at the market, but we had no belongings to trade for food. Fortunately, the spinning shop owner felt sorry for us. He hired Mama and me to work night shifts. I was under 16, and according to the current law, I had no right to work. The work place was a few kilometers from where we lived. I also had to cross the railway. The bypass was a long way, and the railroad was full of trains loaded with weapons and ammunition. Mama and I took the risk of crossing the railroad track under the trains never knowing, when the train would start moving.  

I turned 16 in Andijon and received my first passport. Mama was very concerned about my having to work instead of going to school. She finally convinced me to go to school and work afternoons. I went to the local school, and two weeks later all schoolchildren had to go to harvest cotton at a collective farm 24. We worked in the morning and in the evening. The daytime temperature was +50°С. I fell ill with tick-borne typhoid. I had high fever, and was unconscious most of the time. There was no doctor available. The school deputy director, an elderly Jewish man from Dnepropetrovsk, took me to Mama on a wagon. He saved my life, but I didn’t go back to school.

We starved, but actually, all those in evacuation were in a similar situation. People were lying in the streets, swollen from hunger and unable to get up. They were dying, and passers-by just stepped over their bodies. Hunger was particularly hard on men. In spring 1942 my father developed dystrophy. On 8th May 1942 we took him to hospital. He couldn’t walk. In the hospital the receptionist wrote, ‘No vacancies’ on my father’s prescription and we were told to go back to where we came from. We went back to our lodging. That night my father died from heart failure.

Mama found a Bukhara Jew 25 to bury my father at the Jewish cemetery according to the ritual. Bukhara Jews are different from European Jews, but they observe all the traditions. Mama gave this Jewish man her wedding ring and my father’s ring. He looked at Mama and gave her a bag of rice without saying a word. My father’s body was loaded onto a donkey-drawn cart. Mama and I followed the cart. After my father was buried, I took a handful of earth from his grave. I still keep it.

Mama was also exhausted and couldn’t go to work. She had trophic ulcers and unhealing sores on her skin. Our acquaintance helped me to get a job at the silkworm factory treating pods. I was to segregate male and female pods. Every day the walk to the factory was more and more difficult. I was almost fainting from starvation.

A miracle rescued us. Mama never gave up looking for my father’s sister Taube. We lost her in Velikiye Luki. One day we finally received a note from the evacuation center indicating that Taube was in the village of Topory, Kirov region [800 km north-west of Moscow]. Mama wrote to her, and my aunt replied that she was waiting for us and that we had to hurry up to get to the village before the Tavda River froze up. This was the only way to the village. Mama and I went there immediately. We took a barge to the village.

My aunt was staying with our distant relatives working in the hospital. They were working and received food cards. They were scared seeing how exhausted and starved we were. They were afraid we were not going to make it. Our relative, who was a doctor, told us to eat little food at a time, but allowed us to eat more often. This was difficult. I felt like eating a whole bucket of potatoes! We stayed with them.

Mama knitted clothes. Her customers were women in evacuation. They paid her with flour, cereals and butter. Having a better command of English, I went to work as assistant accountant at the fish factory. Labor army members 26, who were over the age to serve in the army worked there. Employees were paid their wages in fish. The chief accountant was Nadezhda, a woman of German origin 27 from Povolzhiye, who was in exile in the village. She liked me a lot. I learned my duties well, and it didn’t take long before I could work independently.

Shortly afterward Nadezhda retired. She insisted that I became her replacement. I received a room in the office building and was also given a plot of land. Mama moved in with me. We learned gardening, planted potatoes and had good crops. I fetched water from the river. The factory also provided wood to its workers. It was hard to cut huge logs with a wood chopper. It got stuck in a log, and it took me quite an effort to get it out. Later the director ordered that workers cut wood for me. I received fish every week and we were also given bread cards. Mama’s knitting provided additional food. We didn’t starve any longer.

In 1944 we heard that Latvia was liberated. Mama wrote letters to our relatives, but there was no response. The letters returned and were stamped ‘Undeliverable.’ We believed that they were still in evacuation. It never occurred to us that all of our kin were killed. In June 1945 we returned home. This was when we heard that Fascists killed our relatives during evacuation, though I don’t know whether these were Germans or Latvians, who killed them. Latvians started killing Jews even before the Germans came. They said they even reported to the Germans on the Jewish families they were friends with. I cannot understand what these people were driven by.

Almost all of our kin were killed. My father’s sister Slove Dubin’s family failed to evacuate. They were taken to the Riga ghetto 28. They were killed in the Rumbula wood 29. Only their older son Zalman survived. He went through all circles of hell. He was sent to a labor camp. Then he was taken to the Kaiserwald camp 30 in Riga, from where he was taken to Auschwitz. He was liberated by the Americans. [Editor’s note: Auschwitz was not liberated by American troops but by the Red Army in January 1945. It is possible that the interviewee means Buchenwald, which was liberated by American troops.] After the liberation he went to Israel. Recently Zalman visited his homeland and relatives. Mama’s parents and her sister perished in Liepaja. Mama’s sister Rosa Hodes, her husband and daughter Esther perished in the Riga ghetto. Mama’s brother Yakov and his family perished in Tallinn.

Mama’s brother Elias, or Grisha, was an officer in the Latvian division 31 at the front. He survived, but he also had hard times. Once after a battle soldiers were sitting round the fire and Grisha started telling them about how good life had been before the Soviet regime. One of them was a SMERSH 32 officer. He tore off Grisha’s shoulder straps and arrested him. The military tribunal sentenced him under art. 58 [It was provided by this article that any action directed at upheaval, shattering and weakening of the power of the working and peasant class should be punished] to ten years in a Gulag camp far in the north as an enemy of the people 33. Mama corresponded with him and sent him parcels every now and then. He had a hard life.

In 1953, after Stalin’s death, Grisha was rehabilitated 34, but he wasn’t allowed to return to Riga. He lived in Saldus, a small Latvian town. Grisha was a talented engineer. He went to work and met a nice Russian lady, who was chief accountant. They moved to Rezekne [200 km from Riga]. After Grisha returned from the Gulag he was very ill. He was mercilessly beaten by other prisoners and the staff in the camp. He told us that violence towards political prisoners was considered to be an expression of patriotism in the camp. Grisha had his kidneys and lungs injured in the camp. He also suffered from the cold. He died in the 1960s. He was buried at the Jewish cemetery in Rezekne.

Mama, Taube and I were thinking of moving to Riga. There was nobody waiting for us in Ludza. In Riga I could continue my studies and also, it was easier to find a job there. However, in the re-evacuation agency in Riga we were told that it was better for us to go back to where we had evacuated from. Of course, many people ignored this direction, but Mama was very honest and obedient, and would have never dared to disobey.

After liberation

We went back to Ludza. Our house was still there, but there was a family living in each room. They made room for us. I worked as an accountant at the industrial enterprise, and Mama earned her living by knitting. Mama insisted that I continued my studies. One year later I went to Riga where I entered the Technical School of Light Industry, taking into account that they had a dormitory where I could stay. There were two faculties: the Shoe and the Textile Faculty. The Shoe Faculty was Russian, and the Textile Faculty was Latvian. Somehow I believed that the Shoe Faculty taught shoemakers, and decided for the Textile Faculty. I passed my entrance exams easily. There were no prejudices against Jews at the time.

The dormitory was a shabby wooden house with no running water or toilet. There was an Orthodox church across the street from the dormitory, and we used their toilet. We fetched water in buckets. It was impossible to live on the stipend. Mama couldn’t afford to send me money. After classes I worked part-time as a typist in the Institute of Astronomy. I worked till midnight and left the typed pieces with the guard. I typed in Latvian. I also typed minutes and sheets for a shop. I slept little and ate little, but I studied very well and could also afford to support Mama.

There were Russian and Latvian students in the dormitory, but I never faced any anti-Semitism. I got along well with all of them. I finished my school with honors and before getting a job assignment 35 I was offered to go to the Leningrad College of Light Industry. This was a very tempting offer, but I was reluctant to leave Mama alone for so long. I wanted to stay in Riga.

I got a job assignment at the sewing factory. I worked as a shift forewoman in the sewing shop. I also received a small room - eight square meters - in the attic with no heating, gas or water. The front door of the room led to the staircase. There was a wood-stoked stove in the kitchen. However, this was at least some lodging. I convinced Mama to move in with me. Taube stayed in Ludza. She didn’t want to move. Taube died in Ludza in 1955. Mama had poor sight. The staircase was very steep, and she had to make a strong effort to climb it, but we were happy to be together. We accepted life as it was.

We observed Jewish traditions after we returned from the evacuation. The Soviet regime struggled against religion 36, but we didn’t think about it. We had Jewish traditions in our blood. Of course, we couldn’t follow the kashrut according to all rules, but we tried our best. We also celebrated Jewish holidays and tried to have traditional Jewish food on our table, even if we had to replace gefilte fish with potato pudding. We always had matzah on Pesach.

At the factory I received offers to join the Party several times, but I knew that being a party member I would have had to participate in party activities, and so I refused telling them that I was not ready to join the Party yet. Later I had another job and had no more such offers.

In 1948 anti-Semitism was brewing in the air. Processes against cosmopolitans 37 began, and it was clear that all cosmopolitans were Jews. Since cosmopolitans were enemies of the people, this meant that all Jews had to be watched closer to know what they had on their minds. Many Jews were fired. It was difficult to find another job. Nobody wanted to employ Jews. Fortunately, it didn’t affect me. My colleagues had a friendly attitude toward me. I’ve never kept my Jewish origin secret, and I’ve never wanted to change my Jewish name of Hana to a Russian name. If somebody addressed me with ‘Anna,’ a Russian name, I corrected this person saying my name was Hana. There were also talks that Jews had never been at the front holing up in Tashkent, Central Asia, though everybody knew that many Jews served at the front in the Latvian division.

The establishment of the state of Israel was a great joy for my mother and me. We knew that since Jews had their own state, we were under its protection no matter where we resided. We were happy that this ancient dream of our nation to restore their state came true.

In 1953 the Doctors’ Plot 38 started. I didn’t believe that Jewish doctors would poison Stalin, but some people did. Every day the radio broadcast the latest on Stalin’s health condition. It was clear that he was dying, and I prayed every day for his health. When on 5th March 1953 the radio announced his death, I cried like everybody else. I thought this was the end of the world and that we would never manage without Stalin. Of course, I didn’t know what was actually going on. Only later we learned that Stalin’s death saved Jewish people from a terrible ordeal. We didn’t know that there were trains prepared to take Jews to Siberia. When Khrushchev 39 spoke about Stalin’s crimes at the Twentieth Congress of the CPSU 40, I felt like everything I believed in had crushed. However, life went on. People were returning from exile, and what they were telling us was even more frightening than what Khrushchev had disclosed.

Marriage and children

I got married in 1953. I met my future husband Aron Rayzberg at the factory. He came to work as a foreman assistant at the shop. We decided to get married after we’d known each other for under two months. We lived a long and good life together, despite its hardships and difficulties.

Aron came from Korosten, Zhytomir region, Ukraine [150 km west of Kiev]. Aron father’s name was Moisey Rayzberg. His mother’s name was Basia. Basia was a dressmaker. Moisey owned a bakery. The Soviet regime nationalized this bakery, and he worked as a baker there. They were poor, but all their children went to school. They had six children, but three died in infancy. Three survived: Isaac, Aron’s older brother, Aron, born in 1928, and their younger sister Ida, born in 1929.

Their family was very religious. During the tsarist regime the Zhytomir area was within the Pale of Settlement, and the Jewish population was numerous before the war. The Jewish community had synagogues, cheders and raised their children in the Jewish way.

Aron’s older brother perished at the front in Belarus during the war. He was buried in a common grave. I wrote requests to various recruitment offices, and one day I received a response that Isaac Rayzberg had perished as a hero fighting for his Motherland. There was also the location of his grave indicated in this letter.

Aron, Ida and their parents were in the evacuation. After the war they returned home. Korosten was ruined. There was no place to live or a job. Their relatives had moved to Riga. Aron’s cousin Semyon Rayzberg was at the front in Latvia. He participated in the liberation of Riga, and moved to live there after the war. They were very hard up. Aron worked as a founder, before he fell ill with silicosis, and doctors advised him to change his job. Aron finished a technical school. He was responsible for equipment and devices at the factory. Aron was well respected at work.

Ida got married. Her marital name was Lipschiz. Ida had two children. She moved to Israel with her family, when mass emigration started in the 1970s. Ida died in the 1990s, and her children still live in Israel.

We had a traditional Jewish wedding. Of course, we couldn’t go to the synagogue. Aron was a party member and a shop party unit leader. There was a chuppah set up in my husband’s parents’ home. Our mothers cooked the wedding dinner of traditional Jewish food. Aron moved in with us after the wedding. Our son was born in 1954, and there were already four of us sharing this little room in the attic.

I wanted to name my son Mikhail, Moisey, after my father, but Aron’s father’s name was also Moisey, or Moishe, and it is against Jewish tradition to give babies the names of living relatives. This is a prejudice: they think that since the name has been given to a successor, the predecessor can leave this world. So we gave our son the name of Leizer, and he is Lazar in his documents. According to the tradition, the brit milah was performed on the eighth day. We invited a rabbi from the synagogue and a man to do the circumcision. It goes without saying that we kept this all a secret. I was very concerned about any possible infection that my son might get and even left the room to avoid seeing the process. However, everything went well, and the baby was healthy and strong.

Life was hard. If it hadn’t been for Mama, I don’t know how I would have managed. The maternity leave was 30 days and I had to go back to work. Mama brought my son to the factory for me to breastfeed him. This was particularly difficult for her to do in winter. We had no pram, and she had to carry the baby wrapped in a heavy blanket all the way to the factory. In summer we rented a little wooden hut in the suburb of Riga. My son spent all day in the garden. Mama took care of the baby till we came home from work. The only disturbing thing was that there were many rats, running through the house at night. At times my husband had to get up in the middle of the night to chase away the rats.

Before my son was born I was offered a job at the Ministry of Light Industry. There were the Ministry representatives visiting the factory, and I interacted with them. However, I was reluctant to go to work at the Ministry. I didn’t like paper work or generation of reports. I refused several times, but when another offer came, I agreed. The Ministry was located across the street from our house, while the factory was quite at a distance. Working at the Ministry I had more time to spend at home, and also, could drop by home during lunch to help Mama. I also studied at the extramural department of the Leningrad College of Light Industry and obtained a diploma. I worked 42 years at the Ministry and retired in 1981.

It took me some time to get used to the work at the Ministry. I liked working with people, and didn’t like paper work. However, I was a decent employee at the Ministry. Even those of my colleagues, who had a less than favorable attitude towards Jews, valued and respected me. I had two negative features, being a Ministry employee. Firstly, I was Jewish, and secondly, I wasn’t a member of the Party. However, through my work experience I had eight different bosses, and they had no problems with my performance. No staff lay-offs ever affected me, just because I was the best employee.

There were other Jews at my work place. Russian and Latvian employees were promoted to managers, and their Jewish colleagues stayed in the shadow. Our managers had Jewish assistants, who were smart and good. Jews knew that due to ‘Line item 5’ 41 they had no hopes of being promoted to managers, but they had to work anyway.

When I turned 55, and it was time to think about retirement, I got a job offer from my factory. If I had accepted this offer, I would have received a higher pension since it would have included bonuses and other allowances. However, I was used to the Ministry and I was reluctant to change jobs. In the late 1970s I received a three-room apartment in the new house that the Ministry built for its employees. We were very happy to get it.

We continued observing Jewish traditions in the family. Though my husband was a party member, he had grown up in a religious family, and he respected traditions very much. We had to celebrate Jewish holidays in secret, but my husband’s parents didn’t conceal their religiosity. Every year my mother-in-law went to visit the grave of a rabbi in a small town - I have forgotten its name - in Zhytomir region. This was considered to be a holy place, and many Jews went there for a blessing. They were poor and had to save for a year to pay for the trip, but she never missed one trip.

Basia was truly religious. When it wasn’t possible to buy matzah for Pesach, she baked it for the rest of the family in her own stove. At Yom Kippur she bought live chickens at the market and we visited her for the Kapores ritual. When she occasionally failed to buy chickens, we conducted the ritual with money. On Sabbath she walked to the synagogue, though it was quite a distance from home. Our house was across the street from the only synagogue in Riga. On holidays the whole street was filled with people.

My husband and I couldn’t visit the synagogue, so we observed Jewish traditions at home. I always fasted at work, and explained to my colleagues that I wasn’t feeling well. We also celebrated Soviet holidays after my husband moved in with us. We celebrated Victory Day 42, which was a really great holiday for us. The rest of the holidays were just additional days off for us, when we could spend more time with the family and visit our relatives.

We spent vacations near Riga. Occasionally we visited my husband’s family in Korosten. I remember our first trip there. We were walking along the street to his house, and children were running ahead of us shouting, ‘Arele and his wife are here!’ We enjoyed a wonderful reception. They were very nice and hospitable people. We stayed in Aron’s relatives’ house. There were long tables under cherry trees in the yard with plenty of Jewish food on them. Neighbors came to meet us, and they all were invited to sit at the table. However, Ukrainian Yiddish was a little different from that in the Baltic countries, but we understood each other well. We became friends. Sometimes Mama and little Lazar spent a whole summer in Korosten. There is nobody left in Korosten now. They moved to Israel in the 1990s.

I often went on business trips. Most of them were to Moscow and Leningrad. I noticed that the way Jews felt there was very different from how they did in Latvia. When we had visitors from Russia, they were surprised to hear people speaking Yiddish in the streets, while this was quite natural for us. There were many Jews in Riga at the time. Jews also held some leading positions. There were also anti-Semites, but I think, they were mostly those, who moved to Latvia after the war. Anyway, there were fewer anti-Semites than in Russia or Ukraine. Young people from other republics of the USSR came to the Baltic republics to enter higher educational institutions.

In the 1970s many Jews moved to Israel. My husband and I didn’t consider departure. I don’t like any changes, even the ones that are for the better. However, I sympathized with those who decided to move to Israel to live in their own country. Many of my friends have left. I couldn’t correspond with them at the time for the fear of losing my job. However, they wrote to my mother-in-law and we kept in touch this way. When my acquaintances visit her from Israel, Germany or the USA, they wonder why I’ve stayed. Anyway, I am here. Here is my home, and here are the graves of my dear ones.

My son went to the school near where we lived. He was very good at school. He was particularly good at exact sciences. When he finished the sixth grade, his teacher advised him to go to the mathematical school. It wasa Latvian school with advanced study of physics and mathematics, and it was the only school of the kind in the town. My son went to this school. The majority of students were Jewish children. At the beginning my son had to spend much time on his studies, but gradually the situation improved. He finished the school with honors. After finishing this mathematical school Lazar had no problem with entering the Polytechnic College. He studied at the Faculty of Mechanics.

My son was a good student. He completed his diploma work at the military plant. The plant management liked him a lot and forwarded a request to his college to assign him to this plant upon graduation. However, the Ministry didn’t approve the request for a Jew to work at the military plant. My son’s diploma tutor told him this was the only reason for non-approval. Lazar went to work at the railroad carriage building plant. It was located not far from home, and the atmosphere there was good. The majority of the employees were Jewish. They had a good attitude toward my son.

Lazar got married when he was a student. His wife is Russian, and my husband and I were very much concerned about it. However, we didn’t make any difficulties for them knowing that if we insisted, our son would leave her. But we also knew that if his life with another woman went wrong, he would blame us for his misfortunes. We understood that we couldn’t interfere with them. Fortunately, my son has a good wife and a good family. They have three sons. Mikhail was born in 1979, Yevgeniy was born in 1987, and Alexandr was born in 1988.

Mikhail finished a Jewish elementary school. I insisted on it, emphasizing on the closeness of the school to where they lived. Lazar’s wife didn’t have any objections to this. Mikhail studied well, but my son didn’t like the fact that there was no homework given to children and that there were few attendance days due to Soviet or Jewish holidays, or visitors from Israel or the USA, and the children were released from school again. Lazar was concerned that his son wouldn’t be trained to work and study discipline. He sent Mikhail to the gymnasium. Our grandson meets with his friends from the Jewish school.

When it was time for Mikhail to obtain his passport, he said he was going to have his Jewish origin indicated in the passport. This was very important for me, but I was concerned that my daughter-in-law would be against. She didn’t interfere, though. She said this was to be Mikhail’s choice. Our younger grandchildren also identify themselves as Jews, though the relevant line item has been removed from their passports. Both of them study in the gymnasium.

Mikhail completed a Masters at the Riga College of Transport Engineers. He specializes in computer engineering. His wife Yelena also finished this college. She is an economist. Their daughter Yulia is three.

My husband died in 1985. He felt ill in a tram all of a sudden, but the other passengers didn’t pay attention to him. When somebody finally noticed that there was something wrong with him and called the ambulance, it was too late. This was such a tragedy for me! We buried my husband at the Jewish cemetery.

There was only me and my elderly blind mother left. If it hadn’t been for Mama, I would have died from grief and loneliness. She had a strong will. She supported me and didn’t allow me to cry. Mama said that if I kept crying, it would be wet for Aron to lie in the ground. However, she also grieved and kept saying that she should have been the one to die. I only lived for the sake of Mama. She was completely blind and helpless, and I had to take care of her. Mama died in 1989, one month before turning 90. Her grave is beside my husband’s grave at the Jewish cemetery in Riga. 

Recent years

When perestroika began, I liked what Mikhail Gorbachev 43 was doing. I was sorry that my husband had died before the time, when Jews could go to the synagogue and celebrate Jewish holidays freely, when it was no longer judged as a crime and anti-Soviet activity. It was allowed to correspond with people abroad and travel to different countries. Newspapers and TV and radio programs became interesting. I knew that it was no longer important for me, considering my age. My life was over, but I was happy for my son and grandchildren. It was good for them, no doubt.

The Jewish life was revived during perestroika. The Jewish community of Latvia was re-established, and also, the Latvian Association of Jewish Culture, LAJC 44, was opened. There was a Jewish family living nearby, and we were friends. They were going to emigrate, but they told me they wouldn’t move till they had taken me to the community. I didn’t feel like going anywhere, and they put me on the community list themselves. Volunteers started visiting me. I realized that somebody needed me and remembered about me, and this is very important for me, particularly after my mama died and I am absolutely alone. I began to regain my senses. I visit the community and have many acquaintances and friends there. This is my second home now.

I feel a bit sorry about the breakup of the USSR [in 1991]. This was a great state, and life was much easier than it is nowadays. When Latvia gained independence, life became more expensive. Pension is not sufficient to cover all needs. I remember life in Latvia before it was annexed to the USSR, and I hope that life will improve. I will not live that long, but it will be good for my son, my grandchildren and great-grandchildren. Their life has already changed and they are used to being free. Actually, one has to learn this as well.

Our Jewish choir is 15 years old, and all these years I’ve been its monitor. I remember how it all started. About ten of us got together in a park and started recalling the Jewish songs of our childhood. Someone had an accordion and started tuning up and playing quietly. We were recalling the forgotten songs by words and lines. A hooligan approached us yelling some anti-Semitic crap at us. We left the park and went to the LAJC where we stayed in the hallway. Hana Finkelstein, the chairman of the charity center, saw us there and suggested that we rehearsed in the center. She gave us shelter and supported the choir.

The center purchased costumes for our performances. We began to collect songs and music and also searched for people that wanted to sing in the choir. It was difficult in the first two years, but then our choir started growing and the repertoire was quite significant. My friends from Germany, Israel and Canada have sent me songs and notes. We rehearse a lot and tour Latvian towns that have a Jewish population.

The participants of the choir are old and ill, but when they sing you only see inspiration on their faces. They sing with their hearts, not with their throats. There were a number of men in the choir, they were beautiful soloists. There are few left: some passed away, and the others emigrated. However, we have newcomers, and our choir is alive. And, I guess, it will live on.

We are like a family. We celebrate birthdays and Jewish holidays. We recently celebrated the 85th birthday of Miron, our conductor. It was a nice party. Miron liked it. We live in different areas of the town, but we talk on the phone every day. I could never imagine that I would gain so many close people at my old age, when people usually only lose their dear ones.

I wouldn’t say I’m religious, but I pray every day. I didn’t remember the prayers of my childhood, but I have a prayer book for children, and it helps me to recall them. Every morning I thank the Lord for giving me another day, that I am healthy, can get out of my bed and talk to friends. Before going to bed in the evening I thank Him for the past day and that it was a good day. I pronounce the words of prayers in Hebrew and I understand what I am saying. I believe this helps.

Glossary:

Életrajz

Földes Klára egyedül él a város központjában levő lakásában. A szobáiban nagy a rend. A falakon absztrakt festmények. Klára néni nagyon kedves hölgy. 83 éves, de sokkal fiatalabbnak látszik. A konyhában ültünk le beszélgetni. Ott melegebb volt, mint a lakás többi részében, és ez barátságosabbá tette beszélgetésünket. Szereti, ha meglátogatják, mert így van kivel beszélgetnie.

Sajnos nem tudok semmit a dédnagyszüleimről. De emlékszem dolgokra a nagyszüleimmel kapcsolatban. Édesanyám szüleit Kohn Móricnak és Vilmának hívták, Nagyvárad mellett éltek, Váradlesen [Váradles – kisközség Bihar vm.-ban, 1910-ben kb. 900 főnyi lakossal. – A szerk.]. A nagymama, úgy tudom, Váradlesen született, a nagyapám nem tudom, ha ott született. Erről nincs semmilyen dokumentumom. Édesanyám szülei magyarul beszéltek, mert Nagyvárad az Osztrák–Magyar Monarchia része volt akkoriban. Az anyai nagyszüleim Nagyvárad mellől Sofronyára költöztek, ez egy kis falu Aradtól nem messze. Itt vendéglőféleségük volt, közel az állomáshoz. Móric nagyapám Sofronyán halt meg 1918-ban, de mivel ott nem volt zsidó temető, ezért Aradra vitték, és ott temették el. Vilma nagymamám ott maradt egy darabig Sofronyán. Három lányuk volt: Margit (az anyám), Erzsébet és Zseni. Mind Váradlesen születtek. Édesanyám, Kohn Margit, 1898-ban született. 8 évvel volt fiatalabb édesapámnál. Erzsébet Kürtösön [Kürtös Arad vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben is, 1920-ban is 8300 főnyi magyar, román és német ajkú lakossal. – A szerk.] élt. A férjét Stern Józsefnek hívták, textilüzlete volt és földje Nagyiratoson [Nagyiratos vagy Forraynagyiratos – Arad vm.-ben lévő község volt, 1910-ben 1400 főnyi lakossal. – A szerk.]. Két gyermekük volt: Márta és Károly. Mártának van egy orvos fia, aki nős és két gyereke van, Kölnben, Németországban élnek. Károly meghalt Segesvár mellett egy munkatáborban. Hegyeket robbantottak, s egy szikla zuhanás közben megváltoztatta az irányát, és őrá zuhant. Ez az 1940-es években történt, a második világháború alatt. Édesanyám kisebbik testvére, Zseni Temesváron élt [Temesvár székhelye volt Temes vm. törvényhatósági és a temesi járás közhivatalainak; már a 20. század első évtizedeiben is számos gyár volt a városban (dohánygyár – 1600 munkást foglalkoztatott), vasúti műhely, 2 gépgyár, a harangöntőgyár, pénzszekrénygyár, cement- és mozaikgyár, több téglagyár, a majolika- és kályhagyár, gyapjúfonalgyár, 2 pamutfonó- és szövőgyár, 1 kötszövöttárugyár, kalapgyár, cipőgyár, kesztyűgyár, 3 gőzmalom, 1 cukorka- és csokoládégyár, sörgyár, 2 szeszgyár, 2 szilvóriumgyár, gyufa- és kocsikenőcsgyár, villanytelep, gázgyár, több nagy könyvnyomda stb. Dél-Magyarország forgalmi gócpontja volt (a vasutak 8 irányban ágaztak szét). Kereskedelmének fő cikkei: gabona, fa, ló, marha és ipari cikkek voltak. A hiteligényeket az Osztrák–Magyar Bank fiókja, 22 bank- és takarékpénztár és 4 szövetkezet elégítette ki. Lakosainak száma 1850 és 1910 között több mint négyszeresére, 17 700 főről 72 600 főre emelkedett (1925-ben 90 000 lakost számláltak össze.). 1910-ben a lakosok 44%-a német, 39%-a magyar, 10%-a román, 5%-a szerb ajkú volt. Hitfelekezet szerint az alábbi megoszlást mutatták: 67% római katolikus, 15% görög katolikus, 9% izraelita, 5% református, 2% evangélikus, 1% görögkeleti. – A szerk.]. Első férje pesti zsidó volt, Ungár Sándornak hívták, ő meghalt az első világháború után. Zseni második férje román volt, nem volt zsidó, Simedrea Vasilénak hívták. Két gyermeke volt: az első házasságából Anna, a második házasságából Titusz.

Édesanyám a vonaton ismerkedett meg édesapámmal, mindketten Kürtösre utaztak. Édesapám az Osztrák–Magyar hadsereg katonája volt [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában], édesanyám tisztviselőként dolgozott. Az édesapám, Grünbaum András 1890-ben született, Konyáron [Konyár Bihar vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 2752 fő lakossal. – A szerk.]. Édesapám is, édesanyám is Kereskedelmi Líceumot végzett [valószínűleg felső kereskedelmi iskoláról van szó; lásd: kereskedelmi iskolák]: édesanyám Aradon, édesapám Debrecenben. A szüleim magyarul beszéltek, de az édesapám ivritül is tudott. Édesapám harcolt az első világháborúban, de nem emlékszem, hol.

Az édesapám szülei Magyarországon éltek, egy Konyár nevű faluban, Debrecen környékén. A magyarországi nagyszüleim magyarul és jiddisül beszéltek, és nagyon vallásosak voltak. Grünbaum volt a nevük. Ismertem az apai nagyanyámat. Kicsi, sovány asszony volt, parókát viselt. Nagyon vallásos volt. Az apai nagyszüleimnek öt gyermekük volt, mind Konyáron születtek: egy lányuk, Aranka és négy fiúk volt: Márton, fogorvos, Pál, hivatalnok, Lajos, aki a szülei üzletét vezette, és édesapám, András.

Anyagilag jól álltak. Volt egy textilüzletük, mindennel, ami kell és földjük. Kukoricát és görögdinnyét termesztettek. Voltak alkalmazottjaik is, akik a földeket megmunkálták. Emlékszem, nagyanyámnak volt egy nagy udvara, ahol a kukoricát tartották. A görögdinnyék hatalmasnak tűntek nekem. 4-5 éves voltam akkor, és úgy játszottam, hogy lovagoltam rajtuk. Mivel közel laktunk a magyar határhoz, gyakran meglátogattuk Konyáron élő nagyszüleimet. Nem emlékszem, hogy lettek volna állataik, de mivel nagy háztartásuk volt, úgy gondolom, kellett legyenek csirkék és libák. A nagyanyámnak nagy, szép háza volt, két konyhával (az egyik télire, a másik nyárára). A házban 4 szoba volt, egy sorba építve, előttük egy hosszú, üveges tornáccal.

Valami másra is emlékszem Grünbaum nagymamámmal kapcsolatban. Volt neki egy nyári konyhája sütőkemencével. A kemence nagyon nagy volt, és mögötte volt egy külön hely, ahol egy nagy edényt tartottak, amiben a zsírt gyűjtötték a töpörtyű kiolvasztása után. Egy napon a tejesasztalnál ültem, egy csésze kakaót iszogatva. A másik, húsosasztalnál dolgozó nőket néztem, és észrevettem, hogy egyre a kemence mögötti edényhez járnak, és odaöntik a zsírt. Így hát én is vettem a csészémet, és beöntöttem a kakaót az edénybe. Aligha örült a nagymama, hogy nem lehetett már felhasználni a zsírt, ugyanis nagyon vallásos volt [lásd: étkezési törvények]. Túl kellett adjon rajta – valószínűleg a személyzetnek adta, akik hazavitték.

A család kóser volt, a férfiak minden nap eljártak a zsinagógába, és amikor nem mentek, elmondták otthon az imádságokat. A nők csak sábeszkor mentek zsinagógába. Megtartottak minden zsidó ünnepet [lásd: nagyünnepek]. Az édesapám szülei, a fivérei, a sógornői nagyon vallásosak voltak, a sógornők parókát viseltek.

A szüleim, miután 1919-ben összeházasodtak, Kürtösön éltek. Kürtös egy nagy, gazdag falu volt, később város lett belőle. Abban az időben Kürtösön a zsidó foglalkozások a szabóság és a kereskedés voltak; [a zsidóknak] üzletük volt, földjük is volt, amit bérmunkások dolgoztak meg. Egyiküknek szatócsboltja volt.

Én Aradon születtem, 1920. március 17-én. Volt egy fivérem, György, aki 5 évvel volt fiatalabb nálam, tehát ő 1925-ben született. [Csak szülni ment oda az anya, egyébként Kürtösön laktak. – A szerk.] Kürtösön, a háború előtt nem voltak anyagi gondjaink. Jól ment nekünk. Nem volt földünk, de volt egy nagy házunk, benne az üzletünkkel. Textilüzlet volt, nyári és téli anyagokat, gombot, cérnát, zsebkendőt és a temetésekhez szükséges szemfedőt árultak. Édesanyámnak volt egy szolgálója a házban, Florica, az üzletben meg volt egy inasuk. A kürtösi házunk nagy, “U” alakú volt. Nem emlékszem, hány szobája volt, csak azt tudom, hogy hármat használtunk közülük. A többi szoba ki volt adva bérbe, három albérlőnk volt. A szüleim komfortosították a házat: volt folyó vizünk. Vizet pumpáltunk a kútból egy nagy tartályba, ami a padláson volt, és azt a vizet használtuk a konyhában és a fürdőszobában. Mi, gyerekek nagyon élveztük ezt csinálni. Fával fűtöttünk, öntöttvasból készült kályháink voltak. Volt egy nagy udvarunk is, és a veranda folytatásában egy kicsi kertünk. Az édesanyámé volt, ő gondozta. Nem voltak állataink.

Volt irodalom a házban, nem tudom, sok vagy kevés, mert csak vakáció idején voltam otthon, és ilyenkor együtt töltöttük az időt. A szüleim a helyi lapot olvasták, nem volt zsidó újság Kürtösön.

A piac mellett laktunk, a sarkon. A tér közepén állt a görögkeleti templom és a templom és az azt körülvevő házak között volt egy félkör alakú üres térség a piac számára. Kürtösön a piacnapok hétfőn és csütörtökön voltak. Nagyon gazdag piac volt a kürtösi, tejtermékekkel, tojással, majorsággal és egy mészárszékkel a templom mögött. Mi tejterméket, zöldséget és majorságot vettünk a piacon. A sakter kóser módon vágta le. A mészáros zsidó volt, de a hús, amit árult, nem volt kóser, mert csak néhány zsidó család élt Kürtösön.

Amikor 7 éves voltam [1927-ben], nagyanyám (édesanyám anyja) hozzánk költözött Sofronyáról Kürtösre. Akkor már a nagyapa rég meg volt halva. Édesanyám épp akkor esett át egy műtéten, és nagymama segíteni jött hozzánk, aztán ott maradt nálunk. Nagymama 5 lejjel szokott elküldeni minket a mészárszékbe, ezekkel a szavakkal: “Menj és vegyél húst, hogy estére borjúgulyást tudjak csinálni apádnak.” Nem mentünk túl gyakran vásárolni. Nagymama szeretett vásárolni. Gondoskodott a háztartásról, amíg a szüleim az üzletben dolgoztak. Nem vásároltunk disznóhúst. Ősszel libát vettünk, miután megtöltöttük őket, a legfinomabb részeket savanyú sós vízbe tettük, és megfüstöltük. Így nagyon jól elálltak egész télen, tavaszig. Ugyanezt tettük a marhahússal. A füstölt húst a kamrában tartottuk. Nagyon finom íze volt.

A zsidók elszórtan laktak Kürtösön, nem volt külön zsidó negyed. A zsidó hitközség tizenöt családból állt, ami azt jelentette, hogy elegen voltunk ahhoz, hogy megtartsuk a szertartásokat a törvény szerint. A zsinagóga egy átalakított parasztházban volt, az egyik szoba a nők, a másik a férfiak számára. Nem erre a célra készült épület volt, de minden pénteken, szombaton és minden ünnepkor összegyűltek benne. Olyan kevesen voltunk, hogy nem volt rabbink vagy más elöljárónk. Édesapám volt a közösség vezetője. Édesapám nem volt vallásos ember, de tudott mindent [tradíciót]. Édesanyám gyertyákat gyújtott, de nem viselt parókát.

Emlékszem, hogyan ünnepeltük a Pészáhot. A legtöbbször az iskolai szünidő idejére esett, így együtt tölthettem a családdal. A máceszt [lásd: afikómen] a párnák közé rejtették el, és nekünk, gyerekeknek meg kellett találnunk és el kellett lopnunk őket. Mivel édesapám ismert minden szokást, ezt az ünnepet minden részletében megtartottuk [lásd még: széder].

Amire még emlékszem, hogy a Purimot sok tésztával ünnepeltük meg. Édesanyám porcelán tányérokon különféle tésztákat rendezett el, fehér szalvétával takarta le őket és elvittük őket a zsidó baráti családoknak. Sok selahmóneszt csináltunk mindig, ez egy diós és mákos tészta [Sláchmónesznak azt az  ételajándékot (rendszerint persze süteményt) magát nevezik, amit Purimkor küldenek a barátoknak, nem a sütemény fajtáját. – A szerk.].

A család többi tagjával ünnepek idején találkoztunk. Temesvári nagynéném, Eugénia  [Zseni] nálunk szokta tölteni az ünnepeket. Édesanyám második lánytestvére, Erzsébet Kürtösre ment férjhez, és a két gyerekével, az unokatestvéreinkkel találkozgattunk.

Nagyon jól egyeztünk a keresztény szomszédainkkal. Az ő lányaik nagyon jó barátnőim voltak. A szüleink is baráti viszonyban voltak. Jó viszonyban voltunk a görögkeleti pópával, Brădeannal is. Három lánya volt, akikkel sok időt töltöttem együtt.

Nem emlékszem, hogy megünnepeltük volna a születésnapomat, nem volt szokás ez nálunk. Még arra sem emlékszem, hogy valaha meg lettem volna híva valaki más születésnapi zsúrjára: sem a Brădean pópa lányaiéra, sem az Ardelean tanító lányáéra, akivel együtt jártam óvodától a kolozsvári érettségiig.

Kürtösön jártam óvodába, aztán állami iskolába jártam, mert nem volt zsidó iskola Kürtösön. Elemi iskolában a kedvenc tanítónőm Elvira Cioară volt. Ő volt a tanítónőm az első négy tanévben. A két kedvenc tantárgyam a nyelvtan és a matematika volt. Amíg Kürtösön laktunk, emlékszem, hogy egy tanár járt be az iskolába Aradról, és engem hegedülni tanított. Ez nagy segítségemre volt, amikor tanár lettem, mert az énekórákon tudtam hegedülni nekik.

Az elemi iskola elvégzése után a szüleim fizettek az iskoláztatásomért. Nem volt nagyon drága, bárki megengedhette magának. 12 évig jártam iskolába. Tehát az első négy elemi osztályt Kürtösön végeztem, aztán 8 évig tanítóképzőben tanultam, hogy tanítónő lehessek. Az első évet Aradon végeztem. Mivel ott az iskolát bezárták, elhelyeztek Lugosra [lásd: Lugos (1920–1940)], ahol a második évemet töltöttem. Aztán azt az iskolát is bezárták, és Kolozsvárra [Kolozsvár (1920–1940) – Város Romániában a Kis-Szamos mentén, Kolozs vármegye székhelye. 1919-ig és 1940–44 között a Magyar Királyság része. Fontos gazdasági, kereskedelmi, ipari, kulturális és oktatási központ, Erdély egyik legjelentősebb városa. Jelentős a bőr-, dohány-, fém-, textil- és agyagipara. Kolozsváron zajlott le 1918. december 22-én az a nagygyűlés, amelyen kijelentették, hogy az erdélyi magyarok továbbra is Magyarország keretei között kívánnak élni. Két nappal később a román hadsereg bevonult a városba. 1919-ben a Ferenc József Tudományegyetem elhagyni kényszerült Kolozsvárt (Szegedre tette át székhelyét), épületeit és fölszerelését pedig kénytelen átadni az I. Ferdinánd királyról elnevezett román egyetemnek. A város a két világháború között az erdélyi magyar kultúra legfontosabb központja volt. Itt volt a székhelye az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, az Erdélyi Közművelődési Egyesületnek, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületnek, az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek stb. Ugyancsak itt szerkesztették a legfontosabb magyar napilapokat is, az „Ellenzék”-et és a „Keleti Újság”-ot. 1930-ban 100 ezer lakosa volt (47 600 magyar, a többi pedig román, zsidó és német). – A szerk.] kerültem, ahol a következő 6 évet végeztem, és leérettségiztem.

Kolozsvárott bentlakásban laktam. A bentlakás olyan volt, mint a mesében. Saját konyhája volt. Minden étkezés olyan volt, mint egy kisebbfajta ünnep. Persze az étel nem volt kóser, mert az iskola nem zsidó iskola volt. A bentlakás nem volt olyan, mint a börtön. Ha voltak rokonaid vagy barátaid a városban, eljöhettek érted, és vasárnap délután, órák után kivihettek a városba, de szükség volt engedélyre a szülőktől. Az iskola jól vigyázott ránk. Volt egy keresztény ismerős család, amelyik ki szokott engem vinni, a Cucu család. Csak vakációk idejére mentem haza – karácsonyra, húsvétra és nyáron.

Az iskola ugyanabban az épületben volt. A földszinten voltak az osztálytermeink, és az emeleten kaptak helyet a hálótermek és a tanulószobák. Két egyenruhánk volt. Mindennapi öltözetként fehér-fekete egyenruhát hordtunk. Amikor hangversenyre, színházba mentünk, vagy különböző ünnepélyes alkalmakon, fehér és világoskék blúzt és kék színű szoknyát és blézert viseltünk. A délutáni szünet alatt a nevelő elvitt minket kötelező sétára a városba – moziba mentünk, ha ment valami érdekes film, vagy színházba. Szerdán színházba, szombaton az Operába mentünk, a matinéra. Az osztálytársnőimmel nagyon jól egyeztem. Nem volt megkülönböztetés vallási alapon. A tanszemélyzet sem tett különbséget köztünk. Nem én voltam az egyedüli zsidó az iskolában. Volt még két zsidó iskolatársnőm, az egyik idősebb, a másik fiatalabb volt nálam. Az egyikük egy rabbi lánya volt.

Kedvenc tanárnőm az igazgatónő, Ioana Gábor, egy rendkívüli nő volt, a franciatanárnő, Jana Casian és az anatómia-tanárnő. Az anatómia-tanárnő csodálatosan tanított. Színes krétával olyan kifejező ábrákat rajzolt, hogy mindent megértett az ember, még csak nem is kellett otthon tanulni. Később különböző egyetemekre vittek bennünket, ahol előadásokat hallgathattunk. Emlékszem, az egyik előadás alkalmával egy professzor azt mondta: „A szeretet útja a gyomron vezet keresztül. Vigyáznunk kell arra, hogy az állatot jól tápláljuk.” Ezt a gondolatot tudományosan is kifejtette.

Emlékszem a vallásórákra. Valaki elvitt engem minden vasárnap. Később a rabbi kezdett bejárni az iskolába, és a tanáriban tartottuk a vallásórákat. A rabbi fiatal volt, nagyon jóképű, nős ember volt, és két gyereke volt. Miután meséltem róla az osztálytársnőimnek, mindig találtak különféle ürügyeket, hogy bejöjjenek a tanáriba vallásóra alatt, mindig kerestek valakit vagy valamit.

Az iskolának volt kápolnája. Néha elmentem oda. Az iskola kórusában is énekeltem. Alt hangom volt. Sokszor, főleg a húsvéti böjt idején, meghívtak énekelni a görögkeleti katedrálisba. Nagyon jó zenei hallásom van, és a tanárunk ragaszkodott hozzá, hogy ne hiányozzak, mert altot énekeltem, amit jóval nehezebb, mint a rendes dallamot énekelni.

Kolozsvári tartózkodásom alatt elvégeztem egy vöröskeresztesnővér-tanfolyamot. Elvittek a kórházba, ahol figyelhettünk és tanulhattunk dolgokat. Az oklevelem még mindig megvan.

1938-ban elkezdtem egy kéthónapos védelmi kurzust önkéntesként. Az első hónapot Tordán töltöttem. Mind elméleti, mind gyakorlati oktatásban volt részünk. Megtanultam lőfegyvert használni. Volt egy tiszt, aki a kiképzést végezte. Pitic volt a neve, egy átok volt. Nem fejezhettem be a kurzust, mert az első rész után zsidókat már nem engedtek részt venni, így hazaküldtek. Végigsírtam az utat Tordától hazáig.

A háború alatt, amíg Kürtösön éltünk, amikor elkezdődött Hitler uralma, sok bukovinai zsidó – aki azelőtt Németországba ment tanulni, és ott maradt –, most a Budapest – Kürtös – Arad útvonalon tért vissza, megpróbálva hazajutni Bukovinába. Mert nem voltak irataik, sem útlevelük, csupán a rajtuk levő ruhájuk volt, le kellett szállniuk a vonatról Kürtösön, mert Kürtös a román–magyar határon van. Édesapámnak, aki a zsidó hitközség vezetője volt akkoriban, sikerült kapcsolatba lépnie néhánnyal a határőrök közül, és ezek mindig, amikor újabb személy vagy csoport érkezett, értesítették apámat. A határőrök ezért jutalmat kaptak. Néhányan az utasok közül nálunk maradtak pár napot, alkalmuk volt megfürödni, átöltözni, és mi új ruhát vettünk nekik. Volt egy ember, Guttman József nevű – tavaly halt meg Izraelben –, aki segített apámnak, az utasokat Aradra vitte. A hitközség gondoskodott róluk, segítette őket a hazatérésben. Mindnyájan nagyon szegények voltak. Emlékszem, egyszer otthon voltam Kürtösön vakáción. 1938-ban vagy 1939-ben lehetett. Az egyik menekült, egy Sturm nevű, egy egyetemi tanár, akart adni nekem valamit emlékbe. Nem volt semmi más nála, csak egy konzervnyitó. Még most is használom azt a konzervnyitót, bár van nekem modernebb is.

Miután 1939-ben leérettségiztem, hazamentem Kürtösre. Nem dolgoztam tanítónőként Kürtösön. Nem dolgozhattam állami iskolában, mert a zsidókat akkor már kitiltották az állami intézményekből, annak ellenére, hogy állami, román nyelvű oklevelem volt [lásd: zsidótörvények Romániában]. A gyulafehérvári zsidó hitközségnek szüksége volt iskolájuk számára egy tanítónőre, ezért 1939. december 1-jén Gyulafehérvárra költöztem. [Gyulafehérvár (1920–1940) – Város Romániában, a Maros és az Ompoly összefolyásánál, Erdély déli részén. Alsó-Fehér vármegye székhelye. Az erdélyi római katolikus érsekség és több egyházi intézmény székhelye volt. 1919-ig Magyarországhoz tartozott, azóta Románia része. 1918. december 1-jén itt került sor a Romániával való egyesülést kimondó román nemzetgyűlésre. (Ma december 1-je Románia nemzeti ünnepe). Gyulafehérváron található a Batthyáneum, Erdély egyik legértékesebb könyvtára és kéziratgyűjteménye. 1920-ban 9600 lakosa volt (5200 román, 2000 magyar 530 német és 1700 zsidó). – A szerk.] 1942. augusztus 31-ig laktam Gyulafehérváron. A gyulafehérvári rabbi neve Kraus volt. Volt neki egy velem egykorú lánya. A zsidó közösség nagyon vallásos volt; még azt sem engedték meg, hogy szombatonként retikült hordjak [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Ketten voltunk tanítók a zsidó iskolában. A másik egy magyar tanító volt, Gál. Ő a harmadikosokat és negyedikeseket tanította, én az elsősöket és a másodikosokat. A közösség nagy volt, és rendkívül gazdag. Voltak földbirtokosok is közöttük. Két és fél évig laktam Gyulafehérváron.

1941-ben egy új törvény arra kényszerítette a szüleimet, hogy Aradra költözzenek. Minden falun élő zsidónak városra kellett költöznie [lásd: zsidótörvények Romániában], és Arad volt a Kürtöshöz legközelebb fekvő város. 21-22 éves lehettem akkor. Emlékszem, hogy apámat behívatták a városházára, és azt mondták neki, hogy két órán belül minden zsidónak el kell hagynia Kürtöst. A 11 órás vonattal mentek Aradra. Várta őket valaki a zsidó hitközségtől, és elvitte őket a zsidó iskola udvarára. Innen különböző családokhoz küldték őket. Természetesen, Vilma nagyanyám is velük tartott Aradra. Ő 1945-ben halt meg Aradon, mert már öreg volt. Ő is az aradi neológ zsidó temetőben van eltemetve, mint a nagyapám.

Nem látogathattam meg a szüleimet, mert a zsidók nem utazhattak, volt egy törvény, amit a legionáriusok adtak ki [lásd: legionárius mozgalom; zsidótörvények Romániában]. Egy napon kaptam egy iratot a tanfelügyelőségtől, melyben az állt, hogy három napon belül be kell mutassak a törvényszéken egy írásos bizonyítékot arról, hogy nem voltam soha elítélve. Mit csináljak, hiszen nem engedtek Aradra utazni? Ha nem hozom az iratot, az a veszély fenyegetett, hogy elveszítem az állásom. Elmentem a törvényszékre, hogy a főügyésszel beszéljek. Tudtam, hogyan néz ki: kicsi, sovány ember. Elmentem egyenesen hozzá, és azt mondtam neki: „Zsidó vagyok, ön is nagyon jól tudja, hogy nem utazhatok. Úgy gondolom, segíthetne rajtam azzal, ha kérne az aradi törvényszéktől egy iratot arról, hogy soha nem voltam elítélve. Ön ideadná nekem ezt az iratot, és ha bebizonyosodna, hogy nem mondok igazat, amikor azt állítom, hogy soha nem voltam elítélve, ön visszavonhatja.” Rám nézett, és megkérdezte. „Ez törvényes?” Azt válaszoltam: „Nem tudom, hogy törvényes-e, de emberséges!” Ideadta a szükséges iratot, és azután soha többet nem láttam.

Csak az ismeretségeimnek köszönhettem, hogy sikerült hazamennem a szüleimet meglátogatni. A Vasgárda uralmának [lásd: legionárius mozgalom] idején a törvények nagyon gyakran változtak. Egy időben a zsidók csak akkor utazhattak, ha rendelkeztek orvosi igazolással Fehér megye orvosától, miszerint az illető személynek orvosi vizsgálatokra volt szüksége, amiket az én esetemben csak Aradon lehet elvégezni. Így hát elmentem az orvoshoz – kicsi, tömzsi ember volt –, megmondtam, hogy zsidó vagyok, és haza akarok menni meglátogatni a szüleimet. Mondtam, nem szenvedek semmilyen betegségben, 21 éves vagyok, és nem tudom, milyen betegséget állapíthatna meg, mert egyetlen gondom, hogy hiányoznak a szüleim. Megvizsgált és azt mondta, másnap menjek vissza a titkárságra egy bélyeggel, mert ott fogom megkapni a szükséges iratot. Megkaptam az igazolványt, és hazamentem.

Azt hiszem, a szüleim beszéltek rólam az aradi hitközségnél, és hogy Aradra szeretnék költözni. Amikor valaki nyugdíjba vonult, idehoztak. Hét évig tanítottam az aradi zsidó iskolában, 1942–1948 között. Az ivrit ábécéskönyvből tanítottam, mert tanultam egy kicsit ivritül Gyulafehérváron. Az ábécéskönyv nagyon jó könyv volt, sok képpel; a gyerekek könnyen tanultak belőle. Sok gyerek (vagy 30-35) volt egy osztályban, sokan közülük ortodox zsidók voltak. Én voltam a legfiatalabb tanítónő. Nagyon szerettem ünnepélyeket rendezni. Az egyik ünnepélyünket az Állami Színházban tartottuk. A primadonnát Blum Katalinnak hívták, és a barátnőm volt, őtanította a tornát és a balettet az iskolában. A háború idején a németeknek szükségük volt az iskolára, és el kellett költözzünk abba az épületbe, ahol a hitközség irodája van. Az iskolát az 1948-as államosítási törvény [lásd: államosítás Romániában] értelmében bezárták, minden kisebbségi iskolát állami iskolává alakítottak. Áthelyeztek egy aradi állami iskolába, a Ghiba Birta Iskolába, ahol 30 évig dolgoztam, a nyugdíjazásomig, 1978-ig.

A második világháború alatt az élet nehéz volt. Senkit nem kényszerítettek Arad elhagyására, de a hitleristák néhány korlátozást bevezettek: zsidók nem mehettek be bizonyos cukrászdákba, vendéglőkbe, strandra. Édesapám nehezen talált munkát. Az inasunk Kürtösön maradt, gondoskodott az üzletünkről, és időről időre pénzt küldött nekünk. A görögkeleti pópa, Bradean és más falubeliek szintén hoztak nekünk tartalékokat.

A második világháború idején apai nagyanyámat, lányát és kettőt a fiai közül koncentrációs lágerbe vittek. [Földes Klára rokonságát, mivel magyar fennhatóság alatt lévő területen éltek, deportálták. Ő maga és családja, valamint azok a rokonok, akik Dél-Erdélyben laktak, megmenekültek a koncentrációs táboroktól. Lásd még: Zsidók Észak-és Dél-Erdélyben. – A szerk.] Nem tudom, Mártonnak hogyan sikerült megmenekülnie [A felesége nem zsidó volt, talán ezért. – A szerk.], de a két fiútestvére – Lajos és Pál – nem jött haza a koncentrációs táborból. Palit és a fiait Debrecenből vitték el a németek, aknásított hídra kellett felmenniük, de nem tudom, hogy hol. Jól volt aknásítva a híd, mert felrobbantak. Az egyik fiával együtt volt, mindketten meghaltak. Ez 1944-ben volt. A másik fia valahol máshol halt meg. A felesége, amikor megtudta, hogy mi történt velük, megtébolyodott és rövidesen rá meg is halt. Lajos ott maradt a családjával Konyáron, s a nagyanyámmal éltek, onnan deportálták őket. Nagyanyám visszatért, a menyével, Lajos feleségével, Bertával és annak négy gyermekével (két kislány és két fiú). Berta a nagymamát egy taligában vitte, de sajnos meghalt a hazafelé vezető úton, miután már Magyarországra értek, a háború végén, 1945-ben. Nem tudom, hol van eltemetve. Ezután Berta a gyermekeivel együtt kiment Izraelbe. Nagyon vallásos volt: parókát viselt, sábeszkor nem gyújtott tüzet vagy villanyt, nem beszélt telefonon, és gyalog ment a zsinagógába, pedig sokat kellett gyalogolnia. Az ő egész családja nagyon vallásos volt. Berta egyik fia, Öcsi, az izraeli vám igazgatója volt egy ideig. Aranka, édesapám lánytestvére, aki már férjnél volt a háború előtt, és Mezőtúron lakott [Mezőtúr Jász-Nagykun-Szolnok vm.-i város, az 1930-as években 27 000 fő körül volt a lakosság lélekszáma. – A szerk.], visszajött a koncentrációs táborból, és kivándorolt Amerikába. Mártonék Pesten mellett éltek, magyar nő volt a felesége, aki a háború után halt meg, az 1950-es években. A halála után nem sokkal Márton a lányával együtt kiköltözött Izraelbe.

Férjemmel, Földes Andrással 1943-ban találkoztam, szilveszterkor. Aradon történt, egy barátnőmnél, akit Gyulafehérvárról ismertem. Már tanítónő voltam. Ő aradi volt. Három fiatalemberrel, akik testvérek voltak, mentem a szilveszteri mulatságra. Kettő közülük orvos volt, a harmadik mérnök. Ők is kitelepítettek voltak. Ők kísértek haza, de az volt az az este, amikor megismertem a jövendőbeli férjem.

András Aradon született 1906-ban [Arad: Arad vm. székhelye, itt találhatók a vármegye törvényhatósági hivatalai és az aradi járás közigazgatási hivatalai. Számos oktatási intézmény van a városban (görögkeleti püspöki hittudományi főiskola, kir. főgimnázium, áll. főreáliskola, állami felsőbb leányiskola, állami elemi és görögkeleti román elemi tanítóképző intézet, községi polgári fiú-és leányiskola, görögkeleti román polgári leányiskola, községi felső kereskedelmi iskola, állami fa-és fémipari szakiskola, kereskedelmi és iparos tanonciskola, konzervatórium, 22 mindennapi és 3 ismétlő elemi iskola, 7 kisdedóvó). Nagyobb iparvállalatai: Weitzer-féle vagon- és gépgyár, a vasúti javítóműhely, automobilgyár, fűrésztelep, 4 bútorgyár, a Széchenyi-gőzmalom és Neumann-féle gőzmalom, a Neumann-féle óriási szeszfinomító és élesztőgyár, szalmaanyaggyár, textilgyár, ecet- és likőrgyár, gázgyár, könyvnyomdák stb. Kereskedelme a nyersterményeken (gabona, bor, fa) felül az ipar minden ágára kiterjed. A kereskedelem és ipar támogatására az Osztrák–Magyar Bank egyik legnagyobb fiókintézete mellett 4 bank, 11 takarékpénztár és 37 szövetkezet és számos biztosítóintézet ügynöksége működik. Lakosainak száma 1869 és 1910 között közel megduplázódott, 32 700 főről 63 200 főre emelkedett (69% a magyar, 17% a román, 10% a német és 2% a szerb ajkúak aránya; a lakosok kb. 10-11%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez). – A szerk.], amikor Arad az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Idősebb volt, mint én, és volt három fiútestvére. A szüleit Földes Teréznek és Adolfnak hívták, de ők meghaltak, mielőtt megismertem Andrást. Géza testvérével együtt egy építőanyag-raktár társtulajdonosa volt Aradon. A háború alatt úgy segítette András a zsidó közösséget, hogy ellátta őket koporsónak való fával. András egyik testvére, Gyula Temesváron élt, mérnök volt, egy német gyárnak, az AEG-nek dolgozott [Az AEG (Allgemeine Elektrizitäts Gesellschaft) világcég volt, amelyet 1883-ban alapított Emil Rathenau német mérnök. Erősáramú elektrotechnikai berendezéseket gyártott. – A szerk.]. Az volt a jó abban, amit csinált, hogy munkaadói megtartották a második világháború idején is. A másik testvére Béla volt, aki gyógyszerészként dolgozott Aradon. A magyar katonák ölték meg, amikor 1944-ben bejöttek Aradra. Nem menekült el, mert azt gondolta, a magyarok nem fogják bántani, hiszen budapesti egyetemen szerzett diplomát.

1946. március 17-én esküdtünk Andrással a neológ zsinagógában Aradon. A szertartás nélkülözött minden fényűzést, de a házasság 44 évig tartott. Háború volt, és mindenki gondokkal küzdött. Nem volt gyermekünk, bár szerettünk volna. Megtartottunk minden ünnepet, zsidót és keresztényt egyaránt, mert sok keresztény barátunk volt. A férjem nem volt nagyon vallásos, de eljártunk a zsinagógába ünnepekkor [lásd: nagyünnepek].

A kommunizmus idején nem lettem tagja a kommunista pártnak, pedig felkértek rá. Végeztem a munkámat mint tanítónő, és nem érdekelt a politika. Eléggé el voltam foglalva: tanítottam, tisztán tartottam a házat, bevásároltam. Nagyon szerettem a nyarat, amikor minden szabadidőmet a strandon töltöttem.

Miután az építőanyag-raktárát elvették tőle, András tisztviselőként kezdett dolgozni ugyanannál a raktárnál. Drága András férjem 15 évvel ezelőtt [1987-ben] halt meg Aradon. A neológ zsidó temetőben van eltemetve.

György öcsém, miután befejezte a kürtösi elemi iskolát, az aradi német líceumba került. Édesanyám akarta, hogy megtanuljon németül. 1938-39 táján az osztályfőnök azt tanácsolta neki, vegye ki abból az iskolából a háború miatt, mert nem akarta, hogy később kitegyék. Egy nagyon jó asztalos befogadta inasnak. Aradon maradt a háború idején, és a háború után kiszökött Franciaországba egy barátjával, és elkezdett műbútorasztalosként dolgozni. Nagyon jó volt a szakmájában. Az antiszemitizmus miatt elhagyta Franciaországot, és Hollandiába ment. Ott dolgozott asztalosként, amikor valaki egy zsidó szervezettől megkérdezte tőle, nem akar-e Palesztinába menni. Repülővel vitték volna oda, de mint zsidó katonát. Én akkor már férjnél voltam. György felhívott és megkért, hívjam el a szüleinket (nekik akkoriban nem volt telefonjuk), hogy beszélhessen velük. Kiment Palesztinába, ahol részt vett a függetlenségi háborúban, a hatnapos háborúban és a Jom Kipur-i háborúban [lásd: 1973-as arab-izraeli háború]. Volt egy kis gyára Tel-Avivban. Izraelben egy volt gyulafehérvári diákomat vette feleségül, akit Klára Zsuzsannának hívtak. Egy kislányt fogadtak örökbe, egy unokatestvérünket, apánk testvérének, Mártonnak a lányát. Ő Izraelben él, orvos, van férje és két gyereke. György elég fiatalon halt meg [1978-ban], 53 éves korában, szívproblémák miatt. Zsuzsanna tavaly halt meg [2002-ben].

A szüleim nem költöztek vissza Kürtösre, bár a törvényt, ami megtiltotta a zsidók falun élését, eltörölték. Minden héten jártak ki Kürtösre eladni anyagokat. 1950-ben kimentek Izraelbe, édesapám ott halt meg 1951-ben, nem tudom pontosan, hol, de valahol Tel-Aviv közelében egy kis faluban. A halála után édesanyám egy ideig Nahariján élt az öcsémmel és a családjával. Süteményt sütött és eladta. 1989-ben halt meg Kirjat Jamban, néhány nappal a román forradalom előtt [lásd: az 1989-es romániai forradalom].

Minden ifjúkori zsidó barátom elment Romániából. Többségük Izraelbe ment. Új barátságokat kellett kössek. Két okból maradtam Romániában: először is, mert 29 éves koromban magas vérnyomást állapítottak meg nálam, és az izraeli klíma nem felelt volna meg az egészségi állapotomnak, másodsorban azért, mert nem tudok megtanulni egy idegen nyelvet. Nem tudva a nyelvet, ott nem taníthattam volna. 1969-ben jártam először Izraelben, utoljára 1988-ban, egy évvel férjem halála után. Izrael csodálatos ország.

Pészáh előtt két hétig önkéntesként dolgozom a zsidó hitközség irodáján. Régebben öregeket látogattam, de most gondok vannak az egészségemmel. Szeretek olvasni regényeket, a zsidó újságunkat, a „Realitate Evreiască”-t [Zsidó Valóság]. Tévét nézek, majdnem minden hétfőn elmegyek a közösség klubjába, ahol találkozom a barátaimmal. Pénteken szeretek eljárni imádkozni.

Életrajz

Gréti korát meghazudtolóan energikus, stramm asszony. Csinos, ápolt, választékosan, ízlésesen öltözött. Ilyen a lakása is: a bútorok és a tárgyak jó ízlésről és nagypolgári miliőben eltöltött gyerekkorról árulkodnak. Gréti gondolkodása nyitott, a világ eseményeiről naprakészen tájékozott, sokat olvas, és mindenről határozott véleménye van. Életét úgy beszélte el, hogy annak hangsúlyos és szerves része volt az adott életszakaszok történelmi, politikai és kulturális háttere is.

Azt hiszem, életem első emléke az, hogy négykézláb mászok föl egy lépcsőn. Még nem tudok két lábon fölmenni, négykézláb mászok. Felnőttként megkérdeztem anyámtól, hogy hol volt az, ahol én nyáron, forró, homokos falépcsőn mászok fölfelé, és mindennek olyan napszaga van. Hát ez Balatonbogláron volt. Van is fényképem akkoriból, Micivel, a fräuleinnel állok a Balatonban, bokáig érő vízben, és nagyon savanyú képet vágok. Nem szerettem Micit, de erről majd később.

Mikor megszülettem, a Mária Valéria utca 10-ben, az úgynevezett Thonet-udvarban, egy udvari, háromszobás lakásban éltünk. Ez a Thonet-udvar fantasztikus ház volt, egy teljes háztömb – még most is megvan –, a Vigadó térre, a Mária Valéria utcára [ma: Apáczai Csere János utca], a Wurm utcára [ma: Szende Pál utca] és a Duna-parti korzórészre nézett [Thonet-udvar – Skalnitzky Antal (1836–1878) építész, műegyetemi tanár sógorával, Koch Henrikkel társulva számos középületet és bérházat tervezett a 19. század végi Budapesten (Főposta a Petőfi S. utcában, a klinikák központi épületei az Üllői úton, bérházak az Oktogonon, az Egyetemi könyvtár épülete, az egykori Hungária Szálló a pesti Duna-parton stb.). A Skalnitzky–Koch iroda tervezte a bútorgyáros Thonet testvérek számára az 1871-ben fölépült, négyemeletes, neoreneszánsz stílusú Thonet-udvart. – A szerk.]. Először tehát egy udvari lakásban laktunk, aztán – mikor apámnak már jól ment a dolga – átköltöztünk ugyanannak a háznak egy utcafronti lakásába, a második emeletre. A lakás ablakai a Dunára és a Vigadó térre néztek, négy óriási szoba volt, egy cselédszoba, és még volt külön egy szoba, amit apám irodának használt. Luxuslakás volt, az ebédlőben például fantasztikus ébenfa berakású intarziás parkettával, bronzcsillárokkal, tüllfüggönyökkel. Emlékszem apám egy mondatára: „Ebből a pénzből egy villát vehettem volna a Svábhegyen.” Már tudniillik ennek a lakásnak az árából és rendbetételéből.

Anyámék 1912 májusában házasodtak össze. Apám huszonegy évvel volt idősebb, mint az anyám, ötvenegy éves volt, amikor születtem, úgyhogy én már egy öregurat ismertem meg. Apám zsidó volt, anyám katolikus. A házasságkötéskor aztán anyám betért a zsidó vallásba, és így mind a két vallás ünnepeit tartottuk. A Hanuka után jött a karácsony meg a húsvét meg a Pészah, meg minden volt. Apámnak volt egy helye a Dohány utcai zsinagógában is, réztáblával, hogy Kovács Manó, de inkább presztízskérdésből, mert a gazdag kereskedőknek réztáblás helyük volt a zsinagógában [A hitközségi adóbevétel egyik tétele volt a zsinagógák ülőhelyeinek bérletbe adása. A bérletet az őszi nagyünnepek előtt kellett megújítani a következő évre. Az ülőhelyen szerepelt a tulajdonos neve. Amennyiben valaki naponta látogatta a zsinagógát, a padhoz tartozó kis fiókban tárolhatta imakönyvét, táleszét és tfilinét. Az ülések ára különböző volt, attól függően, hogy a zsinagóga mely részén voltak. – A szerk.].

Édesapám a kiegyezés évében született Pesten, 1867-ben. Eredetileg Kohn Manó volt, nem tudom, hogy mikor változtatott Kovácsra [lásd: névmagyarosítás]. Amikor a szüleim esküdtek, akkor az apai nagyszüleim már nem éltek. Lehet, hogy apám mesélt róluk, de régen volt, és talán nem is figyeltem oda nagyon. Nagyapámról, Kohn Adolfról viszont van egy dagerrotípia, amin úgy van öltözve, mint Kossuth Lajos. Szőke haj, szőke körszakáll, zsinóros magyar ruha és csizma. Nem tudom, mivel foglalkozott, nyilván kereskedéssel. Azt tudom, hogy ennek a nagyapának a felesége Landauer Regina volt. Volt egy híres-híres hintógyár, aminek a termékeit úgy hívták, hogy Landauer. Abban a hintóban az volt a pláne, hogy az utasok szemben ültek egymással [És hogy a bőrből készült fedelet középről nyitva előre és hátra lehetett lehajtani. – A szerk.]. Van a fejemben valami olyasmi is, hogy Landauer Regina ebből a családból származott, amely család még a Rotschildokkal is rokonságban volt, akiktől állítólag – ez családi szájhagyomány volt – Landauer Regina még nászajándékot is kapott.

Ezek a Kohnok és Landauerek mind szőkék voltak és kék szeműek, tehát nem Spanyolország felől, hanem szláv területről jött zsidók. Ez a szőkeség engem mindig izgatott: hogy lehetséges, hogy az egyik zsidó fekete szemű, göndör hajú, erősen mediterrán típusú – a másik szőke, kékszemű. Sok-sok évvel később olvastam Arthur Koestler „A tizenharmadik törzs” című könyvét, és abban feleletet kaptam. Persze ma sem tudom, hogy a tudomány elfogadja-e a keleti kazár zsidó birodalom teóriáját [lásd: kazárok].

Ha ránézek nagyapám fényképére, akkor ott egy 1848-as ifjú szabadságharcos áll. Semmi sem utal arra, hogy vallásos lett volna. Sem a frizurája, sem az öltözéke. Sem Landauer Regina öltözéke: egy fényképen selyemruhában van, a copfjából egy nagy korona a fején, semmi fejkendő vagy ilyesmi nincs rajta.

Kohn Adolf nagyapámnak az édesapjáról is – akit úgy hívtak, hogy Jichak Meyer Kohn – őrzök egy német nyelvű iratot. Az irat engedélyt ad arra, hogy vasárnap délelőtt a Kecskeméti utcában a vásáron részt vegyen, egy akkora területen a földön, amekkorát a kibontott batyuja elfoglal. Asztalra nem teheti az áruját, s a városba be nem léphet. Az irat 1822-ből származik, és Pest város magisztrátusa adta ki [lásd: zsidók Pesten és Budán].

Apámnak volt egy mondása: a szegénység büdös, fiam. Ő tudta, mert volt nagyon szegény. De van itt egy titok. A teljesen asszimilálódott, Kossuth-ruhás, csizmás Kohn Adolf meg a selyemruhás felesége, Landauer Regina valóban olyan szegények lettek volna? Miért adták a fiukat nyolc vagy tízéves korában üzletbe inasnak? Nem tudom. Nem tudom, hogy meddig élt Kohn Adolf és Landauer Regina, csak azt tudom a papámtól, hogy ő négy elemit végzett, és locsolta az olajos padlót valakinek az üzletében. Így lett aztán kisinasból segéd, majd önálló textilkereskedő, aztán textil-nagykereskedő, akinek a Koronaherceg utcában volt üzlete. De mögötte csak négy elemi volt!

Az anyai nagyapámék Oravicabányán laktak [Oravicabánya – nagyközség volt Krassó-Szörény vm.-ben, 1891-ben és 1910-ben 4100 német és román és magyar lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság és adóhivatal, m. kir. bányakapitányság, kir. körjegyzőség, pénzügyőrbiztosság). Volt színháza és a 20. század elejétől községi fiúgimnáziuma, valamint polgári fiú- és lányiskolája is. Oravicabánya egyik központja volt a dél-magyarországi bányászatnak és az osztrák–magyar államvasút-társaság nagy uradalmának. Trianon után Romániához került, 1920-ban 3100 lakosa volt. – A szerk.]. Nagyapámat Karl Sittnernek hívták, és valakinek a szolgálatában állhatott ott mint fővadászmester, főerdész. Azt tudom, hogy nagyapámat – aki fiatalkorában részt vett Dél-Afrikában a búr háborúban – egy vadászaton agyonlőtték [Búr háborúk – „az afrikai hegemóniára törekvő Nagy-Britanniának a búr köztársaságok (Transvaal, Orfanje Szabad Állam) ellen viselt hódító háborúi” 1880–81-ben, ill. 1899–1902-ben (Magyar Nagylexikon). A nagyapa, aki 1840 körül született, talán az első búr háborúban vett részt. – A szerk.]. A családi legendáriumban ez úgy szerepel, hogy volt egy ellensége, az lőtte agyon. Akkor a felesége, Pischl Mária  – az egyetlen nagyszülőm, akit ismertem – egyedül maradt a gyerekekkel. Akkoriban volt egy Kneipp nevű egészségi kúra, ami azt jelentette, hogy a beteg – akinek nyilván ízületi fájdalmai voltak – hajnalban, amikor a fű még harmatos, mezítláb járkál a harmatos fűben [Az egykor népszerű vízkúrarendszert, a Kneipp-kúrát (fürdők, borogatások, leöntések, nedves fűben járás stb., amely bizonyosfajta diétával és gyógyteákkal párosult) Sebastian Kneipp (1821–1897) bajorországi pap dolgozta ki. – A szerk.]. Nagymama egy panziót vagy mit nyitott – vagy az oravicai ház egy nagy ház volt, és ott adott ki szobákat, nem tudom pontosan –, mindenesetre vendégeket fogadott, és aztán ott a betegek Kneipp-kúrázhattak.

Én Oravicabányán soha nem voltam, de a nagymamám nyaranta gyakran följött Pestre. Úgy emlékszem rá, hogy egy nagyon kedves öreg néni volt, olyan hetvenegynéhány éves lehetett akkoriban. A Sittnerek mind nagyon magasak voltak, ő is nagyon magas volt. Galambősz hajú, a fején egy kicsi konty, jóságos arc, földig érő fekete ruha pici fehér pöttyökkel és egy fehér gallér. Csak németül beszélt természetesen. Akkoriban mások voltak az öregasszonyok, mint ma. Ültek, horgoltak, nézelődtek, csendesen beszélgettek. Nem tudom, hogy ez fizikai állapot kérdése volt-e, vagy pedig egyszerűen így kellett viselkedni.

Emlékszem, hogy kislány vagyok még, a nagymamával ülünk nyáron, a Svábhegyen bérelt villánk, a Diána út 15/b. kertjében, és azt játsszuk, hogy utazunk. Eszerint mozgunk előre-hátra, és utánozzuk a vonat hangját: ssssssssss. Más emlékem nincs róla. Körülbelül nyolc-tíz, inkább tíz éves voltam, amikor a Vigadó téri lakásban ültünk az asztalnál, vacsoráztunk, amikor jött anyám bátyja, Feri bácsi, és azt mondta: „Mutter is tot.” Anyánk meghalt. És akkor leutaztak a nagymama temetésére, Oravicabányára.

Anyámnak a testvérei mind Budapesten laktak. Egy maradt Oravicabányán, a Karl, aki ott nősült meg, és ott lettek a gyerekei. Az unokahúgom – akit ugyanúgy hívtak, mint anyámat, Sittner Mária – tizenhat-tizenhét éves lehetett, amikor följött Pestre. Nálunk lakott, és tudom, hogy volt neki egy fiútestvére Oravicabányán, akit – azt hiszem – szintén Karlnak hívtak, és tudom, hogy az a Karl a második világháború után Nyugat-Németországban élt [lásd: NDK – NSZK]. Évekkel ezelőtt egyszer kezembe vettem egy „Süddeutsche Zeitung”-ot – ez az NSZK-nak egy konzervatív lapja, ma is megvan –, és akkor ráesett a szemem, hogy a főszerkesztő egy Sittner. Lehet, hogy valami leszármazott. Karléknál, anyám testvérénél valószínűleg volt még egy fiú, mert azt tudom a mamámtól, hogy egy Sittner SS lett, és mint SS esett el a háborúban, valahol Németország területén.

Anyám egy másik testvére, Katharina nagyon hamar meghalt tüdőbajban, még Oravicabányán, olyan huszonéves lehetett, nem tudom pontosan. Franz, a bátyja otthon járt iskolába, aztán följött Pestre, és üvegcsiszolást, üvegművességet tanult. Ezt olyan sikeresen csinálta, hogy fölhozatta az öccsüket is, Gusztit, aki aztán ugyanazt tanulta. A harmincas évek elejére a két Sittneré volt Budapest két legelőkelőbb üveg- és porcelánüzlete. Az egyik a mostani Apáczai Csere utcában, a másik pedig az Irányi utcában volt. A bátyok közben fölhozták Pestre anyámat is, aki még Oravicabányán az apácáknál elvégezte a négy elemit és a négy polgárit [lásd: polgári iskola].

Anyám mesélt arról, hogy milyen nagyon rossz volt a zárdában lenni, és hogy milyen gonoszak voltak az apácák. Nagyon sokat bántották, mert nemcsak szép volt, hanem szegény is. Tulajdonképpen azért járhatott oda polgáriba, hogy majd bent marad a zárdában. De volt egy apáca, aki kedves volt és jó, és az mondta neki azt, hogy menekülj innen, ne maradj itt! Ez segített neki abban, hogy aztán nem maradt a zárdában.

Amikor följött Pestre, a Kapás utcában lakott a Ferenc bátyjánál, aki akkorra már megnősült. Onnan járt a Belvárosba, ahol fűzőkészítést tanult. Miután megkapta a mesteri diplomáját, akkor szintén valahol a Belvárosban dolgozott, fűzőkészítő lányként. Mindig emlegetett is egy nevet, egy operaénekesnőét, azt hiszem, Hägenbeck Olgát, hogy annak is ő csinálta a fűzőjét.

Anyám nagyon szép volt. Nálam tíz centivel magasabb, barna, barna szemű, az a kimondott tiroli szép lány. És hihetetlenül kedves, derűs, aranyos, egy tündérke volt tulajdonképpen. Nagyon szép hangja volt, kedvesen dúdolt, és nagyon szépen nevetett. Apám előtt volt neki egy vőlegénye, mégpedig egy Straub Feri nevű hadnagy. A Fő utcában – a mostani Francia Intézettel szemben – van egy földszintes ház, aminek olyan szép kiugró ablaka van. Az volt a Straub Feri háza, és úgy volt, hogy a mama hozzámegy feleségül. Sajnos elmulasztottam érdeklődni anyámnál, és nem tudom, hogy ismerte meg ez a ragyogó szép nő a Kovács Manót, aki nála huszonegy évvel volt idősebb, akiért aztán otthagyta a Straub Ferit, és akihez végül hozzáment. És nem érdekházasság volt! Anyám szerette az apámat! Ma már nem sírnak úgy az emberek, ahogy ő sírt akkor, amikor apám meghalt. Az szívből jött.

A szüleim 1912-ben házasodtak össze, és Anti bátyám 1914-ben született. Apámnak az előző házasságából – mert anyám a második házassága volt – volt két lánya. Nem tudom, hogy anyám miatt vált-e el, de elvált, elvette anyámat, és akkor született egy fia. Fiú! És másodiknak megint egy lány, én. A bátyám státusza a családban olyan volt, mintha legalábbis egy birodalom trónja várt volna rá. Ha a papám azt mondta, hogy „a fiam”, akkor ez csupa nagybetűvel hangzott el.

A bátyám négy évig maga volt trónörökös. De aztán jöttem én, és Anti tulajdonképpen soha nem tudta megbocsátani, hogy a világon vagyok. Valami miatt mindig féltékeny volt rám, valami miatt mindig agresszív volt velem. Rossz dolgom volt mellette, és időnként pofozott, vert. Anti volt a kedvenc, őt mindenki jobban szerette, és mint egy szem fiú, kivételezett helyzetben volt. Ő a szülőknek nagyon jó gyermeke volt – nem úgy, mint én –, és ő mindig benne élt a családban. Gyerekkorunkban például lányszoba volt, de fiúszoba nem, a bátyám vagy az ebédlőben, vagy az úriszobában egy díványon aludt, én meg külön voltam a gyönyörű lányszobámban a fräuleinnel, a Micivel.

A Vigadó téri nagy lakásban a sarki szoba volt az enyém. Amit most Apáczai Csere János utcának hívnak, az akkor Mária Valéria utca volt, és arra néztek az ablakok. A szüleim szentimentálisak voltak, és csináltak nekem egy fehér leányszobát. Az ablakon fehér tüllfüggöny, a falon valami virágos fantáziatapéta, szőnyeg, fehér bútorok faragott rózsákkal, és csipke meg tüll meg minden. Az ágyon egy kék fényes selymen csipketerítő meg egy rózsaszín selyempárna, kézzel festett rózsákkal. Az ágy mellett éjjeliszekrény, azon egy lámpa. A lámpa egy férfit és egy nőt ábrázolt rokokó ruhában, amint mentek lefelé egy lépcsőn. Ez a pár hihetetlenül megmozgatta a fantáziámat, regényeket szőttem e köré a pár köré. És a szobában volt egy ajtó, ami nem vezetett sehova. Tulajdonképpen egy szekrény volt, ott tartottam a játékaimat. A szekrény aljában volt egy nagyobb rész, babaszobának berendezve. Kiskoromban a kedvenc játékom az volt, hogy kiraktam a babaszobából a bútorokat, és sikáltam. Bevittem a szobába valami edényt meg a sikálókefét, és sikáltam. De nem szerették, mert összevizeztem a szép padlót.

Olaszországból hoztak akkor nagyon divatos babákat, lencsibabának hívták, körülbelül ötven centis volt, szép ruhában, a feje filcből volt, és tündéri kis babaarc volt ráfestve [Lencsibaba – eredetileg Olaszországból származó játékbaba, amelynek hulladékposztóból készült a teste, élénk színű posztóból volt a ruhája is, szeme nagy és kissé ferde vágású volt. A 20-as években jött divatba. A ’lencsi’ szó egy torinói gyár latin jelmondata („Ludus est nobis constanter industria” /Nekünk a játék jelenti állandóan a munkát/) szókezdő betűinek összeolvasásából keletkezett. (Bélley Pál nyomán, Kíváncsiak Klubja (Válogatás a Rádió műsorából), Budapest: RTV-Minerva, 1978, Sajtó alá rendezte: Földes Gézáné és Bélley Pálné). – A szerk.]. De nem nagyon játszottam velük. Volt a szobámban egy babakocsi, nádból fonva, valami anyaggal kibélelve, és abban voltak a babáim. Ha egy gyerek most csak annyi ajándékot kapna karácsonyra, mint én kaptam, akkor nagyon szomorú lenne. Emlékszem a karácsonyfára, nagy karácsonyfa volt, és mondjuk, ott volt egy baba meg egy építőszekrény nekem. Slussz. Az, ami most van, hogy a dédunokáim már azt sem tudják, hova kapkodjanak, arról szó nem volt.

Én egyébként nem szerettem ezeket a játékokat különösebben. A fantáziajátékokat szerettem. Azt szerettem, ha magamra kaphattam mindenfélét. Anyámnak volt egy rongyoszsákja, amiben a ruháktól a maradékokig minden volt: tüllök, csipkék, strucctollak meg mindenféle. Magamra szedtem ezeket, és királynősdit játszottam. És ha volt még valaki, aki az udvarhölgyem lehetett, na akkor szerettem igazán.

A lányszoba után a következő egy fantasztikusan nagy szoba volt, az ebédlő. Ezek a szobák majdnem termek voltak tulajdonképpen. Az ebédlő sarkában állt a zongora, a falon kék virágos tapéta, volt egy kis kredenc, vele szemben egy nagy kredenc, aztán a másik sarokban két bőrfotel egy állólámpával és egy másik nagy kredenc. Ebben a szobában volt a nagy ebédlőasztal is, ide hozta be a szobalány az ebédet.

Az ebédlő mellett volt az úriszoba. Ebben borzadályos faragott bútor volt, egy nagyon nagy könyvszekrény, ahol kariatidák tartották a fejükön a szekrény felső részét. Az egyik kariatida nő volt, a másik férfi, fantasztikus faszobrászi munkával készítve. A könyvszekrény tetejére végig mindenféle vigyorogó meg vicsorogó szörnypofák voltak faragva. Nem féltem tőlük, hanem neveket adtam nekik, meg történeteket találtam ki, hogy honnan jöttek, mit csináltak, és biztos büntetésben vannak, hogy itt kell nekik folyton vigyorogni meg vicsorogni. Ugyanilyen faragott fotelek, pad, asztal, állólámpa volt még ott, és egy bazi nagy íróasztal, faragott csatajelenetekkel. Az íróasztalt senki nem használta, csak presztízsdarab volt. Ez a kulturális dekoráció különösen apámnak volt nagyon fontos, de nekem is jó volt, mert az ember leült egy ilyen íróasztal homlokzata elé, nézte a csatajelenetet, és történeteket talált ki arról, hogy ott mi zajlik.

Az úriszobából nyílt a szüleim hálószobája, a hagyományos két ággyal, éjjeliszekrénnyel, két szekrénnyel, igen ám, de minden bútor rózsavirág-faragványokkal volt díszítve. A hálószobából nyílt a fürdőszoba. Nagyon érdekes, hogy egy ilyen luxuslakásban élő családnak milyen volt a fürdőszobája. Kőpadlója volt, mint a konyhának, vaskád, mosdó, olajjal festett fehér fal. És slussz-passz. Ja, és volt még egy kályha, ami olyan volt, mint egy vastag cső. Ebben a csőben volt a víz, be kellett fűteni, és a fűtéssel fölmelegítették azt a nem tudom, hány liter vizet, ami befért a tartályba. És egy olyan gazdag család is, mint mi, hetente csak egyszer fürdött, szombaton. Úgy emlékszem, hogy hétköznapokon csak derékig mosakodtunk a mosdóban vagy lavórban.

Az ebédlőből nyílt még az előszoba, onnan a konyha és egy kisebb szoba, ami apám irodája volt. Abban volt egy rolós szekrény iratoknak meg íróasztal, egy magas Remington írógéppel. A konyha az udvarra nézett, nagy volt, kőpadlós, fregolival, tűzhellyel. Ugyancsak az udvarra nézett a cselédszoba is, egy kis luk volt, amibe azt hiszem, hogy a Zsuzsa néni vaságyán meg valami kis szekrényen kívül más be se fért.

Egészen olyan tizenhárom-tizennégy éves koromig mi nagyon gazdagok voltunk. Volt szakácsnő meg szobalány, nevelőnő meg mindenféle. Azon a napon, mikor anyámék összeházasodtak délelőtt, délután már meg is jelent a Zsuzsa – nekünk, gyerekeknek Zsuzsa néni –, a szakácsnő, aki amolyan nagymamapótlék is volt.

Nagy forgalom volt nálunk, egyszer összeszámoltam, tizenhárom ember szolgálta a Kovács családot. Volt például az Annus, Ponevács Anna, a házi varrónő. Ponevács Annának nem volt férje, de valamikor megesett, és volt egy fia, a Vili, akit Ponevács Anna házi varrásból taníttatott a Fasori gimnáziumban [lásd: Fasori Evangélikus Gimnázium], és aki később református lelkész lett. Kezdetektől minden holmimat Annus varrta. A mamának is, csak ő a legszebb holmijait valahol egy szalonban csináltatta. Átalakítás, bevevés, kiengedés, ezt mind az Annus csinálta. Ott varrt nálunk, varrógépen, anyámnak volt egy Singer varrógépe. Én már rég elköltöztem otthonról, és az Annus még mindig megvolt. Általában jellemző volt a családomra, hogy az alkalmazottak, akik jöttek, azok maradtak is nálunk. A Zsuzsa néni, az Erzsi néni, a vasalónő, a varrónő, mindenki hozzátartozott az élethez.

Aztán volt a sánta Mariska, aki sánta volt, nem ez volt a vezetékneve. Ő a fehérneműt foltozta. Nem dobtunk el semmit, hanem ha a lepedő vagy a paplan kezdett kikopni, akkor oda jött egy folt. Minden meg lett javítva, meg lett csinálva. És egy ilyen gazdag család, mint mi, a hét közepén és a hét végén váltott fehérneműt. Nem mindennap, mint ahogy most meg vagyunk szokva. Azt a harisnyát már nem ismerik, amiben mi jártunk, úgy hívták, hogy patentharisnya. Nagyon vastag, bordázott szövésű harisnya volt, harisnyakötővel. És ezeket a harisnyákat stoppolták. Ha kilukadt, akkor az meg lett stoppolva (Vagyis sajátos öltésekkel, többszálú cérnával, ún. stoppolófonallal”befoltozták” a pamutból készült ún. flórharisnyán a lyukat. A szerk.) A fehérnemű finomabb vászonból volt, egy – úgy mondtuk, hogy leibchen – hátulgombolós felsőrésszel, amihez cérnagombokkal volt gombolva egy nadrág, amit, ha vécézni kellett, akkor hátul le lehetett gombolni. A fehérneműnek ki volt slingelve a széle, hullámvonalban. Semmi készen vett holmi nem volt, ezeket mind otthon csinálta az Annus.

Nekem volt egy nevelőnőm, a Mici, aki ott is aludt velem a szobámban egy kinyithatós ágyon. Nem szerettem a Micit. Egyrészt azért, mert egy gyerek valahol tudja, hogy azért nincs a mamájával, mert van a Mici. Például emlékszem, hogy kanyarós vagyok, fekszem az ágyban, Mici van benn, és a mama, mielőtt elmegy színházba vagy valahova, beinteget nekem az ajtóból. Azonkívül Micit nem lehetett szeretni. Karintiából jött, negyven-ötven év közötti, golyvás nő volt, hótunalmas, és van egy borzasztó emlékem. Állok az ágyamban, hálóingben – az még olyan rácsos fehér faágy volt –, borzasztóan sírok, és a Mici súlyos szemrehányást tesz, hogy nem gratuláltam neki, elfeledkeztem a születésnapjáról. Nagyon szidott, és én hihetetlenül igazságtalannak éreztem. Erre nagyon emlékszem. A szülők abban az időben verték a gyereküket, de engem nem vertek, én teljesen át voltam engedve a Micinek. A kisasszonynak. Mindent csak a kisasszonnyal csinálhattam. Amikor apám tönkrement, Mici akkor ment el tőlünk, és az nekem nagy felszabadulás volt.

Anyámhoz minden reggel járt a Jokkel néni, a masszírozónő, és az ágyban megmasszírozta az egész testét. Aztán volt még a Marcinkáné, a Marcinka néni. Ő egy sváb asszony volt, aki minden szombaton hozta a túrót, a tejfölt, a házi tejtermékeket. Már nagyobbacska voltam, amikor anyám súlyosan beteg lett. Egy nőgyógyászati operáción esett át, és attól tartottak, hogy rák, mert rádiummal kezelték, és túlkezelték. Az altestén égési sebek keletkeztek, amik elkezdtek terjedni. Emlékszem, egyszer anyám ül a balkonon, és sír. Én odamegyek hozzá, én is sírok, és valami hülyét mondok neki, hogy mindig reménykedni kell abban, hogy a dolgok jóra fordulnak. Valahol még büszke is vagyok magamra, hogy milyen okosságokat beszélek. Aztán apám elvitte Németországba, és Münchenben, a női klinikán meggyógyították. Illetve csak javult a helyzete. Egyszer, amikor a mama sírt, jött a Marcinkáné, és anyám elmondta Marcinkánénak, hogy mi van. Akkor a Marcinkáné elment, majd hamarosan visszajött, szárított dió- és papsajtleveleket hozott, és a szép sváb nyelvén elmondta, hogy ebből tessék egy főzetet főzni, abba üljön a mama minden nap kétszer, és úgy vegyen fürdőt. Anyám fél éven belül meggyógyult, eltűntek a sebei.

Bogen Erna néni, a fodrász, ha jól emlékszem, minden pénteken jött anyámhoz. Megmosta anyám haját, levágta, ha kellett, és ondolálta. Voltak az ondoláló vasak, azokat megmelegítették egy lángon, és gyors mozdulatokkal hullámokat sütöttek velük a hajba.

Aztán a bátyámnak volt még házitanítója, a Goldstein bácsi, aztán volt a Thallóczy Erzsi néni, aki franciát jött tanítani, aztán volt a másik Erzsi néni, aki engem zongorára tanított, és volt szobalány is. Zsuzsa néni és a szobalány nálunk lakott, de ebben a pazar lakásban a szobalánynak már nem volt sehol sem helye. A nagy konyhában volt egy összecsukhatós vaságy, és a mindenkori szobalány ott aludt a konyhában.

A nap úgy kezdődött, hogy Zsuzsa néni bejött, és leültek anyámmal, hogy mit főzzünk ma. Megbeszélték, hogy mit főzzenek, amiben nagy szerepet játszott, hogy mit szeret az úr. Ez az úr az apám volt. Aztán Zsuzsa néni főzött, anyám pedig a jómódú pesti polgárasszonyok életét élte. Otthon volt, barátnőkkel találkozott, őszi-tavaszi nagytakarításokkor a takarítónőt, a takarítást vezényelte, de ő maga nem csinált semmit.

Minden délben apám hazajött ebédelni. Délelőtt az üzletben volt, ebédre hazajött, ebéd után lefeküdt egy rövid alvásra, aztán lement. A Vigadó téren volt a Pilseni étterem – ahova a balkonunkról leköptem – és egy kávéház, a Hangli. A Hangli egy kerek faépület volt, nagy kertrésszel. Télen csak az épületben lehetett kávézni, de nyáron abban a nagy kertben, ami gyönyörű volt, és a Dunára és a korzóra nézett. A Duna-partot, a Petőfi-szobor tájékán, azt az egészet akkor korzónak nevezték. Kávéházak voltak, szállodák, és székek voltak a korzó hosszában. Ezek a székek egy cégé voltak, úgy is hívták, hogy „Buchwald-székek” [Buchwald Sándor műhelyében készült, vasvázas székek. A 19. század végén kezdték gyártani őket (az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet is nyert velük a Buchwald-műhely). „Méltányolandó a látványuk: a korabeli hajlított bútorokhoz hasonlóan az érett biedermeiernek … – egyszerre organikus és funkcionális – világa jellemzi őket” (www.epiteszethonapja.hu/index.php?pa). – A szerk.], és emlékszem, hogy jöttek a „Buchwald-nénik”, akiknek húsz fillért kellett fizetni egy helyért. Délután ott ültek az emberek, vagy beszélgettek a kávéházakban, a fiatalok pedig sétáltak a korzón. Ez egy programpont volt akkoriban.

Ebéd után apám, esetleg anyámmal lement a Hangliba, és ismerősökkel találkozott a kávéházban. A Horthy-korszakban a társadalomban volt egy ki nem mondott szabályrendszer. Például megvolt az, hogy Pesten ki melyik kávéházba jár. A Szabadság téri Szabadság kávéházba jártak zsidók, de például a Belvárosi kávéházba már nem. Ugyanez a szabályrendszer megvolt a sajtóban is. Az apámékhoz járt a „Pesti Napló”, egy reggeli lap [lásd: Az EST-konszern lapjai], kimondottan liberális és a zsidók által favorizált újság, és megvették még az „Esti Kurír”-t, ami szintén zsidó újság volt [„Esti Kurír” – délután megjelenő liberális napilap volt, amelyet 1923-ban indított Rassay Károly mint főszerkesztő és Boros László mint szerkesztő. Rassay Károly nevéhez fűződik a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt (1921), majd a Nemzeti Szabadelvű Párt (1928, 1935-től Polgári Szabadságpárt a neve) megalapítása. – A szerk.]. Vacsora után volt egy olyan rituálé, hogy a szüleim eljátszottak egy sakkpartit, majd anyám fölolvasott apámnak az „Esti Kurír”-ból. A fülemben van, amikor a parlamenti tudósítást olvassa, hogy „Antiszemita kijelentések a Házban, nagy helyeslés a jobboldalon”. A Rassay-pártról szóló hírek körül – azt hiszem, úgy hívták, hogy Szabadelvű Párt – megálltak [lásd: Rassay Károly], hogy jaj de okos, és „taps a baloldalon”, ennek úgy örültek, de politizálás egyébként nem volt a családban.

Fantasztikusak voltak azok a kimondatlan törvények. A keresztény középosztály lapja a „Magyarország” [lásd: Az EST-konszern lapjai] meg az „Új Nemzedék” volt, a zsidó polgárság lapja a „Pesti Napló” és az „Esti Kurír”. Ez összetéveszthetetlen volt. Az teljesen ki volt zárva, hogy anyám testvére, a Sittner Ferenc nagybátyám véletlenül az „Esti Kurír”-t olvasta volna. Olyan nincs! Mint ahogy a papám se olvasta volna az „Új Nemzedék”-et.

A szüleim baráti köre csak zsidókból állt, de mind asszimilálódott zsidók voltak. A Thonet-udvar lakói is, akikkel mi összejártunk. Furcsa világ volt. Nem tudom már, hogy hívták a házmester bácsit és annak a feleségét – a nagydarab, kövér lányuk viszont Mariska volt –, és a két család borzasztó jóban volt egymással. Hogy hogy vagytok, egészség, betegség, hogy teszed el a baracklekvárt stb., ilyen volt a kapcsolat a házmester néni és a mama között. A házmester bácsi, ha valami elromlott, följött, megjavította, azután leült, beszélgettek, szóval olyan patriarchális viszony volt.

A lakók között voltak a Freundék. A Freund bácsi valamelyik banknak az egyik igazgatója, a felesége egy bécsi nő volt, és volt egy fiuk, a Frédi, aki ugyanakkor született, mint a bátyám. Frédi a Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt, kitűnő tanuló volt, kitűnően gordonkázott, kitűnően tudott németül, franciául tanult, szóval az úri fiút róla lehetett volna mintázni. Úgy is volt öltözve mindig. A bátyámnak, Antinak és Frédinek volt egy játéka. Amikor körülbelül nyolc-tíz évesek lehettek, akkor kezdődött, és tartott tizennégy-tizenöt éves korukig. Frédinek is és Antinak is voltak ólomkatonái. Minden szombat délután Frédi megjelent nálunk, ebéd után kettőkor, háromkor, az ebédlőasztalt kihúzták, és elkezdődött a csata. Ez folyt úgy délután hatig, hétig, akkor ki-ki elcsomagolta a hadseregét, és Frédi ment haza. Anti csapatának a vezére Vitéz Kovácsy Antal volt, ipszilonnal természetesen, Frédi csapatának pedig Don Antonio del Guzmao, de lehet, hogy Claudio, ez nem biztos. Szinte egész héten készültek arra, hogy milyen terv szerint fogják bekeríteni meg megsemmisíteni a másikat. És tudom, hogy Frédi erről a játékról naplót is vezetett. Szegény Frédi, olyan tizenhárom éves lehetett, amikor elesett, és eltörte a karját. Nem tudták könyökben rendesen összepasszítani, úgyhogy nyomorék maradt a karja, aminek következtében viszont deformálódott a gerince, és szegényből púpos öregember lett. Haláláig kapcsolatban voltunk egymással.

Aztán voltak a Friedék, akik egy emeleten laktak velünk. A Fried bácsi, a felesége meg nem tudom, melyiknek, a férfinek vagy a nőnek az anyja. Azt tudom, hogy a néni mindig szürke nagykendőben járt, és valami betegsége lehetett, mert a kezén az ujjak csak az első ízületig voltak meg. Friedék gyakran átjöttek, és Fried bácsi nagyon jól zongorázott. Korabeli slágereket, jó hangosan, úgyhogy én olyankor sose tudtam aludni, de nem is bántam. És amikor már többféle bort és pezsgőt megittak, akkor magyarosan mulattak. A zsidóék. Magyar nótákat énekeltek, hogy „Akácos út” meg mindenféle, és a Fried bácsi meg zongorázott. Még francia sanzonokat is játszott.

Minden barát zsidó volt, egy házaspár volt csak, a Matyi néni és a Rezső bácsi, ahol is a Matyi néni zsidó asszony volt, a Rezső bácsi viszont a negyedik kerület rendőrfőkapitánya. Abszolút keresztény. Na de Rezső bácsi nagyon jól érezhette magát nálunk, mert úgy énekelhette a magyar nótákat, ahogy neki tetszik, Fried bácsi meg kísérte.

A szüleim nem voltak intellektuelek, de apám nagyon okos volt! Elképesztő, hogy az az ember hogyan tudott viselkedni, hogyan tudott beszélni! Kiválóan beszélt németül, irodalmi németet, fogalmam sincs, hogy hol tanulta meg. Otthon lazán használt a magyar nyelvbe keverve jiddis szavakat, mint pónem [arc, arckifejezés] meg gepóre [gepóre (jiddis; nyugati jiddisben: kapóre; eredete: héber: ’kappará’,  engesztelő áldozat (lásd: kápóresz);  „a jiddis népnyelvben a [kápóresz] szokás neve … szinte szólásmondássá lett. Olykor még átokként is használják: a gepóre zol er zájn (= engesztelõ áldozat legyen, magyarán szólva: haljon meg helyettem), vagy di gepóre zol im trefn (= az engesztelõ áldozat találja meg õt), vagyis haljon meg Raj Tamás szófejtése (www.interdnet.hu/zsido/UJELET/archiv/u971908.html - 6k). – A szerk.], de társaságban soha. És ennek a négy elemit végzett embernek az írása teljesen kiírt írás volt, nagyon elvétve lehetett egy-egy helyesírási hibát találni mind a magyar, mind a német nyelvben.

Ha lefényképeztette magát, akkor – ha lehet – könyv volt a kezében. Az apám nagyon szerette megörökíttetni magát és a család tagjait. Az unokahúgomnál van két festmény, az egyiken a mama van, a másikon a papa. Papa az ebédlőben, mama az úriszobában, és mind a kettő úgy van lefestve, hogy olvas. A képeket Prohászka bácsi, egy tizedrangú festő festette, akit a papám olykor elhívott, hogy fesse le a családot. A bátyámék lakásában van két óriási portré is, ugyancsak Prohászka bácsi mázolmánya, a mamám keze a mellén, rajta a briliáns gyűrű meg a collier meg minden. Rémes. Hihetetlen sok fénykép is van róluk. Séta közben, otthon, itt és ott, mindenütt. Papámnak volt az a vágya, hogy ragadjuk meg a pillanatot. És azt hiszem, nagyon büszke is volt arra, amit elért.

A szüleim jártak operába, és van egy emlékem, hogy apám nagyon szerette Halévy „A zsidónő” című operáját, volt is egy ilyen nagylemezünk. Nekünk minden technikai újdonság azonnal megvolt. Volt gramofonunk, és amikor megjelent a telefonhírmondó – még a Vigadó téri lakásban laktunk –, rögtön felszereltették. Rögtön lett rádiónk is, amikor megjelent [Európában a rendszeres rádióadások 1923-ban indultak. Ugyanakkor kezdődött el a vevőkészülékek fejlődése. Az első kristálydetektoros rádiók fejhallgatóval voltak hallgathatók. A külső hangszórós készülékek 1925-ben, a hálózati táplálású rádiók 1926-ban jelentek meg. Lásd még: rádiózás. – A szerk.], de az nem volt már olyan nyomatékos és nagy dolog, mint a telefonhírmondó. A telefonhírmondó tulajdonképpen a rádió őse volt. A falra egy kis fa négyszöget szereltek, azon volt két fülhallgató, és a napnak egy bizonyos órájában volt műsor. Akkor az ember föltette a fülhallgatót, és hallgatta a zenét vagy a szavalatokat. Emlékszem, olyan tíz éves lehettem, egyedül voltam szilveszterkor, és hallgattam a telefonhírmondót. Éjfélkor a Himnuszt játszották, és én tök egyedül abban a nagyon nagy lakásban, fölálltam, és úgy hallgattam a Himnuszt. Ez jellemző adalék a neveltetésemhez.

Prohászka bácsi rólam is készített egy festményt, amin az ebédlőnkben zongorázom. Anyám nem tudott zongorázni, de egy zongora az úgy illett abba a nagy lakásba, meg kellett azért is, hogy a gyerekek megtanulják. Hozzám járt is zongoratanár, de a bátyám ebből nem kért. Nekem igen kiváló hallásom van, és a zene az egész életemet végigkísérte, csak éppen a tanárnő, akit a fene tudja, honnan szereztek, egy hótbuta nő volt. A kislánynak, mármint nekem az udvarlóiról mesélt, meg arról, hogy kapott egy levelet, ami úgy volt címezve, hogy Ihászocska Erzsébetecske kisasszonyocskának. Csúnya volt, nem is fiatal már, harminc-negyven között, és a zongoraóra elment ilyen hülyeségekkel. Aztán abbamaradt. Borzasztóan sajnálom azóta is, nagyon sajnálom.

Akkoriban megvolt annak a protokollja, hogy egy polgári család gyerekének mit kell tudni. Nagyjégre kell járni korcsolyázni, zongorázni kell tanulni, kisasszony kell hogy legyen, akivel délutánonként lejár a korzóra sétálni, és franciául kell tanulni. Még az első lakásunkban, az udvariban volt egy borzasztó régi divatú kanapé. Magas volt a háta, plüss, és plüss ülőkéje volt. Azon a kanapén kezdtünk el a bátyámmal franciául tanulni. Én még nem jártam iskolába, vagy első elemibe járhattam, és jött a Thallóczy Erzsi néni franciaórát adni. A terv az volt, hogy a bátyám és én egyszerre tanulunk, de én még abszolút éretlen voltam az ilyen szellemi munkára. Előttem van, hogy ülök ezen a kanapén, már nagyon unom, egyszerre csak égnek emelem a lábaimat, és a magam részéről be is fejeztem a franciaórát. Ettől kezdve aztán nekem abbamaradt a franciatanulás, és csak egy vagy két év múlva folytattam, ugyancsak Thallóczy Erzsi néninél, de már nem a bátyámmal, hanem külön.

A családunk a vallásosságtól meg a rítusoktól nagyon messze állt. Péntekenként sem gyújtottunk gyertyát [lásd: péntek esti gyertyagyújtás], és csak a nagyünnepeket tartottuk meg, de azokat is nagyon lazán. Azt tudom, hogy olyankor nagyon jó kaja volt. Noha papírforma szerint anyám is zsidó volt, az ünnepek lebonyolításában soha nem vett igazán részt. Nem gyújtotta meg a hanukagyertyákat, és ő nem tudta elmondani az imát a hanukagyertya fölött sem [Elsősorban a férfi dolga meggyújtani a gyertyát. Lásd: Hanuka. – A szerk.]. Én gyújtottam meg talán? A papám gyújtotta meg? Nem emlékszem. A lényeg az, hogy a végén égtek a hanukagyertyák, és énekeltünk. Nem jut eszembe, hogy mit, de akkoriban mindenfélét tudtam. Egy büdös szót se értettem a héber dalokból, de nótáztam. A karácsonyi nótákat meg németül, magyarul énekeltem. Apám kívülről mondta az imákat héberül, bár nem tudott héberül. Lehet, hogy ezek az imák még a gyerekkorából maradtak benne. Nem tudom, melyik az az ünnep, amikor a legfiatalabb mondja, hogy miben különbözik ez az este, má nistáná ha lájlá háze mi kol háléélot… Ezt én mondtam, de nem tudom, hogy melyik ünnepen [lásd: szédereste; Hágádá].

Van egy olyan emlékem is, hogy apám húsvétkor [Pészah] imádkozott. Látom magam előtt, áll az ablaknál, én is mellette, a bátyám énmellettem, és mond egy imát. Borzasztóan restellem, de én már nem tudom azt az imát. Meg volt, amikor a férfiak kakast, a nők tyúkot pörgetnek a fejük fölött és a bűneiket rátestálják az állatokra [lásd: kápóresz]. Kisgyerek voltam, amikorból ez az emlékem van, és az volt számomra a furcsa, hogy a bűnöket ráimádkoztuk a baromfira, amit aztán odaadtunk az Erzsi néninek, a mosónőnek.

És bár nem voltunk vallásosak, a bátyám azért körül volt metélve [lásd: körülmetélés]. És a bátyám bár micvójára is emlékszem, mert egy ilyet persze megtartottak. A Vigadó téri lakásban volt, ménkű sok vendéggel, és nekem az Annus egy gyönyörűséges ruhát varrt, rózsaszín, valódi selyem krepdesinből, csipkegallérral, a szoknyán pici hímzett nefelejcsekkel. És a hajam lokniban. Arra nem emlékszem, hogy milyen ajándékokat kapott a bátyám, csak arra, hogy nagyon nagy ünnepség volt, büféasztal és rengeteg vendég. És valahol bántott, hogy ez egy lánynak nem dukál.

Ahogy a kávéházak meg az újságok esetében, úgy a nyaralásban is pontosan megvolt annak a kimondatlan szabálya, hogy egy zsidó család hol nyaral. Akkoriban sok család nyaralt a Balaton mellett, teljes háztartással, és hét végén jött a bikavonat – így hívták akkor –, ami hozta a férjeket, akik hét közben a városban dolgoztak. A zsidók a Balatonnál főleg Siófokon nyaraltak, a keresztény gazdagok Földváron, az állami alkalmazottak pedig a kisebb nyaralóhelyeken. Ezt semmiféle törvény nem szabályozta, szabályozódott magától. Én már elemista voltam, amikor a bátyám a Markó utcai Berzsenyi Dániel Gimnáziumba járt, és az osztályfőnöke a Szentgyörgyi tanár úr volt. Akkoriban karácsonykor meg év végén a szülők megajándékozták a tanárokat. Mivel az apám textilkereskedő volt, föltételezem, hogy a Szentgyörgyi bácsi öltönye, a Margit néni kosztümje és az Éva lányuk kabátja az apám üzletéből volt.

Nem tudom, hogy lett abból egy nagy barátság, de anyám és Margit néni jóban lettek. A Szentgyörgyiék is bejáratosak voltak Kovácsékhoz, meg mi is meg voltunk híva hozzájuk, a Halász utca 2-be. A kislányuk, Éva két évvel volt fiatalabb nálam, és kialakult, hogy Éva minden vasárnap délután átjött játszani, én pedig minden nyáron két hetet, három hetet náluk nyaraltam Balatonmáriafürdőn, ahol kibéreltek egy villát. A gimnáziumi tanár Szentgyörgyi bácsi megengedhette azt, hogy egy villát béreljen egész nyárra, mert a gimnáziumi tanárokat akkor jól fizették.

Margit néni, Éva mamája soha nem mulasztotta el, hogy figyelmeztessen engem: „Gréti, tudod, hogy itt, Márián a papádat nem Manónak hívják, hanem Sándornak!” Margit néni nem vállalta azt, hogy ő egy olyan kislányt fogad vendégül, akinek bármi köze van a zsidósághoz.

Úgy tizennégy éves koromig nyaralgattam náluk rendszeresen, aztán abbahagytam. De ez nekem azért volt jó, mert ott betekinthettem a nem zsidó magyar középosztály magánéletébe.  Hihetetlen volt az az élet, hihetetlen. A harmincas években ott még az a dzsentri élet folyt, amit Mikszáth meg Móricz megírt. Európa már nagyon feszült volt, Hitler Németországban, minden gondolkodó ember tudta, hogy mifelé megy Európa, és ők meg élték azt a mikszáthos, nosztyferis életet. Éjjeli zenés szerelmi vallomások, nagy ivászatok, csárdás, a cigány homlokára ragasztva az öt- vagy tízpengős, és a cigány megy a családokhoz, és ott húzza a talpalávalót. Az urak és a hölgyek pont úgy viselkedtek, mint ahogy azt később megtaláltam az irodalomban. Amikor olvastam erről, akkor hihetetlenül ismerős volt, mert én ezt már láttam.

Este a pesti vonathoz kimentek a fiatalok az állomásra, az volt a korzó, ott találkoztak egymással, és megbeszélték, hogy ki mit csinált aznap. Fantasztikus volt. Nagyobb koromban én is „aksokkal”, tiszti akadémiásokkal sétáltam az állomáson. Szentgyörgyiék igazán nem voltak nagyon vallásosak, de Balatonmárián nem menni a vasárnapi misére, az fölért volna egy lázadással. Azt nem lehetett. Tehát mentünk a vasárnapi misére, és olyannyira megfogott a miséknek a hangulata, a tömjén meg minden, hogy volt egy olyan fél évem, amikor úgy gondoltam, elmegyek apácának. De ez csak fél évig tartott, aztán elmúlt.

A legtiszteltebb család Balatonmárián a Schnetzer család volt. A Schnetzer papa csendőrezredes volt, és akkoriban egy csendőrezredes rögtön a jóisten után következett. A lánya, Ili idősebb volt, mint én, csinos lány volt, nagyon jó alakú. És megoszlottak az ifjú emberek, hogy a Schnetzer Ili táborába tartoznak, vagy nekem adnak éjjeli zenét. Schnetzer Ili lovagolt is, valódi dzsentri lány volt, és azt hiszem, irigyeltem, hogy lovagol.

Roppant érdekes volt, amikor nekem adtak éjjeli zenét. Az ember alszik, a redőny lehúzva, az ablak nyitva, és egyszer csak arra ébred, hogy „Csak egy kislány van a világon”, ahogy ez a blőd magyar filmekben látható volt. Odamegy az ablakhoz, és látja, hogy ott áll a Hajdú Dezső, mögötte a cigányzenekar, Hajdú Dezső halkan dúdol, a cigányzenekar meg játszik. Az ember meggyújtotta a gyertyát, ahogy az elő van írva, a zenészek még játszottak egy szépet, és aztán elmentek. Hajdú Dezső – aki katonatiszt volt, huszonnégy-huszonöt éves, én meg tizenhárom-tizennégy – azt mondta, hogy ő vár éveket is, de csak én lehetek a felesége.

Volt Balatonmárián egy vendéglő, úgy hívták, hogy Pesti vendéglő. Ott folytak a szépségversenyek meg a táncversenyek. Egyszer felnőtt fejjel arra autóztunk Tamással, a férjemmel, és mondtam neki, hogy ugyan álljunk már meg, nézzük meg. Ami nekem gyerekfejjel olyan nagynak tűnt, nagy hársfákkal, az felnőttként egy kis vacak hely volt.

Anyámék gyakran jártak kettesben Abbáziába, Ausztriába, Baden-Badenbe [Abbázia a 20. század első évtizedére a Monarchia második legnagyobb tengeri üdülőhelye lett, az Isztriai-félszigeten. 1918-ban Olaszországhoz került, 1943-ban a Független Horvát Állam, 1945-ben Jugoszlávia része lett, ma Horvátországban van (Opatija). A németországi Baden-Württemberg tartományban lévő Baden-Baden szintén egyike volt a leglátogatottabb fürdőhelyeknek. – A szerk.]. Aztán olyan tíz-tizenkét éves koromban együtt voltunk a Tátrában, Ružbachyn [A szlovákiai Vyšné Ružbachy (Felsőzúgó) melletti Ruzsbachfürdő népszerű klimatikus fürdőhely volt. – A szerk.]. Ezen a helyen többször is voltunk, legalább háromszor. Vonattal mentünk oda, és ezen a tátrai üdülőhelyen – egy Zapotoczky nevű lengyel grófé volt cakk-pakk az egész – osztrák stílusban épült, fagerendás házak voltak [Vyšné Ružbachy 1882-ben (akkor még Felső-Rusbach volt a későbbi Felsőzúgó magyar neve) lett a Zamojsky lengyel grófi család birtoka, ők építették ki a fürdőt. A második világháborúig birtokolták a községet. – A szerk.]. Karolina villa, Mária villa meg hasonlók. Nagy villák sok szobával, amiket ki lehetett venni. Az egyik ilyen villában laktunk.

Itt is jellemző volt az, ami a magyarországi üdülőhelyekre. Egy üdülőn belül a keresztény és a zsidó családok teljesen elkülönültek egymástól. Volt ott egy leány – aki különben Pesten lakott, a Rózsadombon – egy nagyon keresztény családdal, és csak akkor mert hozzám jönni beszélgetni, sétálni, ha a mamája nem látta. De én ezt, majdnem azt mondhatnám, hogy természetesnek vettem.

Jó volt a Tátrában, gyönyörű volt a táj, és emlékszem, hogy  a szlovák erdők – vagyis akkor nem szlovákot mondtunk, hanem tótot – tele voltak szamócával, és az ottani kislányok álltak délben az ebédlő bejárata előtt, és egy pohárnyi szamócát egy koronáért adtak. Mindig vettünk, mert nagyon finom volt. Volt ott egy agglegény – szudétanémet, gondolom, mert cseh állampolgár volt, de németül beszélt –, egy tanár, Oscsi bácsinak hívtuk. Ő kirándulásokat szervezett, és így mentünk tutajozni a Vágra meg Késmárkra, megnézni a Thököly várat, meg tábortüzet csináltunk az erdőben, és szalonnát sütöttünk. Volt ott egy szudétanémet fiú is, Karl Halevitz von Ružalowsky, aki egyszer vacsora után fölkért engem táncolni. Hát ilyen még nem esett meg velem. Legott beleszerettem a Karlba, és borzasztó volt, hogy a mamám integetett, hogy táncoljunk arrafelé. Arrafelé táncoltunk – én valami szoknyában voltam és blúzban –, és a mamám fölemelte a szoknyámat, és lehúzta a blúzomat, mert tánc közben kicsúszott a szoknyából! Ez valami iszonyú volt, borzasztó megalázó. Aztán volt egyszer egy nagy esemény. Egyik éjjel arra ébredtünk, hogy ég az étterem. Jöttek a környékről a lovak vontatta tűzoltókocsik önkéntes tűzoltókkal, és nagy slaugokkal oltották a tüzet, de reggelre nem maradt az étteremből semmi.

Tudtam róla, téma volt, hogy ez magyar terület volt, hogy Trianon, és hogy ez milyen borzasztó. Ugyanis jöttek az üdülőbe magyar családok is, akik ott éltek. Emlékszem egy Kemény nevezetű családra, magyarok voltak, csak oda csatolódtak. A lányuk, Kemény Ili nagyon tetszett a bátyámnak.

Az üdülőhelynek volt egy strandja, szép nagy medencével, koedukált volt, férfiak, nők együtt fürödtek. Azt nem tudom, hogy hol és mikor tanultam meg úszni, de emlékszem, hogy azon a strandon sokat úsztam. Anyám nem tudott úszni. Ez akkor gyakori volt, hogy a mamák nem tudtak úszni, de a papák se. Emlékszem, a mamám fürdőruhája klottból volt, tehát nem trikó vagy ilyesmi, hanem klott anyagból szabott, és az ő fürdőzésük abból állt, hogy például a Balatonnál bementek az alacsony vízbe, aztán beleültek, és ott beszélgettek, traccsoltak a vízben.

Mikor még egész kicsi voltam, a családunk Balatonbogláron nyaralt, aztán később már a Svábhegyen, ahol a szüleim egész nyárra kibéreltek egy villát. Fogták a háztartást, felvonultak a Svábhegyre, és az élet ugyanúgy folyt tovább, mint a városban. Zsuzsa néni főzött, a kisasszony vigyázott rám, a szobalány takarított, szóval minden ment tovább, csak a villában. A svábhegyi villának, a Diána út 15/b-nek volt egy óriási nagy terasza, ami a Tündér utcára nézett. Ott vasárnaponként mindig nagy vendégség volt. Az egyik vasárnap jött ebédre a mamám keresztény rokonsága, a másik vasárnap pedig jött a zsidó család: apám lányai és testvérei, az Ilona néni, a Dezső bácsi meg a Giza néni a Kazinczy utcából. Két különböző világ. Zsuzsa néni mindig csodálatos réteseket sütött, ezeknek is meg azoknak is. És nekem az a hihetetlen szerencsém adódott, hogy mind a két világot megismertem. De semmiféle érzelmi kötöttségem nem volt se ide, se oda.

A „katolikus vasárnapokon” ott volt a Svábhegyen anyám bátyja, Sittner Franz, vagyis a Feri bácsi, a felesége, Fáni néni, Ottokár bácsi, aki nekem másodnagybátyám volt és pápai prelátus [A prelátusok különböző funkciókat ellátó főpapok a római katolikus egyházban. A pápai prelátusok „a pápai hatóságoknál alkalmazott s rangban a bíbornok után álló egyházi személyek” (Révai Nagylexikon), de a cím kitüntetésként is adományozható. – A szerk.] meg a többiek. Feri bácsi, a legnagyobb pesti üveg- és porcelánkereskedő nagyon méltóságteljes ember volt. Fönnhordta az orrát. És a Baross Szövetségnek, a keresztény kereskedők egyesületének volt az elnöke. A Baross Szövetség elnökének lenni azt jelentette, hogy antiszemita, jobboldali meg minden. Guszti, a másik testvér ugyanolyan volt, mint a bátyja, és mind a kettő nagyon gazdag volt, és nagyon gyakran voltak nálunk vendégségben.

Amikor még a Thonet-udvarnak az udvari lakásában laktunk – én olyan öt éves voltam –, akkor a Feri bácsiék is ugyanabban a házban laktak. Ugyancsak udvari lakásban, egy emelettel följebb. Emlékszem, hogy anyám kétségbeesésére a második emeletről kiabáltam föl Feri bácsi feleségének, hogy „Fáni néni, nálunk annyi poloska van!”. Tudniillik akkoriban a poloska a háziasszonyok állandó réme volt. Egy jelen lévő borzalom. A poloskairtás tavasszal és ősszel mindig napirenden volt, és akkor fölfordult a lakás. Jöttek a poloskairtók, benzinnel vagy mivel lelocsolták a bútorokat, és aztán lánggal gyorsan végigmentek rajtuk, hogy a poloskák elpusztuljanak. Aztán már a második világháború után volt a ciánozás. Az se volt egy öröm, de az legalább nem járt ilyen veszedelemmel, és tulajdonképpen a ciánozás pusztította ki a poloskákat. Csótány is volt, mi úgy mondtuk, svábbogár. Az a konyha, spejz, vécé és fürdőszoba tájékán, a poloska pedig az ágyakban, a díványokban. Ha az ember fölkelt reggel, és az ágyneműn látott egy elkent vércsíkot, az azt jelentette, hogy megint itt van a poloska, megint lehet kezdeni az irtást. Irtás után egy darabig nem volt, aztán kezdődött újból az egész elölről.

Feri bácsiék később egy nagyon szép házban laktak az Irányi utcában, ott volt az üzletük is, egy nagyon tágas és szép helyiség. Nekik nem volt gyerekük, ellenben volt egy keresztlányuk, a Franci – akinek a családja Budakalászon élt –, és amikor a Fáni néni meghalt, akkor a Feri bácsi elvette feleségül a keresztlányát. Guszti pedig Romániából hozott magának feleséget, a Marinát, és volt két lányuk, Mária és Franciska. Mária tüdőbajban halt meg, amikor én már gimnazista voltam, a Franciska pedig a második világháború után egy Esterházy gróffal Amerikába ment, annak lett a felesége. A lányokkal barátkoztam, és nem túl gyakran, de volt úgy, hogy ők voltak nálam, és volt, hogy én mentem hozzájuk. És vasárnaponta ők is jöttek hozzánk.

A „zsidó vasárnapokon” apám rokonai jöttek ebédre. Apám nővére, Ilona néni – két-három éves distancia lehetett közöttük – nagyon savanyú nő volt. Én anyámmal németül beszéltem – anyámnak az igazi nyelve német volt –, és az Ilona nénit úgy hívtam, hogy Trauerweide, ami azt jelenti, hogy szomorúfűz. Nem szerettem őt. Dezső bácsi, a férje víg kedélyű, kedves bácsi volt, aki imádott enni, élvezte ezeket a vasárnapi ebédeket, és versenyt ettek, hogy ki tud többet enni a Zsuzsa néni réteséből. De az Ilona néniben volt valami méltóságteljesség – már ahogy gyerekszemmel láttam őt. Magas volt, sovány, kontyos, sötétszőke, horgas orrú, kék szemű, mindig sötét ruhákban járt, és azon a magas, sovány testen csak úgy lógott a ruha. És volt egy olyan családi pletyka, hogy kibírhatatlan a cselédeivel. Hogy takarítás után megy, és megnézi az ujjával, vajon nem maradt-e por a bútoron. Ilona néniéknek nem volt gyerekük, a Kazinczy utcában laktak, és Dezső bácsi valamiféle kereskedő volt, de nem emlékszem, hogy micsoda. Mintha a Kazinczy utcában lett volna az üzlete is, de lehet, hogy ez tévedés.

Volt apámnak még egy nővére, a Giza néni, és úgy tudom, hogy a Giza néni csak féltestvér volt. Talán a nagyapánknak két házassága volt? Nem tudom. Giza néni volt a legidősebb, őt már egy nagyon öreg néninek ismertem meg. Én gyomorszájszűkülettel születtem, nagyon beteg voltam, és a szüleim orvosa, a Feldmann doktor bácsi azt mondta az anyámnak, hogy nem fogom megélni az egyéves születésnapomat. Ugyanakkor anyám spanyolnáthában betegedett meg, úgyhogy engem odaadtak a Giza nénihez. Elég szomorkás csecsemő lehettem, egyrészt nagyon gyengécske, és nem is lehetett normálisan etetni, mesterségesen etettek, másrészt a mamámtól is el voltam választva. De hogy ez meddig tartott, azt nem tudom.

Giza néni aztán még a háború előtt eltűnt az életünkből, nem tudom, mi lett vele, ahogy a férjéről sem tudok semmit. A két fia, Imre és Árpád ottmaradtak valamelyik táborban, nem tudom, hol. Van egy határozott emlékem: látom magam előtt őket a svábhegyi villa teraszán. Jóképű fiatalemberek voltak, a húszas éveik végén. Még egyet tudok a Giza néniről. Hogy a lakásában – mintha az akkori Vilmos császár, ma Bajcsy Zsilinszky úton lakott volna – az előszobában lógott egy Horthy Miklós portré, egy fénykép. És a Giza néni időnként gombostűt szúrt Horthy Miklós szemébe. Nagyon haragudott rá!

Apám öccse, Ernő bácsi, körülbelül három évvel lehetett fiatalabb apámnál. Ő is, Ilona néni is és Giza néni is nagyon alacsonyan iskolázott emberek voltak. Ernő bácsi apám üzlettársa volt, de szinte csak névleg, mert jobban szeretett nyaralni, mint dolgozni. Apám sokkal többet volt az üzletben. Ernő bácsi ritkábban volt jelen ezeken a vasárnapi ebédeken, noha ő is Pesten lakott, de leginkább San Remóban szeretett lenni, meg Abbáziában, úgyhogy én csak azt tudom, amit úgy hallottam: hogy az Ernő egy svihák. Aki jól él abból a sok pénzből, amit az üzlet hoz, de munkával nem nagyon járul hozzá. Volt egy felesége is, Paula. Van is róluk egy fénykép: Ernő bácsi és Paula valahol a tengerparton sétálnak. Volt egy fiuk, Pali, akivel nagyon sok baj volt. Mert sok pénzük volt, és Pali költötte a pénzt, de ugyancsak nem szeretett dolgozni. Egészen addig, amíg aztán a háború alatt, huszonévesen el nem vitték valahová, és ott nem maradt. Nem tudom, hogy az Ernő bácsiékkal mi lett később. Lehet, hogy a zsidóüldözésnek lettek az áldozatai, lehet, hogy a háború után még éltek, nem tudom.

Apám lányai, a Manci és a Bözsi sokkal idősebbek voltak, mint én, majdhogynem nénik voltak nekem. Hiszen apám huszonegy évvel volt idősebb anyámnál. A lányoknak anyámmal korrekt viszonyuk volt, ha látogatóba jöttek, akkor tegeződtek, szóval nem volt probléma. De nekem ők nénik voltak.

Ezek a svábhegyi vasárnapok úgy néztek ki, hogy a vendégek valamikor a délelőtt folyamán érkeztek a fogaskerekűvel. A Diána úthoz a Nagyállomásnál kellett leszállni. Az ebéd mindig rettenetesen bőséges volt, és nagyon hagyományos. Húsleves, benne főtt hússal, zöldséggel, sült hús, ami lehetett szárnyas, vagy lehetett disznóhús. És – odahaza úgy hívták – resztelt krumpli. A megfőtt krumplit meg kellett hámozni, zsíron fölaprított hagymát pirítani, és ehhez tették hozzá a krumplit. Nem is emlékszem, hogy más, mint krumpli lett volna. Rizs nem volt, és az, ami most van, hogy zöldségek meg saláták, az sem. Fejes saláta volt, hagyományosan négyfele vágva, cukros, ecetes vízben. A sütemények pedig a rácsos linzertől a rétesig; ami akkor ment, az minden volt. Zsuzsa néninek volt egy specialitása, a stanicli. Borzasztó vékony tésztából karikákat kellett kisütni, de csak éppen hogy, és akkor ezt meg lehetett sodorni, mint a papírstaniclit, ebbe tejszínhabot tettek és a tejszínhab tetejére olyan gyümölcsöt, ami éppen volt: eper, meggy, málna vagy ilyesmi.

Az étrendünkben nem szerepelt soha semmiféle kóserság. Maceszgombóc volt, de a maceszgombóc a pesti polgároknál nem volt zsidó étel. Egy jó húsleves marhahússal, maceszgombóccal, az egy vasárnapi leves volt. A sóletot ismertem, és tudtam, hogy voltak viták, hogy gerslivel [Hántolt és párolt árpaszem, malomipari termék. – A szerk.] vagy gersli nélkül kell főzni, de sólet ritkán volt. Éppúgy került az asztalra az is, mint ahogy például a disznókaraj is.

A Svábhegyen nagyon sok nyaraló volt, és volt üzlet is bevásárláshoz. És volt jégszekrény. Ami nem frizsider volt, hanem valóban jégszekrény. Úgy hajnaltájt jött a jeges – ez még a háború után is így volt sokáig –, és kiabált, hogy „Itt a jeges, a jeges, a csemege jeges”, és akkor a nők kirohantak vödörrel, és vettek jeget. A jégszekrénynek volt egy oldalsó, bőséges nagy rekesze, oda betették azt a hasábjeget, és az másnapig hűtötte a szekrényt. Alul volt egy csap, ott kellett kiengedni az olvadt vizet.

Emlékezetem szerint akkor még nem volt divat az ebéd utáni kávézás. Bort vagy sört ittak a férfiak az ebédhez, és apám olyankor néha elszívott egy-egy szivart. Délután uzsonnára tejeskávé, mazsolás kuglóf volt, és azt is a Zsuzsa néni csinálta. Akkoriban minden otthon és minden kézzel készült, semmi olyan nem volt, ami most könnyíti az életet. Hogy az ember egy jó cukrászdából hoz valamit, annak nyoma nem volt. Hogy azt az egy szem Zsuzsa néni hogy bírta, azt nem tudom. Sőt nálunk még a vacsora is meleg étel volt. Nem emlékszem pontosan, hogy nyáron is így volt-e, de télen biztosan. A vacsora már nem volt olyan bőséges, mint az ebéd, csak esetleg egy sonkás tojás, ham and eggs vagy főzelék valami hússal. Csodálkozom, hogy ilyen étkezés mellett az emberek nem gurultak a kövérségtől.

Ebéd után a gyerekek elmentek az asztaltól. Általában az volt, hogy ebéd után a nők is külön és a férfiak is külön mentek, és beszélgettek. Mi, gyerekek meg kimentünk a kertbe. A svábhegyi villának hatalmas kertje volt, ott lehetett játszani, és én ott is szerettem magamra aggatni mindenféle fátylakat és csipkéket, és für alle Fälle mindenképpen én voltam vagy a főtündér, vagy a főkirálynő, és a többiek lehettek az udvarhölgyek. De sokkal szívesebben játszottam fiúkkal. A szomszéd villában lakott a Herz család, a Herz szalámigyáros családja, és ott volt két vagy három fiú, akikkel sokat játszottunk [Herz Ármin hajózási vállalkozó (terménykereskedő?) 1882-ben alapította gyárát, melyet fiai 1888-ban átvettek, és a 25 munkást foglalkoztató céget „Herz Ármin és fiai” néven jegyeztették be. Az itt készült téliszalámi 1900-ban a Párizsi Világkiállításon már nagydíjat nyert. 1922-ben a gyár részvénytársasággá alakult, az 1930-as években évi 400-450 tonna szalámit exportáltak. A gyárat 1949-ben államosították. – A szerk.].

Van előttem egy emlékkép. A svábhegyi kertben Anti legfölül ül egy magas fán, ő a főparancsnok, a Herz fiúk lejjebb ülnek, és nyilván voltak ott mások is, mert a földön is vannak fiúk. Közlik velem, hogy ők egy hadsereg. És mindenkinek van rangja, csak én vagyok a puccer. Merthogy én lány vagyok, nekem nem lehet rangom. Ez egyébként egybeesett a család szellemével: ez csak lány, a Gréti, és van a fiam. Tehát én vagyok a puccer, és Anti közli velem, hogy valahol van itt egy veszett kutya, menjek és fogjam meg. És ez nem volt vicc. Tényleg volt a kertben egy veszett kutya. Annyira, hogy jött is két bácsi, az egyiknél puska volt, megtalálták a kutyát abban a nagy kertben, és agyonlőtték.

Nyár végén aztán visszahurcolkodtunk a városba, és ott éltük tovább az életünket. Mi gyerekek meg jártunk az iskolába. Én az elemit a Deák téri evangélikus iskolában végeztem – az elemibe klott kötényben jártunk, sötétkék klott kötény, piros zsinórral –, és emlékszem, hogy én voltam az első vigyázó, de aztán soha többé nem lettem vigyázó, mert nem jelentettem senkit. És nekem is meg Antinak is zsidó hittanra kellett járnunk. Mert a hittan akkor kötelező volt az iskolában. Úgyhogy ünnepekkor énekeltem a katolikus dalokat, zsidó ünnepekkor a zsidó dalokat, iskolakezdéskor meg a végén pedig az evangélikus zsoltárokat. Az év végi értesítőben mindenki neve mellett ott volt a vallása: rkat., ev., izr. A legkevesebb tandíjat a katolikusok, a legmagasabbat pedig az izr., a zsidók fizették. Én tudtam, hogy többet fizetek, mint a nem tudom, kicsoda – vagyis nem én, hanem a szüleim –, de ez olyan magától értetődő volt.

Az elemi után lehetett menni polgáriba [lásd: polgári iskola] vagy gimnáziumba, ami nyolc osztályos volt. Akkoriban mondjuk, egy postai alkalmazott a lányát még nem adta gimnáziumba, hanem polgáriba adta. A polgári négy osztályos volt, de zsákutca, nem vezetett sehova, onnan nem lehetett sehova se továbbmenni, esetleg egy tanfolyammal gyors- és gépírónőnek vagy egy üzletbe kiszolgálónak. Engem a szüleim beírattak a Váci utcai leánygimnáziumba, amit akkor úgy hívtak, hogy Gizella Királyné Leánygimnázium. A leánygimnáziumban a fiúgimnáziumhoz képest csökkentett tananyag volt, tehát egy lánynak eleve kevesebbet tanítottak, mint egy fiúnak. Például a lányok differenciálszámítást nem tanultak. Ugyanannyit tanultak viszont irodalomból, történelemből és nyelvekből.

Az, hogy valaki gimnáziumba járt, azt jelentette, hogy jól szituált család gyereke, de nem csak! Mert a gimnáziumban hallottam először azt a szót, hogy szegénységi bizonyítvány [A korabeli forrás a következőképpen definiálja a szegénységi bizonyítványt: „az illetékes hatóságtól valaki részére kiállított bizonyítvány, hogy ő, illetve szülei nem bírnak annyi vagyonnal, amennyi a kérdésben forgó üggyel összekapcsolt költség fedezésére szükséges.” A helyhatóság állítja ki (községekben az elöljáróság a főszolgabíró láttamozásával) (Révai Nagylexikon). – A szerk.]. Akinek ilyen volt, az nem fizetett tandíjat, vagy ingyen kapott tankönyvet. Arra emlékszem, hogy még nagyon kezdő gimnazista voltam, amikor a hitközségtől jött hozzánk egyszer egy héten ebédre egy Gabi nevű lány. És amikor megkérdeztem, hogy miért jön, akkor azt mondták, hogy Gabi szegény lány, aki „napokat eszik”. Ez azt jelentette, hogy mindennap más családnál ebédel. Mellettem ült Gabi az ebédnél, és én is kislány vagyok, de valami borzasztó kínos, hogy ennek a gyereknek itt idegeneknél kell ülni és enni. Ebéd után ő rögtön ment is el.

A Gizella Királyné Leánygimnázium az Irányi és Váci utca sarkán volt, most egy általános iskola van ott. Nagyon jó hírű, úrilányoknak való gimnázium volt, és én megfelelően rosszul éreztem magam benne. Nem voltam jó tanuló, és állandó konfliktusaim voltak a tanárnőkkel, amit akkor úgy kellett mondani, hogy tanárúrnő. A tanárúrnő ha valamit mondott, arra nem volt visszapofázás. Alattvalók voltunk az iskolában. Én viszont fegyelmezetlen voltam és kötekedő. Nekem roppant jámbor és nagyon úrilány külsőm volt, de magaviseletből hármasom volt.

A gimnáziumban volt egy rendtartás. A rendtartás előírta, hogy a tanulók „feszes alsóderekat” kell hogy hordjanak, magyarán hogy a mellüket leszorítsák. Hogy moziba csak igazgatói engedéllyel lehet menni, de akkor is csak szülői kísérettel. Hogy nyolc után egy jól nevelt úrilány nem lehet az utcán. Kötelező volt a csíkos matrózblúz, sötétkék rakott szoknya, ünnepekkor pedig a fehér matrózblúz. De nem is ez idegesített engem, hanem az iskola szelleme, az idegesített borzasztóan.

Rossz tanuló voltam, hármas. Magyarból, művészettörténetből, németből, franciából ötös [Azaz a korabeli osztályzási rendszer szerint „egyes”, a háború előtti iskolarendszerben ugyanis az egyes volt a legjobb érdemjegy. – A szerk.], viszont a matematikát, egyáltalán a természettudományokat nem nekem találták ki. Bár lehet, hogyha nem úgy feleltetett volna Fodor tanárúrnő, ahogy feleltetett, akkor talán jobb lettem volna. Az elemiben még rövid hajam volt, oldalt elválasztva, csattal, aztán a gimnáziumban már nagyon hosszú copfom volt. Olyan hosszú, hogy rá tudtam ülni. És egészen szőke voltam. Nem tudom, hányadik osztályban volt, azt hiszem, a másodfokú egyenleteknél tartottunk, amikor kihívott a Fodor tanárúrnő. Elkezdtem felelni, amikor Fodor tanárúrnő rákezdte: „Ha valakinek ilyen szőke a haja, akkor miért van itt az iskolában? Miért nem sétál a Váci utcában?” És így tovább, és így tovább. A vége az lett, hogy letettem a krétát. Azt mondja: „Miért tette le a krétát?” Mondom: „Mert hogyha a tanárúrnő folyton beszél rólam, akkor nem tudok felelni.” Nahát ez magatartásból is és matematikából is elfogadhatatlan volt.

A gimnáziumban jártam különtornára. Volt egy KISOK nevű sportegyesület, aminek a keretében jártam hetente kétszer a Margit-szigeti fedettbe – a Hajós Alfréd uszodába, ami akkor vadiúj volt – úszóedzésre. Mallász Gitta úszóbajnok volt az edzőnk, aki nagyon kemény csaj volt. És mert nem tudtam jól fejest ugrani, mindig vesztettem a távolságból, így hátúszó lettem. Még valami országos rekordot is felállítottam, amikor megnyertem egy hátúszóversenyt.

Nagyon sokat sportoltam. Ebben nem voltam tipikus, mert egy pesti úrilány nem sportolt annyit, mint én. Pesten, ahol a Duna-parton a Petőfi-szobor van, ott úszott a Dunán egy uszoda. Női uszoda. Lehet, hogy ott kezdtem el úszni tanulni, nem tudom. Zöldre festett fából volt, egy kis fahídon kellett lemenni, és ott volt a pénztár. Azután volt egy körülbelül ötven-, de lehet, hogy csak harmincméteres vízrész, ahol úszni lehetett. A vízrész körül voltak a kabinok és a napozó. És mindenki tudta, hogy a hídról meg a Gellért-hegyről kukkeros férfiak nézik a női napozót. Mert az akkor olyan nagy izgalom volt. Pedig nem lehetett levenni a fürdőruhát, csak letolni a pántját. Volt egy férfiuszoda is külön, ugyanúgy a Dunán, némi távolságra a nőitől. Az is zöldre volt festve. Ezek egészen a háborúig megvoltak, hozzátartoztak a pesti látképhez.

Ebben az uszodában volt úszómester is. Az úszómester úgy tanította az embert úszni, hogy volt egy nagy fa, a nagy fán volt egy kötél, a nagy kötélen egy hurok, oda berakták a delikvenst, és akkor az úszómester mondta, hogy eegy-kető, eegy-kető, és erre a számolásra kellett a kötélen lógva tempózni. A fürdőruhám valódi, tiszta gyapjú volt. Amikor az ember kijött a vízből, akkor az legalább öt kiló volt, amíg ki nem csurgott belőle a víz. Emlékszem egy kékre, amibe fehér pöttyök voltak belehímezve. Természetesen csak kis dekoltázzsal, vállpánt, egyberészes, és még egy kis nadrágocskája is volt. De a legundokabb az volt, hogy nem akart megszáradni az a nyomorult. Fölül már száraz volt, mert lecsurgott a víz, de a fenékrész az vizes maradt végig.

A gimnáziumban tornaórához volt egy klott tornanadrágunk, ami térden alul ért, és jó bő volt. Ehhez volt egy fehér blúz – nem trikó, hanem blúz –, az elején felirattal, hogy GK, Gizella Királyné Gimnázium. Én főleg magasugrásban voltam jó, de ebben a nadrágban csak leverni lehetett a lécet. Még így is átvittem a százhuszonötöt, ami dicsőséges dolog volt. Főleg magasugrottam, futottam, iszonyú jó kondícióban lévő ifjú csaj voltam. Korcsolyázni is jártam a Városligetbe, de azt nem szerettem, untam a körbemenést.

Minden évben volt az év vége felé egy torna-záróünnepély, amire mindig szép ritmusos gyakorlatokat kellett megtanulni, zenére. Ez a millenniumi pályán volt, a Thököly útnál, egy óriási területen, ahol több lányiskola mutatta be a tornamutatványát. Ezt nagyon szerettem. Szerettem az úszástréningeket, a magasugrást, és borzasztóan örültem egész életemben, hogy az iskolában tanultam latint. Mert hihetetlen könnyűvé tette nekem a franciát, és ma is meg tudok érteni olasz vagy spanyol írott szöveget.

A tanáraimtól borzasztó sok függött. A művészettörténetet és a latint Maróthy Jenőné tartotta, aki abban különbözött a többitől, hogy emberséges, kedves volt. Ő csinálta az irodalmi színpadot is. Az ő vezetésével adtuk elő a teljes Kacsóh Pongrác-féle „János vitéz”-t, énekelve, ahol is én voltam Iluska, és a Hauer Erzsi volt a János vitéz, aki egy magas lány volt. Ez hihetetlen jó volt. Még az újság is megírta, hogy a Gizella Királyné Gimnáziumban előadták a „János vitéz”-t, és még a nevem is ki volt nyomtatva.

A németet Kerényi Károlyné tanította. Kerényi Károly Európa-híres klasszika-filológus volt, a felesége pedig latint és németet tanított [Kerényi Károlyné (szül. Stamberger Erzsébet) (1896–1990) – tanár (Kerényi Károly klasszika-filológus első felesége). „Latin–görög–német szakon végzett a budapesti tudományegyetemen, 1918-ban szerzett doktori diplomát. Tanított a Veres Pálné, a Szilágyi Erzsébet, a Trefort utcai és a Varga Katalin gimnáziumokban nyugdíjba vonulásáig (1958). A gimnáziumok számára latin és görög tankönyveket írt” (MÉL). – A szerk.]. Egyszer – akkor már nagyobb vagyok –, tanítás után megyek föl a lépcsőn a gimnáziumban, és egy beugróban ez az Erzsi néni, a Kerényiné egy másik tanárral beszél rólam. A másik azt mondja, hogy egy tűrhetetlen alak vagyok, akit ki kéne röpíteni az iskolából, a Kerényi Károlyné pedig azt mondja, hogy okos vagyok, tehetséges vagyok, csak nem tudnak velem bánni. Ez nekem olyan jólesett, hogy azt nem tudom elmondani! Egyszóval Maróthy Jenőnét és Kerényi Károlynét szerettem, de a többi tanár rémes volt.

Az ilyen dolgokban, tehát a sportban, az irodalmi színpadban borzasztó szorgalmas voltam, semmi se volt sok. És nagyon szép hangom volt. Olyan szép, hogy volt egy református tisztelendő a gimnáziumban, aki elvitt az Operába az akkori igazgatóhoz, Radnaihoz [Radnai Miklós (1892–1935) – 1925–1935 között volt az Operaház igazgatója. – A szerk.], hogy hallgasson meg. Meg is hallgatott, és azt mondta, hogy óriási anyag vagyok, de még túl fiatal. Aztán olyan események jöttek a világban, hogy mindenről szó volt, csak arról nem, hogy én operaénekesnő legyek. Felnőttkoromban aztán strúmával műtöttek, és a strúma elvitte a hangomat. De nagyon szerettem énekelni, és az iskolai szereplésekkor mindig énekeltem.

A hittantanárunknak nem tudom már a nevét, mert mi magunk között csak Kóbinak hívtuk. Érdekes, hogy a katolikusok úgy beszéltek a hittantanárukról, hogy tisztelendő úr, a zsidó lányok viszont kellő iróniával, gúnnyal csak úgy nevezték: Kóbi. Kóbi mindig kalapban járt, mint egy pesti polgár, semmi zsidós nem volt rajta, se szakáll, se feketeség, se pajesz, semmi. Nagyon kedves ember volt, és biztosan sokat is tudott, csak nekünk eszünk ágában sem volt a Kóbira figyelni.

A gimnáziumban egy nagyon szoros nyolcas baráti kör alakult ki – persze leányokból, mert nem volt koedukáció –, és ennek a nagyon szoros baráti körnek egy kivételével minden tagja zsidó volt. Sokat voltunk együtt, némelyik barátság ezek közül messze a felnőttkorba kísért el.

A sportolás mellett – noha a szüleim nem akarták – nagyon sokat olvastam. Mindenfélét. Minden betűt faltam. Volt egy olvasmány, ami nagyon jellemző volt arra a korra: a lányregények. Amikor ezeket olvastam, akkor olyan tíz éves voltam. Ezek a lányregények arról szóltak, hogy mi kell egy fiatal lánynak. Volt egy nevezetes írónő, Tutsek Anna, akinek volt a Cilike sorozata: Cilike, Cilike nagylány lesz, Cilike menyasszony, Cilike anyuka, Cilike nagymama, és ez ment a végtelenségig. Na, ez a Cilike egyszerűen hülye volt. Arról volt nevezetes, hogy nagyon igyekvő, de minden kiesett a kezéből, és elbotlott, és mindig zavarban volt. Annyira, hogyha valaki rosszul csinált valamit, volt is egy olyan mondás, hogy olyan vagy, mint a Cilike. Mit is akart ez a Cilike? Cilike szép akart lenni, házias akart lenni, bálba készült, szép ruhát akart. Úri kislány volt [Tutsek Anna (1865–1944) – író. 1894-től a „Magyar Leányok” c. képes hetilap szerkesztője. Különösen a női olvasóközönség polgári rétegeiben voltak olvasottak erkölcsjavító célzattal írt konzervatív szemléletű írásai (Viola története /regény/, Cilike /regénysorozat/ 1904–14). – A szerk.].

Arra nagyon emlékszem, hogy Cilike mindenképpen nagylány akart lenni. Hosszú szoknyát akart, és egyszer talált egy púderos dobozt púderpamaccsal, és púderozta magát a tükör előtt. Végül nagylány lesz, megkapja a hosszú ruhát, találkozik azzal a férfiúval, aki megkéri a kezét, és akkor Cilike férjhez megy. Természetes, hogy Cilike férjhez menéséből csak arról volt szó, hogy milyen lakásban lakik, milyen ruhákat hord, milyen koszttal várja haza a férjét. De ennek a Cilikének szexuális vagy szerelmi élete nem volt, csak úgy születtek a gyerekei.

Ugyanez megvolt németben is – nem emlékszem a szerzőnőnek a nevére –, ott Bébinek hívták a főhősnőt, és ugyanez a sorozat volt. Bébi nagylány, Bébi férjhez megy, Bébi nagymama lesz. Azzal a különbséggel a Cilikétől, hogy ez a német Bébi sportolt, és a kedvence a lovaglás volt. Az egyik könyv címlapján volt is egy kép, hogy Bébi lovaglókosztümben ül egy ló hátán, és ugrat éppen.

Egy könyv volt csak, ami másfajta volt. Magyar szerző írta, Ego álnéven. Ma sem tudom, ki volt ez az Ego, de ő írta „Az okos Novák Magda” című könyvet. Ez volt az első lányregény, aminek a főhőse dolgozó nő lesz. Gyors- és gépírást tanul, és elmegy egy irodába gyors- és gépírónőnek. Ez egy más, egy újfajta lányregény volt, ami már a jövő felé mutatott [Rózsavölgyi (Rosenthal) Mórné Fried Margit (1881–1940) írónő álneve volt az „Ego”. A „Pesti Napló” tárcaírója volt, több felnőtteknek szóló, ill. gyermek- és ifjúsági regénye jelent meg a 20. század első évtizedeiben. Itt valószínűleg „A komoly Novák Magda” című könyvről van szó (Singer és Wolfner, Budapest, 1912). – A szerk.].

Én ezeket a könyveket faltam. Ezeket olvasták akkoriban az elemiben  – már aki olvasott, de sokkal többet olvastak a gyerekek, mint ma. Ezeket a Cilikéket meg Bébiket minden lány megkapta, megvették az én szüleim is, és ezek a könyvek csak az enyémek voltak. A szobámban, abban a bizonyos szekrényben voltak polcok, ott voltak az iskolásfüzeteim és a könyveim is. Aztán később már nem ilyen regényeket olvastam, hanem Jókait, Gárdonyit, ilyeneket. Az úriszoba könyvszekrényében volt a százkötetes Jókai, díszkiadás, amit tizenkét éves koromra, talán még előbb is, elolvastam az egészet. Zsuzsa néni, a szakácsnőnk analfabéta volt, sose járt iskolába, és vacsora után mindig felolvastam Zsuzsa néninek a Jókaiból.

Minden lánynak volt emlékkönyve – én, azt hiszem, tízéves születésnapomra kaptam –, ahova az ember beíratta az osztálytársnőit, a mamáját, a tanárnőit. Az volt a cél, hogy minél többen legyenek benne. És olyan csodálatos versikék voltak beleírva, hogy azt mondja: „Az élet tengerén van egy kis sziget, boldogság a neve, az legyen a tied. Szeretettel jegyzé sírig hű barátnőd, Kravár Gizella.” Fogalmam sincs már, hogy ki volt Kravár Gizella.

Egyébként úgy tizenkét éves koromban én magam is írtam. Nagyon szerettem írni. A naplómban, amely még ma is megvan, azt hiszem, 1930-tól kezdve vannak az első beírások –, és volt egy írói próbálkozásom is, amelyben egy esős napról van szó, a Körútról és a csillogó aszfaltról.

De akkoriban a szülők – és nemcsak az én szüleim – általában azt kívánták, hogy egy lánynak ne legyenek intellektuális ambíciói. Egy lány legyen szép, nőjön fel, és menjen férjhez. Ez volt a program. És ez engem már nagyon korán idegesített.

Olyan tizenkét éves korom körül, amikor a nagy gazdasági válság volt [lásd: 1929-es gazdasági világválság], az apám tönkrement. Elköltöztünk a Vigadó téri lakásból, mégpedig először a Thonet-udvarnak a Mária Valéria utca felé eső részére, egy szerényebb utcai lakásba. Onnan aztán továbbmentünk az utca túloldalán, srégvizaví egy másik házba, ha jól emlékszem, a Mária Valéria utca 15-be, egy kevésbé reprezentatív házba, egy második vagy harmadik emeleti háromszobás lakásba. Ott már nem volt lányszobám, akkor már a Mici is eltűnt, és soha többé nem láttam. Ott már az ebédlőben aludtam egy díványon, de abszolút nem érdekelt.

Úgy egy év múlva onnan is elköltöztünk. Érdekesen hangzik, hogy „tönkrementünk”, juj, de borzasztóan tönkre vagyunk menve! A következő állomás ugyanis a Szív utca 64. volt, apám saját háza, egy háromemeletes, körfolyosós bérház. Csak nem a Duna-parton, nem a Belvárosban, hanem a Szív utcában. Az is négyszobás lakás volt, az első emeleten, de sokkal szerényebb, olyan Szív utcai. Két szoba nézett az utcára, egy szokásos hosszú előszoba, abból nyílt a fürdőszoba, vécé, spejz, Zsuzsa néni kicsi szobája, és a végén volt egy másik, egy sötét udvari szoba. Eredetileg két udvari szoba volt, de valamikor ekkortájt keveredett hozzánk anyám unokahúga, Sittner Mariska, és a két udvari szobából apámék egyet leválasztottak neki. Ott kapott a Mariska egy szoba-konyhás-fürdőszobás lakást.

Amikor Mariska följött Pestre, nagyon rosszul tudott magyarul, románul beszélt és németül. Valahova elhelyezkedett, egy üzletbe, azt hiszem, és aztán már mindig alkalmazott volt valahol. Soha nem ment férjhez, és soha semmilyen kapcsolata nem volt. Karácsonyestéken velünk volt, amikor férjhez mentem, minket is látogatott, szóval a Mariska velünk volt, csak neki nem sok öröme telt benne. Tulajdonképpen nagyon szerencsétlen élete volt, és a családban ő amolyan „nagyon sajnált” Mariska volt. Arra senki se gondolt, hogy talán nem volt okos dolog fölhozatni Oravicabányáról. Talán ott férjhez ment volna, és talán ott normálisabb életet élhetett volna.

Mikor a Szív utcába költöztünk, Zsuzsa néni akkor is – és örökre, egészen az 1947-ben bekövetkezett haláláig – velünk maradt, de akkortól nem volt többé szobalány meg luxus személyzet, mint például Bogen néni, a fodrász. A házban Jokkel néni, anyám masszőze volt a házmesternő – de Jokkel néni valójában hivatásos masszőz volt –, ő masszírozta mamámat tovább, hiszen ott volt, de sokkal szerényebben folyt az élet. Apám ügynök lett. Textíliával ügynökölt, egy osztrák vagy német cég számára. Azelőtt járt hozzá egy gyors- és gépírónő, mert apám, még mint nagykereskedő, levelezett az üzletfelekkel. Ez a gyors- és gépírónő is elmaradt, én tanultam meg az iskolában a Radnai-féle magyar gyorsírást és a Gabelsberger-féle német gyorsírást, és ettől kezdve én csináltam apám levelezését. Tizennégy éves talán még nem voltam ekkor. Nekem diktált minden nap, és én vittem át gépbe. Sokáig csináltam, de aztán jó hasznát vettem, mert volt, hogy gyors- és gépírónőként kerestem a kenyerem.

1932. augusztus huszonkilencedikén Vértesi Éva barátnőmmel kimentünk a fedett uszodába. A Vértesi lányok a Nyúl utcában laktak, nagyon gazdagok voltak, papírgyáros volt a papájuk. Mamájuk rövid ideig volt, mert meghalt rákban, és volt náluk a Saci, olyan házvezetőnőféle. A Vértesi [Vértessy?] lányokért minden nap a Saci jött a gimnázium elé – ami azért túlzás volt, mert már értem se jöttek –, és bárhova mentek, a Saci vitte őket, a Saci jött értük. Velük ültem életemben először és utoljára Rolls Royce-ban, aminek az ülései sötétkék bársonnyal voltak behúzva, és volt egy sofőrjük is, a Frédi. Az egyik Vértesi lány, az Éva velem járt egy osztályba, Vera pedig eggyel lejjebb.

Tehát elmegyünk az uszodába, és ezzel megkezdődik az új szakasz az életemben. Akkor ismerem meg a későbbi férjemet, Nagy Tamást. Attól kezdve más életet élek, mint a pesti úrilányok. Mert világnézetet kapok, és szembeszállok azzal a polgári élettel, azzal a státusszal, amit nekem mint leánynak az a társadalom kínál.

Tamás – aki akkor érettségizett – egy osztálytársával volt az uszodában. Én megjelentem a napozóteraszon – még nem voltam egészen tizennégy éves, csak éppen olyan magas voltam, mint most –, rám nézett, és azt mondta Gyulának, az osztálytársának: ezt a lányt szeretném megismerni. És Gyula azt felelte, hogy semmi akadálya, mert én ismerem. Ő engem a Vértessy lányok révén ismert ugyanis. És akkor elkezdtünk Tamással beszélgetni, és soha többé abba se hagytuk.

A naplómba azt írom aznap este, hogy ma megismerkedtem egy fiúval, Tominak hívják, zárójel, a vezetéknevét nem tudom, zárójel bezárva, ő lesz a férjem, vagy senki más. Ez persze lehetett volna egy hülyeség is, de beteljesedett.

Tamással megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. Én úgy hajnali négykor fölébredtem, és kinéztem, hogy uszodaképes idő lesz-e. Az lett. Attól kezdve mindennap találkoztunk – sokat vagyunk együtt, és elkezdjük megbeszélni a világot –, egészen szeptember huszon-nem-tudom-hányadikáig. Tamás ugyanis már beiratkozott a jogra, de egy év halasztást kért, mert el akart menni Bécsbe. Fölvételizett a kereskedelmi akadémiára, a Handelsakademie-ra, de nem is azért, hogy elvégezze, hanem azért, mert azt remélte, hogy a bécsi városi könyvtárban majd Marx–Engels irodalomhoz tud jutni. Mert Pesten nem lehetett. Úgyhogy szeptember végén Tamás elment, és egy évig távol volt. Ekkor kezdődött meg a levelezésünk, és aztán több mint kétezer levelet váltottunk az életünkben.

Tamás apja elsőgenerációs értelmiségi volt, úgy hívták, hogy doktor Nagy Sándor. Pontosabban a Honvéd utca 16-ban, ahol laktak, a ház kapuján volt egy tábla, amire az volt kiírva, hogy „dr. Nagy S. Sándor, ügyvéd”. Megkérdeztem Tamást, hogy mi az az „S”? Gőze nincs, mondja, ez mindig ott volt. Aztán sokkal később kiderült, hogy az az „S” bizony Salamon. És a családot úgy hívták, hogy Neuespiel. A nagyapa valahol vidéken volt kocsmáros, Tamás apjának volt egy testvére is, Andor, de az nem végzett egyetemet. Nagy Sándor viszont ügyvéd lett, méghozzá a budapesti panziósoknak lett a nagyon sikeres ügyvédje, jól ment neki, és szép nagy lakásban laktak.

Nagy Sándor felesége, Tamás anyja Szende Lujza volt. Szende Lujzának az apja eleinte Seiler vagy Springer, vagy nem tudom, micsoda volt, később lett Szende és bankigazgató. Tehát Szende Lujza családja asszimilált zsidó polgári család volt. A három nővér – Lujza, Margit és Klári – teniszezett, idegen nyelvet tanult, egyszóval kulturált családban élt.

Hogy Nagy Sándor és Szende Lujza hogy találkozott össze, azt nem tudom, de 1910-ben vagy 1911-ben házasodtak össze. Volt egy fiuk, Miklós, de Miklós meghalt diftériában vagy valami hasonló, akkor halálos kimenetelű betegségben. Aztán kitört a világháború, és Nagy Sándort elvitték a frontra, majd a híres przemyśli csatában orosz hadifogságba került, és az orosz–kínai határon, Csitában élt egészen 1920-ig. Tamás 1914-ben született, de hatéves koráig nem ismerte az apját. Ezzel szemben ismerte a keresztapját. Lujza ugyanis összejött egy emberrel, akit úgy hívtak, hogy doktor Szarka Lajos. Ő is ügyvéd volt, nagyon vallásos református, az újpesti presbitérium tagja, egy iszonyúan konzervatív pasas. És amikor Tamás még két éves sincs, Lujza és a gyerek áttérnek a református vallásra. Úgyhogy Tamás nem zsidónak, hanem reformátusnak nőtt föl, Lajos bácsi gondos felvigyázása mellett. Lajos bácsi még verseket is írt Tamásnak a szülinapjaira.

Lujzának nagyon sok könyve volt, gyűjtötte a könyveket, csakhogy nem a tartalom volt a fontos, hanem a bőrkötés. A könyvszekrényükben ott volt Déryné naplója meg Eötvös József meg minden, csodálatos bőrkötésben. Tamás gimnáziumba járt – a Lónyay utcai Református Főgimnáziumba [lásd: Lónyay utcai Református Gimnázium] –, és hetedikes volt, amikor benyúlt a könyvszekrénybe, és valahol hátul ott volt egy könyv: Engels Frigyes „A majom emberré válása”, németül. Elolvasta, és ettől kezdve kereste a marxista irodalmat. Amit nagyon nehéz volt fellelni, mert például a Szabó Ervin Könyvtárban szinte nem is volt. Amikor megismertem Tamást, éppen abban a fázisban volt, hogy borzasztó fontos volt neki, hogy elmondja, mik azok az információk, amikhez a könyvek révén hozzájutott. Az első könyv például, amit kölcsönkaptam tőle, az Bebel „A nő és a szocializmus” volt [August Bebel 1883-ban írt könyve Magyarországon 1919-ben jelent meg először Somogyi Béla fordításában (Bebel Ágost: „A nő és a szocializmus”), a Népszava-Könyvkereskedés Kiadásában. – A szerk.].

Tamás – szemben velem – mindig kitűnő tanuló volt. Nem azért, mert sokat tanult, egyszerűen mindig kitűnő volt. Azonkívül megnyerte az országos gyorsíró versenyt, megnyerte a nem tudom, milyen sportversenyt, teniszezett, sziklamászott, síelt, evezett, és mindent, amit csinált, azt felsőfokon csinálta. A gimnáziumban két barátja volt. Az egyik Kasztel András – őt én is nagyon szerettem –, aki később a „Népszavá”-nak lett a főmunkatársa. A második világháborúban valahol Ukrajnában, egy kórházban volt, amikor a visszavonuláskor a kórháznak beszögelték az ajtajait, ablakait, és fölgyújtották [Minden bizonnyal Dorosicsnál pusztult el. – A szerk.]. Andris így halt meg [Kasztel Andrásról a következőket tartalmazza a Magyar Életrajzi Lexikon: „(Bp., 1914. szept. 11. – Ukrajna, 1943): újságíró. Tanulmányai befejezése után éveken át magántisztviselőként dolgozott. Már fiatalon kapcsolatba került az SzDP-vel. 1940-ben a Népszava szerkesztőségében működött. Forradalmi szellemű külpolitikai cikkei élénk visszhangot váltottak ki. 1941. nov. 1-én részt vett a Kossuth és Táncsics sírjánál tartott tömegtüntetésen. 1942-ben tevékeny szerepet vállalt a Petőfi-szobornál rendezett antifasiszta tüntetés előkészítésében és szervezésében. A tüntetés során elfogták és bebörtönözték. Kiszabadulása után tovább folytatta újságírói tevékenységét. 1943 elején büntetőszázaddal kivitték az ukrán frontra s ott meggyilkolták.” – A szerk.]. A másik Halberg Gyula volt, egy gazdag fogorvosnak a fia. Gyula kitűnően fényképezett, rólunk is sok képet csinált, és a fényképeinkkel időnként pénzt keresett, mert megjelentek újságokban, például az „Új Idők” címoldalán is. A háború után, amikor az amerikai–koreai háború kitört, Gyula elment Koreába mint orvos, amerikai fogságba esett, és nem jött haza. Amerikába ment. Aztán amikor lehetett, akkor már többször jött haza, nagyon sok pénze volt, de nem volt egy különösebben jókedvű ember.

Amikor Tamás elment Bécsbe, és én itt maradtam, a gimnáziumi barátnőim köre is elkezdett olvasni, és szembefordultunk a szülők világával. Ebben én elég erős hatással voltam rájuk, és ez a lázadás mind a nyolc lányra jellemző lett. Hatodikos voltam, amikor az Eötvös Kollégiumban – amit Klebelsberg Kunó kultuszminiszter hozott létre kiváló diákok számára [Az Eötvös Kollégiumot Eötvös Loránd javaslatára alapították 1895-ben. Lásd a szócikket. – A szerk.] – egyszer nagy letartóztatás volt, mert kommunista diákok szivárogtak be a Kollégiumba. Pikler Gyuri [lásd: Péter (Pikler) György], Mód Péter és még sokan mások [Mód Péter 1929-ben lett tagja az Eötvös Kollégiumnak (lásd: eotvos.elte.hu/ecwiki/index.php?title=Bemutatkozunk), Pikler György nevű kollégiumi tag nem szerepel a Kollégium egykori tagjainak névsorában. Lehet, hogy nem is róla van szó? Vagy nem hallgatóként fordult meg a Kollégium falai között? – A szerk.]. Akkoriban kezdett valami kialakulni a fiatal értelmiség körében. És mi nyolcan, lányok ott, az előkelő Gizella Királyné Gimnáziumban, hát mi se voltunk – csak így tudom mondani – kóserok. Érződött rajtunk egy másféle magatartás. Én néha megcsináltam azt, hogy egy irodalmi dolgozatba beírtam olyan gondolatot, amit nem tanítottak, hanem ami az én gondolatom volt.

Igyekeztünk másképp is öltözni, mint az úrilányok. Még nagyon fiatalok voltunk, még nem léphettünk be a Szociáldemokrata Pártba, de ott a fiatalok viselete a kék ing és vörös nyakkendő volt. Én így mentem el az Operába. Akkoriban minden évben újra be kellett iratkozni az iskolába. Amikor mentünk beiratkozni a hetedikbe, ahogy ott ültek a tanárok az asztalnál, a Raksányi Mária tanárúrnő azt mondta nekem: „Na, ugye örülsz, hogy fölvettünk? Hogy nem rúgtunk ki!” Erre én visszavettem a bizonyítványomat, meghajoltam, elköszöntem, és kijöttem. És velem együtt jöttek a barátnőim.

A gimnázium előtt, a Váci utcában megbeszéltük, hogy most mi legyen. Én elhatároztam, hogy pár utcával arrébb megyek, a Veres Pálné Gimnáziumba [A (későbbi Veres Pálné) leánygimnázium 1869-ben alakult meg 14 tanulóval és 9 tanárral, saját tantervvel. – A szerk.]. Odajött velem a Vértesi Éva és a Rechnitzer Vera is. Büchler Ágiék elhatározták, hogy mivel ők Budán laknak, inkább elmennek a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba. És ki-ki hazament, és közölte a szüleivel, hogy melyik gimnáziumba iratkozott be. Ez ma természetesnek tűnhet, de egyszerűen nem lehet elképzelni, hogy mit jelentett akkor! Hogy szülői megkérdezés nélkül átiratkoztunk egy másik gimnáziumba!

Otthon ez persze nem ment vihar nélkül. De a szüleim nem nagyon törődtek az iskolai előmenetelemmel. Ők semmi mást nem akartak, mint hogy szép legyek, és jól menjek férjhez. Semmiféle intellektuális igényük velem szemben nem volt. És ez engem dühített. Például nem szerették azt, hogy sokat olvasok. Miért olvas ez a lány olyan sokat? Majdnem azt mondhatnám, hogy titokban kellett olvasnom. Jobban szerették volna, ha kézimunkázom, vagy ilyesmit csinálok, de azt meg én nem szerettem. Magukkal szemben is inkább csak amolyan társasági igényük volt. Például a mamám megtanult franciául. Ugyanattól a Thallóczy Erzsi nénitől, aki engem is tanított. Hiszen nem volt semmi dolga, és a mamám egy jófejű asszony volt.

Borzasztóan nem szerettem otthon a férfiuralmat. Azt, hogy például anyám a Zsuzsa nénivel úgy ült le, hogy mit főzzünk ma, mit szeret az úr? Lehetőleg ellenkeztem az apámmal. Ő például megkövetelte, hogy ebéd után oda kellett hozzá menni, kezet csókolni és megköszönni az ebédet. A bátyám az ilyen dolgokat boldogan csinálta, kézcsók a nagynéninek, kézcsók a nagymamának, neki ez soha nem okozott problémát, így tényleg mindenkinek ő lett a kedvence. Én pedig állandóan a fogamat csikorgattam. Emlékszem még kiskoromból egy jelenetre, amikor a hálószobában a szekrény alá bújok be, mert nem vagyok hajlandó a nem tudom, kinek kezet csókolni. Onnan húztak elő, és én kézzel-lábbal kapálóztam. Aztán úgy tizenhárom éves lehettem, amikor kijelentettem, hogy többet nem vagyok hajlandó ebéd után kezet csókolni, és nem vagyok hajlandó megköszönni az ebédet. Mert a gyerek etetése szülői kötelesség. Azt hiszem, akkor mondta apám azt, hogy vagy meghajolsz, vagy megtörsz.

Anyám ezekben a drámai jelenetekben nem vett részt. Soha vele komolyabb problémámat meg nem beszéltem, de nagyon szerettem. Derűs pont volt az életben. Ilyen volt gazdag korunkban, és ilyen volt, amikor már nem voltunk olyan gazdagok. Mindig nagyon kedves és nagyon szeretetre méltó volt. Sajnos, a mamám engedékenységéből, kedves bájából bennem kevés van, inkább az apámra hasonlítok, méghozzá borzasztóan. Ezt akkor nem vettem tudomásul, de ez az igazság. Anyámat szerették az emberek, és aki csak a család körül dolgozott, mind évtizedekig megmaradt velünk, mert mindenki jól érezte magát. Kivéve engem.

Emlékszem, hogy a Vigadó téri lakásban, abban a csoda lányszobában volt egy kis hely az ablak és a szekrény között, s ott állt egy kis fehér sámli. És én ott ültem nagyon sokat abban a ménkű nagy lakásban, egyedül. Le tudnám rajzolni most is, hogy hol volt ez a kis zug, ahol egyedül ültem. De ebből alakult ki az a furcsa pedagógiai nézetem, hogy a felnövekvés korszakában ért negatív hatások néha nagyon pozitív végeredményt adhatnak. Mert az én legjobb tulajdonságaim – az akaraterőm, az önállóságom – ebből a gyerekkorból nőttek ki.

A bátyámnak egyébként volt egy érdekes biológiai érdeklődése, ami nagyon korán, tizenéves korában már megmutatkozott. Madarászott. Tulajdonképpen amatőr ornitológus volt, de nem csak hobbista szinten, hanem nagyon komolyan értett is hozzá. Olyannyira, hogy a felszabadulás után az Állatkert tanácsadója lett. Különösen érdekelte őt az állatok keresztezése. Később nagyon komolyan foglalkoztam pszichológiával, és úgy gondolom, hogy ez a félvér fiú, ugyanúgy, mint én, nagyon intenzíven élte meg a zsidó és a keresztény kettősséget. Valahol itt kell legyen a nyitja annak a vonzalomnak, hogy ő folyton keresztezett ilyen kanárit amolyan pinttyel, amolyan pintyet emilyen kanárival.

A madarászása úgy kezdődött, hogy fölment a Sváb-hegyre, és vitt magával enyvet és kis rudacskákat. Ezeket elhelyezte az erdőben, a madárka rászállt a rudacskára, odaragadt, Anti elfogta és hazahozta. És egyre csak hozta a madarakat. A Vigadó téri lakásban még nem, de a Mária Valéria utca 15-ben a konyha tele volt szabadon repkedő madarakkal. A fregolin gerlék, pintyek, rigók, kanárik, mindenfélék ültek, és ha úgy volt kedvük, akkor plötty, plötty, belekakáltak a világba. Nekem ez irtózatos volt, gusztustalan, undorító. Azóta nem bírom elviselni az állatok fizikai közelségét. A falak tele voltak kalitkával, Anti este befogta a madarakat – ő tudta, hogy melyik hol lakik –, és betette a kalitkákba.

Anyám megpróbált ez ellen tiltakozni, de akkor Anti ledobta magát a földre, csinált egy hisztérikus rohamot, és ment minden tovább. Ez így volt egészen addig, amíg a Szív utcába nem mentünk, mert akkor Anti a padlástérben helyezte el a madarakat. Karácsony után mindig kiment a Lehel téri piacra, megvette a maradék karácsonyfákat, fölszögezte a falra, és a madarak vidáman fészkeltek azokon. Anti így hozta létre a legcsodálatosabb kereszteződéseket, amikről aztán kis cikkecskéket is írt valami ornitológiai lapba. Azt hiszem, ekkoriban olyan kétezer madara lehetett. Igen ám, de ezt a kétezer madarat etetni is kellett. Anti vette a magokat, minden nap hajnalban ment föl a padlásra, és új ételt, friss vizet adott nekik. Na meg takarítani is kellett. Azt is ő csinálta, én a közelébe se mentem a padlásnak!

A bátyám egyébként nem volt különösebben jó tanuló, olyan közepes, és nagyon kevéssé érdekelte az iskola. A gimnáziumban olaszt tanult, és az természetes volt, hogy a nyarat Olaszországban, Peruggiában töltötte, kétszer-háromszor is. A Berzsenyi Gimnázium nagyon előkelő gimnázium volt, és emlékszem, hogy nemcsak az osztályfőnöke és egyben latintanára, Szentgyörgyi tanár úr ebédelt nálunk a családjával együtt, de nálunk ebédelt Virág tanár úr is, a matematikatanára.

A bátyám gimnáziumi osztályában volt egy elit társaság, akik magukat Jolly Boysnak nevezték el, és bálokat is rendeztek. Nem vágytam a Jolly Boys báljaira, de az ki volt zárva, hogy a bátyám engem oda elvitt volna. Igyekezett mindig távol tartani magát tőlem, és engem is másoktól. Őt szeressék, ő legyen a középpontban.

Én a gimnázium utolsó két évét már a Veres Pálné Gimnáziumban jártam. Az is ugyanolyan szellemiségű volt, mint az előző iskola. Például az utolsó évben, nyolcadikban volt filozófia. Az nem igaz, hogy milyen hülyeségeket, marhaságokat tanítottak! De ott nem vitatkoztam, hagytam, tudtam, hogy most már le kell érettségizni, és kész. Ott nem volt Mici néni, meg nem volt Kerényi Erzsi néni, ott nem volt senki és semmi. Elhatároztam, hogy jelesen fogok érettségizni. Egyrészt egy kicsit macerált, hogy Tamás mindig kiváló volt, én meg nem, másrészt addigra már biztos voltam abban, hogy egyetemre akarok menni. Első menetben orvos akartam lenni, és vagy gyerekorvos, vagy gyerekpszichológus leszek, ezt még nem tudtam eldönteni.

Nekem tizennégy éves koromtól kezdve volt hangversenybérletem is. Volt akkor egy neves magyar hegedűművésznő, úgy hívták, hogy Jámbor Ági, és annak a koncertjére emlékszem, hogy Beethoven D-dúr hegedűversenyét a Vigadóban vele hallottam először [Nagy Tamásnét megcsalja az emlékezete: Jámbor Ági (1909–1997) zongoraművész volt. – A szerk.]. És emlékszem az első hangosfilmre is, amit Magyarországon játszottak. Egy amerikai film volt, 1934-ben, Al Johnson volt a főszereplő. Egy négert alakított, és egy szegény kisfiúról szólt [Az Alan Crosland rendezésében, Al Jolsol főszereplésével készült film, „A jazzénekes” tekinthető az első igazi hangos filmnek. Amerikában 1927-ben mutatták be. – A szerk.]. A címét nem tudom, de a dallamát igen. Aztán volt egy osztrák film, egy limonádé, még most is el tudnám énekelni a fővalcert belőle. A mostani Puskin, akkor Fórum mozi volt az egyik első mozi, ahol hangosfilmet adtak. Szinkronizálás nem volt, aki értette, értette, aki nem, az nem.

A Váci utcában, ahol most egy színház van, rögtön a Vörösmarty térhez közel, ott volt a Corso mozi [A Corso mozi (Pick Marcell és Friedman Lajos mozgófénykép bemutatója) az 1900-as években nyílt meg a Váci u. 9. szám alatt. (A háború – és a szinte megsemmisült épület helyreállítása – után a Bartók Terem működött itt, jelenleg pedig a Pesti Színház. – A szerk.]. Aztán a Váci utca és Irányi utca között volt egy kis mozi, az Elit. Ott mindig csöngettek a szünet előtt, mert oda többen azért mentek, hogy nyugodtan csókolózhassanak. Ott adtak egyszer egy nagy művészi filmet – a rendezője a cseh Machatý volt, a főszereplő színésznő az osztrák Hedy Kiesler –, amiben az volt a pláne, hogy távolról egy meztelen nőt lehetett látni [Gustav Machatý (1901–1963) „Extázis” című, 1932/3-ban készült  csehszlovák–osztrák filmdrámájáról van szó, amelyben a karrierjét később Hedy Lamarrként befutó Hedy Kiesler volt a női főszereplő. – A szerk.]. Ilyen nem volt még addig! De én még tudom azt is, hogy mi volt a mozi-zongorista: ment a film, és lent ült egy pasas, aki pénzért a filmnek megfelelő zenét játszott. Ha lődöztek, akkor nagyon zongorázott, ha szerelmespár volt a képen, akkor pedig valami lágy muzsikát játszott. Azt hiszem, ezeket a filmeket a gimnáziumi barátnőimmel láttam, délutáni előadásokon.

Az érettségi előtt hülye optimistaként arra gondoltam, hogy ha kitérek, akkor talán fölvesznek az egyetemre. És elkezdtem órákra járni a főtisztelendő úrhoz, Szirmay Rezsőhöz, aki borzasztó komolyan vette a dolgot. Hónapokon át nyaggatott, miközben nekem semmi közöm nem volt a hithez és a valláshoz. Én csak egyetemre akartam menni. Otthon mindezt tudomásul vették, semmit sem szóltak. Figyelemre méltó, hogy az apámnak, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a katolikus Sittner Mariska betérjen, és a gyerekei zsidónak szülessenek, semmi, de semmi ellenvetése nem volt a terveimhez.

Aztán végül a Szondi utcai Jézus Szíve katolikus templomban volt a keresztelőm [A jezsuiták pesti Jézus Szíve temploma a Mária utcában található. A Szondi utcában a Fábián Gáspár tervei alapján 1931-ben elkészült Szent Család templom áll, amely 1933-ban kapott plébániai rangot. 1933–1958 között Sármány Ferenc volt itt a plébános. – A szerk.]. A keresztanyám Feri nagybátyámnak az a bizonyos keresztlánya volt, akit elvett feleségül, és ekkor kaptam a születéskori Margit Klára nevemhez egy „gyönyörű szép” Franciska nevet. Rettenetesen kínos volt, és megdöbbenve láttam, hogy a tisztelendő úrnak csorognak a könnyei a meghatottságtól. Borzasztó kínos emlék.

1936-ban érettségiztem, jelesen. Ady Lajos, Ady Endre öccse volt az érettségi elnök [Ady Lajos (1881–1940) – irodalomtörténész, pedagógiai író, 1904–19-ben Zilahon, 1909–1919-ben Budapesten gimnáziumi tanár, 1919-től debreceni tankerületi főigazgató, 1935-től tanügyi főtanácsos a budapesti tankerületi főigazgatóságon (MÉL). – A szerk.], és Jókaiból feleltem irodalomból. Nem volt olyan könnyű megszerezni a jeles érettségit, mert időközben már ismét naponta találkoztunk Tamással. Ő visszajött Bécsből, és elhelyezkedett a Magyar Állami Kőszénbányánál, a MÁK-nál [A Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-t 1891-ben alapították. (A MÁK volt az első barnaszén bányavállalat, amely a bányászok műszakját 12 óráról 8 órára csökkentette.) – A szerk.]. A MÁK-ban Vida Jenő volt a vezérigazgató. Tamás heccből írt egy levelet Vida Jenőnek, hogy itt van ő, anyanyelvi szinten beszél németül és angolul, kitűnően érettségizett, elvégezte a Handelsakademie-t, és nagyon szeretne ott dolgozni. És Vida Jenő – akkoriban teljesen szokatlan volt egy ilyen levél, a gazdasági válság miatt pedig sok volt a munkanélküli – behívatta Tamást, és alkalmazta, havi nyolcvan pengőért. Tamás ezentúl nyakkendőben járt, öltönyben, merthogy tisztviselő, hivatalnok lett.

Közben pedig „mezeizett” – ezt úgy hívták –, vagyis nem járt be az előadásokra a jogi egyetemre, csak vizsgázott. A jogászok túlnyomó többsége ezt csinálta. Tamás dolgozott, és munka után olvas, olvas, olvas, és elkezdett a közgazdaság-tudomány felé specializálódni. Éjszakákat olvasott át, és Kasztel Andrissal meg másokkal isteni beszélgetések, viták voltak.

Eljártunk a Szociáldemokrata Párt előadásaira is. Tamás már tagja volt a pártnak, és tizenhat évesen én is beléptem. Főleg Mónus Illés előadásait szerettük, Szakasits Árpádot hallgattuk, Gergely Lászlót, szóval a tőlünk idősebb generációt. Mindenféle előadás volt: munkásmozgalom, a munkásosztály története, volt közgazdaság, Tőke-kommentár, hogy mi az, hogy kizsákmányolás, mi az, hogy profit; ezeket ott tanultuk meg. És ez a világszemlélet az életünk elidegeníthetetlen részévé vált. Ezt csak ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor az őskeresztények először találkoztak Jézus igéivel. A világ rossz, és ránk vár, hogy egy jobb világot hozzunk létre. Ez egy olyan világos posztulátum volt, amit nem lehetett megkérdőjelezni. Ez a kötelességünk, ezt kell tennünk. Erre készültünk.

A Szociáldemokrata Pártban az előadások általában munkaidő után voltak, hogy az emberek hallgathassák. Ez hozta magával – de nemcsak ez, hanem a találkozásaim is Tamással –, hogy otthon hazudni kellett. Én már rég nem jártam úszótréningre, de még mindig jártam úszótréningre. Mindenféle dolgot ki kellett találnom, hogy elmehessek oda, ahova akarok. Borzasztó megterhelő volt. Aztán persze voltak balesetek, amikor rosszul hazudtam, anyám rájött, de ez mit sem változtatott azon, hogy az én életem teljesen különment a családtól. Megszűntem a polgári család úrilány Grétikéje lenni.

Akkoriban az nem úgy volt, hogy egy fiú fölment a lányhoz, vagy a lány fölment a fiúhoz. Volt úgy, hogy tél volt, mínusz nem tudom, mennyi, és mi kisétáltunk Újpestre és vissza. Azt tudom, hogy amikor levettem otthon a cipőmet, akkor a harisnyámnak lejött a talpa. Ronggyá jártam a harisnyámat. Találkoztunk valahol, és mentünk, mentünk, mentünk. A Fő utcában – érdekes módon abban a házban, ami Straub Ferié, anyám első vőlegényéé volt – volt egy cukrászda, a Friedl cukrászda – nagyon aranyos nő volt ott a tulaj –, és oda szoktunk betérni egy indiánerre.

Az akkori életemről a szüleim mit sem tudtak. Tamásról sem. Bár egyszer nyáron, 1934-ben vagy 1935-ben, nem tudom pontosan, Szentgyörgyiéknél nyaraltam, és a mama is lenn volt Balatonon. Tamás akkor Siófokon volt, és tudta, hogy át fogok utazni Siófokon, ahol megáll a vonat. Kijött a vonathoz, hogy egypár szót váltsunk. Ott állt lesülve, iszonyúan csinos volt a száznyolcvan-valahány centijével – akkor még nem voltak olyan magasak az emberek, mint most –, tehát anyám látta Tamást, és szegénykém, amikor továbbment a vonat, nem tudott mást mondani rá – azt, hogy csúnya vagy ellenszenves, azt nem lehetett mondani –, mint hogy gonosz szemei vannak. Tamásnak világító világos szürke szemei voltak.

Tamással elneveztük egymást Silának. Ez abból jött, hogy egyszer mentünk a Körúton, és egy finn írónak a könyve volt kinn egy kirakatban. Azt a finn írót úgy hívták, hogy Sillanpää [Frans Eemil Sillanpää (1888–1964)]. Elkezdtünk hülyéskedni, hogy Sillan Pee, Sillan Pee, aztán elmaradt a Pee, és maradt a Sila. De Tamás is Sila volt, meg én is Sila voltam. És ez a nevünk megmaradt aztán végig.

Nem tudom már, hogy Tamásnak a Kőszénbányától miért kellett eljönnie, de átment a Bayer Gyógyszergyárba, annak is a propagandaosztályára. Az egyetemet már elvégezte, valahogy egész különösen gyorsan végezte el, huszonkét éves korában már doktor volt. A gyógyszergyári munkájához semmi köze nem volt, de pénzt kellett keresnie. Akkorból egy örökbecsű rigmus, egy reklámszöveg  kapcsolódik a nevéhez: „Bélsárpangás, bélrenyheség, Eucarbon!” Ott is nyolcvan pengő volt a fizetése, és ugyanúgy élt tovább. Dolgozik, olvas, mindennap találkozunk, és eljárunk a Szociáldemokrata Párt ilyen-olyan-amolyan rendezvényeire és vitáira.

Akkoriban az, hogy egy szerelmespár viszonyt kezdjen, az teljesen ki volt zárva. És az úrilányoknak egyszerűen nem volt szexuális nevelése sem. Akkoriban később kezdtek menstruálni a lányok, de erre fölkészíteni, hogy ez jön, és hogy ez micsoda, erről mély hallgatás uralkodott. Ahogy arról is, hogy mi az, hogy férfi–nő kapcsolat. Arra nagyon jól emlékszem, hogy a Deák téri elemiben egyszer valahogy arról beszéltünk a lányokkal, hogy hogy születik a gyerek, és az egyik osztálytársnőm azt mondta, hogy úgy születik, hogy a férfi belepisil a nőbe. Zsuzsa néninek volt egy fia, Jóska. Amikor megkérdeztem Zsuzsa nénit, hogy hogyan lett a Jóska, mert hát Zsuzsa néninek nem volt férje, akkor azt mondta nekem: nem tudom. A papája odaültetett az ölébe, és akkor egyszerre csak lett a Jóska.

De ez a kérdés az én életemben kiválóan megoldódott. Volt egy rokon néni, Janka néni, aki egyszer – még a Vigadó téren – egy délután följött, kétkötetes könyvet tartott a kezében, és a mamát kereste. Mama nem volt otthon, csak én. Janka néni bejött a lakásba, hogy visszahozta a könyvet, amit anyám kölcsönadott. Letette az asztalra, hogy majd adjam oda a mamának. Még az ajtóból visszanézett, és azt mondta: neked nem kell ebbe a könyvbe belenézni! Alighogy kitette a lábát, én természetesen már kezembe vettem. Egy Heindrich de Mann nevű szerzőnek a könyve volt, „A tökéletes házasság” volt a címe, és én ebből a könyvből nagyon precízen és nagyon jól fölvilágosodtam. Tulajdonképpen kiváló volt, úgyhogy én így – de csak így! – mindent tudtam tizenkét éves koromban [1928 körül jelent meg Rozsnyai Károly kiadásában, dr. Feldmann Sándor fordításában De. Th. H. van de Velde holland orvos könyve: „A tökéletes házasság. Élettana és megvalósulása”, majd még ugyanebben az évben „A házastársak elhidegülése. Keletkezése és legyőzése” c. kötet ugyanettől a szerzőtől. Valószínűleg ezek a kötetek kerültek Nagy Tamásné kezébe 1930 körül. – A szerk.].

A tudatlanság hihetetlen problémákat okozott az akkori fiatal lányoknak. Emlékszem egy esetre. A gimnáziumban volt egy Ingeborg nevű lány, aki „megesett”, teherbe esett. És tudtuk, hogy ez borzasztó tragédia. A papája kitagadta, szörnyen összeverte. De nem volt semmi óvszer, és a lányok nem tudtak semmit. Így hát rengeteg volt a küret, és a szerelmi kapcsolatokat állandó szorongás vette körül. Mi, Tamással meg is beszéltük, hogy nekünk nem lesz viszonyunk, mert Tamás azt mondta: belőled nem lesz Ingeborg!

Az érettségi után beadtam az irataimat az Orvostudományi Egyetemre. Amikor megyek be, megnézni a felvettek listáját, ott van kiírva, hogy Kovács Margit. Egy kicsit tovább olvasok, és látom, hogy az a Kovács Margit Győrből való. Engem tehát nem vettek föl. Még nem volt ugyan zsidótörvény, de azért a Kovács Manó lányát nem vették föl. A bátyám, aki négy évvel előbb érettségizett, ő még simán bekerült a jogra – amit aztán egy-másfél év után abba is hagyott.

Elhatároztam, hogy ha nem lehetek orvos, akkor elmegyek Bécsbe. Tudtam, hogy Bécsben van egy óvónőképző, amely nem olyan elmaradott, mint az itteni, és Bécsben lehetőségem lesz a legmodernebb pedagógiai iskolákkal is érintkezésbe jutni. Döntésemet megkönnyítette, hogy Tamással abban maradtunk, hogy ez már nem szerelem. Ez barátság, két elvtársnak a kapcsolata, de ez már nem szerelem. Elmentem tehát Bécsbe.

Nagyon érdekes, tulajdonképpen egy csoda, hogy a szüleim ebbe hogy beleegyeztek. Hogy 1936-ban egy konzervatív szemléletű polgári család kiengedte a lányát Bécsbe. Akkor ez nem úgy volt, mint most, hogy egy lány elhatározza, hogy elmegyek nem tudom, hova tanulni. Ez akkor egész kivételes dolog volt. Hogy én, Kovács Gréti fogom magam, és elmegyek egyedül – albérletbe – Bécsbe. Nem volt az osztálytársaim, a barátnőim között még egy, aki az érettségi után így folytathatta az életét.

De nem csak a szüleim beleegyezése, hanem pénz is kellett. Rendkívül kevés pénzt kaptam, mert nem is volt a szüleimnek sok. Havi százhatvan pengőt, ami akkor arra volt elég, hogy fizessem az albérletet, fizessem a tandíjat, közlekedjek, és hogy rendkívül szerényen egyek.

A papámmal mentem Bécsbe, aki egy napig ott volt velem, a Josefstädter strasséban egy idős nőnél találtunk egy albérleti szobát, ő visszautazott, és én ott maradtam. Elintéztem a beiratkozást az állami óvónőképzőbe, és beköltöztem az albérletbe, ahol majd marhára fogok fázni, mert arra nincsen pénzem, hogy télen fűtsem a szobát. De nem is fogok sokáig ott lakni. Elkezdtem járni az előadásokra, és az egyik egyetemi pszichológiai előadáson – ez tanterven kívül volt – mellettem egy Jugoszláviából való leány ült, Zora Glied, akivel elkezdtünk beszélgetni, és később nagyon jó barátok lettünk. Ő a Berggasséban lakott, és megbeszéltük, hogy sokkal olcsóbb, ha ketten vagyunk egy szobában. Elköltöztem a Berggasséba, és azután  végig ott laktunk ketten.

Bécs olyan volt, mint egy második Budapest. Ugyanazok az eklektikus stílusú házak, a körutaknak ugyanaz a stílusa. Akkor még nem volt ilyen gyorséttermi hálózat, mint most. Budapesten valamikor a harmincasas évek közepén jelent meg az első étkezde, az Ilkovics, ahol lehetett állva is enni, vagy leülni is, nagyon kellemes hely volt. Az első Ilkovics a Margit híd pesti hídfőjénél volt, a másik pedig a Nyugatival szemben. Az Ilkovicsban lépcsőn le lehetett menni egy pinceszintbe, és ott is lehetett üldögélni egy szendvics, feketekávé vagy tea mellett. Ez fantasztikus újdonság volt Budapesten. Előttem van a fiatal Aczél György – akit akkor még nem Aczélnak hívtak, merthogy ő is zsidó volt –, akinek nem volt munkája, a Goldmark Teremben rendezett kis színdarabokat, és naphosszat ott ült lent az Ilkovicsban. Az a hely afféle csellengő értelmiségiek találkozóhelye volt. Arra is emlékszem, hogy az Ilkovicsban sült fagylaltot lehetett kapni, ami belül fagylalt volt, kívül tojáshabhoz hasonló forró borítással.

Mint Pesten az Ilkovics, Bécsben olyan volt a WÖK. Hogy ez minek volt a rövidítése, nem tudom [WÖK – Wiener öffentliche Küchen/betriebsgesellschaft/ – Walter K. Schiff (1866–1950) osztrák statisztikus, szociológus és közgazdász 1914-ben kezdeményezte népkonyhák fölállítását a szegények részére, ennek folytatása a Bécsben 1918–1994 között működő WÖK (agso.uni-graz.at/bestand/35_agsoe/35bio.htm). – A szerk.]. Ez is gyorsétterem volt, és egy schillingért lehetett enni főzeléket vagy levest. Én leginkább a WÖK-ben étkeztem, ami nem volt egy hízókúra, de nem is volt szükségem rá. A szüleim néha küldtek csomagot is, de nekem őrült szerencsém volt. Zora Gliednek ugyanis nagyon aggódó mamája volt, és hetente küldött csomagot, amiben minden földi jó benne foglaltatott. Így ketten nagyon kellemesen kiegészítettük az ottani kosztunkat. Zora sokkal több pénzt is kapott, mint én.

Zorának – aki végül nagyon-nagyon jó barátnőm lett, végig együtt tanultunk, dolgoztunk – volt egy barátja Magyarországon, akit úgy hívtak, hogy Ländler Ervin, és aki időnként meg is látogatta. Ervin tagja volt az illegális Kommunista Pártnak, Pécsett lakott, és vasesztergályos volt. Alacsony fiú volt, de szebb arcú férfit keveset láttam, mint őt. Ländler Ervin, amikor majd megszökik a munkatáborból, álnéven Szalai András lesz, ezt az álnevet megtartja a felszabadulás után is, és ezen a néven fogják majd felakasztani a Rajk-perben, harmadrendű vádlottként [A Rajk-per harmadrendű vádlottja Brankov Lázár volt, Szalai András ötödrendű vádlott volt. – A szerk.].

A Berggasse 9-ben laktunk, ott volt a Pszichoanalitikus Egyesület és ott lakott Sigmund Freud is. Hihetetlen szellemi pancsikolásban volt részem, maga az óvónőképző volt a legkevésbé érdekes. De az előadások az Egyesületben, az előadások az egyetemen! Anna Freudnak – aki tulajdonképpen a gyermekpszichológia megalkotója –, Freud lányának az előadásait is hallgathattam. Nagyon benne éltem Bécsben, és nagyon jó baráti kapcsolataim voltak. A gimnáziumi nyolc lány közül az egyiknek, Rechnitzer Verának voltak rokonai Bécsben, a Láriék – ez név a Klárából van. Ők szociáldemokraták voltak, és elkerültem velük Bécs valamelyik kerületének szociáldemokrata szervezetébe, ahol jártam előadásokra, és eljártunk a bécsi Szociáldemokrata Párt rendezvényeire. A másik barátnőm még Pestről volt, Bíró Áginak hívták. Neki volt egy bulgár barátja, nem jut eszembe a neve, velük jártunk kirándulni. Sokat jöttünk össze, sokat vitatkoztunk, sokat beszélgettünk.

Bécsben két komolyabb barátom is volt. Az egyik egy Walter Fröhlich nevű ügyvéd, aki idősebb volt, mint én, és aki arról volt nevezetes, hogy a kommunista elítéltek védőügyvédje. Ő nagyon-nagyon el akart engem venni feleségül, még Pestre is eljött apámhoz vizitálni. Végül Ausztria német megszállásakor Ohióba ment, és ott is nősült meg. Aztán volt egy nagyon kedves barátom, Hans Crombach. Mérnök volt és síbajnok. Ő is feleségül akart venni, és később, amikor majd a müncheni egyezmény után úgy döntünk Tamással, hogy Magyarországról el kell menni, akkor Hans – aki közben elhagyja Ausztriát – felajánlja a segítségét Ausztráliából, hogy oda emigrálhassunk.

A baráti körünkhöz tartozott még Pesten egy Krausz Ernő nevű magas, szőke, szemüveges fiú is. Ernő is nagyon jellegzetes figurája volt a korának – az édesapja egy osztrák bank igazgatója –, hihetetlen gazdagságban felnőtt fiatalember, rendkívül művelt, ennek ellenére eltökélt baloldali. Kijött hozzám Bécsbe, és azt mondta, hogy már régóta szerelmes belém, legyek a felesége. Mondtam neki, hogy nem tehetem, mert Tamást szeretem, erre azt mondta, hogy akkor elmegy a spanyol polgárháborúba [lásd: Franco]. Egy éjszakát ültünk a hoteljének a halljában és beszélgettünk, aztán kikísértem az Ostbahnhofra, elutazott, és ezt követően végigharcolta a spanyol polgárháborút. Többször megsebesült, de túlélte. A köztársasági hadsereg bukása után Párizsba ment, és elvette feleségül egy elesett bajtársának a feleségét. Párizsban ez a művelt fiatalember nem tudott másból megélni, mint hogy csinált egy lúdtalpbetétműhelyt, de aztán elvégezte a párizsi zeneakadémiát, hegedű és klarinét szakon. Amikor újból találkoztunk, Tamás halála után, akkor is gyönyörűségesen muzsikált.

Bécsben sportolni nem sportoltam, mert arra már se pénzem, se időm nem volt. Ugyanis borzasztóan sokat kellett tanulni, dolgozni, különösen attól fogva, mikortól tudtam, hogy nagyon-nagyon kevés az időm a diplomáig. Mert nem lehetett nem észrevenni azt, hogy Bécs utcái tele vannak dirndlis lányokkal [A dirndlis ruha puffos ujjú, bő szoknyájú nyári ruha, amelyhez kis kötényt viseltek. – A szerk.] és fehér térdharisnyás, bőrnadrágos fiúkkal. Ez tulajdonképpen osztrák népviselet, de akkor az osztrák nácik ruházata volt. És ezek egyre többen voltak, felvonulásokkal, és a mostani itteni eseményekre emlékeztető randalírozásokkal.

Én tehát kezdtem érezni – és Zorát is befolyásoltam –, hogy minekünk nem lesz itt három évünk, amit eltöltsünk. Elmentünk a városi tanügyi bizottsághoz, Herr Simonsitshoz, és megkértük, adjon engedélyt, hogy másfél év alatt végezhessük el a három évet. Megkaptuk az engedélyt. Ekkor következett az a dicső korszak, amikor rászoktam a feketére és a cigarettára. Nagyon keveset aludtunk, hihetetlenül sokat kellett tanulni, és az óvónőképzőben babákat meg játékokat is kellett csinálni, amit, ha volt időm, akkor nagyon szívesen csináltam, de borzasztóan kevés időnk volt.

Az óvónőképzőben az elméleti oktatás össze volt kötve gyakorlati munkával, tehát valódi óvodában valódi munkát kellett végezni. Bécs külvárosában olyan házak voltak – ma is állnak még –, amelyeknek lakói proletárok, munkások voltak. Ezek a házak úgy voltak megtervezve, olyan masszívak voltak, hogy harc esetén akár védőbástyának is lehetett volna használni. A telep szociálisan rendkívül jól volt ellátva, óvoda, bölcsőde, minden volt. Az egyik házat úgy hívták, hogy Marx Hof, Marx-udvar, és én a Marx Hofnak az óvodájában dolgoztam [A Monarchia fölbomlása után a Bécset elöntő menekültáradat nagy lakáshiányt idézett elő az 1920-as években. A lakásínség enyhítésére kezdett az 1919-es választásokon hatalomra került szociáldemokrata városvezetés a Práter közelében városrésznyi lakásépítésbe. 1934-ig a telepeken és ún. hofokban (Jacob Reumann Hof, Winarsky Hof, Rabenhof, Karl Seitz Hof, George Washington Hof, Friedrich Engels Hof) megépült 357 létesítményben több mint 63 000 lakást alakítottak ki. (A lakások 38–48 m2 alapterületűek voltak, fürdőszoba nem volt bennük, viszont a Hofokban sokféle közösségi intézmény működött, mosodától a könyvtárig, az orvosi rendelőktől a gyermek szociális intézményekig.) A Karl Marx Hof 1927–1933 között épült (Karl Ehn tervei alapján), 1382 lakásában 5–6000 lakó élt. A „vörös Bécs” és a konzervatív szövetségi kormány közötti polgárháborús feszültség 1934 februárjában felkeléshez vezetett (az 1933 óta illegalitásban működő Schutzbundot, a Szociáldemokrata Párt fegyveres szervezetét ennek során végleg szétverték). A Karl Marx Hof volt a három napig tartó utcai harcok egyik központja. – A szerk.].

A pedagógia ebben az óvodában hagyományos volt, tehát én ott semmi újat pedagógiából, pszichológiából nem tanulhattam, viszont szembesültem a szegénységgel. Az óvodában szegény munkások, munkanélküliek gyerekei voltak, sok nagyon nehéz, problematikus gyerek, akik otthon a családban az alkoholizmustól kezdve az erőszakig mindent átéltek és tudtak, láttak. Nekem valami fantasztikus nagy dolog volt ott lenni! Már nem is bántam, hogy nem vettek föl az egyetemre. Úgy gondoltam, hogy mint óvónő sokkal közvetlenebbül nyújthatok segítséget ezeknek a gyerekeknek. Emlékszem, családlátogatásra is mentünk. A lakások és házak nagyon jól voltak megtervezve, egy-kétszobás, konyhás, fürdőszobás lakások, de a bentlakók szegénysége ordító volt. Bécs szegény város volt. Ezt ma nehéz elképzelni Bécsről, de így volt.

Anyámékkal leveleztünk. Inkább anyám írt, ritkán apám is, én tudósítottam a bécsi életemről, ők tudósítottak a pesti életről, és küldték a havi százhatvan pengőt. Nyári szünetben és karácsonykor hazamentem. Tamással is leveleztem, sőt Pesten találkoztunk is. Ő ekkor katona volt, az önkéntesi évét szolgálta Székesfehérváron, méghozzá légvédelmi tüzéreknél.

1937-ben éppen otthon voltam a Szív utcában, és apámmal együtt ebédeltünk, még azt is tudom, hogy Zsuzsa néni-féle túrós rétes volt. Akkoriban apám ebéd után már mindig úgy feküdt le, hogy befeküdt az ágyba hálóruhában. Nagyon öreg volt már. Egyszer csak szólt a telefon, ami ott volt mellette, az éjjeliszekrényen. Én az ebédlőben voltam, tehát a hosszú előszoba másik végén, és hallottam, hogy szól a telefon, és apám nem veszi föl. Bementem, hogy megnézzem, miért nem veszi föl. Már halott volt. Szívbaja volt, álmában kapott egy rohamot, és meghalt. Anyám nem volt otthon, Anti sem, és borzasztó volt később a mamám, aki nagyon kiabált és nagyon sírt, hogy mi lesz vele, mi lesz vele. És amikor késő este Anti hazajött, ő is nagyon sírt. Az viszont olyan fura volt, hogy mind a ketten lefeküdtek aludni, és alva töltötték az éjszakát.

Én először szembesültem a halállal, és ott ültem, és néztem a halott apámat. Egyáltalán nem sírtam, akkoriban nagyon nem voltam jóban az apámmal. Fura volt, nagyon fura. Azóta se tudtam rendezni a viszonyomat a meghalással.

Apámnak volt egy – a családban így mondták – bríftasnija. Abban a bríftasniban hordott egy arany Mária Terézia tallért [A Mária Terézia tallér ezüstből készült, aranyból a Mária Teréz dukát készült. – A szerk.]. Azt mondta, azért hordja, hogyha netán rosszul lenne az utcán, és mentőt kellene hívni, akkor lássák, hogy az egy úr volt, aki ott összeesett az aszfalton. Mert ott van a Mária Terézia tallér. Aztán amikor apám meghalt, ezt a bríftasnit magamhoz vettem, de a Mária Terézia tallér már nem volt benne. Ezzel szemben volt benne egy összehajtogatott papír, olyan, mint egy röplap, és nagyon-nagyon meg voltam döbbenve, amikor kihajtogattam, és megláttam, hogy az Internacionálé szövege volt rányomtatva [Az Internacionálé a nemzetközi kommunista munkásmozgalom indulója volt. – A szerk.].

Apám halála után anyámra anyagilag is nehéz idők vártak, és eladta a Szív utcai házat. Helyette Soroksáron vettek egy kisebbet, de nem költöztek oda. Ott maradtak a Szív utcában, bérlőként, és folyt tovább a Szív utcai élet. Anti pedig azután már mindig a mamával maradt, amikor megnősült, akkor is.

Anti időközben már leérettségizett a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, aztán egy-másfél év után kimaradt a jogi egyetemről, és először a Csepeli Textilgyárban lett alkalmazott, ahol kapcsolatba került a magyar textilgyártással. Apám halálakor már a Fésűsfonónál dolgozott Pesterzsébeten, és ott ismerkedett meg a leendő feleségével, Búzás Margittal, aki tisztviselőnő volt, és nyolc évvel idősebb Antinál. Margit katolikus volt, semmi köze a zsidósághoz. Nagyon jó, becsületes, kedves ember, akiben semmiféle intellektuális hajlandóság nem volt. Élt az édesapja, anyja, a Búzásék, akikkel össze is jártak. A Búzás papa egy pocakos, gömbölyű bácsi volt, a mamája is ugyanolyan, kedves emberek, de semmi közöm nem volt hozzájuk. Margitot viszont haláláig szerettem.

Antiék is ott laktak a Szív utcai lakásban, Zsuzsa néni is ott maradt, a bútorok is, szóval minden ott volt. Apám halála után az udvari szoba is előlépett madárszobává, mert a padlás akkor már nem volt elég. És amikor majd Anti munkaszolgálatos lesz, meg azután is, amikor hazajön és el lesz dugva, Margit feladata lesz a madarak gondozása. A legnagyobb légitámadások közepette, Budapest ostromakor ágyúzásban Margit megy föl a padlásra – már rég betörtek az ablakok, nem is tudom, valami dróthálót vagy mit tettek oda – a madarakat etetni, itatni, takarítani.

Én 1938 tavaszán jutok el oda, hogy levizsgázok. Amikor az Anschluss van, a német csapatok osztrák bevonulása, akkor én már nem vagyok Bécsben. Megvan a bizonyítvány, hazajövök és állás után nézek. A mostani Balassi Bálint utca 25-ben – akkor Személynök utca – volt egy óvoda, amely bentlakásos is volt, gazdag gyerekeknek. A tulajdonost úgy hívták, hogy Gönczi Terka. Magyarországon ezekben az években volt egy pedagógiai elit, akik pszichológiában és pedagógiában is lépést tartottak a külvilággal. Terka analitikus szemléletű volt – nagyon sokat tanultam tőle –, az óvodája Montessori rendszerű, és szüksége volt egy németül beszélő, bennlakó óvónőre. Jelentkeztem, felvett, úgyhogy ettől kezdve én többé nem éltem otthon.

Az óvoda igen kiváló volt, egy óriási lakásban, és én ott is laktam. De borzasztóan kellemetlen volt, hogy csak németül beszélhettem. A Kulcsár István nevű, később ismert tudósító Kulcsár Petya néven az én óvodásom volt. Emlékszem, hogy lent voltunk az Országház mellett a parkban, és Petya beszélt hozzám magyarul, de nekem németül kellett válaszolnom. Petya viszont nem tudott németül, dühében lehajolt, egy marék sarat vett föl, és az arcomba vágta. Teljesen igaza volt tulajdonképpen. Azóta is ha látom a tévében vagy valahol, akkor ez mindig eszembe jut.

Közben pszichoanalízisre is jártam. A bécsi pszichoanalitikusok küldtek a Budapesti Analitikus Egyesülethez egy ajánlólevelet, amiben ajánlották fölvételemet kiképző-analízisre [Ferenczi Sándor javaslatára alakult meg 1913-ban a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület (három évvel az ugyancsak Ferenczi kezdeményezésére megalakult Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület után). Ettől fogva Bécs mellett Budapest lett az egyik legnagyobb pszichoanalitikus szellemi és terápiás központ. A pszichoanalízis hazai művelői sajátos analitikus szemléletüknek köszönhetően önálló iskolát alkottak (Budapesti Iskola). Az irányzat több tagja a második világháború alatt emigrálni kényszerült, a háborút követő ellenséges politikai légkör hatására pedig a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület feloszlani kényszerült. (1989-ben alakult meg ismét a Nemzetközi Egyesület önálló magyar tagegyesülete). – A szerk.]. Megkerestem az analitikus-vezetőt – aki akkor doktor Hermann Imre volt [Hermann Imre (1889–1984) – idegorvos, pszichoanalitikus, 1919-től haláláig pszichoanalitikus magángyakorlatot folytatott. 1919-től a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület titkára, 1936-45-ben alelnöke, 1945-46-ban elnöke. Kutatásai alapvetően az ösztönvilágra, az érzékelésre és gondolkodásra, a tehetségre és módszertani kérdésekre irányultak (MÉL). – A szerk.] –, és így kerültem Bálint Alice-hoz [„Bálint (Székely-Kovács) Alice (Budapest, 1899-Manchester, 1939) pszichoanalitikus, Bálint Mihály első felesége, a gyermekkor pszichoanalitikus vizsgálatának egyik úttörője” (Erős Ferenc és Szilasi Judit interjújának lábjegyzete, Thalassa, 1998/1). – A szerk]. Mint ahogy Ausztriában Anna Freud volt a gyermekpszichoanalízis megalapítója, úgy nálunk Bálint Alice. Kiváló ember volt, és én minden nap, kivéve szombat-vasárnap, jártam egy órára Alice-hoz analízisre, a budai Mészáros utcai lakásába.

Freud nagyon nagy súlyt fektetett arra, hogy az analízisért fizetni kell, így amit kerestem, az a pszichoanalitikus képzésemre ment. És valóban analitikus pedagógus lettem volna, ha közbe nem jön a történelem, a háború és minden, ami közbejött. Valamikor 1940 táján Bálint Alice-ék elmentek Magyarországról, akkor átvett Székely-Kovács Olga, és nála voltam egészen addig, ameddig a németek be nem vonultak [Nagy Tamásné bizonyára másra gondolt: Székely-Kovács Olga (1900–1971) festőművész, karikaturista és szobrász volt, az ő testvére volt Bálint Mihály felesége, Alice. – A szerk.]. A felszabadulás után Hermann Imre feleségénél, Hermann Alice-nál folytattam, de akkorra már annyira megváltoztak a körülmények, hogy a képzésem abbamaradt [Hermann Alice (Cziner Alice) (1895–1975) – pszichológus. Bekapcsolódott Hermann Imre kísérleteibe. (1922-ben házasságot kötöttek.) A húszas években egy iparos tanoncok számára létesített pályaválasztási tanácsadó laboratóriumnak volt vezetője. Tanítói oklevelet szerzett (1929). A harmincas évek közepétől 1945-ig pszichoanalitikusként tevékenykedett. 1945 után az óvodai nevelés és oktatás volt a legfontosabb munkaterülete (MÉL). – A szerk.]. Kommunista funkcionárius ugyanis nem lehetett analízisben, a marxizmus és a pszichoanalízis nem volt összeegyeztethető. Erről nagy viták is voltak akkoriban.

1938 késő őszén Tamástól, aki még mindig katona volt Fűzfőn, kaptam egy rövid levelet: „Tegnap meghalt az anyám, most már egész egyedül maradtam.” Tamás anyjának rákja volt. Ő az édesapjával is jóban volt, de igazi kapcsolata az édesanyjával volt. A levéllel a kezemben fölhívtam telefonon, és ettől kezdve újra találkoztunk. Bár korábban abban maradtunk, hogy ez nem szerelem, de kiderült, hogy egymás nélkül mégsem megy az élet.

Közben a barátaink közül mindenki, aki tudott, lassan elment az országból. Mi, Tamással eleinte nem akartunk elmenni, de a müncheni egyezmény után [Hitler nyomására a nagyhatalmak müncheni konferenciája 1938. szeptember 30-án Németországnak ítélte Csehország németlakta területeit, ami a csehszlovák állam fölbomlásához vezetett, és 1939. március 16-án a németek a maradék cseh államot is megszállták. – A szerk.], amely úgy tűnt, hogy a nyugati ellenállásról való teljes lemondást jelenti, úgy döntöttünk, hogy mégis el kell menni, mert nem várhatjuk meg, hogy egész Európa Hitler uralma alá kerüljön. Írtam Hans Crombachnak, a bécsi barátomnak Melbourne-be, hogy segítsen beutazási engedélyt szerezni, ugyanakkor elindult a próbálkozás Chile vagy San Domingo felé is, már nem emlékszem pontosan [Valószínűleg a Dominikai Köztársaságról van szó (fővárosa: Santo Domingo), amely tekintélyes méretű askenázi népességet (elsősorban németországi és ausztriai zsidó menekültet) fogadott be az 1930-as évek végén. Különböző egyesült államokbeli zsidó szervezetek igyekeztek földet vásárolni a növekvő közép-európai antiszemitizmus miatt várható zsidó menekülthullámra számítva. (Így például Sosúa város környékén 1940-ben 350 zsidó család települt le és kezdett mezőgazdasági termelésbe. A föld az 1920-as évek végéig a United Fruit birtokában volt, Rafael Trujillo olcsón fölvásárolta, és eladta ezeknek a menekült zsidók letelepítését bonyolító szervezeteknek. Egyébként e családok leszármazottainak többsége a hatvanas években az Egyesült Államokba, ill. Izraelbe települt át.) S. B. Beit-Zvi (Post-Ugandan Zionism On Trial: A Study of the Factors that Caused the Mistakes Made by the Zionist Movement during the Holocaust, Tel-Aviv, Zahala, 1991) azt állítja, hogy a cionisták minden olyan mentési kísérletnek ellenálltak, amely nem Palesztinát célozta meg, és ez vezetett ahhoz, hogy kudarcba fulladt az 1938-as eviani konferenciának a zsidók San Domingóba való kivándorlását támogató döntése. – A szerk.]. Tamás édesapjának, Apinak volt valami rokona Dél-Amerikában, és írtunk neki is, hogy segítsen. Elmentünk Tamással fényképezkedni a Laub Jucihoz, és képeket küldtünk Londonba is. Szobalánynak, inasnak ajánlottuk magunkat.

Ekkor már javában jöttek a zsidótörvények is [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Amikor arról van szó, hogy a zsidóságot mi érte, akkor mindig Auschwitzról van szó. Auschwitzról, ami magában foglalja az összes megsemmisítő tábort. De előtte?! Minden zsidótörvény emberi megalázást jelentett. Ezt nem lehet, azt nem lehet, ez nem lehetek, az nem lehetek, mikor mehetek az utcára [lásd: kijárási tilalom Budapesten], mikor, hol utazhatok villamoson [Az 1944. április 7-én kiadott 1.300 M. E. sz. rendelet értelmében zsidó „Megkülönböztető viselés jelzésére kötelezett sem közlekedés, sem szállítás céljára személygépjárművet nem használhat, írásbeli engedély nélkül sem közforgalmú vagy korlátolt közforgalmú vasúton, sem közforgalomra berendezett személyszállító hajón, sem közhasználatú társasgépkocsin nem utazhat. A korlátozás nem vonatkozik a BSZKRT és a BHÉV, valamint az egyes városok belterületén közlekedő vasutak és társasgépkocsijáratok vonalaira”. Később azonban már azt is korlátozták, hogy a zsidók a villamos mely részén tartózkodhatnak. – A szerk.], az élelmiszerjegynek csak a fele jár nekem [lásd: jegyrendszer Magyarországon], és így tovább, egészen az utolsóig, ami már a fajgyalázás vétkét is kimondta [1945(!) elején a nyilas parlament fölhatalmazta a zsidókkal házasságban élő keresztényeket, hogy minden következmény nélkül elválhatnak házastársaiktól. A törvény azt is előírta, hogy aki erre nem hajlandó, a zsidóellenes rendelkezések hatálya alá kerül (Braham: A népirtás politikája (A Holokauszt Magyarországon), Belvárosi Kiadó, 1997, 951–952. oldal). – A szerk.]. Akkor sem tudtam, ma sem tudom fölfogni a zsidóság önfeladó szótlanságát, amellyel mindezt eltűrte.

A kivándorlásunk tehát elhatározott tény volt. Borzasztó szomorúak voltunk, mert imádtuk Pestet. Készülve a jövőnkre, spanyolul tanultunk, én munka után egy fodrászüzletben manikűrözni és hajat mosni tanultam, Tamás pedig, amikor épp nem hívták be, egy autószerelő-műhelyben elektromos szerelést tanult.

Az után a levél után, amely újra összehozott bennünket Tamással, két hónap sem telt el, és 1938. december tizenhetedikén összeházasodtunk. Polgári esküvőnk volt, a Honvéd utcai elöljáróságon. Jelen volt az apósom, Api, a mamám, Anti, Szarka Lajos és a Baross Szövetség elnöke, Sittner Ferenc. Sittner Ferenc az én tanún volt, Szarka Lajos a Tamásé. Amilyen aljasok voltunk, teljesen tudatosan választottuk Sittner Ferencet. Azzal, hogy olyan gazdag, hát csak ad nekünk majd valami szép nászajándékot. Kaptunk is tőle aztán egy huszonnégy személyes porcelán étkészlet… maradványait. Bazi nagy húsos tálakat, tésztás tálakat és egy olyan levesestálat, amiben később heccből meg tudtam fürdetni a kislányomat, akkora volt. Úgy kellett nekünk!

Az esküvő után ebéd volt, Zsuzsa néni óriási jó ebédet csinált a Szív utcában: Zsuzsa néni-féle ragulevest, rántott csirkét és rétest. Ezután beköltöztünk Apihoz, a Honvéd utca 16-ba. Api a hálószobából, egy csodálatosan szép, szecessziós fehér bútoros hálószobából – Lujzának fantasztikus ízlése volt – beköltözött az úriszobába, és mi foglaltuk el a hálószobát. Én borzasztóan szerettem az apósomat. Tündéri ember volt, jószívű, kedves. Nem volt egy érdekérvényesítő alkat, és a felesége mellett elnyomott szerepet játszott, a családban Lujzának az akarata érvényesült. A gyerekek sajnos elkövetik azt a hibát, hogy nem érdeklődnek, nem kérdezősködnek, úgyhogy én sem tudom, mit szólt Api ahhoz, hogy amíg ő hadifogoly volt, református lett a felesége és a fia, és hogy mind e mögött ott állt doktor Szarka Lajos, az újpesti református egyházközség kurátora. Nem tudom, mit szólt hozzá, de Szarka Lajos Lujza haláláig jelen volt a családban. Tamás azért végezte el a jogi egyetemet – esze ágában nem volt jogásznak lenni –, mert Szarka Lajos egy motorkerékpárt ígért neki. Amikor Lujza meghalt, akkor Api is meg Szarka Lajos is, mind a ketten fekete szalagot viseltek a zakójukon.

Elképzelni nem lehet két különbözőbb embert. Szarka Lajos, ha most élne, akkor a Fidesz valamelyik polgári körének lenne oszlopos tagja, de lehet, hogy a MIÉP-hez tartozna. Konzervatív volt, magyarkodó, én nagyon nem bírtam, Tamás se. De Tamás ezt az egészet humorral fogta föl, röhögött rajta, érzelmileg nem érintette. Arról, hogy milyen kapcsolat is van Lujza és Lajos között, és hogy tűri ezt Api, soha nem beszéltünk. Nem érdekelt minket. Mi önmagunkkal voltunk elfoglalva.

Az esküvő után elmentünk nászútra is. Azaz nekünk akkor már viszonyunk volt egymással, úgyhogy a nászút idézőjelbe teendő. A mi kapcsolatunk Tamással minden volt, csak nem szokásos, mert abban az időben nem volt szokás, hogy egy polgári leány és fiú a házasság előtt viszonyra lépjen egymással. Nálunk a levél megkapása után ez a viszony pillanatok alatt megkezdődött, és Tamás kivett egy albérleti szobát az Aradi utcában. Ott találkoztunk, és emlékszem, volt ott egy kiscseléd, aki mindig nézett az ablak mögött, hogy ki ez a bűnös pár, aki érkezik. Nagyon boldogok voltunk, nagyon szerettük egymást. Még valami teaforralót is vettünk, és teát is tudtunk csinálni, szóval berendezkedtünk. Ami szabadidőnk volt, azt ott töltöttük.

„Nászútra” Mátraházára mentünk, a Napsugár panzióba. Még megvannak a menükártyák, amiknek mindenféle hülyeségeket írtunk a másik oldalára. Emlékszem, hogy Tamással ketten három fatányérost ettünk meg. Egy későbbi kolléganőm is – amikor én már könyvtáros vagyok – ott volt akkor téli üdülésen, és nagyon jól emlékezett ránk. Hó volt, tél volt, Tamással jártuk a havas erdőt, beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk, és nagyon jól megvoltunk. Arról beszéltünk például, hogy Tamás készül egy cikket írni a „Szocializmus” nevű folyóiratba a pszichoanalízis és a társadalomtudományok kapcsolatáról [„Szocializmus” – az MSZDP folyóirata (1906–1948, de 1919–21, 1934 elején és 1939–45 között nem jelent meg). 1922 után politikai, társadalomtudományi és közgazdasági cikkeket, tanulmányokat közölt. Szerkesztői között volt Garami Ernő (1876–1935), Kunfi Zsigmond (1879–1929), Révész Mihály (1884–1977), Mónus Illés (1888–1944), a háború után Justus Pál (1905–1965). – A szerk.]. Nagyon vitatkoztunk, és mert nem értettünk egyet, a végén pofon vágtam Tamást. Szerelem ide, szerelem oda, az elvek borzasztó fontosak voltak. Az ember dühös lesz, ha nincs igaza, és Tamás mindig jobban érvelt, mint én. Csak egy pofonnal tudtam magamon segíteni.

A nászút egy hétig tartott, és valamivel utána Tamást újból behívták. De mielőtt még behívták, megjött – most nem tudom már, hogy San Domingóból vagy Chiléből – a beutazási engedély. Elmentünk a Vörösmarty térre, ahol volt egy német hajózási iroda, és – érdekes, ott eszünkbe sem jutott, hogy mi netán nem volnánk árják – vettünk két jegyet 1939. szeptember másodikára, a hamburgi kikötőből induló Pátria nevű hajóra. Felkészültünk az útra, és úgy terveztük, hogy az úton majd megismerkedünk olyan emberekkel, akik hozzásegítenek ahhoz, hogy ott megvessük a lábunkat. Ponevács Anna anyám régi alsószoknyáiból csinált nekem egy tüneményes fehér estélyi ruhát, Tamásnak pedig egy elfekvő pepita szövetből öltönyt. Ez volt a befektetés az eljövendő dél-amerikai karrierre.

Közben valamikor, nem tudom már, mikor, én átkerültem egy másik óvodába a Vilma királynő útra, mert Gönczi Terka, aki szintén zsidó volt, kivándorolt, és megszűnt az óvodája. Terka Amerikáig meg se állt, és Amerikában élt aztán a haláláig. A Vilma királynő úton – ami aztán Gorkij fasor lett – indult egy óvoda egy villában, ami Szentpál Olgáé volt. Szentpál Olga ismert személyiség volt, mozdulatművészetet tanított, ritmikus tornát. Ez is új volt akkoriban, tökéletesen új a torna és a zene, torna és a ritmus összekapcsolása [lásd: modern tánc]. Olgának a villájában volt az óvoda, Koszkievics Ilonka vezette, és engem vett maga mellé. Nagyon klassz meló volt, nagyon jó volt, a helyemen voltam, jól csináltam, érdekelt és izgatott a munkám.

Dolgoztam, közben különböző szemináriumokra jártam, és túráztunk, eveztünk, vitatkozunk, és olvastunk, olvastunk, olvastunk. Tamást hol behívták, hol itthon volt, aztán megint behívták, megint itthon volt. 1939 márciusában például Pétfürdőn volt katona. Mivel mi kommunisták voltunk – és a baráti körünk is az volt –, úgy gondoltuk, hogy a növekvő erőteljes nácizmus valamiféle ellenállásba fog ütközni, ami magával fog hozni egy fegyveres ellenállást, netán forradalmat. Ugyanakkor arra is készültünk – és erről Tamással sokat beszéltünk –, hogy ez az agresszív nacionalista Németország egy újabb világháborút fog kirobbantani.

Az a fiatalság akkor a külvilág felé nagyon nyitott fiatalság volt. Az igazságtalanságok felháborítottak bennünket, és a még jelen lévő feudális előjogok ellen tiltakoztunk. Hiszen Illyés Gyula már megírta a „Puszták népé”-t [Először az akkor induló „Válasz” c. folyóiratban jelent meg folytatásokban (1934), majd könyv alakban 1936-ban, a „Nyugat” kiadásában. – A szerk.], és arról írt a „Puszták népé”-ben, hogy a ius primae noctis, tehát az első éjszaka joga Magyarországon még mindig él, és csak a földesúron múlik, hogy él-e ezzel a jogával. Magyarország nem csak József Attila költészetében volt hárommillió koldus országa. Ezekben az években jelentek meg a falukutatók írásai is. Illyés Gyula, Szabó Zoltán, Darvas József, Féja Géza, Németh László. Ők minden, csak nem kommunisták voltak. Tisztességes magyar keresztény értelmiségiek voltak, akik kíváncsiak voltak arra, hogy a díszmagyaros magyarkodás, a magyarkodó frázisok mögött hogyan él a magyar nép. És ezt sok kötetben, ahányan voltak, megírták. Megszületett a magyar szociográfia: ki-ki elment a maga területére, ahol született, és feltérképezte, hogyan él a magyar falu, hogyan él a magyar parasztság. És iszonyú volt az a kép.

Ekkor még Apinál laktunk. Én nem vezettem háztartást, mert volt háztartási alkalmazott, aki főzött és takarított, tehát azzal nem volt dolgom, viszont rengeteg barátunk volt. A legközelebbi barátunk Justus Pál volt. Tamás és Justus intellektusa összetalálkozott, és hétvégeken arról folyt a beszélgetés, hogy mit olvastunk, mit hallottunk a Szovjetunióról, és mit kell várnunk. A felszabadulás után derül majd ki, hogy Justus Pali a pártban mint trockista elhajló ismert, és mi 1956-ban tudjuk meg, hogy minden minősítésünkben a pártközpontban ott van az, hogy Justus barátai.

Az én barátnőim közül a gimnáziumi nyolc lányok is megvoltak, megvolt Vértesi Éva, a barátja, Wägner Valti, és megvolt Lázár Ilonka is, az egyetlen keresztény, ami azért érdekes, mert Lázár Ilonka majd a nehéz időkben a füle botját se fogja mozgatni, hogy Gréti, nincs szükséged segítségre? Zora barátnőm is Magyarországra jött, mert itt volt Ervin, de velük keveset tudtunk találkozni, mert Ervin, aki az illegális Kommunista Párt tagja volt, illegalitásban élt.

Valamikor ekkortájban divatrajzolással is foglalkoztam. Az első divatrajzoló nőt úgy hívták, hogy Vágó Zsófia, aki rajzokat közölt például a vasárnapi „Pesti Napló”-ban és más társasági folyóiratokban. Én jól rajzoltam, és nem tudom már, hogy ki, valaki beajánlott a Zsófihoz. Egy rajzért nyolcvan fillért kaptam, úgyhogy ezzel is kerestem pénzt. Vágó Zsófi nagyon kedves és rokonszenves emlékem.

Kicsit összemosódnak a dátumok, de tudom, hogy külföldre indulásunk előtt a Körúton, egy panzióban laktunk, amely József Attila nővéréé, József Joláné volt. Emlékszem, augusztusban egy vasárnap azt számoltuk, hogy még négy vasárnap mehetünk ki evezni a Dunára, mert az ötödiken már indul a hajónk. Mindenünk be volt már pakolva ládákba, szó szerint mindenünk, amiket persze már feladtunk előre, így minden holmink Hamburgban volt. Az anyósomnak nagyon sok és értékes ékszere volt, amiket bevarrtam a ruháimnak a felhajtójába, és amikor majd hónapok múlva visszajönnek a ládáink, akkor föl vannak törve, semmi se marad, mindent kiraboltak, ágyneműt, ruhát, mindent, természetesen az ékszereket is.

Viszont hiába mentünk ki Bécsbe – hogy onnan menjünk tovább –, mert ugyanazon a napon, amikor indultunk volna, 1939. szeptember másodikán kitört a második világháború. És akkor nem volt tovább, itt maradtunk. Aminek nagyon örültünk tulajdonképpen, mert mi nem akartunk elmenni Magyarországról. Imádtuk Pestet, a barátainkat, és minden gyökerünk itt volt.

Ebben az időben úgy döntöttünk, hogy elköltözünk Api lakásából. Ő beleegyezett, hiszen neki sem volt jó a dolgozószobájában díványon aludni. És különben is, volt egy ügyfele, egy panziótulajdonos nő, Egryné, akibe szerelmes lett. Ez az Egryné is olyan nő volt, akinek ma a MIÉP-ben volna a helye. Elköltöztünk, és mivel azután Apinak egyedül már nagy lett a Honvéd utcai lakás, hamarosan fölcserélte egy kisebb Tátra utcai, egyébként nagyon szép lakással.

Mi a Pannónia utca 44-be költöztünk. A lakás garzonlakás volt. Egy nagyon pici szoba, előszoba, fürdőszoba, az előszobában egy szekrény, és abban egy villanyrezsó. Itt főztem először. Tejbegrízt akartam csinálni, és vettem fél liter tejhez fél kiló grízt, amiből aztán egy kemény kő lett. A lakásba mindenkinek bejárása volt, mindig tele volt barátokkal, és nagyokat vitatkoztunk és beszélgettünk. A lakás bérlete nyolcvan pengő volt egy hónapban, pont annyi, amennyit én kerestem. Akkoriban délelőtt az óvodában voltam, délután pedig korrepetáltam. A Kossuth Lajos téren lakott egy gazdag család, Friedéknek hívták őket, zsidók voltak, és volt két lányuk. Ezt a két lányt korrepetáltam. Nem volt könnyű dolgom velük, mert ugyancsak buták voltak, de nagyon jók, kedvesek, és így kerestem nyolcvan pengőt egy hónapban.

Tamást továbbra is hívogatták be, de még egyelőre karpaszományos zászlós és légvédelmi tüzér volt. Különböző helyekre hívták, volt úgy, hogy Fehérváron volt, volt úgy, hogy Szabadbattyánban. Az is teljesen változó volt, hogy ilyenkor mennyi időt volt távol. Én általában meglátogattam őt. Emlékszem, hogy amikor a németek megtámadták Lengyelországot, azt mi valahol Pétfürdőn hallgattuk a katonai rádión. Szabadbattyánban meg a nagy semmi közepén volt egy domb, ott állt a légvédelmi ágyú, és mellette a földben vagy sátorban volt a legénység.

Amikor az angolok és a franciák hadat üzentek Németországnak, azt mi óriási örömmel fogadtuk. Tamással meg voltunk győződve arról, hogy Hitlert le fogják győzni. Ebben egy pillanatig sem kételkedtünk. Amikor Hitler a Felvidék egy részét visszaadta Magyarországnak [lásd: első bécsi döntés], akkor Tamás Munkácson volt, és én Munkácsra mentem meglátogatni. Ott ültem a rádió mellett, és hallgattam, hogy halló, sárga, itt piros, halló, sárga, itt piros, és a kódjelzést, hogy honnan jön egy repülőgép, vagy hova megy. Munkácson egy öreg néninél vettem ki szobát. A néni rám nézett, és azt mondta, félig németül, félig jiddisül: maga zsidó! Ha valakin nem látszott, hát rajtam aztán igazán nem, szőke volt a hajam, kék a szemem. De az öregasszony valami hetedik érzékkel megérezte.

A bajtársak közül Tamás volt a legfiatalabb. A katonák mindannyian sokat ittak, különösen estefelé. Volt úgy, hogy mint a gólya viszi a fiát játékban, engem vittek Munkácson keresztül dalolva a tiszturak. Volt úgy – ez talán Péten volt, nem tudom –, hogy ott volt a tüzelőállás, ahol a falu két bikáját tartották. Bementem a kondás vályogházába, aki valami iszonyú nyomorban élt a feleségével és a megszámlálhatatlan gyerekével.

Mikor Tamás itthon volt, a Pannónia utcai lakásunkba egyszer följött Losonczy Géza, egyszer pedig Ságvári Endre [Ságvári Endre (1913–1944) – jogász, az SZDP tagja, ifjúsági ügyekkel foglalkozott. Vezetésével ifjúmunkások 1937-ben szétvertek egy nyilasgyűlést, ezért Ságvárit 8 hónapra ítélték. Hosszú munkanélküliség után a „Népszava” szerkesztőségéhez került. 1942-től illegalitásban élt, részt vett az ellenállásban, fegyvergyűjtést szervezett. 1944-ben nyomozók lelőtték. – A szerk.] meg a felesége, és tudtuk, hogy ezek a beszélgetések arra mennek ki, hogy fölvegyenek-e minket a Kommunista Pártba. Magyarországon az illegális párt kicsi párt volt, és nagyon nehezen lehetett bejutni. Hogy aztán ezek a beszélgetések nem vezettek sehova, abban ismét csak a Justus-barátság játszott szerepet.

Egyszer beállított hozzánk Lázár Vilmos is, aki jóval idősebb volt nálunk, és nagyon érdekes jelenség volt: egy vidéki birtokos úr, aki közben tagja az illegális Kommunista Pártnak. Szóval jött Lázár Vilmos, és mondta, hogy van egy megbízás az illegális párttól. Megszerezték Sztálinnak a dialektikus és történelmi materializmusról szóló művét, ezt kellene átírni Tamásnak úgy, hogy átmenjen a cenzúrán, és magyarul meg tudjon jelenni. Emlékszem, Tamás diktálta nekem, én meg egy nagy, emeletes Remington gépen írtam [Lázár Vilmos (1895–1972) – mezőgazdász, egyetemi tanár, 1911-től tagja volt a Galilei Körnek, 1919-től a KMP-nak. A Tanácsköztársaság idején a Földművelésügyi Népbiztosságon dolgozott, majd 1920–23-ban Csehszlovákiában, Németországban és Dániában élt emigrációban. Az 1930-as években cikkei jelentek meg a „Gondolat”-ban, a „Korunk”-ban (ennek volt budapesti szerkesztője is), a „Szocializmus”-ban, a „Népszavá”-ban stb. Szerkesztője volt a „Világkép” c. folyóiratnak és a Világkép Könyvtárnak (1936–38). 1942-ben a kommunista párt utasítására Botos Vince álnéven megjelentette némi átfogalmazással a Bolsevik Párt történetének egy részét. 1944 novemberében Sopronkőhidára vitték, 1945 után fontos szerepet játszott a mezőgazdaság irányításában. – A szerk.].

Még amikor arról volt szó, hogy kivándorlunk, akkor – mint említettem – Tamásnak lett egy gyönyörűségesen szép pepita öltönye. Na, fölvette ezt a pepita öltönyt, amiben teljesen úgy nézett ki, mint egy gróf, és elment a cenzúrahivatalba, hogy ő Botos Vince – ezt a nevet mi találtuk ki, és még valami igazolványt is összehoztam, amivel igazolni tudta magát –, filozófus, és ezt a könyvet írta. És láss csodát, Sztálin műve Botos Vince néven 1942-ben Budapesten megjelent, „A dialektikus és történelmi materializmus alapjai” címmel. Ami azt mutatja, hogy a cenzúra akkor is hülye volt. 1946-ban a Széchényi Könyvtár igazgatójától kaptunk egy köszönőlevelet, hogy a könyvtár egy példányt ebből a könyvből megkaphatott, és tudom, hogy Moszkvában, a Lenin Könyvtárban is van egy példány.

A Pannónia utcai lakásból nem sokkal később átmentünk a Csáky utca [ma: Hegedüs Gyula utca] 29-be, ami egy nagyon-nagyon régi bérház volt, gangos, kinti közös vécével. A mi lakásunk kétszobás volt, a lépcsőházból nyílt, és volt saját vécéje. Ebbe a kétszobás lakásba született aztán 1942. augusztus tizenkilencedikén Mulika, vagyis Julika, csak rajta ragadt a beceneve. Ő most, hatvanöt évesen is még mindig Muli nekem. Hogy miért született gyereke egy ilyen házaspárnak 1942-ben? Nincs rá magyarázat. Indokolhatatlan. Azt tudom mondani, hogy csak.

A terhesség alatt nekem soha semmi bajom nem volt, kiválóan éreztem magam. A Vas utcai kórházban a szülész egy Goldschmied Vilmos nevű nagyon-nagyon kedves ember volt – Tamásnak szegről-végről rokona –, akit aztán később megöltek valahol a németek. A szülés nyolc óra hosszat tartott, de nem volt semmi bajom, utána is szoptattam rendesen. Amikor Mulikát hazahoztam – a szülés után legalább egy hétig bent kellett maradni –, azon az éjszakán volt az első légitámadás Budapest ellen, ami teljesen felkészületlenül ért [Budapestet 1942. szeptember 4-5-én érte az első bombatámadás, melyet Moszkva környékéről fölszállt szovjet távolsági bombázók hajtottak végre. Lásd: Budapest bombázása. – A szerk.]. Tamás éppen nem volt otthon, és nem tudtam, mit kell csinálni ilyenkor egy gyerekkel. Hát aztán megtanultam. Mulikának minden este kikészítettem egy cipzáros zsákot – már volt cipzár! – és egy kosarat, amiben pelenka volt, meg minden, ami egy gyereknek kell. Úgyhogy ha megszólaltak a szirénák, akkor Mulit be a zsákba, fogtam a kosarat, és mentünk. De ezen az első estén még nem volt légópince sem. A lépcsőház aljában álltam meg egy ablakbemélyedésben, amiről később tudtam meg, hogy a legrosszabb hely, mert ha bármi robbant volna az udvaron vagy bárhol, akkor a üvegszilánkok a gyerekre meg rám estek volna.

Ha Tamás itthon volt, akkor Mulika aludt az egyik szobában, a másik szobába meg jöttek a barátok – akik itthon voltak még, meg akik éppen nem voltak valahova behíva. Mihály – akkor Mauthner – Andris [Mihály András (1917–1993) – zeneszerző, gordonkaművész és karmester, 1938-ban fejezte be gordonkatanulmányait a Zeneakadémián. 1941–46-ig munkáskórusok vezetésével foglalkozott. 1944-ben letartóztatták, egy évig volt Buchenwaldban. 1949-től a Zeneakadémia kamarazene tanára, 1950–92 között tanszékvezetője volt. 1968-ban megalakította a Budapest Kamaraegyüttest, amelynek célja a kortárs zene népszerűsítése volt. 1962–78-ban a Magyar Rádió zenei lektora, 1978–87 között az Operaház igazgatója volt. – A szerk.], Borovi Jancsi, és még nagyon sokan. Ó, az egy nagyon furcsa lét volt, az élet akkor borzasztó érdekes volt. A háború nagyon furán alakult. Magyarország is belépett már a háborúba, csak két évig még a peremén volt. Nálunk csak légitámadások voltak, nem volt még háború, nem tudtunk róla, illetve mi nagyon is tudtunk róla. Tudtuk, hogy a hitleri csapatok elfoglalták már egész Európát – furcsa, hogy ezek a megszállások mindig szombat-vasárnap következtek be, hétvégén –, és tudtuk, csak idő kérdése, hogy a magyarországi nyugalomnak is vége legyen. Hihetetlen volt a nyugati hatalmak magatartása. Állandóan visszakoztak Hitler elől, tűrték, hogy megszállja egyik országot a másik után, és nem tettek semmit.

Emlékszem, hogy ültünk a Dunapart kávéházban – az ott volt, ahol most az Intercontinental van –, és szemben a Duna-parton mentek a német tankok Jugoszlávia felé [1941 áprilisában Jugoszláviát német, magyar, olasz és bolgár csapatok szállták meg. – A szerk.]. Félelmetes volt. És miközben névleg Magyarország már benn volt a háborúban, tovább folyt az élet, mintha mi sem lenne: dolgozunk, összejövünk a barátainkkal, rengeteget olvasunk, vitatkozunk, beszélünk, hogy mi jön; de minden ideiglenes. Minden nap ajándék.

Ekkor kezdődött a röviditalos korszak, hétvégenként. Táncoltunk, nevettünk, jókedvünk volt. Még Mulika nem volt a világon, amikor 1941/42 szilveszterén Mauthner (Mihály) Andrisnál voltuk. Óriási társaság volt. Ott volt Gimes Miklós, Lueff Elemér [dr. Lueff Elemérről lásd lejjebb: Deszkás János néven. – A szerk.] meg még sokan, akiket később föl fognak akasztani, el fognak égetni. Azt találtuk ki, hogy jelmezbál lesz. Én a mamámnak valamelyik zsákjában találtam valami fehér hímzett csipkét, amiből egy turnűrös, tizenkilencedik századi estélyi ruhát csináltam, a nyakamban egy fekete bársonyszalag, a hajamban ugyancsak a mamám zsákjából fekete tollak. Tamás Lucifer volt, Gimes Miklós egy barna fürdőköpenyben ferences rendi szerzetes. Mauthner András – aki afféle schuberti zeneszerzőnek volt fölöltözve, barna hosszú kabátban és a zsebéből egy pipaszár állt ki – zongorázott, én énekeltem balladákat, „Anyám, anyám meghalok Görög Ilonáért, karcsú derekáért”. Éjfél után csöngettek. Rendőrök jöttek Andrásért, el is vitték, Andris ugyanis tagja volt az illegális pártnak. És a bál ment tovább, mi énekeltünk tovább! Valamikor hajnal felé Andris visszajött – nem tudom, hogy miért vitték be, a lényeg az, hogy hazajött –, leült a zongorához, és játszott tovább.

Máig őrzöm abból az időből Gimes Miklós kis rigmusait. A társaságunkhoz tartozott Kertész Júlia óvónő, és ezt a négysorost hozzá írta Miklós: „Kertészék lánya Júlia, Nem gonosz lelkű fúria, Csak ijedt szemű kisgyerek, Akinek keble szép kerek.” Hozzám pedig: „Imádatomnak tárgya Gréte, Igézőbb mint a Létem réte, Hívogatóbb, mint meleg ágy, Konfliktusoknak melegágy.” Gimes nagyon okos volt, nagyon cizellált agyú, és elképesztő memóriája volt. Akkor a „Magyar Nemzet” – egészen a megszűnéséig – a leghaladóbb újság volt. Miklós elolvasta a vezércikket, és szóról szóra el tudta mondani. Valami egészen döbbenetes volt. És olyan ember volt, akinek a munkaszolgálatban is, és éjjel és nappal mindig könyv volt a zsebében. És ha öt perce volt, akkor Miklós olvasott.

1942. március tizenötödike is emlékezetes nap. Az illegális Kommunista Párt vezetésével megalakult a Történelmi Emlékbizottság, amely március 15. megünneplésére készült [lásd: Magyar Történelmi Emlékbizottság]. Pátzay Pál szobrász [(1896–1979] csinált egy plakettet Petőfi profiljával, amit mindnyájan a gomblukunkba tűztünk. Délután találkoztunk a Petőfi-szobornál. A célunk: tiltakozni a német fasizmus ellen, a háború ellen, a kormány ellen, amely Magyarország sorsát a német fasizmushoz köti. Ez volt tulajdonképpen az egyetlen ellenállás Magyarországon a fasizmus, a hatalom ellen. Nem tudom már, hogy kik voltak a szónokok, mi a meghívást és azt a megbízást, hogy minél többeket hívjunk, Lázár Vilmostól kaptuk [A március 15-i megemlékezés „néma tüntetésnek” indult, szónoklatok nem hangzottak el, hanem koszorúzás folyt: „a Történelmi Emlékbizottság nevében Bajcsy-Zsilinszky Endre, a munkások részéről Somogyi Miklós, az építőipari szakszervezet alelnöke, Katona János a bőripari munkások egyik vezetője koszorúzott, a parasztság részéről pedig Kovács Imre falukutató író és Dancs József, a Parasztszövetség titkára. Az értelmiség koszorúját a polgári demokrata Bernáth Aurél festőművész helyezte el, az erdélyi küldöttek pedig a későbbi mártír Józsa Béla kőfaragó vezetésével érkeztek, s helyezték el nemcsak az emlékezés, de a tiltakozás virágait. Külön koszorúztak az üzemek, egyes kerületek munkásai is” (Széchy András írása az Ezredvég 2002. áprilisi számában). – A szerk.]. Ott voltunk a szobornál nagyon-nagyon sokan, a tér és az akkori Mária Valéria utca tele volt emberekkel. És aztán jöttek a lovas rendőrök, egyenruhában, dobozsapkában, és kardlapoztak csudára. Jöttek ránk a lovakkal, és én – akkor harmadik hónapos állapotos voltam – kaptam egy iszonyatost a hátamra, amitől leestem a földre, de szerencsére nem történt semmi bajom. Lueff Elemért és sok barátunkat bevitték a rendőrségre, ahol nem bántak velük kesztyűs kézzel.

Mikor Mulika megszületett, akkor én már a Szabadalmi Ügyvivői Irodában voltam gyors- és gépírónő. Nem emlékszem már, hogy hogy és miként kerültem a Jansen Szabadalmi Ügyvivői irodába, majd a Tavy Loránd ügyvivői irodába, ahol két nyelven gyorsírtam és gépírtam. De amikor megszületett Mulika, utána egy ideig nem tudtam dolgozni. Akkoriban semmiféle társadalombiztosítás, szociális juttatás az anyáknak nem járt. Tamást időnként behívták, jövedelmünk nem volt, és Api segített, hogy meg tudjunk élni.

Körülbelül két-három, de lehet, hogy hat hónap múlva visszamentem dolgozni. Ehhez fel kell venni egy kis cselédet, Borbély Annát. A falusi népességnek a nyomora elmondhatatlan volt, a parasztlányok csak úgy tülekedtek egy kiscselédi állásért Budapesten. Én reggel szoptattam, lefejtem a tejet, aztán elmentem, és ezt a tejet Borbély Annának kellett beadnia Mulikának. Borbély Annuska nagyon butuska volt, és mindig aggódtam, hogy a dolgok valóban úgy mennek-e, ahogy menniük kell.

Eléggé el nem ítélhető módon én Julit Pikler-módszerrel neveltem. A huszadik század elején, különösen a pszichoanalízis hatására Európában óriási pedagógiai reformok következtek be. Magyarországon is működött Pszichoanalitikai Egyesület, sok értelmiségi látogatta az ott tartott előadásokat, így pedagógusok is. Persze ennek hatása nem érintette az iskolákat, óvodákat, de elterjedt a magánóvodákban, mint Gönczi Terka óvodájában és a magániskolákban is. Emellett Magyarországon – megint csak az értelmiség körében – a csecsemő- és bölcsődei pedagógiában Pikler Emmi módszere vált uralkodóvá [Pikler Emmi (1902–1984) – orvos, gyermekgyógyász. 1945–46-ban a Nemzeti Segély munkáját irányította Szegeden. 1946-ban megalapította a Lóczy Lajos úti Csecsemőotthont (1965-től Csecsemőotthonok Országos Módszertani Intézete), amelynek első igazgató főorvosa volt. Fontos szerepet játszott az egészségügyi felvilágosításban, a csecsemő- és gyermekápolónő-képzés megszervezésében (MÉL). – A szerk.].

Pikler Emmi nem kötődött semmiféle iskolához, eredetileg orvos volt, és a módszere a hagyományos anya–csecsemő kapcsolatban egy új korszakot jelentett. A csecsemőnek szigorúan beosztott menetrendje van, napi ötszöri szoptatás, etetés, a gyerek a szobában egyedül van, nem veszik körül a felnőttek, nem gügyögnek hozzá, és a járókába meghatározott tárgyakat kell tenni, amikkel a gyerek, aki szuverén lény, ismerkedik. Nem befolyásoljuk, nem vonjuk el figyelmét a külvilággal való ismerkedéstől. Tulajdonképpen roppant racionális ridegtartás volt.

Pikler Emmi férje egyébként neves közgazdász volt, Pikler György, kiváló ember, aki aztán Péter György néven a felszabadulás után a Statisztikai Hivatal vezetője lett. Emlékszem egy beszélgetésre 1953-ból, amikor Péter György Tamással beszélt arról, hogy új gazdaságpolitikára volna szükség a tervgazdálkodással, a központi irányítással szemben. Pikler György halála fel nem derített momentum. 1969-ben letartóztatták, rabkórházba került, ahol a hivatalos verzió szerint öngyilkos lett, de úgy gondoltuk, hogy valójában megölték.

Tehát Mulikát a Pikler-módszer szerint neveltem. Ő az egyik szobában volt a járókában, a másikban meg én. És ha Muli elkezdett sírni – ami gyakran fordult elő, mert vagy azért bőgött, mert éhes, vagy azért, mert túl sokat szopott, szóval nagyon bőgős gyerek volt –, akkor nem volt szabad bemenni, nem volt szabad fölvenni. A gyerek győzze le magát és egyéb ilyen marhaságok. Szegény Mulikám! Voltak pillanatok, amikor úgy gondoltam, hogy föllázadok, aztán nem lázadtam föl. Szerencsére nem lett ennek semmi különösebb következménye, csak éppen pedagógiai tévút volt az egész. Emmi a szeretet melegségét akarta kiiktatni valahogy az anya–gyerek kapcsolatból.

Közben Tamás már munkaszolgálatos volt. Amikor szültem, még itthon volt, 1942 vége felé hívták be, Aszódra vagy Vácra, nem emlékszem. De Aszódon is volt, emlékszem, egyszer Apival mentem Aszódra. Tamásék ott egy laktanyában voltak, ahol nagy kerítés volt, és én fölmásztam a kerítésre, hogy lássam, mert épp az udvaron voltak. De nem láttam, ezzel szemben egy katona puskatussal rám vágott, hogy távozzak a kerítésről. Akkor kétféle zsidó munkaszolgálatos volt: fehér karszalagos és sárga karszalagos. A fehér karszalagosak voltak a kitértek, a sárga karszalagosak az aktív zsidók. Tamás fehér karszalagos volt, de bánásmódban vagy ilyesmiben nem volt semmi különbség. Az Újszövetség azt tanítja, hogy akit megérintett a kereszt vize, az keresztény. De az egyház itt is álságos módon hallgatott. A kitérteket ugyanúgy pusztították, mint az aktív zsidókat.

Amikor Vácról – vagy Aszódról? – feloszlatták az ideiglenes alakulatot, akkor az a hallatlan szerencse ért minket, hogy Tamást a Várkertészetbe osztották be, kertészeti munkára. És az a hülye helyzet állt elő, hogy Horthy Miklós feleségének zsidó munkaszolgálatosok vitték a szalonjába minden reggel a friss virágot. A felügyelőjük egy Szilvásy Lajos nevű nyilas volt, akinek később még szerepe lesz az életünkben. Tamás a kertészetben együtt volt Gimes Miklóssal, annak a sógorával, Magos Gáborral, Vértes Lacival és Bíró Lacival [Bíró László (1913–1971) – orvos, 1938–1945-ben a Szabolcs utcai kórház segéd-, majd alorvosa, 1950–51-ben az Állami Kútvölgyi Kórház, 1952-től haláláig a Péterfy Sándor utcai Kórház belgyógyász főorvosa volt. – A szerk.]. Többen is voltak, de ezek a fiúk valóban barátok voltak. Vértes Laci aztán majd geológus lesz, és fölfedez valami barlangot [Vértes László (1914–1968) – ősrégész, barlangkutató, 1951-től a Történeti Múzeum munkatársa volt. Az új leletek és irodalom felhasználásával lényegesen átalakította a paleolit kronológiáját. – A szerk.], Gimes Miklóst kivégzik, Magos Gábornak a felesége pedig Miklósnak a húga, Gimes Juca, akivel aztán 1956 után elmennek Svájcba.

A Várkertészetből a fiúk majdnem minden este hazajöttek. Hazalógtak, vagy hazaengedték őket. Ez óriási dolog és mennyei állapot volt! Így aztán Tamás is velünk volt, és ő is mérte például, hogy mennyit szopott a Muli. Mulika tizenegy hónapos koráig szopott, tiszta szerencse, hogy rengeteg tejem volt. Nagyon jól fejlett, szép baba volt, és amikor majd a felszabaduláskor fölhozom a pincéből, akkor is azt mondják, hogy na, ez a baba nem éhezett. Valóban nem éhezett.

Mulika örökölt valahonnan egy mély babakocsit, aminek eredetileg ablakai is voltak, de mire hozzánk került, már csak lukak voltak az ablakok helyén. Egyszer éppen sétáltattam a kocsiban, amikor a Körúton megláttam a Donhoz menő egységeket. Az egyik a Nyugati pályaudvar felé ment, biciklis egység volt, és mentek a nagy orosz háborúba biciklin, vászonruhában! A másik szekeres egység volt – parasztoktól rekvirálták a szekereket és a lovakat –, parasztszekereken ültek. Szörnyű volt! Ők lesznek aztán azok, akik ott is maradnak a Don-kanyarban [A kb. 250 000 főt számláló (200 000 „rendes” és 50 000 munkaszolgálatos katona) 2. magyar hadsereg pusztulása 1943 januárjában kezdődött a szovjet csapatok Voronyezs melletti áttörésével: a 200 000 honvédból mindössze 60-70 000 tért vissza, a kb. 50 000 muszosból alig 6-7000. – A szerk.].

Még 1942 végén, 1943 elején sok kommunistát, baloldalit fogott el a rendőrség. Ekkor fogták el Ländler Ervint [Szalai András] is. Őt Sátoraljaújhelyre vitték – ha jól emlékszem, Sátoraljaújhelyen jugoszláv foglyok is voltak –, de volt, akit Dachauba vittek, koncentrációs táborba. A börtönből aztán többen kitörtek, Ervin is, és hozzánk jött, ott lakott nálunk, mert nem volt hova mennie [1944. március 22-én a sátoraljaújhelyi börtönben őrzött politikai foglyok (magyar kommunisták, jugoszláv partizánok, szlovákok és románok) lefegyverezték az őrséget, és kitörtek a börtönből. Német segítséggel, komoly hajtóvadászat után, heves tűzharcban sikerült a szökevényeket elfogni. Hatvanan haltak meg a tűzharc során, az élve elfogottakat vészbíróság elé állították, közülük tizenegyet halálra ítéltek, és haladéktalanul felakasztottak. – A szerk.]. Ervinnek Sátoraljaújhelyen nagyon sokat verték a fejét, és emiatt időnként epilepsziás rohamok törtek rá. Ezek a rohamok borzasztóak voltak. Ervin közben beszélt is, olyanokat mondott, hogy „nem tudom”, „nem láttam”, „nem tudom”. Tőlünk pár lépésre lakott a Simonovits házaspár, Simonovits István [Simonovits István (1907–1985) – orvos, egyetemi tanár, 1954–63 között egészségügyi miniszterhelyettes. – A szerk.] és Anna. A férfi orvos volt, a Kommunista Párt tagja, és ha Ervinre rájött a roham, akkor mindig Pistáért mentünk, ami elég veszélyes volt, mert este tíz után nem lehetett az utcára menni.

Ervin bújtatása nem volt egyszerű dolog. Akkor már olyan plakátok voltak az utcán, hogy ki mindenki felkoncoltatik, aki ezt csinálja, azt csinálja, amazt csinálja, például aki katonaszökevényt bújtat, szóval a kockázat nagyon nagy volt, és én néha féltem. Tamás ilyenkor haragudott. Hogy az szóba nem jöhet, hogy Ervin ne lakjon nálunk, hát hova menjen. Én csináljak a félelmemmel, amit tudok, de Ervin nálunk marad.

Közben légitámadások voltak, meg persze jegyrendszer volt. És valamikor 1944 elején a fiúkat elvitték a Várkertészetből, kivéve Mihály Andrást, akit kiemeltek, és Mauthausenig [Buchenwaldig?] meg se állt. Őt koncentrációs táborba vitték, de túlélte, Tamás századát pedig elvitték Ukrajnába.

1944. március tizenkilencedikén, egy ragyogó vasárnap délelőtt Mulikát toltam a Körút felé, mentünk sétálni, és a Körúton tankok dübörögtek. Ez volt az a nap, amikor a németek megszállták Magyarországot [lásd: Magyarország német megszállása]. Nem tudom elmondani, hogy milyen volt ott állni a gyerekkel, és nézni, ahogy a német katonák jönnek. Nincs emlékem arról, hogy az emberek – akik ugyanúgy nézték ezt, mint én –, éljeneztek volna. Csönd volt, úgy emlékszem.

Tamással megbeszéltük előre, hogyha veszélyesre fordulnak a dolgok, akkor én a gyerekkel együtt eltűnök. Amikor a németek bejöttek, aznap éjszaka valaki becsúsztatott egy cédulát a lakásunk ajtajába, amin az állt, hogy azonnal tűnjek el! Nem tudom, ki írta, fogalmam sincs, de tudtam, hogy komolyan kell venni. Akkor kezdtem el nagyban iratokat gyártani. Az első hamis iratot magamnak csináltam, Csató Józsefné névre, a másodikat Mulikának, Csató Julika névre, a harmadikat apósomnak, nem tudom már, milyen névre. Anyámnak is – aki a Szív utcában volt Margittal, Mariskával, Zsuzsa nénivel – megcsináltam a hamis iratait, amelyek alapján anyám visszakatolizált, hogy ne érintsék a zsidótörvények. És Margitnak is csináltam papírt, hiszen ő se volt tiszta ügy, mert zsidóhoz ment feleségül [Kovács Antalné, szül. Búzás Margitról, a sógornőjéről van szó. – A szerk.].

Nekem akkor az lett a főfoglalkozásom, hogy hamis papírokat csinálok. Hihetetlen tehetségem volt hozzá. Volt egy folyadék, amiben hipermangán volt, amivel ki lehetett mosni a meglévő írást, és száradás után be lehetett írni helyette olyan szöveget, amit akartam. Először még csak azokat a nem szükséges iratokat mostam ki, amik otthon voltak, aztán pedig kaptam az üres iratokat, például Ländler Ervintől. Nem tudom, hányat, de száznál biztos több iratot csináltam. Még azt is megtanultam, hogyan lehet radírgumiból pecsétet készíteni. De ma már nem lehetne így dolgozni: megvannak még azok az iratok, amiket Tamásnak csináltam, hát olyan primitívek, hogy az borzasztó.

A német megszállás után megjelentek az újságok, és hozták az új, az utolsó és végső zsidótörvényt, amely előírta, hogy április negyedikéig – azt hiszem, az volt az a nap – a zsidóknak sárga csillaggal kellett megjelenni [A Sztójay-kormány 1944. március 31-én rendeletben kötelezte a vonatkozó törvények alapján zsidónak minősülő, 6 évesnél idősebb személyeket, hogy április 5-től „házon kívül” sárga csillagot viseljenek. – A szerk.]. Nagyon pontosan meg volt mondva, hogy a zsidók egy tízszer tíz centiméteres kanárisárga csillag viselésére kötelezettek, amely bal oldalon a szív fölött viselendő, eltakarni tilos. A Nyugati téren volt egy textilüzlet, ott álltak sorba a zsidók, hogy megvegyék a sárga anyagot.

Na, odáig én is eljutottam, hogy megvettem az anyagot, és Ponevács Anna meg is varrta a csillagot, de sose hordtam. Pontosabban egyszer vettem föl. Azon a napon, amikor először föl kellett venni, belém bújt az ördög. Még Ausztriából volt nekem egy dirndlim, amit nagyon szerettem. Azt  fölvettem, továbbá a fehér harisnyámat meg az osztrák csatos háferli cipőmet [Haferli – fűzős félcipő. – A szerk.], és odatettem a sárga csillagot a bal oldalamra. Hosszú hajam volt, csináltam egy német kontyot, és így mentem sétálni Mulikával a Duna-partra. Aztán már menet közben rájöttem, hogy ez nem jó vicc. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor rajtam volt a sárga csillag. Egyébként megvan még, egy fényképalbumba van beragasztva.

Még mielőtt eltűntem Budapestről, megpróbáltam Apit is elindítani, de nem hagyta magát. Elmentem hozzá – minden irat megvolt neki is egy bizonyos névre, hogy erdélyi menekült, még a betegségéről is volt iratom –, és megkértem, hogy ezekkel az iratokkal tűnjön el. És akkor az Api azt mondta nekem, hogy Gréti, ne beszélj butaságokat, Magyarország jogállam, itt nem történhet meg az, ami Németországban. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Apit láttam. Mikor vége lett mindennek, és elkezdtük keresni, az iratokból kiderült, hogy 1944. augusztus tizenhatodika körül a Dunába lőtték [Zsidók Dunába lövésére a nyilas hatalomátvétel után került sor, vagyis apósa valószínűleg nem augusztusban, hanem később pusztult el. – A szerk.].

Két dolgot csináltam még az eltűnésem előtt. Egyik, hogy átmentem anyámékhoz, és megbeszéltem velük, hogy menjenek el. Mondván, hogy nem jó, ha egy kisgyerek itt van az állandó légitámadásban, és különben sem lehet tudni, mi lesz Budapesten. Zsuzsa néninek a fia, Jóska meg annak a felesége és a kislánya Tápiószecsőn vannak, menjenek oda anyámék is. Így is lett. Megbeszéltük, hogy Margittal találkozom a Nyugati előtt, átadom neki Mulikát, és elutaznak Tápiószecsőre. Nem tudtam, hogy a kislányomat látni fogom-e még egyszer vagy sem, de abban biztos voltam, hogy ott és nélkülem kevésbé veszélyes helyen lesz.

A másik, amit csináltam, hogy elmentem Fleps Fricihez. Frici Tamásnak kedves barátja volt, nem elvtárs, csak egy nagyon kedves barát a gimnáziumból, akivel Tamás együtt sziklamászott meg síelt. Elmentem hozzájuk a Tompa utca 15-be, és megkértem, hogy a heverőnket meg a szekrényünket fogadják be a saját lakásukba. Ez is így lett. Aztán lementem a viceházmesterhez [lásd: funkciók a lakóhelyen], Lencsés úrhoz, és megmondtam neki, hogy elutazom, és ami bútor a lakásban van – a konyhabútor, az egyéb bútorok meg minden –, az az övé.

Az eltűnéshez Bélaváry-Burchard Erzsébet segítségét kértem, aki óvónő volt, a magyar Montessori-mozgalom elindítója, kis vékony, törékeny nő, egy csoda [Burchard-Bélaváry Erzsébet (1897–1987) – pedagógus, az óvodapedagógia elméleti-gyakorlati művelője. Bécs egyik külvárosi iskolájában, majd Hollandiában Montessori elvei alapján működő iskolákban tanított. 1926-ban hazatért, s óvodával egybekapcsolt magániskolát nyitott, amely 1941-ig működött. – A szerk.]. Burchard Erzsi hihetetlen gyorsan segített, és az ő révén pár nap múlva kaptam egy címet. Az akkori Vilmos császár úton – most Bajcsy-Zsilinszky út –, nem tudom megmondani, hány szám alatt, egy sarokházban volt egy textilkereskedés. Akkor elvették már az üzleteket a zsidó kereskedőktől, és keresztényeknek adták oda. Erzsi mondta, hogy menjek el erre a címre, és ott lesz Maróthy Marót, aki német nyelvű nevelőnőt keres a gyerekeihez vidékre. Elmentem, Maróthy Marót fölvett, és megbeszéltük, hogy mikor indulunk a birtokára.

Én ekkor nem Csató Miklósné vagyok, hanem Csató Mária, és a vőlegényem a fronton van. Maróthy Maróttal vonattal mentünk Rimaszombaton át Fülekig, ahol egy hintó várt, és elvitt Serkére, ami egy kis falu. Ott volt a birtok. Sokkal később, amikor már volt Skoda Octavia autónk, és Szlovákiában jártunk, mondtam Tamásnak, hogy nézzük már meg ezt a Serkét. Mentünk az úton, jött Rimaszombat és Fülek … és Serkét nem találtuk meg. És nem volt senki, aki meg tudta volna mondani, hogy hol van. Mindenki mást, mindenki rossz utat mondott. Teljesen kafkai helyzet volt. A térképen ott volt, tehát nem álmodtam, de akkor és ott Tamással nem tudtuk Serkét megtalálni [Serke – kisközség volt Gömör és Kis-Hont vm. feledi járásában, 1910-ben nem egészen 1000 főnyi magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, és az első bécsi döntéssel került vissza átmenetileg Magyarországhoz. Rimaszombattól délnyugatra található, ma  Širkovcénak hívják. – A szerk.].

A serkei uradalom régen a nemes rosályi Maróthyaké volt, csak elkártyázták és elitták. Pontosan úgy, ahogy azt Mikszáth és Móricz megírta. Mikor én odakerültem, már csak a kastély volt meg, meg az ötholdas park a tóval és a tehenészet. A kastély lakói: a gazdám, Maróthy Marót, a felesége, a Maróthy úrnak az édesapja, anyja és a nagyasszony, aki nem tudom, kinek az anyja, tehát egy nagyanya. Meg a Maróthy házaspár két gyereke, legeslegifjabb Marót és Kristóf. És ott volt még Maróthy Marótnak az öccse is, aki hadnagy. Tulajdonképpen az egész bagázsnak a fronton kéne lenni, de nincsenek a fronton.

A birtokon a férfiak tisztességgel ittak. A gazdám péntekenként fölült a vonat első osztályára, és felment Pestre. Hétfőn általában a Moulin Rouge [Híres mulató volt az ún. Pesti Broadway-n, azaz a mai Nagymező utcában. – A szerk.] főpincére telefonált, hogy a méltóságos úr itt van, jó lenne, ha valaki érte jönne. És akkor vagy a hadnagy úr, vagy a feleség fölült a vonat első osztályára, és Maróthy urat hazahozta.

Az étkezés egy óriási nagy szobában zajlott, egy hatalmas asztalnál, és a cseléd hozta – balról kínálva! –, mondjuk, a paprikás krumplit. Én a két gyerekkel az asztal végén ültem, és a gyerekekkel is aludtam egy szobában. Az egyik gyerek, a Marót, az olyan négy éves, öt éves, a kisebbik meg olyan két és fél éves volt. Ők voltak az egyetlenek azok közül a gyerekek közül, akik a kezem között voltak, akiket nem szerettem. Semmi közöm nem volt hozzájuk. Szörnyű volt, hogy az én kislányom valahol ott van Tápiószecsőn, én meg velük vagyok.

Anyámékról ritkán kaptam hírt, azt tudtam, hogy rendben vannak. Bélaváry-Burchardt Erzsébeten keresztül tartottuk a kapcsolatot, megvan még Erzsikének pár levele, amiben megírja, hogy mi van a Mulikával, és megvan néhány anyámhoz írt levelem is. Egyet nem tudtam meg, csak később. Hogy valaki Tápiószecsőn följelenthette a mamát, mert kimentek hozzá a csendőrök, hogy miért vannak ott. Anyám mondta a megbeszélt szöveget, hogy Pesten a légitámadások, és így az unokámnak biztonságosabb, de a csendőr morgolódott, úgyhogy anyám odaadta neki az összes ékszerét, ami nem volt kevés. Utána aztán békén hagyták.

Serkén kimenőm nem volt, de hova is mentem volna? Illetve mehettem volna, mert nagyon szerettem a tehenésszel – akit úgy hívtak, hogy Jóo Józsi – meg a kocsissal beszélgetni. De a nagyasszony maga elé hívatott raportra, hogy én belső cseléd vagyok, és nem beszélgethetek a külső cselédekkel [lásd: uradalmi cselédség]. Maróthyék nem vették emberszámba a tehenészt vagy a kocsisukat. Engem se. Pontosan olyanok voltak, ahogy Mikszáth meg Móricz megírta. Tulajdonképpen iszonyú volt, rettenetes. És minden vasárnap mentem a családdal misére. A hintó úgy volt megcsinálva, hogy a főülés menetirányban volt, azzal szemben volt két kis ülés, ott ültem én, az egyik gyerek az ölemben, a másik mellettem. Szerettem ezeket a mise délelőttöket, mert térdre borulva, összekulcsolt kezemre hajtva a fejemet magam lehettem, csendben.

Kínos volt, hogy Maróthy úr elkezdett engem ostromolni. És nem volt hova mennem, ott kellett maradnom. Úgyhogy elhatároztam, hogy a méltóságos asszonynak fogok szólni. A hosszú udvarházon belül csak egy vécé volt, ezért mindenkinek bilije volt a szobájában. Kopogtatok a méltóságos asszony ajtaján reggel, mondja, hogy szabad, belépek, és a méltóságos asszony ül a bilin. Ez a cselédnek a teljes semmibevevése volt. A beszélgetés úgy zajlott, hogy a méltóságos asszony ült a bilin, én álltam. És mondtam, hogy nagyon szépen kérem, beszéljen a férjével, hogy hagyjon engem békén. Ne bántson engem azzal, hogy le akar fektetni, és ötven pengőket ígérget. Erre a méltóságos asszony a bilin ülve a következőt válaszolta: „De kedves Máhia, ötven pengő az nagyon szép pénz!”

Közben találtam egy rádiót a házban, és paplan alatt hallgattam. És aztán már nemcsak a rádióban hallgattam, hanem már hallani is lehetett, hogy egyre közelebb jött a front. Ágyúzás meg lövések hallatszottak, és mondták, hogy partizánok vannak a szlovák hegyekben. Még ezt Jóo Józsival meg a kocsissal meg is beszéltük. Egy nap aztán Maróthyék hívattak, hogy elmennek nyugatra. Én természetesen nem akartam a családdal menni, és írtam egy nagyon-nagyon jó barátunknak, doktor Lueff Elemérnek. Elemér keresztény volt és főhadnagy, és mivel a harmadik neve János volt, a baráti kör mindig csak Jánosnak szólította. Valahogy ők Husztnál, Észak-Magyarországon megálltak, nem mentek a frontra, és írtam neki, hogy legyen szíves, jöjjön el értem, mert innen el kell hogy menjek. Így lépett ő elő a frontbéli vőlegényemmé.

János megérkezett, én bemutattam, hogy a vőlegényem, és Pestre megyünk, mert a vőlegényem úgy gondolja, hogy jobb, ha most Pesten van a menyasszonya. És egy nagyon érdekes jelenet zajlott le, mert János főhadnagy volt, a ifjabb Maróthy meg csak hadnagy, én meg belső cseléd. János a hadnagyot tegezte, őt vacsoránál nem lehetett az asztal végére ültetni, szóval fölborultak a társadalmi kasztok.

Másnap elindultunk, és a tehenészetből – ott házilag csinálták a sajtot – kaptam egy darab sajtot nászajándékul. Már a felszabadulás után Julival mentem egyszer a Körúton, és valamelyik Maróthy, nem tudom már, melyik, jött szembe. Ó, Mária, mondta, hát maga most ennél a kislánynál van? Mondtam neki, hogy nem, ez az én lányom. És mondtam, hogy én nem vagyok se Csató, se Mária, és illegálisan éltem maguknál, és még azt is mondtam, hogy kommunista vagyok. A pasas úgy megijedt tőlem, hogy még köszönni se tudott, már rohant is el.

Ahogy Serkéről Jánossal mentünk haza, a miskolci pályaudvaron egy iszonyatos légitámadásba, szőnyegbombázásba kerültünk. Ott nem volt légópince, így az indóházba mentünk be, ahol részeg német katonák énekeltek, és egy sebesült magyar tiszt is volt. És amikor kijöttünk, a sínek felkunkorodva álltak az ég felé, és körös-körül minden égett. El kellett tölteni egy időt a miskolci pályaudvaron, amíg tovább lehetett indulni.

Áprilisban mentem Serkére, és júniusban már újra Pesten voltam. A Sziget utca 29-be mentünk, ahol János özvegy édesanyja, Ica lakott. A Sziget utca egy keresztutca volt a Duna-partról a Nyugati felé, és a 29. számú ház a budapesti Wehrmachtnak volt a központja. Itt csak két civil lakás volt, az Icáéké és a szomszéd asszonyé. Icánál laktam, és eleinte kettesben voltunk, aztán valamikor megérkezett János is, a szakaszával. Mindannyian meglógtak. Távírász szakasz volt, és ott volt az a huszon-nem-tudom-hány ember a Sziget utcai lakásban. Ott aludtak a földön, és reggel az egyik azt mondta, hogy ő fél, inkább visszamegy, és jelentkezik. Ekkor egy lázálom kezdődött. Szaladgálás ide-oda, a többieket elhelyezni itt meg ott meg amott, Jánost például két-három napra a Szív utcába vittem.

Tamásék mindeközben munkaszolgálatosként Ukrajnában utat építettek, meg aknát szedtek. Kétezer nem tudom, hány méter magasan voltak, és másnaponként le kellett menni a postáért. Tamás jelentkezett erre. Ez azt jelentette, hogy ezerötszáz métert kellett lemenni, ezerötszáz métert föl, úgyhogy ő másodnaponként „turistáskodott”. Aztán megtámadták őket ukrán szabadcsapatok, és elrabolták mindenüket. Ősz volt, hideg, eső, és nem volt egy darab ruhájuk sem, ott álltak klottgatyában és a rongyaikban. Mindenüket elvették – hipisnek nevezték ezt a legális rablást –, és Tamásnak már csak a jegygyűrűje volt meg. Mert elhatározta, hogy azt nem adja. Azt csinálta, hogy amikor kezdődött a hipis, akkor a gyűrűt befúrta a földbe, és ráállt. Így sikerült neki a jegygyűrűvel hazajönni.

Tamás a munkaszolgálatban egy században volt Gimes Miklóssal és Magos Gáborral, akik közben megszöktek. Harcolni akartak a németek ellen. A szerbekhez mentek, de a szerbek nem bíztak bennük, mert magyarok, úgyhogy csak krumplipucolás lett belőle. A Szálasi-puccs után [lásd: nyilas hatalomátvétel], október tizenötödikén Tamás is úgy döntött, hogy meg kell szökni. Megint Lueff segített. Kérésemre küldött Tamásnak ruhát és pénzt, ötszáz pengőt, ami akkor nagyon sok pénz volt. Tamás harmadmagával elindult, és október végén meg is érkeztek Miskolcra.

Miskolcon egy őrmester elé kerültek, akitől a menetlevelük iránya függött, vagyis az, hogy a front felé vagy Pest felé irányítja őket. Tamás kérte a Pestre való irányítást, amit végül az ötszáz pengőért cserébe meg is kapott. Amikor megkérdezte az őrmestert, hogy este hogy fog elszámolni a menetlevéllel, nagy nevetés volt a válasz: „Hol leszek én már este?” – mondta az őrmester. Ilyen állapotban volt a magyar hadsereg!

Közben én, megint csak Bélaváry-Burchard Erzsébet révén, megismerkedtem gróf Hunyady Erzsébettel, Henriette-tel [gr. Hunyady Henriette (Kéthely, 1922 – Eisenstadt, 1991)?], aki roppant csinos és kedves fiatal csaj volt, és a Vöröskeresztben dolgozott. Nem tudom, hogy rokona volt-e, vagy csak baráti szálak fűzték báró Apor Vilmosnéhoz, aki a Vöröskeresztnek volt az elnöknője [Br. Apor Gizellának hívták a Magyar Vöröskereszt országos főnökasszonyát. Apor Gizella (1886–1971) az ápolónőképzés és az önkéntes vöröskeresztes szolgálat hazai megszervezőinek egyike volt,  Apor Vilmos püspöknek a nővére volt. – A szerk.]. Én elég furcsa módon Henriette-nek elmondtam, hogy nem az vagyok, aki, és akkor megkérdezte, hogy nem akarok-e katonakórházban dolgozni mint vöröskeresztes ápolónő. Így lettem az Alkotás – akkor Gömbös Gyula – úti katonai kórházban segédápolónő. Óriási megkönnyebbülés, főnyeremény volt vöröskeresztes egyenruhában menni az utcán.

Emlékszem, egyszer mentem a kórházba – az egyenruha volt rajtam, a Vígszínház előtt jártam éppen –, és razzia volt. Mellém csapódott egy fiatal nő, belém karolt, és halott sápadtan azt mondta: „Nővérke, engedje meg, hogy magával menjek!” Zsidó lány volt. A jelenet egyszerre volt tragikus és komikus. Hogy én nyújtok biztonságot egy üldözöttnek, és még el is kísérem őt a Falk Miksa utcába, ahova menni akart!

A kórházban a doni hadsereg maradványait láttam, már aki túlélte. Akiket kiváló politikusaink kiküldtek, és akkor jöttek vissza a kórházba. A szemészetre kerültem, ahol olyan katonákat fogadtunk, akiket először és utoljára hetekkel előbb Oroszországban kötöztek be. A szemüregük nyüzsgött az élősdiektől és a bogaraktól. Azt hitték, hogy van szemük, pedig már nem volt. Fiatal emberek voltak, huszonévesek, harmincévesek, idősebb nem is volt.

Az én feladatom volt reggel a fürdetés, ebédet hozni, a kacsát hozni, vécére segíteni őket. Átkötözni meg ilyesmit, azt nem én csináltam, azt az orvos és az ápolónő csinálta. Minden reggel a fürdőbe mentünk, ahol lezuhanyoztak, és én szappanoztam, letöröltem őket. Nagyon szerették, imádták a meleg vizet. Tulajdonképpen vidámak voltak. Örültek, hogy ott vannak, örültek, hogy a frontról elszabadultak, és örültek, hogy élnek. Borzasztóan szerették azt a dalt, hogy „Szenyorok és szenyoriták, vegyenek egy szál ibolyát”. Ez akkoriban divatos tangó volt, és ezt kellett nekem énekelni reggelente. Rendelték, hogy miket énekeljek, és énekeltek velem. Amikor a légitámadások voltak, nappal vagy éjszaka, akkor le kellett vinni őket a légópincébe, ami nem volt könnyű feladat. A pincében is lehetett szépeket látni! Pilótákat teknőben, akik valami olajos orvosságban feküdtek, és nem volt se kezük, se lábuk.

Eközben Icánál laktam, és a kórházból is hordtam el üres blankettákat, szabadságos blankettákat meg mindenféle papírokat, és továbbra is csináltam a hamis iratokat. Volt egy régi születési anyakönyvi kivonatom Teszkász Vazul névre. Ez a Teszkász Vazul lett Ica férje, és ennek alapján kapott János magyarosított nevet, Deszkás Jánost, továbbá kórházi elbocsátó igazolványt, hogy az Alkotás utcai hadikórházban légnyomásos állapotban ápolták, majd szabadságra engedték. Így született meg doktor Deszkás János [dr. Deszkás János (eredetileg: dr. Lueff Elemér) (1912–1950) – jogász, katonatiszt. A budapesti jogi egyetemen szerzett diplomát, a háború előtt tisztviselő, 1937-ben belépett az MSZDP-be. Tevékenyen részt vett a Történelmi Emlékbizottság által vezetett németellenes, antifasiszta mozgalomban. 1943-ban behívták katonának, s mint hadnagyot a szovjet frontra küldték. 1944-ben szakaszával együtt dezertált, visszatért Budapestre, és bekapcsolódott a kommunista ellenállási mozgalomba. 1945 után a pártközpont közigazgatási osztályvezető-helyettese. 1948-ban mint ezredes, a HM katonapolitikai osztályának [Katpol] egyik vezetője. 1949. júniusban a Rajk-perrel kapcsolatban koholt vádak alapján letartóztatták. Novemberben 15 évi börtönre ítélték Marschall László perében. 1950-ben perújítás során halálra ítélték, és kivégezték. 1954-ben rehabilitálták. (Marschall Lászlót /1916–1949/, aki részt vett a spanyol polgárháborúban és a francia ellenállási mozgalomban, Magyarországra visszatérve pedig a Katpolon, majd rendőr ezredesként a BM-ben dolgozott, 1949-ben végezték ki a Rajk-ügy kapcsán.) (http://www.geocities.com/allamszocializmus/) – A szerk.].

Miután a front egyre közeledett, Mulit és anyámat vissza kellett hozni Pestre Tápiószecsőről. Fleps Fricivel biciklin indultunk el értük, és Muli nem ismert meg! Amikor megérkeztünk, éppen jöttek vissza a repülőgépek Budapest légitámadásából. Emlékszem, az udvaron voltunk, néztünk fölfele az égre. Az egyik gép egyszer csak kivált, zuhanó repülésbe kezdett, és elkezdett minket géppuskázni. Csuda, hogy működnek az ember reflexei! Még szinte el sem kezdte, én már ugrottam, és rajta feküdtem Mulikán. Ez nem hős anyaság volt, egyszerűen csak a reflex működött. Még most is látom magam előtt azt a parasztudvart, ahogy porzanak a földön a lövedékek. Anyámék hazaköltöztetését egy ottani parasztemberrel beszéltük meg. Az ő szekerére pakoltuk fel anyámat, Mulikát, Zsuzsa nénit és a holmikat is, mi pedig kerékpárral követtük őket Fricivel. Pesten anyámék a Szív utcába mentek, én meg elvittem magammal Icához Mulikát.

Döbbenetes volt egyébként, hogy miközben Pest német megszállás alatt volt, az emberek mentek az utcán, intézték a dolgaikat, és közben mindenféle meneteket lehetett látni. Néha olyan öreg embereket – sárga csillaggal –, hogy már alig tudták húzni magukat, és tizennégy-tizenöt éves kamaszok kísérték őket lövésre kész puskával. De néha gyerekeket vittek! Egyszer például a Pozsonyi útról ki, a Margit híd felé. A gyerekek között a legidősebb se volt több, mint nyolc vagy tíz éves. Voltak köztük egy évesek, két évesek, és azokat vitték a nyolc évesek. És ezeket is lövésre kész puskákkal kísérték a kamaszok. Ekkor én nem is tudtam, mit csinálok, elindultam a menet felé, de az egyik suhanc rám ordított: maradj állva, mert téged is rögtön közibük penderítlek. Hogy hova vitték ezeket a gyerekeket, fogalmam sincs, de borzasztó volt. És nagyon furcsák voltak az emberek. Mintha mi sem történne, mintha nem látnák, mentek tovább.

Amikor dolgoztam a kórházban, akkor Mulikával Ica meg néha anyám vagy Mariska volt. De októberben már mondták, és láttam is, hogy a hidak alá vannak aknázva. Semmiképpen sem akartam Budán maradni a kórházban, hiszen a kislányom Pesten van, úgyhogy elhatároztam, hogy bár nagyon jó az ápolónői meló meg a ruha, de abbahagyom. Így ez a munkám valamikor 1944 őszén abbamaradt.

November negyedikén Mulikával sétáltunk a Duna-parton, Újpest felől a Margit híd felé, és egyszer csak fölrobbant a Margit híd! Dél volt, és nagy forgalom volt a hídon. Nem lehet elfelejteni a Dunába csorgó villamost, és a Dunába eső embereket! Mulika még nem tudott beszélni, a középső ujjával mutatott a híd felé, s valami olyasmit mondott, hogy edőt, edőt (eltört) a híd!

Ugyanezen a napon, amikor otthon voltunk Icánál, egyszer csak jött az unokanővérem, Mariska, hogy megjött Tamás a Szív utcába. Az fantasztikus volt! A Sziget utcából a Ferdinánd hídon keresztül rohantam a Szív utcába, és azt hiszem, világrekordot állítottam föl. És ott volt Tamás! Persze kicsit soványabb volt, de akkor is gyönyörű volt, és nem volt megnyomorítva, egy csöppet sem. Azt nem lehet elmondani, hogy milyen érzés volt!

Tamás megérkezése után eljöttünk Icától, és anyámhoz mentünk lakni. Nagyon zsúfoltan voltunk, mert közben a bátyám, Anti is megszökött Ukrajnából, ahová a német megszállás után vitték munkaszolgálatba. Egy kutyával, Szuszival jött haza, aki szökés közben szegődött hozzá, és Szuszi aztán amolyan házi kutya lett a családban. Ott volt Zsuzsa néni, Mariska, Margit, Anti és mi. Esténként anyám házastársi ágya úgy nézett ki, hogy a mama feküdt a szélén, középen én, mellettem Tamás és aztán Mulika.

A bátyám általában fönn tartózkodott a lakásban, de a sógornőm, Margit csinált neki egy duplafalú valamit lenn, a pincében. Egyszer fönn volt a szobában Tamás is meg Anti is, amikor valaki berohant, hogy tábori csendőrök [lásd: tábori csendőrség] jönnek. Ezt a pillanatot nem lehet elfelejteni! Mindenki azt tette, ami eszébe jutott, és mindenki hülyeséget csinált. Anti hirtelenjében be akart mászni az ágy alá, és előttem van most is, ahogy nyomakodik, nyomakodik, de a feneke nem megy be. Tamás egy ajtó mögé ugrott, és előkapta a revolverét, én pedig beugrottam a vécébe. Na hát aztán a tábori csendőrökről kiderült, hogy ugyancsak álruhában dekkoló munkaszolgálatosok, Anti ismerősei.

Mivel egy lakásban egy katonaszökevény elég volt, a Szív utcából Tamás pár nap múlva átment lakni Fleps Friciékhez, a Tompa utca 15-be. Elhatároztam, hogy csinálok neki papírt. Mivel már nem voltam a kórházban, és valahogy megszűntek a kapcsolataim is, nem tudtam üres irathoz jutni. Amikor még a Várkertészetben voltak, akkor ott volt egy nyilas, a Szilvásy Lajos. Elhatároztam, hogy fölkeresem Szilvásyt, és elkérem az iratait. Ebbe Tamás először nem akart beleegyezni, de amikor János azt mondta, hogy fölveszi a főhadnagyi egyenruháját és elkísér, akkor beleegyezett. Így mentünk el egy este – nem tudom már a címet, hova – Szilvásy lakására, aki otthon is volt. Egy lapra tettem föl mindent: megmondtam neki, hogy iratokra van szükség Tamás számára.

Tudtam, hogy Szilvásy valahogy vonzódik Tamáshoz, mert Tamás sokszor beszélgetett vele. És Szilvásy a születési bizonyítványától kezdve a nyilas párttagsági könyvéig mindent odaadott. A nyilas párttagsági könyv kivételével mindent el is vittem. Így lett Tamásból Szilvásy Lajos. Amikor majd a felszabadulás után Szilvásyt mint nyilas kerettagot perbe fogják, akkor nemcsak Tamás, hanem többen is tanúskodnak mellette, és Szilvásy nem kerül börtönbe.

Amikor Tamás a Tompa utca 15-ben lakott, akkor mindennap hajnalban fölkelt, és – valahonnan, nem tudom már, honnan, szereztem neki villamoskalauz ruhát, és akkor még járt villamos – elment „villamosozni”. És este, amikor a munkaidő befejeződött, akkor ment vissza a lakásba. Erre azért volt szükség, mert Flepséknek volt egy albérlőjük, egy nő, aki nyilas párttag volt. Esténként néha, amikor Tamás kinn vacsorázott a konyhában, a nő kiült hozzá, és arról tartott előadást, hogy ő a zsidókat a szagukról is megismeri.

Nemsokára úgy döntöttünk Tamással, hogy kibérelünk egy lakást Icával és Jánossal együtt. Láttam egy hirdetést valamelyik újságban, hogy a Munkácsy Mihály utca 28-ban két szoba kiadó, konyha- és fürdőszoba-használattal. A lakás egy MÁV-kórházi idős főorvosé, Cukor doktoré volt, aki ott lakott a feleségével és a háztartási alkalmazottjukkal. Emlékszem, felöltöztem olyan elegánsan, ahogy csak tudtam, fülbevalóval meg mindenfélével, elmentem és bemutatkoztam, hogy Csató Miklósné vagyok, és Erdélyből érkeztem a kislányommal, a nagynénémmel és annak fiával.

Ki is vettem a lakrészt, majd elmentem Mulikával a Sziget utcába Icáért és Elemérért, akik összepakolták a legszükségesebbeket. Még mikor Icánál laktam, a légitámadásokkor összeismerkedtünk azokkal a német tisztekkel, akik ott dolgoztak a Wehrmacht központban. Volt közöttük egy Walter nevű mérnök Kölnből, akivel hosszan beszélgettem. Megtudtam, hogy felesége van, két fia, tudja, hogy a háború elveszett, és rettenetesen kínlódott, hogy vissza akarna menni a családjához.

Lementem Walter irodájába, és megkértem, jöjjön fel pár percre hozzánk. Megint egy lapra tettem fel mindent. Előttem van az egész jelenet. Kora délután van, a hallban állunk az ablak előtt. Elmondom neki, hogy négy ember sorsát teszem a kezébe. Én nem vagyok Marie, ahogy ő ismer engem, és a többiek sem azok, akik. Arra kérem, segítsen. Azt szerettem volna, hogy német kocsival költözzünk át a Munkácsy utcába. Nem hosszú az út, tizennyolc perc, talán megússzuk – mondtam. Csend. Aztán ő: „Mikor indulunk?” Azonnal indultunk.

A ház előtt állt egy katonai dzsip, arra pakolt fel minket. Én mellette ültem Mulikával az ölemben, hátul Ica és a kofferok. Nem tudnám már megmondani, hogy János miért nem jött velünk, de ő külön bicegett a botjával. Nem volt semmi baja a lábának, de így kellett tennie, mert erről szólt a kórházi igazolása. Walter útközben nagyon félt, de baj nélkül átértünk a Munkácsy utcába. Így mentett meg minket novemberben egy német katonatiszt. Sajnos, soha nem tudtam meg, hogy Walterral a továbbiakban mi lett.

A Munkácsy Mihály utcai ház a Szondi utca és a Munkácsy Mihály utca sarkán egy nagyon elegáns villaház volt, kevés lakással és a ház mellett egy óriási garázzsal. Ez a garázs tele volt otthagyott zsidó bútorokkal, amik teljes rendetlenségben voltak felhalmozva. De nagyon jó volt, hogy a garázsnak volt egy benzinkamrája. A benzinkamra ajtóval volt elválasztva a garázstól, a háznak a szennyvízcsatornája is ott ment le, aminek még fedele is volt, tehát volt benne vécé is. Ide vittünk le éjszaka egy matracot, egy petróleumlámpát, egy széket és egy Budapest térképet. És ide vittük le Tamást.

1944 tele iszonyatosan hideg tél volt, és ebben a kamrában alig volt valamivel melegebb, mint az utcán. Tamás, hogy spóroljon a petróleummal, csak akkor gyújtotta fel a lámpát, amikor én lementem. Sötétben ült, de soha egyetlen panaszszó el nem hangzott.

Hamarosan nekünk is le kellett menni a pincébe, mert megkezdődött Budapest ostroma [lásd: Budapest felszabadítása]. Felváltva jöttek az amerikai és az orosz repülőgépek, tulajdonképpen alig volt nyugalom. A pince nem volt nagy, és körülbelül százan voltunk lent. Alig lehetett menni, mert szorosan egymás mellett voltak a leterített matracok, és azok között voltak a kis közlekedő ösvények. Összezsúfoltan voltunk, de érdekes, hogy abban az összezártságban, abban a feszültségben nem voltak jelenetek. Az emberek nem bántották egymást, nem kiabáltak, nem voltak veszekedések. Tennivalónk nem sok volt, ha éppen nem bombáztak, Mulit elvittem sétálni. Voltak olyan csikótűzhelyek – négy láb, platni –, azon a kis sparhelten minden nő valamit főzött a családjának, és mindenki sorra került. Főztünk, ami volt, ettünk, ha volt mit.

Nagyon hideg, mínusz húsz fok is volt, úgyhogy a ruhánk az bakancs volt – nekünk sínadrág –, minden gönc rajtunk volt, és a göncökön még kabát meg fejkendő vagy sapka meg nagykesztyű. Elmondhatatlanul néztek ki az emberek. Emlékszem, egyszer megjelent Anti is, akin az apámnak egy meleg otthoni köntöse volt, nagykabáttal meg bakancs meg katonasapka. A Munkácsy Mihály utcai ház nagyon közel volt a Szív utcához, úgyhogy volt, hogy a Margit vagy a Mariska szaladt át hozzánk, vagy volt úgy, ritkábban, hogy én szaladtam át oda.

Nagy gond volt a tisztaság és az evés. A házban csak a földszinten csöpögtek a csapok, már az első emeleten sem folyt a víz. Az ember összegyűjtötte a havat, amit a csikótűzhelyen megolvasztott, és abban lehetett a gyereket megfürdetni, úgy-ahogy mosakodni, és planta teát főzni. Hogy mi a planta tea, azt nem tudom, valami növényből volt [A Planta tea néven árusított teapótlék szárított szederlevél volt. – A szerk.]. Átok rossz volt, és cukrunk se volt. Mindenki planta teát ivott – ha volt. A hetvenes években játszották sokáig Ránki–Vas István musicaljét, az „Egy szerelem három éjszakájá”-t [Ránki György – Hubay Miklós – Vas István], abban is van erről egy ének, a „Dal a planta teáról”.

Tamásnak a kamrába minden este vittem kosárban vizet és ennivalót, azt, amit mi is ettünk. Például lóhúst, az utcáról. Akkor még nem ismertük azt a kifejezést, hogy mélyhűtött, de az a hús jéggé volt fagyva. Sós vízben megfőztük, és lisztből, vízből pogácsaféléket csináltunk, amit a kályhán megsütöttünk. Mi ezt ettük, de Muli nem. Mulinak volt egy nagy üvegben fagyott zsír, benne én nem tudom, liba vagy kacsa, valamiféle szárnyas hús. Még az ostrom előtt hallottam, hogy Angyalföldön van egy nagy kertészet elhagyatottan. Amikor odamentem, ott már többen voltak, és húzgáltuk ki a földből a marharépát meg a sárgarépát, ami nem volt könnyű, mert annyira fagyos volt a föld. Egy kiskocsin aztán hazahúztam, és Mulika azt ette. És a Szondi utcában volt egy pékség, ami – akkor se értettem, most se értem, hogyan – időnként üzemelt, és pénzért lehetett néha kenyeret kapni.

Éjszaka úgy tíz órakor vittem Tamásnak a kaját. A Munkácsy Mihály utca közel van az Andrássy úthoz, ahol az Andrássy út 60., a nyilasház volt, és a környéken gyakran voltak razziák. Kijárási tilalom volt. A házban volt egy légóparancsnok, Gál úr – ő a Múzeum körúton egy férfiruha-üzletben volt kereskedősegéd –, aki csodálatos ember volt. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy Tamás a benzinkamrában van. Nélküle nem lehetett volna ezt az egészet megcsinálni. Gál úr figyelmeztetett, hogy Kovács néni, a házmesterné meg ne lásson, mert a Kovács néni nyilas. Mindig Gál úr nyitotta ki a ház kapuját, és ott volt addig, amíg Tamásnál voltam. A garázshoz ki kellett menni az utcára, mert a házból nem volt közvetlen átjárás. Körülbelül tíz-húsz lépés volt a kertkapuig, és amikor az utcára értem, akkor mindig úgy fájt a hasam, mert úgy féltem, mint a kutya. Nagyon sok lézengő nyilas járt arra fegyveresen, és ha az ember ilyennel találkozott, akkor a nyilas nem sokat kérdezősködött.

Amikor berendeztük a benzinkamrát, a garázsban összedobált bútorokat úgy rendeztük el, hogy egy nagy fotelt félre kellett tolni, és ha az ember négykézlábra állt, akkor a bútorok között egy ösvény vezetett a benzinkamrához. Tehát én négykézlábra álltam, és magam előtt toltam a kosarat az ennivalóval, vízzel, aztán kopogtam a benzinkamra ajtaján. Tamás kinyitotta – ilyenkor mindig revolver volt a kezében, merthogy nem lehet tudni –, és addig voltam ott, amíg megette az ennivalót, aztán mentem vissza.

Egyszer azt mondta Gál úr, hogy volna valaki, akit még le kéne vinni a benzinkamrába. És hogy este menjek fel az egyik lakásba. Megyek, és ott áll egy fiatalember, borzasztóan elegáns – ez akkor nagyon feltűnő volt –, finom kalap, fehér selyemsál, nagyon szép fekete télikabát, s mondja Gál úr, hogy őt kell levinni. A fiatalembert Grünwald Gyurinak hívták, később Szepesi György néven lett ismert [Szepesi György (sz. 1922) – sportriporter. – A szerk.]. Ettől kezdve két embernek hordtam le ennivalót, de amikor vége lett az egésznek, nem emlékszem rá, hogy a Gyuri elköszönt volna, és megköszönte volna. Sőt egy hetvenes években megjelent újságcikkben úgy beszélt a garázsban töltött napjairól, mintha a ház egyik lakója, „egy jóságos proletárasszony, a Kocsis néni” adott volna neki enni, és Kocsis néni vitte volna be hozzá „lakótársnak” Tamást. És a nevetséges az, hogy ő ezt komolyan hitte is.

Elgondolkodtató, hogy abban a szörnyű világban azért mindig voltak, aki segítettek. A német Walter, gróf Hunyady Henriette, Szilvásy, a nyilas, Fleps Friciék, Gál úr. És borzasztó érdekes, hogy semmiféle filozófia, világnézet nem állt a háttérben, egyszerűen emberségből, tisztességből, segíteni akarásból tették. És borzasztóan bánt, hogy Gál urat nem találtam meg az ostrom után. Egyszerűen nem tudom, hova ment, talán valahova falura a családjával. Mert ő olyan ember lett volna, akinek helye lett volna a Jad Vasemben.

A pincében éheztünk, fáztunk, és jött a karácsony. Tamással elhatároztuk, hogy megünnepeljük a karácsonyt. Tamás a benzinkamrában rajzolt nekem egy képecskét, amin boldog karácsonyi ünnepeket kívánt, és írt egy szép levelet, hogy megint karácsony van, és hogy lesz még sok szép karácsonyunk. Még karácsony előtt a Ländler Ervinék is megtaláltak minket. Elmentek a Szív utcába anyámhoz, megkérdezni, hogy hol vagyunk, aztán eljöttek. Őket is meghívtam karácsony estére. Ezek ilyen teljesen tébolyult dolgok, hogy karácsonykor a Szondi utcában nemcsak a pék nyitott ki, hanem például egy virágkereskedés is. És a virágkereskedésben semmi más nem volt, csak Rhododendron. A mamámnak vettem is, a mamám viszont sokkal okosabbat adott nekünk: cukrot, lisztet, mákot és halat. És karácsony estén volt hal meg mákos bejgli. A mákos bejgli avas volt, de édes, Tamást fölhoztuk a benzinkamrából, és a lakásban megterítettünk egy asztalt. Valahonnan, nem tudom, honnan, szereztem Mulikának egy textil nyuszit, és karácsony volt!

Csak az volt a baj, hogy úgy hat óra után iszonyú tüzérségi tűz kezdődött, robbanások, még a fürdőszoba ablaka is kiröpült, pedig nagyon messze volt a harc. Úgyhogy Ervinék gyorsan elmentek, és Tamás is gyorsan visszament a benzinkamrába. Azon az estén a szovjet csapatok eljutottak Budán a János Kórházig. Borzasztó érdekes volt, hogy az oroszok úgy este nyolc tájban mindig abbahagyták a háborúskodást, és akkor jöttek az amerikaiak a légitámadásokkal. És úgy reggel hétkor, mintha munkaidő lett volna, az oroszok megint elkezdték.

A ház január tizenharmadikán szabadult fel. Reggel éppen egy pléh bilivel mentem a ház vécéje felé – Mulika reggeli produktumával –, amikor kivágódott a kapu, és ott állt egy fiatal katona. Egy szőrmesapkás kozák. Odajött hozzám, megfogta a hajam, és hátrahúzta a fejem, mintha meg akarna csókolni. Én viszont fogtam a bilit, és az arca elé tartottam, mutatva, hogy rögtön a fejére borítom. Erre a katona elkezdett röhögni. Ő volt az első orosz katona, akit láttam.

Január tizenharmadika után Tamás meg a Grünwald kijöttek a benzinkamrából, és akkor derült ki, hogy Gál úr még körülbelül tíz embert dugott el a házban. János is – aki végig fönn volt a lakásban – lejött az emeletről. Ő még mindig katonatiszti ruhában volt, ami eddig jó volt, de ekkor baj lett belőle. Ugyanis pillanatok alatt, már az első vagy második nap elvitték az oroszok. Látom magam előtt, ahogy Jánost odaállították a falhoz, fegyvert is fogtak rá, aztán én mindenfélét ordítottam, hogy „evrej”, „evrej”, azt gondoltam én, hülye, hogyha azt mondom, hogy zsidó, akkor majd valami történik. De nem történt semmi, és Jánost elvitték málenkij robotra Romániába, egy nagy-nagy orosz hadifogolytáborba, Focşaniba. Onnan fogja őt kihozni Ländler Ervin körülbelül három-négy hónap múlva, mert Ervin a Magyar Kommunista Párt központjában osztályvezető lesz, és lesz annyi hatalma, hogy Jánost visszahozza. De addig Ica teljes kétségbeesésben maradt ott.

Mindegyik orosz katonának davajgitárja volt, amit azért hívtak davajgitárnak, mert a davaj azt jelenti, hogy gyerünk, gyerünk. Az első éjszakák még teljesen gondmentesek voltak, mert akkor az elit alakulatok jöttek. De utána jöttek a kalmükök, az üzbégek, a távol-keletiek; férfiak, akik 1939-ben elindultak a frontra, és azóta nem voltak otthon, csak öltek, vagy őket ölték. Általában a győztes hadsereg nem szokott kesztyűs kézzel bánni a legyőzöttekkel, a szovjet katonák se bántak kesztyűs kézzel. És mi voltunk az utolsó állam, amelyik a németek bukásáig kitartott a németek mellett. Senki más, csak mi. Hát megkaptuk.

Nagyon, nagyon különbözőek voltak az orosz egységek, és hullámokban jöttek. Volt, amikor nagyon durvák voltak, ordítoztak, talán be is voltak rúgva, nem tudom. Emlékszem egy oroszra, aki ordítozott, hogy mamka, papka, dödödödödödödö, mintha géppuskázna, hogy mindenkit meg fog ölni. Vigyázni kellett velük. A pincében az ágy úgy volt megcsinálva, hogy én Ica mellett aludtam, és hogyha jöttek az orosz katonák, akkor egy pillanat alatt Ica dunyhája alá tudtam csúszni, és úgy nézett ki, mintha csak Ica feküdne azon az ágyon.

Ekkor kezdődött a zabrálás is. De az az érdekes, hogy amíg tartott a „munkaidő”, tehát a harci idő, addig nem volt semmi. Amikor azonban jött az este nyolc óra, akkor láttam embereket az utcán szőnyegeket vinni, meg kávéfőzőt, meg mit tudom én, miket. És ekkor jött a házba egy jugoszláv grófnő. Vagyis jött egy nő a pincébe, aki azt mondta magáról, hogy ő jugoszláv grófnő, és jött vele egy orosz parancsnok is, aki közölte, hogy neki és a jugoszláv grófnőnek csináljunk fekhelyet. Hát ez óriási dolog volt, mert ha a parancsnok ott van, akkor a pince meg van védve. Olyan kollektív munkát még nem láttam: a lakók hozták a lakásokból a szőnyegeket meg a díványnak a felső részét meg gyönyörű ágyneműt, hogy kellemesen essék a fekvés. A jugoszláv grófnő úgy volt grófnő, mint én, de ott volt evvel az orosszal tíz napig, két hétig, úgyhogy a légópince előtt egy orosz katona állt, és ez a társaság védve volt. Végre lehetett nyugodtan aludni.

Amikor a csapatok már a Körúton túl jártak, úgy döntöttünk, hogy mi elmegyünk a Szív utcába, Ica pedig visszamegy a Sziget utca 29-es lakásukba, aminek nem történt semmi baja. A mamám nagyon jól vészelte át a háborút és az ostromot. Bátor asszony volt, és örült annak, hogy túléltük, örült, hogy a gyerekei és az unokája megvannak. Zsuzsa nénivel csinálták tovább az életet a Szív utcában, ahol ott volt már Ilona néni [apa testvére] is a gettóból, aki mindig ennivalókról beszélt, és ebédkor – hát mi volt az ebéd, istenem! – mindig azt kérdezte, hogy miért nem csirkelevest adok a Mulikának, miért nem ilyen ételt meg olyan ételt. Meg volt zavarodva szegény.

Ennyi távollét után Tamással azért nem volt különösebben nagy öröm négyesben aludni anyámmal és Mulikával, de iszonyúan boldogok voltunk, és úgy éreztük, hogyha idáig eljutottunk, a többit most már nevetve végigcsináljuk. Emlékszem, egy havas délelőtt a Ferdinánd hídon álltunk, és azt egyszerűen nem lehet elmondani, olyan boldogok voltunk, hogy befejeztük a háborút, mind a hárman túléltük, és most valami gyönyörűséges élet fog következni, ahol széppé tesszük a világot.

Tamás megtalálta Kletyát – ez volt a mozgalmi neve, hogy mi volt az igazi neve, nem emlékszem –, és megalakították a Váci út 40-ben az ötödik kerületi Kommunista Pártot. Mi oda azonnal beléptünk, és özönlöttek az emberek is. Én keveset tudtam csak odamenni, de részt vettem a Szív utcai romeltakarításoknál, és tudom, hogy egyszer voltam a Nemzeti Színháznál is romeltakarítani.

Már olyan március lehetett – szóval szép idő volt, már nem fáztunk olyan borzasztóan –, amikor fölmentünk Api lakásába, a Tátra utca 14-be. Az zsidó ház volt. A konyhaajtó nyitva volt, és a konyhából két hullának a lába állt ki a gangra. A lakás romokban volt, látszott, hogy abban a szobában, ami apósom dolgozószobája volt, a szoba közepén tüzet gyújtottak, és az egész házban iszonyú szag volt. Olyan erős fertőtlenítő szag, hogy még egy év múlva is éreztem. Mondták a házban, hogy valami nyolcvanan laktak Api lakásában.

Apinak mindene eltűnt, egy íróasztal és egy szekrény maradt meg, és abban a szekrényben lógott egy zakó, sárga csillaggal. Emlékszem, hogy mentem valamit intézni az ott lakó házmegbízotthoz [lásd: funkciók a lakóhelyen], és láttam a szekrényén egy fehér női szobrot, ami az Apié volt. És amikor vizet kértem, akkor az Api poharában hozták, az Api Rosenthal tányérkáján. Úgyhogy nem csak a Sárika – aki följelentette, a házvezetőnője – lopta el mindenét, hanem ami maradt, azt meg a ház tisztes polgári lakói is.

Odaköltöztünk Api lakásába. Friciéktől visszajöttek a rökamiék, és Mulinak a gyerekágya is megvolt. Mire eljött a nyár, berendeztük a lakást, hogy hogyan és miképpen, egyszerűen nem tudom. De oly keveset törődtünk ezzel. Én vagy Mulikával voltam, vagy a mozgalmi munkát csináltam. A házban egy fodrászüzlet is volt, és elhatároztam, hogy lemegyek, és megmosatom a hajam. Na, akkor tetvesedtem meg. Az ostrom idején egész Budapest megtetvesedett. Én borzasztó büszke voltam arra, hogy mi nem lettünk tetvesek, erre a felszabadulás után egy fodrászüzletben tetvesedtem meg. És emlékszem, valami derengett, hogy tetű ellen a hajra a petróleum jó. Csak azt nem tudtam, hogy hígítani kell, és tömény petróleumot tettem a hajamra. Hát az úgy fájt, hogy meg kellett őrülni, föl és alá rohangáltam, de szerencsére jött az anyám, és mielőtt még az összes hajam kihullott volna, lemosta. Azután nem volt többé tetű.

Kinyíltak üzletek is. Nagyon érdekes volt, hogy az üzleteknek nem volt kirakatüvege, mert miért is lett volna, és megjelent a kirakatban, mondjuk, két pár cipő meg valami holmi és a tulaj, már tudniillik a két pár cipőnek a tulaja. És kajáért vagy valamiért eladta. Elindultak vidékre a nagy utazások is élelemért [lásd: feketézés, cserekereskedelem]. Egyszer én is nekiduráltam magam, de fönt kellett volna utaznom a vonat tetején, és ez valahogy nem tetszett, inkább hazajöttem. De arra emlékszem, hogy Vas Zoltán már a Közellátásnál volt, és a Sallai Imre utca környékén, valamelyik sarkon egy marha nagy krumplihegy állt, és én krumplit osztottam.

Följött a kormány Debrecenből, és Magyarországon többpártrendszer lett. A legerősebb párt a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Pártban pedig ott volt Kéthly Anna, Szakasits Árpád, a régiek, akik megmaradtak. És volt a Kommunista Párt, amelyet a Moszkvából visszajött emigránsok vezettek. És elkezdődött a világ legfantasztikusabb inflációja [lásd: a forint bevezetése]. Az emberek megkapták reggel a fizetésüket és rohantak valamit venni, mert ha két órát késtek, akkor már az egész pénz nem ért semmit. Borzalmas infláció volt. Azt tudom, hogy térdig járt az ember a papírpengőkben a pesti utcán. Már volt utcaseprő, és az utcaseprő seperte a billpengőket. Aztán jött a stabilizáció, amikor egyik napról a másikra vége volt a pengőnek, és jött a forint. Emlékszem, az első nyári szandálomat tíz forintért vettem.

Tamás az ötödik kerületből átkerült a pártközpontba, és ő tartotta az első szemináriumokat, az első továbbképzéseket. Szocializmusról, kommunista pártról, hogy miben különbözik a polgári társadalom a szocialista társadalomtól, meg ilyenekről. Mindketten dolgoztunk a pártnak, és eleinte nem kaptunk a párttól fizetést. Tojásport kaptunk, meg tejport, lisztet, szóval ilyen természetbeni juttatásokat, és emlékszem egyszer egy szállítmány sonkára is, amiben nagyon sok volt a kukac. De az ember nem dobta el azt a sonkát, hanem kivágta azt a helyet, ahol nem volt kukac, és megette.

Az Ajtósi Dürer soron egy villában megalakult a Rákosi Mátyás óvoda, ahova az elitnek a gyermekei jártak. Odakerült Mulika is. Én vittem, és általában én mentem érte. Jó óvoda volt, szeretett oda járni. Ott is folyt a világnézeti nevelés, Lenin bácsiról meg Sztálin bácsiról, megható történetekkel. Különben szabadelvű óvoda volt, azzal a fajta szabadelvűséggel, hogy a gyereknek mindent szabad.

Én nem akartam visszamenni óvónőnek, én politikát akartam csinálni. A Karolina úton megalakult a Pártfőiskola [Kezdetben az MKP központi pártiskolája volt, később lett pártfőiskola. – A szerk.]. Ott okították azokat az embereket – ahogy akkor mondták: kádereket –, akiket majd be akartak állítani a politikai életbe. Zömmel parasztok, munkások voltak, értelmiségi nagyon kevés. A főiskolát a moszkvai emigrációból visszajött emberek vezették. Rudas László filozófus – öregúr volt, és elég nehezen elviselhető [Rudas László (1885–1950) – 1918-ban a KMP egyik alapítója, a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe menekült, 1922-től 1945-ig a Szovjetunióban élt, 1945–1946-ban az MKP központi pártiskoláját vezette, 1948-tól haláláig a közgazdaságtudományi egyetem tanára, az intézmény első rektora. A dogmatikus marxizmus–leninizmus elméletének legismertebb magyarországi képviselője. – A szerk.] –, Andics Erzsébet történész, aki egy szörnyeteg volt [Andics Erzsébet (1902–1986) – történész. 1946–53 közt az MKP, ill. MDP Központi Pártiskola, ill. Pártfőiskola tanára, igazgatója. Egyetemi tanár (1948-tól). Az MDP KV tagja (1948–56), oktatásügyi miniszterhelyettes (1953–54), az MDP KV Tudományos és Kulturális, ill. Tudományos Osztályának vezetője (1954–56). 1956 novemberében Moszkvába menekült, 1958-ban térhetett haza. Ezután az ELTE tanszékvezető professzora (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.], aztán Havas Ernő, nagyon okos, becsületes ember [Havas Ernő (1914–1983) – 1930–35-ben Párizsban tanult, textilmérnöki oklevelet szerzett. 1935-ben visszatért, textilgyári gépmester, technikus és szervező volt. 1945–47-ben a Mérnök Szakszervezet titkára és a „Műszaki Élet” c. lap szerkesztője, 1946–53-ban a Pártfőiskola tanára, majd igazgatóhelyettese, 1954–56-ban a „Társadalmi Szemle” felelős szerkesztője, 1957–70-ben a Gondolat Könyvkiadó igazgatója (MÉL). – A szerk.], Benke Vali [Benke Valéria (Havas Károlyné) (szül. 1920) – az MKP KV Nőtitkárságának munkatársa volt 1947-től, majd az MNDSZ Budapesti Bizottságának titkára (1948–1950), az Országos Béketanács titkára (1951–1954), a Magyar Rádió elnöke (1954–1956), művelődésügyi miniszter (1958–1961), a „Társadalmi Szemle” szerkesztőbizottságának elnöke 1961-től 1988-ig. Tagja volt az MSZMP Politikai Bizottságának 1970–1985 között (MÉL). – A szerk.], Otta Pista [Otta István (1909–1972) – vezérőrnagy, hadtörténész. Eredetileg matematika–fizika szakos tanár. 1940-ben tartalékos tiszti tanfolyamot végzett, a második magyar hadseregben szolgált. 1942-ben hadnagy, a zászlóalj gazdasági hivatal főnöke a doni arcvonalon. 1943-ban hadifogságba került. Önként jelentkezett antifasiszta iskolára. 1945 őszétől az MKP Központi Pártiskolájának előadója, ill. tanfolyamvezetője. 1948-tól a Magyar Néphadseregben ezredes, a Kossuth Akadémia parancsnokának politikai helyettese, majd 1949-től a Petőfi Katonapolitikai Tiszti Iskola parancsnoka, vezérőrnagy. Jelentős részt vállalt a politikai tisztek nevelésében. 1955-től a Politikai Főcsoportfőnökségen főcsoportfőnök-helyettes, 1958-tól nyugdíjazásáig a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka, a Hadtörténeti Közlemények szerkesztője (MÉL). – A szerk.]. Ezek az emberek mind egy bibliát ismertek: Sztálin műveit. És ami Sztálin műveitől eltért, az halálos bűn volt és halálos vétek.

1945 szeptemberében kezdődött az iskola. Tamás ott tanár lett, politikai gazdaságtant adott elő, én pedig diák lettem, hallgatója a Magyar Kommunista Párt első egyéves Pártfőiskolájának. Az a Gréti, aki akkor voltam, az a Gréti mindent alárendelt annak, hogy az eszmék győzzenek, és a világ szép legyen. Hihetetlen hit volt bennünk, fantasztikus hit. Ezt ma ép ésszel megérteni már úgysem lehet. A párt, a bolsevik párt olyan volt, hogy az egyén, az individuum tökéletesen alá volt rendelve a közösségnek, nevezetesen a párt közösségének, a párt közössége a párt vezetésének, egészen a legfelső vezetésig, a politikai bizottságig, Rákosi Mátyásig. Ha a párt valamit kimondott, abban kételkedni nem lehetett, a pártnak mindig igaza volt, és tévedni csak az egyén, az individuum tévedhet.

A főiskolán kaptunk lakást is, ami nagyon jó volt, mert a Tátra utcában nem volt fűtés. Ott viszont volt, azonkívül nem kellett főzni, mert a menza mindenkinek járt. Délelőtt előadások voltak, azután ebéd, ebéd után szemináriumok, és aztán tanulás. Na nekem nem tanulás volt, hanem Mulika és vacsorakészítés. Mulika mindenki kedvence lett, volt egy Zsigmond Laci nevű történésztanár [Zsigmond László (1907–1992) – történész, akadémikus (1970). 1945 és 1953 között az MKP (MDP) párt(fő)iskolájának tanára, 1949-ben Kossuth-díjat kapott. 1953–60 között az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott, 1960-tól 1977-ig az ELTE-n volt tanszékvezető professzor (Wikipédia). – A szerk.], annak is volt egy kislánya, úgyhogy Mulika nagyon jól megvolt.

A pártfőiskolán tanulócsoportokra voltunk osztva, amiben körülbelül hat-nyolc ember volt, talán inkább nyolc, és volt tanulókör-vezető. A tanulókör vezetője mindig egy munkás volt, nem tudom megmondani az enyémnek a vezetőjét, valamilyen Gyula volt. Havonta egyszer a tanulókör minden tagja kritikát gyakorolt a többi fölött. Ezt a kritikát az ember elfogadta, és amit a tanulókörök mint végső eredményt leírtak az emberről, az került a pártfőiskola hallgatóságának egésze elé a kritika–önkritika esteken. Ezek az estek nemigen értek véget egy éjszaka, hajnalba nyúltak.

A tanulóköröm azt írta rólam, hogy az elméleti munkám periodikus, és mivel igen jó szellemi képességekkel rendelkezem, elméletileg többre volnék képes. A szemináriumokon jól felelek, világosan, érthetően tudom a gondolataimat kifejezni, de többet és rendszeresebben kell tanulnom, nem csak saját fejlődésem szempontjából, hanem azért is, hogy az elméleti munkában más elvtársaknak is segítségére tudjak lenni. Becsületes, áldozatkész, lelkes elvtárs vagyok, de bár minden esetben megvolt az álláspontom politikai kérdésekben, mégsem foglaltam állást, attól való félelmemben, hátha nem lesz helyes az álláspontom. Tartózkodtam a tömegek közötti munkáktól, és megmutatkozott nálam néha egy bizonyos fokú fegyelmezetlenség, pajkosság is, amit minden körülmények között le kell vetkőznöm.

A belügyminiszter Rajk László volt, és az első főiskolai évnek hallgatója volt a felesége, Rajk Júlia is. Előzőleg Rajk is és felesége is Sopronkőhidán voltak, ugyanott ahol Bajcsy-Zsilinszky Endre, és őket csak azért nem végezték ki, mert már nem volt rá idő. Rajk a legszeretettebb vezető volt a pártban, az egyetlen nem Moszkvából jött, és nagyon szép férfi is volt. A felesége nem. Egy száznyolcvan centi magas, óriási lábú, kezű asszony volt a Júlia, mély hanggal, durva arcvonásokkal. A kritika–önkritika esten az egyik elvtárs, ha jól emlékszem, egy megyei titkár, amikor Júlia volt a terítéken, elmondta, hogy úgy látja, Rajk elvtársnőt az emberekkel való kapcsolatában nem a barátság, az elvtársi érdeklődés vezeti, hanem a népszerűsködés.

Na így végigkritizáltuk egymást. Én tehát ódzkodtam a tömegekkel való kapcsolattól, nem mondtam ki a véleményemet, meg pajkos is voltam, szóval ezen változtatni kellett. Tulajdonképpen megúsztam különösebb sértések nélkül, általában népszerű voltam, és szerettek. De például volt egy népi kollégista fiú, aki ezen a kritika–önkritika esten azt is megkapta – mindazok után, hogy elmélet és gyakorlat és munkásosztályhoz való viszony és a többi –, hogy nem lehet a közelében ülni, olyan büdös a lába. És akkor a fiú megígérte, hogy ezentúl naponta fog lábat mosni.

Valami nagyon fontosat éltünk itt át, amit később a koncepciós pereknél lehet majd látni. Nekem, az egyénnek nincs igazam, a többségnek van igaza, a többség igazát elfogadom, a vádat elfogadom és helyeslem. Semmiféle mentséget nem hozok föl a magam számára vagy magam mellett. Ennek természetesen én is alávetettem magam teljesen. És ennek a közös együttlétnek volt valamilyen katartikus hatása: én csak velük vagyok igazi ember, nélkülük nem vagyok, nélkülük elveszett lény vagyok. Csak velük, csak együtt!

Ez az év ott, a Pártfőiskolán – mondhatnám, a kritika–önkritika estek kivételével – nyugodtan zajlott. Meleg volt, és volt mit ennünk. Volt olyan időszak délután, amikor szünet volt, pihenő, akkor a fiúk fociztak. Odakinn közben már mindenfélék voltak, pártok közötti harcok meg leszámolás, hazahozták Szálasit meg Bárdosit, szóval folytak perek, kivégzések, és a városban, azt hiszem, az első napokban valakiket fölakasztottak a Köröndön.

1946. május elsején a Pártfőiskola külön vonult fel. Elöl ment egy fiatal vidéki tanárnő, Jóború Magda – doktor Jóború Magda, egy nagyon okos, nagyon művelt nő volt –, én és a Rajk Júlia [Jóború Magda (1918–1982) – középiskolai tanár, 1945 után lépett be az MKP-ba 1946-tól a Zrínyi Ilona Népi Kollégium igazgatója, 1947–53 között országgyűlési képviselő. Az MKP KV Nőtitkárságának vezetője (1947–48), az MNDSZ főtitkára (1948–50), a KV tagja (1948–54), 1950–1956-ban oktatási, 1957-től művelődési miniszterhelyettes. 1956. szeptember 28-án és október 12-én a Petőfi Körben a magyar nevelésügy helyzetéről folyó vitát vezette. Az OSZK főigazgatója (1958–82), emellett az ELTE pedagógiai tanszék docense 1963-tól. 1966–68 között Magyarország állandó UNESCO-képviselője, 1974-től a magyar UNESCO Bizottság elnöke, s 1976-ig az UNESCO közgyűlésének elnöke (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.]. Mi, hárman vittük a Magyar Kommunista Párt Központi Pártfőiskolájának tábláját. A táblára az volt írva: „Az elmélet, amint behatol a tömegekbe, anyagi erővé válik.” Lenin írta ezt a homályos mondatot. Amikor elmentünk a tribün előtt, nem volt bennünk más, csak odaadó tisztelet és szeretet és nagy-nagy boldogság. Ha valaki megmondta volna nekünk, hogy ott fent a gyilkosok és áldozataik állnak, egy szót se hittünk volna el. Egyikünk sem.

A Pártfőiskola záróünnepsége a Köztársaság téri pártházban volt. Az átkosban virágzott föl olyan hihetetlen mértékben a táncházmozgalom, a népi táncok, a Sebő együttes, a népdaléneklés. Magyar népdalokat énekeltünk a mozgalmiak mellett, és a záróünnepségen magyar népi táncokat táncoltunk. Az én párom Barla Szabó Ödön volt [Barla-Szabó Ödön (1919–1991) – újságíró, közgazdász, egyetemi tanár. – A szerk.]. Ő és Balogh Elemér tanították be a táncokat. Mindketten népi kollégisták voltak, és ők tudták, hogy honnan való táncot táncolunk. Szóval nem olyan pruszlikos, pártás műmagyar táncot, hanem valódi táncot táncoltunk. Balogh Elemér, a filozófus, az 56-os forradalom után öngyilkos lett [Balogh Elemér (1917–1965) – filozófus, egyetemi tanár, a debreceni egyetemen szerzett tanári oklevelet (1942). Még egyetemista korában, 1938-ban bekapcsolódott a Márciusi Front mozgalomba. 1945-ben a kommunista párt debreceni városi bizottságának első titkára és a Szabolcs megyei földosztó bizottságok kormánybiztosa lett. 1948-tól 1950-ig az első pártiskolákon tanított, majd tanszékvezető egyetemi tanár volt. – A szerk.].

Amikor elkészültünk, vagyis vége lett az iskolának, akkor következett az – hát mi voltunk az elit, akik ezt az iskolát elvégezték –, hogy milyen beosztást kapunk. Amikor engem behívtak beszélgetésre arról, hogy hova kerülök, akkor azt mondták, hogy a tizedik kerületben, Kőbányán leszek káderes. Ez nagyon nagy beosztás volt! A káderes és a párttitkár döntött arról, hogy ki jó elvtárs, és ki nem. De ez csak huszonnégy óra hosszat tartott, mert a tizedik kerület párttitkára, Földes Gyuri – aki egyébként Hobónak volt a papája – közölte velem, hogy nem lehetek káderes, mert annak idején szoros barátságban voltunk Justus Palival, a trockistával [Nagy Tamásné minden bizonnyal az idősebb Földes Lászlóra gondol, nem Földes Györgyre. „Földes László (1914–2000) munkás. A budapesti pártbizottság, majd a KV Káderosztályának vezetője, ill. helyettese (1946–49, 1949–51), külkereskedelmi miniszter-helyettes (1955–57), az MDP Katonai Bizottság a tagja 1956 okt. 26-tól. Az IKB, ill. KB tagja (1956–70), a párt Szervező Bizottságában is részt vett (1956–57). A KB Káderosztályának vezetője (1957), belügyminiszter-helyettes (1958–64), e posztján jórészt az  állambiztonság felügyeletét látta el. Az Országos Erdészeti Főigazgatóság vezetője (1964-től), MÉM miniszter-helyettes (1969–71), a Hungexpo vezérigazgatója (1974–80)” (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.].

Hát ez borzasztó bánat volt nekem! Az, hogy én Justus miatt egy megbélyegzett ember vagyok, borzasztóan elszomorított. Később tudtuk meg, hogy ez a Justus barátság Tamásnak és nekem végig ott volt a káderlapunkon, és aztán eljött az az idő, amikor nagyon örültünk ennek. Mert ez volt, ami miatt mi nem mehettünk föl egészen a csúcsra. Hogy Tamás nem lett miniszter, vagy én mi nem lettem, az azért volt, mert Justus barátai voltunk. És nyilvánvalóan ezért maradtunk életben. Ha ez nem lett volna, akkor mi is ott lettünk volna valamelyik perben, és nem tudom, milyen sorsra jutottunk volna.

Akkorra már megalakult a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, az MNDSZ, vagy ahogy Pesten nevezték, a Dötye, a demokratikus öreg tyúkok egyesülete. Én tehát Kőbánya helyett az MNDSZ budapesti központjába kerültem, a Veres Pálné utcába. Ott az volt a feladatom, hogy megszervezzem az MNDSZ-csoportokat, és megszervezzem ezeknek a csoportoknak a tanítását. Emlékszem, hogy 1946-ban írtam egy levelet Sztálin elvtársnak is, hogy engedje haza a hadifoglyokat. És mit tesz isten, Sztálin elvtárs hazaengedte a hadifoglyokat. Na persze ezek olyan játékok voltak, hogy az MNDSZ kéri a nagy atyát, és az olyan jó, hogy az asszonyok kérésének nem tud ellenállni, és hazaküldi a hadifoglyokat. Hogy ezt közben Rákosi és Sztálin telefonon hogy beszélték meg, ott én nem voltam jelen.

Tamással mi kiemelt elvtársak voltunk – bár nem egészen, csak olyan közepesen kiemeltek –, és 1947-ben megkérdezték, hogy nem akarunk-e egy nagyobb lakást. Budapesten akkoriban rengeteg ember vesztette el az otthonát, és nekünk ott volt a Tátra utcai lakás – ami ugyan egy kétszobás, hallos, de nagyon rossz állapotú lakás volt –, tehát tulajdonképpen volt fedél a fejünk fölött. De a pártelitnél akkoriban ez így ment. Különböző címeket kaptunk, és a különböző címek között volt ez a budai lakás is, amit először Donáth Ferencnek ajánlottak föl. Feri – ő maga mesélte – valahogy olyan kietlennek találta a környezetet, és nem fogadta el.

Ez a kétszintes ház, az Alma utca 5., 1909-ben épült, és a háború előtt a Frommer fegyvergyáros lakta az egész házat [Frommer Rudolf (1868–1936) – érettségi után banktisztviselő, 1895-ben ő készítette az első német–magyar tőzsdei szótárt. 1896-ban a Magyar Fegyver- és Gépgyár kötelékébe lépett, később vezérigazgatója lett. Nevéhez fűződik a hazai fegyvergyártás kifejlesztése. Bár műegyetemet nem végzett, műszaki munkásságának elismeréséül a Mérnöki Kamara mérnöki címjogosultságot engedélyezett számára. 1914-ben „fegyverneki” predikátummal nemességet kapott, 1928-ban a kormányzó a felsőház élethossziglani tagjává nevezte ki (MÉL, Országgyűlési Almanach). – A szerk.]. A házmester néni, Gyurkovics néni – aki akkor is itt volt még, amikor mi ideköltöztünk – házmester volt a Frommeréknál is. A ház mellett volt még egy régi ház, de különben szabad telkek voltak körben. A ház hátsó részét egy bomba kicsit elvitte, de a kertben volt szökőkút meg egy kis pavilon, az utca pedig kockaköves volt, és nem járt erre a kutya se. Nem is emlékszem rá, hogy mi hogy jöttünk ide, talán pártautóval – a pártautó akkoriban Volga volt, erre emlékszem – vagy gyalog, mert erre még sokáig nem járt semmi.

Úgy emlékszem, egy hideg februári délelőtt jöttünk ide, és azonnal beleszerettünk a lakásba. Az alsó szinten már laktak, a Kökény Mihály papája és a felesége, Varga Edit, aki a pártközpontban dolgozott [Kökény Mihály (1920–1984), gépészmérnök, 1955–1956-ban földművelésügyi miniszterhelyettes, majd 1957–1968-ban az Országos Atomenergia Bizottság titkára, 1968–1975-ben a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatója. Felesége, Varga Edit (1917) vegyész; 1945–1956 között újságíróként és a pártapparátusban dolgozott, majd 1957-től a Kőbányai Gyógyszerárugyár vezérigazgatója volt. – A szerk.]. Borzasztóan tetszett a lakás, nagyon-nagyon tetszett. Odaadtuk a pártnak a Tátra utcai lakásunkat – azzal a továbbiakban a párt diszponált –, és cserébe megkaptuk ezt a lakást. Az valóban nagyon igazságtalannak tűnhet, hogy ingyen kaptuk, de mi legalább adtunk helyette másikat. Mert ugyanakkor például vezető kádereknek fölajánlották a kitelepített németek házait. Nekünk is ajánlottak valahol Budaörsön vagy Budakeszin, nem tudom, hol, de azt nem fogadtuk el, mert azt valahogy erkölcstelennek éreztük.

A lakás teljesen rémséges állapotban volt. Az ablakokat beüvegeztük, kifestettünk, és ennyi volt a helyreállítás. Fűtés nem volt, az egyik szobában volt egy cserépkályha, és ebbe a szép lakásba egészen ócska, kicsi vaskályhákat állítottunk be, mert nem volt más. És télen minden reggel azzal kezdődött, hogy a kályhákat kipucolni, a hamut levinni – ami jó volt, mert föl lehetett szórni az utcát –, és befűteni.

Mulikának volt külön szobája, ami a kertre nézett. A lakás olyan százhúsz vagy száznegyven négyzetméter volt, és rengeteg könyv volt benne. Tamás szobájának mind a négy fala és még az én szobámnak is három fala tele volt könyvvel. Api megmaradt szekrénye Tamás szekrénye lett, az íróasztal Tamás íróasztala, rökamié volt, aztán lett két fotel meg kisasztal. Az a Bizományi Áruház, amelyik most is ott van a Kossuth Lajos utcában, az akkor nyitott. Emlékszem, mentünk egy havas, esős napon, és láttunk az áruház udvarán egy szekrényt, egy ládát, egy hosszú-hosszú asztalt, székeket, és mindezt megvettük kétszáz forintért. Szóval a végén nagyon szép lett a lakás. Semmi értékes nem volt benne, csak jó levegője volt, és jól tudta magát érezni benne az ember. Az utca felé van egy óriási terasza is, és ha csak lehetett, akkor ott kinn voltunk mindig.

Nekünk sok pénzünk sose volt. Ezzel szemben apósomnak volt Bécsben a Stefanskirche mögött, a Kumpfgasse 9-ben egy háromemeletes háza. Egy régi bécsi ház. Úgy 1947-ben jelentkezett az ottani ügyvéd, aki a ház gondját viselte, hogy ennyi és ennyi lakbér gyűlt össze, rendelkezzünk, hogy hova küldje a pénzt. Meg hogy Api egy évben ennyiszer és ennyiszer kérte be a lakbért, mi hogy akarjuk satöbbi. Nem kellett megbeszélni, oly világos volt mindkettőnk számára Tamással, hogy mi ezt a bécsi házat, ezt a vagyont nem akarjuk. Nem illik a világnézetünkhöz. Úgyhogy visszaírtunk a ügyvédnek, hogy a házat az osztrák kommunista pártnak ajándékozzuk. Az ügyvéd azt hitte, hogy megőrültünk. Leveleket írt, hogy gondoljuk meg, ez Bécs legdrágább kerülete, egy kincs ez a ház, műemlék, de mi hajlíthatatlanok voltunk. Sokkal-sokkal később, amikor már lehetett utazni, akkor elmentünk megnézni. Nagyon szép ház. És egy osztrák barátunk megnézte, hogy kié. No nem az osztrák kommunista párté, hanem egy magánszemélyé. Örököltünk még Balatonlellén is egy telket. A móló mellett, a vízparton, egy olyan hatszáz-nyolcszáz négyszögöles telket. Azt odaajándékoztuk a lellei tanácsnak, és aztán több örökségtől már nem kellett megszabadulnunk.

Miután beköltöztünk a lakásba, lett háztartási alkalmazottam is. Somlóvásárhelyi volt, Sidó Máriának hívták, ő főzött és takarított. A mostani konyha volt a szobája. És amikor pár év múlva föltűnt az udvarlója, Filácz Ferenc, ugyancsak Somlóvásárhelyről, akkor a Filácz Ferenc is itt lakott, és Deszkás János szerzett neki valami munkát. Mária nagyon jól főzött, nagyon szerette Mulikát, és titokban katolikus hittanórákat tartott a gyereknek. Fönn a padlástérben lakott egy öreg-öreg nénike, Márta néni, és Máriával megkeresztelték Mulikát. De titokban, én nem tudtam erről. Mária nem csak megkeresztelte Mulikát, hanem megjegyzései voltak a gyereknek a kommunista szüleiről is, méghozzá nem nagyon szeretetteljes megjegyzései. Ez a kettős pedagógiai hatás, ami itt érvényesült – egyrészt az elkötelezett kommunista szülők, másrészt a megkeresztelés, amit hét esküvel kellett Mulikának bizonyítani, hogy erről soha senkinek nem fog beszélni –, nem vált a gyerek javára. Nagy megterhelés volt neki.

1947-ben Tamás a Pártközpontban volt, én pedig ebben az időben kerültem át a budapesti központból az MNDSZ országos központjába, az Andrássy út 110-be. Az iskolapolitikai osztály vezetője lettem. Ott sokan dolgoztak olyanok, akik az illegális Kommunista Pártnak is a tagjai voltak már, és volt ott egy Járó Dóra nevű elvtársnőm is, aki például Palesztinából jött vissza [Járó Miklósné (Járó Dóra) (1911–1989) – pedagógiai kutató, főosztályvezető (Művelődésügyi Minisztérium), a hazai gyermek- és ifjúságvédelem kiemelkedő egyénisége volt. – A szerk.]. A mellettem lévő szobában ott volt persze Rajk Júlia, mint az MNDSZ főtitkára. A teljes vezetőség abban a gyönyörű házban foglalt helyet.

1947-ben jött a választás is [lásd: kékcédulás választás]. Akkor az irodai munka föl lett függesztve, és jártuk az országot, nagygyűléseket tartottunk. Egyik nagygyűlésről mentem a másikra, hol Máramarosszigeten beszéltem tízezres tömeg előtt, hol Baján, hol Pécsett, hol valamelyik budapesti kerületben. De közben mindig ott volt Mulika, és emlékszem, egyszer valahonnan, nem tudom, honnan, jöttem haza, és néztem az órát, hogy a fürdetéshez még hazaérjek.

Az első beszédemet még 1947 előtt, a tizenkettedik kerületben, egy villában tartottam. Össze voltak híva nők, és arról beszéltünk, hogy újból élni kell. Emlékszem, én is bőgtem, ők is bőgtek. De volt olyan később, azt hiszem, Balassagyarmaton, hogy meg akartak verni. Jöttek férfiak, és kiabáltak, hogy büdös kommunista, meg mit tudom én, és meg akartak verni, de az elvtársak gyorsan beültettek egy autóba, és elvittek. Egyszer [Pest]Erzsébetre kellett mennem, és ott a pedagógusok nem voltak hajlandók végighallgatni a beszédemet. A szekularizációról, az állam és az egyház elválasztásáról beszéltem volna, hogy szűnjön meg a hitoktatás az iskolákban, de nem tudtam végigmondani [A kötelező iskolai hitoktatást 1949 szeptemberében törölte el az Elnöki Tanács 1949: 5. sz. törvényerejű rendelete. – A szerk.]. Gúnyos, gyűlölködő közbekiáltásokkal tették lehetetlenné.

Ezek a élmények azért nem mentek el nyomtalanul fölöttem. Mert hisz mi ezt a népet akartuk boldoggá tenni! Na most milyen nép az, amelyik amikor én beszélek a jövő iskolájáról – ahova az ő gyereke fog járni, és amiben az ő gyereke fog tanulni –, közben engem agyon akar verni!? Elszomorító volt, de valahogy ezt is a legyőzendő nehézségekhez soroltuk.

A választási kampány során küldtünk vidékre agitációs autókat is. Falun akkoriban végképp nem volt semmi, és minden autó egy-egy felszerelt orvosi rendelő volt, tehát vizsgálatra kész, gyógyszerekkel, injekcióval, oltással. Ahány vármegye volt, annyi ilyen autót küldtünk ki. Ezek az egészségügyi autók aztán kinn maradtak egy hónapig a területen, a nővérek pedig kézbábokkal agitációs bábelőadásokat tartottak. Az egyik újságban írtak erről akkor egy cikket, amit eltettem, és amiben az állt, hogy „a bábszínházak szellemi irányítója Nagy Tamásné, ő gondoskodik arról, hogy irodalmi értékű szöveget tanuljanak be a bábszínház sztárjai. Népmeséket dramatizálnak, verses egyfelvonásosakat játszanak el. …A bábtársulatok fő attrakciója a reakciós jegyzőné és az optimista Kati párbeszéde lesz. Az egyik faluban a demokráciával nem túlzottan rokonszenvező iskolaigazgató sehogy se akarta engedélyezni a bábszínház föllépését. Mire az autó utasai gondoltak egy merészet és nagyot, és meghívták az igazgató urat főszereplőnek, rábízták a tudós bábu felelősségteljes rángatását, és így nyugodtan játszhatott a bábszínház”.

A választásokra készülve Tamást, tudományos munka ide, tudományos munka oda, hónapokra elküldték Miskolcra, és ott a „Szabad Magyarország” című lap szerkesztését bízták rá. Én pedig itt maradtam Pesten. Az első pesti pedagógusgyűlés felejthetetlen emlék. Itt volt a Múzeum utcában, a mostani Kossuth Klubban. A meghívott előadók voltak Karácsony Sándor – ő nem tartozott párthoz, inkább egy olyan keresztény-konzervatív elméleti pedagógus volt, több könyvet írt erős nemzeti jelleggel [Karácsony Sándor (1891–1952) – pedagógiai, filozófiai író, egyetemi tanár. 1918–19-ben Kassán, 1919–1927-ben Budapesten tanár, majd az MTA szótári bizottságának gyűjtő munkatársa. 1942–1951-ig a debreceni egyetem bölcsészkarán tanár. A koalíciós korszakban a Szabad Művelődési Tanács elnöke, a szabadművelődési irányzat ideológiai irányítója (MÉL). – A szerk.] –, Révai József és Mérei Feri [lásd: Mérei Ferenc]. Én vezettem a gyűlést. Ebben annyi munka volt, hogy azt nem lehet elképzelni. A meghívások, utánajárni, jön, nem jön, ez a kerület, az a kerület hogy áll, a megbízott rendesen végzi-e a munkáját? A cél az volt, hogy megnyerjük a pedagógusokat a pártnak, és ez nem volt könnyű feladat. A Kossuth Klubnak a nagyterme nem olyan nagy terem, de akkor azt megtölteni valami óriási dolog volt. És megtelt. Fáradt, kopott és éhes emberek ültek ott.

Már mindenki ott volt, csak Révai József nem. Kimentem a kapu elé, hogy fogadjam, végre megjött, kiszállt az autóból, bejött, körülnézett, és hangosan azt mondta: „Gittegyletben nem adok elő.” Megfordult és elment. Így lett a megfeszített munkám eredménye egyszeriben semmivé. A jelenet egyébként mutatja az okos Révai butaságát. Lenézte azt a kopott társaságot, nem volt képes felmérni, mit jelent a tanárok szimpátiája. Na aztán lement a nagygyűlés. Emlékszem, Karácsony a felnövekvő nemzedék érdekében támadta a kommunista eszméket, Mérei pedig ezt cáfolta.

Akkor még nem tudtuk, hogy ez az 1947-es választás mint a csalások választása vonul majd be a történelembe. Még most se tudom pontosan, hogy csinálták a helyi pártszervek, hogy a párttagok úgynevezett „kékcédulával” kétszer is tudtak választani. De hiába volt minden, mert ezen a választáson a Kommunista Párt csak 17 százalékot ért el [A 17% az 1945. évi választáson kapott szavazatok aránya, 1947-ben az MKP-ra leadott szavazatok aránya  22% volt. – A szerk.]. Viszont ezután a Kommunista Párt a „testvérpártjait”, a Szociáldemokrata Pártot és a Parasztpártot bedarálta magába. A Szociáldemokrata Párt részéről főleg Marosán György, Nyers Rezső és Szakasits Árpád támogatta ebben a Kommunista Pártot.

Tamás tovább vezette a Pártfőiskolán a polgazd tanszéket, ugyanakkor egy időre a Tervhivatal osztályvezetője is lett. És 1947-ben utasítást kapott arra, hogy Budapesten létre kell hozni az önálló közgazdasági egyetemet. Addig, azt hiszem, a jogi egyetemen tanítottak közgazdaság-tudományt [Az 1934/35-ös tanévtől összevonták a M. Kir. József Műegyetemet, a Közgazdaságtudományi Kart, a M. Kir. Állatorvosi Főiskolát és a soproni M. Kir. Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskolát „Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem” néven. Az önálló Közgazdaságtudományi Egyetem 1948-ban alakult meg. Lásd a szócikket. – A szerk.]. Az egyetem céljára a Fővám téri épületet szemelték ki, az átépítésre egy évet adtak, és Tamás számára megkezdődött egy fantasztikus korszak. Már itt laktunk, ebben a lakásban, de tulajdonképpen soha nem volt itthon. Hol tanított, hol az épülőfélben lévő egyetemen volt. Valami észbontó tempóban folyt az építkezés, emlékszem, az építést vezető főmérnök szívinfarktusban ott halt meg. Közben Tamásnak elő kellett készíteni a semmiből azt az egyetemi szintű közgazdasági tananyagot, amit majd tanítani fog, és nemcsak vezetője lesz majd az egyetemnek, hanem tanszékvezetője is.

A képzés négy éves lesz, és az ő feladata létrehozni a kapitalizmus politikai gazdaságtanának és a szocializmus politikai gazdaságtanának tananyagát. Ezt egy embernek kellett megtennie, aki nem támaszkodhatott másra, mint arra, amit olvasott a bécsi diákévei alatt, és amit el tudott érni az itteni Széchényi Könyvtárban, szóval a feladat embertelen volt. Segítője nem volt, mert senki se értett hozzá. Tamás ekkoriban kétszer egy héten nem feküdt le. Nem volt ideje rá. És közben elkezdte Marx Tőkéjének a fordítását is, ami terjedelmes mű. Kétszer egy héten jött egy gépírónő, és a szemem előtt van, ahogy Tamás a kötettel föl-alá járkál a szobában, és blattról, könyvből diktál. Ez két évig tartott, példátlan munka volt.

Én az iskolapolitikai osztályon [MNDSZ] voltam, és azt a feladatot kaptuk, hogy reformáljuk meg az elemi oktatást. Ez nagyon jó, nagyon szép munka volt. Volt a remek, csodálatos Mérei Ferenc, az akkor oktatásügyi államtitkár Szávai Nándor [Szávai Nándor (1906–1979) – tanár, esszéíró, műfordító. Az Eötvös Kollégium diákjaként a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karán 1930-ban szerzett középiskolai tanári, majd doktori oklevelet, 1930-tól gimnáziumi, 1932-től kereskedelmi iskolai tanár, 1945-től a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban osztályvezető-helyettes, 1946-tól a budapesti tankerület főigazgatója, 1948-tól a Vallás- és Közoktatási Minisztérium államtitkára. 1950-től gimnáziumi igazgató, 1956–1973-ban a Ságvári Endre Gyakorlóiskola vezetőtanára (MÉL). – A szerk.] és én. Mi, hárman dolgoztunk rajta, persze Mérei Ferié volt a vezető szerep. Nekem kellett kitalálni a szülők és a társadalom közti kapcsolat mikéntjét, szóval én szültem meg a szülői munkaközösségeket, eredetileg mint egy olyan szervet, amely összekötőkapocs a család és az iskola, a társadalom között.

Mikor kidolgoztuk a reformokat, akkor az egész tervvel a Politikai Bizottság elé kellett menni, és bemutatni. Nem lehet elképzelni, hogy milyen nagy megtiszteltetésnek számított, hogy az ember oda be volt híva. A Politikai Bizottság tagjai voltak Rákosi, Révai, Rajk, Gerő és még talán egy-két ember. És ebben a grémiumban is a legfelső, végső szót kimondó: Rákosi. A Bizottság előtt Szávai Nándor adta elő az új iskola teljes koncepcióját, én pedig a szülői munkaközösségekről beszéltem. Amikor Szávai beszélt, nekem föltűnt, hogy Rákosi nem figyel oda, valakivel beszélget. Amikor én beszéltem, egy büdös szót se értett abból, amit mondok, azt hitte, hogy valami új egyesületet akarunk létrehozni. Emlékszem, Rajk ült mellette, és a Rajk magyarázta neki, hogy tulajdonképpen miről is van szó.

Azt nem lehet elképzelni, hogy mi Tamással mennyit dolgoztunk. Elképesztő volt. És egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan tudtunk a nap huszonnégy órájából negyvennyolcat csinálni. Mert rengeteget dolgoztunk, de olvastunk, és azonkívül még társasági életet is éltünk. Akik megfordultak a lakásunkban, és akiknél mi voltunk, mind magasan képzett emberek voltak. És minden hétvége, szombat este a barátokkal telt el. Például Révay Kálmánékkal, akit akkor ismertünk meg, amikor még a Pártfőiskolára egyszer egy három hónapos kurzusra olyan magas rangú tisztek jöttek, akik részt vettek az ellenállásban [Révay Kálmán (Révai?) (1911–1950) – katonatiszt. 1934-ben végzett a Ludovikán, majd csapattiszt az I. huszárezredben. 1944-ben politikai okokból (a német megszállás miatt) kérte leszerelését. Tartsay Vilmos századoson keresztül kapcsolatba került a Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kiss János vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságával. Részt vett az ellenállási mozgalomban, a kommunista párt tagja lett. 1944. novemberben letartóztatták, halálra ítélték, majd kegyelemből 10 évi börtönbüntetést kapott. A nyilasok Sopronkőhidára, majd nyugatra hurcolták. 1945. júniusban tért haza, mint ezredes részt vett a honvédség és a Kossuth Akadémia megszervezésében. Elvégezte a három hónapos pártiskolát, a katonai bizottság tagja lett. 1946-ban Tombor Jenő honvédelmi miniszter szárnysegédje, majd a Kossuth Akadémia parancsnoka. 1948-ban vezérőrnagy lett. 1950 májusában letartóztatták, a Sólyom-perben hamis vádak alapján elítélték, és kivégezték. 1954-ben még csak részlegesen rehabilitálták, 1956-ban újratemették (www.geocities.com/allamszocializmus/; MÉL). – A szerk.]. Révayékkal nagyon jóban lettünk, egész addig, amíg Kálmánt ki nem végezték.

A régi barátnőim között sokan voltak, akik elmentek. Izraelbe mentek, vagy valahol Ausztráliában vagy Kanadában voltak. Ervin és Zora összeházasodtak, Ervin bekerült a Pártközpontba, a káderosztálynak lett a helyettes vezetője, és megtartotta az illegális nevét, a Szalai Andrást. Zora megszülte a kislányukat, Annát, aki majd sok-sok év után nekem nagyon jó barátnőm lesz, és most Izraelben él. Ervinnel az a köztünk lévő hallatlan szoros barátság fellazult, már nem nagyon találkoztunk. Miért? Talán éppen a „társasági élet” miatt. Ervin ezt a stílust nem tudta összeegyeztetni a maga kérlelhetetlen aszketizmusával.

A baráti körünkbe tartozott a régiek közül János [dr. Deszkás János], aki miután Focşaniból visszajött, a Pártközpont közigazgatási osztályának lett a helyettes vezetője. Az osztály vezetője doktor Zöld Sándor volt, aki a Rajk-per idején, amikor tudta, hogy el fogják fogni, öngyilkos lett [Zöld Sándor (1913–1951) – orvos, belügyminiszter. 1932-től kommunista ifjúsági vezető. 1937-ben a Márciusi Front tagja lett. 1939-ben szerezte meg orvosi diplomáját. Berettyóújfalui kórházi orvos (1942–44). A nyilas puccs után illegalitásba vonult, majd 1944. végén kinevezték Bihar megye főispánjává. Belügyi államtitkár (1944–45 és 1948–50), a KV osztályvezetője (1945–46), a nagyszegedi pártbizottság titkára (1946–48), az MDP KV (1949–51), majd a PB tagja (1950–51), Csongrád-Csanád országgyűlési képviselője. 1950-ben belügyminiszterré nevezték ki. Az ő letartóztatása is tervben volt, de másnap családjával együtt holtan találták lakásán. A hivatalos közlések szerint végzett feleségével, gyermekeivel, majd öngyilkosságot követett el, de ennek körülményei tisztázatlanok (MÉL; www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.]. Visszajöttek Magos Gáborék – Magos Gábor mezőgazdasági vonalon dolgozott – és Gimes Miklós, aki a „Szabad Nép” szerkesztőségébe került, ahol tulajdonképpen Révai Józsefnek lett a helyettese. Aztán ott volt még Pálóczi-Horváth György, Mihály András a tündéri orvosnő feleségével, Csöpivel, Herskó Jánosék [Herskó János (1926) – filmrendező, 1949-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, melynek 1952-től 1970-ig tanára, utána főigazgató-helyettese volt. 1970-ben disszidált, és Svédországban telepedett le (a svéd Film- és Színházművészeti Főiskola tanára, 1988-tól rektora); felesége, Herskó Anna operatőr, rendező. – A szerk.], az újságíró Tardos Tibor, szóval sokan voltunk. És hihetetlenül jókedvűek tudtunk lenni.

A barátok között fontos ember volt Nákó András [1913–1986] doktor, fül-orr-gégész. Ő egyébként még a bátyámnak volt osztálytársa. Egy egész különös mókus volt, agglegény. Nagyon gazdag családja volt, zsidó család, aztán amikor a válság elvitte a család pénzét, a papája öngyilkos lett. Szegények lettek, és emlékszem, még a Vigadó téren laktunk, és Nákó jött föl – olyan tizenöt éves lehetett – korrepetálni Antit. Nákó egészen másképp nézett ki, mint a többi fiú. Már nagyon erősen pelyhedzett a bajusza, mindig sötét ruhában járt, úgyhogy amikor megjelent az ajtóban, én knikszet csináltam, és kezitcsókolommal köszöntem neki. Ezt sosem felejtette el.

Nagyra becsülte Tamást, és nagyon szeretett engem. Nem akármilyen barátnői voltak, köztük egy nagyon szép színésznő, de azt hiszem, András a legmagányosabb ember volt, akit ismertem. Nekünk nagyon sokat segített. 1944-ben, mikor Mulika pici volt, és ő valahol orvos volt vidéken, lisztet meg cukrot meg ilyesmit küldött nekem a Csáky utcába. Nagyon szerette a lányaimat. Amikor  Mariéknak lakás kellett, akkor András is hozzájárult pénzzel, hogy meg tudjunk venni egy kétszobás lakást. Az Alpári Gyula utcában volt a rendelője, a lakása – csodálatos lakása volt  –, és amikor a Szigony utcai kórházból, ahol vezető főorvos volt, nyugdíjba ment, akkor egy évre kiment Bécsbe megtanulni az akupunktúrát. Teljes felszereléssel jött haza, és emlékszem, hogy az én derékfájdalmamat akupunktúrával gyógyította meg. És arról is beszélt, hogy van lehetőség a depressziót akupunktúrával gyógyítani és nem orvossággal.

Volt még egy érdekes házaspár, a Lédererék. A Léderer egy pesti zsidó fiatalember volt, rádiós, aki a háború alatt valahogy kikerült Törökországba. Ott találkozott egy orosz zsidó lánnyal, aki Odesszából jött, összeházasodtak, Isztambulban éltek, és a háború alatt a szövetségesek összekötő rádiósai voltak. Elég veszélyes foglalkozás volt. Mikor megismertük őket, Léderer az Orion vezérigazgatója volt.

Ugyancsak a baráti társaságunkhoz tartozott Baló László – Baló Gyurinak a papája –, aki az Esti Újságnak – azt hiszem, így hívták – volt a főszerkesztője [Baló László (1908–1987) – újságíró. Törökország, majd Hollandia után 1935-től Párizsban élt, a párizsi magyar nyelvű kommunista hetilap, a „Szabad Szó” munkatársa, majd szerkesztője lett. 1940-től részt vett a francia ellenállási mozgalomban. 1942-ben a mozgalom magyar vezetői utasítására illegálisan hazatért, elfogták, megszökött a kitoloncolás elől, és 1945-ig illegalitásban élt. 1945–48-ban a „Szabad Nép” olvasószerkesztője, 1948–50-ben az MTI felelős szerkesztője, innen a Rajk-per idején távoznia kellett. 1950–56-ban a „Friss Újság”-nál dolgozott, majd az 1956 decemberében indult „Esti Hírlap”, 1958–1977 között pedig a „Hétfői Hírek” főszerkesztője volt (MÉL). – A szerk.]. Ő a fiatalkorát Törökországban, majd Franciaországban élte le. A felesége, Pongrácz Zsuzsa [író, újságíró] is kiment Franciaországba, ott ismerkedtek össze, és ott voltak a Kommunista Párt tagjai. Főleg Lacit szerettük nagyon, kedves humorú, okos ember volt, és mi ketten szerettünk énekelni. Aztán ott volt még Bródy András közgazdász [Bródy András (1924) – közgazdász, 1934–1943 között a piarista, az evangélikus, majd a Gyakorló Gimnáziumban tanul, rendkívüli hallgató a matematika–fizika szakon Fejér Lipótnál. 1944 júniusa és decembere között munkaszolgálatos, megszökik és a szegedi egyetemen tanul tovább. 1946-tól a Hungária Könyvkiadó vezetését veszi át (korábban apja volt a vezérigazgató). 1948–1952 között a Közgazdaságtudományi Egyetem esti tagozatos hallgató, mellette esztergályos. 1953-tól közgazdász, dolgozik Jánossy Ferenccel, Rényi Alfréddal. 1955-től az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének munkatársa, egyetemi tanár Magyarországon és neves külföldi egyetemeken (Bekker Zsuzsa, Közgazdasági Szemle, XLVI. évf., 1999. október). – A szerk.] és a felesége, egy másik kiváló közgazdász, Augusztinovics Mária [1930]. Aztán Eörsi Gyula jogászprofesszor [Eörsi Gyula (1922–1992) – jogtudós, egyetemi tanár. – A szerk.]. Csupa tanult fő. De olyan tanult fők, akiknek humoruk volt, akikkel nagyon kellemes volt együtt lenni, józanon is, és egy kicsit bespiccelve is.

Imádtunk táncolni. Emlékszem, Őszödön nyaraltunk, a pártüdülőben, és Gyuszival táncoltam. Volt egy kis kioszk a parkban, ahol kávét lehetett inni meg málnaszörpöt meg szeszesitalt, és oda öt lépcső vezetett föl, előtte volt a táncparkett. Gyuszi szeretett velem a táncparkettről ezeken a lépcsőkön föltáncolni, és onnan letáncolni.

A felszabadulás után az első szeszes ital, amit kapni lehetett, az a fekete címkés cseresznye volt. A fekete címkés cseresznye után jött a gin-korszak, utána jött a vodka-korszak – ez jó sokáig tartott –, és aztán a vége felé a whisky-korszak. A hétvégi baráti estek mindig valami jó kajával kezdődtek, aztán folytatódtak valami nagyon komoly és jó beszélgetéssel, és amikor az előbb említett italok hatottak, akkor táncoltunk és énekeltünk. Jó nagy bulik voltak.

És mindenki cigarettázott. Füstölt az egész város, az egész ország, ha volt mit. Én még Bécsben, azt hiszem, Miriamot szívtam, aztán közvetlenül a felszabadulás után – honnan, nem tudom – volt sodorni való papír, és volt úgy, hogy abba planta teát tettünk, és azt szívtuk. Később Mátra cigarettát szívtam, ami füstszűrőtlen volt. Ha valami izgalmas dolog volt, akkor elszívtam egy dobozt egy nap, de általában csak úgy tíz-tizenötöt. Tamás Symphoniát szívott, ő sokkal többet dohányzott, mint én. A baráti kör is dohányzott, mindenki dohányzott, mindenki. A Lloyd moziban a Pozsonyi úton például lehetett előadás közben is cigarettázni.

Egyszer, nem tudom, hogy, karácsonyra vagy születésnapomra kaptam Tamástól egy nagyon szép, ibolyaszínű kardigánt. Finom darab volt. Volt akkoriban egy olyan, hogy Nőbizottság, aminek az élén Révai Lili állt, Révai József felesége. És ezért a kardigánért a Nőbizottság fegyelmi eljárást indított ellenem. Hogy túl dámásan öltözködöm, túl polgárian, nem azonosulok eléggé a proletariátussal, és ez a külsőmön is látszik. Például – mondta az egyik elvtársnő –, ahogy a Gréti a cigarettát fogja! Négy órán át tartott ez a fegyelmi, és én is igen komolyan vettem. Nagyon megviselt.

Elgondolható, hogy hogy nézett ki egy magamfajta nőnek a ruhatára. A háború után például volt a lóden-korszak. Nem tudom, melyik gyár készítette, a Május 1. vagy a Vörös Október, ez a két gyár gyártott ruhákat. Mindenki lódenkabátban járt. A lódenkabáthoz svájci sapkát, alacsony sarkú cipőt viseltünk, ami teljesen indokolt is volt, mert az ember mindig lótott-futott. Nekem volt egy szürke kasa [kasha] szoknyám – a kasa egy puha szövet volt –, ehhez voltak fehér blúzaim, mert minden nap másik fehér blúzt vettem föl, és kötött kabátok. Ha fogadás volt, és mi minden fogadásra meg voltunk híva, akkor fekete szoknya, fekete cipő és selyemblúz volt az öltözék. Olyasmi, hogy estélyi ruha, nem volt. Volt még egy fekete szövet ruhám a fogadásokra, amit tudom, hogy a papámnak egy kabátjából csinált Ponevács Anna. Azt a ruhát én rajzoltam meg, hogy milyen legyen, és esküszöm, hogy nagyon szép volt [lásd: öltözködés az ötvenes években].

A hajamat még valamikor az ostrom alatt levágtam, és aztán rövid hajam volt, úgy vállig érő. Volt egy eltévelyedésem is, amikor daueroltattam a hajamat, de ez nagyon rövid ideig tartott. Néha jártam fodrászhoz, de különben nem sokat tettem a női mivoltomért.

De ezek a régi elvtársnők engem nagyon nem szerettek, hú de nem szerettek! Ezek a nők, akik tulajdonképpen kompenzálni mentek a mozgalomba, általában csúnyák és ápolatlanok voltak, és nem is nagyon műveltek, illetve a tudásuk rendkívül egyoldalú volt. A mozgalom volt nekik a vigasz. Nekem nem. Nekem ez hozzátartozott az életemhez. Nagyon nehezen viseltek el engem, és én is őket. Tiszteltem az illegális múltjukat, meg hogy milyen veszélyek között éltek, de közel kerülni egymáshoz sose tudtunk. Én mindig kívülálló voltam. És én mindig mosakodtam, a hajam ragyogó szőke volt, a szemem kék, a nyakam tiszta, imádtam táncolni, és Tamással remekül táncoltunk. De egy forradalmár ne akarjon táncolni. Egy forradalmár gondoljon mindig az osztályharcra. Én igazán sokat gondoltam az osztályharcra, de úgy látszik, nem eleget.

Nehezen viseltek el, de használtak engem. Végül is én voltam ott a központban az egyetlen, aki nyelveket tudott, és aki nagyon jó szónok volt. 1947-ben például engem küldtek Finnországba. Volt ott egy nemzetközi nőkongresszus, és Magyarországot én és Szabó Piroska képviseltük [Nemes Dezsőné (Szabó Piroska) (1909–?) – „1945-től az MKP KV tagja, az MKP/MDP KEB tagja (1946–54); az Elnöki Tanács tagja (1949-től), majd titkára is (1950–53)” (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.]. Emlékszem, egy pici hadirepülőgéppel mentünk, ami olyan volt, mintha papírból lett volna. És emlékszem, hogy 1948-ban Budapestre látogatott a canterburyi érsek, Hewlett Johnson. Formálisan az MNDSZ hívta meg, így én lettem a vezetője Magyarországon. Hewlett Johnson fantasztikus, mesebeli jelenség volt nyolcvanévesen, két méter magasan, az érseki ruhájában, térdig érő fekete köpenyben, térdnadrágban, csatos cipőben, hófehér hajjal. Nyár volt, a NÉKOSZ-osok Fonyódon táboroztak, ahol az egyetemi előkészítő tábor volt. A NÉKOSZ 1946-ban alakult meg mint a fiatal népi egyetemisták szervezete. Összegyűjtötte azokat a faluról jött fiúkat, lányokat, akik majd Pesten fognak egyetemre járni, és előkészítő oktatást kaptak ahhoz, hogy megállják a helyüket az egyetemen. Nagyon kiváló emberek kerültek ki a NÉKOSZ-ból, ami hihetetlenül kedves és magas szintű szellemi közeg volt. A vezetőjük Kardos Laci volt [lásd: Kardos László].

Mi Fonyódra mentünk a NÉKOSZ-osokhoz Hewlett Johnsonnal, a fiúk tolták föl a hegyen az autót, aztán mikor az érsek kiszállt, akkor fölemelték a nyolcvanéves öregurat, és háromszor a levegőbe röpítették [Hewlett Johnson canterburyi érseki helynök (1874–1966) elkötelezett híve volt a szovjet rendszernek. Először az 1930-as években járt a Szovjetunióban (1934-ben és 1937-ben). A benyomásait összegző cikkekben („Soviet Power”, 1941) kiemelte, hogy milyen jómódúak és egészségesek az átlag szovjet emberek, valamint hogy a szovjet rendszer védelmezi az állampolgári jogokat. 1951-ben megkapta a nemzetközi Sztálin Béke-díjat [Wikipedia]. Magyarországon két alkalommal is járt: 1947-ben az MNDSZ meghívására és 1951-ben. Számos könyve jelent meg magyarul a Szikra kiadásában („Egyéniség és marxizmus” 1946-ban és 1949-ben, „Szovjetsiker” 1946-ban, „Szovjethatalom – titkok és tanulságok” 1947-ben, „Kína új korszaka” 1954-ben). – A szerk.]. Johnson előadást tartott nekik angol nyelven, én tolmácsoltam, ebédkor velünk ette a pörköltöt, szóval nagyon vidám nap volt. Ugyanezen a napon este Aligára is elmentünk. Az egész aligai parti villasor és azon túl is mind a Kommunista Párté lett, elvették. Volt Aliga 1, és volt Aliga 2. Aliga 1-ben a legmagasabb vezetők nyaraltak, Aliga 2-ben pedig a többi fontos funkcionárius. Hewlett Johnson Rákosiékhoz volt meghíva, úgyhogy Aliga 1-be mentünk. Nagyon egyszerű villában nyaralt ott a magyar nép atyja, aki azzal lepett meg minket, hogy noha ő volt a meghívó, nem volt otthon. Csak a felesége, a kirgiz Fenyocska várt minket [Rákosi Mátyásné, Fenyicska jakut származású volt. „Rákosi Mátyás egyetlen ismert szerelmi története 1940-ben, a börtönből és Magyarországról való szabadulása után, a gyógyüdülés idején kezdődött Moszkva közelében. A 49 éves Rákosinak megtetszett a 38 éves jakut ügyésznő. Fenya Fjodorovna Kornyilova férjnél volt, de nem ez volt az akadály. Az értelmiségi családból származó asszonyt vallásosan nevelték: huszonöt évesen, 1928-ban lépett be a pártba. Férjét, a katonatiszt Pahomovot egyetemi évei alatt ismerte meg; kamasz fiukkal hármasban éltek. Hivatalában randevúzott Rákosival. Legkésőbb 1942-ben összeházasodtak. (Rákosi: "Moszkvában feleségül vettem a Bírák és Ügyészek Országos Szakszervezetének elnöknőjét, aki maga is ügyész. Tehát még a feleségem is azok közül került ki, akiktől életemben a legtöbbet szenvedtem. Ez azonban nem zavarja családi életünket.") Fenya mindkétszer "felfelé" házasodott, először Moszkvába, aztán Budapestre, egyre nyugatabbra. Az asszony a második száműzetésben is kitartott Rákosi mellett” (Pünkösti Árpád írása, www.168ora.hu/cikk.php?id=1957 - 32k). – A szerk.]. Aztán volt egy vacsora hármasban, és én a megtiszteltetéstől körülbelül úgy meg voltam rendülve, mintha egy katolikus apáca a pápa házában járt volna.

1948 a fordulat éve volt [lásd: a „fordulat éve” – 1949], ami azt jelentette, hogy a Kommunista Párt a másik két párttal megerősödve magához ragadta a hatalmat. Ez nem a Kommunista Párton múlott, hanem a Szovjetunión múlott, mint ahogy minden a Szovjetunión múlott. Minden fontos poszt a Kommunista Párt kezébe került. Ettől kezdve a demokratikus berendezkedésnek vége lett, és egypártrendszerben, nyílt diktatúrában éltünk. Falun megkezdődtek az államosítások, megszűnt a magántulajdon és létrejött a kényszerkolhozosítás. A kolhozosítás folyamata kegyetlen volt és borzalmas, de az volt az érdekes benne, hogy szükségszerű volt [lásd: a mezőgazdaság kollektivizálása]. Akkor én nem tudtam, vagy nem akartam tudni az államosítás borzalmairól, és e mellett is kiálltunk.

Borzasztó furcsa volt a változás. Ekkor kezdődött az, amit aztán később személyi kultusznak neveztek. Nem lehetett beszédet tartani úgy, hogy a magyar nép atyja, Rákosi Mátyás és a világ népeinek atyja, Sztálin elvtárs elő ne fordult volna benne. Amire kötelező volt fölállni, és ütemesen tapsolni, hogy „Éljen Rákosi, éljen Sztálin, éljen a Párt”. Ezt Tamás is és én is nehezen viseltük el. De nem bátorkodtunk elmondani másoknak, csak egymásnak, hogy mindig ha ilyenre került sor – és minden gyűlésen legalább ötször-tízszer –, az ember valahogy szégyellte magát. Nagyon kínos, nagyon rossz volt.

Ez volt az a korszak, amikor kialakult a kádereknek egy külön nyelve, a pártnyelv. Mi is ilyen pártnyelven beszéltünk. Ekkoriban az egyedül elfogadott művészeti stílus a szocialista realizmus lehetett. A keményen realista ábrázolás, ami időnként giccsbe hajlott. És nem volt elképzelhető műalkotás eszmei mondanivaló nélkül. Én a lelkem mélyén bátorkodtam észrevenni, hogy ezek a monumentális szobrok és festmények erősen emlékeztetnek azokra, amelyek a hitleri Németországban születtek. Azok is ilyen monumentálisak voltak. Hogy mi vagyunk a győzők, a mi világunk a szép.

A pártos művészet agitatív művészet volt. Arra kényszerítették a művészeket, hogy minden kép, minden szobor, minden vers, minden írott mű agitatív legyen. Ebben élen járt a szovjet irodalom, de Magyarországon is ez volt. Majd 1956 után kezd a dolog föllazulni, és a hatvanas évek második felében, hetvenes években jön aztán létre az a remek irodalom, amit Fejes Endre, Sánta Ferenc, Déry, Kertész Ákos és remek filmrendezők, Fábry, Makk Károly neve jelez. Azok, akik bűnös módon eltértek a szocialista realizmustól. Ezek nagy elvi harcok voltak, és nem egy művészt el is hallgattattak. Emlékszem, hogy valamikor az ötvenes évek elején „Az ember tragédiája” nem kerülhetett előadásra a Nemzeti Színházban, mert pesszimista [A „Tragédiá”-t 1947-ben, Both Béla rendezésében vitték színre a Nemzeti Színházban, majd az akkori kultúrpolitika arra való hivatkozással, hogy a mű „pesszimista”, „haladásellenes”, „vallásos”, a falanszterjelenet hamis színben tünteti föl a kommunizmust, reakciós a tömegek ábrázolása stb. levetette a színről. Ezt követően 1955-ig nem játszották sehol az országban. De az 1955-ös felújítást követően is csak ritkán adták elő (a „Tragédia” előadásait Rákosi Mátyás „a mű szükségtelen favorizálásának” minősítette), és majd csak 1957 márciusától játszotta ismét rendszeresen a Nemzeti Színház. (Megjegyzésre méltó, hogy a Madách Imre Gimnáziumban, ahol 1953–1956 között országos hírű színjátszó csoport működött, a diákok 1954-ben előadták a teljes „Tragédiá”-t.) – A szerk.]. És erről egy nem kisebb gondolkodó, filozófus írt cikket, mint Lukács György [Lukács György: Madách Tragédiája, „Szabad Nép”, 1955. március 27., április 2. – A szerk.].

Én közben továbbra is az országos központban voltam, a minisztériumban pedig hozzáláttak a nyolcosztályos általános iskola létrehozatalához [A nyolcosztályos általános iskolát mint olyat – az 1940. évi XX. törvénnyel (Az iskolázási kötelezettségről és a nyolcosztályos népiskoláról) elrendelt nyolcosztályos népiskola utódját – 1945-ben hozták létre rendeleti úton, de majd csak 1948-ban, az iskolák államosítását követően váltja föl kötelezően a hatosztályos elemi iskolát a nyolcosztályos általános iskola. Lásd: iskolák államosítása Magyarországon. – A szerk.]. Folytattam az országban való utazgatásomat, de már nem azért, hogy beszédeket tartsak, hanem hogy leendő iskolai közösségeket instruáljak arról, hogyan kell átállni, milyen legyen az új iskola szellemisége.

Mulika közben már iskolás lett, az orosz nyelvű Gorkij iskolába járt természetesen. Ez a Vilma királynő úton volt, a tanítás nyelve az orosz, a igazgatónő Berzeviczy Gizella [Berzeviczy Etelnek hívták az igazgatónőt, Gizella az anyja volt. – A szerk.]. Voltak valódi orosz tanárok, és voltak magyar orosz tanárok. Mulikát valaki, Tamás, én – értem is autó jött már –, bevittük az iskolába reggel, és valaki, aki tudott, érte ment délután ötkor, hatkor.

És eközben történt valami. Tamás és én, mi ketten, akik azokat az éveket meg mindent olyan remekül tudtunk együtt végigcsinálni, éreztük, hogy eltávolodtunk egymástól. Teljesen külön voltunk. Néha voltak olyan napok, hogy nem is találkoztunk. Az, aki otthon volt, este lefeküdt, hogy hajnalban újból kelni tudjon. Egyszer, egy buli után, mikor elmentek a vendégek, kimentünk a teraszra, és elmondtuk egymásnak, hogy valami nem stimmel, valami nem jól van. Nagyon rég nem beszéltünk egymással. És elhatároztuk, hogy visszatérünk a régi élethez. Megpróbálunk úgy eleget tenni a feladatainknak, hogy közben azért valami idő jusson nekünk, magunknak is.

És ezt meg is tettük. A munkát nem lehetett csökkenteni, de többet voltunk együtt, többet voltunk Mulival. Télen fölmentünk az Alma rétre Mulikával ródlizni, aztán volt egy panzióféle Királyréten, ott kötöttünk először sílécet Mulika lábára, mi is síeltünk, jó nagy hó volt. Szóval megpróbáltuk újból összehozni magunkat. Azt hiszem, hogy akkor már sok kétség is volt bennünk a pártpolitikát illetően, de még nem annyira, hogy megfogalmazzuk. És 1949 nyarán megtudtam, hogy gyereket várok. Tulajdonképpen nagyon örültünk neki.

Abban az időben, amikor eltávolodtunk egymástól, Tamásnak is és nekem is voltak külön kapcsolataink. Ugye én tizennégy éves voltam, ő tizennyolc, amikor összekerültünk. Nem ismertünk senki mást. De amikor úgy döntöttünk, hogy visszatérünk a régi élethez, ezeket is leállítottuk.

1949-ben újból volt egy választás, ekkor jött létre a Magyar Kommunista Párt helyett a Magyar Dolgozók Pártja [Az MDP 1948. június 12-én jött létre, amikor a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt az egypártrendszer megteremtése felé vezető út egyik állomásaként „egyesült” a tradicionális baloldali Magyarországi Szociáldemokrata Párttal. – A szerk.], és ekkor kezdődtek meg a koncepciós perek. A Rajk-perben elfogták Jánost és Szalai Andrást, az ezredesek perében elfogták Révay Kálmánt [Koncepciós perek már korábban is voltak – lásd a szócikket –, de a Rajk-per előtt nem indultak perek kommunista vezetők ellen. – A szerk.]. Jánost első fokon tizenöt évre ítélték, aztán Farkas Mihálynak nem tudom, mi okból ez nem volt elég, és újabb jegyzőkönyv aláírására kényszerítette azzal, hogy ha nem írja alá, akkor engem bevisznek. Ezt onnan tudom, hogy Aczél György együtt ült Jánossal, és ő tudta, hogy az első per után János megúszta volna élve. De aláírta a második jegyzőkönyvet, hogy engem megmentsen. Jánost 1950 januárjában akasztották föl, és két nap múlva öngyilkos lett az édesanyja, Ica.

Révay ekkor a Ludovika Akadémia parancsnoka volt [A Ludovika Akadémia ekkor természetesen már nem létezett, Révay Kálmán a Kossuth Akadémia parancsnoka volt. – A szerk.]. Azt mesélték, hogy Révay kvázi már várta, hogy mikor kerül rá sor. Amikor megjelentek nála az illetékes elvtársak letartóztatni, akkor a háta mögötti szekrényt kinyitotta, whiskyt töltött magának, megitta, és utána mondta, hogy mehetünk, uraim. Egyáltalán nem védekezett, mert tudta, hogy halálra van szánva. Szalai Andrást is fölakasztották, Rajkot is kivégezték, Zorát pedig, mint ahogy Rajk Júliát és a feleségeket általában, táborba vitték. A mi álláspontunk Tamással a Rajk-perrel kapcsolatban az volt, hogy Rajk áruló, az áruló büntetése pedig halál.

Egy 1949. novemberi szombat este másnapra gesztenyepürét akartam a családnak csinálni, és a konyhában pucoltam a gesztenyét, amikor Tamás hazajött, és valami egész fantasztikusan nézett ki. Halottsápadt volt, és ahogy jött be az ajtón, azt mondta, hogy „gyere be a szobámba”. És aztán elmondta, hogy Rákosi hívatta. Hogy engem ki fognak zárni a pártból, mert bűnös viszonyom volt a munkásosztály árulóival. Jánosról volt szó és Révay Kálmánról. De lévén, hogy Tamás az egyetem vezetője lesz, nem lehet egy ilyen bűnös felesége, mint én, tehát el is kell válnia tőlem. Tamás megmondta Rákosinak, hogy gyereket várok, de Rákosi azt mondta, hogy ez nem változtat a dolgon. Ez pártutasítás.

Azt az éjszakát nem lehet elmondani. Egy furcsa, lidérces lázálom volt. Azt hiszem, jajgattam is, nem tudom. Tamás ült a szobájában és sírt, és én is sírtam. Ha az őskeresztények közül valakinek azt mondták volna, hogy kiközösítik Krisztus egyházából, az körülbelül hasonló trauma lehetett volna, mint amit mi Tamással átéltünk. Három nap múlva behívtak a pártközpontba, és közölték velem, hogy ki vagyok rúgva. Azzal a jó tanáccsal, hogy menjek el munkásnak, mert jót fog nekem tenni a munkásosztály közelsége. Nem volt nálam a párttagsági könyvem, és megmondták, hogy mikor vigyem be, és a fegyveremet is le kellett adni. Hogy mit gondoltunk erről Tamással? Azt, hogy a pártnak igaza van, mert áthágtuk a kommunista erkölcs szabályait. Csak azt felejtettem el, amikor ezt így gondoltam, hogy hány magas rangú funkcionárius, hány nagyon erkölcsös elvtárs tett nekem ilyen-olyan ajánlatokat.

Megszűnt a munkám is. Akkor hatodik hónapban voltam Mari lányommal, aki aztán egy kiváló ember lett, de egész életében szorongott, félt, s nyilvánvalóan azon hatások miatt, amiket én az ötödik hónaptól a kilencedik hónapig átéltem.

1950. január elején Tamás kapott egy lakást a párttól a Galamb utca 5-ben. Egy kis kofferrel elment, és vitte a rökamiéját, a szekrényét, az íróasztalát. Eleinte még nem volt engedély arra, hogy látogathasson minket, ezért folyamatosan levelezünk egymással, majd később Tamás a pártközpontban egy Kiss Károly nevű főelvtárshoz fordult engedélyért [Kiss Károly (1903–1983) – politikus, 1948–56-ban az MDP Központi Ellenőrző Bizottságának elnöke volt (e mellett 1945–1956 között tagja volt az MKP, majd az MDP Központi Vezetőségének, 1951–54-ben a Politikai Bizottságnak /PB/ is). – A szerk.]. És akkortól minden szerdán héttől tízig itt lehetett.

Tamásnak szolgálati autója volt, a sofőrje Németh László – a gyerekek Laci bácsija –, egy nagyon kedves pasas, szinte családtag volt. 1956 után derült ki róla, hogy ő volt a mi besúgónk. Úgy volt sofőr, hogy figyelt minket, áthágjuk-e a parancsot. De nem volt Laci bácsinak mit jelenteni, mert nem hágtunk át semmiféle parancsot. Mi a Párt határozatát nagyon komolyan vettük, meg sem kíséreltük kijátszani, vagy a Pártot becsapni.

Én tehát itt maradtam Sidó Máriával, és 1950. február ötödikén megszületett Mari lányom. Szülés után hazajöttünk a kórházból, és nekem hál’ istennek megint sok tejem volt. De Mari pár hónapos volt, amikor strúmával bekerültem a Rókus kórházba, és Pommersheim doktor megoperált. Nagyon komoly műtét volt, négy és fél óra hosszat tartott. És mivel ezután egyik súlyos betegségből a másikba estem, anyám idejött lakni a Szív utcából, és két évig itt lakott velünk.

A betegség hirtelen föllépése valószínűleg a traumával függött össze. Először lefogytam húsz kilót, remegtem és csak sírni tudtam, az operáció után viszont elkezdtem hízni. Ez ellen adtak egy intravénás injekciót a Kútvölgyiben, amitől kaptam egy anafilaxiás sokkot – a tüdő csak belélegezni tudott, de kilélegezni nem –, és a Kútvölgyi lejtőn estem össze. Ebbe meg szokás halni, de én felépültem, hazajöttem, és szoptattam tovább Marit. És közben itt volt Muli. Mit mond az ember Mulinak, hová lett az apu? Az apu nagyon fontos pártmunkát kapott, és elutazott.

Aztán kezdtem jobban lenni, és kiváltottam a munkakönyvemet, hogy elmegyek munkásnak a Ganzba. De erre nem került sor, mert eperohamot kaptam, és akkor megint megoperáltak a Rókusban, megint Pommersheim doktor. A gyerekekkel anyám volt, és Marit – aki sokat nélkülözött engem, és ezt később nagyon-nagyon nehezen heverte ki – Németh Laci bácsi hordta be hozzám szoptatni a kórházba. Volt aztán még egy harmadik operációm is, glaukóma. Sokan ebben a betegségben megvakultak – anyám is ettől vakult meg később –, de én ebből is meggyógyultam.

Mire Mari egy éves lett, már egészen rendbe jöttem. Közben megvolt a válóper is, úgyhogy hivatalosan is elváltunk. Tamás kiszámította, mi az a minimum, amiből ő megél, és a többi pénzét ideadta nekünk. Aztán még albérlőt is fogadtam, valamilyen zeneszerző lakott itt, aztán egy másik zeneszerző, mindkettő igen kellemetlen fickó volt. És Sidó Mária nagyon gonosz volt hozzám ebben az időben, ha anyám nem lett volna velünk, akkor nem is viseltem volna el.

Egy végsőkig frusztrált ember voltam akkoriban, aki még mindehhez fizikálisan is beteg. Korábban nagyon sok emberrel volt baráti kapcsolatunk, de akkor ez a lakás kihalt sziget, egy halottasház lett. Senki se mert velem találkozni. Emlékszem, az egyik barátunk felesége valamikor Mari születése után feljött, hozott egy kis rugdalózót, és azt mondta: Gréti, én most vagyok itt utoljára, és kívánok neked minden jót. Anyámon kívül és egyszer egy héten Tamáson kívül ide senki, szó szerint senki nem jött.

Közben 1950-ben megnyílt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem [Az egyetem 1948-ban nyílt meg, és 1953-ban vette föl Marx Károly nevét. – A szerk.]. Emlékszem, a megnyitón Tamás beszélt és Gerő Ernő, és én nem mehettem be, hanem a nagy díszterem ajtajában álltam, és ott kukucskáltam befelé. Óriási munka volt, fantasztikus, amit Tamás létrehozott. Olyan embereket talált – például Pach Zsigmond Pál [Pach Zsigmond Pál (1919–2001) – történész, akadémikus, a középkor és a kora újkor magyar és egyetemes gazdaságtörténetének kutatója. – A szerk.], Markos György [Markos György (1902–1976) – geográfus. Franciaországban élt emigrációban, majd hazatérve egyik szerzője volt a „Népszava” 1941. évi karácsonyi számának. 1944-ben a nyilasok Sopronkőhidára hurcolták. 1948-ban az újjászervezett Közgazdaságtudományi Egyetem gazdaságföldrajzi tanszékének élére került (MÉL). – A szerk.] –, akik tényleg tudósok, nagy szellemek voltak. Az egyetemnek fantasztikus híre lett, a diákok szerették, szóval óriási dolog volt. Amíg Rudas László élt, addig hivatalosan Rudas volt az egyetem rektora. Volt egy matematikaprofesszor, Alexits György, és annak jutott eszébe, hogy a reformátusoknál van a kurátor, hát Tamás legyen az egyetem kurátora, az legyen az ő titulusa. És így bár hivatalosan nem ő volt a rektor, de valójában ő vezette az egyetemet.

Mikor én minden betegségen túl voltam, akkor a párthoz, a Nőbizottsághoz fordultam, hogy segítsenek munkához jutni. Így kerültem a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központjába, abba a gyönyörű Wenckheim-palotába. Na nem könyvtárosnak, hanem le, a pincébe. A könyvtár pincéjében volt ömlesztve tízezerszámra az a könyvanyag, amit különböző kastélyokból, szerzetesrendektől hoztak el. És én ott ültem a pincében, sötétben, hidegben két évig, télen-nyáron plédbe csavarva, és a kezemben egy lista volt, hogy mi az, ami a tűzre kerül, és mi az, ami a könyvtárba. Ezt a listát az a Losonczy Géza állította még össze, akit a Rajk-perben megöltek [Losonczy Gézát 1951-ben 15 évre elítélték ugyan egy koncepciós per során, de 1957-ben halt meg tisztázatlan körülmények között a börtönben, mint a Nagy Imre-per egyik vádlottja. – A szerk.].

A könyvtárban egy nagyon rendes igazgató volt, Dienes László, aki sokáig élt a Szovjetunióban [Dienes László (1889–1953) – Szabó Ervin tanítványa és munkatársa, a KMP egyik alapító tagja volt. A Tanácsköztársaság idején a könyvtárügyek országos vezetője. 1919-től emigrációban élt Bécsben, Romániában (itt 1926–29 között szerkesztette a Kolozsvárott megjelenő „Korunk”-at), Berlinben (1928-tól), majd 1931-től Moszkvában (a Marx–Engels–Lenin Intézetben, a Vörös Tanárképző Főiskolán és az Idegennyelvek Pedagógiai Főiskoláján dolgozott). 1945 decemberében tért haza, 1946. januártól a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár igazgatója, 1948 végétől a budapesti egyetem jogi karán tanszékvezető tanár (MÉL). – A szerk.]. Két év múlva kihoztak a pincéből, és a magasföldszintre kerültem, oda, ahol a könyvek beérkezését regisztrálták. Amikor fölkerültem, akkor derült ki, hogy rengeteg fenékbe rúgott ember van a könyvtárban. Köztük – és a régen ott lévők között is – remek emberekkel. Ez egy afféle szemétlerakó hely volt, a hajótörött kommunisták helye.

Mit csinál az ember egy könyvtárban? Színjátszókört. Mi írtuk a színdarabot, mi szerepeltünk benne, és a próbák óriásiak voltak. A próbákat a klasszikafilológus Dömötör Tekla, a történész Marót Miklós, Szász Károly vezette, szóval remek emberek [Dömötör Tekla (1914–1987) – folklórkutató, egyetemi tanár, a folklór, a klasszika filológia és a középkori irodalom történeti problémái vonzották. 1946–53–ban dolgozott a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. 1953-ban az ELTE folklór tanszékére került. A népköltészet, a népszokások, a néphit és a népi színjátszás történeti rétegeit és európai összefüggéseit kutatta (MÉL); Marót Miklós (1928–2006) – 1950-ben végzett az ELTE magyar–francia–történelem szakán, járt az Eötvös Kollégiumba is, de onnan értelmiségi származása miatt 1948-ban kitették. 1951-ben beiratkozott az ELTE akkor indult könyvtár szakára. Húsz évig dolgozott a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, majd 1980-ban az Egyetemi Könyvtár főigazgató-helyettesének nevezték ki (Márton Anita írása nyomán, „Népszabadság”, 2002. április). Az interneten olvasható egy írás Katsányi Sándor tollából, „Egy fejezet a Szabó Ervin Könyvtár múltjából” címmel, amely a korra jellemző adalékot közöl, egyben adalékot Marót Miklós portréjához is: „Mit jelentett a szakmának 1956? – Mai szakmai etikánk vastag betűs, elemi követelményként várja el a könyvtáraktól, hogy a használó szabadon és korlátozás nélkül hozzáférhessen az információhoz. Innét nézve a magyar közkönyvtárak a krónikánkban tárgyalt néhány év alatt a nulláról indulva nagyon fontos lépéseket tettek meg. A Központi Könyvtárban 1950–52 között a szabad hozzáférés elé hármas gát épült ki: az állomány egy részét hatósági kényszerrel zúzdába vitték; a megmaradt állomány egy részének katalóguscéduláit kiemelték az olvasói katalógusból;  az ügyeletes könyvtárosnak minden olvasó kérését felül kellett bírálnia, a nem megfelelőnek ítéltet elutasítania, feljegyezve az olvasó nevét és a kért könyv címét. 1953 után, a politikai tabuk megrendülésével párhuzamosan elkezdődött ezeknek a gátaknak az óvatos, fokozatos, vitáktól kísért lebontása. Döntés született az olvasók elől elzárt 150 ezer katalóguscédula részleges visszahelyezésére, majd 1956-ban a teljes visszaállítás mellett döntöttek. A nem megfelelő könyvet kérő olvasókkal való »beszélgetés« megszüntetését Marót Miklós harcolta ki 1955-ben, azzal érvelve, hogy »a beszélgetés jóformán sohasem sikerült, hiszen a könyvtáros az akkori körülmények között egy megtévedttel szemben az államhatalmat képviselte«" (www.epa.oszk.hu/01300/01367/00082/katsanyi.html); Szász Károly (1905–1980) – költő, könyvtáros, 1926-tól a Fővárosi Könyvtár munkatársa 1965-ig, nyugdíjba vonulásáig (MÉL). – A szerk.] Olyan volt nekem, mintha szanatórium lett volna. Újból tudtam nevetni, ezek az emberek szerettek, és én is szerettem őket.

A könyvtárban volt Román József is, aki érdekes figura volt. Szuper értelmiségi, hivatását tekintve asztalos. A két háború között kiment Franciaországba, ott részt vett a fegyveres ellenállásban, aztán hazajött. De itt nem kellett senkinek, és így Jóska is bekerült a könyvtáriak közé [Román József (1913) „Autodidakta. Asztalos szakiskolát végzett. 1929–1948 között asztalosként dolgozott, közben 1943–1944-ben a francia ellenállási mozgalom titkára Párizsban. 1949–1952: kiállításrendező; 1950–1959: könyvtáros, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tudományos főmunkatársa; 1960–1966: az Élet és Tudomány kultúrrovatának szerkesztője; 1967–1971: a Képzőművészeti Alap Kiadó szerkesztője. … Kutatási területe: a modern művészet a praeraffaelitáktól napjainkig. 90 tanulmány, kritika, újságcikk szerzője” (www.artportal.hu/lexikon/muveszettorteneszek/). 12 önálló kötete jelent meg 1959–1999 között. – A szerk.]. Szellemes, kedves, okos, művelt pasas volt, és ő is részt vett a színházcsinálásban. A játszásban nem, ezzel szemben csinált egy xilofonegyüttest, és az együttesével ő nyitotta és zárta az előadásokat. Később megírta az életét, és abban a könyvben nagyon érdekesen és részletesen ír a könyvtárról és mindazokról, akik ott voltak [Távolodóban (önéletrajz), Budapest, 1990].

Az elkövetkezendő évek úgy teltek el, hogy végigjártam a könyvtár minden osztályát. Könyvtáros nem szerettem lenni – a katalogizálást halálra untam –, kivéve amikor a folyóiratteremben vagy az olvasóteremben voltam, mert ott emberekkel érintkezhettem.

A nagy fordulat Tamásnál is és nálam is – persze az én gondolkodásomra mindig nagy hatással volt Tamás – 1953-ban következett be. Ekkor kezdtünk el a saját fejünkkel gondolkodni. Összeadódott mindaz, ami személy szerint velünk történt, a koncepciós perek, és az, hogy Tamás észlelte a mezőgazdaságban és az ipari termelésben felmerülő nagyon súlyos problémákat. Nem tudom, mikor jelent meg Tamásnak egy cikke a paraszti gazdaság bővített újratermelésének lehetőségéről – ami szentségtörés volt, mert a dogma szerint ez lehetetlen volt –, ami óriási vihart kavart [Nagy Tamás ezt az álláspontját kifejtette a Petőfi Kör 1956. májusi ún. közgazdászvitáján („Amennyire helytelen volna valamiféle kisparaszti utópiába esni és azt hinni, hogy a mezőgazdasági termelés nagyarányú fellendülését, problémái megoldását meg lehet találni a kisparaszti gazdaságok talaján, ugyanolyan, talán adott pillanatban még nagyobb veszéllyel járó felfogás azt hinni, hogy a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatosan az egyéni parasztgazdaságok fejlődési lehetőségei számunkra nem döntően fontos kérdések”, in „A marxista politikai gazdaságtan időszerű kérdései”), és olvasható a Kelenföld Kiadó–ELTE / Budapest/ kiadásában megjelent kötetben „A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján” I. Két közgazdasági vita). – A szerk.]. Ettől kezdve Tamás az előadásaiban is, megnyilvánulásaiban is, cikkeiben is – bár nagyon nehezen írt, és rettenetesen kevés ideje lévén, keveset publikált – elkezdett az ellenzéki oldalra állni a tudósok körében.

Ráadásul 1953-ban Tamás ismét fölment Kiss Károlyhoz, és közölte, hogy összeházasodunk. Ez volt egyik nap, és a másik napon – már erre nem is emlékszem, hol és hogyan –, összeházasodtunk, és Tamás visszajött lakni. Ám ezután ismét csak nem valami szerelmes idill következett. Mert a kor olyan volt, hogy megint nagy viták, mozgás volt, és nem minden veszély nélkül.

Ebben az időben rendkívül eleven közélet folyt, mindenfelé nyilvános eszmecserék voltak, olyan kérdésekről, amelyek szemben álltak a hivatalos pártpolitikával. A magyar értelmiség kivonult a hivatalos pártkörből. Eddigre lezajlottak a koncepciós perek – rengeteg kisebb koncepciós per is volt, falun, városon, mindenfelé –, a Rákosi diktatúra kiteljesedett [lásd: Rákosi-korszak]. Ez volt az az időszak, amikor az értelmiség eszmélkedni kezdett, és vele mi is. Először cikkek jelentek meg. Például az „Irodalmi Ujság”-ban [Az „Irodalmi Ujság” 1950–56 között jelent meg, a Magyar Írók Szövetségének irodalmi és művelődéspolitikai hetilapja volt (főszerkesztő: Illés Béla), 1956 után megszüntették. (1957–1962 között Faludy György szerkesztésében Londonban, majd 1989-ig Párizsban jelent meg, Méray Tibor szerkesztésében.) – A szerk.] írók cikkei, a „Közgazdasági Szemlé”-ben szakmai cikkek, amelyek közgazdasági kérdéseket vetettek föl. Elkezdődött egy szellemi forrongás, ami aztán formát kapott, amikor létrejöttek a Petőfi-körök [„Petőfi Kör” néven majd csak 1956. október 20. körül alakulnak a „nagy” Petőfi Körön kívül máshol is vitaklubok (Győrött – ennek alapítóját, Földes Gábor színházrendezőt /sz. 1923/ hamis vádak alapján 1958-ban kivégezték –, Baján, Pécsett. De alakultak ezekben a napokban más neveken is hasonló rendeltetésű klubok: Hajnóczy Kör a jogi karon, Vasvári Kör a műegyetemen, Március 15. Kör a bölcsészkaron, Kossuth Kör Debrecenben). – A szerk.].

A Petőfi Kör 1956 szellemi, intellektuális előkészítése volt. De nem arról volt szó, hogy szocializmus helyett kapitalizmus legyen, hanem arról, hogy szakítani kell a meglévő forma szovjet, sztálinista jellegével. Olyan szocializmust kell csinálni, ami nem diktatórikus, hanem demokratikus és korszerű, beépítve azokat az új gondolatokat is, amelyek „A Tőké”-ben még nem lehettek benne.

Az első Petőfi Kör a közgazdászok Petőfi-köre lett, és az első ülésen Donáth Ferenc, Tamás és Szabó Kálmán [(1921), közgazdász, egyetemi tanár. 1954–1956-ban az Országos Tervhivatal főosztályvezetője. 1966-tól a gazdasági reformot előkészítő bizottság tagja, 1970–1990 között országgyűlési képviselő (www.geocities.com/allamszocializmus/). – A szerk.] elnökölt. Fölvetették azokat a problémákat, amelyeket meg kell oldani, amelyeket nem lehet már tovább eltussolni. Ezt követte aztán az írók Petőfi-köre, a filmesek Petőfi-köre, a jogászok Petőfi-köre. És az emberek mentek, azt nem lehet elképzelni, semmilyen terem nem volt már elég nagy, mert akkora volt az érdeklődés.

1953 után Tamás a párt nagyra tartott közgazdászából – mert közben ő kandidátus, aztán a tudományok doktora lett – revizionista lett. Revizionista az volt, aki elméleti kérdésekben szembefordult a marxizmussal. A közgazdászok krémje és java revizionista lett. Ez súlyos dolog volt. Tamást minden pozíciójában meghagyták, mert nem tudtak nélküle meglenni, nem tudtak más embert beállítani az egyetemre, de pártoldalról ahol csak lehetett, szidalmazás, vádaskodás érte, és Tamást támadó cikkek jelentek meg.

Én ez alatt az idő alatt teljes jogú és azt hiszem, megbecsült és szeretett tagjává váltam a könyvtár közösségének. Már nem bántott senki, végeztem a dolgomat, csináltuk az irodalmi színpadot, lehetőleg kosztümös darabokban, mert az volt az igazi hecc. És eszembe jutott, hogy nekem nincs egyetemi végzettségem. Én valahol egyszer régen pedagógusnak indultam, milyen szép lenne, ha tényleg pedagógus lehetnék. Elhatároztam, hogy beiratkozom az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. A kérésemet, hogy engedélyezzék, azt hiszem, először 1953-ban nyújtottam be a Pártközpontba, de csak 1954-ben kaptam engedélyt. Természetesen csak esti egyetemre jelentkezhettem. Felvételi vizsgán kellett részt vennem, és felvettek. Lehetséges volt csak egyszakosnak jelentkezni, így én a magyar irodalom szakot kértem.

1954-től esti hallgatója lettem az egyetemnek. Visszagondolva, egyszerűen nem tudom, hogy bírtam erővel. Mert dolgoztam rendesen napi nyolc órát a könyvtárban, aztán ott volt a két gyerek, és ott volt az egész szerencsétlenné vált életem. És mindemellett még tanulni kezdtem. Az egyetem hat évig tartott. Kisebb adagokat lehetett csak elvégezni egy-egy évben, ezért tartott hat évig.

1956 fantasztikus év volt. Emlékszem, januárban földrengés volt. Reggel fél hét, hét tájban. Bementem Tamáshoz, és fölráztam, hogy te, idefigyelj, földrengés van. Tamás azt válaszolta, hogy csak egy teherautó megy le az utcán, és tovább aludt. Aztán volt egy hóvihar tavasszal, szóval mindenféle gonosz jel volt. Nagy Imre hatvanadik születésnapja nyáron volt, nem tudom pontosan megmondani a napját [Nagy Imre 1896. június 7-én született. – A szerk.], és Tamás is, én is meg voltunk híva. Nagy Imre az Óra utcában lakott. Nekünk volt egy képzeletbeli ávósunk, a Tarafás elvtárs, és hogyha a telefonunk elkezdett recsegni, amit nyilván lehallgattak, akkor azt mondtuk egymásnak, hogy a Tarafás elvtárs itt van, és köszöntöttük is Tarafás elvtársat. Na amikor mentünk Nagy Imréhez, akkor mondtuk, hogy a Tarafás elvtársnak ma délután mennyi dolga lesz.

A villa tele volt közéleti emberekkel, a művészélet, a tudományos élet, az irodalmi élet egésze ott volt. És előttem van, hogy Tamás belép, én mellette, és jön Nagy Imre szemből, megfogja Tamást a két karjánál, és azt mondja: „Tamás, most aztán életre, halálra.” Ez olyan megdöbbentő volt! Ma se tudom, amikor pedig már mindenen túl vagyunk, hogy akkor és ott Nagy Imre mire gondolt, hisz ő nem készült forradalomra!

Október huszonharmadikán [lásd: 1956-os forradalom] a könyvtárban voltam, Tamás az egyetemen, Mulika az iskolában. És híre ment, hogy a műszaki egyetemről a diákok gyűlést fognak tartani a Bem-szobor előtt. A könyvtárban őrült nagy izgalom lett, és mindenki, aki akart, elment a gyűlésre. Azt hiszem, déli kettőkor lehetett. Elképesztően sokan voltak. Én a könyvtárosokkal voltam, emlékszem, Sarkadi Imre író is beszélt, meg Veres Péter meg még sokan. Onnan mentünk át Pestre, végig a hídon. Már nem tudom, hova mentünk, azt tudom, hogy már sötét volt, és én az Országház téren álltam. Nagy Imre jött, beszélt, és elkövette azt a hibát, hogy az „elvtársak” megszólítást használta, amire felmorajlott a tér. Aztán javított, hogy „barátaim”.

Egy privát emlékem, hogy ott állok, és egy trencskóba öltözött fiatalember jön, és azt mondja: rádióhoz, rádióhoz, rádióhoz. És a körülöttem lévő emberek elindulnak. Én hazaindultam, de előtte még megpróbáltam az Akadémia utca felé menni, a Pártközpontba, hogy hátha ott van Tamás, de nem lehetett megközelíteni a Pártközpontot.

Tamás nagyon későn jött haza. Másnap én bementem a könyvtárba, és másnap megalakult az Értelmiség Forradalmi Bizottsága, aminek Tamás elnökségi tagja lett. Szerkesztettek egy kiáltványt, és sokszor voltak a Parlamentben. Csinálni szerettek volna valamit, de a Parlamentben kézen-közön elvesztek a feladatok. Nagy Imrével Tamás egyszer vagy kétszer tudott beszélni, de abból sem lett semmi. Donáthtal ő személyesen többször, én pedig egyszer este beszéltem telefonon. Donáth valahogy megsérült, és jobb híján egy tank vitte hazafelé. Onnan beszélt, nem tudom, milyen telefonon. Borzasztó szomorú volt, és arról is beszélt nekem akkor, hogy olyanok is hallatják a hangjukat, akiknek itt semmi keresnivalójuk nincs, és olyan jelszavak vannak, amelyek nem a mi jelszavaink.

Mulikának nem volt sulija, és sorban álltunk kajáért, kenyérért a Városmajor utcában. Tamás hol itthon volt, hol nem. Egyszer merő lelkiismeret-furdalásból ő is hozott kaját valami üzletből egy hátizsákban, de annyit, hogy majd megszakadt alatta.

A forró napok alatt Aczél György is mindennap megjelent nálunk, hogy Tamással beszéljen. Ők a Szilágyi Erzsébet fasorban laktak akkor. És aztán november nyolcadikán hallottuk lenn dübörögni a Városmajor utcában a szovjet tankokat. Aczél akkor is följött estefelé, és megkérdezte Tamástól, hogy belép-e a pártba. Erre Tamás azt válaszolta, hogy először meg kell nézni, milyen lesz az a párt. Sztálinista lesz-e vagy emberarcú. Emlékszem, én szemben álltam Aczéllal, és láttam a szeme villanását.

A forradalom utáni napokban még Kossa István hívta Tamást, hogy szeretné, ha ő lenne a pénzügyminiszter-helyettes [Kossa István (1904–1965) – politikus, 1945-től a legkülönbözőbb állami, pártbeli, szakszervezeti stb. munkakörei voltak (volt SZOT-főtitkár, országgyűlési képviselő, többféle minisztérium élén állt, többféle országos hatáskörű hivatalnak vagy szervezetnek volt vezetője /többek között egy időben az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke is volt/). Három alkalommal volt pénzügyminiszter: 1949 júniusától 1950 februárjáig, 1956. október 27. és november 3. között, majd 1956. november 12-től 1957. május 9-ig (MÉL). – A szerk.], de körülbelül egy hét múlva, este tizenegykor csöngettek. Kinyitom az ajtót, és ott áll sok fegyveres ávós. Jöttek Nagy Tamásért. Még a frontra kötöttem egyszer Tamásnak egy nagyon meleg kabátot, és annak elöl nagyon sok gombja volt. Ezt a kötött kabátot adtam rá, de úgy reszketett a kezem, hogy nem tudtam a sok gombot rendesen begombolni. Tamást elvitték, kimentem a teraszra, és láttam, hogy körül van véve a ház. Elöl állt egy platós teherautó, és Tamást arra tették föl.

A Fő utcába vitték, és az éjszakát a Fő utca udvarán töltötte, szemben a fallal, feltett kézzel [„A forradalom előtt a Gyorskocsi utcában (Fő utcában) működött az államvédelem vizsgálati osztálya, ugyanitt volt az ávó börtöne, és itt működött a kiemelt ügyekben eljáró különleges bíróság. A forradalom leverését követően a rendőrségen belül létrehozott politikai nyomozó főosztály örökölte meg az épületet. Itt tartották fogva a legfontosabb elítélteket, itt folytak az ő kihallgatásaik, és a bírósági tárgyalások is – ugyanúgy, mint 1956 előtt” (server2001.rev.hu/oha/oha_browse_lexicon.). – A szerk.]. Ezt követően egy magas rangú orosz tiszt hallgatta ki, és a tolmács egy volt diákja volt az egyetemről, aki azt mondta Tamásnak, hogy csak a legszükségesebbet, professzor elvtárs, csak a legszükségesebbet. Két hétig volt benn. Nem bántották, javarészt csak kihallgatták.

Én persze nem tudtam, hogy hol van, és elkezdtem keresni. Senki se tudta, hogy hol van, illetve aki tudta, letagadta. Ez borzasztó volt. Többször bementem Friss Istvánhoz is. Friss István egy nagyon konszolidált és magas színvonalú polgári családnak volt a fia. Moszkovita volt, tehát azok közé tartozott, akik az 1919-es események után kimentek Szovjetunióba. Közgazdász volt, művelt ember, és miután hazajött, többféle tisztsége volt a pártban. A Központi Vezetőségnek is tagja volt, és amikor megalakult a Közgazdaságtudományi Intézet, akkor Friss lett a vezetője [Friss István (1903–1976) – közgazdász, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1929-1933-ban kommunista szervező munkája miatt börtönbüntetést kapott. 1935–1945 között Moszkvában élt. Mint közgazdász részt vett az 1946. évi stabilizáció munkájában, az 1948–49. évi államosítások kidolgozásában. Az MKP (majd MDP, majd 1956-tól 1962-ig az MSZMP) gazdaságpolitikai vezetője, 1954-től, megalapításától igazgatója volt az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének (1974-ig), főszerkesztője volt a „Társadalmi Szemlé”-nek (1955–56), ill. a „Népszabadság”-nak (1956–57). – A szerk.].

Egyszer éppen Frissnél voltam az Intézetben, amikor nyílt az ajtó, és Tamás lépett be két fegyveres és a tolmács kíséretében. Kinyitotta a széfjét, a két fegyveresnek odaadta a revolverét, és ezzel Tamás szabad volt. Azt mondta, az volt a szerencséje, hogy a kihallgatója, az a magas rangú szovjet tiszt értelmiségi volt, akivel nagyokat beszélgettek.

1956 után Tamás egyrészt nagyon fontos, másrészt gyűlölt ember lett. 1957-ben Tömpe István [Tömpe István (1909–1988) – 1956. december – 1958 között a belügyminiszter első helyettese  volt, és a BM karhatalmi erők vezetője. – A szerk.] vezetésével egy nagyon komoly vizsgálat indult a Közgazdaságtudományi Intézet ellen, azok ellen, akik így vagy úgy részt vettek az 56-os eseményekben. Arról volt szó, hogy kit kell eltávolítani, és a javaslat az volt, hogy többekkel együtt el kell távolítani Tamást is. Amikor ezekre a vizsgálatokra sor került, akkor Friss István tiszteletre méltóan állt ki a munkatársai mellett. Különösen amikor Tamásra és Erdős Péterre került sor [Erdős Péter (1910–1990) – közgazdász, egyetemi tanár, az MTA tagja. Eredetileg mérnök, közgazdász pályafutása 1948-ban kezdődött, a közgazdasági elméletek történetét oktatta az akkor megnyílt Közgazdaságtudományi Egyetemen. Vezetője volt a régi Közgazdaságtudományi Intézetnek 1952-ig, az Intézet felszámolásáig, amikor eltiltották az oktatói és tudományos munkától. Akkor rehabilitálták, amikor Nagy Imre megalapította a mai Közgazdaságtudományi Intézetet. A gazdasági reformfolyamat megalapozói közé tartozott (MÉL). – A szerk.]. Nemrég tudtam meg, hogy Kádár János írt egy levelet Friss Istvánnak, amelyben szemrehányást tett neki, hogy miért állt ki a szocializmus ellenségei mellett. Kádárról tudott volt, hogy nem szerette az értelmiséget, idegenkedett tőle, nem bízott benne. Ezen belül pedig Tamást egész különösképpen rühellte. Abban, hogy Tamás azok után a munkák után, amiket végzett, soha egy dicsérő szót nem kapott, abban erősen benne volt Kádár.

Kádár azt írta Frissnek abban a levélben, hogy Tamás „egy és más helytelen közgazdasági tétele a pártaktívánk egy részében komoly nyugtalanságot keltett”, és hogy nem tudja, hogy „a magyar népnek volt-e egyáltalán eddig két kiló kőpor ára haszna abból, hogy egy Nagy Tamás nevű közgazdász ténykedett és ténykedik a magyar társadalmi életben, de politikai kára elég jelentős volt, ezt állíthatom”. Viszont elismerte Tamás iskolázottságát és szervezőkészségét, és kijelentette, hogy egyértelműen ő a legalkalmasabb az Intézet általános osztályának vezetésére, és nem kívánatos lehetetlenné tenni a közgazdaság-tudomány területén való kutatótevékenységét sem. Ami azt jelentette, hogy nem tudják Tamást nélkülözni.

Így Tamás lett az, aki összefogta a „hogyan továbbra” vonatkozó kutatómunkát. Pedig ez a „hogyan tovább” nála a reformot jelentette. Úgy képzelte el, hogy államilag ellenőrzött piacra van szükség, ahol bizonyos szektorok, például a hadügy, az egészségügy stb. nem tartoznak a piaci versenyzők közé. Tamást tehát nem rúgták ki, de 1957-ben vagy 1958-ban, nem tudom, mikor, kizárták a pártból. De úgy – és ez teljesen példátlan –, hogy megmaradt egyetemi tanárnak, tartotta az előadásait, vezette az általános osztályt a Közgazdaságtudományi Intézetben, sőt az Intézet helyettes vezetője is lett.

Közben még 1956 után elhatároztuk Tamással, hogy leválasztjuk a lakás egy részét, mert kisebb lakás is elég nekünk. És ha kisebb a lakás, akkor nekem nem kell segítség sem, elég lesz egyszer egy héten egy takarítónő. Úgyhogy Máriáék – Mária akkor már nem csak Sidó Mária volt, hanem Filácz Ferencné – visszamentek Somlóvásárhelyre. Mária nyolcvanhárom éves, de még most is mindig jelentkezik. Fura csaj volt. Szeretett és gyűlölt bennünket egyszerre. Emlékszem, egyszer jöttem haza, és hallottam, hogy valaki ver valakit a szobájukban. Biztos voltam benne, hogy az a nagy behemót Filácz veri a Máriát. Berohantam, hogy megvédjem, de tévedtem, a Mária verte a Filáczot.

Tehát eldöntöttük, hogy nem kell nekünk nagy lakás. Volt egy Kádár Iván nevű közgazdász, aki akkor nősült, és nem volt lakása. Ezt egyszer elmondta nekünk, mire felajánlottuk, hogy a lakás leválasztandó részét odaadjuk neki. És ingyen odaadtuk. Jött az illetékes mesteremberekkel, megcsinálta a leválasztást, és idejöttek családostul. Mi, Tamással és a gyerekekkel maradtunk a nagyobb részben, ők pedig beköltöztek a kisebbe. Körülbelül másfél, két évig éltek itt, aztán eladták a lakást, vettek maguknak egy nagyobbat valahol. Ezután különböző emberek jöttek, például egyszer a Kucsákék. Kucsák kőműves volt, és mindig részeg. Legvégül egy amerikai újságírónő lakott itt, aki ideiglenesen élt Budapesten.

1960-ban befejeztem az egyetemet, méghozzá vörös diplomával, ami azt jelenti, hogy jelesnél rosszabb vizsgám nem volt. Sokat kellett tanulnom, úgyhogy akkoriban sokat cigarettáztam, és sok kávét ittam, mert soha nem aludtam többet, mint négy órát egy nap. Amikor végeztem, akkor Ilku Pál volt az oktatási miniszter – ha jól emlékszem [Ilku Pál (1912–1973) – 1946–48-ban Pécsett az MKP párttitkára, majd az MDP KV agitációs és propaganda osztályának vezetője volt. 1948-tól a Honvédelmi Minisztérium agitprop osztályának vezetője, 1952-től a Magyar Néphadsereg vezérőrnagya, a Politikai Főcsoport főnökhelyettese, majd 1958-ig vezetője. 1957-től 1958 februárjáig honvédelmi miniszterhelyettes, 1958–1961-ig művelődésügyi miniszterhelyettes, 1961–1973-ig művelődésügyi miniszter (MÉL). – A szerk.], ő ugyanakkor volt a pártiskolán, amikor én –, és ő segített, hogy a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba kerüljek tanárnak.

Bizonyos szempontból életem egyik legszebb korszaka következett ekkor, a tanári korszakom. Utólag sajnálom, hogy miért csak húsz év volt, és miért nem több. Funkcionárius koromban nagygyűléseket tartottam tízezres tömegek előtt, de nem fogom elfelejteni, hogy első nap, amikor bementem az első b.-be órát tartani, milyen lámpalázas, milyen izgatott voltam. Az osztálykönyvben nem lehetett elolvasni az írásomat.

A Szilágyi Gimnázium budai elitgimnázium volt, lánygimnázium, és az volt az utolsó lányévfolyam, ahol én kezdtem. A következő évfolyam már koedukált lett. Jól tanítottam, és nemcsak tanítottam, hanem nagyon jó emberi kapcsolatom is volt a diákokkal. Azt hiszem, a saját középiskolai emlékeim segítettek abban, hogy hatékony és jó tanár legyek. Csináltam irodalmi színpadot is, ami mindnyájunknak nagy örömöt okozott. Akkor tűnt föl Juhász Ferenc meg Nagy László, és azokat a hosszú verseket földolgoztuk színpadra. Nem tudom már, hogy mi mindent adtunk elő, de tudom, hogy kortárs irodalomból adtunk elő abban az iszonyúan konzervatív iskolában.

Egyszer az önképzőkörbe Németh Lászlót hívtuk meg Tolsztoj halálának vagy születésének nem tudom, hányadik évfordulójára [1949-től, hódmezővásárhelyi tanári évei után Budapestre visszatérve, az irodalmi életből kiszorult Németh László (1901–1975) műfordításból élt: lefordította Ibsen, Shakespeare, Lev Tolsztoj, Alekszej Tolsztoj, Groszman, Gladkov, Goncsarov, Puskin stb. számos művét. – A szerk.]. A lányokkal vittük a terembe a székeket, és jött az igazgatónő, és megkérdezte, hogy mi lesz itt, mire készülünk. Mondom, hogy Németh László jön a Tolsztoj-centenáriumra. És akkor az igazgató megkérdezte, hogy ki az a Németh László.

Kezdettől fogva úgy volt, hogy volt egy életem a diákokkal, akik idős barátjukként és tanárjukként elfogadtak, és volt az állandó harcom a kollégákkal és az igazgatósággal. Az egész tanárságom idején nyolc fegyelmim volt. Fegyelmi volt abból, hogy Mikszáth Kálmánt miért nem Király István könyve alapján tanítom. Hát azért nem tanítottam Király István könyve alapján, mert az egy rossz, ferde szemléletű könyv volt [Király István (1921–1989) – irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1971-től országgyűlési képviselő volt. Az MSZMP vezető művelődéspolitikusa volt. (1952-ben jelent meg monográfiája Mikszáth Kálmánról, melyben az író realizmusát igyekezett bizonyítani.) (MÉL) – A szerk.]. Fegyelmi volt abból, hogy miért ülök a Vérmezőn a padon a tanítványaimmal tanításon túl. Miért nem csak iskolai kapcsolatom van a tanítványaimmal, ahogy az illik? Miért járok hétvégeken a tanítványaimmal be nem jelentett kirándulásokra? Miért járnak föl a tanítványaim hozzám?

Fárasztó volt. És különben is, az egész tanítási időm alatt én sohasem a már egyszer végigment anyagot rágtam, hanem mindig újból az osztályhoz, azoknak az érdeklődéséhez idomítva adtam elő, ismertettem egy-egy irodalmi korszakot. És ebben az ismertetésben nem csak irodalom volt, hanem zene is, és hihetetlenül sok beszélgetés. Azokban az osztályokban, ahol osztályfőnök voltam, az osztályfőnöki óra mindig az utolsó óra volt, mert tudtuk, hogy a megbeszélnivalót nem tudjuk egy óra alatt teljesíteni. Volt úgy, hogy délután háromig, négyig ültünk ott.

A Szilágyiban körülbelül tizenkét évet tanítottam, és nem jut eszembe, hogy mi volt az utolsó fegyelmim, amikor az igazgató azt mondta, hogy már védett korban vagyok – tehát túlléptem az ötvenötödik évemet –, ezért nem rúghat ki, de nem ad órát. Mentem az utcán, és sírtam. És szembejött velem a Vágó apuka. Vágó apukának két lányát tanítottam, és nagyon jóban voltunk. Döbbenten kérdezte, hogy mi bajom van, és mondtam neki, hogy nem akarnak órát adni. Vágó apuka a Belkereskedelmi Minisztérium oktatási osztályának volt a vezetője, és hozzá tartoztak a szakközépiskolák. Másnap fölhívott, hogy nem akarom-e otthagyni a Szilágyit, és elmenni egy szakközépiskolába tanítani. Sőt igazgatóhelyettesnek! Így kerültem aztán a Lengyel Gyula Kereskedelmi Szakközépiskolába a József Attila lakótelepre.

Itt egy teljesen más világ várt rám. Nem gimnázium, hanem szakközépiskola, fiúk alig voltak, és az osztályban nem volt olyan gyerek, akinek a szülei gimnáziumi érettségivel rendelkeztek volna. Leginkább Pest környéki téesztagok, autóbuszsofőrök, kamionsofőrök voltak az apák, a mamák pedig kereskedelmi alkalmazottak. Itt a tanításnak egy egészen más színvonalát kellett megtanulnom, de itt is nagyon jó volt. Nagyon sokat kellett könyvekből fölolvasnom, az anyagot értelmezni, megbeszélni a gyerekekkel együtt. Hihetetlen, hogy ezek a gyerekek mennyire fogékonyak voltak. Itt már nem volt irodalmi színpad, de csináltunk irodalmi délutánokat, amikor ha valakinek megtetszett valami, behozta, fölolvasta, és megbeszéltük. Persze bekerült mindenféle hülye giccs meg mindenféle szemét, de akkor azt beszéltük meg, és arra igyekeztem őket rávezetni, hogy az miért nem irodalom. Akkoriban nagyon jó folyóiratok voltak, az „Új Írás”, a „Kortárs” és a többi, úgyhogy ezeket adtam a gyerekeknek. Végül az első osztályból, amelyik velem érettségizett, kilencen mentek óvónői pályára, tehát pedagógusnak.

A baj csak az volt, hogy itt is volt tantestület. A tantestület kollektíve előfizetett a „Burdá”-ra, a tantestületi szobában két nagy földig érő tükör volt, varrógépek voltak, és a kollégák szabtak, varrtak, próbáltak maguknak. És a fő téma nem a gyerekek voltak, nem a tanítás, hanem a cucc, a ruha. Az igazgató egy néhai ferences rendi szerzetes volt, aki 1944-ben kiugrott a rendből, és hopp, beugrott a kommunista pártba. A legcinikusabb ember, akivel életemben találkoztam. Varrni akartok? Varrjatok. Ott a tükör, ott a varrógép. És a jelmondat az volt: a gyerek legyen boldog, hogy ide járhat! Nekünk semmi tennivalónk nincs. Pedagógia meg ilyenek, ugyan kérem!

Itt nekem nem lehetett fegyelmiket adni, mert igazgatóhelyettes voltam, meg Vágó Sándor vitt oda, de hihetetlen volt a pedagógiai, a tanári magányom. Tanítani nagyon szerettem, de ezzel a burdás tantestülettel és ezzel a hihetetlenül cinikus igazgatóval nagyon nehezen tudtam megérteni magam. Aztán négy vagy hat év múlva, ezt nem tudom pontosan, a Lengyel Gyulából is kiraktak. Amikor Vágó apuka engem odavitt, akkor azt mondta az igazgató, hogy ez addig szól, amíg ő nyugdíjba nem megy. És valóban, amikor nyugdíjba ment, akkor az én állásom is megszűnt. Ezután bekerültem a Belker Főiskolára, ahol aztán nyelvhelyességet és nyelvtörténetet tanítottam.

Úgy tűnik, hogy az egész életemen végigmegy az, hogy engem mindenhonnan kizárnak, kirúgnak. De azt hiszem, hogy nem én voltam kötözködő és elviselhetetlen, csak bizonyos elvekhez ragaszkodtam. És ha a Lengyel Gyulában például egy olyan burdás kolléga fél órával később ment be, mint az órakezdés, és az osztály táncolt a padok tetején, akkor én ezt szóvá tettem. De amikor manapság rám csöngetnek ötvennégy-ötvenöt éves urak és hölgyek, a volt tanítványaim, akkor közöttük vannak lengyelgyulások is.

Közben a hatvanas évek második felében nekiindult a reform [lásd: Új gazdasági mechanizmus], és Tamás elképesztően sokat dolgozott [Az MSZMP KB gazdaságpolitikai titkárának, Nyers Rezsőnek a meghívására 1964–1966 között a gazdasági reformot előkészítő bizottság, az ún. mechanizmustitkárság vezetője volt, majd 1970–1972-ben a reform tapasztalatait felülvizsgáló szakmai bizottság titkára. – A szerk.]. Magyarország – és ez a kádári vezetés érdekessége – az egyetlen táborhoz tartozó ország volt, amelyik a reform útjára lépett. De hogy meddig megyünk el, azt mindig az döntötte el, hogy Hruscsov elvtárs, Brezsnyev elvtárs mit visel még el Magyarország részéről. Ezt mindig szem előtt kellett tartani.

Valamikor ekkortájt egyszer Tamás azzal jött haza nevetve, hogy megszállták a kínaiak. Körülbelül nyolc-tíz kínai közgazdász jött hozzá, és egy hétig ott ültek nála, hogy mondaná el a magyar reformgondolatok lényegét. Mennyiben akarja megváltoztatni a központi utasításos rendszert, a tervgazdaságot, mi az, ami piaci, mi az, ami nem. Körülbelül két hónapra rá kapott is egy angol anyagot a kínaiaktól, amiben azt írták le, hogy amit Tamás elmondott, azt hogyan lehetne adaptálni kínai viszonyokra.

Tamás tanított, és az Intézet is egy remekül megszervezett organizáció volt. Iparágak, termelési ágak szerint különböző bizottságok voltak, a legnagyobb szakértőkkel, és a tetején ott állt Tamás. Ő tekintette át ezt az egészet, és ők csinálták a reformprogramot az utolsó pillanatig. Magyarország mezőgazdasága olyan volt akkor, hogy Dániából jöttek megnézni a magyar szövetkezetet. Az életszínvonal a legmagasabb volt a táborban, és a maga módján, idézőjelben, a szabadság is a legnagyobb volt. Nem volt még egy ország, ahol utazni lehetett. Jó, nálunk is csak háromévenként egyszer, és nagyon kevés pénzzel, de ezt igénybe is vette, aki tudta [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél].

Tamás 1964-ben visszakerült a pártba is. Ez úgy történt, hogy valami értekezlet volt, és Csikós-Nagy Béla szólt Tamásnak, hogy az értekezletre menjen be a Pártközpontba [Csikós-Nagy Béla (1915–2005) – közgazdász, akadémikus. 1946–48-ban a Gazdasági Főtanács főtitkárhelyettese, majd az Országos Tervhivatalban dolgozott, majd miniszterhelyettes volt (Helyi Ipar Minisztériuma, majd a Könnyűipari Minisztérium); elnöke volt  az Országos Árhivatalnak (1957–67), ill. az Országos Anyag- és Árhivatalnak (1967–84). A Magyar Közgazdasági Társaság elnöke volt (1970–1990) (Magyar Nagylexikon). – A szerk.]. Erre Tamás mondta, hogy a portánál szóljanak, hogy engedjék be. Csikós-Nagy teljesen meghökkent, hogy Tamás nem párttag, és egy nap alatt elintézte, hogy kitöltsék a párttagsági könyvét. Ebben az a szép, hogy Csikós-Nagy a háború előtt Imrédy Béla köréhez tartozott – ami erőteljesen jobboldali kör volt –, az után lépett be a Kommunista Pártba, ahol neki aztán soha semmi baja nem lett.

Eközben Mulika lányunk a Gorkij iskolába járt 1956-ig, amikor a Gorkij iskola megszűnt. Ő ekkor nyolcadikos volt, és a Városmajor utcai iskolában fejezte be az iskolát. Ettől kezdve Muli rossz tanuló volt, és tudtam, hogy sokat lóg. A Táncsicsba járt gimnáziumba, és ott is rossz tanuló, olyan hármas volt. Ekkoriban nagyon keveset beszélt, sokat olvasott. És én nem voltam annyit otthon, nem voltam annyit vele, velük, mint amennyit kellett volna. A tanárság nem napi öt óra vagy hat óra munka. Az ember hazajött az iskolából, leült az íróasztalához, és készült másnapra. És egy magyartanárnak ott voltak a dolgozatok is. Nagyon sokat dolgoztam, és ezt meg is kaptam szemrehányásként a lányaimtól. Hogy nem voltam eleget velük. Azt hiszem, Mulika mondta egyszer, hogy nem könnyű a ti gyereketeknek lenni.

Mind a két gyerek szeretett lejárni nyáron Somlóvásárhelyre Sidó Máriához. És szerettek ott a szüreti munkákban részt venni, iszonyúan szerették a paraszti életet élni. Egyszer Muli valami aratásban is részt vett, és telefonon megtudtam, hogy meg van gyűlve a lába, valami megsebezte. Hazautazott, és rettenetes állapotban volt, úgyhogy rögtön kórházba kellett vinni. Igen szerettek Somlóvásárhelyen lenni, ami biztos, hogy nem növelte az irántam való szeretetüket.

Amikor Tamással el voltunk válva, akkor Mulika ment mindig Tamással nyaralni, én pedig itthon voltam Marival. De előtte, 1947-től, és az után is, hogy újra együtt voltunk 1953-tól, általában két hétig Balatonőszödön nyaraltunk – ott volt egy elegáns pártüdülő –, vagy a Tervhivatal üdülőjében Révfülöpön, és az Akadémiának is volt üdülője Világoson. Közösen jártunk nyaralni. Az akadémiai üdülő azért volt jó, mert ugyanazon a helyen kaptunk mi is egy szobát, a gyerekeknek pedig olyan tizenhat éves korig volt egy külön ház, és ők ott laktak. Külföldre akkoriban nem lehetett menni, de emlékszem, amikor Mulika érettségizett, akkor befizettük egy moszkvai útra. Jól beszélt még akkor oroszul. Azt hittem, hogy valami óriási csodálattal fog hazajönni, de nem. Nem voltak különösebb élményei Moszkváról.

Amikor aztán már lehetett külföldre menni, akkor mindig ketten utaztunk Tamással. Nagyon szerettünk ketten utazni. Tamás vezetett, és ha elfáradt, akkor megkért, hogy énekeljek. Voltunk Olaszországban, Spanyolországban, Törökországban, a Szovjetunióban, Svédországban. Voltunk Izraelben is. Tudniillik oda elment három iskolatársnőm, és egy hónapot voltunk náluk. Nem szeretnék ott élni, de nagyon érdekes volt.

Bárhol is voltunk nyáron, mindig kempingben voltunk. Nagyon szerettük a kempinget, mert ott lehetett találkozni a világgal. A jobbunkon egy holland, a balunkon egy kanadai, mögöttünk egy amerikai, és az ember mindenkivel tud beszélni. Óriási dolog volt. Emlékszem, Tamással valamelyik kempingben Ravenna környékén nagyon összebarátkoztunk egy holland házaspárral. Akikkel azon kívül, hogy együtt jártuk a néznivalókat, este ültünk a sátor előtt, és iszogattunk, beszélgettünk.

Van egy furcsa adottságom. Például ha holland, svéd újságot olvasok, megértem, mert nagyon jól tudok németül, a latin nyelveket pedig azért értem, mert az iskolában latinul tanultam, meg franciául is tudok. Az angolhoz való viszonyom ugyan zavaros – volt egy néni, akihez jártam, de tanfolyamra nem volt időm –, beszélni csak konyhanyelvet tudok, de meg tudom értetni magam, és valahogy értem is. Egyszer Olaszországban voltunk Tamással, és egy pasassal hosszan beszélgettünk olaszul az Olasz Kommunista Párt új vonaláról. Tamás ilyenkor mindig nevetett rajtam, mert azt mondta, ha kínaiak lennének ott, akkor a kínaiakkal is beszélgetnék.

Tamás mindig meg volt híva német nyelvterületre egyetemekre. Voltunk egy fél évet Grazban – akkor én szabadságoltam magam az iskolából. Aztán Berlinben, Göttingenben, és a siegeni egyetemen is volt Tamás egy évig. És mindenütt barátokat szerzett. Máig az egyik legkedvesebb barátunk a bajorországi báró Bechtoldsheim család, a legrégibb német család. Bechtoldsheiméknek öt gyerekük van, mélyen katolikusok, de például a pápát is kritizálják. A vallásuk az egy dolog, és azon kívül szabad, gondolkodó, művelt emberek. Nagyon sokszor voltunk náluk az ősrégi kastélyukban, és ők is voltak nálunk.

Egyszer, a varsói és a pesti Akadémia közötti csereüdülés keretében volt egy kéthetes nyári utazásunk Lengyelországba, Zakopanéba. Autónk még nem volt, vonattal mentünk. A vonaton barátkoztunk össze doktor Elődi Pál  [1927–2002, egyetemi tanár] biokémikussal és a feleségével. Elődi Pali a Biokémiai Intézetben dolgozott. Tizenhét éves korában Auschwitzban volt az apjával együtt, és amikor fölszabadult a tábor, akkor az apját a hátán cipelte haza. A felesége, Zsuzsa ugyancsak biokémikus volt. Ő egy szegény zsidó családnak a lánya volt, aki első menetben még varrónő volt, és az egyetem elvégzése után most a tudományok doktora. Elődiék nagyon jó barátaink lettek, és fantasztikusan jókat kirándultunk együtt.

Autónk a hatvanas évek legvégén lett, egy Skoda Octávia. Kellemes halványlila volt – az ember akkor nem válogathatott –, aztán volt Wartburgunk, és azután jöttek a Ladák [lásd: autóellátottság Magyarországon 1950–1990]. Én soha nem tanultam meg vezetni, mindig gyalogos voltam. Amíg busz nem járt erre, addig gyalog cipeltem fel mindent. Szoktam is mondani, hogyha egymásra raknák azt, amit én fölcipeltem, akkor egy második Kis-Sváb-hegyet lehetne lerakni belőle. Hűtőgépünk sokára lett, még a felszabadulás után is sokáig járt az utcában a jeges, akitől vödörben hordtuk a jeget. Tévénk akkor lett, amikor Mari leérettségizett, 1968-ban. Nem akartuk, hogy tévé legyen, amíg ő iskolába jár. Az életmódunkra jellemző, hogy csináltatott ruhánk soha nem volt. Készen vettük a ruhákat, amiket a Városmajor utcában lakó Grasszelliné igazított ránk. Jellemző az is, hogy senkinek nincs fülbevalója. Mindig nagyon puritánul, egyszerűen öltöztünk, de nagyon csinosan. Volt egyszer egy héten bejárónőm, ő vasalt ágyneműt, ruhát, de ha kellett, mi is vasaltunk, a lányaim is.

Máig őrzöm Mari lányom egyik iskolai dolgozatát. Nem tudom, mi volt a címe, „A család”, vagy nem tudom, mi, és Mari azt írta benne, hogy vasárnap reggelizünk, és reggelizés közben sokat beszélgetünk. Ebéd után apukám és anyukám leülnek kávézni, mi is odaülünk, és sokáig beszélgetünk. Ebből az írásból az derül ki, hogy nagyon sokat beszélgettünk, és ez így is volt. De ez az asztalnál beszélgetés – ez az ebéd utáni tislizés, ahogy mi neveztük –, ez valahogy a gyerekeink családjában már nem folytatódott.

1973-ban, nyolcvanöt éves korában halt meg az anyám. A halálát megelőzően tizennégy évig vak volt, zöldhályog glaukóma miatt. Fantasztikusan fogadta el a vakságát. Ült a fotelban, a Szív utcában, hallgatta a rádiót magyarul, németül, franciául. A Szív utcai ház körfolyosós volt. Anyám fogott egy főzőkanalat, és elment sétálni a gangra úgy, hogy a főzőkanálnak a hegye a folyosó rácsához ért, és az mutatta neki, hogy merre kell menni. Soha nem voltak hangulatingadozásai, soha nem volt türelmetlen. Kedves volt élete végéig.

Anyám apám halála után nem ment még egyszer férjhez, végig együtt maradt a bátyámmal. Antinak valami borzasztó kötődése volt a mamához, azt mondta, hogy nem tud élni a mama nélkül, még nászútra is hármasban mentek. A felszabadulás után alakult egy nagy vállalat, a Magyar Gyapjúértékesítő Vállalat. Ez alá a vállalat alá tartozott a magyar juhászat, ez gyűjtötte be a gyapjút, export, import, szóval egy nagy vállalat volt, és Anti ennek lett a vezérigazgatója, amit igen kiválóan csinált. A felszabadulás után megszületett Margit két gyereke is, először András, majd két-három év múlva Kati, és mind ott laktak a Szív utcában.

A Szív utcai lakást valamikor a hetvenes évek végén Antiék megvették öröklakásnak, mint ahogy mindenki megvette a lakását, amikor a tanácstól meg lehetett venni. Közben a Soroksári úti házat eladták, és a dolgokat Anti intézte, nekem azokba beleszólásom nem volt. A mi kettőnk élete nagyon külön ment, és csak nagyon laza kapcsolatunk volt. Később eladták a Szív utcai lakást is, vettek egy villaházat a tizedik kerületben, és odamentek lakni. Ott nagy kert is van, sőt külön madárház is. A madarak olyannyira végigvonultak Anti életén, hogy  a lánya is, fia is állatorvos lett. A lányának egy kisállat-kereskedése van, a fia pedig a tudományok doktora, genetikával foglalkozik. A lányának a már nyugdíjas férje is az állatorvosi egyetemen egyetem tanára volt, és az ő fia is állatorvos.

Nagyon szerettem anyámat. Minden héten legalább kétszer, de egyszer biztos elmentem meglátogatni. És csak hogy jellemezzem magunkat: soha eszünkbe nem jutott, hogy nekem is van örökségem. A házeladásokból én soha semmit nem kaptam, de meg kell mondanom őszintén, nem is érdekelt. Anyám az élete vége felé már látta, hogy valami nagy igazságtalanság történik az én rovásomra, és amikor egyszer nála voltam, akkor rám erőszakolt két alpakkatányért. Örökségnek. Mostanában ha az unokahúgomhoz, Anti lányához megyek – akit nagyon szeretek –, akkor mindig nagyon furcsán érzem ott magam, mert a gyerekkorom környezetében vagyok. A gyermekkorom bútorai, szőnyegei és képei között.

Az én lányaim közül Mulika evezni járt, sportolt, kiválóan rajzolt, és szíve szerint mindig lakberendező meg belsőépítész szeretett volna lenni. De nekünk nem voltak kapcsolataink, és Mulinak az érettségije nem volt valami fényes, úgyhogy elment kirakatrendezőséget tanulni, és azután mint kirakatrendező dolgozott. Sose felejtem el, egyszer a Keleti táján jártam, és egy üzlet előtt mentem el, ahol motorkerékpárokat állítottak a kirakatba. És mit látok, mint azt, hogy a lányom emeli be a kirakatba a motorkerékpárt.

Muli tizenkilenc éves volt, amikor egy vasárnapi ebédnél azzal lepett meg bennünket, hogy mit szólnánk, ha férjhez menne. Azóta is lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem mondtuk, gondolja meg. Egy fiatal villamosmérnök volt, akihez Mulika férjhez ment. A férje elsőgenerációs egyetemi végzettségű volt egy óbudai munkáscsaládban. Az apját – aki részt vett a háborúban, és évekig volt hadifogoly Oroszországban – nagyon szerettem, nagyon kedves ember volt. Munkás volt valamelyik gyárban, a mama pedig háztartásbeli. Teljesen más világ, mint mi. Összeházasodtak, Muli átment a Mahirhoz dolgozni, munka mellett beiratkozott a Közgázra, és harmadéves egyetemista volt, amikor teherbeesett Ádámmal. Abbahagyta az egyetemet, és csak a gyerekkel foglalkozott. Amikor másfél év múlva jött Bálint, akkortól teljesen a két gyereknek szentelte az életét. Úgy gondolom, hogy ez válasz volt arra is, hogy neki nem volt igazán odaadó, mindig rendelkezésre álló anyja. Rövid idő múlva azonban a házassága elromlott, és Mulika abban a házasságban a két gyerekkel teljesen egyedül maradt. Nem tudok elfelejteni egy nyaralást, amikor a gyerekek még egészen kicsik voltak, és valahol a Balatonnál voltak hármasban. A férje sose ment velük.

Később többen kiváltak a Mahirból, csináltak egy reklámirodát, és Muli ott dolgozott. Válni nem akart, nem akarta, hogy a fiai apa nélkül nőjenek fel, de fantasztikus ember, soha nem panaszkodott, soha nem mondta el, hogy milyen bajai vannak. És a megromlott házasságában a két gyerek elmondhatatlan boldogságot jelentett neki. Az élete fő műve és értelme lett ez a két remek pasas. Ádám unokám építészmérnök ­– a legjobb ember a világon, akivel valaha találkoztam –, a felesége Petra, két gyermekük van, Samu és Lea. Petra papája keresztény, a mamája zsidó, de a mamának a családja még ortodox volt. Petrában van valami zsidó identitás, majdnem azt mondhatnám, hogy félelem, mert a mamája koncentrációs táborban született. Bálint unokám – aki informatikus, tündéri pasas és olyan okos, hogy borzasztó, sose értem, hogy éppen min dolgozik – egy keresztény lányt vett feleségül, Vikit.

Mari lányom nyolc és fél évvel fiatalabb Mulinál. Ő óvodába és általánosba a Városmajorba,  gimnáziumba pedig a Szilágyiba járt. Még most is nevetve meséli, hogyha szünetben úgy szólított meg, hogy anyu, akkor nem hallottam meg, ezért ő is tanárnőnek szólított, mert arra fölkaptam a fejem. Mari a hatvanas évek végén érettségizett, ami a diákmozgalmak ideje volt Európában. Emlékszem, mentek a Petőfi-szoborhoz március tizenötödikén. Mari világnézetileg nem lépett a szülők útjára, nem lett szocialista, de benne volt a fiatalok forrongásában. Akkor már volt a „Beszélő” folyóirat is, és azok a fiatalok azt olvasták [A szamizdat „Beszélő” első száma 1981-ben jelent meg, de írógéppel sokszorosított szövegek már a hetvenes évektől terjedtek (részben a nyugati vagy az emigráns sajtóból átvett cikkek, részben név nélkül vagy álnéven írott  cikkek, tanulmányok), a nyolcvanas évek elejétől pedig már nagyobb példányszámban, jobb kivitellel tudtak előállítani szamizdat kiadványokat (stencil, szitanyomás stb.). – A szerk.].

Mari elvégezte az ELTE-t magyar–francia szakon. Ezután a Filmgyárban dolgozott egy ideig, majd a végén ő is tanárként landolt, és tanár ma is. Magyartanár egy informatikai szakközépiskolában. Kiváló tanár, és évekig nagy-nagy lelkesedéssel, odaadással végezte a munkáját, de most nagyon el van keseredve, mert azzal szembesül, hogy a humán tárgyaknak nincs többé helye az iskolában. Az informatikának van helye, csak úgy a felszínen talán bizonyos természettudományos tárgyaknak, és az irodalom, történelem, művészettörténet helyett valamiféle kultúrtörténeti tárgynak. Hogy mégis tudják a gyerekek, hogy volt középkor, meg ne tévesszék össze a Bauhaust a gótikával.

Nem lehet összehasonlítani azt az időt, amikor én tanítottam, ezzel az idővel, amiben most Mari tanít. Hihetetlenül megnőtt az adminisztráció. És az én diákjaim még akartak tanulni, még érdekelte őket az irodalom. Természetesen az osztály tagjai között voltak különbségek, de amikor valaki megkért, hogy beszéljek az új francia irodalmi irányzatokról, akkor benn maradtak a teremben még tizenvalahányan. Ennek ma már semmi nyoma. És a gyerekek szinte egyáltalán nem tudnak beszélni. Az a bizonyos szövegértés, amiről most sokat írnak az újságok, az nulla, és semmiféle ambíciójuk nincs. Ha kettest kapnak, az maximálisan jó osztályzat.

Mari is nyugdíjba fog menni egy-két év múlva. Az ő házasságából is két unokám van. Mari férje egy székesfehérvári polgárosult dzsentricsaládból való, és amikor összeházasodtak, akkor a család két évre kitagadta, mert nem hozzá való felesége lett. Dani unokám huszonnyolc éves, közgazdasági egyetemet végzett. Még egyetemistaként dolgozott egy nagy nemzetközi banknál, és amikor végzett, a bank egy évre kiküldte Milánóba, ahol megtanult olaszul. Jelenleg makroelemzéssel foglalkozik a banknál. Anna huszonnégy éves, ő az egyetlen lányunokám. Ő a Belkereskedelmi és Gazdasági Főiskolát végezte el idén kitűnő eredménnyel, de azóta is hiába keres munkát.

A lányaim tudják, hogy az apjuk munkaszolgálatos volt, és Mari is tudja, hogy Muli és én álnéven éltünk, szóval minden információnak birtokában vannak, de zsidó tudatuk vagy zsidó életérzésük nincs. Viszont érdekes, hogy Tamással a barátaink – és semmiféle keresgélés vagy hátsó szempont nem volt ebben – mind magas intellektusok, mind zsidók voltak. És az unokák haverjai a gimnáziumban, az egyetemen is zsidók voltak. Azt vettem észre, hogy újabban mindenki keresi az identitását. De nem értem, hogy miért kell valami plecsni, hogy zsidó vagyok, magyar vagyok, keresztény vagyok. Miért nem elég identitás az, hogy ember vagyok? Ember vagyok, igyekezve mindig tisztességes maradni.

1986-ban kezdődött Tamás betegsége. Időközben megjelent a reformot összefoglaló füzet, cikkek jelentek meg, viták voltak, és összeomlott a Szovjetunió is. Magyarországon Kádár megtartotta azt a bizonyos utolsó beszédét, amit már nem kontrollált aggyal adott elő. De ami utána jött, abban mi már nem vettünk részt Tamás betegsége miatt. Tamásnak korábban már volt egy vesekőműtéte, és 1989-ben megállapították, hogy rákos az egyik veséje. 1989. június tizenhatodikán megoperálták. Azért tudom a dátumot, mert Nagy Imre temetésének napja volt, amire mi is meg voltunk híva. Az Orbán beszédet együtt néztük a tévén, és Tamás meg volt tőle rendülve. Tudta, érezte, hogy ez egy borzalmas, hazug beszéd volt.

Az operáció után Tamás tíz körömmel akart meggyógyulni, és meg is gyógyult. Leszokott a cigarettáról, tanított tovább az egyetemen, és dolgozott az Intézetben. Nyaranta még utaztunk is ide-oda. Ekkor már nyugdíjkorban voltunk, és én egészen addig tanítottam, amíg Tamás betegsége engedte. 1993-ban Almádin nyaraltunk az Akadémia üdülőjében. Tamás nagyon szeretett teniszezni, télen-nyáron mindig teniszezett. Még úgy tizenhét-tizennyolc éves korában volt egy magyar szuperteniszező – azt hiszem, Asbóth Sándornak hívták [Valószínűleg Asbóth Józsefről (1911–1986) van szó, számos igen rangos nemzetközi verseny magyar helyezettjéről. – A szerk.] –, aki látta őt teniszezni, és versenyzőt akart belőle csinálni. De Tamás nem a teniszt választotta, hanem a világnézetet.

Az üdülőben Tamás egy teniszezésből azzal jött vissza, hogy borzasztóan fáj a térde. Hazajöttünk, a térdfájás nem múlt el, és elmentünk egy orvoshoz, akit ajánlottak. Ez az orvos a vizsgálat, a röntgen és az egyebek után szemünkbe mondta, hogy Tamás áttétes rákos. Az áttétek olyan súlyosak, hogy nem érdemes operálni, meg fog halni. Körülbelül négy hónapja van. Vannak hős emberek, akik azt mondják, hogy a betegnek meg kell mondani az igazat. Én inkább kevésbé volnék hős, és azt mondanám, hogy egy ilyen halálos ítéletet felelőtlenül az ember szemébe mondani gyalázat. Mintha azt mondaná, hogy szálljon föl a hatos villamosra, körülbelül annyi együttérzés van ebben a mondatban.

Ezután itthon voltunk. Eleinte még normális élet folyt, aztán Tamás már csak ült, aztán már csak inkább feküdt. És nem beszélt. Teljesen magába fordult, csak feküdt lehunyt szemmel. December huszonkettedikén volt egy mondata, ami így hangzott: „Az egész életem hiábavaló volt.” Ezt mondta, aztán többet semmit. Hogy miért mondhatta ezt? Hát hiszen hiába volt mindaz, amit tanított, hiába volt az élete nagy munkája, a reform. A mi igazságunkat elvetette a világ, reform helyett jött, amit akkor úgy neveztek, hogy piacgazdaság, de most már kezdik lánykori nevén, kapitalizmusnak nevezni. Ezért volt hiábavaló az élete.

Tamás és én a sztálinizmusnak az eltökélt ellenzékéhez tartoztunk. Szégyelltük magunkat, amikor a huszadik kongresszus után [lásd: az SZKP XX. kongresszusa] Hruscsov tartotta azt a bizonyos beszédet, és nyilvánvalóvá lett a Gulag. Szégyelltük magunkat, amikor itt, a huszadik kongresszus után megtudtuk a Rajk-per és a többi koncepciós per szörnyűségét. Eltökélt szándékunk volt az – a cseh Dubček találta ki ezt a kifejezést – emberarcú szocializmus megvalósítása. Ezért olyan furcsa nekem, vagy inkább fájdalmas, hogy a rendszerváltás után Tamást mindenki elfelejtette. Mindenki úgy csinál, mintha nem létezett volna. A baloldalnak túl liberális, a liberálisoknak pedig túl baloldali. És arról a reformperiódusról senki se beszél, pedig az tette olyanná a rendszerváltást, hogy könnyebb volt, mint a többi szocialista országban.

December huszonharmadikán estefele Tamás meghalt. Nem tudom, hogy ki hívta ki a halottszállítókat – a halál után két órával lehetett elvinni. Lekísértem, elvitték. Aztán volt a temetés. Én nem csináltam semmit, a lányok intéztek mindent. Először a Farkasréten jártak, de kiderült, hogy a keresztény temetőben húsz vagy huszonöt év múlva kirakják az embert, ami nagyon nem tetszett nekik. Így került Tamás zsidó temetőbe.

Ha egy pékmester meghal, aki a sütőipari céhnek volt a tagja, akkor a céh vállalja a temetést. De Tamás temetését senki sem vállalta. Se az Akadémia, se az Intézet, senki. És a temetésen nem akarták vállalni a beszédet sem. A tanítványok, Bauer [Bauer Tamás, közgazdász, sz. 1946], Tardos [Tardos Márton, közgazdász, 1928–2006], Kornai [Kornai János, közgazdász, sz. 1928], senki. Kornai, akinek 1957-ben távoznia kellett az Intézetből, majd két év múlva visszament, és Tamás osztályán dolgozott, írt nekem ekkor egy nagyon szép levelet, aminek az volt a lényege, hogy Tamás nélkül nem tudta volna bejárni azt az utat, amit bejárt. Bauer is Tamás osztályán volt, és egyiknek sem jelent meg nyomtatásban úgy munkája, hogy azt Tamás ne olvasta volna el, és meg ne beszélték volna.

De 1993-ban nem volt jó név Nagy Tamás, és Nagy Tamásnál búcsúbeszédet tartani. Aztán jelentkezett Erdős Tibor akadémikus [közgazdász, egyetemi tanár], hogy ő akar beszédet tartani, és ezért örökké hálás vagyok neki. A barátok nevében sem nagyon találtunk búcsúztatót, végül egy régi barátunk, H. Sas Judit szociológus búcsúztatta. De én ebből teljesen kimaradtam, minden a lányok dolga volt, a Tamás halála körüli időszakra szinte egyáltalán nem emlékszem.

És azután nem nagyon ment az élet Tamás nélkül. Volt egy öngyilkossági kísérletem is, amit nem mertem végrehajtani. Fölmentem a hegyre, majd lejöttem, mert gyáva voltam. Aztán úgy gondoltam, hogy élni fogok. Az ismeretségi körünkben volt egy neurológus a dél-pesti kórházban, hozzá mentem el, és ő haza se engedett már. Két hétig voltam a kórházban, infúziót kaptam, és azóta szedek naponta egy pasztillát is. Nem tudom, mi történne, ha abbahagynám, de nem merem abbahagyni.

A kórház után hazajöttem, és itt voltam a lakásunkban egyedül, amit nem bírtam elviselni. Mariék akkor már nagyon közel laktak, és megállapodtunk, hogy lakást cserélünk. Én odamegyek lakni, ők meg idejönnek. De ez se ment. Két évig laktam ott, egy házban, ahol mindenki haragban volt mindenkivel, egyszerűen nem volt kihez szólnom. És akkor jött az a lehetőség, hogy ezt a lakást, amiben most lakom, a volt lakásunk hajdan leválasztott részét meg lehetett venni. Így jöttem vissza.

Lassan magamhoz tértem. Beiratkoztam a Francia Intézetbe nyelvtanfolyamra, majd megtanultam egy újabb munkát. Van egy nagyon-nagyon kedves fiatal barátunk, aki megszállott néprajzos, kutató és gyűjtő, és van egy üzlete az Attila utcában. Oda mentem dolgozni. Rajtam kívül még két eladó volt az üzletben, de ők nem tudtak idegen nyelvet, pedig abba a boltba sok külföldi jár.

Öt évig dolgoztam ott körülbelül – nagyon szerettem az üzletben lenni –, és azt hiszem, öt éve már, hogy nem dolgozom sehol. Ha az ember öreg, és semmi dolga nincs, akkor nagyon kell vigyázni. Nekem egy félelmem van: hogy megbutulok. És ha az ember ettől fél, akkor járatnia kell az eszét, lehetőleg sokat. Egy hónapja tanulom például a számítógép kezelését. Már tudok emailezni, és elkezdem majd tanulni az internetezést is. Minden héten egyszer járok házi muzsikát hallgatni is, amit nagyon élvezek. Mostanában a járás már nehezemre esik, lemegyek a piacra, bevásárolok, és mindent megcsinálok, de minden egy kicsit tovább tart.

Mint volt irodalomtanár, csak a legfontosabb szépirodalmi műveket olvasom el. Hogy tudjam, mi a posztmodern, és ítéletet tudjak alkotni Esterházy, Nádas, Tandori és a többiek műveiről. Nincs egy idegszálam, ami kívánja ezt az irodalmat. Inkább társadalomtudományt olvasok, szociológiát, közgazdasági irodalmat. Főleg az érdekel, hogy merre megy a világ. A volt szocialista országok most válságban vannak, és újból felélednek a szinte elfelejtett jobboldali ideológiák. Ezekben az országokban zűrzavar van, és olyan konzervatív, nacionalista, fajgyűlölő eszmeiség, amely a legrosszabb időkre emlékeztet.

A fiatalságnak pedig már nincs semmi történelmi tudása. Persze mindig van egy kisebbség, amely jól képzett, de a tömegnek fogalma sincs a közelmúlt eseményeiről sem. A fiatalok elfelejtettek beszélgetni is. Az a remek dolog, az eszmecsere, a gondolatok megvitatása teljesen megszűnt. Kiment a beszélgetés a divatból. A levelezés helyét elfoglalta az sms meg az email. Minden lerövidítve. Attól félek, hogy ez a fiatal nemzedék csak tőmondatokat ért meg, olyan tőmondatokat, amelyek agresszív cselekedetre bátorítják. Az unokáim szerencsére nem ilyenek.

Azok az olvasmányok, amiket olvasok, arról tudósítanak, hogy a jóléti államnak vége, és a világ szegény részeiből nem szűnik meg a tömegek áradata Európa felé. De mit fognak csinálni azzal a tömeggel, amelyik soha nem jut hozzá ahhoz a tudáshoz, amely nélkül ma nem lehet élni? Az a kapitalizmusra jellemző ideológia, hogy te vagy a felelős önmagadért, rajtad múlik, hogy belőled mi lesz, a világ legnagyobb hazugsága. Ha egy gyerek nem az Alma utcából indul, hanem Szabolcs-Szatmárból, az életük folyamán soha egy nevezőre nem jutnak. És a szabolcs-szatmári soha nem éri utol az Alma utcait. Ezeken szoktam gondolkodni, ez érdekel igazán. És vannak barátaim, akikkel tudok erről beszélni. De rettenetesen hiányzik Tamás, akivel egy életen át beszélgettünk.

Életrajz

 
Apai nagyszüleim családja Temes megyéből jött. Nem tudom, honnan, erről nincsenek pontosabb értesüléseim. A nagyszüleim Lippán éltek. Lippa Aradtól egy kicsit beljebb, a Maros partján van – amikor én megszülettem, az már Románia volt [lásd: trianoni békeszerződés; Lippa – nagyközség volt Temes vm.-ben, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal, kir. közjegyzőség székhelye; 1891-ben 7000 (47% román, 37% német, 14% magyar), 1910-ben 7900 román, német és magyar lakossal. A 19. század végén polgári iskolája és leányiskolája volt, a 20. század elején már felső kereskedelmi iskolája is. Trianon után Romániához került, lakosainak száma 1920-ban 6600 fő volt. Zsidó hitközségét 1860-ban alapították. Volt elemi iskolája, de az 1929-ben kiadott Magyar Zsidó Lexikon szerint az iskola megszűnt, és a hitközség csak a hitoktatásról gondoskodott. – A szerk.]. Tíz év körüli gyerek voltam, amikor egyszer elmentünk Lippára nyaralni apámmal, anyámmal, és megismertem a nagyszülőket. Illetve apai nagyanyám akkor már régen nem élt – ő még a születésem előtt meghalt –, de volt egy másik feleség, mert újra megnősült a nagyapám időközben. Nagyapám, Lichter Jakab 1850 körül született, és az 1930-as években halt meg. Pedagógus volt, elemista korú gyerekeket tanított Lippán, a zsidó iskolában. Nagyon kedves, értelmes bácsi volt ez a „Nagyapika” – így hívtuk [A Magyar Zsidó Lexikon szerint ő volt a lippai hitközség titkára. – A szerk.]. A felesége a háztartást vezette, akkoriban ez így volt.  

Nagyapámék háza a zsidó templom mellett állt. Földszintes építmény volt, és ha jól emlékszem, egy hosszú folyosóról nyíltak a szobák. Volt udvar vagy kert, úgy rémlik, talán volt ott egy kecske, és lehet, hogy tyúkok is voltak. Az udvaron volt egy kút, de talán bent a házban is volt vízcsap, ezt nem tudom határozottan. A vécé egy külön építmény volt az udvarban, de a házban volt valami fürdőszoba.  

Lippa háromnyelvű város: magyar, román, német. Temes megyéhez tartozik, ami szász terület. Nagyon kedves város, sok szép emlékem van onnan. Szemben Lippával, a Maros túlsó partján van Máriaradna: az egy katolikus zarándokhely. Lippa viszonylag sík területen fekszik, de a Maros túloldalán hegyek vannak. Egyszer fölmentünk az egyik hegyre, és összeakadtunk egy román parasztfiúval. Juhokat, kecskéket terelgetett ott, és emlékszem, ahogy előttünk ment ez a parasztfiú, a lábát csodáltam – fantasztikus vastag volt a talpa bőre. Mezítláb tartott a hegyen fölfelé a kecskékkel. Csudás dolgok voltak ezek.  

Édesapámék hárman voltak testvérek: az apám és a két húga. Etelkát nem ismertem személyesen, mert Amerikába települt ki még a születésem előtt a férjével. Még Magyarországon ment férjhez, de azt nem tudom pontosan, mikor. Nem született tudomásom szerint gyereke. Leveleztek édesapámmal. A másik húgát, Jolánka nénit jól ismertem, összejártunk gyakran. Itt laktak „Új-Zsélandban”, a Sziget utca 29-ben [lásd: Újlipótváros]. Ő korán megözvegyült, de később férjhez ment egy Török Gyula nevű nagyon kitűnő ügyvédhez. Nem tudom megmondani, mikor, de én már megvoltam akkor. Ennek a Jolánka néninek a fia, Frici fiatalon, talán még az 1920-as években Párizsba került, ahol nagyon jó szobrász lett. Párizsban élt, találkoztam is vele Párizsban egyszer. Jolánka néninek volt egy Gabi nevű lánya is, aki Nagyváradon élt, de ő már meghalt. Nem tudom, Gabi megvolt-e még a felszabaduláskor, de azt tudom, hogy a fia, Incze Gyuri a mai napig megvan, Kölnben lakik, vele kapcsolatban vagyok. Valami értelmiségi foglalkozása van, de pontosan nem tudom, mit csinál.  

Anyai nagymamám, Bleuer Róza 1855 körül született, és 1930 körül, hetvenöt éves korában halt meg, Pesten. Békésről költözött föl Pestre. Nem nagyon maradtak Békésen rokonok, csak egy maradt, akihez aztán egyszer elmentünk, amikor én már úgyszólván felnőtt voltam. Gyerekkoromban egyáltalán nem mentünk Békésre, már nemigen voltak ott családi kapcsolatok. 

A nagyanyámnak jó néhány testvére volt: Betti néni, Samu bácsi, Zsiga bácsi, és talán voltak még testvéreik, de róluk nem tudok. A nagyanyám már özvegy volt, amikor 1910 körül a két lányával Pestre került. A nagyszüleimnek eredetileg Békésen volt egy üzletük, ez volt ott „a bolt” – mindent lehetett ott kapni –, de Budapesten nagymamám már nem foglalkozott ilyesmivel, csak a háztartást vezette. A nagyapámat Schwartz Mórnak hívták, ő 1848 után született, és 1910 előtt halt meg. 

Betti néniékkel elég szoros kapcsolatban voltunk. Vili bácsi, a fiuk mindennapos vendég volt nálunk, a szüleimmel volt egyidős. Tisztviselő volt a Vívó és Atlétikai Torna Klubnál [lásd: Vívó és Atlétikai Club (VAC)] a háború előtt, ez egy zsidó sportegyesület volt, és még a felszabadulás után is dolgozott valahol, de nem tudom, hol. Tudtommal nem deportálták. Valahogy átvészelte nyilván, de hogy pontosan hol volt, mi volt vele, azt nem tudom. Aztán meg is szakadt vele a kapcsolatunk, mert volt egy felesége, aki valahogy nem szeretett bennünket. Elég későn nősült meg, azt hiszem, a háború után, és nem volt gyereke. Az én anyám még élt, amikor ő meghalt, azt hiszem, akkor már özvegy volt, vagy elvált. Azt, hogy Betti nénivel mi volt a háború alatt, nem tudom. Ő a férjével együtt, akit úgy hívtak, hogy Segerin Ármin, akkor már régóta a zsidó aggok házában lakott. Én a háború után nem találkoztam velük, szó sem esett róluk, azt hiszem, hogy már nem éltek akkor. 

Samu bácsi Pesten lakott, ügyvéd volt, és azt hiszem, nőtlen volt, nem volt családja. Gyakran eljött hozzánk, de őrá olyan nagyon nem emlékszem, akkoriban én még nagyon kicsi voltam. Nem tudom, vele aztán mi történt.

Zsiga bácsi Nagyváradon lakott, neki volt családja. Voltam Nagyváradon néhányszor Blanka néninél – ő Zsiga bácsi lánya volt – meg a férjénél, Adolf bácsinál. Kácser Adolf meg Kácser Adolfné, így hívták őket. Velük élt a Hilda és a Trudi: ők édestestvérek voltak, de nekem ők nem voltak vérrokonaim. Blanka néninek saját gyereke nem volt, és Hildát meg Trudit, azt hiszem, örökbe fogadták – ők föl is vették a Kácser nevet. Hilda egy időben néha nálunk nyaralt, Budapesten. Szegények, nem élték túl az 1944-et, nem is tudom, hogy mi történt velük.     

Apám, Lukács Gyula 1878-ban született, Lippán. Még diákkorában került Pestre, de nem tudnám pontosan megmondani, mikor. Voltak itt rokonai, de nem tudom, édesapám náluk lakott-e. A tanítóképzőt akkorra már elvégezte – azt talán még Temesváron végezte édesapám –, de a polgári iskolai tanári képesítését már Pesten kapta. Anyám iskolájában kapott először állást, de összeházasodásra csak akkor került sor, miután apám 1912-ben polgári iskolai tanári állást is kapott.

Az első világháborúban főhadnagyi rangban, századparancsnoki beosztásban vett részt a balkáni fronton 1914-től 1916-ig. Aztán ő még katona maradt, tanított is a budapesti kadetiskolában a háború alatt [Nem tudjuk, melyik iskola lehetett ez: talán az 1896 óta Budapesten működött Cs. és kir. gyalogsági hadapródiskola (K. u. k. Infanteriekadettenschule) (1918-ban átalakult magyar katonai reáliskolává). – A szerk.]. Azt hiszem, németet tanított.

A polgári iskolai állást később édesapám elveszítette. Amikor jöttek ezek a b-listás meg egyéb dolgok, amikor a zsidókat elküldték az állásukból, akkor a polgári iskolai állása megszűnt [lásd: B-lista]. Ez talán 1919-ben vagy 1920-ban volt, nem tudom pontosan, mikor [1922-ben. – A szerk.], de amikor én kicsi voltam, akkor ő már nem tanított a polgári iskolában, csak az anyám iskolájában. Földrajz volt az egyik szaktárgya, de németet is tanított az elemiben. Idős korában, amikor már nyugdíjas volt, angolul is tanult – járt valamilyen tanfolyamra. 

Édesapám képeket is festett, szép dolgokat csinált, szerepelt kiállításokon is, de azért nem lett ő olyan nagyon ismert festő. Volt a Nemzeti Szalonban meg máshol, csoportos kiállításokon. Megfestette Folba János püspököt is, az a kép is a Nemzeti Szalonban volt kiállítva [A Nemzeti Szalon egyesületet 1894-ben alapították abból a célból, hogy a magyar képzőművészet erkölcsi, anyagi és kulturális érdekeinek fölkarolását, a testületi szellem fejlődését előmozdítsa, a művészek és a közönség közti érintkezést élénkebbé tegye; képzőművészek és műpártolók egyesülete volt, az V. kerületi Erzsébet téren volt a kiállítóhelyisége (1960-ban lebontották); Folba János (1880–1967) –  katolikus tábori vezéresperes, statisztikus. 1918-tól a budapesti Bocskai István Reáliskola tiszti nevelőintézetének tanára (MÉL). Amikor a festmény készült róla, még nem volt püspök, 1945 szeptemberében nevezték ki tábori püspökké. Egyébként a róla készült arckép valószínűsíti, hogy Lukács Ágnes édesapja a hadapródiskolában tanított, a későbbi Bocskai főreálban. – A szerk.]. 

Otthon festett, nem volt külön műterme, otthon is elég világos volt. Rendszeresen járt rajzolni Podolini-Volkmann Artúr Szabad Képzőművészeti Rajz- és Festőiskolájába [Podolini-Volkmann Artúr (1891–1943) – festő. Nagybányán, Ferenczy Károlynál tanult. 1911-től állított ki a Nemzeti Szalonban és a Művészházban. A 1920-as években szabadiskolát vezetett. Kollektív kiállítását 1920-ban a Nemzeti Szalonban, 1923-ban a Helikonban rendezte meg. A 1930-as évek elején New Yorkban élt, majd Dél-Afrikában, Pretoriában, ahol szintén önálló iskolája volt (MÉL). – A szerk.]. A Váci úton volt ez, egy pincehelyiségben. Emlékszem, egyszer el is mentünk oda a szüleimmel, lekukucskáltunk, és láttuk, ahogy ott rajzolnak a bácsik. Önálló kiállítása is volt édesapámnak a Teréz körúton, a Demokrata Körben [A Demokrata Kört 1894-ben alapította Vázsonyi Vilmos, a 20. század első két évtizedének jelentős liberális politikusa. Ebből, a Teréz krt. 7. szám alatt működő körből emelkedett 1900-ra országos párttá a Vázsonyi vezette Demokrata Párt, s a Demokrata Kör a párt országos központja lett. Vázsonyi Vilmos pártelnök 1926-ban bekövetkezett halála után a megfogyatkozott párt vezetését fia vette át, s ekkor a központ az Andrássy út 12. sz. alá költözött, ahonnan 1938 őszén a Rózsa u. 67-be mentek át. A fővárosi, a községi politikai életet az Erzsébetvárosi Demokrata Körből irányították. Ennek külön helyiséget béreltek az Erzsébet körút 41. sz. alatt, nyáron azonban a Vilma királynő út 8. sz. alatti kellemesebb helyiségben találkoztak. – A szerk.] Kávéházban is rajzolt; főleg a Japán kávéházba járt.  

Édesanyám, Szász Irén Békésen született 1879-ben [Békés – nagyközség volt Békés vm.-ben, járásbíróság, közjegyzőség, szolgabírói hivatal, adóhivatal székhelye. Lakosainak száma 1891-ben 25 100, 1900-ban 26 800 (köztük 2% szlovák, 1% német; ill. 78% református, 10% római katolikus, 3% evangélikus, 2% izraelita, 2% görögkeleti), 1910-ben 26 900 (1% német, 3% szlovák anyanyelvű), 1920-ban 28 200 fő volt. Békésen református főgimnázium és leány polgári iskola működött. – A szerk.], de azt hiszem, a tanítóképzőt már itt, Budapesten végezte el. Hárman voltak testvérek: volt egy Józsika, az elég korán, gyerekkorában halt meg,  így aztán ketten maradtak: Bétuska (Berta) meg az anyám.  

Attól fogva, hogy összeházasodtak, édesanyámat úgy hívták, hogy Lukács Gyuláné. Az eredeti neve Schwartz volt, az apám neve pedig eredetileg Lichter volt, de Lukácsra magyarosította. Amikor a szüleim összekerültek, már magyar nevük volt, de a nagyapám megmaradt Lichternek, és az anyai nagymamám is Schwartz maradt.  

A szüleim 1913-ban házasodtak össze, Olaszországban voltak nászúton. Édesapám lerajzolta a Monte Brét és a Lago Maggiorét – a nászútjukon is rajzolt. Én csak 1920-ban tudtam megszületni, mert előtte folyton háború volt. Nekem elég idős szüleim voltak: amikor én születtem, már negyvenegy éves volt a mamám, a papám pedig egy évvel idősebb volt nála. Amikor 1939-ben leérettségiztem, a szüleim már nyugdíjban voltak. 

A mamám iskolája egy elemi iskola volt. Édesanyám vezette, ő is alapította az iskolát – a Szász-féle iskola, ez volt a neve. Édesanyámnak volt egy találmánya, egy írás-olvasás tanítási módszer, ami tényleg teljesen új volt. Erre ő tulajdonképpen úgy jött rá, hogy egyszer részt vett egy olyan tanfolyamon, ahol süketnémák írás-olvasás tanításával ismertették meg a tanfolyam résztvevőit.  

Ez azon alapozódik, hogy a süketnémákat megtanítják bizonyos fokig a szájról való olvasás képességére is. Ezt anyámék aztán összekapcsolták az írás-olvasás tanítással, vagyis azt próbálták megoldani, hogy a betűk alakját a száj formájáról mintázzák. Tehát ha azt mondjuk, hogy „ó”, akkor az ember „ó” betűt csinál a szájával, ha „a”-t mond az ember, nagyobbra nyitja a száját, akkor még vesszőt is lehet rá tenni, és itt van az „á” betű. Ebből csinált ő egy jó, tényleg használható írás-olvasás tanítási módszert, és ezt a mi iskolánkban vezették be. E szerint tanultam meg én is olvasni, illetve én történetesen már tudtam olvasni, amikor iskolába kerültem.  

Édesanyám családja nem nagyon volt vallásos, legalábbis azt hiszem, az a benyomásom. Békésen, ahol anyám született, nyilván volt valami zsidó templom, de ez nem játszott különösebb szerepet az életükben. Aztán később sem volt ennek jele. Templomba néha elmentek, meg a nagyböjtöt betartották [A nagyböjt a katolikus hitélet része, a hamvazószerdától nagyszombatig tartó időszak. Lukács Ágnes – mint mások is – nyilván a Jom Kipurkor előírt egész napos böjtöt nevezi nagyböjtnek. – A szerk.], de egyébként nem volt kóser koszt meg semmi… semmi se volt.  

Édesapám családja vallásosabb volt, de az se volt olyan borzasztóan erős. A lippai nagyapáméknál nem voltam nagyon sokat, de azért emlékszem, ők milyenek voltak. Neológ zsidók voltak, nem volt pajesz meg nem tudom én, mi… Lehet, hogy kóser módon főztek [lásd: étkezési törvények], de erre sem emlékszem már. Mindenesetre minálunk, Budapesten nem volt ilyen.  

A szüleim azért néha elmentek a templomba. A Dohány utcai zsinagógába ősszel, Jom Kipurkor elmentek, és a nagyböjtöt is tartották. A Dózsa György úton is van egy templom, és amikor ott laktunk, ott is voltunk, én is jártam benne, de inkább csak nézelődni [Akkoriban a Dózsa György utat Aréna útnak hívták. Az Aréna úti zsinagóga Baumhorn Lipót tervei alapján épült, 1908 szeptemberében, az őszi nagyünnepek előtt avatták föl. – A szerk.]. A családban senki nem volt olyan nagyon vallásos, de akik meghaltak, azokat szokás volt zsidó temetőben eltemetni. Amikor gyerek voltam, a szüleimmel kimentünk néha a rákoskeresztúri temetőbe, és ottan különböző sírokat, családtagok sírjait meglátogattuk. 

1920-ban, amikor én születtem, akkor még az Eötvös utca 4. negyedik emelet kettőben laktunk. Ott volt nagymamám is, és a nagynéném is ott lakott, Bétuska néni, mamám nővére, aki édesanyám iskolájában dolgozott, az irodai munkát végezte ott. Ő aztán beteg lett – rákos volt –, és hosszas betegség után halt meg, amikor én  hét éves lehettem. A nagymamám hetvenöt éves korában halt meg, amikor én, azt hiszem, már gimnazista voltam, elsős vagy másodikos.   

Öten laktunk a háromszobás lakásban. Középen volt az ebédlő, jobbra-balra pedig két hálószobának berendezett szoba. Az egyikben a szüleim és én, a másikban a nagymama és Bétuska néni lakott. Hosszú előszoba volt, és volt fürdőszoba, vécé is. Ez a régi, gangos ház még most is megvan. Polgári, úri lakás volt a mienk, hogy így fejezzem ki magam.  

Nagymama főzött otthon, illetve ketten dolgoztak, mert volt egy háztartási alkalmazott is. A háztartási alkalmazottak változtak, de általában fiatal lányok voltak; minden nap jöttek hozzánk, a konyhai munka meg a takarítás volt a feladatuk. Nagymama jól főzött, de engem, őszintén szólva, nem eléggé érdekelnek a kaják, és már akkor se érdekeltek olyan nagyon.

Jó emlékeim vannak a gyerekkoromról. Nagymama volt otthon napközben, ő a konyhában tevékenykedett, énnekem meg volt egy kisasztalom a szobában, az ablak közelében, ahol egy piros szőnyeg volt, és én ott rajzoltam. És a piros ceruzák is meg a fekete ceruzák is mindig rendesen meg voltak hegyezve, mert a papám azt még előző este meghegyezte nekem, és más dolgom nem volt, mint ott leülni és rajzolni. Én mindig rajzoltam, ez hozzátartozott a létezésemhez. 

De a színes ceruzák, azok nemcsak ceruzák, hanem ugyanakkor gyerekek is voltak, és időnként sorba álltak, sorakoztak, meg különböző tantárgyakat tanultak, tornaóra is volt… El is neveztem őket: volt egy Blanka, az fehér volt, meg Piroska, az piros volt… Mindig nagyon izgalmasan telt el a délelőtt.  

Nekem gyerekkoromban komoly sikereim voltak a képzőművészet terén. Volt egy Nagy László nevű gyerekpszichológus, aki közeli szakmai kapcsolatban volt a mamámmal [Nagy László (1857–1931) – 1881-től tanítóképző intézeti tanár Budapesten. Iskolájában megszervezte 1909-ben az első pedagógiai lélektani laboratóriumot. Döntő szerepe volt 1903-ban a Gyermektanulmányi Társaság megalapításában. 1907-ben megindította és szerkesztette „A gyermek” című folyóiratot, és szerkesztette a „Magyar Tanítóképző” című lapot. Részt vett 1910-ben a Gyermektanulmányi Múzeum megalapításában. Nyugdíjazása (1922) után a Székesfővárosi Pedagógiai Szeminárium lélektani laboratóriumát szervezte meg s vezette haláláig.  Ő foglalkozott először Magyarországon a gyermekrajzokkal (MÉL). – A szerk.]. Nagy László szervezett egy gyerekrajz-kiállítást a Műcsarnokban, amelynek az alsó korhatára hat év volt. Én akkoriban csak öt éves voltam, de a mamám gondolt egyet, és megmutatta a rajzaimat Nagy Lászlónak, aki azt mondta, hogy igen, igen, megnézem, de hát túl fiatal. De amint ott elkezdte nézegetni a rajzaimat, leszállította a korhatárt, és azt mondta, hogy ezt feltétlenül ki kell állítani. Én voltam a legfiatalabb kiállítója ennek a kiállításnak, és első osztályú dicséretet kaptam [Lásd a hualu001003 és a hualu001004 sz. képet.]. Hát így kezdődött. 

A „Schmetterling” [Pillangó] egy német gyereklap volt, és az járt nekem [A „Der Schmetterling” (később csak „Schmetterling”) 1926 és 1941 júniusa között megjelent képes gyermekújság volt, Németországon kívül terjesztették Ausztriában, Svájcban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Magyarországon is. – A szerk.]. Apám kettős anyanyelvű volt – apai nagyanyám zsidó volt, de német nyelvterületen élt –, és hogy tudjak németül, ezt az újságot megrendelték nekem a szüleim. Ehhez a laphoz is küldtem be rajzot még elemista koromban, és volt, ami megjelent.  

Tizenkét-tizenhárom éves voltam, amikor Az Est-lapoknak [lásd: Az EST-konszern lapjai] volt egyszer egy karikatúraversenye, és a papám azt találta ki, hogy vigyük be oda a rajzaimat. Be is vittük, én is vele mentem a szerkesztőségbe. Ott is nagy sikert arattak a rajzok, és mindjárt meg is jelentek a március kilencediki számban, néhány másik rajz pedig a március tizenkilencedikiben. Egy cikk is megjelent rólam, le is fényképeztek, amint éppen rajzolok, és ki van dugva a nyelvem [Lásd a hualu001011 sz. képet.]. A Nemzeti Szalonban 1935-ben gyermekművészek rajzaiból rendeztek egy kiállítást, és az én rajzaim is ott voltak – akkor tizenöt éves voltam. Az „Ünnep” című lap karácsonyi száma is közölte ebben az évben egy rajzomat [„Ünnep” címmel 1933–1944 között jelent meg kéthetente „képes szépirodalmi lap”, amelynek főszerkesztője 1935-től gr. Bethlen Margit volt. Szerkesztőként megfordult a lapnál Somlyó Zoltán, Dénes Zsófia és Debreczeni József (1905–1978) író, újságíró is. – A szerk.].

Az Eötvös utcában lakott még más gyerek is a negyediken, és azokkal játszhattam. Azonkívül én délutánonként jártam tornázni Lili nénihez, aki az Erzsébet körúton tanyázott. Kállai Lili egy akkoriban elég ismert táncművész volt, akinek önálló produkciói is voltak [Kállai (Klein) Lili (1900–1996) – táncpedagógus. Zongoraművésznek készült, de megismerkedve Emile Jaques-Dalcroze ritmikus gimnasztikának nevezett rendszerével, érdeklődése a mozgásművészet felé fordult. Külföldi tanfolyamokon képezte magát kora legjelentősebb mestereinél, majd 1922–1950 között saját iskoláját vezette, de művészképzőt és tanárképzőt is indított. Ő küzdött a legtovább a mozdulatművészet fennmaradásáért annak a háború utáni betiltása után is. Saját oktatási módszert dolgozott ki, melyben eleinte a mozgás és a zene kapcsolatát, később a mozgásnak a térrel és dinamikával való kapcsolatát hangsúlyozta (www.mozdulatmuveszet.hu/tartalom/mozdmuv/szemely/kallai.htm - 16k -). – A szerk.]. Amit nekünk tanított, az mozgásművészet volt, akkoriban ezt így hívták [Lásd: mozdulatművészet, mozgásművészet]. Lili néni nagyon kedves volt, és jó volt ott a többi gyerekkel hancúrozni, nagyon szerettem odajárni. Később tánciskolába is jártam valahova, ahol megtanultam a társastáncokat, mert ez akkoriban hozzátartozott a dolgokhoz. De az már nem Lili néni volt. 

Nem volt otthon nagy társasági élet, de azért volt baráti kör, és gyerekek is szerepeltek ebben a baráti körben, nemcsak felnőttek; nekem is voltak barátaim a gyerekek között.  

Jártunk kirándulni a budai hegyekbe a barátainkkal. Jártunk moziba is. Gimnazista koromban volt bérletem – talán két éven keresztül – a Nemzeti Színházba. Nem a szüleimmel mentem, inkább a barátnőmmel meg egyedül is. Aztán értem jöttek a szüleim előadás után, és együtt mentünk haza. Sok könyvünk volt, sokat olvastam – Thomas Mannt, azt még most is –, de nemcsak otthon voltak könyveink, hanem volt közkönyvtár is, ahonnan kiszedegettünk könyveket. „Az Újság” című lapot járattuk, az egy polgári lap volt [lásd: Újság].

Mikor kicsi voltam, a szüleimtől minden születésnapomra kaptam egy mesekönyvet, amit a mamám írt. A papám írta le nyomtatott betűkkel a szöveget, ő illusztrálta a könyvet, és én ezt kaptam. Amikor hat-hét éves voltam (talán már nyolc is), azt mondtam, hogy most egy regényt kérek, és akkor keletkezett „A lembergi baba” című mű. Lvov, az Lembergnek a lengyel neve [Lvov tulajdonképpen Lemberg orosz neve volt, a lengyelek Lwównak nevezték a várost. – A szerk.], ott nevezetes csaták voltak. „A lembergi baba” háborús időkben zajló történet volt, de nem szerepelt benne közvetlenül a világháború – egy család életéről szólt. Édesanyámnak ez a könyve nyomtatásban is megjelent [Lukácsné Szász Irén könyve a Révainál jelent meg, év nélkül. – A szerk.], és egy másik is, annak az volt a címe: „Kicsinyeknek nagy dolgokról” [Légrády, é. n.].

Amikor egész kicsi voltam, nyaranta mindig Gödöllőre jártunk; háromszor-négyszer, ötször is talán Gödöllőn nyaraltunk. Akkor még megvolt a nagymamám meg a nagynéném, ők vezették ott a háztartást, mi hárman meg élveztük az életet. Minden nyáron más helyen vettünk ki szobát. Gödöllőn van egy tó, ott nagyon jól lehetett pancsolni. Tahiban is nyaraltunk egyszer; édesapám egyik tanítványának a szülei laktak ott, és ők meghívtak minket. 

Nagyváradon éltek rokonaink, így Nagyváradra is mentünk nyaralni. Nem olyan közeli családi kapcsolat volt ez, de jó barátságban voltunk. Anyám rokonai voltak: a nagybátyja, nagynénje, unokatestvére [Bleuer Zsigmondról és családjáról van szó. – A szerk.]. Többször voltunk Nagyváradon, ott laktunk a város szélén, az Aranyoldal 136-ban, egy bérelt magánházban. Egy nagy kert meg valami búzaföld is volt ott. A szüleimmel máshol nemigen voltam.  Nincsenek meg már ezek az emberek, a nagyváradiak, semmit nem tudok róluk, hogy mi történt velük annó dacumál.  

Az elemit a szüleim iskolájában jártam, a Szász-féle iskolában. Amikor elkezdtem iskolába járni, még az Eötvös utcában laktunk, és az iskola az Izabella utca 48-ban volt. Később aztán, 1929 körül kezdett nem menni a dolog, kezdett kisebb lenni az iskola létszáma. Akkor mi odaköltöztünk az Izabella utcába, és az iskolának egy része a lakásunk lett. Harmadik osztályos lehettem – el se kellett mennem az iskolába, csak átmentem a gangon.  

Az Izabella utcai lakás három szobás volt. Eredetileg volt egy nagyobb terem, de oda egy fal épült, és abból két szoba lett. Volt még egy udvari szoba, ami azelőtt az iskola irodahelyisége volt. Eredetileg két lakásban volt az iskola, tehát ha az ember fölment a lépcsőn, jobbra volt az egyik bejárata az iskolának, balra a másik. Amikor odaköltöztünk, a jobb oldali részből lett a lakásunk, és a bal oldali rész maradt az iskola. Nagymamám még élt akkor, a nagynéném azt hiszem, nem sokkal azelőtt halt meg.  

Amíg elemibe jártam, végig itt laktunk, az Izabella utcában, sőt még a gimnáziumba is innen kezdtem járni. Aztán elköltöztünk az Aréna út 122-be, mert az iskola még kisebb lett, és akkor már azt a részt is eladtuk, ami a mi lakásunk volt; az nekünk akkor már túl nagy is volt, mert addigra meghalt a nagymamám is. Az Aréna úti lakás két szobás volt, illetve egy személyzeti szoba is volt benne. Az egyik szoba be volt rendezve hálószobának, az volt a szüleim szobája, a másik szobában én aludtam. A személyzeti szobában ebédeltünk, mert az a konyhából nyílt, úgyhogy nagyon kényelmesen lehetett ott egy étkezést lebonyolítani.  

Elsőben Piroska néni, másodikban Irma néni tanított. Édesanyám tanított negyedikben, apám harmadikban. Ő polgári iskolai tanár volt, és azt hiszem, földrajz volt az egyik szaktárgya, de az elemi iskolában németül is tanított minket. A zsidó hittant Révai bácsi tanította, ő egy nagyon kedves bácsi volt. Tanultuk a bibliai történetek egy részét – Ábrahámot, Izsákot… A héber imákat héberül tanultuk. Engem a nyelvek nagyon vonzottak mindig, úgyhogy én azt nagyon kedveltem, és az imákon keresztül a nyelvet is tanultam.  

Révai bácsi olyan szépeket meg érdekeseket mesélt a széderestéről, hogy amikor hazamentem, azt mondtam a szüleimnek, hogy legyen ez nálunk is – és akkor lett. A széderestén van egy finom vacsora, és azt megelőzően egy elég fordulatos szertartás zajlik le az asztalnál: eljátsszák az egyiptomi kivonulás történetét. A papám ezt meg tudta csinálni, mert ő otthonról ismerte ezeket a dolgokat, csak aztán elhagyta, nem csinálta tovább. De akkor, amikor én akartam, hogy legyen, akkor csinálta. Édesanyámnak nem volt erről olyan sok emléke, de ő is szívesen közreműködött. És akkor édesanyám meg a nagymamám megfőzték az ünnepi ételeket.  

Hanuka is így lett. Volt gyertyagyújtogatás – minden nap eggyel több gyertya égett –, és hanukai éneket énekeltünk. Szombaton nem gyújtottunk gyertyát [Azaz: nem volt péntek esti gyertyagyújtás – hiszen a zsidó szombat péntek este kezdődik. – A szerk.]. Valami biztos volt a többi ünnepen is, de most nem jut eszembe különösebb. Azt hiszem, amikor nagyobb voltam, akkor már elmaradoztak ezek a dolgok. 

Az elemi után következett a Mária Terézia Gimnázium [lásd: Mária Terézia Leánygimnázium], az is ott volt közel, a Vörösmarty utca sarkán. Úgy alakult, hogy pont az én évfolyamom elég népes volt. Én 1920-ban születtem, akkor több gyerek született, úgyhogy a Mária Teréziában három párhuzamos osztály nyílt. Én a c-be kerültem, de még az első tanév elején kiderült, hogy valami órarendi probléma miatt nem tudták jól beosztani a protestáns hitoktatók óráit. Egyszerre volt mindig mindenkinek hittanóra, csak az osztály egyik része az egyik, a másik része meg a másik hittanra ment. De a csoportokat nem tudták jól beosztani, ezért a protestáns vallású gyerekeket a mi osztályunkból kivették, és áttették az a-ba meg a b-be, úgyhogy a c-ben csak katolikusok meg zsidók maradtak. A mi osztályunkban volt a legtöbb zsidó ebből kifolyólag. De aztán nem frocliztak ott különösebben minket.  

Ebben az iskolában bevezették a gyorsírást is mint tantárgyat, amit Krúdy Mária, Krúdy Gyula lánya tanított [Dr. Krúdy Mária (1907–1973) – 1933–1941 között volt az Állami Mária Terézia Leánygimnázium tanára. – A szerk.]. Én nagyon szerettem a gyorsírást, versenyeken is indultam. 

Nem a Mária Teréziában érettségiztem, mert onnan kirúgtak hatodikban. Azért rúgtak ki, mert nevettem, és nem is akármikor. Úgy kezdődött és úgy végződött a tanítási nap, hogy az osztály fölállt, és összetett kézzel elmondtunk egy imát. A reggeli ima így kezdődött: „Mindenható nagy Isten, ki iránt…”, a déli meg úgy kezdődött, hogy „Hálával emeljük fel szívünket Tehozzád, Úristen…” [A katolikus felekezeti iskolákban külön műfaj az ún. tanítás előtti ima és a tanítás utáni ima. A ferences rendi iskolákban ma is a „Hálával emeljük fel szívünket, Tehozzád, Úristen…” kezdetű imával zárják a tanítási napot. – A szerk.]. De egy szép napon (nem tudom, milyen alapon) a minisztériumból jött egy ukáz, és egy új imaszöveget vezettek be. Ezt az új imaszöveget az osztályfőnöki órán egy koca (a tanárjelölteket hívták „kocának”) írta fel a táblára, és miközben írta, csinált valami helyesírási hibát, és én összenevettem a barátnőmmel, aki a szomszéd padsorban ült. Spányikné, az osztályfőnök, pont akkor nézett föl, és látta, hogy nevetek.  

Ez a hét közepén volt, és megmondták, hogy ezt hétfőig meg kell tanulni, mert akkor már ezeket az új szövegeket fogjuk imádkozni. És mindjárt másnap bejött Spányikné [Spányik Kornélné], az osztályfőnök, és azt mondta: „Lukács, mondja el a reggeli imát!” Elmondtam, tudtam. „Most mondja el a délit!” – elkezdtem mondani, de belesültem, hát azt nem is kellett még tudni. „Tudtam, hogy nem fogja tudni, mert maga nevetett, amikor az imát fölírtuk a táblára.”  

A többi tanárral jóban voltam, de az osztályfőnökömmel kölcsönösen utáltuk egymást. Németet tanított – lehet, hogy a magyart is ő tanította az utolsó évben –, és folyton dicsekedett az ő arisztokrata származásával. Nem volt arisztokrata, de például egyszer, amikor egy verset fordítottunk németből magyarra, és a „waten” szó előfordult benne – az azt jelenti, hogy gázolni –, akkor azt mondta: „De hát tudják maguk, mi az, hogy gázolni? Én már gázoltam ilyen mély vízben, meg ilyenben meg ilyenben… Egy patak folyt keresztül a hegyi birtokunkon, és ott mindenféle mélységű vizekben gázoltam.” Valahol a Felvidéken volt ez a hegyi birtok, azt hiszem. Ezen alapult a rossz viszony, hogy ilyeneket mondott, ő meg látta rajtam, hogy utálom.  

Le voltam híva az igazgatóhoz is, aki mindenféle gyanús dolgokat kérdezett: hogy járok-e kirándulni, és kikkel, milyen emberekkel… Arra vonatkoztak ezek a kérdések, hogy vannak-e kommunista kapcsolataink. Én nagyon jó tanuló voltam: csupa egyes – akkor az volt a legjobb osztályzat –, de ebben az évben (ez 1935-ben vagy 1936-ban volt) magaviseletből és magyarból kettest kaptam. Magaviseletből azért, amit elmeséltem, magyarból azért, mert akinek nevetséges a vallás, az nem lehet jó magyar ember – ezt is az igazgató mondta. És akkor ezekért kicsaptak az iskolából. 

A szüleim nyilván nem voltak jobboldaliak, de hát ők nem vettek részt a munkásmozgalomban. Én meg mindig vágytam rá, hogy ezt szeretném csinálni. Ebben nem a szüleim baráti köre volt meghatározó, hanem az én baráti köröm, ami már a középiskolás évek alatt alakulgatott; voltak már akkor is olyan kapcsolataim, amik bal felé irányítottak. 1939-ben érettségiztem, és elég sok minden történt akkoriban, akkor volt a spanyol polgárháború [lásd: Franco, Francisco] is többek között. De nem nagyon beszélgettünk mi az iskolában politikai eseményekről, meg otthon sem, inkább kirándulni jártam ilyen baloldali emberekkel.  

Elég automatikusan kerültem ilyen társaságba. Ha az ember zsidó volt, nyilvánvalóan inkább a baloldalhoz vonzódott, mint a jobbhoz, amelyik antiszemita volt. Aztán a baráti kapcsolatok folytán ez tovább erősödött. Már az iskolában is – a Mária Teréziára gondolok most elsősorban – akadt, akivel ilyen kérdésekről lehetett beszélgetni. Például a M. Hanzival, akinek aztán egy ismert politikus lett a férje, azt hiszem, kormánytag is volt egy időben. A zsidó gyerekek között egyébként sok nagyon jómódú volt, természetesen ők nem voltak baloldaliak.  

Volt nekem egy barátom abban az időben, aki pár évig a Szovjetunióban élt a szüleivel együtt, aztán – kicsit homályos előttem, hogy miért, de hát ott sem volt minden olyan nagyszerű – visszajöttek Magyarországra, de már beoltva egy-két olyan dologgal, amire itthon azért nem derült volna fény. Ő is értelmiségi származású gyerek volt; ebben a baráti körben azért inkább az értelmiségiek voltak nagy számban. Az magától értetődik, hogy az ember tudta, ki zsidó, ki nem, de ezt nem tartottuk számon, mert nem volt fontos.  

Szóval kirúgtak a Mária Teréziából, de ez aztán nagyon szerencsésen alakult, mert pont akkor jelentek meg plakátok az Andrássy úton, hogy megnyílik az olasz gimnázium – méghozzá egész közel, az Andrássy út 122-ben, és mi akkor már az Aréna út 122-ben laktunk. Oda minden további nélkül fölvettek. Nyilván elég magas tandíj volt, de ebbe én akkoriban nem voltam túlzottan beavatva. Így aztán az olasz iskolában folytathattam a tanulmányaimat. Egy negatív oldala volt a dolognak: a frissen megnyílt iskolában a legfelső osztály a hatodik volt, így a hatodikat kétszer jártam. De legalább jobban megtanultam olaszul, mert ott persze mindent olaszul tanultunk, és én úgy mentem oda, hogy semennyit se tudtam olaszul. 

Ez az olasz állami iskola [Az iskola neve Királyi Olasz Elemi és Középiskola volt. – A szerk.] eredetileg az Andrássy út 122-ben volt, közel a Városligethez, egy villában. De még gimnazista koromban elköltözött onnan az iskola a Teréz körútra, az Oktogon közelébe [A Teréz körút 9. sz. alá]; ahol mostanáig a Házasságkötő Terem volt, az volt az iskolaépület.  Később ott volt az Olasz Intézet is egy darabig. A ház utcai oldala a firenzei Strozzi Palota homlokzatát utánozza. Azt hiszem, hogy nem az egész épület van annak a mintájára felépítve, de a homlokzata, az olyan [Nyilván ezért hívták az épületet a háború előtt „Strozzerlnek”. – A szerk.]. Én ott érettségiztem, abban az épületben.

De az olasz iskola előtt még egy csodálatos nyár is várt rám egy háromhetes párizsi tartózkodással. Franciául akkor én már tanultam, de ott még jobban belejöttem. Egy barátnőmmel mehettünk oda, és egy gyerekintézetben laktunk – az nagy élmény volt. Ez Párizsnak egy elővárosa volt – Vaucresson, így hívták –, de onnan mindennap bementünk a belvárosba, velünk jött mademoiselle Madecque, és együtt csodáltuk meg Párizs érdekességeit. Csak mi ketten voltunk magyarok, a többiek helybeli francia gyerekek voltak. 

Képzelem, mi pénzébe kerülhetett ez a szüleimnek, de hát meg tudták oldani, úgyhogy akkor jól megtanultam a nyelvet. Tudtam már franciául egy kicsit, jártam mindenféle tanfolyamokra. A Sion rendi apácák zárdája ott volt az Andrássy úton a Körönd és a Liget között, oda jártam, és többek között azok az „anyácák” tanítottak franciául. Nem tudom, mennyire volt ez szokás, de be lehetett oda iratkozni, és mások is voltak ott, hasonló korú gimnazisták, nagylányok [A Notre Dame de Sion apácarendet 1843-ban alapította a francia, asszimilálódott zsidó családból származott Ratisbonne testvérpár. Az alapító eszméje a keresztény és zsidó vallás kölcsönös megismerése és az egymás hite iránti tisztelet elősegítése volt. A VI. Andrássy út 117. alatt volt egy nyelvmesternői bizonyítványt adó, magas szintű nyelvtanfolyamuk is (az ugyanitt működő titkárnőképző tanfolyamon és a Sas-hegyen lévő gimnáziumon kívül). 1948-ban a rend elhagyta Magyarországot (A Magyar Katolikus Lexikon nyomán). – A szerk.].

1936 nyarán voltam Párizsban, és amikor hazajöttem, két rajzom jelent meg a „Népszavá”-ban. Az egyiken a metróban utaznak az emberek, és a „Paris Soir”-t olvassa az egyik utas. A főcím alá az van odaírva, hogy „Le hongrois Csík a gagné” – a magyar Csík győzött. Akkor folyt a berlini olimpia, és az augusztus huszadiki számban ez a rajz jelent meg tőlem [Lásd a hualu001010 sz. képet].  A másik képen az Arc de Triomphe [Diadalív] alatt gyűlnek össze az emberek. Az újságcikk ezt írja:

„Az Arc de Triomphe alatt, az Ismeretlen katona sírjánál esténként képletesen felélesztik az úgyis folyton égő lángot. Ekkor sok kék-fehér-piros szalagos párizsi gyűlik itt össze, és a teret dupla sorban álló rendőrök szegélyezik. A Tűzkereszt lelkes tagjai (– ez egy jobboldali párt volt – L. Á.] körülállják a lángot, és felemelt karral fasisztául köszönnek. A múlt héten láttam, hogy valaki egyszerre előre tolta magát a sűrű tömegben, és a többiek nagy megbotránkozására kommunista üdvözléssel az öklét emelte fel. Rettenetes kiabálás következett”

– itt látható az öklét emelő férfi. „Ez a két rajz a kis Lukács Ágnes élesen látó szemét, biztos kezét dicséri”.  

Elég az hozzá, hogy az olasz iskolában folytattam a tanulmányaimat. Három évig jártam oda, és ez egy csodálatos dolog volt – hát Dantét olvastunk! Hatodikban az „Infernó”-t, a Pokolt, hetedikben a „Purgatorió”-t és nyolcadikban a „Paradisó”-t. Dante nagyon ravasz ember volt, mert mind a három műve harminchárom énekből áll – és hány hétből áll egy tanév? Harminchárom hétből. Minden héten egy énekkel tovább mentünk, és így érettségiig sikerült Dantét elolvasni. Pont akkor jelent meg a Babits fordítás, azt megvettük, és mindig elvittem a Dante-órákra a Babitsot is. 

Az egész osztályban tizenöten voltunk, és ebből talán négy-öt olasz vagy félig olasz gyerek volt. Ez vegyes osztály volt, szemben a Mária Teréziával, ami lányiskola volt. Nagy barátságok szövődtek itt, az olasz iskolában, de aztán az élet közbeszólt, mint sok mindenben – akikkel együtt jártam, együtt érettségiztem, egyikkel sincs kapcsolatom, azt se tudom, élnek-e vagy halnak-e. Illetve egyről tudom, hogy meghalt, ő egy későbbi kolléganőm volt, aki akkor engem tanított mint egész fiatal tanárnő, ővele később is tartottam a kapcsolatot. Itt is lakott valahol a közelben, úgyhogy barátságban voltunk.

Apám rendszeresen járt rajzolni, és a középiskolai tanulmányaim vége felé – nyolcadikban vagy hetedikben, tehát az érettségi előtti időkben – én is jártam vele ugyanoda, ahova ő, Gallé Tiborhoz, aki egy jó festő volt [Gallé Tibor (1896–1944) – festő és grafikus. 1925-ben a Lipótvárosi Kaszinóban, 1929-ben és 1931-ben az Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállítást. 1931-től állami ösztöndíjjal Londonban grafikai tanulmányokat folytatott. 1935-ben Budapesten festő- és szobrászképző iskolát alapított, amelyet haláláig vezetett. 1931–40 között sok külföldi kiállításon vett részt, majd 1942-ben Budapesten volt kollektív kiállítása (MÉL). – A szerk.]. Gallé a Bulyovszky utcában lakott, ott volt műterme, és odajártunk rajzolni apámmal együtt hetente egyszer vagy kétszer – amikor modell volt. A Bulyovszky utca az Andrássy út egyik mellékutcája, azt hiszem, most is úgy hívják. 

Aztán a főiskola előtt volt egy előkészítő tanfolyam, hogy sikerüljön bejutni a főiskolára. Azt is ő csinálta, és nagyon jól csinálta azt is a Gallé. Emlékszem, hogy ennek az előkészítő tanfolyamnak a végén kellett egy dolgozatot írni, és ez egyben pályázat is volt: Hogyan rajzolom a fejet és az aktot? – ez volt a címe. Én ezt  megnyertem, az én dolgozatom tetszett legjobban a Gallénak.  

1939-ben érettségiztem, azután jött a felvételi. Azt hiszem, az évfolyamomban én voltam az egyetlen zsidó a numerus clausus miatt [Az 1939:IV. tc. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” visszaállította a felsőoktatási intézményekben a numerus clausust, a 6%-os arányt csak a műegyetemen emelve fel 12%-ra. Lásd: Zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.] – de nem is jelentkezett oda olyan sok zsidó. Emlékszem, hogy amikor a felvételi lezajlott, nem is mentem el az eredményhirdetésre, mert a numerus clausus miatt nem nagyon hittem benne, hogy fölvesznek. De aztán délután, amikor arra jártunk, mégis bementem, és megnéztem. Akkor ki volt már téve, hogy kiket vettek föl, és meglepetten láttam, hogy engem is fölvettek. Hát így kezdődött.  

A főiskolán Szőnyi István volt a mesterem [Szőnyi István (1894–1960) – festő. Az 1920-as évektől kezdve Zebegényben dolgozott, jellegzetesen ún. posztnagybányai festőstílusban. 1938-tól haláláig volt a Képzőművészeti Főiskola tanára. – A szerk.]. Nagyra tartottam őt, és nagyon rendes ember is volt. Amikor fölvettek, nem az ő osztályába kerültem, csak harmad- vagy negyedéves koromban mentem át. Eredetileg is oda szerettem volna menni, de kiderült, hogy már nem volt hely, Szőnyi osztálya megtelt – mindenki oda akart menni. Később elég simán sikerült átmennem.

1939-től 1944-ig jártam főiskolára rajztanári szakon. Akik érettségiztek – mert érettségi nélkül is lehetett a főiskolára kerülni –, azok majdnem mindannyian rajztanári szakra mentek, az biztosabb dolognak látszott, mint a művészeti szak. Ez csak azt jelentette, hogy több elméleti tárgyat vállaltunk: pedagógiát meg mindenfélét. Úgy alakult ott az élet, hogy délelőtt alakrajz, rajzolás, festés volt mindig, és délután voltak az elméleti órák – hát az egy egész napos elfoglaltság volt, főiskolára járni.  

Annyira sikeres nem voltam, de azért megálltam a helyemet. Jó volt a főiskolán, de ott nagyon közeli barátságok nem voltak, mert éreztem a levegőben a jelen lévő antiszemitizmust. Az egész világ részéről lehetett ezt érezni, nem annyira közvetlenül az egyes emberek felől. Azért volt egy-két jó barátom, és van, akivel most is jóban vagyok, van egy akkori főiskolás barátnőm, aki pár évvel alattam járt.  

Akkoriban nemhogy főiskolásnak lenni nem volt könnyű, de az ember, aki zsidó volt történetesen, az folyton érezte, hogy zsidó, és ez nem jó: zsidónak lenni – hát lehetetlen volt nem érezni. Akkoriban munkaszolgálatosnak mentek a fiatalemberek – a családból nem, de az ismerősök körében voltak ilyenek. Igen, ezek csúnya évek voltak. Aztán háború volt ugyebár, meg ezeket a munkaszolgálatosokat is isten tudja, hova vitték…  

Ennek eleinte nem sok jele volt, de aztán egyre több. Például elrendelték – ez már az utolsó időkben volt – a sárga csillag viselését. A munkaszolgálatosságot, azt még előbb kezdték, évekkel előbb. Üldözés, az elsősorban tényleg a német megszállás idején volt [lásd: Magyarország német megszállása], de az érzés, az már korábban is megvolt. Nem tudnám most megmondani, gondolkozni kéne ezen, hogy hol, mennyire, milyen jelei voltak ennek.  

A közvetlen baráti környezetben nem lehetett ilyet érezni. A mi baráti körünk eléggé vegyes volt, nem színtiszta zsidók. Tehát a saját környezetemből nem tudok ilyet mondani; nekünk nagyon kedves barátaink voltak – nemcsak a zsidók, hanem a többiek is. 

Apám tagja volt az Országos Izraelita Patronázs Egyesületnek – ami egy jótékonysági szervezet volt [Az Országos Izraelita Patronázs Egyesület Neumann Ármin országgyűlési képviselő kezdeményezésére alakult 1910-ben. Központja a Nagy Fuvaros utca 4. szám alatti zsinagóga épületében volt. A rászoruló családok segélyezését végezte, a veszélyeztetett zsidó gyermekek támogatását, iskoláztatását, erkölcsi és vallási nevelését segítette. Az árva gyerekeket zsidó polgári családok gondozásába helyezte, értük tartásdíjat fizetett. A gondozott gyerekeket népiskolai tanulmányaik befejezése után tovább taníttatta, a pártfogóhálózat a közvetlen gondozás évei után is nyomon kísérte sorsuk, pályájuk alakulását. – A szerk.]. A Bethlen tér 2-ben volt a Pártfogó Iroda. Érettségiző koromtól kezdve egy-két éven keresztül az én rajzaim is megjelentek az egyesületi plakátokon, meghívókon. Azt a felhívást például, hogy „100 elhagyott zsidó gyerek várja a segítségét. Kérjük, hanuka ünnep alkalmából lépjen be pártoló tagnak!” és egy másikat: „Ne feledkezz meg az ezernyi árva, elhagyatott gyerekről!”, én illusztráltam. Ezeket az illusztrációkat már a háború idején, 1939-ben és 1940-ben rajzoltam.  

Főiskolás koromban is részt vettem kiállításokon. A MIEFHOE (Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete) egy zsidó ifjúsági szervezet volt, ahova főiskolai hallgatóként beléptem. 1942-ben a MIEFHOE rendezett egy kiállítást a főiskolás művésznövendékek műveiből, és én is kiállítottam ott egyet-mást. A „Független Magyarország”-ban írtak is erről [„Független Magyarország” – külpolitikai hetilap, 1939. szeptember 1-jével indította Bajcsy-Zsilinszky Endre és Mihályfi Ernő. – A szerk.]. Az OMIKE, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület 1943 őszén rendezett egy kiállítást a Nemzeti Szalonban, és ott is kiállították a képeimet. Ezek nehéz évek voltak: már javában folyt a háború, és egyre inkább leszűkültek a lehetőségek a zsidó szervezetekre, ezekben a zsidó szervezetekben lehetett kiállítani meg egyáltalán létezni.  

1944-ben végeztem, pont az 1943/1944-es tanév volt az utolsó a számomra. Kicsit hamarabb lett vége a tanévnek, mert ugye, 1944-ben olyanok voltak a körülmények (német megszállás meg a többi), hogy már tavasszal megkaptuk a diplomát. Pécsi-Pilch Dezső volt akkor a rektor [Pécsi-Pilch Dezső (1888–1949) – festő. – A szerk.]. Ez egy ünnepélyes dolog volt, a diploma átadása, és emlékszem, akkor már sárga csillagot kellett viselni a zsidóknak, és én voltam olyan hülye, hogy viseltem. Amikor a sárga csillaggal földíszítve kimentem az oklevélért, Pécsi-Pilch Dezső azt mondta nekem: „Kívánom, hogy éljen meg velünk együtt szebb és boldogabb időket.” Ezt ott, a hallgatóság előtt mondta. Rendes ember volt.  

1944 májusában volt a diplomaosztás, és nekem abban a szerencsében volt részem, hogy egy nagyon kedves kolléganő kapcsolatai révén hadiüzembe, a „Meister” Szappangyárba kerültem, ott dolgoztam. Azt gondoltuk, hogy az egy bizonyos biztosítékot ad, vagy védettséget jelent, hogy hadiüzemben dolgozom. A sárga csillagot viseltem, mert muszáj volt. A szüleim is viselték, meg voltunk ahhoz szokva, hogy amit elrendelnek, azt meg kell csinálni.  

Július harmadikán, egy hétfői napon éppen mentem a „Meister” Szappangyárba. A 23-as villamos soroksári úti végállomásánál kiszálltam a villamosból, és láttam, hogy egy csendőr hívogat [Soroksár abban az időben nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1950 óta tartozik Budapesthez. – A szerk.]. Hát, gondoltam, én nem megyek oda, de akkor láttam, hogy ott is egy csendőr, ott is egy csendőr… és mindegyik hívogatott. Avval voltak elfoglalva, hogy a sárga csillagos embereket összegyűjtötték. Senki nem mondott nekünk semmit, lehet, hogy még maguk a csendőrök se tudták pontosan, mi lesz, csak parancsba kapták, hogy a sárga csillagosokat össze kell szedni. 

Amikor már elég sokat összegyűjtöttek, sorba kellett állni, és akkor végigtrappoltak velünk az Üllői úton egészen a laktanyákig, és ott töltöttük azt a napot és a következő éjszakát is. „Beteggyanús lovak istállója” – ez volt kiírva. Másnap újra sorakozó volt reggel, végigmentünk megint az Üllői úton, de ezúttal a Duna felé, és beszálltunk egy hajóba. A hajó megindult velünk fölfelé a Dunán, és ahol kikötött, az az óbudai amfiteátrum környéke volt. Több százan lehettünk ott.  

A szüleim semmit nem tudtak, nem lehetett értesíteni őket, pedig közben azért volt, aki hazament, aztán visszajött. Én ezt nem vettem észre, de később, Auschwitzban hallottam az egyik nőtől, hogy volt egy ilyen eset. Kihirdették, hogy akinél nincsen semmi, az hazamehet ennivalóért. Mert akkor tulajdonképpen a Pest környéki zsidókat szedték össze, és azoknak azt mondták, hogy vigyenek magukkal egynapi élelmet és valami ruhaneműt. De hát minekünk, akiket az utcán szedtek össze, nem mondták ezt. Amikor aztán kihirdették, hogy haza lehet menni kajáért, én azt nem hallottam. Nagy terület volt az, ha az egyik végén valamit kihirdettek, nem biztos, hogy az amfiteátrum másik sarkában azt mindenki hallotta.  

Elég az hozzá, hogy akkor ott, az óbudai amfiteátrumnál megint letanyáztunk. Az a HÉV mellett van, és másnap vagy harmadnap a HÉV sínjein megjelent egy tehervonat, és abba berámoltak bennünket. A vonat megindult velünk valahova, nem tudtuk, hogy hova – egyenesen Auschwitzba utaztunk. Három napig tartott ez az utazgatás, de sejtelmünk se volt, hova visznek [Július 7-én ugyan a kormányzó leállíttatta a deportálásokat (a döntés előzményeiről lásd: Horthy Miklós, vitéz nagybányai), de például a soproni zsidókat (az oda koncentrált környékbeli zsidókkal együtt), több mint 3000 embert július 7-én deportálták; július 8-án éjszaka a békásmegyeri HÉV állomásról indult egy deportáló vonat, amelyen a budakalászi téglagyárban „koncentrált” kispesti, pestszenterzsébeti és újpesti zsidókat vitték Auschwitzba; ugyanígy elszállították a pünkösdfürdői HÉV állomáson, illetve a monori téglagyárban összegyűjtött budapesti és vidéki zsidókat július 6-án, 7-én és 8-án Auschwitzba, valamint a Csepelen összegyűjtött fővárosi ügyvédeket és újságírókat is; július 19-én (kijátszva a deportálások leállításáról szóló kormányzói rendelkezést) Budapestről, a Keleti pályaudvarról Eichmann még elszállíttatta a kistarcsai internálótábor 1050 és a Rökk Szilárd utcai kisegítő toloncház (a Rabbiképző) 500 zsidó foglyát. – A szerk]. 

Amikor megérkeztünk Auschwitzba, nem tudtuk, hol vagyunk, csak azt láttuk, hogy végre megáll a vonat, és itt rend van. Kezdtük a programjainkat megbeszélni, hogy itt majd nyelveket tanulunk, meg mit tudom én, mit… Hát voltak ilyen elgondolásaink a társakkal, akikkel összekerültem. Semmit nem tudtunk, csak azt, hogy végre megérkeztünk, és rend van.  

Délelőtt lehetett. Akkor ott megint sorakozó volt, most ötös sorokban, külön a férfiak, külön a nők… Ez később teljesen általános dolog volt, hogy ötös sorokban kell sorakozni, mert jól lehet megszámolni, ugye, ha ötös sorokban vannak az emberek. Egy olyan útvonalon masíroztunk, amelyet két oldalról szögesdrótkerítés határolt, szóval két láger között meneteltünk. De azt is láttuk, hogy villanykapcsolók vannak ott, tehát villanyáram van azokban a kerítésekben.  

Blocksperre (barakkzárlat) lehetett, mert néptelen volt ott minden, nem láttunk embereket, nyilván mindenki bent volt a barakkban, meg volt parancsolva, hogy ne jöjjenek ki. Később tapasztaltuk is, hogy voltak ilyen esetek, hogy a barakkban kellett lenni. De volt egy lány, aki ott a kerítés mögül magyarázott nekünk, hogy „Lányok, az a fontos, hogy mindent megegyetek! Mindent meg kell enni, mindent meg kell enni!” – ezt hajtogatta. Nagyon okosan tette, nagyon rendes volt tőle, hogy ezt mondta. Nem volt jó lefogyni, mert aztán voltak a szelekciók, és a soványakat kiszelektálták.  

Az elején is volt szelekció [lásd: szelektálás]. Már benn voltunk valami lágerben, amikor egy nagyon jó megjelenésű SS-tiszt – később kiderült, hogy ez a Mengele volt – jobbra meg balra irányította az embereket: az öregeket erre, a fiatalokat arra, a soványakat erre, a normális külleműeket arra, a kisgyerekes mamákat és az állapotos nőket erre, a fiatal, stramm nőket meg arra… Nem tudtuk még, hogy miről van szó, az csak később derült ki. Így kezdődött.  

Aztán betereltek minket egy barakkba, ahol nagyon kellemes élmény volt valóban: letusolhattunk. Le kellett venni mindent, semmi sem maradt az emberen, és azután be kellett menni egy helyiségbe, ahol tusok voltak, és letusoltunk. De amikor kifele jöttünk, le is borotválták mindenkinek a fejét kopaszra. A kezünkbe nyomtak egy pizsamakabátot vagy valamit, amit magunkra vettünk, és kopaszon jöttünk ki – nők megkopaszítva.  

Első éjszaka betereltek minket valamilyen barakkba, ahol fekhelyek se voltak, és ott egymás hegyén-hátán próbáltunk elhelyezkedni; körülbelül háromszor annyian voltunk, mint ahányan tényleg elfértünk volna. Később a barakkokban hármasával feküdtünk egy fekhelyen, sőt volt, hogy többen is. Csak az úgynevezett kórházban, a revírben [Revier] voltak olyan fekhelyek, hogy egy ember hevert csak egy ágyon. Azok is emeletesek voltak természetesen, de nem hárman feküdtek egymás mellett. Voltam a revírben, mert beteg voltam, de szerencsére nem nagyon, úgyhogy tulajdonképpen én ottan nagyon élveztem azt a helyzetet, hogy egyedül fekhetek egy ágyon. 

A megérkezés után napok múlva – vagy hetek múlva, ezt most már nem tudnám pontosan megmondani – mindenki kapott egy számot, amit a karunkba tetováltak [lásd: tetoválás], és a ruhára is kitűztek, alá meg egy sárga háromszöget. Ott, az auschwitzi lágerben nem csak zsidók voltak. Akik piros háromszöget viseltek, azok politikai foglyok voltak. A ruhára, amit kaptunk, piros festékkel egy X-jel volt festve, nehogy megszökjünk. Képtelenség lett volna megszökni, de ha valaki mégis megszökött volna, akkor elárulta volna ez a hátán látható jelzés, hogy ő egy szökevény. Úgyhogy mindenkinek a hátára volt festve egy ilyen X-jel. Érdekes módon a lábbelink, az megmaradt. Aztán később olyan is volt, hogy fapapucsokat kaptak egyesek. 

Nem nagyon lehetett fölmérni, mekkora helyen vagyunk, mert ez egy nagyon nagy tábor volt, és nem is csak egy láger. A mi barakkunkon kívül nem nagyon jutottunk oda, hogy mászkáljunk, bár egyik barakkból a másikba át lehetett menni, vagy megállni a drótkerítés előtt, de ami ott volt, az sem a szabad világ volt, hanem egy másik láger.  

Napközben nem volt mit csinálni. Voltak csoportosulások: barátnők összeálltak, összefogózkodtak, és együtt szomorkodtak. Nem volt ott munka se meg semmi se, szóval ott napközben így telt az idő. Persze nekem is voltak barátnőim, nem rögtön, de hát azután lettek. Van, akivel a mai napig megmaradt még a barátság.  

Azért főztek valamit nekünk: marharépát vagy miegyebet. Valami fazekakat vagy lábasokat kaptunk, és azokba löttyintették bele a kaját. A konyhán főztek krumplit is – leginkább krumpli volt –, a krumplihéjat meg kidobták a szemétbe, de mi rájöttünk, hogy a krumplihéjat is meg lehet enni, az is ennivaló, és a szemétből szedtük ki a krumplihéjat. Volt, hogy valaki egy marharépát ellopott, és avval rohant el, nehogy meglássák. Láttam ilyeneket, ez mindennapos dolog volt. Láttam, amikor egy lány krumplit lopott valahonnan – a konyháról vagy mit tudom én, honnan –, és az SS ráuszított egy kutyát. Voltak büntetések. Volt, hogy valakit megrugdalt egy SS, de volt olyan is, hogy megbüntették az egész lágert, és fölemelt kézzel kellett térdelni egy darabig. Elég sokszor volt ilyen, elég mindennapi dolgok voltak ezek. Az is előfordult, hogy akiket megbüntettek, azoknak nehéz köveket kellett térdelve cipelniük.  

A legügyesebb, legokosabb és legélelmesebb emberek a konyhára kerültek. Én nagyon ügyes voltam, mert én meg az irodába kerültem – az is nagyszerű dolog volt. Az odakerülésemről azt tudom elmondani, hogy a mi blockältesterünknek (a foglyok közül voltak a főnökök is kiválasztva) én mindjárt az első vagy a második napon mondtam, hogy énnekem adjon valami papirost, mert én rajzolni akarok. Adott papírt, és mindjárt meg is kért, hogy rajzoljak valami vicces dolgot, mert őnekik, blockältestereknek lesz valami születésnapi összejövetelük. Mindenkinek, aki oda meg volt híva, egy tréfás rajzot kellett rajzolnom.  

A mi blockältesterünk szlovák volt, de magyarul is tudott, így magyarul beszéltünk. Fiatal nő volt, heftling [fogoly], mint a többiek, csak az a szerencséje volt, hogy ő lett a blockältester. Egyszer mondták, hogy álljunk sorba, és jelentkezzen, aki tud németül. Hát én németül is tudtam, és jelentkeztem. A blockältester kiválasztott a jelentkezők közül néhányat, és engem úgy választott ki, hogy „Na te, aki rajzolsz…” – hát megjegyzett engem, emlékezett rá, hogy rajzoltam. Így kerültem az irodába. Az irodában nyilvántartást vezettünk arról, hogy ki melyik barakkban van – nem név szerint, hanem szám szerint. Ez a kimutatás az én dolgom volt: egy vastag, keményfedelű, bekötött füzetbe kellett beírnom, hogy ki melyik barakkban van.  

Minden nap volt appell. Reggel hatkor és délután ötkor, ha jól emlékszem, felsorakozott az egész tömeg, akik a lágerben laktak – minden barakk előtt annak a barakknak a lakói –, és akkor tartottak egy szemlét, hogy hányan vannak, mindenki megvan-e, mert hát rendnek muszáj lenni. A lagerältester tartotta a szemlét, de emlékszem, egy SS is volt vele. Ha hiányzott valaki, az baj volt, akkor azt meg kellett keresni. Nem emlékszem konkrétan ilyen esetre; de nyilván előfordulhatott, hogy beteg volt valaki, vagy kiderült, hogy nem ott van. 

Aztán volt a szelekció, amikor az egyik SS (vagy éppen Mengele) tartott egy szemlét, és akik nagyon soványak voltak, azokat kiszelektálta – hát azok tudták már, hogy nem sokáig lesznek életben. Eleinte nem tudtuk, eleinte azt hittük, hogy ezek a régi fogoly lányok, ezek a lengyel lányok csak ijesztgetnek, mert irigyelnek minket, hogy két évvel tovább voltunk szabadon, mint ők. De aztán rájöttünk, hogy tényleg igazak ezek a hihetetlen dolgok.  

Volt azután az aussenkommando, a kinti kommandó, tehát egy olyan munka, amit kint, a szabadban kell végezni. Én szerencsére ebből kimaradtam, mert voltam olyan ügyes, hogy az irodába kerültem.  

Hónapokig voltam Auschwitzban. Télen még ott voltam, és aztán egy szép napon, amikor már közeledett a front kelet felől, egy lány bejött az irodába, és mondta: „Gyerekek, civil válogat!” Kirohantunk – már csak azért is, mert már emberemlékezet óta nem láttunk civilt –, és ott tényleg egy civil meg egy SS állt, és a foglyoknak egy óriási köre vette őket körül. A barátnőmmel mi is odaálltunk, és az a civil mindenkit jól megnézett, és voltak, akiket hívott, hogy menjenek oda. Megbeszéltük a barátnőmmel, hogyha téged hív, akkor én is megyek, ha engem hív, akkor te is jössz. Már nem emlékszem, hogy engem hívott-e vagy őt, de egyszer csak integetett a civil, hogy valamelyikünk menjen oda, és mind a ketten elindultunk. Először visszaküldött minket, de aztán jobban megnézett bennünket, és azt gondolhatta, hogy mégiscsak jó lesz ez a kettő.  

Így kerültem el Auschwitzból. Beraktak minket valami vonatba, ami megindult, és ment, és ment… Azt hiszem, este vagy éjszaka érkeztünk Reichenbachba, ami nincs messze Auschwitztól. Ott egy másik lágerbe kerültünk, ami barátságosabb volt valamivel. Nem volt olyan nagy sem, mert ugye, Auschwitz valami őrületes méretű intézmény volt. Elég az hozzá, hogy Reichenbachban egy rádiógyárba jártunk dolgozni minden reggel, még sötétben – hát akkor még tél volt [Reichenbachban a gross-roseni koncentrációs tábor egyik melléktábora volt. Maga Reichenbach is Lengyelországhoz került a háború után, Alsó-Sziléziában van, neve ma Dzierżoniów. Nevezetes gyára a Diora rádiókészülék-gyár. – A szerk.].   

Még valami képességvizsgálat is volt, mielőtt beosztották volna, hogy ki hol dolgozik. Nekem a kész rádiócsöveket kellett felülvizsgálnom, hogy jók-e. Az, aki annál a gépnél dolgozott, betanított engem, és az volt a dolgom, hogy odategyem a rádiócsövet, és a szerint, hogy mit mutatott a műszer, eldöntsem, hogy az jó vagy nem jó. Abban a teremben, ahol én dolgoztam, voltak civilek is.  

Ott, a reichenbachi rádiógyárban én beteg lettem, és a láger revírjébe kerültem, amikor kiderült, hogy az egész láger elmegy, mert közeledik a front. Belázasodtam, talán mandulagyulladásom volt, de szerencsére nem volt komolyabb bajom. A kórházi ágy két- vagy háromszintes volt, és én valahol a magasban voltam. És emlékszem, ahogy csúsztam le, forró lett a kezem alatt a fém…  

Először gyalog meneteltünk – gyönyörű tájakon mentünk keresztül, a Riesengebirgen, az Óriás-hegységen [Ez a Karkonosze nevű hegység Alsó-Sziléziában. – A szerk.]. Később egyszer, már jó néhány évtizeddel később jártam ott, és megállapítottam, hogy tényleg nagyon szép. Nem direkt mentem vissza, arra túráztunk a Meteorral.  

De ez még nem a felszabadulás volt. Ahol fölszabadultunk, azt a várost úgy hívják, hogy Salzwedel [Salzwedelben a neuengammei koncentrációs tábor egyik külső tábora volt. Lásd a szócikket. – A szerk. ]; Hamburg közelében van, nem a tengerparton, hanem egy kicsit beljebb [Hamburgtól légvonalban kb. 100–120 kilométerre van, délkeletre. – A szerk.]. Van ott egy kis folyó, a Jaetze. Most, amikor pár éve ott voltam, akkor ismertem meg tulajdonképpen Salzwedelt – nagyon szép régi városka. 

Ez a salzwedeli felszabadulás úgy történt, hogy volt valami bajom – talán megint a mandulámmal, nem tudom –, és nem mentem dolgozni, hanem valahol a barakkban ültem a földön, és varrtam, javítottam a zoknimat, mert lukas volt… Egyszer csak elrohant mellettem egy lány, a hóna alatt egy rúd szalonnával. Hát mi van itt? „Lányok, menjetek oda, hát már mindenki… már nincsenek itt az SS-ek! Hát már mindent elhordtak a raktárból!” Akkor persze abbahagytam a zoknijavítást, és én is rohantam oda, ahova rohanni lehetett, de már nem sok dolgot találtam – voltak, akik hamarabb odaértek. Így szabadultunk föl. Ki lehetett menni a lágerból, nem voltak SS-ek… amerikaiak voltak, azok szabadítottak föl. És akkor kimentünk. 

Salzwedel városkájában történt mindez. Kimentünk a városba, lakásokba is bementünk, ahol éppen uzsonnáztak – egyszerűen elvettük a kaját az uzsonnaasztalról, és ettük. Ilyet csináltunk, igen. Aztán pár napig ott fosztogattunk – ezt komolyan mondom; volt, aki cipőt is szerzett, mert cipőüzletbe is bementünk. 

Azért még ott laktunk abban a nyomorult lágerban, illetve az már akkor nem az a láger volt, hanem az amerikaiak egy volt német katonai akadémiának a helyiségeiben helyeztek el minket, de hát mégiscsak láger volt az is. És akkor nekem volt egy óriási ötletem. Azt mondtam a két barátnőmnek, hogy menjünk, keressünk egy helyet a városban, ahol lakhatunk – egy civil lakásban valahol. Én tudtam németül hármunk közül, és én tényleg bementem, becsöngettem lakásokba. Több helyre csöngettem be – voltak, akik egyszerűen kirúgtak, nem álltak velem szóba –, és így jutottunk el Körtgéékhez. Körtge néni egy idős néni volt, aki azt mondta, hogy hát jöhetünk, most úgy sincs itt a fia és a fiának a családja, elférünk. Ez a néni nagyon kedves volt, és akkor odaköltöztünk. Csodálatos volt egy normális ágyban aludni – jaj, hát az óriási volt!  

Egészen meg voltunk lepve, mert Körtge nénivel csak azt beszéltük meg, hogy ott fogunk lakni, de ő egyszer csak megjelent egy tányér levessel – szóval adott enni is. Attól fogva úgy kezdődött a nap a számunkra, hogy kimentünk a lágerba, ahol azért fenntartottuk a helyünket mindenesetre. A barátnőink félretették nekünk az előző napi vacsorát, azt megettük, aztán visszamentünk Körtge nénihez, aki közben megfőzte az ebédet, és megettük az ebédet is. Időközben hazajött Körtge néni fia, a fia családja is, az unoka is – ők is kedvesek voltak. Ott gyöngyéletünk volt. 

Aztán egy szép napon azt mondtam a két barátnőmnek, hogy gyerekek, menjünk haza, induljunk el, ne várjuk meg, amíg itten szervezetten hazaszállítanak minket. Körtge néni fia kikísért minket a vonathoz, és ott tényleg volt egy vonat, be is szálltunk. De aznap nem indult el, csak másnap reggel, mert délutántól már nem jártak a vonatok – és akkor ott aludtunk a vonatban.  

Három hétig tartott, amíg megérkeztünk Budapestre. Mentünk kelet felé a vonattal, az első hely, ahol megszálltunk, Oerieswelde [?] volt. Útközben mindig kerestünk szállást, olyan is volt, hogy bekopogtunk emberekhez… Eleinte tényleg probléma volt az is, hogy lehet pénz nélkül vonatra szállni, de aztán kiderült, hogy kell a nyavalyának jegyet váltani, fel kell szállni a vonatra, és aztán az majd megy – olyan rumli volt még akkor, hogy nem is foglalkoztak evvel.    

Aztán szépen hazaértünk. A két barátnőm egy testvérpár volt, ők az Üllői út egyik mellékutcájában laktak. Valami hajóval érkeztünk meg Budapestre, mert akkor éppen nem volt egy híd sem. Először hozzájuk mentünk. Otthon nem volt senki, de megtudták, hogy az édesapjuk megvan, a testvéreik is megvannak – a két húguk meg az öccsük vidéken valami intézményes nyaralásban vettek részt –, de az édesanyjuk, az nincs meg… nem is lett meg, ő nem került haza.  

Ők ott maradtak, és én jöttem haza tovább a villamossal, egészen az Aréna útig. Ott laktunk akkor az Aréna út 122-ben, az később Dózsa György út lett. Van ott a Dózsa György úton egy vasúti aluljáró, onnan nézve mindjárt az első egyemeletes ház az, ahol mi laktunk. Ott ki volt írva, hogy Lukács Gyula: lakik Sziget utca 29-ben. Na, én átszaladtam a túlsó oldalra, mert gondoltam, hogy megvárom a 15-ös villamost, és majd azzal megyek a Sziget utca 29-be, de közben megláttam a házfelügyelő lányát. Odaszaladtam hozzá, és ő mondta nekem, hogy hát éppen itt vannak a szüleid! Akkor bementem, és tényleg ott találkoztunk – az nagy pillanat volt… egy év és három nap után. Ők a budapesti gettóban voltak akkor, amikor ott kellett nekik lenni, de szerencsére megúszták.  

A szüleim akkor voltak az Aréna úti lakásban utoljára, aztán többször már nem mentek oda, de maradt ott még egy és más: könyvek meg egyebek. Az a lakás eléggé tönkrement, mert egy tűzfal határolta, amit bombatalálat ért. Óriási lyuk volt a hálószobánkon, vagyis azon a tűzfalon, ami a hálószobánk fala volt. Megcsinálták később, most is megvan ez a ház, laknak is benne, de akkor éppen lakhatatlan volt.  

A Körtge családdal megmaradt a kapcsolat. Leveleztünk az öreg Körtge nénivel, és amikor Körtge néni meghalt, akkor a fiával leveleztünk, aztán annak a fiával, Gustavval: képeslapokat küldtünk, boldog újévet kívántunk… Ez a Gustav Körtge itt is volt egyszer Budapesten, és én is voltam náluk pár évvel ezelőtt. Az 1990-es években Salzwedelben volt egy kiállításom [A kiállítás 1998-ban volt a salzwedeli Jenny-Marx-Hausban, a hamburgi KZ-Gedenkstätte Neuengamme rendezésében. – A szerk.] , és Gusztikával, aki még kisfiú volt, mikor a nagymamája 1945-ben szállást adott nekünk, avval voltam én ottan – most már hatvanvalahány éves. Nagyon rendes ember lett.  

Amikor hazajöttem a lágerből, rögtön elkezdtem rajzolni az élményeimet. Készítettem egy tusrajz sorozatot, huszonnégy képet Auschwitzról. Valahogy összeismerkedtem egy cionista férfival, Dénes Bélával, odaadtam neki a rajzokat, és ő intézte el, hogy az album a Szocialista Cionisták Pártja kiadójánál még 1945-ben megjelenjen [AUSCHWITZ NŐI TÁBOR, LUKÁCS ÁGNES RAJZAI, A Szocialista-Cionisták (Ichud) Párt kiadása, a budapesti gettó felszabadulásának első évfordulójára. Budapest, 1946. Magyarul és angolul. – A szerk.] [Dénes Béla (Budapest, 1904 – Tel-Aviv, 1959) – orvos, a szociáldemokrata párt cionista szervezete, az Ichud Mapai vezetője, a Magyar Cionista Szövetség alelnöke. 1947-ben a mindössze két lapszámot megért „Zsidó Út” című folyóirat főszerkesztője. 1949 májusában letartóztatták, és a magyarországi cionista per fővádlottjaként három év fegyházbüntetésre ítélték. 1957-ben, Izraelben írta meg „Ávós világ Magyarországon. Egy cionista orvos emlékiratai” (Budapest, Kossuth, 1991) címmel visszaemlékezéseit az ÁVO Margit körúti börtönében és a kistarcsai internálótáborban 1949–1954 között eltöltött évekről. – A szerk.]. A párt egyik kiadványában írtak is róla: „Kiadásunkban jelent meg a felszabadulásunk óta legszebben kiállított zsidó könyv, Lukács Ágnes rajzalbuma. Címe: Auschwitz – női tábor. Lukács Ágnes személyében új, ragyogó tehetségű művész indul útjára. A megrendítő élménysorozatot tartalmazó album minden jobb könyvesboltban kapható, de beszerezhető pártirodánkban is.” Ez a pártkiadó a Fürst Sándor utcában volt –  akkor már így hívták azt az utcát [A mai Hollán Ernő utcáról van szó, melyet korábban Fürst Sándor utcának, előtte pedig szintén Hollán Ernő utcának hívtak. – A szerk.]. 

Az albumról a „Független Magyarország”-ban megjelent egy cikk 1945 októberében, amit József Jolán írt, József Attila testvére. Munkácsi Ernő 1946 novemberében írt róla az „Új Élet”-ben, és további cikkek jelentek meg az albumról a „Haladás” című lapban, a „Magyarország”-ban, a „Magyar Nemzet”-ben és a „Jövendő”-ben is. Bálint Endre [(1914–1986) – festő, grafikus] írt róla a „Szocializmus” című lapban [Bálint E.: Auschwitz, női tábor, Szocializmus, 1946. május-június.]. Kaptam egy levelet a Nácizmus Üldözötteinek Országos Szervezetétől is [Feltehetően a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságáról van szó, amely tevékenységét 1957-ben kezdte, a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete elnevezéssel. – A szerk.], amiben megköszönik az albumot. Izraelben van egy múzeum, ott ki vannak állítva ezek a grafikák; amikor az 1970-es években kint voltam, ott én ezt láttam. 

Mivel a lakásunkat lebombázták, szüleimmel a Sziget utca 29-be költöztünk a nagynénémhez, Jolánka nénihez [Apa húga, Török Gyuláné, szül. Lichter Jolán. – A szerk.]. Őszintén szólva, nem tudom, hol volt ő 1944-ben – de túlélte valahogy. A Sziget utcai egy kétszoba-személyzetis lakás volt; mi a kisebbik szobát laktuk, amibe a fürdőszobán át lehetett bemenni.  

Jolánka néni akkor már egyedül élt. Apámnál valamivel fiatalabb volt, és nem sokkal az édesapám előtt halt meg. Ő korábban a kilencedik kerületben, a Tompa utcában lakott a gyerekeivel akik akkor még nagyon zsenge korúak voltak, de azt megelőzően egy darabig Iglón is lakott. Azt hiszem, Jolánka néninek nem volt állása, mert ő egy jómódú ügyvédnek volt a felesége, és nem kellett dolgoznia azután sem.  

Amikor hazajöttem a lágerből, akkor egyik első dolgom volt belépni az MKP-ba [Magyar Kommunista Párt]. Én mindig, már a háború előtt is vonzódtam balra. Szerettem volna részt venni a mozgalomban, de a szüleim nagyon lebeszéltek róla azzal, hogy „Végezd el a főiskolát, és majd aztán…!”. Persze féltettek, bár közvetlen tapasztalatuk nem volt arról, hogy emiatt valakit üldöztek volna, de tényleg nem volt veszélytelen akkor kommunistának lenni. Azt hiszem, eleinte lakóhelyhez kötődött a pártszervezet, aztán később munkahelyhez [1950-ben kezdték a kommunista párt alapszerveit a munkahelyeken szervezni. Lásd: függetlenített funkcionáriusok. – A szerk.].  

Én dolgoztam. Szükség is volt rá – a szüleim már nyugdíjasok voltak –, de hát akartam is: nem volt rossz, hogy dolgozni kellett, ellenkezőleg, nagyon jó volt. Nekem 1945-ben rögtön lett állásom. Emlékszem, először elmentem egy csomó iskolába, hogy nem kell-e rajztanár, de egyszer csak – már nem tudom, kitől – megtudtam, hogy a Wesselényi utcai iskolában éppen nincs rajztanár. Akkor odamentem, és így lett állásom. Az egy polgári iskola volt, méghozzá fiú polgári.  

De közben jártam én tanítani az Akácfa utcai iskolába is, talán egy időben a Wesselényi utcával. Egy ideig a régi Zsidó Gimnáziumban is tanítottam, túl a Városligeten, az István útnál. Jó emlékeim vannak abból az időből, de aztán ezek a zsidó felekezeti iskolák megszűntek, mert államosították őket [lásd: Zsidó Gimnázium]. Még az olasz iskolában is tanítottam egy nagyon rövid ideig – ahol azelőtt gimnazista voltam –, de képtelenség volt ide-oda rohangálni, úgyhogy ez aztán abbamaradt.

Akkor egy ideig a Pedagógus Szakszervezet országos központjában voltam politikai munkatárs, a főállású munkahelyem volt ez. A Wesselényi utcai iskola után kerültem a Pedagógus Szakszervezetbe, mert kiderült, hogy én jó politikai káder vagyok, vagy mi az ördög. Nagyon utáltam én ezt a dolgot, mert nagy semmittevés volt az egész. Annyiból jó volt, hogy megismertem az ország nagy részét, mert folyton kiszálltam: hol Nyíregyházára, hol valamilyen faluba… A helyi iskolába kellett mennem, és ott beszélni ezzel meg azzal, hogy minden rendben van-e, a pártvonalnak megfelelően mennek-e a dolgok.  

Ezután kerültem a Trefort utcai gimnáziumba, ott tanítottam rajzot és művészettörténetet egészen a nyugdíjaztatásomig. Kellett egy kicsit keresgélni, de valahogy megtudtam, hogy oda lehet menni. Egyszer valahol sorban álltam, és összetalálkoztam egy kedves kolléganővel, aki mondta nekem, hogy a lánya a Trefortba jár, és ott éppen keresnek rajztanárt, mert az előző elment. Odamentem, és másnap már ott voltam tanár. Akkor már vágytam is rá, hogy tanítsak, értelmesebb munkának tartottam annál, amit a szakszervezetben csináltam.   

Jó volt, szerettem ott lenni, szabadabb légkörű iskola volt a Trefort az 1950-es években is – ahhoz képest, hogy milyen is lehetett volna. Én aztán párttitkár lettem ott, méghozzá egy elég nevezetes időpontban, 1956 októberében [lásd: 1956-os forradalom]. Emlékszem, azt mondtam, amikor megválasztottak párttitkárnak: örülök, hogy éppen most történik ez, amikor ilyen szabadabb légkör kezd kialakulni. Abban az időben már tényleg mindenféle újságcikkek jelentek meg… kezdett megváltozni a légkör. 

Én nem akartam párttitkár lenni, de nem volt ellenemre, hogy megválasztottak. 1956. október huszonharmadikán volt az a taggyűlés, amin megválasztottak, és azután elindultam haza egy kolléganővel, aki a közelemben lakott. Most Balassi Bálint utcának hívják, ahol akkor laktunk, de akkor még Személynök utca volt [Lukács Ágnest megcsalja az emlékezete: akkor már Balassi Bálint utca volt az 1955. végi utcanévadatokat rögzítő 1956-os budapesti utcanévjegyzék szerint. – A szerk.]. Ballagtam haza a kolléganővel, és a Parlament előtt egy óriási nagygyűlés volt. Ott persze megálltunk mi is, az nagyon érdekes volt: Nagy Imre beszélt. Úgy kezdte, hogy „Elvtársak!”, mire a tömegből olyan hangok hallatszottak, hogy „Nem vagyunk elvtársak!”. Ez nekem nem tetszett, és én azt kiabáltam, hogy „De igen!”. De nem bántottak. Volt, aki úgy gondolta, hogy nem vagyunk elvtársak, volt, aki úgy gondolta, hogy vagyunk elvtársak – én úgy gondoltam. Szegény Nagy Imre, már nem emlékszem, hogy miket mondott, de egy idő múlva – amikor már befejezte a szónoklatát – még ott a Parlament előtti téren egy pasas arról beszélt, hogy ő most jött valahonnan, és ott lőnek. És aztán ott is kezdtek már lődözni. Azt hiszem, akkor már nem voltam ott, még ép bőrrel haza tudtam menni [A Parlament előtt tüntetőkre nem október 23-án lőttek, hanem 25-én. – A szerk.]. De hát nagyon furcsa napok voltak.  

A szomszédban lakott egy nagyon kedves bácsi, a Kökény bácsi. Mindig ott voltunk a kapualjban, mert a földszinten laktunk, a kapualjból nyílt ez a lakás, és folyton kimentünk nézni, megtudni, hogy éppen mi történik. Evvel a Kökény bácsival, aki egyébként eszperantista volt,  nagyon összebarátkoztunk, és ennek az lett az eredménye, hogy november negyedikén én már tudtam eszperantóul – mire jó egypár ilyen nap? Az eszperantó nyelvet egy Zamenhof nevű varsói zsidó orvos találta ki [Ludwik Łazarz Zamenhof (1859–1917) – szemorvos, filológus. – A szerk.], úgyhogy az ő személyéhez fűződik ez elsősorban. Érdekes, hogy éppen egy zsidó. Szóval 1956-ban ott álltunk mindig a kapualjban, és figyeltük, hogy mi van: fegyveresek, nem fegyveresek, lőnek, nem lőnek… hát zűrzavar volt.   

Az iskolába sem mentünk napokon át, mert már rumli volt. Napok múlva (vagy egy hét múlva) kezdődött újra a tanítás – amikor már kezdett visszazötyögni az élet a normális kerékvágásba, novemberben. Egy kolléganőre emlékszem, akinek voltak valami antiszemita ízű kijelentései ebben az időszakban, de nem személyre vonatkozók.  

A Balassi utcai egy kisebb, egyszobás lakás volt. Az előszoba is olyan szobaszerű volt: egy hall, amiben egy fekhely is volt – én ott laktam. A négyzet alakú hallból balra nyílt a szoba, ott laktak a szüleim.  

A Sziget utcából előbb a Balassi utcába költöztünk, és onnan mentünk a Vág utcába. Megtudtuk, hogy a Vág utcában valakinek a lakása üresen maradt, mert kivándorolt Izraelbe. Nem ismerős mondta, de valahogy megtudtuk, hogy megürült az a lakás, és odamehetünk. Ez egy nagyobbacska lakás volt, kétszoba-személyzetis. Édesapám abban az időben halt meg, amikor a Vág utcában laktunk, és akkor – 1967 után nem sokkal – költöztünk ide, a Tutaj utcába, ketten a mamámmal, mert a Vág utcai lakás már túl nagy volt kettőnknek. 1975-ben mentem nyugdíjba, akkor már itt laktunk a mamámmal. Azt hiszem, ez akkor tanácsi lakás volt. 

Miután megtanultam eszperantóul Kökény bácsitól, eszperantista körökbe is elmentünk, és tényleg nagyon kitűnő emberek voltak ott. Volt egy eszperantista folyóirat, ami járt nekem, a „Hungara Vivo” (Magyar Élet), meg külföldön is jelentek meg eszperantista folyóiratok, és abban levelezőpartner címek is voltak. Én is elkezdtem levelezni, és megtudtam, hogy vannak, akik szívesen látnak vendégül külföldi eszperantistákat.  

Amikor elutaztam a Szovjetunióba, Moszkvában is találkoztam eszperantistákkal; az nagyon jó volt, mert egész más volt, mint a hivatalos program. Ez egy társasutazás volt, olyan IBUSZ-út féle, de nekem voltak címeim, és amikor fölkerestem ezeket az eszperantistákat, mindjárt egész más világba pillantottam bele. Emlékszem például, hogy azt mondtam a csoportvezetőnknek, szeretnék pedagógusokkal összejönni, mire azt mondta, jó, majd ő bemegy a pedagógus szakszervezet központjába, és ott majd kijelölnek nekem embereket – ilyen protokollszerűen. De hát nekem voltak címeim, fölkerestem az egyik eszperantistát, és mondtam, hogy szeretnék pedagógusokkal találkozni. Ő mindjárt a pedagógusismerőseit hívta oda, és nem a nyakkendős, hivatalos embereket.  

Bulgáriában nagyon jó barátnőim voltak, akikkel itt ismerkedtem meg, Budapesten, egy eszperantista világkongresszuson. Olyan jól összebarátkoztunk, hogy meghívtak engem Bulgáriába; a tengerparton nyaraltak valami rokonnál, és ott látogattam meg őket. Jártam Burgaszban, Várnában… valami hegy is van ott a tengerparton, arra fölmentünk – fantasztikusan szép kilátás volt onnan. Aztán ezek a bolgár lányok is voltak nálam, intenzív barátság lett ebből.

Dél-Franciaországban is voltak eszperantista barátaim, és ott is voltam. Voltam Kubában egyszer társas úton, és ott is sikerült összejönnöm eszperantistákkal. Itt, Magyarországon is tagja voltam az egyesületnek, csak aztán elszakadtak ezek a kapcsolatok.  

Akkor kezdtem utazni, amikor a szüleim, szegénykék, már nem voltak; amíg éltek, addig nem voltam sehol. 1975-ben mentem nyugdíjba, amikor ötvenöt éves lettem, és akkor, az 1970-es évek elején fogtam magam, és elmentem Izraelbe. Nem volt az olyan nehéz – persze útlevelet kellett kérni –, hát csak nekivágtam.  

Izrael ugyan Európán kívül van, de a szellemét tekintve Európa, sőt tulajdonképpen onnan ered az európai kultúra jelentős része. Nagyon érdekes ország, sokféle arca van. Vannak bennszülött arabok, aztán ott van a rengeteg bevándorló európai zsidó.

Voltam Jeruzsálemben, Tel-Avivban, a Holt-tenger mellett is voltam, az nagyon klassz volt. A Genezáret-tónál is jártam, olyan istenien lehetett ott strandolni abban a tóban! – hát az nagyon finom volt. Pedig ott, a hegyoldalban mindenféle fontos római műemlékek vannak – ott van az antik Tiberias –, és én ahelyett, hogy azokat sorra megnéztem volna, strandoltam.  

Jeruzsálem nagyon nyüzsgő és nagyon sokféle. Van ott egy ortodox rész, ahol mindenkin talisz [tálesz] van, zsidó viselet, de Jeruzsálemnek teljesen normális, világi, európai része is van, meg természetesen arab világ is van ott. Én, amikor ott voltam, azt gondoltam magamban, hogy az a Herzl [lásd: Herzl Tivadar], az valahogy nem gondolt arra, hogy ott egy arab világba kell beékelődniük a zsidóknak. Tel-Aviv eléggé különbözik Jeruzsálemtől, az egy nagyon modern európai város.

Szerettem utazni, tényleg jártam egypár helyen külföldön, többnyire egyénileg. Mindig úgy indultam el, hogy az útvonalat előre megterveztem nagyjából, de csak ott derült ki, hogy hova is tudok menni. Rendszerint úgy történt, hogy megérkeztem egy városba, és akkor kezdtem szállást keresni – hát igen, szerettem ezeket a kalandos dolgokat. Utazás közben mindig naplót vezetek, hogy hol voltam aznap, mi volt, és persze a benyomásokról is.

Elég sokfelé jártam: voltam Franciaországban, Olaszországban… Ausztriában is előfordultam, és Németország különböző városaiban meg Hollandiában, Belgiumban is. Zágrábban, Belgrádban és persze Prágában is jártam. Kolozsváron és pár napig Brassóban is voltam a Meteorral; ez egy hazai turistaegyesület, de külföldre is mentünk. Kubában és Reichenbachban is a Meteorral jártam.

A Meteor Turista Egyesülettel szoktam túrázni – az ma is megvan, csak valamikor Vörös Meteornak hívták, de azóta elhagyták a nevéből, hogy vörös. Negyven éve, körülbelül az 1960-as években csatlakoztam én oda. A horányi telep, ahol egy kis házam van, az is Meteor-telep volt. Már a háború előtt létezett, akkor egy munkásmozgalmi telep volt: nyaralótelep, csónakház is volt rajta. A háború előtt egyetlen alkalommal jártam ott, egy barátnőm vitt oda egyszer [lásd: Természetbarátok Turista Egyesülete].

Nyaranta évtizedek óta Horányba járok. Sok horányi képem van, de nincs ott művésztelep – én vagyok ott meg a táj.

Mostanában is járunk kirándulni a Meteorral. A Meteor Egyesületnek számos csoportja van; abban, amelyiknek én is tagja vagyok, nagyon kevesen szoktunk lenni. Egy-egy vasárnap hárman-négyen jövünk össze, általában ugyanazok. Megöregedett az egész társaság. Vasárnap reggel többnyire a Moszkva téren szoktunk találkozni: csupa ősz hajú ember. Valamikor ugyanezek az emberek voltak – nem ősz hajjal.

Hála istennek, van sok ember, akivel többé-kevésbé szoros kapcsolatban vagyok: eszperantisták, Meteor-tagok, képzőművészek, pedagógusok…

1953-ban alapító tagja voltam a Budapesti Pedagógusok Képzőművész Stúdiójának. Ez a stúdió most is létezik a Török Pál utcában, a Képzőművészeti Középiskola épületében, de már nem csak rajztanárok járnak oda rajzolni – ez most egy műterem. Éppen tegnap kezdődött az idei évad, ott voltam, rajzoltam én is. Azelőtt hetente kétszer jártunk oda, most hetente egyszer. Akadnak régiek is, kiállításaink is szoktak lenni, most is lesz majd. De a Stúdió tagjai kicserélődtek már teljesen; egyrészt úgy, hogy meghaltak, és újak jöttek helyettük, másrészt pedig úgy, hogy elmaradoztak.

A rendszerváltás engem nem nagyon érintett; MSZP-tag vagyok. Kárpótlást nem kértem; lehet, hogy tudtam róla, de nem foglalkoztam ilyesmivel.

Életrajz

A Hegedűs Gyula – beszélgetésünk során csak a régi nevén emlegetett Csáky utca – elején minden házhoz emlék fűzi: itt volt gyerek és fiatal lány, itt volt édesanyja fűszerüzlete, innen deportálták, ide tért vissza, innen vonult be soha vissza nem tért bátyja, itt halt meg a nagymamája és az édesanyja, innen ment férjhez, és kb. húsz éve ide költözött vissza. Ez nem Újlipótváros, hanem Lipótváros, nagy a különbség a kettő között – emeli ki Zsuzsa néni. A ma is nagyon aktívan, a világ dolgaira nyitottan, kíváncsian élő 80 éves hölgy egyedül lakik, de nem magányos. Gyermekein, unokáin és dédunokáján kívül barátaival is rendszeres kapcsolatban áll, és mindennap lejár kártyázni a házukban lévő zsinagóga klubjába.

1927. január 19-én születtem. Budapesti vagyok. Nem! Pesti vagyok. Lipótvárosi nagyrészt, de nem azokkal az allűrökkel, amikről szoktak beszélni az újlipótvárosi nagyságákról. Azt kikérem magamnak! Hogy kikről tudok leginkább mesélni? Nagymamákról, nagypapákról, annál régebbről nem. Nem volt téma. Már őket is gyengén ismertem, de róluk még talán csak-csak tudok valamit, meg a nagybácsikról, nagynénikről, unokatestvérekről.

Apai nagypapámat nem ismertem. Bauer Manónak hívták. Rózsahegyen [Liptó vm.], mai nevén Ružomberokban született – ha ott született –, de mindenesetre ott élt, ott volt néptanító. A nagymama Steiner Fanni volt. Nagypapa halála után Budapestre jött. Fogalmam nincs róla, hogy miként került Pestre a gyerekeivel. Talán az első világháború idején kellett eljönniük.

Nagyon édes, helyes, igazi nagymama volt – ahogy azt a mesékben leírják –, aki szeretett mesélni, beszélgetni. De az ő életéről nem sokat tudok. Amit igen, az az, hogy a Váci út 12.-ben lakott a két lányával. A háztartás enyhén kóser volt, például disznóhúst nem ettek, szombaton nem dolgoztak, sokszor ették a sóletot. Gyertyagyújtás természetesen volt. Magától értetődő volt annak idején, de ők nem voltak különösebben vallásosak. Persze, tartották a nagyünnepeket, azt mindenki megtartotta. Ilyenkor találkoztunk a templomban, mert ők is ebbe a templomba jártak, ez volt az egész környék temploma. Ez a Hegedűs Gyula utcai, azelőtt Csáky utcai templom. Itt jött össze a család Jam Kiperkor, Ros Hasónekor.

Nagymama jóval a második világháború előtt, az 1930-as éves vége felé meghalt. Itt van eltemetve a Rákoskeresztúri neológ temetőben, a XXXVIII-as parcellában, ezt tudom, mert sírkövére édesapám nevét ráírattam, hogy legyen egy emlék neki is. Őt valószínű Kőszegen [Vas vm.] lőtték agyon.

Nagymama két lányával, a Juci nénivel meg a Margit nénivel élt együtt. Nem voltak férjnél, dolgoztak, tisztviselők voltak, Mabi-tagok [Magántisztviselők Biztosítási Intézete]. Emlékszem, arra nagyon büszkék voltak, hogy ők nem az OTI-hoz [Országos Társadalombiztosítási Intézet] tartoznak, hanem a Mabihoz. Tehát magánalkalmazottak voltak. Mind a ketten a gettóban maradtak, nem jöttek ki. Én a házban érdeklődtem, de senki nem is tudott róluk, valahogy nyoma veszett az egész családnak.

A harmadik nővér a Berta néni, ő férjnél volt, a Kádár utcában lakott. Férje Csiki Imre, egy szakszervezeti korifeus volt, erősen szociáldemokrata beállítottságú, már a két háború között is, meg utána is. Sokat volt illegalitásban. A fiuk, Gyuri két évvel volt idősebb nálam, kisgyerekként nagyon jóban voltunk. Berta néni a gettóban meghalt. A háború utáni időkről már nemigen tudok, férjhez mentem, elkerültem – a családnak ez az ága tőlem leszakadt.

Még egy nagybátyám volt, szintén édesapám testvére, Sándor bácsi. Igen jóképű ember volt, és nagyon udvarias. Velem is mint egy kis kisasszonnyal foglalkozott mindig. Túlélte a háborút, az esküvőmre is eljött. Anyukám valahogy fölfedezte, hogy ő megvan, küldött neki meghívót. Azon az esküvői képünkön, ami itt készült a zsinagóga előtt, s ami mutatja az örömszülőket meg végig az egész családot, ő is rajta van. [Lásd a képanyagban.]

Édesapám, László, Rózsahegyen született 1892-ben. Valószínűleg négy polgárit végzett. Ahogy én emlékszem, nagyon okos ember volt. Fiatalkoráról keveset tudok. Ügynök volt. Annak idején voltak olyan kereskedelmi utazók, akik járták az országot, azt hiszem, textil-dologban „utazott”. Elképzelhető, hogy apukám elment valami árut ajánlani anyukámékhoz a Szép Ilonkán lévő üzletükbe, és így találkoztak össze.

Váradi Salamon volt az anyai nagypapám. Egy irat tanúsága szerint 1896-ban magyarosította nevét Burgerból. Ahogy a Burger Váradi, hát arra magyarosított. A gyerekei neve is ekkor változott meg. Én már minden írásból így emlékszem rájuk. [Az iratmásolat a képanyagban.]

Amikor kisgyerek voltam, nagyszüleim Budán laktak, a Fő utca 73.-ban. Ezt nagyon jól tudom, mert rövid ideig náluk laktam, akkor, amikor anyukámék üzlete tönkrement. Jól éreztem magam, csak hát a nagymama szigorú volt. Emlékszem, egyszer nagy-nagy örömmel újságolta, hogy sikerült a piacon puliszkalisztet szereznie. Mivel erdélyiek voltak, nagyon szerette a puliszkát. Na, de én nem. És amikor azt mondta, hogy milyen finom puliszkát fog ő csinálni, köptem egyet. Voltam vagy ötéves. Akkor bizony megkaptam ezért a nyaklevesemet.

A családi legendáriumból tudom, hogy a nagypapám Máramarosszigetről [Máramaros vm.] származott. Ő is tanítóféle volt, de vallási tanító, úgynevezett melamed. Nagyon vallásos volt, ortodox, szigorúan betartott mindent élete végéig. Lekerült Barátosra, Sepsiszentgyörgy mellé Háromszék [vár]megyébe, Erdélybe. Ez teljesen magyar lakta székely vidék, ami sokáig változatlan maradt. Erről leginkább az egyik nagybátyám tudott mesélni, aki Amerikában élt. Amikor utoljára Magyarországra jött, elment megnézni a szülőfaluját, és azt mondta, pontosan ugyanolyannak látja, mint amikor otthagyta. Tehát Barátoson nagypapa megismerkedett a nagymamámmal, és összeházasodtak. Ő volt a Frieder Cilike.

Akkor nagyapám már nem tanító volt. Egy kocsmát meg egy fűszerüzletet nyitott, abból éltek. A nagymamám szülte egymásután a gyerekeket, azokat el kellett tartani. Tíz gyerek született, de abból négy torokgyíkban halt meg. Ahogy mesélték, volt úgy, hogy elment az egyik temetésére, mire hazaért, a másik meghalt. Úgyhogy a végén hat gyermeket neveltek föl. 1916-ban a románok bevonulása miatt menekültek Pestre. Attól kezdve itt éltek.

Elég nehezen kezdték itt az életet. Egy darabig vagonban laktak. Ez az első világháború idején történt, s akik menekültek, nem kaptak lakást. Aztán valahogy a Zugligetben lett egy lakásuk és egy nagyon szép fűszerüzletük a Szép Ilonkánál. Fénykép is van róla. [Lásd a képanyagban.] Ők vezették az üzletet, anyukám is itt dolgozott, később az édesapám is beállt. Anyukám fiútestvéreinek nagy része katona volt az első világháborúban, apukámról nem hallottam, hogy katona lett volna.

Énnekem az a sanda gyanúm, hogy az első világháború után, az 1920-as években kezdődtek már bizonyos zsidóüldözések, és valószínű, hogy lehetetlenné tették nagyapámat. Erős lehetett a ráhatás, hogy szűntessék meg az üzletet, ami túl előkelő helyen volt számukra. Ekkor meg is szűnt. Szüleimmel üzletileg szétváltak.

Nagyszüleim megérték 1930-ban az ötvenedik házassági évfordulójukat. Otthon tartották meg a budai lakásban. Gyönyörű szép volt. Még egészen kislány voltam. Megmaradt a kétnyelvű meghívó. Nagyon szép családi fényképek készültek, az egyiken ott van mindegyik nagybátyám, nagynéném, az egész rokonság, mint ahogy egy aranylakodalmon illik. A külföldön élő gyerekeik is mind hazajöttek. [A fényképet és a meghívót lásd a képanyagban.]

Anyukám, Ilona, 1895-ben született Barátoson. Úgy mesélte, négy polgárit végezett el még kint. De lehet, hogy nem volt az négy polgári, csak hat elemi. Hiszen akkoriban a lányok, ha a hat elemit elvégezték, azzal ők már végeztek a tanulással. De anyukám nagyon-nagyon jófejű volt, igen jól tudott számolni, és szép írása is volt.

Testvérei voltak: Lajos, András, Ármin, Mózes és Szerén. Közülük Lajos, a Lajcsi bácsi állt hozzám a legközelebb, talán két-három évvel volt idősebb nála. Kereskedő volt. Sikerült egy fűszerüzletet nyitnia a Király utca környékén. Azt a későbbiek során elcserélte egy nagyobbra, amiből egy gyönyörű szép csemege üzletet csinált. Egészen haláláig ott volt. Az üzlet továbbra is fenn állt, ameddig lehetett, de akkor ő már nem élt. Állítólag a segédje följelentése alapján hívták be muszosnak [munkaszolgálatosnak] Nagykátára [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.], ahol a Muraihoz került, aki hírhedt ember volt. Egy hét alatt nagyon beteg lett, kiújult a gyomorfekélye. Fölhozták Budára, a katonai kórházba, megoperálták, a műtét sikerült, ő meghalt.

Nekem iszonyúan megrázó volt a dolog. Mentem a kórházba, hogy meglátogassam, és akkor mondták, hogy meghalt, akarom-e látni? Levittek a boncterembe, fölhajtották a lepedőt, és megláttam meztelenül – egy halottat. Rettenetesen megrázott, mert én ezt a nagybátyámat nagyon szerettem. És furcsa volt látnom, amikor mentem hazafelé, hogy a világ megy tovább, az emberek mennek dolgozni, mennek a villamosok, minden, holott a Lajcsi bácsi nem él. Ez 1941-ben volt, nagyon fiatal voltam.

Lajcsi bácsinak volt felesége [Hercog Erzsébet, Bözsi néni], de gyerekeik nem voltak, éppen ezért egy kicsit engem a magukénak is tekintettek. Ők tartották a széderestéket, amelyre anyukám, apukám, a nagymamám, nagypapa akkor már nem élt, a bátyám és én voltunk meghívva. Szép emlék nekem. Én találtam meg mindig az áfikóment [(héber) az a kovásztalan kenyérdarab, amelyet a széder végén fogyasztanak el], mert azt Lajcsi bácsi úgy dugta el, hogy én találjam meg. Én mondtam el a má nistánát [(héber) a négy kérdést], és egy tavaszikabát vagy egy ruha rendszerint abból jött ki. Nagyon szerettek engem, én is őket.

András bácsi volt a legidősebb fiú. Írói, költői hajlamokkal rendelkezett. 1920-ban, a kommün [Tanácsköztársaság] után valamiért – ki tudja? – menekülnie kellett. Ő és fivérei valószínűleg baloldaliak voltak. Amikor a Horthy-rezsim kezdődött, akkor mentek ki külföldre mindannyian [András, Ármin és Mózes]. Ő Bécsbe ment, és ott élt a feleségével, Wittmann Ilus nénivel, akinek egy nemzetközileg elismert kozmetikai iskolája volt a Kärtnerstrasse 21.-ben. Amikor először mentem Bécsbe, kerestem, s kiderült, hogy azt a házat lebombázták. Az Anschluss [Ausztria Harmadik Birodalomhoz csatolása a náci uralom alatt 1938-ban – A szerk.] után sikerült nekik az öccse révén, aki már Amerikában volt, kijutniuk először Kubába, mert közvetlenül Amerikába nem engedték be őket. Ott töltöttek egy évet. Valahogy eléltek, amíg kikerültek New Yorkba. Onnan, amikor már az Ilus néni meghalt, András bácsi eljutott Floridába, ahol a többi testvére élt. Összetalálkoztak. Egy idősek otthonába költözött, ott is halt meg, kb. 1970-ben.

Ármin bácsi korban András bácsi után következett, szintén kozmetikus lett. Egyedül ment Amerikába, s ott nyitott egy kozmetikai üzemet, amelyiknek még Párizsban meg Bécsben is volt részlege. Úgy emlékszem a cédulára, hogy New York–Vienna–Budapest. A feleségének pedig itthon volt kozmetikai intézete. Ő volt Pataky Aranka. Gyönyörű volt a kozmetikája a Palace mozi fölött. Az jó volt nekünk, mert onnan sok filmet láttunk a bátyámmal nyáron, amikor kinyitották a tetőt. Aranka néni igen jó háziasszony volt. Ragyogóan tudott sütni-főzni, és szerette is a vendégeket.

Volt egy lányuk, a Manci, az unokatestvérem, ő is itthon maradt. Később többször kint volt meglátogatni az apját, 1956-ban aztán végleg kiment. Addigra már neki is volt egy gyereke, Marika. Később kivitették az anyukát is, az Aranka nénit. Manci férje ifjú Kárpáti Aurél volt. Ő már nem íróember volt, mint az apja, hanem parlamenti gyorsíró, aki 450 szótagos sebességgel tudott írni. Erre most már talán nincs is szükség. Ez azt jelenti, hogy a közbeszólásokat is le kellett írnia, mindig mesélte. Nagyon helyes ember volt. Ő is kiment velük, ott is haltak meg. Biztos, Manci sem él már. Egy darabig leveleztünk, de aztán abbamaradt. Elszakadtunk egymástól.

Nagybátyám volt még a Mózi [Mózes]. Ő is ugyanakkor ment ki Amerikába. Kint Michael Mozes Varadi lett, pontosabban Michael M. Varadi. Amerikában nősült, de egy nagyon rövid ideig tartó házassága volt, azt a nőt nem is ismerte senki. Aztán jött látogatóba, és itt megismerkedett egy leányzóval, a Rátkai Györgyivel, és őt vitte ki magával feleségnek. Györgyi apja Rátkai Tivadar, aki Rátkai Mártonnak [(1881–1951) színész, Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész – A szerk.] volt a testvére. Ő egyáltalán nem volt színészember, hanem nagyon is prózai ipari területen dolgozott. A felesége, Margó néni volt az, aki tartotta a színpaddal, a színészekkel a kapcsolatot. Rátkai Rózsival, a Márton feleségével mindenhova együtt jártak. Nagyon bírtam, nagyon szerettem őket. Még amikor idejött hozzánk látogatóba a Györgyi meg a Mózi, akkor is mindig a Rózsival voltak együtt. Többször jártak nálunk, aztán egyszer engem meg is hívtak. Úgyhogy 1966-ban kint voltam náluk, két hónapot töltöttem Amerikában, Floridában, Miamiban.

Ez volt az első repülőutam, s az Amerikába vitt mindjárt. Mondta a nagybátyám, hogy a gépen mindent fogadjak el, amivel megkínálnak, csak az italt ne. Ezért amikor Budapesten fölszálltunk, és Bécsig repültünk – akkor az volt a divat, hogy a stewardessek megkínálnak egy pohár Coca-Colával vagy narancslével –, nem mertem elfogadni, hátha fizetni kell érte, és nálam nem volt semmi pénz. Amsterdamban hagyott nekem a nagybátyám 20 dollárt, és a magyar államtól kaptam 5 dollárt. Közben kiderült persze, hogy ez hozzátartozott az ellátáshoz. Sose bocsátom meg magamnak, hogy akkor nem ittam Coca-Colát. Igaz, hogy azóta utálom, de mégis.

Kint olyan úrinő voltam két hónapig, hogy hajaj! Mindig kérdeztem, hogy én, a szürke kis veréb, hogy jutottam egy ilyen csodálatos helyre?! Mert akkor nekem minden, amit ott láttam, és amit ott átéltem, fantasztikus csoda volt. Andris bácsi még megvolt, de nagyon öreg volt, találkoztam és beszélgettem vele az idősek otthonában. Ármin bácsi már nem élt. De Mózival és Györgyivel együtt voltam, és nagyon jó volt.

Amikor kiértem Miamiba, a nagybátyám épp kórházban volt. Tehát nem tudtunk annyira körülnézni Amerikában, mint ahogy szerettük volna. De azért a Floridai-félszigetet körbeutaztuk, voltunk krokodilparkban, papagájparkban, csodálatos vidéken, ahol volt egy nagy tó, az Okeechobee-tó, s ahol a vízen gyönyörű balettet mutattak be. Voltam lóversenyen, agárversenyen, és ami most már itt is divat, fallabdaversenyen. Ugyanúgy lehetett fogadni a versenyzőkre, mint ahogy a lovakra például. Rájuk nem, de a lovakra fogadtam, veszítettem is. Egyszer az én tiszteletemre tartottak egy brunchot [(angol) villásreggeli]. Móziék egyik barátnőjénél volt, aki úgy-ahogy tudott magyarul, meg tudtuk egymást érteni. Azt hiszem, akkor ittam először pezsgőbólét. És lazacot ettem szeletben! Finom volt.

Hát már jó ideje volt, és én még emlékszem mindenre, mintha tegnap lett volna. Hogy ott a liftben halkan szólt a zene, mert egy tényleg nagyon előkelő apartman házban laktak. Utána hallottam, hogy egy még előkelőbb helyre költöztek – de most már egyik sincs. Nagynéném, a Györgyi hamar elment. A nagybátyám jó 80 fölött volt. Ezzel meg is szűntek az amerikai nagybácsik.

Ők ott élték a kivándorolt magyar zsidóknak a sorsát, nem azt, amit az 56-osok, hanem amit a régiek. Erősen gyökeret eresztettek. Volt Miamiba is egy magyar közösség, ahol találkoztak, ünnepekkor pedig a templomban. Egész komoly társadalmi életet éltek. Összejártak, szociális munkákat végeztek, mert addigra már nyugdíjasok voltak. A nagynéném igen jótékonykodó volt. A háznak, ahol laktak, volt egy önálló könyvtára, ő vezette azt. Időnként pedig a kórházba bejárt önkéntesnek. Szóval, ilyen munkákat végzett, mert valamivel csak el kellett foglalnia magát. Ezek nem kapcsolódtak sem vallási, sem magyar dolgokhoz.

Amerikában a vallással pontosan úgy voltak, mint mi itt. Nem voltak kóserok, de a nagyünnepeket tartották, és valamelyik templomban emléktáblát csináltatott Mózi a szülei emlékére. Úgyhogy ők meg vannak ott örökítve. Én nem mentem el oda, arra már nem volt időnk. Ármin bácsi sírjához kimentünk, persze, a zsidó temetőbe.

Amikor Móziék először jöttek haza a háború után látogatóba, 1960-ban, mind a kettő nagyon törte a magyart, de aztán előjöttek dolgok. És az utolsó útja a nagybátyámnak Erdélybe vezetett, mert őneki még azt a Barátost meg kell néznie, ahol felnőtt. Azt mondta, azért érzi magát ilyen jól, mert a faluja és a brassói [Brassó vm.] gimnáziumnak az emlékét őrzi, azok levegője van benne. Addigra már megint nagyon szépen, jól beszélt magyarul. A többi nagybátyám sokkal jobban beszélt, de Mózi üzletember volt, ő többet használta az angolt, elég sokat felejtett, de amikor elkezdett beszélni, belejött.

Szerénnek hívták édesanyám nővérét, azt hiszem, ő még az Andrásnál is idősebb volt. Már nem ismerhettem. Férjhez ment, Mezei Pálné lett, született egy kislánya, Piroska, az unokatestvérem, akit nagyon-nagyon szerettem. Szerénnel szülés után történt valami, beteg lett – nagypapa szerint a dibuksz szállta meg. Ez kabbalista megnyilvánulás volt, ami a nagypapa vallástörténeti tudását jellemzi. Szerén 1925-ben halt meg Pesten, Farkasréten van eltemetve a zsidó temetőben. Felnőve Piroska férjhez ment a Brieger Sándorhoz, sajnos mind a ketten elpusztultak. Piroska Bergen-Belsenben [Németország], Sándor Kőszegen.

Itt maradt két gyerekük, akik a háború után kikerültek Izraelbe. A fiú, Kálmán az Exodussal [annak a hajónak a neve, amely 300 árva zsidó gyereket szállított 1946 végén Ciprus szigetéről Palesztinába – A szerk.], a lány, Olga egy illegális hajóval. A Cionista Szövetség segített nekik. Nagyon megfogták őket. Fanatikusan, elvakultan csak arra tudtak gondolni, hogy Izrael, Izrael, Izraelbe kell menni. Ki is jutottak, szépen boldogultak.

Kálmán időközben meghalt. Nehezen viselte az életet, nem tudott megalkudni. Ment, dolgozott – láttam, mert voltam kint, és találkoztam vele –, volt egy szép irodája, egy könyvelési irodát vezetett, de állandóan életunt volt. Talán mert nem lehetett gyereke. Örökbe fogadtak kettőt, de azokkal nem volt megelégedve, meg a feleségével sem.

Az unokahúgomnak ott Rachel lett a neve. Bankban dolgozott, most már ő is, a férje is nyugdíjas. Valahogy nincs tisztában azzal, hogy mi lett anyjával, apjával – vagy nagyon is tisztában van vele? Izraelben az örökös harcok közben valahogy nem gondolnak azokra, akik a holokausztban elpusztultak. Pedig hát ő is holokauszt túlélő. Mondtam neki, hogy kint Farkasréten megvan nagyanyjának, Szerénnek a sírja, legalább arra vésesse rá a szüleinek vagy az anyjának a nevét. Egyáltalán nem is érdeklődött azután, hogy kimenjen a temetőbe. Pedig gyakran jön, szerintem Budapestet jobban ismeri, mint én.

Először akkor voltam Izraelben, amikor még elég zűrös volt utazni, 1982-ben. Bukarestig mentem Malév-géppel, onnan a Tarommal, a román légitársaság gépével tovább, mert senki más nem vitt akkor még innen. Ők pedig ugyan forintért, de a dollár feketeárfolyamán számolva. Izraellel abban az időben nem volt diplomáciai kapcsolatunk. A svájci követségnél volt egy ügyvivő, aki az izraeli vízumokat intézte, három hétig tartott, mire megkaptam. És közjegyzői engedély kellett, hogy hívnak. Ők hívtak Tel-Avivba, és egy másik unokaöcs a férjem részéről, aki Haifán él. Így töltöttem el négy hetet, két hetet az egyiknél, két hetet a másiknál. Csodálatos volt.

Másodszor 8–9 évvel ezelőtt voltam náluk, már vízum nélkül lehetett utazni. Akkor három hetet töltöttem kint, két hetet a Racheléknél, egy hetet pedig Haifán. Az különösen érdekes volt, mert az unokaöcsém építész, és mint ilyen szombaton elvitt több érdekes helyre, ahol római romok maradtak, és azokról szépen magyarázott, mutatott cirkuszt, ilyesmit – szóval nagyon-nagyon klassz volt.

Az izraeli rokonok abszolút nem vallásosak. Ha valakire haragszanak, az a Sasz Párt, ők az ultraortodoxok, akik teljes egészében gátolják Izraelben a fejlődést. Nem engedik az egyházi esküvőt, még polgári esküvőt sem engednek különböző fajta embereknek. Úgyhogy ott az a divat, hogy átjárnak Ciprusra házasodni. Mindent meggátolnak ezzel a rettentő nagy vallásossággal. Van, aki nem ismeri el Izrael államot. Ott él, ott lakik, busás hasznot szed, nem megy el katonának, de kap pénzt, azért, hogy ott tanuljon. És az izraeli államnak el kell viselnie, hogy őket ott helyben szidják. Kit is lőttek agyon? [Jichak Rabint (1922–1995), Izrael miniszterelnöke 1974–1977 és 1992–1995 között, Nobel-békedíjas Jasszer Arafattal együtt. Ő adta ki a jelszót: Területért – békét! Hajlandó volt tárgyalni korábbi ellenfelével, Arafattal a palesztin autonómiáról, az ott állomásozó izraeli katonák kivonásáról, vagyis Ciszjordánia és a Gáza-övezet önrendelkezéséről. Washingtonban nyújtottak egymásnak kezet, majd Oslóban szerződésben rögzítették a megállapodást. – A szerk.] Őt is egy ilyen ultraortodox lőtte agyon. Hát szeressék akkor őket? Nem tudom elképzelni. Én egyébként úgy vagyok vele, hogy nagyon szép, nagyon jó Izrael, de azért nem élnék ott.

Tehát szüleim az ország két [később] elszakított részéből kerültek össze Budapesten. 1919. február 6-án volt az esküvőjük, decemberben már jött a bátyám. Könnyen lehet, hogy az ő esküvőjük is itt a Csáky utcai templomban volt, mert ez akkor már állt, ez volt közel. Abban az időben a Lehel utca 26.-ban laktak. Amikor nagypapáék üzlete tönkrement, ott nyitottak egy fűszerüzletet, ahol azóta is mindig üzlet van. Egy helyiségből állt, kb. 20 m² lehetett. Zöldség meg fűszer volt benne. Valószínű, hogy apám ment el vásárolni a Nagyvásártelepre. Anyukám volt az üzletben, és mindig volt egy kifutófiú, aki a megrendelt árut házhoz vitte.

Lakásunk az üzlet mögött volt, egy sötét, udvari lakás. Két szoba, konyha, nem hiszem, hogy volt fürdőszoba, WC is az udvarban. Egészen primitív proli lakás volt. Én oda születtem, a Weiss Alice-ban [Gyermekágyas Otthon a Szabolcs utcában, amelyet Weiss Manfréd iparmágnás alapított felesége emlékére a budakeszi Tüdőszanatóriummal együtt. – A szerk.]. Amikor egész picike voltam, jóformán az udvarban éltem a bátyámmal. Van egy fénykép, ahol a Lehel utca 26. gyermekei vannak együtt. Rengeteg gyerek volt abban a házban. Az egy régi, nagyon-nagy ház, most is megvan. Amikor arrafelé megyek, mindig megnézem, hogy na, itt tanultam meg járni. A sarkon egy kocsma volt, annak lépcsőjén tanultam meg mászni. Persze ezt anyukám mesélte.

Amikor volt a nagy gazdasági válság [1929–1933-as világgazdasági válság], szüleim is tönkrementek. Az üzletet be kellett zárni, el kellett költözni. Egy rövid időre albérletbe mentek a Nagydiófa utcába, ahol sokszor járt a végrehajtó, mert nyilván adósságok voltak, és hozták az utolsó figyelmeztetést. Mondták is, hogy megszűnik az adóhivatal, mert elküldte az utolsó figyelmeztetést. Ekkor történt az, hogy nagymamáék elvittek hozzájuk, Budára.

Az albérletből a Csáky utca 8.-ba költöztünk. Apukám ügynökölt, anyukám pedig az OMTK tejcsarnok vállalatnál lett üzletvezető a Csáky utca 9.-ben. [OMTK – Országos Magyar Tejszövetkezeti Központ, alapítva 1922-ben. – A szerk.] Még nem jártam iskolába, apukám még velünk volt. Aztán megszűnt a tejcsarnoki megbízás, anyukám kiváltotta az ipart a Csáky utca 4.-ben lévő fűszerüzletre.

Szüleim 18 évi házasság után elváltak. Apukám hibájából mondták ki a válást, elég botrányos eset volt. El is ment Pestről. Tudomásom szerint, a nálunk dolgozó mindeneslánnyal történt a baj, állítólag még gyerek is lett. Örkényben alapított új családot. A válás után csak egyszer-kétszer találkoztam vele, mert anyám nagyon haragudott rá, és teljesen elszakított bennünket tőle. Felnőtt fejjel, amikor már jobban megértettem a dolgokat, ez igen fájt. Annyira, hogy később kerestem vele a kapcsolatot, és úgy tudtam meg, hogy édesapámat, valószínű Kőszegen, agyonlőtték. De hogy mi lett az új családdal, arról semmit sem tudok.

Amikor apámtól külön vált anyukám, akkor mentünk át a Csáky utca 9.-be. A válás idején halt meg a nagypapa, és mi összeköltöztünk a nagymamával.

Érdekes volt ez a ház, ez a Csáky utca 9. Földszintjének egyik oldalán egy ortodox imaház volt. Úgyhogy ráláttunk az emeletről. Jóformán csak zsidó lakott itt, zsidó ház is lett, aztán csillagos ház. 1944-ben teljesen lebombázták, most már egy másik ház van a helyén. Azóta rettenetesen haragszom a 7.-re, mert amikor a házat lebombázták, anyukámék otthon voltak. Nagy szőnyegbombázás volt. Én nem voltam itthon, hadiüzemben dolgoztam, az is kapott bombát akkor. A Nyugati pályaudvar helyett ez a ház meg a szemben lévő 6. számú teljes bombatalálatot kapott. Úgy jött ki anyukám és a nagymamám a 9.-ből, hogy a 7.-en keresztül kellett menniük, a vészkijáraton át, mert mindenütt romok voltak. Így kerültek át az 5.-be. 7.-be nem akarták őket beengedni, mert az nem volt csillagos ház, és ők még annyira sem akartak zsidókat befogadni, hogy átmenjenek a másik házba. Hát ez valami rettenetes! Azóta már biztos, hogy nem ugyanazok laknak ott, de énbennem olyan gyűlölet van az iránt a ház iránt, hogy akárhányszor elmegyek előtte, azt gondolom: „De utálom ezeket az embereket!” Nem tehetek róla. Mit csináljak? Ez bennem van.

Az 5. számú házhoz még egy szomorú emlék kapcsolódik. Amikor a nagymamám meg az anyukám végre kiszabadultak a gettóból, visszajöttek abba lakásba, ahonnan elmentek, és a nagymama a felszabadulás napján ott halt meg. Még nem lehetett sehova se kivinni temetőbe, ott temették el a ház kis előkertjében. Majdnem egy év telt el, amikor exhumálták, és kivitték az ortodox temetőbe, akkor volt a hivatalos temetése.

Tehát a Csáky utca 9.-ben az első emeleten volt egy kétszobás udvari lakásunk, fürdőszobával, WC külön, tehát itt már komfortosan éltünk. Nagymamának fel kellett számolnia a budai lakást, sok bútortól meg kellett szabadulnia a költözéskor. Sem a nagyszüleim, sem mi nem voltunk gazdagok, volt néhány régi bútor és kép, ezüst nem. Nagymama abból élt, amit a fiai küldtek Amerikából. Minden hónapban kapott egy bizonyos dollárösszeget az egyik bankhoz, azt váltotta be. És a fűszerüzletből jutott neki is főznivaló.

Együtt laktunk, az egyik szobában a nagymamám, a másik szobában mi hárman, de ő külön háztartást vezetett a közös konyhában. Nagyon ügyesen oldották meg. Két kredenc volt, az egyik kredencben voltak az ő edényei, a másikban a mieink. Nagymama hamarabb megfőzött, és mindig korábban evett, mint mi. Élete végéig szigorúan kóser háztartást vezetett, sakternál vágatott. Mi nem. Sőt, külön mindenese volt, tehát ketten voltak nálunk.

Angéla nevű volt a nagymamámnál. Amikor én voltam 16 éves, ő 20–22, nem nagy korkülönbség. Tegeztük egymást, és barátnők is voltunk egy kicsit. Nem volt zsidó, sőt, ő volt az, aki a mellettünk levő ortodox hitközségi elnöknél a szombati lámpagyújtást megcsinálta. Mert az óbudai Freudiger Fülöp volt a szomszédunk, aki akkor a Budapesti ortodox hitközségnek volt az elnöke. Én őt személyesen nem ismertem. Az utcai fronton laktak, mi az udvarin, és az egészen más világ volt. [Freudiger Fülöp (1900–1976) az 1944. március 21-én, Eichmann utasítására megalakult Magyar Zsidók Központi Tanácsa, azaz a Zsidó Tanács tagja volt. – A szerk.]

Tubicsák Mariska volt nálunk a mindenes. Vele is jól megvoltunk. Egészen az 1944-es időkig kitartott mellettünk. Akkor ment el, amikor már muszáj volt, amikor már elküldtek mindenkit. Anyukának még a gettóba is próbált bevinni valamit, de aztán vissza kellett mennie Nagykátára, ahol lakott. Férjhez ment, eltűnt, többet nem hallottunk felőle.

Péntekenként gyertyát gyújtottunk, a nagymama külön, anyukám külön. Mindegyik szobában égtek a péntek esti gyertyák. A nagymama szombaton eljárt a templomba, nem kellett messzire mennie, csak ide a 3.-ba. Én meg akármelyik iskolába jártam, minden péntek délután kötelező volt elmennem az istentiszteletre. Annak viszont nagyon örültem, hogy szeptemberben engem irigyeltek a keresztény gyerekek, mert alig hogy megkezdődött a tanév, jöttek az ünnepek, és akkor nem mentem iskolába. És amikor jöttek a zsidó ünnepek, ha előtte csúnya idő is volt, akkorra mindig szép idő lett. Ez biztos. Most is így van. A nagyünnepeket az egész család megtartotta, együtt mentünk a templomba.

Nagymamám gyönyörű barcheszt tudott sütni. Finom is volt. Fantasztikusan tudta fonni, rakni, nagyon élveztem. A szomszéd házban volt a pékség, oda vittük péntek délután a sóletot fazékban lekötözve, a barcheszt, meg ha valami pitét vagy lepényt csináltunk. Szombaton délben az én dolgom volt, hogy mind hazavigyem.

Anyukám nagyon finom töltött fogast tudott csinálni. Nem volt az akármi! Lehúzta a bőrét, húsát megdarálta, megízesítette, majd visszatöltötte. Az egészet úgy főzte meg, hogy az kocsonyás lett. A fogasnak a feje meg a farka fölállt, s körülötte a kocsonya – hát az valami isteni volt! Mindig az én születésnapom készült. A töltött hal zsidó recept, de ahogy az anyukám készítette, az nem volt zsidós kaja. A nagymama készített töltött meg diós halat, ezek zsidó eledelek voltak. Megkóstoltam ezeket is, de az én nagymamám nem nagyon kínálgatott a főztjéből.

Anyukának a Csáky utca 4.-ben volt fűszerüzlete. Csak egy kifutófiú segített neki. Hajnalban kiment a Nagyvásártelepre. Amíg a fuvaros hazahozta az árut, egy kicsit lepihent. Reggel hétkor vagy nyolckor nyitott, és este hatig volt nyitva. De ha jött egy vevő, akkor még a lehúzott redőny mögött is kiszolgálta. Ebédszünet nem volt. A mindenes főzött, bevitte az üzletbe az ebédet, és anyukám ott megette. Mi meg otthon ettünk.

Bátyám, Ferkó, 1919. december 16-án született. Nagyon jó testvér volt, nagyon szerettem. Hét évvel volt idősebb nálam. Amikor anyukám már egyedül volt velünk, kicsit apám is volt. Elkeresztelt Kutyunak, másként nem is hívott, a levelekben is csak így szólított, Kutyikám.

Elemibe a Dózsa György, akkor Aréna úti iskolába járt, utána a Honvéd utcai polgáriba. Ahol most a Honvéd tér van, ott volt egy polgári iskola, amit teljesen lebombázták. Közepes tanuló volt, az írása pedig rettenetes, alig lehetett olvasni – na, én tudtam. Megcsinálta vele egyszer azt a magyartanára valami dolgozatírásnál, hogy egy fehér papírlapot kivágott egy szónál, azt rátette az ő fogalmazványára, és azt mondta: „Na most olvasd el ezt a szót!” Ő maga sem tudta. Ha az egészet látja, a mondat értelméből tud következtetni. A tanár pontosan erre volt kíváncsi: „Na ugye, ha te nem tudod elolvasni, akkor én hogy olvassam el?”

Ferkó tagja volt az iskolai cserkészcsapatnak. Nem volt külön zsidó csapat. Farkaskölyök volt, amikor készült róla a cserkészruhás fénykép. [Lásd a képanyagban.] Nagyon nagy élménye volt, hogy részt vehetett Gödöllőn [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.] a dzsemborin. [Itt rendezték meg 1933-ban csak fiúk számára a Cserkész Világtalálkozót. – A szerk.] Ott volt a legfőbb cserkész, Lord Baden-Powell [1857–1941], aki megalapítója volt a cserkészetnek. Sátorban laktak, rengeteg izgalmas feladat és program volt. Később is sokat mesélt róla.

Újpesten volt akkoriban egy technikumnak megfelelő, szövő- és hurkolóipari iskola. Ő a szövőipari technológiát végezte el a négy polgári után, és így mint technikus érettségizett le. Az iskolába kerülésnek előfeltétele volt, hogy legalább egy évet gyakorlaton kellett lenni. Ezt az időt a Goldberger gyárban töltötte. Minden osztályon végigment, akkor tényleg mint gyakornok, hogy legyen fogalma a dolgokról. Az iskolában megtanult szőni, gyönyörű anyagokat és mintákat tervezett Jacquard-szövőgépre. A géptant is megtanulta. Szóval ez komoly, jó iskola volt. Érettségi után, amikor visszament a gyárba, már jöttek a zsidótörvények, és őt küldöncnek meg trógernak használták. Akkor anyukám azt mondta: „Ezzel az erővel sokkal több hasznot hajtasz, ha itt vagy velem az üzletben.” Attól kezdve a bátyám volt anyukám segítsége. Onnan is hívták be katonának [1941-ben].

Először karpaszományos lett. Mint érettségizettnek csak egy évig kellett volna önkéntesnek lennie, de mikor vége lett az évnek, levetkőztették, és ment munkaszolgálatosnak Esztergom-táborba [Esztergom vm.]. Ott még meg tudtuk meglátogatni, időnként ő is hazajött. Utána egy ideig Gödöllőn volt, aztán elkerült a Felvidékre, Hársfalvára [Bereg vm.]. A vitrinben őrzök egy fakéregre préselt virágot, amit még a bátyám küldött onnan édesanyámnak anyák napjára. Rajta van a dátum: „1942. május 5. Anyák napja.” Ez nekem egy nagyon-nagyon édes emlék.

Aztán elvitték Ukrajnába. Persze küldtünk neki mindenkivel mindent. Akkor volt olyan, hogy a keretlegények jöttek, és hogy ha ezt odaadjuk, azt odaadjuk, akkor neki jobb lesz. Hát mi mindent odaadtunk, csomagot készítettünk, hogy megkapta-e, azt nem tudtuk ellenőrizni. Valószínűleg nem. Attól kezdve már nem tudtunk róla semmit. Kerestettük a Vöröskereszttel is. Végül kaptunk egy papírt, hogy 1943. január 16-án Osztrogoszknál eltűnt. De előtte még valamelyik társa, akinek sikerült megmenekülnie, a menyasszonyához ment azzal a hírrel, hogy már nagyon súlyos vérhassal került át orosz fogságba, és ott nyoma veszett.

Ferkó menyasszonya, Vera, itt lakott a Kádár utca 10.-ben. Édesapja zenész volt, elég szegényesen éltek. A Kerakra, a Kereskedelmi Akadémiára járt az Alkotmány utcában, ott is érettségizett. De aztán kitanulta a fűzőkészítést, mert akkor már hiába volt akármilyen érettségije, fizikai munkát kellett végeznie. Mesélte, hogy micsoda ronda nők járnak fűzőket csináltatni. Amikor már abszolút biztos lett, hogy a bátyám nem jön vissza, férjhez ment, és nagyon szép családja lett. Tudományos pályán dolgozott. Találkoztam vele többször is. Egy időben férjet akart nekem keresni, ami nem sikerült. Aztán megszakadt a kapcsolatunk.

Óvodába nem jártam, elemibe a Sziget utcába, a mai Radnóti Miklós utcai Gárdonyi Géza iskolába. Utána a Szemere utcai polgáriba, és nagyon nehezen, nagyon-nagy protekcióval –akkor már erős numerus clausus volt – kerültem a Dobó Katica kereskedelmibe. A saját osztályfőnököm járt utána, hogy engem oda fölvegyenek, mert kitűnő tanuló voltam mindig. Vastag betűs. Nem tudom, ismered-e ezt a fogalmat?

Valamikor régen az iskolák évente kiadtak egy évkönyvet. Az iskola történetén kívül minden évfolyam minden gyereke és összes osztályzata benne volt. Aki tiszta kitűnő volt, annak a nevét és az osztályzatait vastag betűkkel írták, aki jeles volt, annak dőlt betűkkel, aki pedig még az alatt végzett, annak rendes, normál betűkkel.

Én mindig vastag betűs voltam, a polgáriban is, a kereskedelmiben is. Ez igen lényeges volt, mert a fűszerüzletből ugyan megéltünk, de nem voltunk gazdagok. S hogy kitűnő tanuló voltam, végig tandíjmentes lehettem. Ez nagy szó volt, mert bizony tandíjat fizettünk már a polgáriban is. Úgyhogy a mostaniak ne csodálkozzanak, hogy tandíjat kell fizetni. Fizettünk mi is annakidején. Komoly dolog volt, mert én tudom, hogy az egész tandíj egy hónapra 16 pengő volt, volt fél tandíj is, 8 pengő, negyed tandíj 4 pengő, és volt a tandíjmentes. Amikor havi 200 pengő fixből… ugye? [Utalás egy régi slágerre: „Havi 200 pengő fixszel, az ember könnyen viccel…” – A szerk.]

Nagyon jó tanuló voltam, de a kézügyességem egyenlő volt a nullával. A bátyám viszont ezekben remekelt. Mindig az utolsó percben jutott eszembe, hogy másnapra milyen mértani testet kell beadni. Mérges is volt, ha randevúja lett volna, de azért megcsinálta nekem gyönyörű szépen. Belülről keményebb kartonból, majd azt újra beragasztotta fehér kartonnal, a széleire pedig színes papírcsíkokat rakott. Úgyhogy mindig jó osztályzatot kaptam rá.

Az elemi iskolában túlnyomórészt zsidók voltunk. Nem volt antiszemitizmus. Emlékszem, volt egy osztálytársnőnk, Kollár Vilma, akinek az apja már a náci Németországban dolgozott, és meghívta a lányát. Amikor visszajött, Hitler-Jugend ruhája volt. Egyébként szegények voltak, és egyáltalán nem hencegett vele, inkább mi voltunk azok, akik őt így elutasítottuk.

Semmi megkülönböztetés nem volt a polgáriban sem. Osztályfőnökünk Székely Vilmosné volt. Hittanórán ment mindenki a saját hitvallásának megfelelő tanárhoz vagy a tisztelendőhöz.

A kereskedelmiben már volt, pontosabban a felvételnél. Amikor bekerültem, négy zsidót vettek föl az évfolyamba, pedig három osztály indult. Körülbelül 40 fő volt egy osztályban. A C osztály volt a vegyes osztály, ahol voltak katolikusok, reformátusok, mert még az is külön ment, és a négy zsidó kislány. De az tény, hogy bent az iskolában már semmi megkülönböztetés nem volt. Rendesen jártunk hittanra. A tanárunk egy egészen fiatal, akkor végzett rabbi volt, dr. Komlós Ottó. Nagyon rosszak voltunk nála mint kis csitrik. Egyszer fölvetette: „Kislányok, én a tanáruk vagyok, mégis úgy illene, hogy előre köszönjenek nekem, de én úgy veszem észre, hogy nem nagyon akarnak.” Erre a legközelebbi szombaton hittan után kimentünk a kapu elé, megvártuk mind a négyen, s amikor kijött a Totóka, hangos kezicsókolommal köszöntünk neki, és úgy jöttünk el.

Magyartanárunk, osztályfőnökünk a Málcsi néni, dr. Erdélyi Amália, ő fél zsidó volt. Akkor még nem tudtuk biztosan, de utána megtudtuk, hogy ő is a gettóban volt, a nővére ott halt éhen. És ez az Erdélyi Amália, amikor én visszajöttem a „dzsemboriból” – csak így nevezem a deportálásomat –, eljött hozzánk, és azt mondta: „Zsuzsa, nem szabad, hogy évvesztesége legyen, magának a többiekkel ebben az évben le kell érettségiznie.” Május 24-én jöttem haza 1945-ben. Úgy oldottuk meg, hogy a 4. osztályt mint magántanuló végeztem el, így levizsgáztam, és az érettségire már a többiekkel együtt júliusban elmentem.

Zsidó osztálytársaim közül egy nem jött vissza. Hechner Klári Kanadában él, Beckmann Vera New Yorkba került ki, már meghalt rákban. Érettségi idején nem találkoztam velük, de később, érettségi találkozón igen.

Az iskolán kívüli elfoglaltságaim között legfontosabb a tánc volt. Öt évig tanultam az Utassy Gizinél [az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájának tanára – A szerk.] balettot, szteppet, mindent. Nagyon jó tánciskolája volt a Teréz körút 6.-ban, a Sugár és Barna házban. Havi tandíjamat nagybátyám, a Lajcsi bácsi fedezte. Amikor 3. osztályos lettem, egyszerre kezdtem el zongorázni és táncolni. Anyukámat behívta a tanító néni, hogy itt valamin változtatni kell, mert a gyereknek ez sok. Zongoránk nem volt, a gyakorlást nehezen tudtuk megoldani. Anyukám föltette a kérdést: „Melyiket, kislányom?” Én természetesen rögtön a táncot választottam.

A táncvizsgákon léptünk fel, de egyszer más is volt 1940–41-ben. A Vígszínház kamara színháza volt akkor a jelenlegi Vidám Színpad a Révay utcában. Ott játszották Szép Ernő darabját Szerelem címmel, amiben Dajka Margitnak egy mozgásművészeti iskolája volt. Oda választottak ki néhány gyereket, én is köztük voltam. Ez egy 50 előadást megért széria volt.

Emlékszem, a próbák alatt egyszer elkéstem, anyukám nem tudott időben elvinni. A rendező, nem tudom, ki volt, azt mondta: „Aki elkésett, annak ki kell menni.” Elkezdtem sírni, s akkor a Dajka Margit az ölébe vett, és megkínált egy bonbonnal! Megvigasztalt. És hát persze minden rendbe jött.

Akkori nagy színészek játszottak a darabban. Sulyok Mária [1908–1987] és Dajka Margit [1907–1986] volt a két ellenfél, Somló István [1902–1971] és Szilassy László [1908–1972] is szerepelt benne, ez utóbbi még játszott is velünk iskolásat, azt az ugrálós iskolásat a próbaszünetben. A premieren pedig ott volt az Alpár Gitta [(1903–1991) énekesnő] is. Lejött az öltözőbe. Gyönyörű hófehér ruha volt rajta. Ilyenekre emlékszik az ember. Úgyhogy ez nagy szenzáció volt nekem.

A színházban minden nap három pengő fellépti díjat kaptam, ami komoly pénz volt. Anyukámnak strapás volt az egész, mert kísért oda-vissza, és csak a 3. felvonásban szerepeltünk, ami elég későn volt. De volt nekem egy külön jutalmam. Amikor mentünk hazafelé, persze gyalog, és az Ilkovics büféje előtt mentünk el, onnan kijárt mindig 20 fillérért egy adag rósejbni. Az valami isteni jó volt.

Az Ilkovicsnál volt az első automata büfé a városban. Általában minden 20 fillér volt, mert ugye a húszfillérest be lehetett dobni. Úgy volt – azóta is lehet látni ilyet –, hogy a 20 fillér bedobása után az ablak odafordult, és amit abból a sorból választottam, azt kiemeltem. Ragyogó, szép szendvicsek is voltak így kirakva. Néha ez is volt, de a rósejbni minden nap. [Az Ilkovics büfé híres étteremkombinát volt a Nyugatival szemben, a mai Skála Metro Áruház helyén, ahol cukrászműhely, állóbüfé, söntés, hagyományos és önkiszolgáló étterem is működött. A pályaudvarral szemben volt az állóbüférész automatákkal, kávésarokkal, melegpulttal. A háború után a közellátást segítette, és bezárásáig az „utca népének” kedvelt helye volt. – A szerk.]

Az iskolában németet és olaszt tanultam. Rövid ideig angol különórákat vettem a bátyámmal együtt Fischer Feritől, akit aztán behívtak katonának. Nagyon jóképű ember volt, és tökéletesen beszélt angolul. Állítólag kikerült a háború után Angliába. Mi is beszéltünk róla, hogy hátha sikerül kijutnunk valamilyen formában… Amikor a nagybátyám 1960-ban eljött látogatóba Amerikából, néhány szót szóltam hozzá angolul, és azt mondta, hogy gyönyörű a kiejtésem. Azt én a Fischer Feritől tanultam. Később jártam TIT-tanfolyamra, hogy valami maradjon bennem. Jó nyelvérzékem van, amit kellett, azt mindig el tudtam németül is, angolul is magyarázni.

A Hollán utcában, ahol most a zeneiskola van, volt az V. kerületnek egy zsidó művelődési központja az OMIKE-n [Országos Magyar Izraelita Kulturális Egyesület] keresztül. Már a kereskedelmibe jártam, amikor összejött ott egy társaságunk, öt-hat lány, a fiúk pedig hozzánk csapódtak. Ők pár évvel idősebbek voltak, úgy húsz körül – szegények!, jóformán egyik sem jött vissza. Megalakítottuk az úgynevezett Csillag önképző kört. Itt nem tanultunk, de addig nem mehettünk el sehová sem, amíg a fiúk meg nem győződtek arról, hogy készen van a leckénk. Ha mentünk valahova, mindenki fizette a magáét. Szigorúan. Más volt persze, ha külön-külön is eljártunk egy kicsit randevúzni, mert az is volt.

Moziba minden héten eljártunk. Az volt, hogy a leckét meg kellene tanulni, de moziba el kell menni. Kedvenc mozink itt volt, a Szinbád van a helyén. Az Elit mozi, ahol az első sor 20 fillér volt. Amikor megépült a Lyold mozi a Hollán utcában, az premier mozi volt, ott 40 fillér volt az első sor, úgyhogy oda ritkábban jártunk. Szombat délutánonként pedig ötórai teára mentünk a Hungária szállodába. Szerettük a színházat is, a Nemzeti Színházba és a Vígszínházba jártunk. Gyerekkoromban a Lakner bácsi előadásaira mentünk. Fönn a kakasülőn ültünk, nem volt tériszonyom, láttam mindent nagyon jól. [Lakner Bácsi Gyermekszínháza néven Lakner Artúr (1893–1944) filmdramaturg, író, színházigazgató 1926-tól a Royal Apollóban, 1929-től az Új Színházban, 1932–1938 között a Vígszínházban, 1940 után a Goldmark teremben tartott gyermekelőadásokat. Gyermekoperettek, mesejátékok, gyermekkabarék kerültek színre. – A szerk.]

Amikor nem a fiúkkal voltunk, jártunk a csirkekorzóra. Ez a Szent István körút volt a Margit híd pesti hídfőjétől egészen a Nyugatiig. Ott járkáltunk, röhögtünk, vihorásztunk, kis csitrik módjára viselkedtünk.

Otthon az újságok közül a Népszava járt, és voltak könyvek is. De volt itt egy nagyon jó magán kölcsönkönyvtár a Visegrádi utcában, mindjárt a Katona József utca után egy pincehelyiségben. Jó mélyen le kellett menni. A Bogyó Lilié volt, aki vénkisasszony volt, azt hiszem, zsidó, és aki nagyon szerette az irodalmat, remekül összeszedte a könyveket. Fillérekért lehetett beiratkozni, s havonta fizettünk. Arra nem emlékszem, mennyit, de tudom, hogy sohasem tartoztunk, mert habzsoltuk a könyveket, mindent végigolvastunk, hiszen itt az összes menő könyvet meg tudtuk kapni. Amik akkor futottak, Cronin könyvei, az Árvíz Indiában [Louis Bromfield] stb. Az egyik kedvenc könyvem volt a Bacillusvadászok [Paul de Kruif]. Egyszer anyukám meg is szánt, mert már nem sok volt hátra egy könyvből, amit hajnalban kezdtem el, és akkor azt mondta: „Jó, fejezd be, igazolom a napodat.” Megértette, mert kevés szabadidejében ő is szeretett olvasni.

Nyaralni egyáltalán nem jártunk. Énnekem soha nem volt nyaralásom, mert nyáron mindig az üzletben dolgoztam.

Harmadik kereskedelmibe jártam, amikor 1944. március 19-én bevonultak a németek. Április 5-én kellett a sárga csillagot fölrakni. Még azzal is mentem iskolába, amikor aztán mondták, hogy vége a tanévnek. Egy darabig otthon maradtam, addigra a házunk is csillagos ház lett. Az egyik barátnőmmel megbeszéltük, hogy elmegyünk hadiüzembe dolgozni. Hátha az valamivel jobb lesz. Jelentkeztünk, föl is vettek a Hazai Fésűsfonóba. Ez a gyár a Soroksári út végén, egészen Pesterzsébet határánál volt, most is megvan. Német érdekeltségű volt, német katonai anyagokat szőttek. Én felvetőgépen dolgoztam.

Május végén kezdtünk járni. Egypár hétig reggel villamossal mentünk, és este hazajöttünk. Aztán be kellett mennünk az úgynevezett tisztviselőtelepre lakni, ami a gyár melletti utcában volt, mert veszélyes lett a közlekedés. szabályos háztartásokat vezettünk. Voltak családok, és volt, ahol a mama főzött többeknek. De üzemi konyha is volt. Rendesen el voltunk látva.

Egyszer éppen műszakban voltam, amikor azt mondták, hogy ne menjünk vissza a telepre, mindent, a mi holminkat is áthozzák a gyárba. A negyedik emeleten egy nagy termet rendeztek be nekünk emeletes ágyakkal. Akkor vitték el az erzsébeti zsidókat. Bennünket szabályosan átloptak a gyárba. akik nem voltak műszakban, azokat egy hátsó kapun vezették be. Ezután a gyár területén laktunk, és onnan jártunk siktába [műszakba]. Nyolc órát dolgoztunk, 24 filléres órabérem volt, tehát fizetést is kaptunk. Azt hittük, így minden rendben is lesz.

Anyukám és nagymamám itthon volt. Általában vasárnap ki tudtam jönni egy kis időre. Július 2-án bombázták le a házunkat, utána már én is a Csáky utca 5.-be mentem haza. Október 15-én, amikor a Hitler-proklamáció volt, éppen otthon voltam. Akkor volt az, hogy a következő héten be kell vonulni a KISOK-pályára. [A jelenlegi millenniumi földalatti vasút telephelye, ahonnan 1944 októberében – a Szálasi-puccsot követően –, 14–45 év közötti zsidó leányokat és asszonyokat hurcoltak el a ravensbrücki, lichtenwörthi és más koncentrációs táborokba.– A szerk.] És ekkor a gyár katonaságának vezetője, Dávid százados mindenkiért, aki nem volt bent a gyárban, szuronyos katonát küldött. Összeszedtek bennünket, és szuronyos fedezet mellett mentünk vissza. Ez tulajdonképpen mentés volt, akárhogyan vesszük is, mert hát szuronyos katonákkal szemben a nyilasok sem mertek semmit sem csinálni.

December elsejéig tudott bennünket menteni ez a Dávid százados. Nem kevés embert, legalább 150-en voltunk. Sajnos nem tudok semmit arról, hogy a századossal mi lett. Elmeséltem ezt a történetet a Hitközségben, elmeséltem Szita Szabolcsnak is [(1945) történész], aki azt mondta, hogy ő utánakeresett, és sehol nem hallott, nem látott semmit erről a névről. Pedig mondom, biztosan ő volt, mert az első alkalommal bemutatkozott nekünk, és figyelmeztetett minket, hogy aki engedély nélkül távozik, az fogdába kerül, mert háború van, ez hadiüzem, mi pedig hadimunkások vagyunk.

December elsején jöttek értünk a nyilasok. Nem tudtunk semmit. Azt igen, hogy a téglagyárba gyűjtöttek embereket, de hogy hová vitték őket, vagy hogy koncentrációs tábor van, nem tudtuk. Magunkra vettünk annyi ruhát, amennyit bírtunk, és mentünk gyalog a Teleki térig. A Teleki tér 10. előtt addig kellett várni, amíg valami újabb csapat csatlakozott hozzánk, és azokkal együtt kivittek minket a Józsefvárosi pályaudvarra. Ott már szépen álltak a vagonok. Betereltek bennünket, azt hiszem, 80 embert egy vagonba. Elindultam az én „dzsemborimra”.

Anyukám még október 23-án bevonult, majd az Újlaki Téglagyárból egy csoporttal egészen a határig gyalogolt. Hegyeshalomnál megismerte őt Raoul Wallenberg [(1912–1947?) svéd követségi titkár, aki embermentő akciók sorozatában vett részt. – A szerk.] egyik embere, aki pont azon a napon ment ki a határra. Az az ember másnap már nem volt ott. A fűszerüzletből ismerte. „Bauerné, maga itt van?” Rögtön kiállított neki egy menlevelet, és egy szekéren visszaküldte néhány emberrel együtt Pestre a gettóba. Ott volt a nagymama is. Így maradt meg. Ez az isteni gondviselés volt.

Amikor elvittek, szentül meg voltam róla győződve, hogy anyukám már nem él. Mert azt tudtam, hogy elvitték, és én itt vagyok, egyedül vagyok, tehát énnekem nem is érdemes hazajönni, minek? De azért mégis hajtott valami. Persze, 17 éves voltam.

Nyolc napig utaztunk bezárva. Csak amikor a határra értünk, nyitották ki az ajtót, leszállni nem lehetett, a vödröt ki lehetett önteni, és kaptunk friss vizet a másik vödörbe. Ennivaló az volt, amit vittünk magunkkal. Az ismerős lányok, akikkel együtt dolgoztam, mind elkeveredtek, kivéve egyet, akivel együtt maradtam, a Fenyő Violával. Szép hosszú hajunk volt. Szerencsére volt neki egy ollója, amivel levágta a hajamat, én is az övét egész rövidre, mert azt mondták, hogy akinek hosszú haja van, azt lekopaszítják. Sokat le is kopaszítottak. Útközben egy lány megőrült. Később láttuk a Zeltben [(német) sátor] valami oszlophoz kikötözve, állítólag agyon is lőtték.

December 8-án este érkeztünk meg, és akkor láttuk kiírva, hogy Ravensbrück. [Németország, ahol (eredetileg női) koncentrációs tábor volt. Ide 1939 májusától az 1945. április 29-ei szovjet felszabadításig több mint 132 ezer foglyot deportáltak. – A szerk.] Gőzünk nem volt róla, hogy hol van. Tudtuk, hogy nagyon messze, azt hiszem, sejtettük, hogy Berlin fölött valahol. Rögtön ki kellett szállni a vagonból, ahol nagyon sok halott maradt, és egész éjszaka kint várakoztunk a szabadban. Annyira fásult voltam, hogy csak úgy átléptem a halottakon.

Ruhát nem adtak, maradtunk abban, amiben jöttünk. Bevittek bennünket a nagy Zeltbe. Mert volt egy kis Zelt, és volt a nagy Zelt. A barakkokban nem volt már hely, ezért sátrakat húztak föl, ahol háromemeletes ágyak voltak. Egy-egy ágyon szintenként hárman feküdtünk, tehát összesen kilencen. Nagyon kevés deszka volt rajta, úgyhogy igen óvatosan lehetett mozogni, mert különben ráestünk a másik fejére. Azt sikerült valahogy kibuliznom, hogy én a legfelsőben voltam. Ott legalább volt egy kis levegő.

Hajnalban az Appellplatzra [(német) gyülekezőhely] kellett kimennünk. Kiabáltak a Frau Aufseherinek, a felügyelőnők: „Aufstehen, aufstehen!” [(német) felkelni!] Hajnali 5 órakor kiállítottak bennünket, 8 órakor jött a táborparancsnokság vagy ki, akkor volt a Zahlappell [(német) létszámellenőrzés], két perc alatt elintézték a leszámolást, de nekünk addig ott ötös sorokban mozdulatlanul kellett állnunk. Nagy szerencsénk volt, hogy nem menstruáltunk. Egyetlenegy lány kezdett el, az rettenetes volt, hiszen semmi higiénia nem volt. De utána senki többet. Brómot adtak, azt mondták, a kenyérben volt bróm.

A Zahlappell után munkára vittek bennünket. Ez mindig abszolút értelmetlen volt. A földmunka úgy volt, hogy adtak egy lapátot, és a földhalmot innen oda, onnan ide kellett hordani. Előfordult, hogy elvittek edényeket meg különböző összerabolt dolgokat válogatni és rendezni. Gyönyörű étkészletek voltak, még az ételmaradék is rájuk volt száradva.

A Reviertől, a kórháztól nagyon féltünk, oda nem szabad volt bekerülni. Egyszer bevittek mindünket, női alapon megvizsgáltak. Szűz voltam, úgyhogy azt aránylag jól megúsztam. Volt, akinél csináltak is valamit, közelebbit nem tudok róla.

Ettük a Wassersuppét, a Gemüsesuppét [(német) víz- és zöldségleves]. Amikor Gemüsesuppe volt, kiszedegettük azt a kis zöldséget, ami benne volt, összekutyultuk, rákenegettük a kenyérre, és akkor mégsem üres kenyeret ettünk. Az egyik lánynak sikerült egy kést megtartania, és azt a 12 deka kenyeret, amit egy napra kaptunk, 10 szeletre tudtuk vágni. Az volt nagyon jó, amikor kaptunk egy kis Zulagét [(német) pótlék], egy darabka Marmaladot [(német) lekvár] vagy egy darabka margarint, egyik nap ezt, másik nap azt. Én már ott megkaptam a hasmarsomat. Azzal úgy jártam, hogy egyszer éjszaka ki kellett mennem. Kerestem a latrinát, majdnem odaértem, amikor az egyik kedves Aufseherin meglátott. Mit keresek itt, mondom, zum WC, éjszaka nem lehet kimenni, és rám ütött. Na, akkor ijedtemben bekakáltam. Ez volt az egyetlen, amikor még verést is kaptam. Így telt minden nap.

Amikor már több transzport elment, bekerültünk a kis Zeltbe. Az nagy szó volt. Az ottani gyönyörűséges háromemeletes ágyakon több deszka volt, nem kellett annyira félni, hogy leszakad. Ennyivel jobb volt, és az, hogy kisebb volt.

Ravensbrück tulajdonképpen női tábor volt, ahol főleg franciák és lengyelek voltak. Nagy irigységgel néztük azokat a barakkokat, ahol a franciák voltak, mert azok szépen be voltak rendezve. Muskátli az ablakban! Ők már hosszú idő óta laktak ott. Közülük került ki a legtöbb felügyelő, Stubenälteste, Blockälteste [(német) szoba- és barakkparancsnok], és volt egy lengyel nő is, a lengyel grófnő, aki mást nem tudott magyarul, mint: „Hátra! Hátra!” Annyit tudtunk róla, hogy grófnő és prosti.

Mert különböző jelek, különböző színek voltak a ruháinkra felvarrva. Nekünk piros háromszög volt, amin rajta volt a számunk, és mint zsidóknak, egy sárga csík. A közönséges bűnözőknek világos zöld, a prostiknak rózsaszín volt a csík színe. Úgyhogy meg voltunk különböztetve, hogy ki miért van ott. Németek is voltak, különböző bűncselekményekért.

Aránylag hamar elkerültem Ravensbrückből. A munkaképeseket válogatták, és január 19-én, pont a születésnapomon választottak ki engem is egy transzportba. Nem sokan, talán ötvenen-hatvanan kerültünk abba a csoportba. Kaptunk egy „gyönyörű” ballonkabátot, a hátán nagy fekete szorzójellel, és kaptam valamilyen „szép” kis ruhát is. Annyira kopott volt a ruha, hogy nem is látszott rajta, hogy rabcsíkos. Egészen világoskék volt.

Három napig utaztunk vagonban Freiburgba [Németország], ahol egy repülőgép-alkatrész gyár volt, és bennünket oda delegáltak, előkelő szóval mondva. De ott egy rendes barakkban volt a szállásunk, már csak kétemeletes ágyak voltak, és „normális” berendezés, mert volt egy asztal, valami pad és ülőkék. És ami csodálatos, volt egy kályha. Az egyik Aufseherin megtanított bennünket befűteni. A fehér kesztyűs kezével rakta be a fadarabokat a kályhába, és mondta, hogy milyen ügyetlenek vagyunk. Fiatal lányok voltunk, akik soha nem csináltak ilyesmit.

A gyár a város másik végében volt. Reggelente kaptunk egy fekete kávét, és még hajnalban, sötétben végigvonultunk a városon. Úgyhogy ne mondják a németek azt, hogy nem tudtak róla, hogy velünk…! – mentünk mind ezekben a ballonkabátokban, amiken az a nagy kereszt volt –, lehet, hogy ők azt hitték, hogy ezek valami közönséges foglyok vagy mi, legyünk jóhiszeműek.

Freiburgban aránylag jó munkánk volt, nekem ülőmunkám. Valamilyen kis alkatrészeket kellett összedrótozni vagy fehér szalaggal összepakolni. Nem tudom, mire volt jó. Jellemző volt ránk, fiatal lányokra, hogy mindenki próbált szerezni egy kis darab szalagot, és fölkötötte vele a haját. Mi ott is kislányok akartuk maradni. Volt közöttünk egy lány, Schmuckstücknek [(német) ékszerdarab] hívta az Aufseherin – ő biztos nem maradt meg –, aki nem volt hajlandó fölkelni, nem volt hajlandó mosakodni, felöltözni, teljes apátiába merült. Márpedig ott a túlélésnek egyetlenegy módja volt az, hogy mosakodni, amennyire lehet, tisztán tartani magunkat. Vályúk voltak erre, és én mindig úgy igyekeztem, hogy az elsők között legyek.

Munka közben persze engedélyt kellett kérni az Aufseherintől, hogy fölállhassak és kimehessek a WC-re. Egy ilyen alkalommal láttam az ablakból – vasútállomás volt ott, vagy vasúti sínek –, hogy tehervonatok mennek nyitott vagonokkal, és azokban emberek fekszenek. Akkor ürítették Auschwitzot.

Aránylag rövid ideig tartott Freiburgban az életünk, mert jöttek az oroszok. Akkor elindítottak minket kelet felé. Több napig gyalogoltunk, míg eljutottunk Svodauba. Ez Eger [Csehszlovákia, ma Cheb] közelében lévő tábor volt. Ott nem dolgoztunk, jóformán semmit nem csináltunk, karanténban voltunk egy nagy terembe zárva. Szalma volt leszórva, azon feküdtünk. Itt is napi 12 deka kenyér volt az adagunk, és időnként a vízleves, a Wassersuppe. Már egész csinosak voltunk.

Aztán innen is továbbvittek bennünket Karlsbadba [Csehszlovákia, ma Karlovy Vary]. Odáig is gyalogoltunk több napot. Ott vagonokba zsúfoltak, 120-an voltunk egy-egy vagonban három napig. De a vagon nem indult el. Nem tudott, mert az oroszok már mindenhol jöttek. Kiraktak minket, és elkezdtünk gyalogolni az országúton. Egy nagy csapat. Nem csak mi, hanem hozzánk pakoltak még Flossenburgból [Németország], meg még ki tudja, honnan.

Németek hajtottak az országúton, és a kedves jó volksbundisták, akik mellettünk menve ékes magyar nyelven mondogatták: „Ne izguljatok, mert úgysem fogtok hazajutni. Mielőtt vége lenne a háborúnak, titeket úgyis agyonlövünk.” Magyarok német volksbundista ruhában! A gyalogtúra három hétig tartott Karlsbad környékén. Biztos, hogy a környéken jártunk körbe-körbe, mert miután már egy hete gyalogoltunk legalább napi 15 kilométert Karlsbadból indulva, megláttam egy táblát, hogy Karlsbad 10 km. Tehát nem tudtak hová vinni minket.

Volt, amikor nagy szerencsénk volt, és istállóban aludtunk, az legalább meleg volt. De volt, hogy futballpályán, aztán volt, hogy valamelyik gazdaságban főztek nekünk héjában krumplit, akkor azt ettük. Egyszer pedig valami paprikás krumplihoz hasonlót csináltak, és az akkor valami csodálatos volt, mert az egyik német, aki osztotta a kaját – a derekunkon volt a bögre, ugye –, megkérdezte: „Wie alt bist du?” [Hány éves vagy?], és én mondtam: „Siebzehn.” [Tizenhét.] Erre még egy kanállal belemerített. Lehet, hogy neki is egy ilyen korú lánya volt. Pedig akkor már achtzehn [tizennyolc] voltam!

Ez a menekülés eltartott május 8-áig. Aznap reggel is ugyanúgy elindítottak bennünket. Egyszer csak észrevettünk valami érdekeset: a kísérő személyzet eltűnt. Felszívódtak. Holt biztos, hogy mindeniknek volt civil ruhája, és azt mindenik valahol fölvette, majd eltűnt. Úgy szabadultunk fel, hogy az országúton elveszítettük az őreinket. Mi volt az első dolgunk? Átvágtunk a földeken, hogy minél messzebb kerüljünk attól a helytől, hátha mégis visszajönnek. Ki hitte, mi van? A másik földdarab szélén leültünk. És mit csinál egy fölszabadult Heftling [(német) a koncentrációs táborban nyilvántartásba vett, regisztrált fogoly]? Tetvészkedik. Szabályosan elkezdtünk a ruhánkban tetveket keresni, mert az volt bőven. S aztán egy szénakazalba aludtunk igen jót.

Reggel láttuk, hogy egy falu van a közelben, bemerészkedünk. Találtunk egy kutat, bemerítettük a vödröt, elkezdtünk mosakodni. Közben odajött egypár ember, hogy mi honnan vagyunk. Mondtuk, hogy foglyok vagyunk, akik most azt hiszik, hogy szabadokká lettek. Erre azt mondták, hogy ne maradjunk itt, menjünk át a másik faluba, az nincs messze, mert az már Csehország, ez Szudéta-vidék, itt nem lenne nekünk jó dolgunk. Mi szépen odagyalogoltunk, és tényleg átkerültünk Csehországba. Ott valami fantasztikus módon fogadtak bennünket. Azzal kezdték, hogy az összes ruhánkat elvették, rögtön tűzre rakták, és kaptunk másikat. Én egy gyönyörű szép rózsaszín burett[selyem] ruhát kaptam, abban jöttem haza.

Tényleg vége a háborúnak? Mondták, igen, vége a háborúnak. Nem akartuk elhinni. Egy iskolában alhattunk, ahol már az ágyak be voltak állítva. Enni is kaptunk, de nem nagyon sokat, hál’ istennek. Először adtak kávét meg kenyeret, kává, kleba, utána mindig többet és többet hoztak, és mi ettünk, és ettük, és ettünk. A csehek pedig ott álltak körülöttünk. Azt hiszem, két napig voltunk itt, az alatt állandóan etettek és ajnároztak bennünket, nem tudom elmondani, hogy milyen rendesek voltak. Mondták, hogy 60 km-re van a vonat, ami jár.

Mi az nekünk 60 km ennyi minden után? Elindultunk, hárman vagy négyen kapaszkodtunk össze, úgy mentünk együtt az országúton. Jött velünk szembe egy nő, honnan vagyunk? Mondtuk, hogy Heftlingek vagyunk. Hát neki semmije nincs, csak egypár almája, fogadjuk el. Amerre mentünk, minden faluban valaki valamit adott. Eljutottunk Laum nevű határvárosig, onnan ment vonat Brünnbe [Csehszlovákia, ma Brno]. Hosszú, nagy vonat volt tehervagonokkal, tele foglyokkal, arra szálltunk föl. Ahogy áthaladt a falvakon, a nép kijött, és mindenki adott nekünk enni. Brünnben szállodában szállásoltak el bennünket, a Hotel Zatopekbe, közel a vasútállomáshoz. Ágyban aludunk! Lementünk enni, és a pincér csészéből öntötte ki a levest! Hát az valami csodálatos volt!

Néhány napja voltunk itt, amikor azt mondtunk, mi hazamegyünk. „Miért mentek haza? Budapest nincs, teljesen lebombázták, oda nem érdemes menni, ne is menjetek.” „De mi megyünk.” Egy vidéki testvérpárral – nevükre nem emlékszem – elindultam, ahol volt vonat, ott vonattal, ahol nem volt, ott gyalog vagy szekéren, lőszerszállító vonaton. Elértük a szlovák határt. Akkor Csehszlovákia egyben volt, de azért Szlovákiában mégis minden más volt. Ott már senki nem várt bennünket. Nem fogom elfelejteni. Elfogyott minden ennivalónk, de volt még egy pokrócunk, azt adtuk oda, hogy kapjunk egy darab kenyeret és szalonnát. Egy jó szalonnás kenyeret, a kenyér is szalonnás volt. Az Ipoly felrobbantott hídján jöttünk át Magyarországra, a roncsokon másztunk át, úgy kerültünk Magyarországra. Elindultunk Vác felé. Az utakon már jártak a batyuzók, azoknál lehetett volna cserélni, de nem volt mit. Egy bácsi felvett a szekerére, és a váci vasútállomásnál tett le minket, ahol már ott volt a Joint kiküldöttje. Elhelyezett egy iskolában, ahol rendes ágyak voltak.

Egy éjszakát töltöttünk ott. Feküdtem az ágyban, odajött hozzám egy fiatal srác, s azt kérdezte: „Van neked valami pénzed?” – „Nekem? Minek? ” – „Akkor itt van 10 pengő. Hogy most már legyen gondod, mert eddig nem volt gondod a pénzzel.” Jó, hát már volt 10 pengőm, nagyszerű. Reggel indult a vonat Pestre, fölszálltunk, majd beérkeztünk a Nyugati pályaudvarra, ahol ápolónők fogadtak, fertőtlenítő állomás, rögtön elvitték a gyönyörű rózsaszín ruhámat, kifertőtlenítették. Útközben egyszer egy patakban kimostam, már minden volt az, csak nem rózsaszín. Amikor visszakaptuk a ruhánkat, egyenesen bementünk a Bethlen térre a Jointba.

Addig semmi papírom nem volt. Felszabadulásunkkor az országúton nyilván semmi rendezett dolog nem volt. Akár ki is találhattam volna ezt az egészet, mert bizonyítékom nincsen. A Jointban kiállítottak valami igazolást, hogy most érkeztem meg, de azt ők eltették szépen. Állítólag kaptam 100 pengőt is, nem tudok róla, lehet, hogy az kézen-közön valahol elment. Úgy nézett ki, mintha kaptam volna. Mindegy, nekem megvolt a 10 pengőm. Villamosjegyet nem vettem, pedig villamossal mentünk már ki valahogy a Nyugatiból a Keletihez, a Bethlen térre.

Ott ténferegtem, amikor is délután találkoztam egy ismerőssel. „Zsuzsi! Te itt vagy? Hát anyád vár!” – „Anyu? Anyu él, megvan?” – „Persze, ő küldött, hogy érdeklődjem a fia után meg utánad is. Na – mondja –, induljunk haza!” Útközben vettem egy csokor virágot, török szegfű volt. Azóta is minden évben megveszem, május 24-én az egy csokor török szegfűmet. Az ismerős bement anyuhoz, és ahogy később elmesélte, ez történt. Anyu kérdezte: „Mi van?” – „Van egy hírem a Zsuzsiról.” – „És mi az?” – „Jó hírem van.” – „Mi?” – „Nagyon jó hírem van.” – „Mi az a nagyon jó hír?” – „Majd ő elmondja.” – És akkor anyu kirohant az üzletből, az utcán keresztbe rohant elém, így találkoztunk. Ez nagy találkozás volt. A gyerekeimnek mindig ezt meséltem csak el, csak a hazaérkezést.

A ravensbrücki tábor felszabadulásának 60. évfordulóján rendezett megemlékezésen két évvel ezelőtt én is ott voltam. A NÜB, a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága hirdette meg, 18-an mentünk el. Mindig azt mondtam, hogy nem akarok sehova sem elmenni, de akkor valahogy rám jött, hogy na, ezt azért most még egyszer megnézem. Semmit nem találtam. Azt a tábort teljesen felszámolták. Mi a Zeltet kerestük, az sehol nincs már.

Ez orosz megszállás alatt lévő terület volt, és ők a nyomokat is eltüntették. De a németek másként állnak hozzá. Emlékoszlopok, szobrok, emléktáblák vannak mindenütt, és bennünket rettentő nagy kedvességgel fogadtak. Kiderült, hogy ott is van egy ilyen nácizmus bizottság, amiben főleg franciák vannak.

Előadások és műsorok voltak, és elvittek minket a kísérőfiúk saját kocsijukon az uckermarki táborba, ami nem volt messze. Ez egy szabályos Vernichstunglager, azaz megsemmisítő tábor volt [a gázkamrákkal felszerelt láger korabeli elnevezése – A szerk.], amiről annakidején mi nem is tudtunk.

A kiutazás igen jól sikerült. Én azt láttam, hogy a németek mostani generációja már nem tagadja el ezt, hanem bűnbánatot érez. Például: mesélték, hogy az egyik társaság elment egy közeli városba autóbusszal, bementek egy eszpresszóba, kértek valami különleges feketét. A tulajdonos kiszolgálta őket, és megkérdezte, hogy honnan vannak. Mondták, hogy most Ravensbrückből jöttek, ott van a 60 éves találkozó. És ő elkezdte: „Hogy hát ez borzasztó! Maguk ezt túlélték! Hogy ez történhetett, hogy ilyesmi lehetett! Szó sem lehet róla, hogy maguk most fizetnek, dehogy, ez a legkevesebb, amit adhatok!” A gyerekekkel az iskolában minden túlélőnek csináltattak emlékbe egy kis vázát. Tehát ők úgy élnek, hogy tudják, hogy ez volt, nem úgy, mint itt, hogy tagadják.

Nagyon szép szállodai szobában voltunk, teljes ellátással, még zsebpénzt is kaptunk. A repülőjegy árát visszaadták. Mindenben keresték a kedvünket, hogy jó emlékünk is legyen.

Tehát 1945. május 24-én érkeztem haza, egy elég komoly szemgyulladással. A fényre annyira érzékenyen reagáltam, hogy a sötét szemüveg elé még egy zsebkendőt is tettem. Persze anyukám mindennel ellátott, amit csak el lehet képzelni. Nyitva volt már a fűszerüzlet, voltak vidéki kapcsolatai, amikor még sokan éheztek, nálunk volt kaja, úgyhogy ezzel nem volt baj. Akkor keresett meg a tanárnőm, hogy fejezzem be az iskolát, érettségizzem le a többiekkel, és ekkor ismerkedtem meg leendő férjemmel.

Az egyik barátnőm a VIII. kerületi szocdem körzetben dolgozott, ahol Imre volt az ifjúsági titkár. Ő hozott össze vele valamilyen rendezvényen. Én ugyan mondtam, hogy nem akarok férjhez menni, amire ez az Éva azt válaszolta, hogy az nagyon jó, mert az Imre sem akar nősülni. Most szakított a menyasszonyával, legfeljebb csak akar valakit, akivel egy kicsit együtt jár. Így is lett.

Készültem a vizsgákra, de a szemgyulladásom erősen akadályozott. Úgy tanultam, hogy Imre felolvasta a tételeket, és azt magamban szépen feldolgoztam. Először levizsgáztam a IV. osztályos tananyagból. Nem volt nehéz, mert végeredményben az ostrom után kezdődött a tanítás, az az öt hónap, ami nekem a „dzsembori” ideje volt, az volt a tanév. Ekkor nem voltam kitűnő tanuló. Ennek nagyon örült az egyik barátnőm, mert az osztályvizsga alapján abba a terembe kerültem az érettségi írásbelin, ahol a közepesen végzettek voltak, és máig azt mondja – most is összejárunk –, hogy azért tudott leérettségizni matematikából, mert én is ott ültem. Az biztos, hogy a tanárok nagyon segítettek nekünk.

Eztán mint egy szabadon röpködő kis madárka, jártam a fiúval, aki augusztus 11-én, amikor éppen a lakást festettük, és amikor van Zsuzsánna-nap, egy hatalmas virágcsokorral állított be, hogy ő most megkéri a kezemet. Mondom, ez pont jó, festés van, azt sem tudom, hogy mit hova tegyek, mi legyen. De ő úgy érzi, hogy velem akarja leélni az életét. Na mondom, akkor várjunk azért még egy kicsit ezzel. Továbbra is intenzíven jártunk együtt. Minden nap eljött hozzánk. Anyukám Kolbász Jancsinak hívta, mert vidékről nagyon finom kolbászt tudtunk kapni, és többször kérdezte: „Azért jár ide az Imre, hogy egyen abból a kolbászból?”

Az nem tetszett neki, hogy ennyire fiatalon ilyen komolyan van egy fiú. Kiderült, hogy a fiú szüleinek sem nagyon tetszett, hogy Imre ennyire komolyan gondolja a dolgot. De hát lassan azért csak összejöttek a szülők is, és aztán év vége felé rendesen megkérte a kezemet. Még 19 éves sem voltam, amikor gyűrűs menyasszony lettem. A rákövetkező félévben megvolt az esküvőnk, 1946. június 30-án itt, a Csáky utcai templomban.

Anyukám addig soha nem akart újra férjhez menni, de férjhezmenetelem után nagyon egyedül érezte magát. Akkor mutatták be neki Vadász Albertet, aki talán egy-két évvel volt idősebb nála, családja Auschwitzban maradt, kivéve a fia, Lóránt, akivel aztán egész jól összebarátkoztunk. 1947-ben összeházasodtak, 1948-ban anyukám bezárta a fűszerüzletet, s mivel a férje asztalos volt, egy asztalosműhelyt nyitottak itt az 5.-ben, ahol most a fodrászüzlet van. A vasárnapokat mindig együtt töltöttük, már az én anyukámmal, az új papával és a férjemnek a szüleivel. Aztán kiderült, hogy nem az az ember, akit édesanyám gondolt magának öregkorára. 1953 körül szabályosan el is váltak, anyukám végleg egyedül maradt.

A férjem szüleinek volt egy nagyon szép háromszobás, komfortos lakásuk a VIII. kerületben, a Szigetvári utcában. Eredetileg a Vichy utcában laktak, de onnan kibombázták őket, és egy Nyugatra távozott nagy korifeus lakását kapták meg. Volt benne valami bútor, de az Elhagyott Javak Kormánybiztosságán keresztül lehetett igényelni is. A hálószobát azt kapták, az ebédlőben pedig azok a bútorok voltak, amik ott maradtak. A lakástól három percre, a Baross utcában volt az apósom üveges és képkeretező műhelye.

Ide várták haza a lányukat, Juditot, aki nem jött vissza. Bergen-Belsenben még felszabadult [1945. április 15.], Svédországba vitték felerősíteni, ott halt meg 18 évesen. Én kerültem oda, én lettem a lányuk. Ott éltem abban a házban, abban a lakásban egészen addig, ameddig meg nem halt az apósom, anyósom meg a férjem. Itt születtek a fiaim, és itt nőttek fel. 1972-ben lebontották a házat, az utcát is megszüntették. Az a rész teljesen átváltozott, rehabilitációs terület lett.

A férjem családjáról annyit tudok, hogy annakidején, amikor a zsidótörvény miatt szigorították a választójogi törvényt, az apósom öccse, aki községi orvos volt, járt utána, és fedezte föl, hogy a nagyapja meg a dédapja Balassagyarmaton élt, előbb mint hentes, aztán mint cipész. Az ő nevük még Herzeg volt, Herzeg Dávid és fia, Herzeg Gábor, vagy fordítva. Z-vel, Herzegnek voltak írva.

Mi Herzogok voltunk már, de amikor a személyi igazolványok készültek, tévedésből az ügyintéző rosszul állította ki, és így lett cz-vel Herczog. Azóta Herczog vagyok, a fiaim is. Egy időben gondolkodtunk, hogy magyarosítunk, visszamegyünk a Herzegre, aztán valahogy elmaradt. Nem volt érdekes, nem jelentett semmit sem.

Apósom Hercog Mór volt eredetileg, majd Herzognak írta a nevét. A gyerekei is már így írták. Később ő kérte a Belügyminisztériumban a névváltoztatást Miklósra. A Mór nem tetszett neki. És lett is belőle Herzog Miklós.

Apósomnak csak a lánytestvére élte túl Pesten a háborút, öccse és a többi vidéken élő rokon mind elpusztult. A férjem sokszor emlegette orvos nagybátyját, aki agglegény volt, és Földeákon [Csanád vm.] élt. Testvéreinek összes gyereke a nyarakat nála töltötte, ami nekik maga volt a paradicsom.

Apósom az üzletét 1927-ben alapította. Anyósom bent volt az üzletben, a kereskedelmi részt csinálta, apósom az üvegezést, képkeretezést – csak egymagukban dolgoztak. Az üzletből lépcsőn lehetett lemenni az alagsorban lévő műhelybe.

Férjem 1923-ban született, kereskedelmiben érettségizett. Később kitanulta az üveges szakmát, a háború után mesterlevelet szerzett. Jászberényben [Jász-Nagykun-Szolnok vm.] volt munkaszolgálatos. Nagyon ügyesen ki tudta használni, hogy ő üveges, sikerült a szakmában dolgoznia, gyakran jöhetett Pestre anyagért. Azt viszont már nem tudta megúszni, hogy ne vigyék el Balfra [Sopron vm.]. De onnan megszökött. Szerzett magának valakitől egy volksbundista jelvényt, nyilván jó pénzért, valószínűleg cigarettáért, mert ő nem dohányzott. Kitűzte a jelvényt, és elindult a sáncokon végig, ahol a férfiak dolgoztak, és mondta: „Te is meg fogsz dögleni, te is meg fogsz dögleni!”, mint egy valódi Volksbundista. Így jutott el a falu végéig. Azt mesélte, hogy egészen Esztergomig [Esztergom vm.] nagyon jól tudott menni, föl tudott kéredzkedni szekérre is. Esztergomban pedig vonat járt a Császár fürdőig. Na, erre hogyan tudjon fölkerülni? Gondolta, idáig jutott, itt most már vége van. De sikerült neki – ő sem gondolta volna, hiszen ott már a nyilasok voltak, mindenkit igazoltattak.

Egy hadapród őrmester állt a vonatnál, odament hozzá, és elmondta neki, hogy ez és ez vagyok, munkaszolgálatos, megszöktem Balfról, és próbáljon segíteni nekem, hogy hazaérjek, vagy csináljon valamit, lőjön főbe, mindegy. Erre a hadapród őrmester elkezdett vele a vonat mellett karon fogva sétálni és beszélgetni: „És hogy van a családod? És mit csinál a kedves húgod? És az édesanyádnak kezét csókolom…” – egészen addig, amíg a vonat már majdnem elindult. S akkor: „Na jól van, akkor szaladjál, le ne maradj a vonatról!” Soha nem tudta meg a férjem, hogy ki volt ez a hadapród őrmester, hogy mi lett vele, mi van vele, de hogy az ő életét megmentette, az biztos.

Az éjszaka a vonaton rettenetes volt. Elbújt az ülések alá, a vonatot állandóan tolatták, hol erre, hol arra, fogalma nem volt róla, mi van, hol van. Hajnalban, amikor már világosodott, látta, hogy ott van a Császár fürdő. Valahogy nagy-nagy szerencsével átjutott a pesti oldalra, be tudott menni a Vadász utcába, ahol a Weiss Gyulának volt az üvegraktára – ez volt a Vadász utcai Üvegház –, és ahol svájci védleveleket állítottak ki. Vadász utca 29. Mint üveges nagyon jól ismerte a Weiss Gyulát, aki elintézte, hogy kapott egy védettséget, és valahol a Duna-parton, az Újlipótvárosban, az egyik lakásba bekerült. A rákövetkező nap zárult be Budapest, és kezdődött az ostrom.

Akkor az élet ilyen szerencséken, ilyen véletleneken múlt. A védett házhoz nem nyúltak. Ő tudta, hogy a szülei a gettóban vannak, csak azt nem tudta, hogy hol. Amikor fölszabadult Budapest, a gettóban házról házra járva kereste és meg is találta őket a Király utca 38.-ban. Összetalálkoztak, és kezdték újra az életet. Amikor Imrével megismerkedtem, akkor a műhely már nyitva volt, és a főváros helyreállítási munkáiban dolgoztak mint önálló vállalkozók.

Házasságkötésünk után mind ott dolgoztunk az apósomnál. A férjem előtte a szocdem pártban az ifjúsági csoport helyreállítási csoportjának a vezetője volt. Ott már megtanulta azt, hogy hogyan kell emberekkel dolgozni, hogyan kell bánni velük, hogyan kell dolgoztatni őket. Itt is volt egy-két nagyon jó emberünk. Azzal együtt az 1950-es évek elején szépen tönkrementünk. El is árvereztek sok mindent, a lakásban szabályos árverés volt. A vállalkozási rész megszűnt. Mi hivatalba mentünk dolgozni, az apósom meg az anyósom az üzletbe mentek vissza, és ott vállaltak annyit, amennyit helyben meg tudtak csinálni.

A férjem már a háború előtt is a szocdem ificsoportjában dolgozott. Nagyon jól ismerte a Kéthly Annát. [(1889–1976) szociáldemokrata politikus. 1922-től 1948-ig a pártvezetőség tagja, országgyűlési képviselő. 1948 márciusában kizárták az SZDP-ből, mert ellenezte a két munkáspárt egyesülését. 1949-ben a koncepciós perek során letartóztatták, 1954-ben amnesztiával szabadult. 1956 októberében részt vett az SZDP újjászervezésében, november 3-4-én államminiszter a második Nagy Imre-kormányban. 1956 novemberében a II. Internacionálé bécsi értekezletére utazott ki. Nem tért vissza, Belgiumban telepedett le.] Annyira, hogy amikor kórházban volt, még meg is látogattuk, én is vele voltam. A két párt egyesülésekor [1948] Imre nem felelt meg, nem vette át az MDP. Akit a pártba nem vettek föl az összevonáskor, az már eleve nem volt jó káder. Így mi sem. Ez bizony elég sokszor akadálya volt annak, hogy az ember előbbre kerüljön. Én is mint munkaügyi előadó dolgoztam, de munkaügyi vezető soha nem lehettem. Mert kispolgári beállítottságú voltam! Ezt csak akkor tudtam meg, amikor 1956-ban a személyzeti osztály anyagát előszedték, és megkaptam. Ez volt benne: „Kispolgári beállítottságú, nagyon a család érdekében dolgozik.”

Hát ez bűn volt akkor. Pedig én dolgoztam nekik is, igyekeztem, még vasárnapi népnevelésekre is jártam. Itt Pesten, de nem akármilyen helyen. Akkor a Csatorna és Földkotró Vállalatnál dolgoztam, ez a Bajcsy-Zsilinszky úton volt, ugyanabban az épületben dolgozott Imre is egy másik vállalatnál. Gyönyörű szép lakások voltak arra, és úgy elképzelem, milyen érzéssel fogadtak és hova mindenhova kívántak bennünket, amikor vasárnap reggel ketten megjelentünk, és elkezdtük magyarázni, hogy milyen jó lesz itt, milyen szép lesz minden. Én nem tudtam, hogy a párom [munkatársam], akivel együtt mentem, mit fog rólam jelenteni, ő nem tudta, hogy én mit fogok róla jelenteni, úgyhogy mind a ketten csak úgy beszéltünk, és az a szerencsétlen tag, akit mi meg akartunk népnevelni, az meg csak bólogatott, hogy igen, igen. Ennek alapján mi megírhattuk a hangulatjelentést, hogy nagyon jól sikerült a vasárnap délelőttünk. Ez többször volt.

Egyszer még vidékre is elmentünk egy teherautóval Bag községbe [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.]. Akkor voltak először a tanácsválasztások. Benne voltam a tánccsoportban, a színjátszó csoportban, elmentünk oda valamilyen színdarabbal. Megállapítottam, hogy a bagi népviselet gyönyörű szép. Ahogy a lányok jöttek ki a templomból kart karba öltve, nem is tudom, hány agyon guvrírozott szoknya volt rajtuk. A vezetőnk a megafonba bejelentette, hogy délután a községházán ünnepség lesz, és hogy mi milyen jó előadást fogunk tartani. Meg is tartottuk, persze csak a gyerekek voltak ott. Azóta is nevetek azon, ahogy a rendező kiállt, és azt mondta: „Gyerekek, ugye fogtok figyelni?” És a gyerekek, mint az óvodában: „Igen.” – „És nem fogtok zajongani, hanem szépen ültök a helyeteken?” Mintha egy bábjáték lett volna. – „Igen.” És mi eljátszottuk a darabot a tanácsválasztás gyönyörűségeiről. Ilyen komoly szocialista brigádmunkát végeztem én annakidején.

A pártba sem akkor, sem később, 1956 után sem lépett be egyikünk sem. A férjem 1956-ban [lásd 1956-os forradalom] rögtön jelentkezett az újjáalakult a Szociáldemokrata Pártba. Azonnal aktívan elkezdett dolgozni, de nagy szerencsénk volt. Valahogy rosszul lépett, és egy igen komoly ínszalagszakadást kapott. Nem tudott továbbmenni. Én ezt isteni jelnek éreztem. Ha ez nem történik meg, hogy mozdulni sem tud otthonról, nagyon nagy baj lett volna vele 1956 után. Az biztos, hogy a retorzió nem maradt volna el. Ezt úszta meg.

Első fiunk 1949. március 22-én született. Úgy gondoltuk, rögtön nem kell gyerek, előbb érjünk össze. Addig védekeztünk, ahogy lehetett. Volt egy bábaasszony, aki minden hónapban föltett nekem pesszáriumot. Amikor a házasságunk a harmadik évébe érkezett, elérkezettnek láttuk az időt. Hét hónapig otthon voltam a babával, de akkortájt az üzlet kezdett tönkremenni, így elmentem dolgozni. Nem tettem bölcsibe, őrá napközben az anyósom vigyázott, és időnként volt egy segítségünk is a házból.

A férjem a Cső- és Szerelvényértékesítő Vállalatnál helyezkedett el, azelőtt az Ulrich-cég, az egy komoly szerelvénybolt volt. Én pedig a Faért Vállalatnál voltam mint teljesítményelszámoló. Ő is hasonló munkakörben volt. Utána fölajánlottak neki egy másik állást a Tűzhely és Vasöntő Gyárban kalkulátornak, de csak úgy engedték el, ha hoz maga helyett valakit. Úgyhogy engem átvitt volna, de végül ugyanabban az épületben egy emelettel följebb lett helyem a Földkotró Vállalatnál. Norma- meg prémiummegállapító lettem munkaügyi vonalon.

Nagyon jó nevelőim voltak ott a főnökeim. Meg kell a nevüket említenem: Rostoványi György volt a normacsoport és Bíró Kálmán a prémiumrészleg vezetője. Mind a ketten igen rossz káderek voltak, de! – csodásan dolgoztak. Nem tudták őket nélkülözni. De a Bíró Kálmánt lassan mégis el kellett küldeni, mert kitelepítették, akkor átvettem a helyét. Ez a Bíró Kálmán egy ragyogó intelligenciájú ember volt, eredetileg földbirtokos, tehát rettenetesen nagy bűnt követett el, mert volt 200 hold földje és egy mintagazdasága. Hollandiában és Belgiumban tanult, és itthon a tanultakat alkalmazta. Persze aztán minden teljesen tönkrement. Nekem is lett egy rettentő nagy bűnöm, mert bizony elmentem meglátogatni.

Mint normaellenőr vidékre kellett mennem – a Nagykunságban volt, az Alföldön, nem jut eszembe a hely neve – ellenőrizni, és mert útközben esett, leszálltam az autóbuszról, és elmentem Bíró Kálmánhoz, persze hatalmas csomaggal megrakodva. Nem én szedtem össze, hozták hozzám a dolgokat mind a kollegák, mert mindenki nagyon szerette a Kálmánt. A személyzetisünk, akit Csirke Mihálynak hívtak, és akit mi Pipi Misinek kereszteltünk el, természetesen megtudta a dolgot, és azt mondta, hogy én gyűjtöttem a részére. Ezzel volt egy kis kellemetlenség, mert megmondta: „Maga egy entiligent nő, magának ezt tugynia kő, hogy ilyet nem lehet csinyálni.” Na, ez volt a személyzetisünk. De azért megúsztam a dolgot, utána nem volt semmi probléma egészen addig, amíg nem jött a második gyerek. Akkor volt a racizás, a racionalizálás, és engem kiraciztak. [1953-ban nagy létszámcsökkentést hajtottak végre a közszférában, amit a munka ésszerűsítésével (racionalizálás) indokoltak. – A szerk.] Mégis sikerült valamit csinálniuk, pedig addigra már nem is ő volt a személyzetis.

A kicsi fiam 1954-ben február 17-én született, két nappal a férjem születésnapja előtt. Úgyhogy neki egyből egy születésnapi ajándék volt. Én az utolsó percig dolgoztam, ezért szülés után 12 hétig otthon maradhattam. Abban az időben a szülési szabadság 12 hét volt, szülés előtt már ki lehetett venni 6 hetet.

Őt bölcsődébe vittük, a nagy óvodába járt. Az első időben délben elszaladtam megszoptatni a gyereket. Erre kaptam ¾ órát. Azalatt éppen mindent el tudtam intézni, de ez egy olyan rohanás volt, hogy rövid idő alatt elapadt a tejem, és már csak annyi volt, hogy reggel meg este tudtam szoptatni, és hozzá kellett táplálni. Amikor a gyerek hat hónapos lett, már ki lehetett racizni, és akkor egy darabig otthon maradtam a gyerekkel.

A kicsi nem szeretett óvodába járni. Mindig volt valami probléma. Amikor a többi evett, őrá rájött a hányás. Az orvos azt mondta, nincs a gyereknek semmi baja, csak nem bírja a közösséget. Na, Uram, Istenem! Mi lesz, ha nem bírja a közösséget, mi lesz majd az iskolával? Átvittük egy másik óvodába, és ott jól bírta magát. Tehát az óvó nénit nem bírta.

Később az iskolában is mindig minden ellen lázadt. Még osztályt is ismételt, mert nagyon nem ment neki a tanulás. Az első osztályban kijelentette, hogy ő nem akar tanulni, és ha elvégezte ezt a nyolc osztályt, többet nem hajlandó iskolába menni. Majdnem így is lett. Jó, mondtuk, de egy szakmát: „Te is leszel üveges!” Ott viszont nagyon szerette a tanárát, és majdnem az elsők között végzett. Remek szervezőkészsége már az általános iskolában feltűnt, s bár az osztályfőnöke nem szerette, mindig őt bízta meg mindenféle dolog elintézésével.

A idősebb fiammal nem volt semmi baj sem az óvodában, sem az iskolában, alkalmazkodó természetű volt. Mindig közepesen tanult. Általános iskola után szakközépiskolába ment. A Ludovika helyén volt egy forgácsoló szakközép, azt végezte el, ott érettségizett. Nem tudom, hogy miért áll még, azt hiszem, az Erzsébet híd, mert amikor szakmai gyakorlatuk volt, oda kellett csavarokat készíteniük. Mondtam is, aggódva fogok átmenni a hídon, hogy azok a csavarok tartanak-e majd.

Apósom jól ismerte a Férfiruha Kereskedelmi Vállalat igazgatóját, így kerültem oda pénzügyi előadónak meg adminisztrátornak, bérelszámolónak – ez egy kis cég volt, az irodájuk nagyon kicsi volt –, mindent kellett csinálni. S ott dolgoztam majdnem egy évig, amikor aztán kikértek a Földmunka Értékesítő Vállalat 4. számú mélyépítő-ipari vállalatához. 1956-ot már ott éltem meg.

1956 nálunk elég zűrös volt, mert közelünkben, a Kálvária téren komoly harcok voltak. Annyira, hogy le kellett mennünk az óvóhelyre. A lakásunkhoz tartozó légópince nagyon kicsi volt, viszont a műhelynek a pincéje valamikor a háznak a légópincéje volt, úgyhogy mi átmentünk oda. Ez elég izgalmas volt, mert közben a Baross utcát lőtték.

Délután átvittünk valami ágyneműt, közben az apósomat majdnem szitává lőtték. Látni lehetett a falon a golyónyomokat, ami alatt ő éppen el tudott menni. Az anyósom otthon maradt a pincében a két gyerekkel. A nagyobbik fiam volt hétéves, a kicsi meg kettő. Egész estig így volt a család szétszakítva. Este aztán áttörték az oroszok az ellenállási vonalat. Az utca minden sarkára egy-egy tankot állítottak, előtte trolik álltak ott, az volt az ellenállás.

Akkor a férjem egy tolmáccsal odament az egyik orosz katonához, és azzal elintézte, hogy el tudjon menni a gyerekeiért és az anyjáért. Bementek a légópincébe: „Anyám, gyere, mert…!” – s ők kétségbe estek, mert láttak egy orosz katonát, hogy most már mi történt. De aztán a férjem a nyakába vette a picit, kézbe fogta a nagyot, anyósom mellettük szaladt, és így átértek a műhely alatti pincébe. Egy hetet töltöttünk lent, november 4-étől 10-éig. A ház többi lakója is odajött, és az alatt az egy hét alatt zajlott le tulajdonképpen minden.

Komoly lövöldözések voltak. Közel voltunk a Corvin közhöz is. Az egyik fiatalasszonynak a férje kiment a pincéből, hogy a kicsi babájuknak tejet hozzon. Akkor még a szomszédos Illés utcában volt egy tehenészet, oda ment át, agyonlőtték. Valaki aztán jött le, hogy a hirdetőoszlop mellett fekszik halva. Többször, amikor kenyérért álltam sorba és ott lövöldözés volt, szétszaladtunk, aztán visszaszaladtunk.

Előtte még – huszon-valahányadikán – jöttek a házba fiatal „ellenálló vitézek”, akik azt mondták, hogy itt nagyon jó lesz, a padláson géppisztolyállást fognak felállítani. Alig tudtuk őket elzavarni: „Kérem, itt gyerekek vannak, és abban a szempillanatban, amikor onnan egy golyó kimegy, akkor az oroszok rögtön küldik az ágyúgolyót, és a háznak vége van.” Végül sikerült ezeket a fiatalokat elküldeni. Úgyhogy mi nagyon benne voltunk ott. November 10-én vissza tudtunk menni a lakásba. Anyukám el akart jönni minket meglátogatni, és eltévesztette az utcát, mert a Baross utca és a körút sarkán lévő házat úgy összelőtték, hogy nem ismert rá.

Rövid idő múlva már bejártam dolgozni. Vidékről hoztak élelmet. Nagyon sokat hoztak, azt hiszem, akkor ettünk életünkben először pulykát. És tényleg, ahogy visszaemlékszem, én annyi pénzt kaptam akkor, mint még soha. Most ezért fizettek, most azért fizettek, amazért. Mindenki vásárolt. Én nem vásároltam. De! Egy svájci sapkát.

Voltak gondolataink azzal, hogy disszidálunk. De két kicsi gyerekkel nem mertünk elindulni, a szülőket sem mertük itt hagyni. Azt mondta az apósom: „Hogyha neked volna egy olyan üzleted, aminek a rolóját itt lehúzod, aztán kimész, ott felnyitod, és már meg tudsz élni, akkor jó. De hát mire mész ki? A teljes bizonytalanságra.” Úgyhogy kalandvágyból itthon maradtunk. A családból csak az unokatestvérem, a Manci meg a családja ment ki Amerikába az apjához, Ármin bácsihoz.

Én megjártam egy kicsit. Volt a nők felvonulása. Mikor is? November 23-án? December 4-én? Az asszonyok vonultak ki, és én velük, egészen a Hősök teréig mentünk, tiltakoztunk az oroszok bejövetele ellen. [December 4-én délelőtt Budapesten az asszonyok néma tüntetést rendeztek a forradalomban elesett hozzátartozóik emlékére. Kisebb csoportokban vonultak a Budapest terein eltemetett harcosok sírjához, s elhelyezték a kegyelet virágait. Különösen sokan érkeztek a Hősök terére. A fegyelmezett felvonulást szovjet és magyar rendfenntartó egységek fél 12-kor oszlatták szét. – A szerk.] Ennek alapján megint rossz káder lettem. Annyira rossz káder, hogy áthelyeztek az egyik Pest környéki telepre teljesítményelszámolónak, és az aktuális fizetésemelést, előmenetelt nem kaptam meg, ami járt volna. Elég sokáig ott voltam, de jól éreztem magam.

A vallás nem játszott komoly szerepet életünkben. Hogy zsidók vagyunk, tudtuk, és nem tagadtuk meg sohasem. Egymás között sem, mások előtt sem. Amíg anyósom élt, a nagyünnepeken őneki mindig volt a Nagyfuvaros utcai templomban helye, mi elmentünk elé. Ő volt az egyetlen, aki tartotta a vallást. A gyerekek legjobban szerették ősszel a sátoros ünnepet, amikor a lülevet lehet rágni, arra most is emlékeznek. Nagymama péntekenként gyertyát gyújtott, aztán szépen lassan leszokott róla. Kóser háztartást nem vezettünk. A széderestét nem tartottuk. Én amióta itt lakom, mostanában eljártam széderre. Azelőtt nem. De mindenről tudtunk, mindig tudtuk, mi a helyzet.

A gyerekeknek nem akartunk kettős nevelést. Ha ő úttörő, akkor éljen úgy, mint egy úttörő. Tehát akkor nem lesz vallás. Nekünk is elegünk volt a vallásból, mert a vallás nekünk semmi jót nem hozott az életben, csak üldöztetést. A férjem is meg én is szinte egész addigi életünkben abban éltünk, hogy bennünket utálnak, bennünket gyűlölnek – na, ez nem változott azóta sem. De azt, hogy mi otthon gyakoroljuk a vallást a gyerekekkel, és utána az iskolában egészen mást hallanak, meghasadt életük lett volna. Nem akartuk, nem csináltuk.

Ámde a fiúk mind a ketten körül vannak metélve. Salgó főrabbi volt ott a malenolásnál, az nagy ünnepség volt még. [Salgó László (1910-1985) Józsefváros főrabbija volt. – A szerk.] Azon kívül a kisebbik fiam nyakában ott van a mógen Dóvid [Dávid csillag], az az ő kabalája. Mindig rajta van. Amikor először megnéztük a Hegedűs a háztetőnt, még Bessenyeivel, annyira hatással volt rá az előadás, hogy vett magának egy mógen Dóvidot. A szívműtétje után – sajnos, volt már két infarktusa és bypass műtétje –, amint fölébredt az altatásból, rögtön kérte vissza a láncát, mert az őt megmenti.

Soha nem tagadta, hogy zsidó. Kérdeztem tőle, amikor katona volt, hogy: „Mi a helyzet?” Azt mondta: „Hát nem hencegek vele, nem dicsekszem vele, de úgyis tudják. Nem téma. ” Nálunk a családban nem volt téma különösképpen. Annyira, hogy amikor a fiaim párt választottak, mind a kettőnek keresztény felesége lett. Az unokák is nagyon jól tudják, hogy én deportálva voltam, hogy én zsidó vagyok, őbennük is bennük van a zsidó vér, de a vallás nem érdekes. Egyik vallást sem tartják.

Egyedül a karácsonyt tartjuk meg. Nem a vallás miatt. A menyem nagyon jól főz, mindig igyekszik valami különlegességet kitalálni vacsorára. Összejön a család, és azzal nagyon kellemesen eltelik a karácsonyeste a kisebbik fiamnál. Másnap rendszerint a nagyfiamnál ebédelek, és a harmadik nap valamelyik fiúnál összejövünk mindannyian. Együtt vagyunk, dumálunk, hülyéskedünk, jó a hangulat. Most már úgy vagyunk, hogy nem veszünk ajándékokat. Nehéz ma bármit is venni. Mert ha valami komolyat akarunk, annyi pénz nincs. Viszont olyasmi, amiről nem tudjuk, tetszik-e, az meg nem kell.

Nagyon szépen, csöndesen éltünk még együtt, a nagy család. Nyaranta szakszervezeti beutalókat kaptunk, mert azért én szakszervezeti tisztségviselő voltam, és majdnem minden évben vagy családos beutalónk volt, vagy a gyerekek mentek táborba. Az évnek két hetét rendszerint valamelyik balatoni üdülőhelyen töltöttük. Külföldre akkor még csak Csehszlovákiába tudtunk utazni. Mint meséltem én eljutottam Amerikába a nagybácsikhoz, később kétszer Izraelbe, és IBUSZ utazással voltam több helyen.

Lassan felnőttek a fiaink, és jöttek a nagy bajok. 1967-ben halt meg az apósom, 1968-ban az anyósom, 1970-ben az anyukám, és 1972-ben a férjem.

Az apósom hirtelen lett beteg, és három hét alatt elment. Hasi katasztrófa, így mondták. Mivel az anyósom volt folyton beteg, nekünk tényleg szinte lelkiismeret-furdalásunk volt, hogy vele alig foglalkoztunk, mert azt hittük, neki nincs semmi baja, sosem panaszkodott. Kiderült, hogy egy néma epeköve volt, az csinálta az egész bajt. Karácsonyra vaddisznópörköltet főztünk, apósomnak nagyon ízlett. Hajnalban kiment a spájzba, és úgy hidegen evett a szaftból. Úgy látszik, zsíros volt, besárgult. Az vitte el. Nagyon helyes, kedves, jó humorú idős úr volt – nem is volt olyan idős, 74 évesen halt meg.

Anyósomnak szív- és tüdőasztmája volt. Nem tudta feldolgozni a lánya elvesztését, ez súlyosbította a betegségét. Amikor először fölmentem hozzájuk mint menyasszony, és még házilag sütötték a kenyeret, mert nem volt ellátás, én dagasztottam be helyette. Elfogadtuk és megszoktuk, hogy ővele mindig foglalkozni kell. Ő ezzel nagyon visszaélt. Én meg fiatal voltam, és abszolút tapasztalatlan. Hálás voltam neki azért, hogy nem kellett soha a munkahelyemről hiányozni a gyerekek betegsége miatt. Ez akkor igen sokat jelentett. Mondtam, ez így jó. Nyugiban éltünk 20 évig együtt, tényleg nem volt különösebb veszekedés. Megszoktam.

Egyre jobban beteg lett, azt mondta az orvos, hogy a szíve tulajdonképpen egy nagy darab lagymatag izom. Minden kórházat végigjárt, de otthon is ápoltuk. Megtanultam injekciót beadni, de az orvos is jött minden reggel a vénással. A kisfiam is már úgy tudta, hogy éjszaka milyen csöppeket kell adni, hogy lámpa nélkül be tudta adni a nagymamának. Persze szeretett minket a maga eléggé önző módján. Csak úgy tudott életben maradni, hogy ilyen önző volt, hogy magának mindent kikövetelt. Apósom után egy évvel, 71 évesen ő is meghalt.

Amikor az apósom meghalt, az anyósom kapta meg özvegyi jogon a műhelyt. A férjem kimaradt a munkából, és átvette a dolgokat. Ő már más iramban dolgozott, mint az apósom. Kezdett beindulni az üvegezés. Anyósom halála után övé lett az ipar, én bementem az üzletbe, a fiúk pedig a műhelybe, és volt két alkalmazottunk is. Elsősorban közületeknek dolgoztunk.

Négyen maradtunk, akkor éltünk. A lakást rendbe hoztuk, a nagyfiam megnősült. És akkor hirtelen megváltozott minden. 1972-ben, 49 évesen infarktusban meghalt a férjem, én 44 éves voltam. Nem mentem többször férjhez. Nem is igen kerestem, de nem is találtam senkit utána, mert azt mondtam, mi annyira egy húron pendültünk, hogy én még egyszer olyat nem fogok találni. A humor mindig velünk volt, és nagyon sok mindenen átsegített bennünket.

Ugyanabban az évben a házat és a műhelyt lebontották, el kellett költözni a lakásból, és egy másik helyen kellett berendezni a műhelyt. Megváltozott az életünk, teljes környezetváltozás volt. Talán azért tudtam magam túltenni a történteken, mert állandóan annyi munkám volt, hogy gondolkodni sem tudtam.

A Szentkirályi utcában kaptunk egy műhelyhelyiséget, azt kellett rendbe hozni. Megváltották nekünk, tehát a költségek nem bennünket terheltek. Lakni pedig kiköltöztünk Újpalotára. Akkor az még teljesen új terület volt. Panel. Ketten költöztünk oda a kisfiammal, aki azóta is ott lakik, a nagyfiam a felesége szüleinél lakott. Újpalotáról jártunk be a Szentkirályi utcába a Trabanttal.

Volt egy Trabantunk, amit annak köszönhettünk, hogy a Mózi befizette Amerikában. Csak a vámot kellett kifizetnünk, nem beszélve arról, hogy nem kellett öt évet várni rá, hanem három héten belül megkaptuk. Kénytelen voltam vezetni. De ahogy eljutottunk odáig, hogy a fiúk vezetnek, azt mondtam, hogy nekem elég. Nem voltam egy örömvezető. Amit muszáj volt, azt megcsináltam a kocsival, de ők viszont úgy megtanulták, hogy már a konyhaasztalon szét tudták szedni a motort is. Trabanttal lehetett. Szigorúan munkaeszköz volt a kocsi.

1984–85-ig csináltuk közösen az üzletet. Eleinte nagyon jól ment minden. Csak aztán családi problémák lettek. Én kiszálltam, mert nyugdíjba mentem, de nyugdíjasként tovább segítettem bent. A kisebbik fiam azt mondta, annyira megutálta az egészet, hogy ő nem hajlandó tovább csinálni. Aztán már olyan adókat és SZTK-járulékot vetettek ki ránk, hogy nem győztük. Még a rendszerváltás előtt megszűntettük.

Utána is dolgoztam, egészen 72 éves koromig. A Váci utcában munkaügyi előadó voltam a Kézműipari Vállalatnál három évig. Aztán szereztek nekem egy állást a Posta nemzetközi osztályán, ahol banki szolgáltatást végeztünk. Ez egy egészen kis részleg volt a Mester utca és a körút sarkán. Itt voltam nyolc évig. Ami nekem a legjobb, hogy még tavaly is levlapot küldtek karácsonyi üdvözlettel. Előtte pedig sokszor meghívtak a hivatali karácsonyi ünnepségre. Ott nagyon jól éreztem magam, és ők is szerettek. Jó társaság volt. Fiatalok között voltam, és én mindig nagyon szerettem a fiatalokat. Gondolkodásomban most is igyekszem fiatalnak lenni, ennek alapján sokszor zűrbe kerülök az öreglányokkal, mert én sokkal haladóbb gondolkodású vagyok, mint ők.

Tíz évig laktam Újpalotán a fiammal együtt, aki közben megnősült. 70 m²-es a lakás. Nagyon jól elfértünk addig, amíg nem jött a két kétnemű gyerek. Jól megvoltunk tényleg, de mondtam, amilyen gyorsan lehet, elköltözöm, hogy ti itt önállóan lehessetek.

Érdekes történet, hogy miként jutottam ehhez a lakáshoz. Hallottam, hogy vannak elhagyott kis lakások, amiket meg lehet pályázni azoknak, akiknek van bent lakáskérelmük. Volt a fiaméknak, én már régebben beadtam az ő nevükben.

Kerestem, sok kerületbe elmentem, kértem űrlapokat és címeket, néztem lakásokat, és beadtam rá az igénylést. Egyszer csak jött egy telefonértesítés, hogy van az Asbóth utcában egy lakás. Még tanács volt, a rendszerváltozás előtt. Megnéztük, nem volt rossz. „Megfelel a lakás?” – „Megnéztük, megfelelne.” – mondták a fiamék. S már kezdték írni a papírokat, amikor azt mondja a nő: „Na és akkor mi lesz az újpalotai lakással?” Erre a fiam elmondta, hogy: „Mi édesanyámmal lakunk együtt, és azért szeretnénk, ha ezt a lakást megkapnánk, mert akkor ő ide költözne, és mi…” – „Szó se lehet róla, ezt így nem lehet megcsinálni, akkor azt a lakást le kell adni!” – „Leadni, és azért kapok egy egyszobás lakást? Hát akkor maradjunk annyiban, hogy nem felelt meg. Nem kell.”

Vagy három hét múlva új hír, hogy a Hegedűs Gyula utca 3.-ban van egy lakás, nézzük meg, menjünk fel a lakásosztályra. Nem is akartak menni. Mondom: „Menjetek, gyerekek, hátha…” Fölmentek, ott is megkérdezték, hogy mi fog történni a másik lakással, és a fiam leadta ugyanezt a szöveget.

S akkor azt mondta az előadó: „Hát ez nagyszerű ötlet! Ez egy remek gondolat! Akkor még egy lakáshelyzetet így meg tudunk oldani.” Rögtön megadta, hogy hol lehet a lakáscserét lebonyolítani, akkor volt egy külön hivatala a lakáscserének. Tehát tökéletesen mást mondott. Így szépen, egyelőre a fiam nevére adták ki ezt a lakást, rögtön utána mentünk a cserét intézni. Arra gondoltam, hogy a másik nő éppen összeveszett az anyósával, és azért válaszolt olyan elutasítóan.

Amikor megtudtam ezt a lakást, nagyon boldog lettem. Hiszen akárhányszor errefelé jöttem anyukámhoz, amíg élt, de utána is, ha valahogy erre vitt a dolgom, szinte honvágyam volt, hogy itt lennék itthon. Az összes házhoz komoly emlék köt. És akkor idekerültem. Nem valami jó a lakás, mert sötét, nap sose süt be, de a környék, az az enyém.

Rengeteget dolgoztunk rajta. Mindent a fiam csinált. Kitaláltuk, hogy minél jobban ki lehessen használni a helyet, a szobában is és a konyhában minden cm-re ki lett számítva. Egy személynek, énnekem ez így nagyon jó. Őnekik meg ott a szép lakás. És ami nekem rettenetesen tetszett és nagyon jólesett, hogy már amikor ideköltöztem, és elmentem hozzájuk látogatóba, azt láttam, hogy a konyhában a lábosok, minden, pontosan úgy van, ahogy azt én hagytam. Ez azt mutatta, hogy a menyemnek is ez így volt jó.

Én már nem főzök, csak néha, ha valamihez kedvem van. Itt a 9.-ben a zsidó hitközség adja az ebédet, ott eszem mindennap. A nyugdíjam természetesen kiegészül a deportáltaknak járó német kárpótlással, és kapok még életjáradékot, amit a MAZSÖK intézett el. Meg vagyok elégedve. Abszolút nem érdekel, hogy másnak mennyije van, én meg tudok élni. És ha az ember 80 éves, hát istenem, kopik, van ilyen-olyan baja, de elfoglalom magam egész nap.

Itt a házban van a templom, de ide hívőként, istentiszteletre nem nagyon járok. Mert elveim vannak. Én nem tartom magam másodrendű embernek. Ez a zsidó vallással is szemben van. Mivel a karzatot nem tudják megtölteni – már a földszintet se nagyon –, a földszinten tüllfüggönnyel elválasztottak egy részt, és a mögött vannak a nők. Na, én függöny mögé nem megyek! Én ugyanannyinak tartom magam, mint az a férfi, aki ott van. Én nem hagyom magam!

A templomnak viszont van egy klubja az emeleti részen, és oda lemegyek mindennap kanasztázni, beszélgetni. Több asztal van. Az egyikre azt mondtam, hogy az a smúz asztal. Nem tudták az ott lévő nők, mit jelent, azt hitték, hogy ez valami sértő. Márpedig ez nem sértő, a zsidók smúzolnak. Vagy kártyáznak, vagy smúzolnak. [Smúzol (jiddis) – bizalmasan beszélget, cseveg.] Naponta 25–30 ember jön össze, nők többen, férfi csak néhány, és rettentő hangosak. De ha ott tíz ember leül, és csak normális hangon beszél, már az nagyon hangos.

Van egy másik társaságom is, ahová havonta járok: az osztálytársaimmal, akikkel együtt érettségiztem, minden hónapban – sajnos egyre csökken a létszám –, az utolsó pénteken összejövünk a Centrál Kávéházban. Babazsúrnak hívjuk.

Még egy rendszeres elfoglaltságom van. Hetenként egyszer telefonügyeletes vagyok a Magyar Zsidó Szociális Segély Alapnál, ami a Claims Conference-nek egyik része. Ez önkéntes munka. Ők kapnak az alapítványtól pénzt, és azt szétosztják különböző dolgokra, gyógyszerre, rezsiköltségre, ilyesmikre, és mivel én is kaptam tőlük, úgy éreztem, hogy elemi kötelességem, hogy valamit visszaadjak – legalább ezt. A bentiek állítólag nagyon meg vannak velem elégedve, már két tanítványt is küldtek hozzám, hogy hallják, hogy én hogyan csinálom a dolgokat.

Vannak itt olyanok, akik idősekhez járnak ki beszélgetni, arra nem vállalkoztam. Én már nem akarok a holokausztról beszélni. Vannak, akiknek nincs más témájuk, csak ez. Akármiről kezdenek beszélni, oda lyukadnak ki. Így van ez a templomi klubban is. Mindig mondom nekik: „Azóta már eltelt több mint 60 esztendő, próbálj meg megszabadulni tőle, hiszen ha őket elengeded, akkor ők is jobban fogják érezni magukat ott a túlvilágon. Akkor fognak megnyugodni, ha te itt megnyugszol.” Van, aki azt mondja: „Igen, igazad van, de mit csináljak, már mást nem tudok csinálni.”

Az Izraelben élő unokahúgommal telefonon tartom a kapcsolatot, a fiam pedig az unokaöcsémmel, aki Haifán él, e-mailen keresztül. Leveleznek, fényképeket küldenek egymásnak. Ez izgat. A számítógép. Lehet, hogy lesz belőle valami. Mindig azt mondom, ha annyi ember meg tud tanulni valamit, akkor én miért ne tudnám? Csak egy kicsit utána kell nézni a dolgoknak. Állítólag most lesz a Révay utcában [itt működik a Bálint Zsidó Közösségi Ház – A szerk.] egy tanfolyam a nagymamák részére. Na, erre akkor befizetek. Nagymama–unoka tanfolyam van, de az nem kell, hiszen az unokák nagyon tudnak mindent, és már nem olyan korúak, hogy velem jönnének.

Négy unokám van, 30 év körüliek, és egy dédunokám. Most már inkább a fiaimon keresztül tudom, mi van velük. A saját életüket élik. Lakásszerzés, az egész család és a munka megszervezése, ehhez a nagymama már nem kell. Olyan feladataik vannak, amilyenek nekünk is annakidején voltak. Én ezt meg is értem. És időnként nem baj az, ha én hívom fel őket. Hiszen a telefonnak két vége van.

Életrajz

Gáti úr 66 éves, egyedülálló férfi. Alacsony termetű, elegáns, mindig fiatalos megjelenésű ember. Gyakran jár moziba, a legnagyobb szenvedélye a filmek. Otthonában több száz videokazetta sorakozik a polcokon, pontos nyilvántartást vezet róluk. Egyszobás lakását mindig szép rendben tartja, sőt néhány éve kibővítette fürdőszobával is. Gyakran fogad vendégeket, barátokat. Napközben ritkán tartózkodik otthon, mert fürdőbe jár, és kifőzdékben étkezik. Az interjúk során legszívesebben fiatalkorára, a külföldön töltött éveire emlékezett vissza, ahol számtalan kaland történt vele.

Anyám szülei állítólag, ha jól emlékszem, Újlétán születtek [Újléta – nagyközség volt Bihar vm.-ben, 1910-ben 1000, 1920-ban 1300 lakossal. – A szerk.]. Újlétán volt kertészetük vagy ilyesmi. Szőlőtermelők voltak, borászattal foglalkoztak. Egyedül csak anyám anyja, Kupferstein Heléna volt életben, mikor én születtem, 1936-ban. Többet nem tudok róluk. Hogy mivel foglalkoztak az apám szülei, mikor születtek, nem tudom. Az ő szüleikről semmit nem tudok, mert kicsi voltam abban az időben. A szüleim meg a nővérem tudtak volna talán mondani róluk, de már ők is meghaltak.

Anyám, Kupferstein Margit 1908-ban született, Újlétán. Azt nem tudom, hogy anyám hogyan került később Karcagra, ahol laktunk, és hogy ismerkedtek meg apámmal, nem nagyon meséltek róla. A nővérem tudta biztos. Ő szeretett érdeklődni ilyen dolgok iránt. Apám [Gáti Dániel] nem tudom, hol és mikor született, csak azt tudom, hogy zsinagógai házasságot kötöttek anyámmal. Szóval olyan ortodox házasság volt, ahogy szokták, a sátor [hüpe] alatt csinálják [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A nővérem, Gáti Éva 1932-ben született, én pedig 1936-ban születtem, mindketten Karcagon.

Karcag elég szép város volt mint vidéki kisváros. Közművesítve volt általában. Nagyon sok házat téglából építettek, meg volt sok parasztház szalmatetővel vagy mivel. De azok is mind modernül voltak megcsinálva. Többeknél a víz is be volt vezetve, de nagyon soknál kút volt. Nálunk közművesítve volt minden, teljesen komfortosan. Abban az időben, a második világháború előtt az emberek általában elég jó életet éltek. Még a parasztság is elég jól élt. Lovakat tartottak meg teheneket meg rengeteg baromfit. Meg kereskedtek ők is, általában adták-vették ezeket a dolgokat, szóval azért nagyon ment az üzlet. Piacok, vásárok voltak.

Karcagon laktak zsidók elég szép számmal. A legtöbben általában kereskedtek, mint Molnárék például, akik fakereskedők voltak. Általában a zsidóság mind kereskedéssel foglalkozott, de nem tudok erről többet. Nagyon összetartóak voltak, és a zsidó közösség is nagyon összetartó volt. Vallásosak is voltak köztük elég sokan. Rendszeresen jártak a zsinagógába, ott héberül imádkoztak, ahogyan apám is, de erről nem tudok többet.

Apám rőföskereskedő volt. A házasság előtt is már, azt hiszem, vásárokba járt. Aztán elvette anyámat feleségül, és utána nyitotta Karcagon a Filléres Magyar Divatáruházat. Az apám az üzlet által nagyon jó és gazdag ember volt. Három helyen volt háza: Karcagon, Hajdúszoboszlón meg még valahol, azt nem tudom, hogy hol. Ott én nem voltam. Mikor megcsinálta az üzletet, először kisebb volt az üzlet, aztán mindig nagyobb. És a végén aztán egy egész óriási nagy üzlet lett. Akkor Karcagnak a legnagyobb üzlete volt az övé. Volt ottan minden, ami a ruhával kapcsolatos. A gombtól kezdve a szalagig, minden, amit el lehet képzelni. Apám följött Pestre, megrendelte, és aztán szállították is Karcagra az árut. Nem volt hiány ott az embereknek semmiben sem. Az emberek akkor ki tudták fizetni, amit meg akartak venni, volt pénz.

Pengő volt, és abban az időben a dolgozókat megfizették. Nem úgy, mint a későbbiek folyamán, mikor a kommunista időben alig adtak valami pénzt. A békebeli időben tulajdonosok, maszekok voltak. Például ahol laktunk később, Kecskeméten, volt alul egy kis műhely, az is egy zsidó bácsié volt. Abban dolgoztak esztergályosok meg marósok. Csodálatos, tiszta vadi új BMW motorral mászkált az esztergályos például. A keresetéből vette. Meg voltak fizetve. A tulajdonosok mindig megfizették a dolgozókat.

Volt például, aki nálunk, az üzletben segéd volt, kiszolgált, a Kelemen Erzsike is, aki ott dolgozott, az is zsidó asszony volt. Állítólag nem ment férjhez, de annyit keresett apámnál, hogy vett házat. Úgyhogy saját háza volt neki. Oda [az üzletbe] dolgozók kellettek, és nem úgy volt abban az időben, hogy elvégezte a kereskedelmi iskolát, aztán jöhetsz dolgozni, mutasd a papírokat! Hanem apám ránézett, na meglátjuk, milyen, mennyire értesz hozzá. Ha nem tudta jól csinálni, akkor abbahagyta. Voltak kereskedelmi inasok, akik ott tanultak; volt vagy négy-öt inas. A békebeli idő nagyon, nagyon jó volt, már olyan szempontból, hogy mások voltak az egymáshoz való kapcsolatok.

A békebeli időben – és ezt jól kihangsúlyozva – a Karcagon élő emberek imádták például apámat. Nagyon, nagyon szerették, mert apám nagyon jó ember volt. Minden szegénynek segített. Például bejöttek a vásárlók az üzletbe, és ha nem volt pénzük, elvihették, amire éppen szükségük volt. Apám odaadta. Persze az illető hölgy vagy asszony megígérte, hogy ennyi meg ennyi időn belül aztán behozza az árát. Általában ez úgy jött be, amiről én tudok, hogy olyan kilencven százalékban kifizették. Az a tíz százalék meg nem volt érdekes mint veszteség. Egész más volt a világ abban az időben. Ezt nagyon jól tudom, hogy igenis szerették az apámat, mert őneki volt a legnagyobb üzlete Karcagon, de a többieket is tulajdonképpen szerették, mert ők is odaadták az árut kölcsönbe. Például a Molnár is odaadta a faárut. Abban az időben volt hitel.

Volt az apám testvére, a Grósz Miklós, akinek cipőüzlete volt Karcagon. Az apám adott a testvérének tizenkétezer vagy tizenháromezer pengőt, hogy csináljon cipőüzletet. Sajnos, ahogy apám mesélte, a jó Miklós bácsinak nem nagyon volt tehetsége a kereskedelemhez. Állítólag leégett az üzlete, azt hiszem, abba kellett hagynia az üzletet. Végül aztán apám nem kapta meg azt a pénzt, úgyhogy elköltötték a testvérei. De nem nagyon emlékszem őrájuk se. Két gyerek volt, azt hiszem, Vali volt az egyik, a másik meg a Bandi. Néha elmentünk hozzájuk, csak úgy, látogatóba. Annyit tudok, hogy a Miklós bácsi bajuszos volt, úgy emlékszem. Azt nem tudom, hogy a Miklós bácsi vallásos volt-e, vagy sem. Aztán elvittek az egész családjával Auschwitzba, ottmaradtak.

Sok szobás ház volt, ahol laktunk, körülbelül hat szoba lehetett. Akkor fürdőszoba, spájz, konyha, nagy terasz hátul. Szóval nagyon szép volt, meg jól meg volt építve. Az egy tiszta téglaház volt. Az a helyzet, hogy nem mindenki engedhette meg magának, hogy ekkora nagy házat fönntartson. Ezek a dolgok mind hozzájárultak aztán ahhoz, hogy az emberek meggyűlöljék azt, az olyan embert, akinek van valamije. Az anyám, apám, a nővérem meg én laktunk ott. Meg volt a személyzet. Abban az időben úgy hívták őket, hogy cselédek. Azt hiszem, egy cseléd volt mindig, aki segített anyámnak mindenben, a főzésben, a takarításban. Muszáj is volt, mert anyám bent volt az üzletben, akkor a cseléd otthon takarított. Egy szobát anyám mindig kiadott a rendőrnyomozónak, ilyen jól szituált, intelligens embereknek. Aztán a többi szoba a mienké volt.

Apám nagyon vallásos volt. Ortodox volt ő, tulajdonképpen ortodox vallású, tudott imádkozni. Ő más nevelést kapott, mint mi, gyerekek. Tartotta a zsidó vallást, állandóan imádkozott, reggel és esténként. Abban az időben nem nagyon öltözködtek vallásosan. Legalábbis úgy emlékszem, nem nagyon voltak ezek az előírások, amik most vannak, mint ez az ortodoxszerű öltözködés. Abban a békebeli időben apám mondta, hogy nem akartak annyira különbséget tenni az ember meg ember között. Apám segítette nagy pénzekkel a [zsidó] egyházat. A szegény zsidó fiú, aki a jesivába járt, és nem volt neki senkije, az hozzánk jött minden szombat, vasárnap ebédelni, mert a zsidók segítik egymást mindenben.

Teljesen kóser háztartást vezetett anyám. Akkor nem értettem, azt se tudtam, hogy minek kell elvinni a sakterhoz vágatni, meg ilyesmi. A cseléd vitte a csirkét, kacsát, libát. Akkor a sakter elvágta a nyakát, kivérzett, akkor fölakasztotta arra az izére, és akkor utána mentünk vissza. Én mentem vele [a cseléddel] mint kisgyerek, engem elvitt. Otthon meg minden kóser volt, edények, meg mit tudom én, micsoda. Én nem értettem ezeket a dolgokat, a mai napig se nagyon tudom, hogyan vezetik a kóser háztartást, mert később aztán már megszűnt, mikor 1945-ben, a felszabadulás után átváltozott minden. Nem volt vallásoktatás, nem volt semmi. Minden, minden el lett törölve. Édesanyám is csak annyiban tartotta a vallást, hogy kóser háztartást vezetett. Kész. Többet ő nem is nagyon tudott. Ő nem tudott héberül olvasni se. Nem tudom, apámnak hogy ment ez a dolog. Azt hiszem, ő tudott olvasni héberül, meg az imádságokat abból [a héber nyelvű imakönyvből] csinálta. Gondolom, akkor csak tudott.

Nekem is megkövetelték, hogy a zsidó pap vágjon meg, már lenn meg ilyesmik [Az interjúalany arra utal, hogy születése után körülmetélték. – A szerk.]. Óriási nagy estély volt vagy micsoda, nagy vacsorát adtak. Rengetegen voltak ottan, az én születésemkor, a malenolásnál. Ott volt jóformán az összes karcagi zsidóság, meg voltak híva – mennyi pénz ráment az egész dologra! Annyit tudok elmesélni, hogy a nem tudom, hogy hívják, kántornak hívják, aki malenolt vagy micsoda, most hirtelen nem is tudom [A körülmetélést a mohel végzi. – A szerk.]. Rabbi volt. Én kicsi voltam, én nem ismertem őket.

Voltunk apámmal a zsinagógában, persze én mint kisgyerek, én nem nagyon emlékeztem rá. Csak arra emlékszem, ami általában egy zsidó templomban van. Fölállnak, énekelnek meg különböző dolgok. Imádkoznak, akkor előveszik a Tórát, kihajtják, meg ilyesmik. De akkor én kicsi voltam, nem is nagyon tudtam, hogy mit csinálnak. Aztán később, mikor már nagyobb lettem, akkor meg valahogy engem hidegen hagyott a vallás. Nem is értettem. Később, mikor a háború után a kommunista rezsim jött be ide Magyarországra [lásd: kommunista hatalomátvétel Magyarországon], és kommunista helyzet lett, az oroszok bent voltak, akkor megváltozott minden. Akkor az iskolában nem lehetett beszélni se vallásról, se semmiről. És én abban nevelkedtem már föl.

Arra már nem emlékszem, hogy milyen ünnepeket tartottunk otthon. A háború előtt és utána is volt valami karácsonytartás, de más nem. Gondolom, a gyerekek miatt nem akartak a szüleim különbséget tenni zsidó és nem zsidó ünnepek között. Mert ha én mostan másfajta gyerek vagyok, ezért nekem nem lehet karácsonyfám?! A gyereknevelésnél az a helyzet, hogy ez a különbségtétel nem jóra vezet. Azért volt a zsidóüldözés is, mert különbséget tettek. Nem volt meg a kellő összhang.  

Karcagon külön zsidó iskola is volt. Én odajártam elsőbe és másodikba. Nekem a bizonyítványom a mai napig is megvan róla. De abszolút semmire nem emlékszem. Voltak zsidó gyerekek, azok voltak a barátok, azzal játszottunk. Tulajdonképpen megkövetelték ezt a zsidószerű oktatást, már a hittant, csak én nem nagyon emlékszem rá, hogy ment ez a dolog ott magában, az iskolában. Én már gyerekkoromban is nagyon lusta voltam, nem nagyon foglalkoztam még a vallással se. Meg még kicsi is voltam, és nem nagyon emlékszem rá. A nővérem pedig a polgári iskolát járta Karcagon.

A háború előtt a zsidóság olyan volt, mint akármelyik más vallás. Akkoriban nem tettek különbséget vallás meg vallás között. Semmi különbség, semmi gyűlölködés nem volt az emberekben a más vallások iránt. Apámnak mindenkihez kedvesnek kellett lennie. És nem kellett külön hangoztatni azt, hogy most én ortodox vagyok, te meg vallásos katolikus vagy. Ilyen dolgok egyáltalán föl se merültek egymás között. Akkoriban, a békebeli időben nem volt antiszemitizmus. Nevetséges lenne, ha valaki azt mondaná [hogy volt]. A szomszédaink parasztok, lótenyésztők voltak. De nagyon rendesek voltak velünk. Legalábbis velünk szemben. Én az ő kislányával játszottam, barátnőm volt az a kislány, a Mancika.

Minden évben Hajdúszoboszlón, apám házában voltunk nyaralni. A fürdő [a termálfürdő] nagyon jó volt akkoriban. Olcsó is volt. Vonattal mentünk, és általában két-három hétig maradtunk ott. Fürödtünk, rúgtuk a port. Játszottunk, semmi különöst. Nem emlékszem, hogy merre voltunk még nyaralni.

A második világháborúról senki nem tudott előre semmit se. Még azt se tudtuk, hogy a németek be fognak jönni Magyarországra [lásd: Magyarország német megszállása]. Én kicsi voltam, de a többiek, az apámék sem tudtak semmit. Később beszélgettünk a szüleimmel ezekről a dolgokról. A zsidótörvényekről [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. De én nem tudtam erről, amikor gyerek voltam, mert apám se volt nagyon korlátozva tulajdonképpen ezekben a törvényekben, úgy, mint akik tovább akartak tanulni, vagy orvosok akartak lenni. Nálunk ez nem volt, mert nem volt a családban orvos, egyetemi professzor vagy ilyesmi. [Természetesen a zsidótörvények a zsidó vállalkozókat is érintették, mert a második zsidótörvény értelmében nem adtak ki új iparengedélyeket, és sokaktól vissza is vonták engedélyüket, amit egy darabig az úgynevezett stróman rendszerrel lehetett kijátszani. – A szerk.] Az üzletet becsukták, lepecsételték és a többi. És utána az apám, nem tudom, hogy mennyi időre rá, vonult be [munkaszolgálatba].

Amikor én, a nővérem, az anyám meg a nagyanyám mentünk a gettóba, akkor vitték el apámat munkaszolgálatra. Akiket nem vittek munkaszolgálatra, azoknak mindnek be kellett vonulni a gettóba. Ott bent voltak az összes rokonok, a Miklós bácsi is meg mindenki. Én arra emlékszem csak, hogy összepakoltunk, azt bementünk a gettóba Karcagon, a Temető utca 1. szám alatt. A gettóba bevitte anyám meg a nagyanyám meg a nővérem is az összes aranyát, ami volt, mindet. Aztán, hogy ne kerüljön a németek kezére az a sok arany, a kútba dobáltak bele mindent. A németek vagy a magyar hatóság különben elvette volna. Jöttek, és keresték az aranyakat, hogy mindenki szolgáltassa be. De nem emlékszem pontosan, ott a gettóban mi volt.

Aztán arra emlékszem pontosan, mikor a gettót fölszámolták, és teherautóra kellett szállni, az összes ottan lévő zsidókat vitték a németek. És akkor nagyon sokan örültek neki, hogy a zsidókat viszik. Akkor valahogy kijött belőlük az, hogy irigyelték az embereket. Irigyelték apámat, aki jó volt hozzájuk, és odaadott nekik hitelbe mindent. Irigyelték a gazdagságát, irigyelték a szép házát, mert a legszebb háza volt neki Karcagon, kéttornyú ház. Akkor kijött az emberi gyarlóság, mikor vittek minket teherautóval.

A szolnoki cukorgyárban voltunk aztán összegyűjtve, és onnan vitték aztán Auschwitzba meg a különböző helyekre a zsidókat. Mi a második transzporttal mentünk [Ez a transzport nem Auschwitzba került, hanem Strasshofba. – A szerk.]. Úgy vittek minket mind a négyünket meg a többi zsidót, akik ott voltak, az ausztriai Untersiebenbrunnba [Alsó-Ausztria] dolgozni. Nem tudom, mikor volt ez, és hogyan történt pontosan, csak arra emlékszem, hogy Untersiebenbrunnban az istállóban laktunk, és borzalmas dolgokat csináltak ottan. A cséplőgépnél dolgoztatták anyámat is. Egy olyan asszonyt, aki életében soha nem csinálta azt. Belement a szalma a szemébe, annyira csípte, hogy begyulladt neki. Az istállóban nem lehetett tisztálkodni. Szóval borzasztó dolgok történtek ottan, de nem emlékszem másra, csak hogy az istállónak az egyik részén lovak voltak, a másik részén laktunk mi. Sok zsidó volt ottan, nem tudom, hányan, de elég sokan. Favécék voltak, abba kellett vécézni, ott volt a lovak alól kiszedett óriási nagy trágyadomb is, minden.

Volt egy utcai rész, azokban a házakban laktak a fasiszta családok, ezek németek  voltak, az udvari részen pedig egy osztrák család lakott. Ezek az osztrákok postások voltak. Ezek a postások aztán a zsidókat nagyon szerették. Már nem tudom, hogy mit kaptunk tőlük. Gondolom, ruhát, tisztálkodószert, élelmiszert és ilyesmiket adtak. Nem volt nekik szabad semmit se segíteni, csak titokban ment minden. A nővérem erről tudott volna sokat mondani, mert ő később, mikor kint lakott Bécsben, meglátogatta ezeket a családokat, és vitt nekik rengeteg ajándékot, meg pénzt is adott nekik egy csomót, nem tudom, mennyit. Elment, és meghálálta azt, amit ők csináltak akkor, amit nem volt szabad. Ezek a másikak [a németek], ezek meg szidták a zsidókat németül. Azért mondom, hogy lehet különbséget tenni.

Nekem csupán annyi maradt meg, megmondom őszintén, hogy a postáséknak volt egy fia. Kedves volt, nagyon rendes volt hozzám. A másik, az meg csúfolt állandóan, németül. Én nem értettem, de zsidó disznónak nevezett meg ilyesminek. Szóval az egészből leszűrve, csak annyit tudok mondani, hogy voltak ott rendesek is, meg voltak szemetek. Nem tudom százalékban megsaccolni, de németekben is voltak azért olyanok, akik tényleg sajnálták a zsidókat. És lehetséges, hogy még többen voltak, mint a magyaroknál, mert mikor vittek minket, akkor itt mindenki, aki ott lakott [Karcagon], mindenki örült, meg röhögtek rajtunk.

Untersiebenbrunnban nem őriztek minket, hanem kocsival szedték össze az embereket reggel, aztán vitték dolgozni a mezőre. Nem lehetett onnan elmenni. Hova szökött volna valaki? Sehova! Nem lehetett, mindenki osztrák volt, meg fasiszták voltak. Pláne családdal együtt, meg voltak ott betegek is. Volt egy epilepsziás fiú, akire állandóan rájött a roham ott, az istállóban. Nem tudom, hogy milyen ennivaló volt, már arra sem nagyon emlékszem, hogy mit csináltunk, és mennyi ideig voltunk ott.

Onnan aztán bevagoníroztak minket, aztán elvittek Bergen-Belsenbe. Pontosan nem emlékszem, hogy mikor. De az apellálásra [appel] például emlékszem. Ki kellett vonulni mindenkinek, és úgy hívták ezt, hogy számlálás. Jött a táborparancsnok, és számolták az embereket németül. Voltak a tisztek, és ezek a sleppek, ezek a zsidó vezetők [kápók], azok ott ordítottak. Mindenkinek kint kellett állnia olyan másfél-két órát a nagy hidegben, télen. Ott ácsorogtunk ócska ruhákban. Minden éjszaka a táborba jöttek megnézni, hogy ki halt meg. Azt már szállították is ki. Mert ott nagyon sokan meghaltak. Főleg az öregek, akik betegek voltak, nem bírták, nagyon megfáztak odakint. És minden nap volt az apellálás. Nem tudom, ez minek kellett, valószínűleg azért csinálták, hogy tudják mindig, hogy hány halott volt az éjszaka. Direkt kínzásból csinálták szerintem magát az apellálást.

Nem volt ennivaló. Mindenki éhezett, én visítottam, kiabáltam. A német megfogott, kivitt, aztán főbe akart lőni, anyám könyörgött neki, hogy ne csinálja. És aztán nagy könyörgés után visszaadott. Az ölében tartott engem, és a fejemhez tartotta a pisztolyt állítólag, az anyám így mesélte. Aztán mondta anyámnak, hogyha még egyszer kiabálok, lelő. Aztán visszaadott engem, és elment. Ez egy fiatal német tiszt volt. Érdekes momentum volt, amit nekem is úgy meséltek el később, hogy jött a nagy táborparancsnok, végigjött a barakkon, ahol a zsidók voltak. Ott kellett állni az ágy mellett mindenkinek, és kísérte rengeteg sok német tiszt. Na ez a táborparancsnok vagy kicsoda, nagy köpenye volt neki, és megesett néha-néha, hogy három-négy darab kenyeret rádobott anyámnak az ágyára. Ő, saját maga. A kezéből, így odadobta a kenyeret. Hogy aztán miért? A mai napig sem tudunk magyarázatot adni rá. Anyám és a nagyanyám is azt mondta később, mikor hazajöttünk, hogy állítólag tetszett anyám ennek az embernek. Meg látta, hogy két gyereke van. Anyám nagyon szép asszony volt, nagyon fiatal.

Úgy különben a táborra úgy emlékszem, hogy a rengeteg sok halott ki volt pakolva az udvarra. Voltak ott vegyesen, volt ott hadifogoly, voltak ott, azt hiszem, németek is, aki politikai okok miatt el voltak ítélve. Ez koncentrációs tábor volt. Itt dörgemüzét adtak, ez volt a neve a levesnek [Valószínűleg helye válogatta, hol mit „tálaltak” dörgemüze néven: volt, ahol aprított marharépát (esetleg azonmód sárosan, kukacosan megfőzve), volt, ahol csalánlevest. – A szerk.]. Abban talált anyám meg nagyanyám férfi ujjakat meg a mutatóujjat meg hüvelykujjat. Hát véletlenül azt is beletették hús helyett. De mi, gyerekek nem tudtuk, mit ettünk. Anyámék véletlenül megtalálták a férfiujjakat, aztán attól kezdve nem ettek. Azért kapták meg a tífuszt később. Nem ettek mást jóformán, csak a kevéske kis kenyeret, amit adtak, a háborús lekvárt, meg néha egy szelet szalonnát adtak. Ha jól emlékszem, akkor egy centi kenyeret kapott mindenki. Ilyen kis barna veknik voltak, és evvel a szabó centiméter mércével ki lettek mérve, mindenkinek egy szelet, egy centi kenyér járt. Az volt az adag. Nem tudom pontosan, hogy lehetett abból kijönni, mert ott rengeteg sok halott volt, minden éjszaka.

Mivel Bergen-Belsenben nem volt elgázosítás, ezért nem tudtak mit csinálni, bevagonírozták a zsidókat, mert akkor már jóformán minden veszve volt a németeknél. És akkor ezeket a rengeteg sok embereket szállították Theresienstadtba. Theresienstadt ilyen gyűjtőhely volt. A betegeket kipakolták az udvarra; rengeteg sok beteg volt mindenhol. Másra nagyon nem emlékszem Nem tudom, hogy mit csináltunk ott, csak azt, hogy a németek akkor már menekültek. Ott maradtunk mi. Aztán mikor jöttek az oroszok meg az amerikaiak [Theresienstadtot a Vörös Hadsereg szabadította fel, és 1945 májusában a Nemzetközi Vöröskereszt felügyelete alá helyezték. – A szerk.], akkor veszve volt a németeknek már minden.

Annak köszönhető, hogy megmenekültünk, hogy apám ortodox volt a háború előtt, és az Isten megsegített. Más nem tudok mondani, hogy a család és mindenki, még a nagyanyám meg anyám is életben maradt, mert az utolsó pillanatban, mikor már meghaltak volna, akkor jöttek be az oroszok. Ők már ki voltak téve az udvarra, és az összes betegeket azonnal vitték a kórházba az oroszok. És akkor ők vették a kezük alá. Fölépült a nagymama meg anyám is. Mikor már felépültek, akkor az oroszok adtak ilyen papírokat. Megkérdezték, hogy ki hova akar menni. Volt, aki Amerikába ment, volt, aki Európa különböző helyeire. Anyámék meg mondták, hogy jönnek haza, Magyarországra. Így aztán jöttünk vonattal.

Mikor vittek a vonattal, ilyen magas töltésen volt rajta a vonat, és jöttek a vadászgépek, és ritkították az embereket ottan, mert zsidók utaztak a vonaton. Hátul voltak a tankok, az ágyúk meg mindenféle hadieszközök hozzákapcsolva a vonathoz. Fülkés vonatok voltak, és kifele nyíltak az ajtók. Anyámék meg nagyanyámék, mikor látták, hogy lövik a vonatot, akkor ki az ajtót, és legurultak a töltésen. Mindenki le, én is legurultam a töltésen. Ahogy a vonatból kiugrottunk, lőtték a vonatot, mindenkit. Mikor megálltam a töltés alatt a gurulásból, egy bácsi feküdt mellettem. Ő kapott a fejébe egy dumdum golyót – most már tudom, hogy milyen golyó volt, mert szétrobbant a feje –, én tiszta vér lettem [A dumdumgolyó olyan puskagolyó, amelynek fejénél az ólommagot körülvevő nikkelköpenyt levágják vagy befűrészelik, és emiatt nagyon nagy pusztítást végez a testbe jutva. Az 1899-ben elfogadott II. Hágai Egyezmény betiltotta a használatát. – A szerk.]. Anyámék meg közben beszaladtak egy kis erdőbe. Én meg, mikor már a vadászgépek elmentek, szaladtam oda, mert láttam, hogy anyámék arrafele szaladtak. És mivel tele voltam vérrel, hát halálra ijedt mindenki, a nővérem is, az anyám is, hogy engem szétlőttek. Azt utána átvizsgáltak, és kiderült, hogy semmi bajom nincsen, csak tiszta vér vagyok. Én mondtam, hogy mellettem a bácsinak eltűnt a feje. Valahogy így mesélte el anyám. Szétlőtték az egész vonatot [Ez a vonatút minden bizonnyal Bergen-Belsen és Theresienstadt között lehetett, nem a tábor fölszabadítását követő, hazafelé vezető úton. – A szerk.].

Elég kálváriás volt, mert jöttünk mi vagonos vonattal is, meg mit tudom én, ami éppen jött Magyarország felé. Igen viszontagságos úton jöttünk vissza Magyarországra. Magára az útra nem nagyon emlékszem. Volt ott például olyan vonat, ami le voltak bombázva, föl volt borulva, ki volt szakadva. Tele volt konzervvel. Anyám ott gyűjtötte a konzerveket, hogy valamit együnk. Akkor kaptam először ezt a sűrített tejkonzervet, ami nagyon ízlett nekem. Meg is ettem ott, nem tudom, hány konzervet. Amerikai cuccok voltak a vonatokban.

Mikor hazajöttünk, akkor arra emlékszem csak, hogy a fater fogadott minket, mikor megérkeztünk oda a ház elé. Valaki értesítette apámat, mikor megérkeztünk. És apám már jött biciklivel. Az a meglepetés, hogy az egész család ott van, apámnak ez volt a legnagyobb élménye. Ez tényleg csoda volt, a mai napig is csodának tartom, amin keresztülment az egész család, hogy mindannyian megmaradtunk, nagyon kicsi volt az esélye. Az apám munkaszolgálatos volt. Árkot ástak, kiszolgálták a hadsereget. Rengetegen meghaltak, apám visszajött. Ez is csodálatos volt, isteni csoda. Többet  nem mesélt apám, hogy mit csináltak a munkaszolgálat alatt.

Az apám megpróbálta visszaszerezni az üzletet, de azt hiszem, abból nem lett semmi. Állami alkalmazott, kereskedelmi alkalmazott lett aztán. Az állam fizette, a kommunista időben ez volt. Otthagytuk Karcagot is. Apámmal együtt az egész család elköltözött Kecskemétre, mert neki volt ott háza. Nagyon rövid ideig laktunk ott, mert a szüleim valami miatt összevesztek, aztán anyám fogta magát, és visszamentünk a karcagi házba, csak apám maradt Kecskeméten. De aztán apám meggondolta magát, visszajött Karcagra, kibékültek anyámmal.

Olyan tizenkét vagy tizenhárom éves voltam, mikor följöttünk Pestre. Apám eladta a karcagi házat, és följöttünk Pestre. Azt már nem tudom, hogy kinek adta el, vagy hogyan sikerült. Ez a pesti lakás a Nagytemplom utcában, a józsefvárosi Corvin mozi mögött volt. Az apám sokat járt korábban is Pestre Karcagról az üzlet miatt, és ismerős volt Pesten. Valahogy megtalálta ezt a bérházat, ahol különböző lakók laktak. Mi nem is nagyon tartottuk a kapcsolatot [a szomszédokkal], egyedül az egyik szomszéddal, aki a zenei szakszervezet elnöke volt. Az egy cigányember volt, most már elfelejtettem a nevét. A felesége zsidó nő volt. Ezek mellettünk laktak, nekik nem volt nagy lakásuk, csak egyszoba-összkomfort. Azokkal barátkoztunk, de a többiekkel nem nagyon, mert nem nagyon ismertük egyiket se. Egyedül a háztulajdonost, azokkal barátkoztunk. Nagyon rendesek voltak a háztulajdonosok. Később aztán a házat államosították [lásd: államosítás Magyarországon III.]. Elvették a bérházat, állami tulajdonba ment át az egész. Az apám akkor négy családdal közösen, kint a Budakeszi úton egy nagyon szép társasházat épített. Négy család lakott ott. Az egyik, akik a Nagytemplom utcában korábban bérháztulajdonosok voltak. Velük továbbra is nagyon jóban voltunk A másik szomszéd sofőr volt, szállítással foglalkozott. A fölső szomszéd meg valami irodában dolgozott. Aki fönt lakott az emeleten, annak ugyanolyan lakása volt, mint nekünk, de nem szerették a zsidókat. Ezért nem is nagyon foglalkoztunk velük egyáltalán. Azok antiszemiták voltak, tudta mindenki a házban. A másik, a sofőr a földszinten lakott, velünk szemben, azok se nagyon barátkoztak általában.

A négylakásos társasházban a lakásunk háromszoba-összkomfortos volt. A bejáratnál volt az előszoba, az előszobával szemben nyílt a fürdőszoba, balra nyílt anyámnak a nagyszobája, a nappali szoba, mellette volt egy másik szoba, amelyikben az ágyak voltak. Volt egy kisszoba, abban is lehetett volna aludni, abban is voltak ágyak, rendesen be volt rendezve. A nappaliból nyílt a terasz. És a terasznál le lehetett menni egy lépcsőn a kertbe. Nagyon szép, hosszú kertünk volt. A telek föl volt osztva, mindenkinek megvolt a saját maga területe. Volt, aki elkerítette ottan bokrokkal, gyümölcsfák voltak. Apám kertészkedett, elég sokat volt a kertben, meg anyám is a kerttel volt elfoglalva.

Az anyám nem dolgozott a háború után. Otthon volt, bedolgozást vállalt, sálakat csinált géppel. Gondolom azért, hogy ne unatkozzon otthon. Ő háztartásbeli volt, apám eltartotta mindig a családot. Apám állami alkalmazott volt. Akkor már nem volt magánkereskedelem. Az államnak dolgozott mint anyagbeszerző. Nem volt vezető pozíciója, de az Alkalmi Áruházaknak volt az egyik beszerzője, ahogy tudom. Aztán később több helyen is dolgozott, de azt már nem tudom, hogy hol még. Apám a háború után nem volt olyan helyzetben, mint azelőtt, mert akkor még volt a nagy üzlet, hozta a pénzt. Utána már állami fizetést kapott, és abból éppen hogy tengődött a család. Tengődtünk egyik hónapról a másikra, kevés volt a kereset a megélhetésre. Annyi előnye volt, hogy volt állása mindig. Mert nem mindenki tölthetett be olyan állást például, mint az anyagbeszerző. Ahhoz elsősorban érteni kell, másodsorban megbízhatónak kell lenni. Hogyha nem volt valaki párttag, akkor ilyen állásokat nem nagyon tölthetett be.

Az anyámnak a testvére volt a Corvin Áruház igazgatója. Ő föl tudott keveredni az ismerősei által, akik komoly pozícióban voltak. De őneki is kommunista párttagnak kellett lenni. Mert ha nem lett volna párttag, akkor nem kapott volna jó állást. Volt olyan, akinek sikerült úgy is jó állást kapni, hogy nem volt párttag, összeköttetés által, de jobb volt, ha valaki belépett a pártba.

A kommunizmusban a munkásoknak dolgozni kellett, hogyha meg akartak élni. Csak keveset kerestek, mert a kommunisták nem fizettek. Abban az időben, hogyha valaki evett, mondjuk, téliszalámit vajas kenyéren, az már gazdag ember volt. Akkoriban az iskolába az uzsonna, amit elvittünk becsomagolva, egyik nap zsíros kenyér, másik nap lekváros kenyér. De a felvágottak akkoriban bizony elég drágák voltak. Nem azt mondom, hogy néha-néha nem volt egy-két felvágott is, de nem úgy, mint máma. Amikor szovjetrendszer volt, akkor törvénybe volt iktatva, hogy mindenkinek dolgozni kellett. Kötelező volt a munka [Az ötvenes évek elején Magyarországon bevezették az általános munkakötelezettséget, melynek értelmében megszületett a közveszélyes munkakerülés (kmk) büntetőjogi kategóriája. Az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet értelmében két évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető minden olyan munkaképes (16–55 éves) magyar lakos, aki munkakerülő életmódot folytatott, vagyis nem volt bejegyzett munkahelye a munkakönyvében. – A szerk.]. Ezért aztán nem voltak az utcán például hajléktalanok. Nem lehetett, nagyon erős volt a rendőrségi terror. Akkor volt az ÁVH-s terror – ott, ha valaki szólt egy szót, akkor már vitték. Megjelentek az ávósok, valaki följelentette ugye, és már vitték is. Éjszaka jöttek érte, és elvitték. Mindenki köteles volt azt csinálni, amit éppen megszabtak. És aki nem hajtotta végre, azzal olyan dolgokat csináltak, hogy többet nem is ment vissza, nem is látták többet az életben. Eltüntették. Attól függ, hogy mit fogtak rá. Nem lehetett beszélni. De nem tudom pontosan, kivel mi történt.

Az apám is alkalmazkodott a kommunista rendszerhez. Mindenkinek alkalmazkodni kellett, aki meg akart élni. Őneki el kellett tartani a családot, ezért lett párttag, de erről többet nem tudok mondani.

A háború után itt, Pesten a Práter utcai általános iskolába, utána a Dugonics utcaiba jártam. A háború után volt egy olyan oktatási szisztéma, hogy akik vesztettek évet a háború miatt, azok be tudták pótolni. Tehát én egy év alatt két évet pótoltam. A hetedik és nyolcadik osztály egy év alatt ment le. Úgy hívták, hogy ugrató osztály. Az iskolára, a tanárokra, az iskolatársakra nem emlékszem, de amennyire emlékszem, nem volt abból gond, hogy zsidó vagyok

Még Karcagon tanultunk héber dolgokat meg a vallásos dolgokat, csak bennem később már nem maradt meg semmi se. Úgy jártam vele, mint az orosz nyelvvel: az általánosban tanultuk az orosz nyelvet meg a középiskolában. Nem tudok máma egy szót sem. Aztán a kommunista rendszerben nem lehetett többet hagyomány. Már senki sem vallhatta be, hogy egyáltalán vallásos. Nem is lehetett vallásos, mert akkor már úgy néztek rá, hogy magának vége van. Otthon se lehetett, megszűnt minden.

Az ötödikben vagy a hatodikban volt a barátom a Lingmann Jancsi, egy zsidó gyerek. Rendes haver volt, jártam föl hozzájuk. Főleg én jártam hozzájuk föl. Ott laktak a Corvin mozi mellett, a Corvin közben. A Práter utcai iskolában vele barátkoztam sokat. És vele barátkoztam egészen, amíg át nem kerültem a hetedik, nyolcadik ugratóba.

Engem apám először betett egy gimnáziumba, de mikor kezdődtek az első napok, a tanárok kérdezték, hogy ki mit tud. Aztán nézték, hogy kinek milyen a tanulmányi színvonala. Rájöttem, hogy az enyém nagyon alacsony a többihez képest, vagyis én nem tudtam annyit, mint a többiek. Azok, akik odamentek gimnáziumba, általában okos gyerekek voltak, én meg sose tanultam. Mindent csináltam, csak tanulni nem tanultam. Két hét múlva rájöttem, hogy ez nem nekem való, mert itten nagyon sokat tudnak, én meg nagyon keveset tudok.

Volt egy barátom, aki technikumba járt, Csepelre, oda vették föl. Mondtam az apámnak, hogy én oda akarok menni, ahova a barátom jár. Mivel apám párttag volt, el tudta intézni, hogy áttegyenek oda a technikumba. És szerencsém volt, mert a technikum gyengébb színvonalú volt, nem olyan erős, mint a gimnázium. És főleg technikai tárgyak voltak, amik engem általában érdekeltek. A szakrajz meg ilyesmi engem érdekelt. Isteni csoda volt, hogy el tudtam végezni a technikusi iskolát. Kettesekkel húztam át. Mindig az volt a lényeg, hogy átmenjek, hogy ne bukjak meg. Ha kettesnél jobb volt a jegyem, akkor már örültem. Az oklevélen nincs rajta, hogy hányassal végzed el az iskolát, a bizonyítványt meg úgyse kéri soha senki.

A barátom ott lakott, ahol én laktam, a Nagytemplom utcában. Úgy hívták, hogy Pötyi. Feketehajú srác volt, aztán azzal mászkáltunk ide-oda, mindenhova. Ő se nagyon szeretett tanulni. Aztán együtt jártunk ki a technikumba. Ő másik osztályba járt, nem abba, amelyikbe én, de vele gombfociztunk, meg moziba jártunk.

Akkoriban, a háború után engedték az amerikai filmeket még játszani egy darabig. Aztán 1951 vagy 1952-ben megszűnt. És különböző nagyon jó amerikai filmek jöttek be abban az időben. Volt nagyon sok tengeri, háborús film. Sose felejtem el, volt egy amerikai film, a „Paloma, a délsziget királynője”, olyan csodálatos, hogy ha máma egy olyan filmet lejátszanának, akkor az tényleg élmény lenne. Meg voltak a Stan és Pan filmek. Nem volt televízió. Csak egy-két nagyon jó mozi volt, ahol szélesvásznú filmet játszottak, a többi mind ilyen kicsike kis vetítővásznas volt. Úgy hívták ezeket, hogy doboz mozi. Néha-néha játszottak amerikai filmet, de a kommunista időben inkább csak a szovjet filmek mentek. Odahaza mi hallgattuk a rádiót, más szórakozás nem volt, csak a rádió. Itten nem volt semmi se. Nem voltak kocsik sem. Akinek volt egy motorja, az már gazdag ember volt abban az időben. Üresek voltak az utcák, nem volt ennyi autó.

A gyerekeknek az állam biztosított mindent, amit el lehet képzelni. Ingyen ment a gyerekeknek a nyaralása meg a különböző szakkörök ellátása. Rengeteg szakkör működött. Volt modellező szakkör, akkor különböző technikai szakkörök. Én a repülőmodellező szakkörnek voltam a tagja, és ingyen kaptuk az összes anyagot, nem kellett érte fizetni. Szóval a gyerekeknek nagyon sok minden megvolt. Lehetett jelentkezni az Úttörővasútra, igaz, én véletlenül kerültem csak oda, mert az utcában a barátom kapott ilyen levelet, hogy menjen tanfolyamra [A budapesti Úttörővasutat 1948 augusztusában nyitották meg, teljes 11,2 kilométeres vonalán a Széchenyi-hegy és Hűvösvölgy között 1950-ben indult meg a forgalom. Keskenyvágányú vasút. Az Úttörővasúton évente 600 gyerek látta el a szolgálatot néhány felnőtt felügyelete mellett. 1990 óta Gyermekvasútnak hívják. – A szerk.].

A barátom mondta, hogy kísérjem őt el oda a Mester utcába. Akkor tizenkét éves körül voltam. Ott a barátom átadta az értesítést, hogy az úttörővasutas tanfolyamra jelentkezett. Én akkor hallottam először róla, hogy egyáltalán ilyen is létezik. És akkor a nő, aki elvette a levelet, kérdezte, hogy „Ez itt a barátod?”. Azt mondja, igen. És akkor megkérdezte tőlem, hogy „Te is akarsz úttörővasutas lenni?”. Mondom, persze. Jó, azt mondja, akkor téged is beírlak a tanfolyamra. Így kerültem be a tanfolyamra, aztán arra kellett járni egy hónapig vagy másfél hónapig, azt hiszem. Mindent megtanultunk ott a vasút működtetésével kapcsolatosan, a jelzőberendezésektől kezdve, mindent. Hogyan kell indítani a vonatokat, meg mit kell tenni a vonat indítása előtt, vonat indítása után meg a többi. És mikor végeztünk a tanfolyamon, beosztottak szolgálatra. Megkaptuk az egyenruhát, indult a vasút.

Mi voltunk az elsők, akiket beállítottak a gyerekvasútra dolgozni. És pont engem szúrt ki az üzemvezető az úttörővárosba forgalmistának, ahol pont a legnehezebb a kereszteződés. Miért pont engem tett oda az üzemvezető, és miért pont forgalmistának, mikor én jegyszedő [kalauz] akartam lenni?! Igaz, hogy minden gyerek jegyszedő, jegyvizsgáló akart lenni. Aztán jött a Rákosi [Rákosi Mátyás] elvtárs, illetve pajtás. Nekünk úgy kellett szólítani, hogy Rákosi pajtás. Jött kifele a vonattal, és engem küldtek eléje. Aztán fogtam kezet vele. Lefényképeztek, benne voltam az újságokban. Mondjuk, mint gyereknek óriási nagy élmény. Nem tudom, melyik gyereknek volt olyan élménye, hogy az országnak a minisztere vagy kicsodája, az országfő odajön, és kezet fog vele, és gratulál neki [Ha az interjúalany 12 éves kora körül, azaz 1948-ban került az Úttörővasútra – ami elképzelhető, mert ők voltak az első vasutasok, és az úttörővasút első szakaszát 1948 augusztusában adták át –, akkor Rákosi még csak az MDP főtitkára volt. – A szerk.].

[A háború után] A nővérem ment Egerbe gimnáziumba, de akkor már Pesten laktunk. A nővérem a kollégiumban a keresztényekkel együtt lakott. De akkor már kommunista idő volt. Az egy, amiről nem beszéltek, a vallás volt. Érdekes, hogy a vallás valahogy különválasztja az embereket. Mert abban az időben [azaz a szocializmus alatt] például nem mondták, hogy ilyen zsidó vagy olyan zsidó. Jó, zsidó, rendben van, el van intézve. De semmit nem csináltak belőle.

Én 1951-ben kezdtem el a technikumot, és 1955-ben végeztem be. Aztán elkerültem a Csepel Vas- és Fémművekhez, akkoriban Rákosi Művek volt a neve. Ott dolgoztam egészen 1956-ig. Majdnem egy évig voltam a szerszámgépgyárban mint technikus. Aztán 1956-ban jöttek vissza az oroszok [lásd: 1956-os forradalom], én meg fogtam, elhúztam a csíkot. Mondom, egy kicsit ki kéne rándulni, világot látni. Most a lehetőség, mindenki megy kifele. Nem szóltam előre a szüleimnek, mert minek szóltam volna, hogy elmegyek Amerikába. Nekem is csak úgy véletlenül jutott eszembe, nem is volt szándékomban, hogy elmenjek, csak találkoztam valakivel, aki azt mondta, hogy gyere, világot látsz, minden. Így mentünk aztán a pályaudvarra, mert tulajdonképpen nem is nagyon akartam menni. De jobb, hogy elmentem, mert nem volt sok értelme, hogy itt maradjak, mert mégiscsak világot lát az ember. Fiatal voltam, és lehetőség volt rá, hogy világot lássak.

A Déli pályaudvaron már sorba álltak az emberek. Mindenki azt mondta, hogy kérek jegyet a disznótorba, és akkor adtak jegyet, de nem disznótorba, az csak ilyen fedőnév volt. Disznótor, az azt jelentette, hogy megy ki az utas a határra vonattal. És akkor mindenki vette a jegyet a vonatra, én is vettem egy jegyet. És a határtól bizonyos távolságra megállt a vonat, és a kalauzok kiabálták, aki disznótorba megy, az szálljon le. Kiürült a vonat. És az emberek csoportokat alkottak, és elindultak Ausztria felé. Éjszaka átvezettek minket a határon, úgy kerültünk aztán Ausztriába, egy gyűjtőtáborba, de a nevére már nem emlékszem.

Aztán Bécsből minket, magyar menekülteket Salzburgba vittek. Salzburgban volt egy katonai gyűjtőtábor, ott lehetett regisztrálni, hogy ki hova szeretne menni. Sokan voltak, akik Svájcba, Franciaországba, európai helyekre mentek. Én meg összeakadtam egy magyar sráccal, és az azt mondta, hogy te, jó volna látni a tengert, és keresztülmenni a hajóval. Azt mondja, akkor kiszállítanak Amerikában. Hát jó, mondom, regisztráljunk Amerikába. Így öten mentünk Amerikába. Nekem halvány fogalmam se volt, hogy tulajdonképpen most hova megyünk, és mi is vár rám vagy ránk ottan. Vonattal vittek egészen Bremenig, és ottan behajóztak minket. Rengeteg sok magyar menekült volt a hajón. Elindultunk, három hétig ugrált a hajó a tengeren. Hát mondanom se kell, az egy élmény. Ott mindenki tengeribeteg volt.

Három hétig ez ment, aztán végül kikötöttünk New Yorkban. Egy ilyen kis magyar gyerek, azt se tudtam jóformán, hogy hol van Amerika, nemhogy ott mi lesz! A kikötőben mindenkit autóbusz várt, na meg gépfegyveres katonaság. Mindenkinek be kellett szállni a buszokba, és vittek egy amerikai katonai gyűjtőtáborba, ott, New Yorkban. Az amerikaiak adtak jó ennivalót, mindent. Adtak vásárlási kuponokat, amit le lehetett vásárolni. Kinek mi kellett az üzletben, ingyen kapta meg a biléták által. Én is sok mindent összegyűjtöttem. A végén már három zsákkal mentem. Hülyeség volt cipelni, hát én nem is tudtam tulajdonképpen, hogy egy olyan gazdag országba kerültem, ahol egy borotva olyan, hogy megborotválkozok, azt kidobom. Ezt el se lehetett volna képzelni. Mikor vittek minket a kikötőből a buszon, láttuk a házakat, hogy tele vannak antennákkal. Mondták ott az okosok, hogy azok televízióantennák. Jól van, mondom, ki tudja, hogy milyen vízióik vannak. Hát azt se tudtuk, mi az, hogy televízió! Életünkben nem láttunk televíziót. Hát mondom, ilyen helyre kerültem. Egy olyan országba, ami a mi országunktól körülbelül száz évvel volt előrébb, gyakorlatilag én időben átugrottam száz évet.

Elvittek aztán Kaliforniába, és nagy tél volt, nagyon hideg, borzalmas nagy hó volt, meg minden. Azt találtam ki, hogy én csak odamegyek, ahol örök tavasz van. Ilyen Santa Cruise. Ez az egyetlenegy város, ami a tengerparton van, azért van ott náluk örök tavasz, mert hegyek veszik körbe, és a tenger meg úgy szabályozza a hőmérsékletet, hogy tavaszias idő van. Ott mindig olyan huszonnégy fokos hőmérséklet van. Engem a metodista egyház vitetett oda. Nekem a regisztrálásnál nem mondták, hogy miért vitetnek oda, csak hogy a metodista egyház kér egy fiatalembert, aki húsz éves, középiskolát végzett és egyedülálló. Ezt mondta a tolmács, mert én nem tudtam egy szót sem angolul. Ez egy különleges szerencse, hogy egyetlenegy város volt, ahol örök tavasz van, és oda egy olyan fiatalembert kértek, mint én.

Fizettek mindent, a repülőgépet, mindent. Elvittek Los Angelesbe, ott át kellett szállni egy kisgépre, az ment aztán San Franciscóba. Amikor leszálltunk, este volt. És ahogy leszálltunk a gépről, két magas amerikai úr engem szólított. De én nem nagyon tudtam azt, mert angolul mondta a neveket, és a nevemet, ahogy az kiejtette, nem nagyon értettem meg. Még az volt a szerencse, hogy mellettem volt egy könyvelő házaspár, akik tudtak angolul is, németül is perfektül. Ezeket is odavitették abba a kisvárosba, ahol örök tavasz van. A nevemet mondják, hogy George William Gáti. Mondják nekem, hogy az a te neved. És akkor mondom, hogy „yes”. Egyből betettek egy nagy fekete kocsiba. Én nem tudtam, ezek kik, hát kiderült, hogy az egyik a metodista egyháznak a papja, a másik meg a barátja, aki milliomos volt, de már nyugdíjas utasszállító pilóta. Beszálltunk a kocsiba, és elvittek a papnak a házába. Mikor megérkeztünk, a pap fölvezetett egy szobába. Kinyitotta az ajtót, gyönyörű szépen berendezett szoba volt. Mutatta a díványt – nem tudtunk beszélni, csak mindent mutogatott –, és mutatta, hogy vetkőzzek le, ott a dívány, feküdjek le. Aztán integetett, azt elment.

Arra ébredtem, hogy nyitva van az ajtó, és fölkeltem, mert sütött a nap. Mondom, kinézek már, hogy néz ki ez az egész berendezés. Kinéztem az ablakon, hát mondom, a mennyországba kerültem. Azok a speciális növények, amik ott vannak, ebben az örök tavaszban, olyan rózsák voltak, akkora nagy, ötven centis virágok. Lehet, mondom, hogy álmodom, biztos tiszta álom az egész. A reggelinél derült ki, hogy öt évre elosztottak az egyházközösségben különböző családokhoz. Öt évig különböző családoknál kellett volna lakni, hogy tanuljam meg a nyelvet tökéletesen, mert akkor elküldenek engem a teológiára. De ezt én nem tudtam, csak mikor a tolmács elmondta, hogy engem azért hoztak ide, mert a papnak csak lányai vannak, és kell egy fiú, aki majd elmegy a teológiára, és pap lesz őhelyette majd. És majd elveszem az egyik kislányt feleségül. Nem rossz ötlet, csak én nem akarok pap lenni, mondtam a tolmácsnak. Avval még nem jelentkeztem, hogy én zsidó vagyok. Azt nem tudta senki, mert nem is kérdezték sehol se. Meg az utazásnál engem nem a zsidók hoztak a hajón, hanem úgy tudom, hogy református szervezet vagy katolikus. Két hónapig ott voltam ebben az örök tavasz városában, és aztán mondtam a tolmácsnak, hogy én nem akarok pap lenni. Mert nekem más a végzettségem, én gépész vagyok, és én semmiképpen nem akarok teológiára menni, különben se szeretek tanulni. És szerencsém volt, mert a papa megértett. Nagyon intelligens ember volt ez is meg a felesége is. Nagyon aranyosak voltak, ahogy engem elláttak.

Volt a Rotary Club bemutatkozási gyűlése, és ott összeszedtek rengeteg pénzt a mi részünkre, mert az milliomos klub. Több mint harmincezer dollár összejött segélyszerűen, hogy minket eltartsanak, engem meg a házaspárt. Mi ott ültünk fönt a pódiumon, és amikor körbevitték a tálcát, mindenki beletette a csekket, amennyit hozzájárult. Ezer, kétezer dollár. Én nem tudtam, mi történik, csak később tudtam meg. Ez Santa Cruise-ban volt.

A tolmács elintézte, hogy nem akarok pap lenni, és kérdezték, hogy mit akarok. Hát, mondom, bemenni a nagyvárosba. A pap nekem adott háromezer dollárt, hogy bemenjek San Franciscóba busszal. Egyedül elindultam San Franciscóba egy kis angol–magyar, magyar–angol szótárral. San Franciscóban aztán a taxis elvitt egy olcsó szobára, náluk az olcsó szoba a kupleráj. Nagyon nagy, nem tudom, hány emeletes volt. Aztán, amikor rájöttem, hogy hova költöztem, otthagytam a szobát. Fölszálltam egy buszra, és már a buszon érdeklődtem meg – persze a könyvből vettem ki a szöveget –, hogy hol van ipari város. Ipari várost kerestem, mert ottan én kapok majd munkát. A buszon azt mondták, hogy szálljak le majd Pittsburgben. Úgyhogy elérkeztem oda, és ott a zsidó egyházat kerestem, és azok mindjárt segítettek nekem. Nekik nem került csak egy telefonba, és mindjárt volt állásom.

Elhelyeztek egy magyar zsidó embernek a gyárába. Mikor odamentem a gyárba, ő fogadott, és elkezdtem neki beszélni a könyvből a szavakat. Egy jó darabig ott vakeráltam [próbálkoztam] a könyvvel, hogy szedem a szavakat. Egyszer csak megszólal, hagyjad a könyvet, beszéljünk magyarul, mert én az vagyok. Hát mondom, miért nem mondtad? Meg voltam botránkozva, mert ő magyar volt, és elvárta, hogy én ottan nézegessem a könyvet. Jót nevetett rajta. Azt mondja, nincs mit tárgyalni, mikor akarsz kezdeni dolgozni. Azt mondtam, bármikor. Jó, hát akkor hétfőn itt vagy reggel kilenc órára. Ez egy optikai gyár volt. Optikai dolgokat csináltak, a tengeralattjárókba periszkópokat, különböző csillagászati távcsöveket meg mindenfélét, ami kapcsolatos az optikával. Ehhez kellenek gépészeti dolgok, mert az optikai lencséket azokba építik be. Engem betett aztán rajzolni az irodába. Mint rajzoló kezdtem el, utána mint szerkesztő dolgoztam – ahhoz kell egy hároméves gyakorlat, míg az ember eljut a rajzolástól a szerkesztésig.

Amerikában hét évig voltam. Néha-néha írtam haza, meg küldtem haza a rengeteg csomagot. Nem tudok arról, hogy volt-e ebből otthon probléma. Aztán anyámék írták, hogy bent van apám a kórházban szívtrombózissal, és azonnal jöjjek haza. Én fölszálltam a hajóra, azt eljöttem. Azt hiszem, hat nap alatt átértünk Olaszországba, ott kötöttünk ki Fiuméban vagy hol [Fiume Jugoszláviában volt, ma Horvátországban van. – A szerk.]. És akkor onnan jöttem aztán haza, Magyarországra. Hoztam magammal egy autót, amit betettek a hajóba, és azzal jöttem aztán, abban hoztam a rengeteg cuccot haza, Magyarországra. Beengedtek engem a vámon, nem kellett fizetni egy vasat sem vámot. Azért tudtam hazahozni olyan dolgokat például, mint Gibson gitár, Ampex erősítő, ami Magyarországon nagyon nagy pénz volt. Nem is lehetett kapni. A rádió tánczenekarának az egyik gitárosa készpénzért vette meg a Gibson gitárt, száztízezer forintot kaptam csak magáért a gitárért. Akkoriban kerestek az emberek nyolcszáz forintot havonta. A kocsiért kaptam százhuszonötezret. Mindjárt a határról egyenesen irányítottak a minisztériumhoz, kiszálltak az emberek, megnézték, jó, kérem, azonnal fizetjük a pénzt. Örültek, hogy kaptak egy ilyen amerikai kocsit. Hát jól jártam, összeszedtem sok pénzt.

Elmentem haza, a Budakeszi útra, ott leparkíroztam a kocsival, aztán kipakoltunk, kész. Azt megvolt a nagy öröm! De apámhoz be kellett menni a kórházba, ott látogattam meg. Aztán másodszorra is kapott egy trombózist, de az el is vitte.

Elmentem dolgozni a Csepel Vas- és Fémművekhez, ahol az iskolai gyakorlatot csináltam korábban. Föl is vettek mindjárt, nem csináltak belőle problémát, hogy kint voltam Amerikában. Éppúgy rajzolóként, gépszerkesztőként kezdtem, mint Amerikában, de itt már más volt a helyzet. Egész más színvonalon ment a munka, minden más volt. Még az irodai munkák is mások voltak, mint odakint. Nagyon gyenge és nagyon szürke volt minden. Akkor visszaugrottam száz évet. Amikor én visszajöttem, akkor is tél volt, és bizony olyan szürke volt itt a magyar élet. A ruhák, amiben jártak az emberek, csak a szegénységet mutatták. Az itteni embereknek nem tűnt föl, hogy ők hogy, miben járnak, csak annak, aki onnan visszajön. Néztem, hogy mennyire le vannak robbanva itten. És elkeserített engem, hogy hülyeség volt ide visszajönni. Csak akkor a kommunista időben nem lehetett azt, hogy most visszamegyek megint Amerikába. Nem is nagyon engedtek ám. Nem adtak útlevelet, semmit [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél]. Próbáltam kérni, de mindig elutasították. Mert csak úgy engedtek be engem Magyarországra, hogy végleges visszatérési papírt írattak alá velem a határon. Az amerikai útlevelemet pedig elvették. Tudniillik féltek ők a magyaroktól, nehogy hazajöjjenek, aztán kémkednek itten meg ilyesmi. Aztán dolgoztam, dolgoztam. Aztán mikor már vissza lehetett volna menni 1990 után, akkor meg már nem mentem vissza, mert már nem voltam elég fiatal hozzá.

Ott laktam kint, a Budakeszi úton. A nővéremék külön laktak, mert őneki a Széna téren volt egy lakása, apám vett neki ott egy lakást. A nővérem az első férjével ott élt, abban a lakásban. Szombatonként, vasárnap a nővérem kihozta a fiát, Zolikát is.

Anyám kiadta mind a két szobát albérlőknek – mi bent aludtunk a nappaliban, a társalgó szobában –, és abból élt, meg kapta a nyugdíjat apám után. Meg utána én dolgoztam, és oda kellett adni a pénzt, amit kerestem. Odaadtam neki, és adott nekem zsebpénzt belőle. Nem nagyon költekeztem, nem jártam éjszakánként mulatókba, bárba, kocsmákba. Nekem mozira kellett, na meg édességre, mert jártam a cukrászdába. Megéltünk. Nem úgy, mint kint, Amerikában, mert az ember nem úgy élt itt Magyarországon.

Nem voltak nyitva a határok, nyugattal nem volt kereskedelmi kapcsolat jóformán. Abban az időben az embernek eszébe sem jutott, hogy egyáltalán nyugattal foglalkozott volna. De akkor már nekem valahogy nem tetszett semmi se, ami itt volt. Amikor már az ember meglát egy olyat, hogy mennyivel fejlettebb államok vannak, és ezt tapasztalja saját bőrén, azt utána visszamegy oda, ahol diktatúra van, akkor persze hogy nem tetszik.

Ezért ültem én börtönben is, egy év nyolc hónapot kaptam politikai izgatás miatt. Szidtam a Kádár Jancsit. Fölmérgesítettek bent, a rendőrségen, az egyik nagy kommunista őrnagy. Személyazonossági igazolványt akartam csináltatni, és a képpel volt valami differencia, azt mondta az őrnagy, menjen, azt csináltasson másik képet. Direkt kötözködött, mert tudta, hogy Amerikából jöttem vissza. A személyazonosságomba is bele volt írva, hogy előző lakhelye New York. Szóval szemétkedett ez a rendőrségi őrnagy. Összevesztem vele, és följelentett. Itt nem lehetett mondani semmit se a rendszerre, nem lehetett az államfőt szidni. És akkor bíróság elé állítottak. És akkor utána meg el akartam hagyni az országot. A határnál, Sopronnál kaptak el. Át akartam menni a határon, aztán elkaptak a lovas rendőrök. Akkor nekem felfüggesztettem volt, és mivel a disszidálási kísérlet volt a második, a kettőt összekapcsolták, és két évet adtak, amiből összesen leültem egy év nyolc hónapot. Úgyhogy megutáltam őket borzasztóan.

Elvették az útlevelemet, ezért csak disszidálni [lásd: disszidálás] tudtam volna aztán valahova máshova, más nyugati államba, Svájcba vagy mit tudom én, hova, de nem csináltam már, mert veszélyes volt. Nem is adtak útlevelet egészem addig, amíg meg nem változott a rendszer. Akkor tudtam kimenni a nővéremhez, Bécsbe. Mindig jött Bécsből, én meg csak a buszig tudtam elkísérni. Nem tudom, valakinek volt-e már ilyen érzése, hogy a testvére mehet Ausztriába, mert osztrák állampolgár, én meg csak nézhetem. Csak kikísérhetem a buszig.

Mikor kijöttem a börtönből, elmentem dolgozni mindenfelé. Rendesen kaptam munkát. Nem foglalkoztak azzal, hogy valaki ült vagy nem, mert sokan ültek. Főleg a parasztok a feketevágásért meg ilyesmiért [A Rákosi korszakban volt jellemző a feketevágás – azaz (elsősorban) sertés tiltott, gyakran éjszaka és lehetőleg hang nélkül, titokban történő vágása, és ezzel a beszolgáltatás elkerülése. Sertésvágáshoz ugyanis engedélyt kellett szerezni („Magánháztartási sertésvágási engedély”), a sertés („közfogyasztásra alkalmas, gondosan kezelt, idegen anyagoktól mentes, olvasztott”) zsírjából pedig meghatározott mennyiséget be kellett szolgáltatni az állam helyi képviselőjének, a „községi zsírbegyűjtőnek”. A feketevágásért börtönbüntetés járt (5 évig terjedhető büntetés a „tettesnek”, 2 év annak, aki tudott róla, de nem jelentette). – A szerk.]. Először a Csepeli Vas- és Fémművekhez mentem dolgozni, utána még sok helyre, itt-ott, ahol éppen jobb fizetést kaptam. Dolgoztam a Ganz-Mávagnál és MOM-ban is, az optikai cégnél. Mindenhol gépészeti vonalon, gépszerkesztőként.

Abban az időben is mindig moziba jártam, mert nem nagyon volt televízió [Magyarországon 1953-ban kezdődtek meg a kísérleti tévéadások, a rendszeres műsorszolgáltatás pedig 1958-ban indult, heti négy nap adásidővel (összesen nem egészen 20 óra). 1000 lakosra 1958-ban 2, 1960-ban 10, 1965-ben 82 készülék jutott. – A szerk.]. Voltak azok a fekete-fehér magyar tévék, anyámnak is olyan volt, de akkoriban hétfőn nem volt adás. És főleg rádió volt, amit az ember hallgatott, ez a nagy világvevő rádió. Ezeket nem szabadott nagyon hallgatni [lásd: Szabad Európa Rádió], nem nagyon lehetett nyugati dolgokkal foglalkozni, csak titokban. De azért én hallgattam mindig, főleg a nyugati zenéket [A hatvanas-hetvenes években a Szabad Európán sugárzott Teenager Party vagy a Radio Luxemburg könnyűzenei műsorai igen népszerű és hallgatott adások voltak. – A szerk.].

A nővérem többször volt férjnél. Eredetileg Egerben lakott az első férje, Meszteckinek hívták. Valamikor az 1960-as években házasodtak össze, de a nővérem első férje, úgy tudom, zsidógyűlölő és nagy részeges volt. A nővérem kirúgta, elváltak, és aztán visszahúzta a csíkot Egerbe. Ő egy kicsit antiszemita családból származott. Ők nem tartották egyáltalán a kapcsolatot velünk. A nővérem mondta, hogy állítólag az egész családja olyan reakciós nevelést kapott. Lehetett is érezni, mert többet nem is nézte meg a fiát. Egész egyszerűen nem foglalkozott a fiával. A nővéremnek kellett fölnevelni a Zolit.

Utána volt a nővéremnek az osztrák férje, ezzel itten, Magyarországon ismerkedett meg az 1970-es években. Utazási irodánál dolgozott a nővérem akkor, és úgy ismerkedett meg ezzel az illetővel, aztán hozzáment. Itt, Pesten volt a házasság megkötve. Mikor anyám meghalt 1976-ban, a nővéremmel eladtuk a Budakeszi úti lakást, és elfeleztük a pénzt. Nekem gyorsan elment a pénz, a nővéremnek meg megmaradt a bankban. Nálam a pénz nem tartott sokáig. Aztán még ebben az évben kivitte a nővéremet a férje Bécsbe a Zolival együtt, és rám maradt a nővérem Széna téri lakása, amit aztán elcseréltem erre a lakásra. A Zoli tizenhárom éves volt, mikor kimentek. A nővérem, mivel kint tartózkodott hosszabb ideig, osztrák állampolgár is lett. A férjével nem is nagyon éltek sokáig együtt. Azt hiszem, egy évig talán, még addig se. A nővérem azt mondta, hogy olyan hideg, gonosz ember. Jóval idősebb volt, mint a nővérem. Megjárta a háborút, a német hadseregben volt behívott katona, Wehrmacht-katona volt. Hát, aki keresztül ment azokon a harcokon meg minden, nem sokat lehet várni tőle, már semmi jóságot. Gondolom, hogy ez se nagyon tetszett a nővéremnek. Gyorsan elváltak, azt kész. Neki annyi haszna volt belőle, hogy kikerült Magyarországról, mert itt kommunista rendszer volt. Nem is jött vissza, csak látogatóba. Sokat jött Magyarországra. Meglátogatott mindig minket, hozta a rengeteg ajándékot Ausztriából. Ő ott kint dolgozott egy szállítási cégnél két évig, aztán nem tudom, még miket csinált.

Mikor a nővérem kiment Bécsbe, énrám maradt a Széna téri lakás, amit aztán elcseréltem erre a lakásra. Kaptam ráfizetést, mert a Széna téri összkomfortos volt, ez meg komfort nélküli volt. Kaptam százezer forintot. Az nagy pénz volt akkor. A százezer forint egypár hónapig tartott nekem. Sokat költöttem. Mikor van pénz, akkor gyorsan rálépek.

Az összes rokonom mind meghalt. Nekem már nincs semmi rokonom, egyedül csak a nővéremnek a fia, Mesztecki Zolika, de avval nem tartom a kapcsolatot. Egy rokonom pedig, a Kelemen Pista az anyámnak az ágáról volt a rokonság. Ő ment ki Izraelbe, még abban az időben, mikor Izrael megalapult [lásd: Izrael állam megalakulása]. Írt aztán leveleket onnan, de mi csak annyit tudtunk, hogy megalakult ottan valamilyen állam, és nem is volt könnyű, mert öntözni kellett a sivatagot. Izrael arról vált híressé tulajdonképpen, hogy még a sivatagot is termővé tudták tenni valami különleges öntözési módszerrel. Abban az időben még fiatal voltam, nem tudtam az egésznek a politikai értelmét. Nem tudtam, mert itten akkor még kommunista állam volt. Nem is nagyon foglalkoztunk vele, mert mi nem is akartunk kimenni. Volt neki valami szövőgyára, csak aztán állítólag később meghalt, nem tudom, mikor. Családja lett neki ottan. Csak mi nem tartottuk velük a kapcsolatot továbbra.

A rendszerváltás [lásd: 1989-es rendszerváltás Magyarországon] simán ment keresztül. Jobb volt azért utána minden. A rendszerváltás után az ember jobban megérezte a szabadságot. Mi tudtuk azt, hogy mi a különbség a szabadság meg az elnyomás között. És attól kezdve, ez az ország úgy fejlődött fölfele, hogy az rettenetes, gyors a piacgazdaság. Nekem aránylag kicsi a nyugdíjam, mert régen mentem nyugdíjállományba, azóta fölmentek az árak, infláció, és minden, nekem meg maradt a régi nyugdíjam. Úgyhogy ebből kell megélni, azért kapok én néha-néha segélyt is. Én kárpótlási jegyeket kaptam a magyar államtól, mert tulajdonképpen apám üzletét az akkori állam elvette, mert a zsidóknak a vagyonát, üzleteit, mindent elvették [lásd: zsidótörvények Magyarországon].

Most már tulajdonképpen visszafordult minden a régi vágásba. Most már szabadon lehet a vallást gyakorolni. Mindenki olyan vallású lehet, amilyen akar. Szabadon lehet most már gyakorolni a zsidó vallást is, nem úgy, mint az előtt. De most Magyarországon már nem annyira tartják a zsidók sem az ortodox vallást. Én nem vagyok egyáltalán vallásos. Meg nem is voltam vallásos, mivel én más nevelést kaptam. Magát a zsidó vallást sem ismerem.

Nincsen vallásos ismerősöm egyetlenegy sem. Igaz, hogy sose kérdeztem a vallással kapcsolatosan senkit sem. Nem tartok kapcsolatot a hitközséggel. Már olyan értelemben nem tartom a kapcsolatot a hitközséggel, hogy ők régebben segítettek nekem anyagilag, kaptam tízezer forintot minden hónapban tőlük. Ez elég nagy segítség volt. De hogy én kapom Németországból ezt a kárpótlási pénzt, azóta ők egyáltalán nem támogatnak. Gondolom, azért nem segítettek nekem, mert tudják, hogy kapom a kárpótlást. Na de azért a kárpótlásért megszenvedtem!

Életrajz

A jómódú győri textilkereskedő házában a sok nyelvet beszélő énekesnő édesanya gyermekeit nyiladozó értelmük kezdetétől a nyelvek tökéletes elsajátítására tanította – hétfőn angolul, kedden németül, szerdán franciául beszéltek, aztán elölről –, valamint a zene, a képzőművészet és az irodalom megismerésére nevelte. Édesapjuk hihetetlen munkabírásának példája és a versenyszerű aktív sportolás jellemükben a fegyelmet, a precizitást erősítette.

Az otthonról hozott minták közel a kilencvenedik évhez most is élnek. A nyelvtanárként dolgozott, alkalmanként még ma is munkát vállaló beszélgetőtársam lenyűgöz műveltségével, szellemi frissességével. Nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy soha senkinek el nem mondott, rendszerbe nem szedett, tragédiákkal, megpróbáltatásokkal teli életét elmesélte. Amikor visszaolvastuk a kész anyagot, ő is úgy érezte, helyénvaló volt egyszer mindezt megtenni.

Édesanyám emlékére

A régiekről sajnos nagyon keveset tudok mondani, vagy leginkább semmit, mert egyik nagyszülőmet sem ismertem személyesen. Amikor megszülettem, addigra már meghaltak. Én 1919. október huszadikán születtem, Győrben, a Bisinger sétány 4-ben. És alig voltam három hetes, amikor az egyik alkalmazottunk, a börcsi [Győr vm.] származású Haás Tera – az egész Haás család nálunk dolgozott, sok gyerek volt, és valamennyi tőlünk ment férjhez, vagy pedig ment és tanult, s nem tudom, hogy a hűbéri rendszer vagy pedig minek az emlékeként, mindegyik, aki nálunk szolgált, hat hold földet kapott Börcs határában apámtól – összecsomagolta a családot, és egy parasztszekéren elvitte Bécsbe, mert anyám nem bírt Győrben maradni az állandó vegzatúra miatt. Mert hol fehérterror, hol vörösterror [lásd: Tanácsköztársaság], mind a kettőből jutott nekünk bőven. Az egyik legnagyobb áldozat anyám Steinway zongorája volt, amit a második emeletről kidobtak az ablakon [A Steinway zongorák professzionális hangszerek, a világ hangversenytermeiben ma is az egyik leggyakoribb márka a Steinway. A Steinway & Sons céget 1853-ban alapította a Németországból négy fia társaságában 1850-ben New Yorkba kivándorolt Heinrich E. Steinweg. A cégnek Európában is voltak leányvállalatai. – A szerk.]. Apám ekkor orosz hadifogságban volt, ami Carszkoje Szelónál [Oroszország] kezdődött, majd Szibériában folytatódott.

Édesapám, Fleischner Zsigmond szabó családba született [Győr, 1874]. Az ő édesapja, Fleischner Adolf papi és katonai szabóként dolgozott. A Deák utcai karmelita templom melletti épületben volt a szabósága. Ott, abban az üzletben pillanatnyilag egy szűcs dolgozik, de nem annak a régi műhelynek a bútorai között, hanem a mi áruház nagyságú üzletünknek a berendezését vette meg a bátyámtól még akkor, amikor az visszakerült a munkaszolgálatból. Ma is látható.

Apai nagyanyám [Beck Katalin] a lányok számára elvégezhető összes iskolát kijárta. Mindenképpen orvos akart lenni, de miután abban az időben nem vettek fel az egyetemre nőket [lásd: leányiskolák; nők a középfokú és a felsőoktatásban], elment Semmelweis Ignác bábaképző intézetébe [Semmelweis Ignác (1818–1865) – magyar orvos, az „anyák megmentője”. Kimutatta az antiszeptikus eljárások előnyeit a szülészetben és a sebészetben. – A szerk.]. Egészen haláláig városi bábaként – zsidó bábaként – dolgozott. Sokat nem tudok felőle. Rákban halt meg, nagyapám pedig spanyolnáthában.

Az édesapám kereskedő lett. Tanulmányait Bécsben, a Hochschule für Werkhandel főiskolán végezte. Ott is nősült meg, fiatalon, 1896-ban, amikor találkozott édesanyámmal, aki akkoriban énekelni tanult. Anyám korai árvaságra jutott, így került Budapestről bécsi gyámjához.

Apámék négyen voltak testvérek. Ő volt a legidősebb. Utána következett Dezső, Béla és Miksa. A szülők minden gyereket taníttattak. Ez nem volt könnyű, bár nem lehet azt mondani, hogy csak szabó volt a nagyapám, hanem volt egy szabósága, ami azért különbözött attól, hogy valaki saját maga kézzel varrogatja a ruhát, vagy pedig alkalmazottakkal. Volt egy szabász és néhány alkalmazottja. Többet erről nem tudok, hiszen ez annyira a régmúlt nekem.

Dezső bácsi kultúrmérnöknek tanult, a Műszaki Egyetemre járt. Főfoglalkozásként mint kárbecsüs, nemzetközi kárbecslő dolgozott. Miután megházasodott, és elvette Kern Margitot, aki a Lampart igazgatójának a lánya volt, igen szép jövő várt rá [1883-ban alakult meg a Magyar Állami Hitelbank közreműködésével egy korábbi családi vállalkozásból a Testory-féle Fém- és Lámpaárugyár Részvénytársaság, amely világítóeszközökön kívül a fővárosban használt utcai gázlámpákat stb. készítette, valamint zománcozott lemezfürdőkádakat, konyhai edényeket, korszerű vízórákat és gázmérőket. Az 1930-as években különböző fúziók nyomán a cég egyre nagyobb volumenű katonai megrendelésekhez jutott. A Lampart márkanevet 1932-ben jegyezték be mint védett márkát. – A szerk.]. Két fia született. Budapesten, a Klotild utcában volt az irodája és a lakása is. Később felépült a háza a Rózsadombon, az Árvácska utca 4-ben. Sajnos a házassága boldogtalan volt, elváltak, és közvetlenül a háború előtt, 1941-ben, az irodájában halt meg.

Pali volt az idősebbik fia. Jó kedélyű és kedves fiú volt. Ő volt a legkedvesebb unokatestvérem. Korán elhagyta a családot, mert a gimnázium befejezése után kiment Olaszországba egyetemre [Lehetséges, hogy az 1920-ban bevezetett numerus clausus miatt folytatta tanulmányit Olaszországban. Lásd: egyetemi tanulmányok és a numerus clausus. – A szerk.]. Ott is végzett, onnan pedig továbbfolytatta útját a világ körül, és São Paulóban [Brazília] telepedett le. Sokat ezek után már nem tudtunk róla, mert közbejött a háború, levelezésre és kapcsolattartásra nem volt mód. Soha többet nem tért vissza Magyarországra. Azt hallottuk, hogy 1956 után egy soproni lányt vett feleségül. Nem emlékszem, mikor halt meg.

Péter, a fiatalabbik fiú, itthon maradt, megnősült, és övé lett az Árvácska utcai ház. Nagyon fiatalon, általam ismeretlen betegségben halt meg, nem tudom, melyik évben.

Itt szólok a legfiatalabb [apai] fivérről, Miksáról. Nagyon tehetséges volt, vegyészetet tanult, vegyészmérnök lett. A kanizsai [Nagykanizsa] szeszgyárnak volt először a mérnöke, aztán a főmérnöke, majd pedig a tulajdonosa. Fiatalon nősült, egy lánya volt, a Renée, aki nagyon közel állt hozzám. Sokat voltunk együtt. Anyja és apja halála miatt kicsi korától kezdve Dezső nagybátyám nevelte Pali és Péter mellett, nem is akárhogyan. Miksa bácsit vakbélgyulladással műtötték, és állítólag műhiba történt, valami tampon vagy mi egyéb bent maradt, úgyhogy három napon belül meghalt. Halványan emlékszem rá, végtelenül kedves ember volt. Nagykanizsán a zsidó temetőben temették el.

Renée nem volt sokkal idősebb, mint én, pár év volt közöttünk. Az iskoláit Lausanne-ban [Svájc] végezte. Korai halála ellenére Miksa bácsi tekintélyes vagyont hagyott hátra, az egészet Renée örökölte, amit részben a tanulmányaira fordítottak, a többi pedig, amikor férjhez ment, az ő tulajdonába ment át. Férje tornatanár volt, akiről a legszebb alakú fiatal férfi szobrát mintázták annak idején, s ma is ott látható a Testnevelési Főiskola [most Egyetem] kertjében. Két gyerekük született. Renée az 1950-es években, rákban halt meg.

Béla bácsinak kilenc gyereke volt. Ő volt a legtehetetlenebb a négy fiú között. Elvégezte az elemit és a polgári iskolát. Felesége a Piri néni volt, akiről semmi különöset nem tudok mondani, mert nem ismertem a családját. Valami megszállott vallásosság volt a nagybátyámban. A vallásban ugyan ismeretlen fogalom volt, amit ő képzelt, hogy őt az Úristen valamilyen hivatásra teremtette, és azért kell ilyen sok utódot gyártania. Mindig próbálkozott valami újjal, de eltartani és iskoláztatni a sok gyereket a két fivére, Dezső bácsi és az apám segítette.

A gyerekei – mint ahogy kilenc ember nem lehet egyformán tehetséges vagy tehetségtelen – különböző foglalkozásúak lettek. Ez a család egységesen Takácsra magyarosította a nevét.

A legidősebb Imre, nagyon tehetséges volt. Olaszországban végezte az egyetemet, aminek a költségeit nagybátyái fedezték. Vegyészmérnök lett. A Pirelli [autóabroncs]gyárban helyezkedett el, és egészen haláláig ennek a vállalatnak dolgozott, rövid ideig Olaszországban, azután külföldön. A második világháború alatt Szingapúrban és Hongkongban vezette a Pirelli képviseletét. Az utolsó munkahelye közvetlenül nyugdíjba menetele előtt Jeruzsálemben [Izrael] volt. Itt is halt meg, és itt is van eltemetve a feleségével együtt. Egy fia van, Károly, aki a légierőnél volt pilóta.

Az utána következő gyerek egy lány volt, Kati, akinek a sorsa igazán hosszú, szép és kalandos volt. Amikor a középiskolát befejezte Győrben, úgy nézett ki, hogy kalaposnő lesz. Meg is próbálkozott vele, de ez balsiker volt. Akkor úgy döntött a család, hogy kiküldi Ausztriába, Lachsenburgba a gyógytornászképzőbe, ami akkor Európa-szerte híres volt. Kati elvégezte, hazajött, és itt nagyon gyorsan megkereste őt az Apponyi család. Ugyanis Zogu albán király [1895–1961] feleségül vette Apponyi Géraldine-t [1938-ban – A szerk.], s ennek a családnak a házassága során született egy fiuk, aki sajnos gyógytornászra szorult. Apponyi Géraldine ragaszkodott magyar gyógytornászhoz, így került Kati unokanővérem hozzájuk. Zugu lemondása után velük ment Amerikába, ott is folytatta még a gyógytornáztatást, és feleségül ment Zugunak egy fiatalabb rokonához, aki vegyészmérnök volt. Sajnos a férje korán meghalt. Fiuk szintén fiatalon halt meg, súlyos betegségben. Kati igen magas kor ért el, kilencvenkilenc éves korában, négy éve halt meg.

Volt még egy unokanővérem, akit Zsuzsinak hívtak. Igen zaklatott, nehéz élete volt, nagyon nehéz sors jutott neki. Fiatalkorában, még a második világháború előtt beleszeretett egy fiúba, aki a kommunista párt tagja volt. És ez rányomta a bélyegét az életére. Rengeteget töltött fegyházban, börtönben, meggyőződéséért megjárta a legsúlyosabb magyar börtönöket, Szegedet és Márianosztrát. A háború után pedig kezdettől fogva a Párttörténeti Intézetnek dolgozott, és főképpen a nőmozgalommal foglalkozott. Férjhez ment, de elváltak. Egyedül élt, istápolta az összes életben maradt rokonát, főképpen a testvéreit. Volt kit istápolni. És ez volt a szerencse. Én nagyon szerettem, rendszeresen látogattam, itt élt Budapesten. Nem olyan régen halt meg. Ő is szép kort ért meg, kilencvennyolc évet.

Unokafivéreim közül Gyuri, Bandi és Pista hivatalnokként helyezkedtek el érettségi után, nem voltak különösebben tehetségesek. Mind a három meghalt már. Közülük Bandi emelkedett ki leginkább, aki a második világháború után katonai pályára lépett, és mint ilyen, elég szép rangot ért el. 1956 után azonban az Egyesült Államokba költözött a testvéréhez, Katihoz.

Az érettségiig csak Guszti nem jutott el. Ez csak az apjával fordult elő ebben a családban. Velem egykorú lenne most. Gyerekkoromnak hűséges játszótársa volt, akivel együtt gazemberkedtünk, és az ebédlőasztal alatt hajót játszottunk. Ő nem tanult, mert „ő a Béla bácsi fia volt”, belőle szűcs lett. A második világháború alatt a „lepratelepen” pusztult el. Ez a Moszkvától való visszavonuláskor történt, amikor a németek felgyújtották azt a kórházat, ahol valami rettenetes járvány volt. Nem tudom, hogy helyileg pontosan hol volt, egy kedves orvos barátunkat is elvesztettük ott. Közismert volt a magyar tudatban, hogy ott hatszáz ember pusztult el [Föltehetően a dorosicsi vérengzésről van szó. Lásd: Dorosics. – A szerk.].

Volt az unokatestvéreim között egy kislány, Juci, akiről azt írták egyszer egy könyvben, hogy valódi szépség. Az is volt. Gyönyörű szép volt, olyan copfjai voltak, hogy olyan nem volt kettő még, amit láttam. Jóval fiatalabb volt nálam, és nagyon-nagyon kedves kislány. Nem volt vele semmi különösebb kapcsolatom, mindig az anyja szoknyája mellett ült. Édesanyjával, Piri nénivel és húgával együtt elvitték Auschwitzba. Ő hazakerült. Olyan tizenéves volt. Visszakerült élve, és elkezdett betegeskedni. De tanult, elvégezte az orvosi egyetemet, és aztán, még mielőtt praxist kezdhetett volna, megint kórházba került, de nem tudták, mi baja van. A háború alatt nemigen volt lehetősége, hogy valamibe kapaszkodjon, mert Auschwitzban nem gyógyították. Nem akarom hosszúra húzni a történetet, mert nekem fájdalmas, és nagyon szerettem a Jucit, aki végül leukémiában halt meg. Az egyetemet még elvégezte, de praktizálni nem tudott már.

Még egy kislánya volt Béla bácsinak, Pirike. Ő és az édesanyja nem került vissza Auschwitzból. Pici gyerek volt még. Piri nénit, Jucit és Pirikét Győrből egyszerre vitték el. A többi gyerek addigra már szétszóródott. A fiúk munkaszolgálatban, Zsuzsi Franciaországban volt akkor, Kati az Egyesült Államokban, mint ahogy már szó volt róla.

Édesapám szőke volt, kék szemű, és sok mindennek látszott, csak nem zsidónak. Amit az én apám csinált, azt mindig jól csinálta. Rettenetesen szorgalmas volt. Tovább akart tanulni, de a szülők is akarták. Ő volt a legidősebb gyerek, és mert jó tanuló volt, mindenképpen támogatták, hogy Bécsbe menjen. Ott, amikor főiskolára járt, mellette dolgozott. Nem tudom megmondani pontosan, hogy kinél, minél, de valami üzletben olyan inasféle vagy egyéb dolgot látott el, hiszen az iskola lefoglalta az ideje nagy részét.

Abban az időben [19. század vége felé] mindenki volt katona, hivatalos katonai szolgálatra behívták. Ha tetszett neki, ha nem [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Apám nagyon fess huszár volt, nagyon jól lovagolt, hatalmas fizikai erővel rendelkezett, amivel nagyon csínján bánt, mert tudatában volt annak, hogyha ő valakit megüt, az ottmarad. Kiváló katona volt. Mert egy Habsburg herceg mellé adjutánsnak azért akárkit nem neveztek ki. Bár csak két nyelven beszélt, de azon nagyon szépen, és kifogástalanul írt, olvasott, levelezett.

Amikor Bécsben elvégezte a főiskolát, először egy évet még Bécsben dolgozott, és az alatt az idő alatt nősült meg. Azután jöttek csak haza Győrbe. 1914-ben pedig visszahívták katonai szolgálatra. Már volt két gyereke.

Édesapám háborús történetét az ő szájából hallottam. Amikor valamit egyáltalán magáról beszélt, az igen valószínű, hogy az orosz frontról szólt. A háborúról nem szívesen beszélt, csak látogatónak, olyan valakinek, aki fölkereste őt valamilyen katonai ügyben, amire esetleg az nem emlékezett, vagy bizonyítványt akart róla, vagy keresett valamit, s azért fordult hozzá.

1914-ben hívták be a zalaegerszegi huszárezredhez. A háborús évek történéseit dátumszerűen és pontos helynevekkel nem tudom. Amíg lehetett, hazalátogatott, többször volt később is szabadságon. A frontra még lovon mentek, de aztán nagyon hamar leszálltak a lóról. Apámnak rendkívül barátságos természete volt. Mindenkivel szívesen elbeszélgetett, akár hozzá fordult tanácsért, akár pedig hivatalos kapcsolatba került vele. Így történt ez a fölötteseként szolgáló idősebb doktor Sztehlo Gábor ügyvéd-jogásszal is. Végigharcolták együtt a háborút. Meg nem tudnám mondani, hogy melyik visszavonulás alatt, hogy s mint történt, de megsebesültek, és a doktor Sztehlo Gábor bajtársát ő vitte vissza a vállán a sebkötözést ellátó helyre. Mivel ő is sérült volt, valahol kórházba került. A Sztehlo név a történetemben még többször elő fog kerülni. Barátságuk, kapcsolatuk megmaradt, apám mindig bizalommal fordult hozzá jogi tanácsért, amikor arra volt szüksége, és ő is nagyon közel állt hozzá.

Már majdnem a Kárpátokhoz értek, amikor egy csatában apám fogságba esett. Először Carszkoje Szelóba vitték, onnan pedig kikerült gyalog Szibériába. Nem tudom név szerint, hogy hol volt. Sok német és magyar fogoly volt ott, de főképpen magyarok, és főképpen huszárok. Nagyon nagy volt a tábor, és hát borzasztó a nyomorúság. Se meleg ruhájuk, se emberi kosztjuk nem volt, minden egészségügyi feltétel hiányzott, ennek folytán kitört egy szörnyű járvány köztük, ami nem megtizedelte, hanem a tábornak több mint a felét elvitte egy dizentériafajta.

Kicsi szibériai falu volt az, amelyik viszonylag elérhető közelségben volt. Ők ugyan nem érték el, mert a fogolytáboron belül voltak, de a muzsikok őket igen, akik olyan szegénységben éltek, amit sem ma, sem a múltban Magyarországon elképzelni nem lehet, pedig nálunk is elég primitív körülmények között élnek még ma is emberek. Jöttek a muzsikok a táborhoz ennivalót cserélni. Nekik nem volt kenyerük, a foglyok pedig valami kenyérszerűséget kaptak. A muzsikoknak uborkájuk termett, azt cserélték kenyérre. Azt hiszem, ebben minden étkezésit elmondtam. Nagy ritkán eljutottak a csomagok is, amiket hazulról, Moszkván keresztül küldtünk, de hát nem annyi, amennyit küldtünk, és főleg nem elég a túléléshez.

A foglyokat minden nap sorba állították és megszámolták, de legalább ötször vagy hatszor, mert állandóan gúnyt űztek az őreikből, akik nem tudtak számolni. Másképp álltak, és mindig más szám jött ki a végén, mint az előzőnél. Tulajdonképpen az őreik nem voltak sem gonoszak, sem rosszindulatúak, hiszen ők együtt szenvedtek a rabokkal. A foglyokat ilyen-olyan munkára kivezényelték, de ez nem olyan volt, mint Carszkoje Szelóban, mert ott még tisztességesen táplálták őket, rendes ruhát kaptak, és az éghajlat is elviselhető volt, nem volt kétméteres hó. Onnan kerültek erre az elátkozott helyre. Itt a rabok több mint fele éhen halt, vagy dizentériában pusztult el. Apámnak az volt a szerencséje, hogy doktor Unger Lászlóval került egy fogolytáborba. Ő egy győri szülészorvos volt, és amit csak tudott, megtett érte, így életben maradt, bár átesett betegségeken. Ki tudja, mennyire befolyásolták későbbi halálában az orosz fogságnak a megpróbáltatásai?!

Az ott élő szegény orosz parasztokkal nagyon jó volt a foglyoknak a viszonya, hiszen egymásra voltak utalva. Ám a szokásaikat nemigen tudták megérteni. Mert azért vodka mindig akadt. A eszméletlenségig lerészegedett muzsikokat az intelligens foglyok nem gúnyolták, hogy az árokban henteregnek a saját piszkukban, hanem sajnálták. De az ő sorsuk sem lett volna más, ha még tovább ott maradnak, mert valamihez csak kellett folyamodni, hogy mindezt élve átvészeljék, kibírják, és ez az egyetlen szer a vodka volt, ami gyógyszer is volt, és méreg egyaránt. És az apámat a muzsikok, amikor megszökött a fogságból – mert mi mindig szöktünk –, faluról falura bujtatták, segítették, s mivel víziszonya volt, a vízen deszkákon vitték át. Apám az orosz parasztokról csak jót tudott mondani, és tőlük tanult meg oroszul, amit később a kereskedelemben nagyon jól érvényesített.

A szökése folyamán kétféle Oroszországon ment keresztül. Szibéria egy egészen külön világ volt, mert ott mindig csak rabok voltak. Egyedül ment – őrizték őket, csak egyedül lehetett megszökni. Úttalan utakon, hómezőkön, és ha szerencséje volt, befagyott folyókon keresztül, mert akkor nem kellett vízbe mennie. A legnagyobb harcokon ment keresztül, fegyvertelenül a cáriak és már a bolsevisták között. Oroszországban ugyanolyan káosz volt, talán még nagyobb, mint bármilyen más országban, mert olyan népes és akkora terület volt, olyan hatalmas pusztaságok, hogy sohasem lehetett tudni, hogy kivel áll szemben. Egyet tudott később is csak mondani, hogy az orosz nép jó – csak birka, és nem tudja, mit csináljon, hogy megszabaduljon a kínzóitól. Ez volt, amit mi Oroszországról tőle tudtunk.

Olyan kapcsolata nem volt, amit megtartott volna a fogsága és a szökése után, hiszen ő sem hagyott nyomot, és örült, amikor mindent maga mögött hagyott. Áttámolygott a svéd határon, ahol végre emberi körülmények közé vitték egy kórházba, és valamennyire feljavították, hogy ne ilyen állapotba kerüljön vissza Magyarországra. A Svéd Vöröskereszt segítette haza, talán 1922-ben.

Édesanyám neve Beinhauer Adél. Budapesten született [1879]. Nagyszüleimet – Beinhauer Jakab és Trebitsch Róza – nem ismertem. A nagyapámról többet tudok, édesanyám mesélt róla. Tulajdonképpen a most Szlovákiához tartozó Szenice helységből származtak, ahol nagy szőlőgazdaságuk volt [Szenice (Szenicz) járásszékhely nagyközség volt Nyitra vm.-ben, Nagyszombattól 38 km-re, északnyugatra. Lakosainak száma 1891-ben 2900 (70% szlovák, 16% német, 14% magyar), 1910-ben 2800 fő (67% szlovák, 22% magyar, 10% német) volt. A 18. század elején számos zsidó család telepedett le Szeniczen, első iskolájukat 1784-ben nyitották meg, az újabbat 1846-ban, 1866-ra pedig fölépült a zsinagógájuk is. A község Trianont követően Csehszlovákiához került, ma Szlovákiában van (Senica). – A szerk.]. De nagyapám már Budapesten élt mint bornagykereskedő, és pincészete volt Budafokon. Ez körülbelül a Podmaniczky-korszak [br. Podmaniczky Frigyes (1824–1907) – politikus, író, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. 1873–1905 között a Fővárosi Közmunkák Tanácsa alelnökeként sokat tett Budapest fejlesztéséért. Ekkor készült el a főváros általános rendezési terve, ekkor épültek ki a körutak és a sugárutak, a dunai rakpartok, létesült három Duna-híd stb. – A szerk.]. Miután az Andrássy úton – amit akkor még Sugár útnak hívtak [Az 1877-ben elkészült utat 1885-ig nevezték Sugárútnak. – A szerk.] – volt egy házuk, nyilván jó anyagi körülmények között éltek. Nem lehet tudni, hogy megvan-e még az a ház. Annyit kerestem már, de az Andrássy út azóta ötvenszer megváltozott. Biztosan az elsők között volt, amit építettek. Gondolom, a Köröndön belül a város felé, mert hiszen a Városliget felé eső rész később épült. Ennyit sikerült megtudnom, többet nem. Pedig valahol egy levéltárban biztosan meg lehetne keresni. Nagymamámról annyit tudok, hogy egy nagyon kedves, intelligens valaki volt, aki kicsit túlment a korának megszokott, a csak háziasszonyi kötelezettségeitől, nagyon szeretett olvasni, és a zenei hallás az ő oldaláról jött. Neki is, anyámnak is és nekem is abszolút hallásunk van. Nagyszüleim sírját sem leltem. Kerestem, egyik temető, másik temető… Közben a rohamosan változó történelem nem az ilyen idős halottaknak a sírjait ápolta, hanem valószínűleg elhanyagolódott, és még az írott nyomát sem találtam.

Anyámnak két fivére volt: Boronkai Dezső és Balázs Armand. Lényegesen idősebbek voltak nála. Boronkai Dezső a Francia–Magyar Biztosítótársaságnál dolgozott. Miután nagyon jómódban éltek, nyilván valamilyen magasabb beosztásban. Balázs Armand pedig író volt, újságíró, tudósító. Mind a két fiú korán meghalt, negyven- és ötvenéves koruk között.

Anyám gyerekként, egyszerre vesztette el a szüleit a kolerajárvány idején [Magyarországon az utolsó nagy kolerajárvány 1872 szeptemberében tört ki, és két éven át tombolt. A 19. században az „epés hányásként” is ismert kolera áldozatainak száma elérte az egymilliót. A kolerával csak 1892-re sikerült eredményesen felvenni a küzdelmet. Ekkor már elrendelték a közterületek takarítását, ivásra a tiszta, szűrt vizet ajánlották, a betegeket pedig ideiglenes kórházakban helyezték el. – A szerk.]. Akkor a bécsi rokonokhoz, Mannékhoz került, akik a Berggasse 13. szám alatt laktak. Ők lettek a gyámjai. Nem tudom, milyen ágon voltak rokonok. Már nem is voltak zsidók. De a nagyszüleim és az édesanyám is zsidónak született.

Amikor középiskoláskorba került, egy katolikus zárdába íratták, ahol is felfedezték nagyon szép énekhangját. Kiváló volt a zenekultúra abban az iskolában, és így lett édesanyámból énekesnő. A nevelőszülei erősen tiltakoztak, mondván, hogy a világot jelentő deszkákra az Adél túlságosan jó. De hát azt mondják, hogy a tehetség eget kér. Az anyám tovább folytatta tanulmányait, és egész életében énekelt. Wagner-énekesnő lett. Színháznak nem volt tagja, de hívták szerepekre. Annak az apám örült, hogy nem volt hivatásos társulatnál leszerződve, hogy csak egy-egy szerepre ment, mert ő családot akart, és nem az énekesnőt vette feleségül. Rendszeresen hívták Bécsbe jelmezes színházi előadásokra, de főleg a rádióban énekelt, amikor már megalakult a RAWAG [Radio Wien AG]. Ingáztunk Győr és Bécs között. Sajnos, semmi felvett anyag nem maradt meg. A győri lakásunk teljes berendezése elpusztult, ami ott volt, odalett. A mi házunk Győrben először német parancsnokság, aztán orosz parancsnokság volt. Egy gombostű nem maradt abban a házban, csak a falak. Azt pedig gyorsan eladta Győr szabad királyi városa.

Anyám Bécsben csak németül beszélt, német anyanyelvűvé vált. Rendkívül jó nyelvérzéke volt. két nyelven beszélt tökéletesen, németül és angolul. A bécsi családnak angol kapcsolatai voltak. az egyik lányuk egy angol diplomatához ment férjhez. Anyám sajnos nem jutott el Angliába, de szó volt egy angol szereplésről, mégpedig nem sokkal a halála előtt – az erőszakos halála előtt –, de ebbe a második világháború beleszólt.

Amikor férjhez ment, és Győrbe költöztek, újra megtanult magyarul, de azért időnként volt egy kis nyelvbotlása. Hadd meséljek el egyet!

Valami pici babának akartunk ajándékot vásárolni. Akkor az ajándékok mások voltak, mint manapság, nem műanyagból voltak, hanem többnyire gumiból, hogy moshatóak legyenek. Mindketten nagyon állatszeretők voltunk, mindig is volt kutyánk. Anyám egy gumikutyát akart venni, amit ha megnyomnak, ugat. Bevonultunk a játékkereskedésbe, én úgy öt-hat éves lehettem. Anyám odament az eladóhoz, és kért egy kutyagumit. Megfordította a szavakat, gumikutya helyett kutyagumi lett belőle, én pedig kirohantam a boltból. Ilyen apró hibái még néha visszatértek, de egyébként kifogástalanul beszélt magyarul, kifogástalanul beszélt németül, jól beszélt franciául, és nagyon jól beszélt angolul.

Anyám nem volt divatos – elegáns volt. Gyönyörű szép haja volt. Sajnos én az apám haját és színeit örököltem. Neki valódi bronz színű, hullámos haja volt, zöldesszürke szeme, nagyon szép fehér bőre, és enyhén molettes alakja. Azt nem örököltem, hála istennek. Mert folyton küzdött, hogy egy kicsit fogyjon. Nem tudom, hogy miből akart fogyni, mert egyáltalán nem volt kövér. Még benyomásra sem. De hát a kor divatja szerint ugye fűzte magát. Én nem bírtam volna ki azt a fűzőt, az biztos.

A szüleimnek három gyermeke született. 1911-ben az idősebb fivérem, Ferenc, utána következett Vilmos 1914-ben, majd én 1919-ben.

Vilike nagyon szép kisfiú volt. Általában a Fleischner gyerekek mind szépek voltak és erősek, engem kivéve. Nem sokkal azelőtt, hogy én megszülettem, halt meg téves diagnózis következtében Vili bátyám. Rettenetesen megviselte anyámat a halála. Hogy mi történt, teljesen tiszta a kép. Győr még a háború nyomorúságában élt, nem volt orvos, csak egyetlenegy kiöregedett katonaorvos, aki tévesen diagnosztizálta a vérhast, ami akkor járvány volt. Azt mondta, hogy ennek a kisfiúnak influenzája van, és influenzára megfelelő erős gyógyszert és diétát rendelt, és ezzel egy hét alatt belepusztult.

Ez nagy tragédia volt. Én nem tudom pontosan, hogy mennyivel ez után a rettentő szomorú dolog után, de ennek a nyomása alatt születtem. És az, hogy az apám fogságban volt, hogy a család gondja-baja, az üzlet gondja-baja és még egyéb gazdasági dolgok az anyám vállán nyugodtak, plusz a saját hivatása, rettenetesen megviselt engem is mint magzatot, és az anyámat is, amíg az apám haza nem ért, és le nem tudott venni a válláról mindent.

Apám, amikor hazaérkezett, először Győrbe ment, hiszen nem tudta, hogy nem vagyunk ott. Aztán megmondták neki, hogy anyám Bécsben van, akkor odajött utánunk. Még itt is kórházba került, az Allgemeines Krankenhausba, és csak az után kerültünk vissza Győrbe, hogy kikezelték a még hazahozott nyavalyáinak a nagyobbik részéből.

Furcsa fogadtatása volt Bécsben. Egy kis történetet mondok. Én éppen hogy elkezdtem beszélni. Nagyon szépen éltünk Bécsben, a nagynénémnek a házában. És egyik este megjelent egy ismeretlen, az ajtófélfának támaszkodott, és nézett engem. Én is néztem őt, azután megállapítottam, hogy „Onkel, du bist [sch]mutzig” [(német) „Bácsi, te piszkos vagy”]. Hát valóban, bár már Svédországból jött, mint említettem, a fogságból való szökése utáni rettenetes út, amit gyalog tett meg Szibériától, megviselte – s nem volt frakkban és klakkban. Nem haragudott meg rám, odajött hozzám, és fölvett. Megértette. A magyar tudományom nulla volt, az „s” betűt nem tudtam még kimondani. Magyarul két szót tudtam, amire a Tera nevű alkalmazottunk tanított: „mau”– majom és „appan”– szappan. A majom azokat az embereket jelentette, akiket az ablakból láttunk, az appan pedig, hogy szeretek fürdeni.

Mire Győrbe visszaköltöztünk, már nem volt apám „Onkle, du bist schmutzig”. A négyszobás lakásunk kétszobásra zsugorodott. Abban volt a bútorunk fölhalmozva, ott éltünk még egy jó ideig, amíg sikerült neki saját otthont teremtenie. Egy nagyon szép neobarokk házat épített [Győrben], az Andrássy út 12-ben.

Amire én már emlékszem, hogy Győr főutcáján, ami most sétálóutca, a Baross utca, egy nagy úridivat-kereskedése lett apámnak, amit éppen a második világháború előtti időben akartak áruházzá kibővíteni. Három vagy négy alkalmazottja volt, és egy könyvelő, mert azt a forgalmat és azt a mennyiséget már nem lehetett egy kézben tartani. Meg egy adószakértő. Apám napjai a külső szemlélőnek teljesen egyformán teltek, katonás rendben. Fél hatkor kelt föl, elment egyet sétálni, visszajött, megreggelizett, aztán lement az üzletbe. Egész nap ott volt, vagy pedig tárgyalt valakivel. Egy ekkora forgalmú üzletnél nem lehetett nem ott lenni, vagy helyettest hagyni. Nem akadt a családban sem senki, aki helyettesíteni tudta volna, mert az édesanyám énekelt, a bátyám pedig még nagyon fiatal volt. Édesapámnak én legszívesebben egy szobrot állítanék, ha tudnék, mert ő volt az én szememben mindig az a férfi – az ideális apa és az ideális férfi –, aki a feleségéhez hű, aki a gyerekeit szereti, és magas polcon áll abban a munkában, amit végez.

Az alkalmazottaival – lett légyen az szakácsnő, szobalány vagy üzleti alkalmazott, inas vagy segéd – nagyon jól bánt, és mindig igazságos volt, és keményen törekedett a becsületes igazságra mind a magánéletben, mind abban a kevés hivatalosban, amit abban az időben zsidó betölthetett. Légvédelmi parancsnoka volt a városnak.

Ateista volt, mint az anyám. Nem is tudta, hogy mi micsoda, az orosz fogságban elvesztette még azt a kevés hitét is, ami volt. Az orosz fogság az egész életét végigkísérte. Ha éjjel üvöltött, akkor tudtuk, hogy megint a fogságról álmodik. Utána kétszer volt beteg, szerintem az is az orosz fogságból származott. Volt egy súlyos sérvműtéte – és a halálos rák, ami végzett vele 1941-ben.

Mit mondjak még róla? Nagyon csendes volt, de annak, amit mondott, súlya volt. Ritkán büntette a gyerekeit, de az a büntetés sose verés volt, hanem lélektani. „Most menj a szobádba, és gondolkozz!” Hangosan kiabálni életemben egyszer hallottam. Akkor sem velem kiabált, hanem a fiával, akit agyon akart csapni valami nőügy miatt. De miután én letérdeltem eléje, hogy „Ne bántsd a Ferit!” – mert nagyon szerettem a bátyámat –, békén hagyta, helyette megfogta az ebédlőasztalt, és a falhoz vágta terítve. Olyan fizikai ereje volt, amit én még embernél nem láttam. Még egy példát mondok. Egyszer be akartam menni az üzletünkbe, ezért átmentem a kocsiúton. Az egyik lábam a járdán volt, a másik pedig még az úton, és ő éppen jött ki az ajtón, engem ekkor ütött el egy bicikli. Odaugrott, megfogta a biciklistát – akkor láttam életemben először, hogy valakit megüt –, fölképelte, hogy nyolcasokat ne a Baross úton csináljon. És utána büntetést fizetett a rendőrségen, mert könnyű testi sértésért megbüntették. Nem tudott kicsit ütni, csak nagyot.

Édesanyámról? Napjai egy átlagember szemében rettenetes unalmasak lehettek, és mindig kétkedéssel olvasom a művészeknek és a hozzájuk hasonló embereknek az életrajzát, amiben olyan sok mindenek történtek a magánéletükben. Hát az ő magánélete az szolgálat volt. Szolgálat a zenének, és szolgálat a családnak. Percre pontosan be volt osztva minden. Hogy mikor kell halálos csöndnek lenni, mert ő gyakorol, és állandóan felügyelte a konyhát, állandóan felügyelte a gyerekeket. El voltunk látva mindennel. Ma már nem is emlegetem az olyan intézményt, ami nálam foganatosítva volt, hogy nekem kisasszonyom volt, aki megtanított tisztességesen magyarul, hogy a kutyagumi az nem gumikutya. Egy állás nélküli tanítónő tanított meg magyarul. Kemény Jolánnak hívták, a Jóisten áldja meg ott, ahol van most. Nagyon jól bánt velem, és nagyon jó viszonyban volt az édesanyámmal is, és nagyon becsülte az ő mindenre kiterjedő figyelmét és az alkalmazottakkal való bánásmódját, ami nem volt általános Magyarországon.

Az érdekes talán a házasságában a zene szerepe. Az édesapám abszolút rossz hallású volt, és csak a magyar nótát szerette. Ennek ellenére harmonikusabb házasságot én még nem láttam. Amikor elkezdődtek a nehéz idők, tehát a harmincas évek, az anyám úgy állt az apám mellett, mint egy nagyon jó titkár, aki a tárgyalásokon is részt vett, úgyhogy az egész olyan volt, mint felkészülés a gyár átvételére [Fleischner Zsigmondnak, F. L.-né apjának a kis- és nagykereskedés mellett volt egy kisebb, textiláru-készítésre szakosodott üzeme is. Erről nincs több információ. – A szerk.], ami sajnos, hamar be is következett.

A házunk nagyon nagy volt. Úgyhogy volt egy szobalány és egy szakácsné. A szobáknak funkciójuk is volt, mert az apám nemcsak bent dolgozott, hanem hozta magával haza az anyagot, és neki volt egy dolgozószobája. Anyámnak a szentséges zongoráihoz nem lehetett hozzányúlni. Kettő volt a házban, egy az én szobámban, egy pedig az úgynevezett zongoraszobában, ahol ő énekelt, és ottan pisszenni a környéken nem lehetett. A bátyámnak is volt egy szobája és persze a hálószoba. Meg a cselédszoba. A cselédeknek volt külön-külön, és külön vécé, mosdóhelyiség nekik is, és fűtve volt!

A kornak megfelelően Hartmund kályhák voltak a szobák fűtésére [Hardtmuth-rendszerű cserépkályha – Wodetczky Lajos (1821–1874) feltaláló, középiskolai tanár találmánya. – A szerk.], ezeket fával fűtötték, a cselédszobában pedig egy Meidinger-kályha volt, ami egy speciális kokszkályha volt [A Meidinger-kályha lábas öntöttvastalapzaton nyugvó, bordázott öntöttvasövekből álló kokszkályha volt, kettős lemezköpennyel burkolták. Felülről lefelé égett, és jól lehetett az égést szabályozni. – A szerk.], fűtötte a konyhát és a cselédszobát is. A cselédszoba csak annyiban különbözött a mi szobáinktól, hogy ott nem parkett volt, hanem hajópadló, a konyhában pedig természetesen kő. Persze vízvezeték volt, hideg-meleg víz. És természetesen gáz is volt a lakásban, hiszen Győrben hatalmas nagy gázgyár volt, ami nemcsak az ipartelepeket, hanem minket is ellátott. Az egész városban gázfűtés volt annak, aki akarta. De akkor nem volt szokás gázzal fűteni a lakásban.

Az ebédlőben intarziás mahagóni bútorok voltak. Az én szobámban tonett bútorok [Gőzöléssel meghajlított tömör fából készült biedermeier, majd a szecesszióhoz illeszkedő, sorozatban gyártott bútortípus, Thonet osztrák bútorgyárosról elnevezve. – A szerk.], az apám szobája Lingellel volt berendezve [1864-ben alapította Lingel Károly Budapesten bútorgyárát, ahol többek között különleges, elemekből egymásra rakható könyvespolcait és modern irodabútorait kifejlesztette. – A szerk.]. Persze volt szalonunk is, az kellett anyámnak. A hálószobák néztek az utca felé, a többi helyiség pedig a kert felé.

Az ebédlőben volt egy nagy asztal, azt ki lehetett húzni huszonnégy személyre. Ennyi embernek tudtunk teríteni ezüsttel meg mindennel. Amikor elvitték, megmérték, még egy elismervényt is adtak róla. Tizenhét kilogramm ezüstöt vittek el, és négy kilogramm fazonaranyat [lásd: zsidótörvények Magyarországon].

Reggel nem egy időben indultunk el otthonról, úgyhogy a család nem együtt evett. A reggelizőszoba tulajdonképpen az előszobának a folytatása volt, onnan nyílt a konyha. A reggelizőszobában színes abrosz volt. Én az apámmal reggeliztem. Amikor olyan idő volt, hogy lehetett, akkor engem is elvitt a reggeli sétájára, ami azt jelentette, hogy kimentünk a tőlünk ötteleknyire lévő Rába-töltésre, és ott a nádas mellett sétáltunk egyet, mielőtt elment a gyárba vagy az üzletbe.

Ebédhez és vacsorához mindig fehér abrosszal terítettek az ebédlőben. Apám hazajárt ebédelni. Pontosan percre meg volt határozva nálunk az étkezés ideje. Egy órakor ebéd, nyolc órakor vacsora. Aki nem ült nyolckor az asztalnál, az nem kapott vacsorát. Estére az apám kivezette a meleg ételt a divatból. Akkor hideg vacsora volt, csak nagyon ritka esetben volt meleg – vagy hogyha vacsorát adtunk, az viszont egészen más dolog volt.

Uzsonna volt a gyerekeknek, és anyám teázott, én pedig vele. Ahol teát lehetett kapni, én ott voltam. Nagyon szerettem, ma sem iszom mást.

Nagyon kényelmes és nagyon barátságos volt az egész ház, amelyet egy dupla telekre építettek. Közel feküdt a Rábához, remek jó levegő volt, és egy szép, nagy gondozott kert, amiben egy pici ház volt egy másfél szobás lakással és egy verandaszerűséggel. Ott lakott a sofőr és a kertész egy személyben a családjával együtt. Még egy fénykép is maradt róla, én csináltam az első fényképezőgépemmel.

A családnak hamar volt autója, egészen kicsi korom óta emlékszem rá. Ford, amit sofőr vezetett, a Szabó bácsi [1930-ban 13 394, a háború előestéjén már mintegy 16 ezer személyautóvolt forgalomban, nagy részük Budapesten, és főleg taxizásra használták őket. A magántulajdonban lévő személyautó a legnagyobb luxusnak számított. – A szerk.]. Apám tudott vezetni, de többnyire nem is volt velünk. Mi például Bécsbe mentünk bevásárolni. Reggel mentünk, este jöttünk. Hétköznapi használatra volt ez az autó, nem flancra. A flancra volt egy másik, egy Mercedes. Az én első autóm pedig egy BMW volt, amit akkor kaptam, amikor férjhez mentem. Tulajdonképpen nászajándékba. Persze aztán „elvitték katonának”, nem is került elő. A szobám ablaka előtt egy óriási nagy vadgesztenyefa állt, és a mögött volt a garázs. Két autó elfért benne.

Győr polgárváros volt. Ipari és kereskedelmi központ. Négy folyó összefolyásánál, szállítási és folyamhajózási központ volt, óriási raktárépületekkel, elevátorházzal, és nagyon sok kisebb településsel, amelyek részben már akkor, részben pedig később, már az én távozásom után olvadtak be Győrbe. Tulajdonképpen én olyan nagyon sok időt nem töltöttem itt.

Nem tudom, hány zsidó élhetett a városban. Tulajdonképpen Újvárosban élt a legtöbb, azt hiszem. De azokat én alig-alig ismertem. Nem volt kapcsolatom velük, kivéve a Spitzer családot, egy osztályba jártam a lányukkal. Igen nagy létszámú osztályok voltak, a miénkben voltunk talán legtöbben zsidók, összesen négyen. Név szerint tudom őket még ma is. De nem volt baráti kapcsolat köztünk, mert a Spitzer Ilonát én nagyon szerettem, szívesen barátkoztam volna vele, de ő elzárkózott, ők ortodox zsidók voltak. A Kallós Lédi és a Fóbl Lici unokatestvérek voltak, és méltóságosok [lásd: megszólítások, címzések a két világháború között Magyarországon].

Az összes intézmény, ami tudomásom szerint a nem katolikus egyházaknak volt, az a zsidóságnak is megvolt. Egy szép nagy zsinagóga volt Újvárosban, egyszer vagy kétszer jártam benne, csak nagyon lármás. Azonkívül az összes protestáns templom ott volt egy csokorban, még a Mária Terézia-i rendelet következtében: mindegyik kerttel vagy lánccal kerítve a többi épülettől, mert a nem katolikus egyházépületeket, és azok közül főleg a templomokat csak az udvarokban volt szabad építeni, nem nyílhattak az utcára. Ez nemcsak Győrben volt így, hanem Kőszegen és mindenütt. Mária Terézia borzasztó rendeletet hozott, tulajdonképpen elzárta a templomokat az esetleges hívőktől.

Volt Győrnek egy nagyon intellektuális magja. Győrben – és itt nem az elfogultság beszél, hanem történelme a városnak – nem véletlenül volt Huberman Broniszláv előbb, mint Budapesten [Bronisław Huberman (1882–1947) – lengyel származású hegedűművész, 11 éves korától szerepelt Európa és az Egyesült Államok nagy koncerttermeiben, kora egyik legjelentősebb szólistája volt. 1933-tól a második világháború kitöréséig Palesztinában élt, ő alapította meg az Izraeli Filharmonikus Zenekar elődjét, a Palesztin Szimfonikus Zenekart 1936-ban. Svájcban halt meg. (Egyébként az 1920-as években aktív támogatója volt a Páneurópa Mozgalomnak, az e témában írt esszéit 1932-ben jelentette meg a „Vaterland Europa” c. kötetben.) – A szerk.]. Győr volt a végvára az intellektuális kultúrának. Semmi más nem irritált bennünket, csak az, hogy nem volt színház, és Hubermannak nem tudtunk megfelelő nagytermet adni, ahol hangversenyezhetett. Azt már Polgár Dénes [(1912–2009) újságíró, riporter, tudósító, szerkesztő. – A szerk.] konferálta, aki a bátyám legjobb barátja volt, akkor még majdhogynem iskolás. De már én is ott ültem a hangversenyen.

A szüleim házában havonta egyszer volt társasági összejövetel, aminek a napját mindig úgy kellett meghatározni, hogy mindenki szabad legyen. Kik jártak hozzánk? Voltak állandó vendégeink, és voltak olyanok, akik csak éppen a városban tartózkodtak, és voltak olyanok, akiket esetileg hívtunk meg. Neveket nemigen tudok. Főként azok, akik zeneszeretők, irodalomszeretők voltak, nyugatosok. Meg mások is. A Fodor karnagy, talán Árpád volt a keresztneve [Valószínűleg Fodor Kálmán karnagyról, a később Győri Állami zeneiskola első vezetőjéről van szó. – A szerk.], a Kapi püspök [Kapi Béla (1879 – Győr, 1957) – evangélikus püspök, egyházi író. 1916-ban a dunántúli egyházkerület püspökévé választották. 1927-től 1939-ig a felsőház tagja, 1948-ban vonult nyugdíjba (MÉL). – A szerk.], a Dávid alezredes meg például a fehérneműgyáros. Volt ott katonatiszt, volt ott bencés tanár, volt ott kereskedő, nagykereskedő, gyáros, zsidó és nem zsidó. Hiszen nemcsak a zenészek szeretik a zenét, mert egy hangversenyteremben millióféle ember ül, akiről fel sem tételezné néha az ember, hogy szereti a zenét. Ez egy, a két háború közti vegyes, intellektuális társaság volt.

Ilyenkor nálunk vacsora volt, vagy vacsora utáni kávé, sütemények. Ivás nem. Volt alkohol, de onnan részegen senki sem ment el. Egy kis házi hangversenyt mindig tartottunk, édesanyám énekelt, Fodor karnagy kísérte zongorán. Volt olyan énekes is, aki ha meglátogatott bennünket, és részt vett egy-egy ilyen estén, duót énekelt anyámmal. Amikor már nagyobbak voltunk, mi is részt vehettünk, sőt, én nagyon kis koromban is részt vettem, mert megéreztem a vaníliás kifli szagát.

Ezek nekem olyan természetesek voltak, hogy azt hittem, minden család így él – és ez baj volt. Ez minden rendszerben baj. Nem véletlen, hogy a világ összes regénye közül „A Buddenbrook ház”-at szeretem a legjobban [Thomas Mann (1875–1955) családregénye – A szerk.], mert az emlékeztet engem leginkább az otthonomra. De a Buddenbrookok azok mindig bajt jelentenek egy társadalomban. – Egyébként Thomas Mann-nal is találkoztam, nem messze vendégeskedett tőlünk egyszer Bécsben.

Szüleim nemcsak fogadtak vendégeket. Megvoltak a kereskedő, ügyvéd, jogász és egyéb barátaik, akikkel rendszeresen érintkeztek, eljártak hozzájuk, és nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Ilyen volt például a Polgár család, akiknek a házában laktunk egy ideig, amikor Bécsből visszakerültünk. Az édesapa ügyvéd volt, a fia, Dénes neves újságíró és riporter lett. A tévé megalakulásától kezdve ott volt. Újságíró volt előtte győrben és Budapesten.

Az édesanyám semmilyen egyéb [vallási, jótékonykodási] klubnak vagy társaságnak nem volt a tagja. Eleinte nyelvi nehézségei voltak, később pedig a két gyereke, a foglalkozása, az azzal járó munka annyira lefoglalta, hogy őneki ilyesmire ideje már nem volt. Tényleg az utolsó perce is be volt pillanatokra osztva.

Szüleim, mind a ketten politizáltak. Abban az időben, ugyanúgy, mint ma, mindenki politizált. A politika a mindennap kérdése volt, és nem kevésbé a túlélés lehetősége. A nagyon vegyes társaságukkal együtt megbeszélték a dolgokat. Nem vitatkoztak, mert ott a saját álláspontja mindenkinek nagyjából azonos volt. Hogy ez tarthatatlan. Ami itt következik, az elviselhetetlen és tarthatatlan. Amikor együtt voltak, akkor őszinték voltak egymáshoz.

Az egyetlen lény, akinek nem hittek, az én voltam – ez már később, 1940-ben volt –, aki viszont Angliából jött haza, és sokkal borzasztóbbakat mesélt, mint amiket ők tudtak. Az édesanyám volt a legoptimistább, és azt hitte, hogy minden csak propaganda. Azt hitte, hogy az a sok rossz és borzalom, amit én meséltem, az csak propaganda, és én bedőlök az angoloknak, mert azok is túloznak. Akkor kerültem először szembe édesanyámmal, amikor azt mondtam, hogy „Az angolok nem túloznak, és a nyugatiak nem túloznak, te viszont igen ezzel a nagy Wagner-imádatoddal”. Akkor átcsaptam a Wagner-szeretetből a Wagner-gyűlöletbe. Fiatal voltam nagyon, és megpróbáltam meggyőzni. Arról nem akarok beszélni, hogyha meg tudtam volna győzni, mi lett volna, mert az teljesen felesleges.

Rengeteg újságot olvastak a szüleim. Az Est-lapok jártak állandóan [lásd: Az EST-konszern lapjai], később a Magyar Nemzet, azonkívül német lapok, a Pester Lloyd, az angolból az Economist [„The Economist” – Londonban szerkesztett angol nyelvű heti hírmagazin. 1843-ban alapították. – A szerk.]. És irodalmi újságokat, úgy magyart, mint németet, magyarból a „Nyugat”-ot [lásd: Nyugat (1908–1941)], németből inkább művészeti albumokat és folyóiratokat járatott anyám, részben zeneit, részben pedig képzőművészetit.

Amikor beteg voltam, utáltam feküdni, kimásztam az ágyból. Egyetleneggyel lehetett elcsitítani, kaptam egy szép művészeti albumot, hogy nézegessem. Ennélfogva a középiskolai anyagot nagyon hamar már kívülről tudtam.

Apám szobájában volt a szakkönyvtár, a szépirodalom, valamint az ő művészeti igénye, ami nem zenei volt, hanem festmények és főképpen rézkarcok. Abból volt egy gyűjteménye. Ami nagyon érdekes, hogy még soha senkit nem találtam, aki ismerte volna azokat. Bibliai tárgyú rézkarcok voltak, mégpedig zsidó volt, aki ezeket csinálta, Abel Pann [Abel Pann (Abba Pfeffermann) – 1883-ban született Vityebszk mellett, és 1963-ban halt meg Jeruzsálemban. 1898-tól az odesszai Szépművészeti Akadémián tanult, 1903 és 1913 között Párizsban élt, majd Palesztinában telepedett le, és a Bezlel Academy of Art tanára volt. Munkásságának javát bibliai tárgyú képei alkották. – A szerk.]. Nem voltak bekeretezve, egy védőmappában őriztük őket, egy fiókban. Amikor az apám megengedte, szabad volt nézegetni, de csak az ő segédlete mellett. Ez leginkább vasárnap fordult elő, akkor én is odamehettem, és nézegethettem. De nem volt szabad fogdosni. Még egészen kicsi koromban, iskoláskorom előtt mesélt is a képekről, ahogy egy gyereknek mesélni lehetett. A teremtésre emlékszem legjobban, még ma is magam előtt látom. Meg a Paradicsomból való kiűzetésre, a többire alig emlékszem. Ez a gyűjtemény is elveszett.

A Fleischnerekre az volt a jellemző, hogy a festészet iránt nagy érdeklődést tanúsítottak, nemcsak apám gyűjteménye, a képeink is nagyon szépek voltak. A falakon festmények. De a szakértő ebben az öccse, Dezső volt, akinek az egész Árvácska utcai háza egy értékes képtár volt.

A nálunk levő festmények közül nekem is megvoltak a kedvenceim. Az anyám hálószobájában volt egy olajfestmény, nem tudom, kitől: „A tenger” – órákig elálldigáltam előtte. Az én szobámban, a rekamiém fölött lógott egy Csók István [1865–1961], amit én kávénéninek neveztem. nem tudom, mi volt az eredeti címe. Akkor volt két Kássa Gábor-festmény, állítólag ma azt jelzik [Kássa Gábor (1893–1961) – festő. Mint fiatal művész a kecskeméti művésztelepen dolgozott. Az akvarellfestészet egyik elismert képviselője volt (MÉL). – A szerk.]. Semmi nem maradt belőlük, nem tudom, hova kerültek, de igen valószínű, hogy abban a bizonyos salzburgi bányában nagyon sok volt a mi képeinkből is [lásd:  aranyvonat].

Bátyám, Feri komisz fiú volt. Nagy volt köztünk a korkülönbség, nyolc év. Kislánykoromban engem ütött-vert. Ha csak tudta, meghúzta a hajamat, vagy belém csípett. Ezzel szemben én a nagy bátyámat rettenetesen szerettem. Soha nem játszott velem, mert mint kislányt, lenézett. Nem annyira azért, mert kicsi vagyok, hanem mert lány vagyok. Úgyhogy gyerekkoromban az én vágyam mindig az volt, hogy fiú lehessek.

Feri nagyon jó eszű volt, kitűnő matematikus. Kiváló tanuló lehetett volna, ha vette volna magának a fáradságot, hogy tanuljon. De így csak azt tanulta meg, amihez kedve volt, tehát matematikát, geometriát, a reáltárgyakat. Ennek ellenére jól érettségizett.

Rajzolni nagyon szeretett, és különös érzeke volt a karikatúrához. Nyolcéves középiskolai pályafutása alatt egy kellemetlensége ezért volt a Thúróczi tanár úrral, akit az egész iskola gúnyolt. Németet tanított, de németül nem tudott. Róla a rajzot Feri a tízpercben gyártotta, nem tudva, hogy a háta mögött áll a tanár úr, és látja magát halálosan kigúnyolva. Az apámnak be kellett mennie a Reálba, aztán bocsánatkéréssel és a tábla letörlésével elintéződött a dolog. A Reálgimnázium, amit ma Révai Reálgimnáziumnak neveznek, sokkal emberibb iskola volt, mint a leánygimnázium.

A bátyámnak végtelen jó kedélye volt. Sportolt, evezett, korcsolyázott, vívott, amit egyáltalán Győrben csinálni lehetett. Amikor egy bizonyos koron túljutott, ehhez jöttek a nőügyei, amiből néha iszonyú botrányok voltak.

Érettségi után Brünnbe [Brno – Csehszlovákia] ment, a textilmérnöki egyetemre. El is végezte. Édesanyámmal egyszer meglátogattuk, és elmentünk Prágába is. A prágai egyetemmel szemben van egy híres szobor, valamelyik szentnek a szobra. Feri fogott, és felültetett a szobor ölébe. Azt mondta: „Ülj csak szép csendben, én behúzódom a másik oldalon az árkádok alá, és figyeld meg, hogy mi lesz.” Ez is jellemző az ő természetére, azért mesélem el ezt a kis történetet, mert röviddel azután kicsapódott az egyetem egyik kapuja, és olyan parázs verekedésbe törtek ki a csehek és a németek, amilyet életemben először láttam – utána még sok ilyet. Kifejezetten a csehek és a németek voltak, és akkor azt mondta, hogy a zsidók röhögnek.

Az egyetem után hazajött, és a Győri Textilműveknél helyezkedett el [A Győri Textilművek Rt. az 1901-ben létesült Leon-gyár utódja volt. – A szerk.]. Mivel ott apámnak volt érdekeltsége, nagyon nehezen viselte, hogy a fia erre való tekintettel mindennap elkésik. Mondta neki, hogy legyen szíves, hagyja el a Győri Textilműveket. Így a soproni textilgyárhoz került, de nem Sopronba, hanem a budapesti központba, és onnan járt le Sopronkőhidára, ahol rabokkal dolgoztattak. Egészen addig, amíg munkaszolgálatra be nem hívták, ott dolgozott. A munkaszolgálattal a Szovjetunióba vitték. Túlélte, mert fizikálisan bikaerős volt, apámnak az erejét örökölte, és épségben hazakerült. Szerencsés volt, hogy a munkaszázadának emberséges vezetője volt.

Még előtte meg is nősült. Egy félig francia lányt vett el, a Ponger nevű tőzsdésnek a lányát, Zsuzsannát. Az anyjuk volt francia. Négy lányuk közül három Magyarországon élt, egy pedig, Ilona Párizsban. Az ő férje magyar, Rácznak hívják, száz év felett van, és még él. Mind a ketten élnek. Ha még kellemes, kulturált embereket ismertem, akkor azok ők.

Budapesten, a Margit körúton lakott a család, a mozival szemben. Az após a Budapesti Tőzsdén dolgozott. A háború után azt javasolta, hogy valamennyien menjenek ki Ilona után. A szülőkkel együtt utaztak el Feriék és a többi lány. A világon a legszerencsésebb és a legutolsó pillanatban volt, amikor ezt az átkozott országot még el lehetett hagyni, 1945 végén. Párizsban jól boldogult, a Könnyűipari Kutatóintézet főmérnöke volt.

Született egy lánya, Kati és egy fia, Patric. A lányát itt vigasztaltam az apja halála után, ami nemrégen volt. Apja, anyja egy hét alatt halt meg, mind a kettő agyvérzésben. A fivérem kilencvennégy éves volt, a felesége valamivel fiatalabb. Én nem voltam kint a temetésen, mert későn kaptam meg az értesítést. Nem tudták a telefonszámomat, pedig kijártam rendszeresen Párizsba.

A bátyám a nevét magyarosította [lásd: névmagyarosítás], mégpedig az egyik barátjának ösztökélésére – akinek a nevét fölvette, és aki aztán tanítványom is volt – Fáyra. Csak később tudtam meg, amikor már Párizsban volt, hogy micsoda szerencsésen választotta meg a nevét. Ott már persze a magyar ékezetet nem használta.

Ez egy érdekes történet, ehhez nekem ki kellett mennem Párizsba, hogy megtudjam. Az útlevélkérelmemet folyton elutasították [lásd: utazás külföldre 1945 után]. A sokévi kérvényezéskor egyszer Feri írt a Rákosinak egy borzasztó goromba levelet, azt hittem, engem elvisznek. 1963-ban viszont egyszer csak kaptam egy útlevelet. Addigra mások voltak hatalmon. Úgy látszik, akkor került oda az ő levele, mert én hallgattam, amikor elutasítottak, nem foglalkoztam vele tovább, hiszen az a világ egy más világ volt, mint amilyen az én világom valaha is volt addig.

Párizsban az én örök múzeumlátogatásaim során elhatároztam, hogy a hivatalos látnivalók közül meglátogatom Napóleon sírját. Előtte a Rodin múzeumban voltam, ott megnéztem a térképet, hogy hogyan jutok legrövidebb úton át abba a gyönyörű szép klasszikus templomba, ahol Napóleonnak a szarkofágja áll. Amit én Franciaországban láttam, minden szép volt, csak a Napóleon-síremlék volt az egyetlen förtelmes. Egy óriási szarkofág, a templom nem is emlékeztet egy templomra, hanem csak Napóleon temetkezési helyére. Az összes tábornokának a szarkofágja is ott áll. További szarkofágokat is láttam ott, és legnagyobb elképedésemre olvastam egy nevet, amely az afrikai OAS-ügyekkel volt kapcsolatban, az ottani tábornoknak a neve Andreas Fay volt, akit onnan hazahoztak, mert a harcokban elesett, vagy pedig agyonlőtték [Az OAS (Organisation Armée Secrète) terrorista módszereket alkalmazó titkos szervezet volt, melyet 1961-ben alapítottak algériai franciák és a francia gyarmati hadsereg tisztjei. Terrormerényletekkel próbálták megakadályozni Algéria függetlenné válását. – A szerk.]. Ezt a nevet ismerik a franciák. És ezt a vezetéknevet viselte a fivérem is.

Az én gyerekkorom, azt lehet mondani, felhőtlen volt. Kizárólag szeretetet éreztem magam körül, csak a színhelyek voltak változók. Vagy a Bisinger sétány 4, vagy Bécs, a Berggasse 13, aztán megint a Bisinger sétány 4, aztán a végleges otthon, a saját házunk, az Andrássy út 12–14. szám alatt. Azért mondok két számot, mert a házunk mellett először egy tűzifa- és szénkereskedés volt, de a telek a mienk volt. Amikor ez megszűnt, akkor apám oda még egy házat épített, ami már egy bérház volt. Olyan falak vettek bennünket körül, amiket az apám élettapasztalata építtetett vele. Nálunk nem volt drótkerítés, csak magas téglakerítés lőrésekkel, emlékül a háborúra.

A gyerekkoromat, ami idő az iskola és a kisgyerekkor között volt, azt vagy a kertben a házmester-kertész és mindenes fiával, a Jancsival játszottam át, vagy a kutyával. Mert nekem mindig volt kutyám, kivéve most, amikor már idős vagyok ahhoz, hogy tartsak.

Teljesen az apámra hasonlítok, külsőleg is, mentalitásban is, aki bármennyire elfoglalt volt, és bármennyire sok volt a dolga, rám mindig volt ideje. Ha a gyerekkoromra gondolok, annak fő alakja az apám volt, mert az anyám elég gyakran volt távol este. Eleinte elkísérte, de amikor rájöttek, hogy én addig, ameddig haza nem érnek, nem alszom – nem sírok, nem kiabálok, mert ott vannak a cselédek –, attól kezdve otthon maradt velem, ne érezzem egyedül magamat. Nem hiszem, hogy sok férfi megtette volna ezt – abban az időben pláne nem. Azért mondták mindig, hogy én az ő lánya vagyok. Én az apám lánya voltam, a bátyám pedig az anyja fia. Játszott velem, és mindig tudott közös programot kitalálni.

Azt hiszem, hogy egy olyan gyereknek, mint én voltam, ennél nagyobb szülői szeretet nem juthatott. Mind a ketten nagyon-nagyon szerettek, az apám is, az anyám is. Különösen nyomasztotta az anyámat a kisebbik fiának elvesztése, és engem ajándéknak tekintettek. Hiszen az anyám már negyven éves volt, amikor én születtem, apám pedig negyvenöt. Nagyon szerettem a szüleimet, nagyon szerettem az otthonomat, nagyon szerettem a bátyámat, és a barátaival rendkívül jó barátságban voltam. Kislánykoromban nem volt lány barátnőm, csak a bátyámnak a „bandája”, a nagyfiúk, akik egy egész banda volt tényleg, és a gyerekszobát megtöltötték, és velem is játszottak. Nem sok gyereknek jutott, azt hiszem, olyan felhőtlen boldogság, mint amilyen az enyém volt.

Miután magyarul nem tudtam, mert beszélni Bécsben tanultam, egy nagyon-nagyon intelligens, és az akkor uralkodó munkanélküliség következtében munkanélküli tanítónő volt a kisasszonyom, mint már említettem, Kemény Jolán, aki egy MÁV-tisztviselőnek a lánya volt, s Győrben a tanítónőképzőn végzett. Nem volt zsidó. Nagy hozzáértéssel és szeretettel sok mindenre megtanított. Pukkancs természetemre jellemzően egyszer hálából hozzá vágtam a paprikás csirkét. Erre lépett be az apám egy déli szünetben, és életemben egyszer vert a fenekemre, de alaposan, és azt mondta, hogy nekem kell kimosnom a Kisi ruháját. Mert a tanító kisasszonynak kijárt a megbecsülés és tisztelet. „Most azonnal fölszeded a szőnyegről, amit ledobáltál, és megeszed. Mert ételt le ne dobjon ebben a házban és el ne dobjon senki! Éheztem én ezért eleget.” Evvel kiment, és nem kaptam meg a szokott puszit. Az volt a nagyobbik baj, hogy apám haragudott. Az az ütés, amit a fenekemre mért, az nem számított. De jobban embert meg nem vertek, mint ahogy engem akkor. Nem is állt szóba aznap velem. – Én többet a kisasszonynak ellent nem mondtam.

A kisgyerekkoromnak a másik vezéralakja egy fiú volt, aki nagyjából velem egy idős volt, és a mellettünk levő házban lakott. A bábolnai gazdaság – ma azt mondanánk –főagronómusának a fia volt. Halászi Tibinek hívták. Tibi a születésnapján hivatalosan bejelentette a házasságunkat. Négy évesek voltunk. Ami bekövetkezett, az városra szóló botrány volt, mert ott történt, hogy kézen fogva bevonultunk, és a szülőkkel közölte, hogy engem feleségül vesz, azt is megmondta, mi lesz az ebéd: bableves és mákos nudli pezsgővel. Ennek a gyerekjátéknak szomorú vége lett, majdnem válás a szülők között, mert a Tibi azok után, hogy mindezt bejelentette, beszorított a sarokba, és rúgkapálásom ellenére megpuszilt. Amikor megkérdezték az ott ülő vendégek, hogy ezt pedig honnan tanultad, akkor azt válaszolta: „Tegnap a mama a – nem tudom én, milyen – századossal ugyanezt csinálta.” Tragikus volt ennek a következménye. Engem a Kisi gyorsan kirángatott a sarokból, és azonnal hazavitt, nehogy valamilyen jelenetnek a tanúja legyek, akkor még nem értettem, mi történik körülöttem. Halásziék házassága aztán borzalmassá vált, különösen a férfi számára, aki nagyon szerette a feleségét. Nem váltak el, de külön éltek.

Abban az időben olyan gyerekek, mint én, nem jártak óvodába. Mindegyiknek kisasszonya volt. A Tibivel való barátságunknak az alapja is a kettőnk közös sorsa. Őneki is volt kisasszonya, énnekem is. Kimentünk a Bisingerbe játszani, és egymás mellett ült a két tanítónő kisasszony. A barátságom az én kisasszonyommal sokáig megmaradt. Már nem volt nálunk, de ahányszor az intézetből hazamentem, meglátogattam a Kisiéket. Hosszú lejáratú barátság és szeretet kötött engem hozzá. Ez azért elég ritka, hogy egy kisgyerek és egy felnőtt között ilyen hosszú barátság legyen. Ismertem a családját is. Egyenrangúként éltem közöttük.

Én a nyelveket születésemtől fogva tanultam. Anyám nemcsak hogy helyesen megtanított németül beszélni, attól kezdve tanított angolul és franciául is játékokkal, mesekönyvekkel és a beszélt nyelvvel, helyesen megtanította a magam szókincsével azt, amit mondtam, angolul is és franciául is kimondani. A többnyelvű nevelés, a nyelvekre való nevelés háromnaponkénti fordulóval történt attól kezdve, hogy elkezdtem beszélni. Hétfőn angolul, kedden németül, szerdán franciául beszéltünk – ez a bátyámra ugyanúgy vonatkozott –, utána folytatódott ugyanígy, és vasárnap beszélhettünk magyarul, amikor én már megtanultam magyarul. Mert azt nem tanították különösebben addig, míg a kisasszony hozzánk nem került, mert tudták, hogy az úgy ragad rám, mint kutyára a bojtorján. És ez valóban így volt. Elég gyatrán beszéltem magyarul, de az iskolában a sok gyerek között pillanatok alatt megtanultam verekedni és magyarul.

A magyar tanulásomban nagyon sokat jelentett egy játék, aminek nem is tudom, miért hagyták abba a gyártását. Ezek egymásba rakható kockák voltak, és a kockák oldalain képek és versek. Ez volt az első olvasmány, amikor egyszerre tanultam nézni, olvasni és hangot adni. Ez volt az audiovizuális oktatás. Nagyon sokat segített nekem. Felolvasta a Kisi, és aztán megmutogatta a személyeket vagy a tárgyakat, amiket a kocka ábrázolt. A hang úgy ragadt az abszolút hallásomra, hogy azt pillanatok alatt utánoztam. Azt hiszem, egy hét sem kellett, amikor a tíz kockából álló nagy, kicsi, kisebb képek alatt álló versikéket vidáman elmondtam. Az egyetlen, amit nem értettem, erre még ma is emlékszem, egy rossz hangsúly miatt volt, amivel olvastam a szöveget. Egy gyereknek, akit megcsípett a darázs, úgy megdagadt a szája, hogy alig ismert ráma mája. Így olvastam. Helyesen: rá mamája. Nem tudtam, megkérdeztem a Kisit, hogy mi a rámának a mája. A csirkemájat azt tudtam, de a ráma máját azt nem.

Zongorázni négy és fél éves koromban kezdtem tanulni egy nagyon szegény és nagyon szerencsétlen nőtől, aki az édesanyjával élt. Hivatásos zongoratanárnő volt, de nemigen voltak növendékei, mert szegény púpos volt. Eisler Irmának hívták. Édesanyám megállapodott vele. Az Irma néni anyámat nagyon tisztelte, szerette, és őhozzá jártam zongoraórára. Tulajdonképpen az én korai zenei ismereteim tőle származnak: skálázás, kisebb dalocskák.

Amikor anyám már úgy vélte, hogy erősebbre kell kapcsolni, ezek nekem nagyon könnyen mentek, s ezeket őtőle is megtanulhattam volna, akkor először a zenedébe íratott be. Ott volt egy nagyon-nagyon jó zongoratanárnő, Molnár Margit. Ő tanított engem egypár évig. Utána pedig egy ismert név, a Sándor Emma néni [Kodály Zoltánné (Sándor /Schlesinger/ Emma) (1863–1958) – zeneszerző, műfordító. 1903-tól Bartók Béla, 1905–06-ban Kodály Zoltán zeneszerzésre tanította. Önálló népdalgyűjtő munkát is végzett. Balladák, népdalok szövegét fordította németre. – A szerk.].

Rendszeresen voltak fellépéseim már. A Beethoven-szonátákig jutottam el. Elérkeztem az akadémia előtti állapotig. Akkor kellett anyámnak döntenie, de magát nem érezte a döntéshez elég erősnek, hogy zongoraművésznőnek neveljen-e. De megvolt az ismeretségi köre, akihez fordulhatott, és az ismeretségi körbe tartozott Fischer Annie is [(1914–1995) – zongoraművész. 1933-ban elnyerte a Budapesten megrendezett Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny első díját, s ezzel kezdetét vette nemzetközi karrierje. 1941 és 1946 között túlnyomó részben Svédországban tartózkodott. Repertoárjának javát Mozart, Beethoven és Schubert műveiből alakította, de máig meghatározóak Schumann, Chopin és Brahms műveit tartalmazó lemezfelvételei is. – A szerk.]. Elvitt az Annie-hoz, és mondta: „Na most mondd meg, hogy tovább vagy ne tovább!”

Leültetett az Annie a zongorához, váltott egypár szót velem. „Hát mit szeretnél játszani? Mit szeretsz jobban, a klasszikusokat, a moderneket?” Én azonnal rávágtam, hogy a klasszikusokat szeretem, és azon belül is Bachot. Mégpedig a Johann Sebastiant a három közül. Leültem, eljátszottam egy szonátát. Azt mondta: „Köszönöm. Azért a romantikusokból is hadd halljak valamit. Játssz el egy Chopin-keringőt, ha egyáltalán tanultad, ha nem, akkor valami mást.” Meghallgatott, eljátszottam a Chopin-keringőt, és utána azt mondta anyámnak: „Ez a lány nagyon jól zongorázik – Bachot.” Nem mentem az akadémiára.

A bátyámmal sokat jártam színházba, az anyámmal pedig állandóan koncertre. Abban az időben a régi színház már összeomlóban volt, és egy díszteremfélében tartották a színielőadásokat. Komlós Vili bácsi [(1893–1959), színész], a Komlós Juci [(1919) színésznő] édesapja vezette a győri színház előadásait, ő volt az igazgató három évig. Nagyon sok nehézséget legyőztek. Amit utólagosan esetleg megkritizálhatok, az az, hogy túl sok volt az operett.

Három és fél éves voltam, amikor a Mühlstadti-tónál [Ausztria] fölmásztam a toronytrambulin legfelső fokára, és miután láttam, hogy onnan ugrálnak le valakik, én is le akartam ugorni anélkül, hogy tudtam volna úszni. Szerencsére az utolsó percben az úszómester elkapott, és azt mondta, hogy azonnal meg kell tanítani úszni ezt a gyereket, mert máskülönben belefullad, ezt nem lehet visszafogni a víztől. Itt kezdődött az én vízmániám. Másfél hét alatt tanultam meg úgy úszni, hogy a mélyvízben sem volt semmi nehézségem. Nem tudom, békának születtem. Úgyhogy anyámnak nem kellett állandóan utánam rohannia. De egy pillanatra sem vehette le rólam a szemét, mert abban a pillanatban eltűntem a víz irányában.

Ki nem lehetett húzni a vízből, se a tóból, se aztán győri uszodából. Amikor még nem volt meg a Hajós Alfréd uszoda – az első Hajós Alfréd uszoda Győrben volt –, csak víz, csak víz, csak víz. Ki lehetett járni a folyókra, a kijelölt helyekre. Ott homok volt a parton, egy iszapsziget a Dunában és kabinok a part mentén. A Kisivel odajártunk úszni addig, amíg a Duna uszodát meg nem nyitották. Az már fizetős uszoda volt, és biztonságosabb. Aztán megépült ugyanott, a félszigeten, ami belenyúlt a Dunába, ahol a Duna és a Rába összefolyt, és ahol a Cziráki szobor áll, a Hajós Alfréd uszoda [Hajós Alfréd (1878–1955) – építész, az első magyar olimpiai bajnok, egyebek között a margitszigeti fedett sportuszoda (1930) tervezője. – A szerk.]. Azóta már a világon minden van ott, amit el lehet vizes dolognak képzelni.

A sportban – az iskolai tornán kívül – nagyon jó voltam. Versenyúszó, majd versenyevezős. Két úszóedzőm volt. Az első edzőre alig emlékszem, a másodikra annál jobban. Az német volt. Az első edző normálisan edzett, voltak junior és senior versenyek, nyilvánosság előtt megtartott versenyek. Hárman verekedtünk az elsőbbségért. Proczár Lotti nehézsúlyban, Weilmuth Trudi középsúlyban, én pedig pehelysúlyban.

Az első józan tréner az alkatra is tekintettel volt. Miután én nagyon gyors voltam, és rövid távon sprinteltem, kétszáz méteren túli versenyen nem úsztam. A hátúszás az ment, az ugyanaz a mozgás nagyjából, mint a sprint. A mellúszás viszont kevésbé, mert ott sokkal erősebb karokra lett volna szükség.

A másik sport, amit űztem, az az evezés volt. Ott az összes versenycsónakban eveztem, és egyedül voltam nő, akinek megengedték Magyarországon, hogy egy szkiffbe üljön, ami azt jelenti ugye, hogy egyedül ül egy csónakban. Kábé tízéves koromban kezdtem el evezni, akkor már elég erős voltam ahhoz, hogy a csónakot le tudjam vinni egy segítséggel a stégre, amit nem stégnek hívtunk, hanem talpfának, mert az evezésben talpfa van, nem pedig stég. Az evezőket is le tudtam cipelni. Természetesen nem légszekrényes csónakban eveztem, csak akkor, amikor treníroztam, úgy a magam kedvére.

Később saját csónakom volt, és avval Passautól [Németország] egészen a Fekete-tengerig eveztünk a bátyámmal. Pontosan meg tudom mondani, mikor. Ő huszonöt éves volt, vonjunk le belőle nyolc évet. Tizenhét éves koromban mentünk le egy Pannival, amit Passauban vettünk, ami azt jelenti, hogy egy vászoncsónak és egy fölfújható sátor. Mostanában látok újra ilyet.

A szülők nem izgultak. Nagyon sokat eveztem együtt a fivéremmel. Az egész bandánk az ugyancsak Hajós Alfréd által tervezett Győri Tornaegylet nevű klubban volt. Ez volt az egyetlen klubtagságom, a közösségi életem itt folyt. Itt kötöttem barátságot egy osztrák lánnyal, ha élne, egy életre szólt volna, akinek a szülei Grazban születtek, de aki aztán elment a szüleivel együtt Auschwitzba. Miután visszatért, és senkit sem talált meg, még engem se, valahova eltűnt a világba. Vagy öt évig nyomoztam utána, de sehol nem találtam, pedig még visszajött, mert erről egy írott bizonyíték volt Győrben, a zsidó nyilvántartásban.

Hatéves korom előtt mentem iskolába. Miután láttam, hogy a gyerekek táskával mennek a Bisingeren keresztül, nem tudtam, melyikbe vagy hova, nagyon megkívántam az iskolát, és rávettem a szüleimet, hogy írassanak be. Miután még nem értem el az iskoláskort, októberben születvén, állami iskolába nem vettek föl, magániskolába jártam. A Skultéty magániskolába, az úgynevezett úri gyerekek mind oda jártak. Nevét onnan kapta, hogy a Skultéty alispán bérelte férjezetlen, állástalan tanítónő testvéreinek vagy unokatestvéreinek.

Csak végig kellett mennem a házunktól az Andrássy úton kifelé, és az utászlaktanya sarkán állt az iskola, nem emlékszem, hány szám alatt. Egyenes út vezetett odáig. Ezért is nagyon korán kezdtem egyedül iskolába járni.

Ez négyosztályos elemi volt. Zsidó meglehetősen kevés, ugyanazok voltak nagyjából, akikkel később a gimnáziumba együtt jártam. Koedukált volt, fiúk-lányok együtt, így aztán rentábilis volt a fenntartása. Nagyon szép épület volt, tágas iskolatermekkel. Hogy hányan voltunk egy osztályban? Olyan húszan-huszonöten.

Ez az iskola lényegesen többet tanított, mint az állami iskolák, amelyek közül egy jöhetett volna nekem számításba, a tanítónőképző gyakorlóiskolája. A többi mélyen alatta volt ennek a szintnek. Német nyelvet is tanítottak, az órán pedig besegítettem avval, hogy szövegeket olvastam föl, és a gót betűket föl tudtam írni, mert azt én már négy- vagy hároméves koromban megtanultam. Akkor még a gót betűket használták [A gót betű a középkorban kialakított, sajátos, német, hegyes betűtípus. Gutenberg ezt használta első nyomtatványaihoz. A német nyelvterületen a 20. század közepéig rendszeresen használták. – A szerk.].

A nagyon jó elemi iskolai oktatás után nehézség nélkül indultam a Győri Leánygimnáziumban. Nem voltam színjeles tanuló, a buta magoló sem. De itt sikerült engem teljesen megvadítani. Itt szembesültem először az antiszemitizmussal, s ezzel kapcsolatban itt kaptam életem első nagy pofonját. A legkonokabb antiszemitizmust tapasztaltam, ami nemcsak rám vonatkozott, hanem minden osztályban egy-egy értelmiségi zsidó vagy fél zsidó lányra. Neveket nem akarok mondani, többen később híresek lettek a szakmájukban. Amúgy kevés zsidó járt a gimnáziumba. Egyébként is Győrben viszonylag kevés család volt, amelyik a lányát taníttatta, és érettségire vagy pályára indította volna.

Az egész iskola tanári kara erősen antiszemita hajlamú volt. Volt, aki uralkodni tudott magán. A némettanárom avval kezdte a németórát, hogy fel kellett állnunk, és elénekelni a „Deutschland, Deutschland über alles”-t [Ezzel a sorral kezdődik a Haydn zenéjére énekelt, három versszakos „Das Lied der Deutschen” (von Fallersleben verse) első versszaka. Ezt a versszakot (refrénje is a két kezdősor: Deutschland, Deutschland über alles, /
Über alles in der Welt! ) énekelték nemzeti himnuszként a Harmadik Birodalomban. Ma a vers harmadik (Einigkeit und Recht und Freiheit / Für das deutsche Vaterland! kezdetű) strófája a hivatalos nemzeti himnusz. – A szerk.]. Ezzel szöges ellentétben állt az igazgatónk, Strasser Sándor, akire azt lehet mondani, hogy filoszemita volt. Teljesen egyenrangúként kezelt bennünket [Strasser Sándor (1878–1948) – matematika- és fizikatanár, 1900-tól a kassai Állami Felsőleányiskola tanára volt, 1908–1936 között a győri Magyar Királyi Állami Felsőbb Leányiskolában (később: m. kir. állami Apponyi Albert Gróf Leánygimnázium) tanított, ez utóbbinak alapító igazgatója volt. – A szerk.].

Én pedig egy iszonyú skandalummal elhagytam a győri gimnáziumot, amikor pofon ütöttem a latintanáromat, és betörtem az orrát, miután megbuktatott. Több előzménye is volt ennek. Ebben a tanárban hatalmas zsidó- és gyerekgyűlöletet volt. Erdélyi származású volt, és nem sikerült neki Szegeden professzori állást kapnia, tehát eljött a győri leánygimnáziumba megalázóan középiskolás lányoknak latint, régiségtant és művészettörténetet tanítani. Latint elsőtől kezdve tanultunk, művészettörténetet csak harmadiktól. Miután mind együttvéve kedvenc tárgyaim voltak már majdnem csecsemőkorom óta, azt hittem, hogy itt majd valami siker fog engem boldoggá tenni. Ezzel szemben csupa csalódás volt, sok komiszsággal találkoztam.

Amikor iskolalátogatás volt a fölöttes hatóságoktól, akkor én mentem ki a táblához felrajzolni az Akropoliszt, de amikor nem, akkor a normális menete egy művészettörténeti órának az volt, hogy a tanár kiteríttette az általam legjobban szeretett művészetnek, a görög művészetnek a legcsodálatosabb képeit, rámutatott valamelyikre, és annak a nevét kellett megmondanom.

Egyszer, amikor kimentem a katedrához, hogy megnézzem, melyik képről kell beszélnem, rámutatott egy képre, amit én gyerekkoromtól kezdve ismertem. Épp annyi idő telt el, hogy levegőt kapjak a sietéstől, és megmondtam: Diszkobolosz [Müron (i. e. 5. sz.) szobra: Diszkoszvető. – A szerk.]. „Köszönöm, elmehet, ezen nem gondolkodunk.” Mit sem sejtve mentem a helyemre.

Ez a tanár a lehető legcsúnyább játékot játszotta velem latinórán is. Folyton kérdezett, kérdezett és kérdezett, és amikor mindenre tudtam felelni, az utolsó kérdése ez volt: „Mondja meg nekem, mi az egyes számú alanyesete a mariának?” Úgy néztem rá, mint aki egy bolondot lát. Hát mondtam: „Mari, mert a-ra végződik.” Mondta: „Megbukott, leülhet. A mariának az egyes számú alanyesete az mares, nem tudja, hogy tenger?” Csúnya játék volt.

Az osztályfőnökünk az év végi bizonyítványosztásra megbetegedett, és ez a tanár helyettesítette. Megkaptam a bizonyítványom. Felütöttem, megnéztem, és nem akartam hinni a szememnek: latinból megbuktam, és művészettörténetből – akkor a jeles az egyes volt, és a kettes az a jó – kettest kaptam. Amikor befejezte a búcsúbeszédét, elmentem a katedra előtt, levágtam a katedrára a bizonyítványomat, és mentem ki az ajtón. Utánam szaladt, én pedig visszafordultam, megpofoztam, és rá vágtam az ajtót. Ami történt, azt én nem szándékosan csináltam – betörtem az orrát.

Ezután az apám bement az iskolába – nem szokott bemenni, sem ő, sem az anyám nem nagyon látogatta a szülői értekezleteket. Velem nem közölt semmit, hogy ő valamit is tesz. Az iskolaigazgatót jól ismerte, mondhatni, baráti viszonyban volt vele. Bement hozzá, hogy megkérdezze, ez mit jelentsen. Amikor be akart menni az igazgatói irodába, akkor beleütközött a tanárba – ő éppen onnan jött ki –, aki azt mondta neki: „Minek küldi iskolába a lányát, hiszen az mindent tud, felesleges annak tanulni.” Apám nem is köszönt neki.

Bement az igazgatóhoz, aki egyébként is nagyon gyerekszerető és végtelen jóindulatú ember volt, néha kisegített a tanításban is, ha valamelyik tanár beteg volt, és azt a szakot ő tanította. Apám elmondta a történteket. Teljesen meg volt lepve, mert csak a legjobbakat tudta a kollégájáról, csak a tudását ismerte. Nem volt szokása az óralátogatás. Amit megbeszéltek, és amit az igazgatóval közölt, az nem panasz volt, hanem az, hogy ki hova szándékszik ezután menni, de nem akart az ő tudomása nélkül semmit sem tenni.

Itt lép be egy korábban már említett név. Elment a Sztehlo ügyvédhez, aki intenzíven foglalkozott iskolaügyekkel is, és aki felvilágosította, hogy ez az ügy nem tűr sem halasztást, sem semmit, jegyzőkönyvet vett föl arról, amit az apám írt. És közben volt még egy szereplő, aki apámat erre indította, mégpedig egy világi bencés tanár, Szakács tanár úr, aki a baráti körükbe tartozott. Ő is azt javasolta, hogy menjen föl az oktatásügyibe, és ott tegyen hivatalos panaszt, hivatkozva őrá, ő pedig majd továbbviszi a dolgot.

Ennek óriási eredménye volt. A tanárt elhelyezték a győri gimnáziumból Budapestre. Az én esetem nagy port vert fel egy nem túl kicsi, de nem is nagyon nagy városban. Nagyot csattant. Fel volt háborodva mindenki, a fő mozgatója és hírvivője az említett bencés tanár volt. Azt mondták, hogy egy gyerekkel nem lehet ilyet csinálni.

Ez harmadikban volt. Kivettek a gimnáziumból. Kőszegre mentem [Kőszeg – megyei jogú város volt Vas vm.-ben, 1930-ban 8500 lakossal, számos oktatási intézménnyel: az alsóbb fokú iskolákon kívül volt ebben az időszakban a városban állami fiú polgári iskola, római katolikus leány polgári iskola, állami tanítóképző, római  katolikus tanítónőképző, római katolikus gimnázium, állami reáliskola (tk. katonai iskola és kollégium), ágostai evangélikus leánylíceum. – A szerk.] – ahova mindig is szívesen mentem volna – egy intézetbe, amelyik leányinternátus volt, és a győri lányoknak tekintélyes része, aki tovább tanult, egyenesen odament az elemi után. De hát a szüleim engem akkor még nem szívesen engedtek volna el hazulról. Az anyámnak szoros kapcsolata volt az evangélikus egyházzal, ahol orgonahangversenyeken rendszeresen fellépett, és az ottani karnaggyal, a Fodor karnaggyal állandóan együtt dolgozott – ő ajánlotta szüleimnek a Kapi püspökkel együtt, hogy menjek a kőszegi leánygimnáziumba. Hivatalos neve Gyurák Ferenc Evangélikus Leánygimnázium volt. Ott csak lányok voltunk, összesen nyolcvanan bentlakók. És azt hiszem, hat bejáró.

Kőszeg iskolaváros volt. Volt ott a piaristáknak bentlakásos iskolájuk, egy tanítónőképző és egy apáca tanítónőképző, kifejezetten katolikusoknak. Kadétiskola is volt, az volt a testvériskolánk, helyesebben szólva inkább csak a szórakozás szempontjából. A kultúra a kőszegi leánygimnáziumban nagyon-nagyon magas fokon állt. Neves művészeket hívtak meg zenei előadásokra, mint például Fischer Annie-t és más, ilyen szintű művészeket, hegedűművészeket, színészeket. Mert volt ugyan egy táncház Kőszegen, de színház nem. A színházi előadásokat, amik igencsak gyengécskék voltak a Komlós Vili után, nem igazán élveztem. De magunk is csináltunk színházat. A kőszegi leánygimnázium – aminek már a porát is elhordták – volt az egyetlen modern módszerekkel tanító és nyelvekre súlyozó iskola lányok számára Magyarországon. Ott mindazokat a nyelveket tanultam, mint otthon. A kémiától kezdve a matematikáig sokkal magasabb szintre vitték az oktatást a viszonylag kis létszám miatt, mint amit én valaha is a győri gimnáziumban kaphattam volna.

Volt más zsidó is, de nem sok. A nevezett latintanárunk nagyszerű gyerekimportot vezetett be a kőszegi leánygimnáziumba. Ezt az iskolát, ha véletlenül az anyám nincs kapcsolatban az evangélikus egyházzal, akkor is megkaphattam volna a bátyám barátnői köréből, mert a Kufler lányok és a többiek mind hasonló sorsra jutottak, mint én, és azok mind ide jártak, itt érettségiztek, és mindegyik tovább tanult egyetemen.

Abban a korban kiemelkedő volt ez az intézmény. A jellegzetessége volt, hogy nem osztálytermek voltak, hogy első, második, harmadik osztály, hanem tárgytermek festményekkel vagy képekkel vagy a tantárgyra vonatkozó adatokkal, ábrázolásokkal, minden tantárgy részére. Az osztály vándorolt a szaktermekbe. Vándoroltunk, ezzel együtt meg kellett tanulnunk azt, hogy mindent a legnagyobb rendben tartsunk. Mert ezt csak úgy lehetett megcsinálni, hogy mindent rendben tartunk, mert mi nem táskával mentünk iskolába, hanem levettük a polcról azt a könyvet, amelyiknek az órája következett, mert lehet, hogy az a folyosó túlsó végében volt.

Kiemelkedő tanár a gimnáziumban a matematika tanára volt, Marton János. Ő volt a Kőszegi Hegyközség elnöke. Egyébként mindenki csúfolta, én, isten tudja, miért, a kedvencei közé tartoztam. Talán azért, mert érdekelt a matematika. Egyébként a reáltárgyakat is nagyon szerettem, különösen, ha kísérletezni lehetett.

A mi évfolyamunkból nyolcan értünk el a nyolcadik osztályba, az érettségi osztályába. Ilyen kis osztály csak mi voltunk, betegségek miatt többen kimaradtak. Meg a követelmények is irgalmatlanul nagyok voltak. A tanulásra engedélyezett idő véleményünk szerint meglehetősen kevés volt. Nekik nem az volt a lényeges, hogy sok legyen a növendékük, hanem ők már egy még ma sem elért színvonalat képviseltek, amikor a nők is dolgozni fognak, és érteni kell majd ehhez is meg ahhoz is, tovább tanulnak. Mert onnan, aki kilépett, abból a nyolc gyerek közül csak egy nem tanult tovább, a többi mind tovább tanult a fölöttünk levő osztályból is.

Az internátus vezetőnőjét Wagner Karolának hívták. Annál emberségesebb, szigorúbb és jobb nevelőt én az életben nem ismertem. Igazságosabbat sem. Azt a sebet, amivel én abbahagytam a tanulást a győri gimnáziumban, ő egy év alatt begyógyította. Avval, hogy mindig lehetővé tette, hogy latinból, művészettörténetből feleljek, és a gyalázatot lemossam abból a bizonyítványból, amit soha többet nem akartam a kezembe venni.

Az internátus egészen meseszerű volt. A kicsik, ami azt jelentette, tizennégy éves korig, nagy hálótermekben aludtak, talán tízen egy szobában. Nem voltak emeletes ágyak. Mindenkinek megvolt a folyosón a saját szekrénye, a saját hálószekrénye, könyvespolca, a felsősök között a kis mamája. A tanulás nem a hálóteremben folyt. Volt egy nagyon szép tanulótermünk, ahol mindenki tanulhatott, de egyet megtanultunk, hogy a tanulásunkkal a másikat nem zavarjuk, tehát senki sem tanulhatott hangosan. Aki hangosan akart esetleg verset vagy valami ilyesmit tanulni, az kiment a folyosóra. Meg volt határozva, hogy mettől meddig tart a tanulóidő. Ha valaki nem végzett, akkor volt este egy óra még, amikor elővehette a tanszereit, de a túltanulásnak a betegségét és a magolási őrületet kiszűrték az oktatásból.

A kis mama rendszer előkészített az anyaságra. Minden elsős mellé egy szinte felnőttnek számító lányt, aki elmúlt tizenhat éves, beosztottak, őneki két gyereket kellett rendben, tisztán tartania, és a tanulásukkal is foglalkoznia kellett. Amikor persze neki is igen sokat kellett tanulnia. Az én két kislányom közül az egyik az iskola egyik legjobb tanulója, a másik a legrosszabb volt. Hál’ istennek, mind a kettő él, mind a kettő zsidó. Kapcsolatot nem tartok velük.

A felügyelőink, mind a felsősöknél, mind az alsósoknál tanárok voltak. Mindegyiknek külön szobája volt azon az emeleten és annál az osztálynál, amelyiknek az osztályfőnöke volt.

Eleinte egy épületben volt az iskola és az internátus. Amikor én odakerültem, akkor épült egy új ház, a tüdőszanatóriummal szemben. Ez már azt jelenti, hogy Kőszegnek az erdős részén, egy hatalmas nagy, gyönyörű kerttel. Ezzel szemben volt egy kis üres terecske, ami nem volt se megművelve, se parkosítva, egy ház állt rajta. Ezt az evangélikus egyház megvásárolta, és ez lett a felsősök lakhelye. Itt már csak ketten voltunk egy szobában, ami tényleg egy lányszoba volt, tarka kartonnal letakart ágyakkal, tarka karton függönyökkel. A kert valóságos áldás volt, mert oda kimehettünk.

A fürdés külön probléma volt Kőszegen a víz minősége miatt. A fürdőszoba a nagyépületben is és ebben az új épületben is a földszinten, illetve az alagsorban volt, ahol sorban álltak a kádak, és közöttük, minthogy nagyon erényesek voltunk, lepedők voltak kihúzva. Minden második nap fürödhettünk, nem is tudom, hány fürdőkád volt ott a pincében. A fal csempézve volt, hideg-meleg víz folyt. A reggeli mosdás a mosdóhelyiségben volt, ahol a mosdók kilométerszám voltak fölszerelve, de ott csak hideg víz folyt. Ez a hálóterem melletti helyiség volt, fapadlós, hogy ne legyen hideg a kő. A vécék ezután következtek a folyosón. Két óriási nagy Beilinger kályha fűtötte a mosdót. Néhányunknak volt vizeskorsója a kályhákon, aki korán kelt, az vitte el a meleg vizet a mosdáshoz. Tetőtől talpig meg kellett mosakodni reggelenként. A reggel az intézetben egy külön program volt. Voltak, akik korán kelőek voltak, azok közé tartoztam én is. Matracot ki az ágyból, ki a mosdóba, ott tornáztunk magánszorgalomból húsz percet, senki nem avatkozott bele. Ez már felsős korban volt persze.

Télen bent tanultunk természetesen az épületben, de nem a hálószobában. A szobák csak alvásra szolgáltak. Csak este fűtöttek be, de nem spórolásból, hanem mert nappal a hálótermekben nem volt senkinek semmi dolga. És azzal, hogy ezt az új épületet így rendezték be, akkor az iskolából át is kellett volna szaladgálni. A kicsiknek tanulótermük volt, a nagyoknak tanulószobájuk. Negyedikig. Volt aztán, aki másfelé ment, kereskedelmibe [lásd: kereskedelmi iskolák] vagy más osztályba. Én úgy kerültem oda, hogy egy évet voltam a kicsikkel, a többit már a nagyokkal.

Az iskolát egyrészről az egyház tartotta fenn. A kollégiumi díj, ebben benne volt a tandíj is, nem volt olcsó, nyolcvan pengő havonta. Ebből engedményt kaptak az evangélikus papok gyermekei, azok az esetleg nem evangélikusok, akik jól tanultak. Úgyhogy nekem egy fél évet kellett csak kifizetni, miután jó tanulónak bizonyultam, automatikusan megkaptam a kedvezményes kollégiumi díjat is. Nem kellett külön kérvényt benyújtani, a tanulmányi eredmény befolyásolta azt az összeget, amit a szülőknek fizetniük kellett. A nagyon szegény növendékeket ruhával is ellátták, a Széchenyi Rikát pedig én láttam el ruhával. Mindig az enyémet hordta, mert olyan rendetlen volt, meg piszkos, hogy az nem igaz. A gróf Széchenyi Rika, akivel azóta is nagyon jóban vagyok, ha éppen hazajön Angliából, mert ő oda ment férjhez egy lordhoz.

A szülők kétszer jöhettek egy évben látogatóba és a záróünnepélyre. Nagyon szigorúak voltak, hogy nem lehet megzavarni a gyerek ott kialakult rendjét és világát. Hazamenni pedig csak húsvétkor, karácsonykor és a nagyszünetben lehetett.

Hadd mondjam el az iskola rendjét! Reggel torna, mosdás, és aztán elvonultunk az internátus vezetőnője előtt a díszteremben, fölhúzott szoknyával, mert ellenőrizte, hogy mindannyiunknak a harisnyája, cipője és bugyija tiszta-e. Iszonyú rend volt. Ugyanolyan, mint otthon. A szekrénybe is akkor néztek bele, amikor csak akartak. A szekrényekért mi feleltünk, és az is meg volt határozva, hogy mi lehet benne. Az oda való holmin kívül semmit sem tarthattunk. Privát dolog mindenkinek egy lehetett, az velem együtt vonult be az internátusba. Nekem egy iskolai vöröskeresztes újság járt, az volt az egyedüli újság, amit gyerekek és fiatal gimnazisták olvashattak – meg a „Magyar Leányok” [Képes hetilap Tutsek Anna (1865–1944) szerkesztésében 1894-től. – A szerk.] –, és abban voltak néha híres festmények másolatai. Abból én kivettem, mert nagyon megragadta a képzeletemet, Magyarországi Szent Erzsébetnek a történetét. Annak a festménynek a másolatát tűztem ki belülre a szekrényem ajtajára [Szent Erzsébet (Árpádházi vagy Magyarországi) (Sárospatak, 1207 – Marburg, 1231) – II. András és Meráni Gertrúd egyik gyermeke, a türingiai Lajos őrgróf felesége, majd özvegye. Férje halála után – mivel megfosztották vagyona kezelési jogától és a férje után járó birtokok haszonélvezetétől – gyermekeivel elhagyta a wartburgi várat, s Marburgban élt Szt. Ferenc harmadrendjének tagjaként. Élete során több kórházat létesített szegények számára, maga is segédkezett ápolásukban (a leprásokéban is), ínség idején élelemmel látott el több száz szegényt stb. 1235-ben avatták szentté. A szegények, elhagyatottak és az őket gondozó kórházak, ispotályok, emberbaráti intézmények választják védőszentül. A képzőművészet számos kiemelkedő Szent Erzsébet ábrázolást (festmények, szobrok) tart számon (Magyar Katolikus Lexikon). – A szerk.]. Kívülre semmit nem volt szabad. De én ehhez a fegyelemhez otthon is szokva voltam, mert otthon is ugyanilyen fegyelem volt a szekrénnyel és minden egyébbel. Úgyhogy sem nehezemre nem esett, sem pedig problémám nem akadt vele.

A ruhaellenőrzés után bementünk a díszterembe. Mindenki elfoglalta a helyét, én a pianínónál, az internátus vezetőnője a katedrán, és megkezdődött a reggeli szertartás. Kőszegen már nem tanultam külön zongorázni. Már nem kellett. A zsoltárok még a pán sípja és pán skálán mozognak, nem a modern skálán. De Mozartnak azt a mondását hadd idézzem itt, mert ő mondta, hogyha ő egyszer olyan dolgot tudna írni, mint amilyenek a korálok [„Protestáns egyházi ének, amely gregorián dallamokból, himnuszokból, … népénekekből alakult ki Németországban” (Magyar Nagylexikon). – A szerk.], akkor ő lenne a legboldogabb zeneszerző a világon. Tehát a Mozart által is irigyelt, általa korálnak, általunk zsoltárnak nevezett napi zsoltárt eljátszottam, és a többiek énekeltek. Zsoltárral kezdődött a nap, s amikor befejeztük, szépen sorban kivonultunk, nem összevissza, mint egy csürhe, taszigálódva, és mentünk a reggelizőhelyiségbe. Ez az ebédlőnek az egyik része volt. Ezen a bejárók nem vehettek részt, csak a bentlakók.

Délelőtt volt a tanítás. Közben egyszer tízórai. Tanítás után egy kicsit sétáltunk vagy a kertben, vagy a folyosón. Amikor megszólalt a csengő az ebédre, bementünk a ragyogó tisztán megterített hosszú asztalokhoz. Mindenkinek állandó helye volt. Lift hozta föl az ebédlőbe az ennivalót. Voltak hetesek, akik végigkínálták. Amit mi ott zabálni kaptunk! Olyan nagy porciók voltak, hogy abból hárman is jóllaknak manapság. És nagyon jó ízű is volt. Volt az iskolának egy gazdasága. Saját maga termelte a főzeléket, a gyümölcsöt, és állattartás is volt. Majdnem önellátó volt. Ez minden protestáns intézetben így volt. Panaszra oka senkinek sem lehetett, degeszre ehette magát. Az intézetben az első dolgom az volt, hogy hat kilót híztam. Mert laktató étel volt, és meleg vacsora, nem volt olyan, hogy hideg vacsora. És gesztenye, gesztenye rogyásig [Kőszeg környékén található Magyarország legnagyobb szelídgesztenyése. – A szerk.].

Ebéd után nem tanulás volt, hanem felöltözködtünk, mert mi minden nap kirándultunk, egy óra hosszat mentünk föl a hegyekbe. A szünet nélkül való tanulás, magolás és dolgoztatás nem volt divat. Állandóan foglalkoztatva voltunk, de nem kimerítve. A séta után jött az uzsonna, majd a tanulás öttől fél nyolcig. Fél nyolckor vacsora, nyolctól kilencig volt szabadidő – aki még nem végzett a tanulással, az akkor tanulhatott –, kilenckor mindenkinek ágyban volt a helye.

A mai értelemben vett szakkörök nem voltak. Magyar önképzőkör viszont igen, nem volt más, de az nagyon kemény volt. Oda jártam. Különböző írott munkákat adtunk be, azt elbírálták, megtárgyaltuk. Ezzel szemben, ha valamit nem értettünk, valamilyen nehézségünk volt a tanulásnál, szó nélkül fölállhattunk a tanulószobában, és bemehettünk ahhoz a tanárhoz, akihez ez tartozott. Délután köteles volt minden növendéknek minden felvilágosítást és segítséget megadni. Persze könyvtár is volt, én voltam a vezetője. Aki jó tanuló volt, mint én, annak ezen kívül volt egy feladata: a kisebbeknek a munkáját át kellett néznie. Akinek a kis mamája volt, annak a szekrényétől a tanulmányaiig végig mindent át kellett este néznie, hogy megvan-e rendesen. Így hát kettős funkciója volt ennek a szabadidőnek.

A vasárnap a pihenés napja volt. Akkor nem keltünk olyan korán. Az intézetnek kilencvenkilenc százaléka protestáns volt. Az iskola területe két utcára ment a kerttel együtt, ez egy négyszöget zárt be, amelyik az evangélikus egyháznak az összes épületét magába foglalta a templommal együtt. Elöl volt a kollégium, az utca felé, hátul, a kert melletti rész az udvar, ahol a papi lakás és a különböző egyházi irodák voltak. Csodálatosan hangulatos udvarban, amit úgy hívtak, hogy Pap-udvar. A kertre és a Pap-udvarra néztek a hálótermek ablakai. Az evangélikusok vasárnap istentiszteleten vettek részt. A többieknek szabadidő volt.

Amikor Kőszegre mentem, anyám jött velem, és bejelentette az igazgatóságon, hogy én úszom. Így aztán engedélyt kaptam, hogy átjárjak a kadétiskola uszodájába, amikor a fiúk nincsenek ott. Úgyhogy rendszeresen jártam át, a tornatanár felügyelt ott az edzésemre. Így részt tudtam venni a versenyeken.

Sem nem tagadom, sem nem szégyellem, hogy engem ez a rend úgy kötött, ezt én úgy szerettem, hogy amikor hazavergődtem Európán keresztül, az első utam anyámhoz, a második utam az intézetbe vitt. Nagyon szerettem ott lenni. Ahhoz pedig sok kell, hogy én valahol szeressek lenni. A tanáraimat is szerettem, és a különbség egy ilyen magas szintű lánykollégium és egy állami iskola nevelése között a társadalomban élésre és minden egyébre, annyira különbözött, és olyan emberi volt!

Ott nem volt antiszemitizmus. Egyetlenegy növendék volt, azzal nagyon hamar végeztem. Az alattam levő osztályban volt egy burgenlandi lány – többen is voltak, autóbusszal jártak át Kőszegre –, ő volt az egyetlen náci, aki még büszke is volt erre. Én fedeztem föl a horogkeresztet a szekrényében, és jelentettem. Kinyitották, levették, és mondták, hogy hazamehet. A következő busz megy oda, ahol lakott. Akkor a határok nem voltak átjárhatatlanok. A határ úgy nézett ki, hogy például Máriának, az egyik osztálytársnőmnek a nagynénje Burgenlandban lakott, és mi vasárnap egy cédulával átmentünk hozzá, mert ott mindig nagyon finom süteményeket lehetett enni.

1936-ban, az érettségi után odaplántáltam magamat az apám elé, és megkértem, segítsen, hogy kijussak Londonba, mert itt nem vesznek fel az egyetemre, én pedig egyetemre akarok menni, angol szakra. Az apám válasza az volt: „Nem segítenél már végre valahára az anyádnak?” Kicsit elege volt az én dolgaimból. Nehéz időket látott jönni. Tudta, előrelátó volt, hogy azt mondta: „Nem segítenél anyádnak?”

Nem nagyon örültem az apám kitérő válaszának, úgyhogy fogtam magam, fölültem a vonatra, följöttem Pestre, és bementem az angol követségre megkérdezni, hogy mire van szükségem az érettségi bizonyítványon kívül ahhoz – miután útlevelem van –, hogy bejussak a londoni egyetemre. Hát kaptam szép íveket, amiket azonnal kitöltöttem angolul, gondoltam, talán ajánlólevélnek egy kicsit ez is jó lesz, és beadtam a vízumkérelmemet is. Akkor az angol követségen megmondták, hogy Magyarországról Angliába eléggé nehéz lesz eljutni, mert közbeesik Németország. Kérdezték, milyen útvonalat akarok, mert akkor megmondják, hogy még milyen vízumokat kell beszereznem, és milyen iratokra van szükségem. Megindult a kálvária. Egyik követségről a másikra, egyik kérvény a másikra.

A legkedvesebb a Baranyai Lipót, a Nemzeti Banknak akkori vezérigazgatója volt [helyesen: elnöke – A szerk.]. Fiával a Halászbástyán szoktam néha táncolni. A Fő utcában laktak. Mindenki a Fő utcában lakott. A Sztehlóék is. Baranyai Lipóttal közöltem, hogy fontra lesz szükségem. Végignézett rajtam, és azt kérdezte: „Nagykorú?” Mondom: „Igen, az apám tizenhat éves koromban nagykorúsított az adóügyek miatt” [Nagykorúsítás – „azoknak a törvényes módoknak egyike, amellyel a kiskorú teljeskorúvá válik, mielőtt életkorának 24-ik évét betöltötte. A N. törvényes feltételei, hogy a kiskorú életének 18-ik évét betöltötte, s hogy saját ügyeinek vitelére elegendő képességgel és érettséggel bír” (Révai Nagylexikon). – A szerk.]. Ez így is volt. És a vagyonmegosztás miatt. Mindenre gondolt. Kénytelen voltam Győrbe hazamenni, mert a Nemzeti Bank felé még nem voltam nagykorú, hogy én rendelkezzem az apám magántartalékaival.

Akkor az apám látta, hogy engem megállítani nem lehet, mert vele vagy nélküle, de én elindulok Londonba, legföljebb visszatoloncolnak. Jobb lenne inkább ennek a lánynak az útját egyengetni, és nem megakadályozni. Amikor minden megvolt – nem akarom itt azt a kálváriát leírni, az angol követség és konzulátus előbb ütötte be a pecsétet, hogy mehetek, mint a Nemzeti Bank –, megjelentem Baranyai Lipótnál, és engedélyeztek havi írd és mondd tizenegy fontot. Ez egy havi tandíj összege volt. Apámnak megvoltak az angol kapcsolatai, úgyhogy elindultam Londonba.

Itthonról semmit nem lehetett elintézni az egyetemmel kapcsolatban. Ott, amit intézni lehetett, az a dzsemborin szerzett barátságok alapján történt, amik megmaradtak és tartósnak bizonyultak [Dzsembori (jamboree) – cserkésztalálkozó, általában a világtalálkozóra való utalás. Magyarországon 1933-ban Gödöllőn volt a IV. Világjamboree. – A szerk.]. Angol segítőnk, Ernest és családja segített nekem. Ma már nem tudom, hogy él-e vagy sem – de inkább nem – a koránál fogva az a család, amelyik a hátam mögé állt, és amelyikről utca van elnevezve Manchesterben.

Miután én a magyar oktatás törvényeit ismertem, augusztus végén ültem fel a vonatra, mert azt hittem, szeptemberben kezdődik a félév, amiben nagyot tévedtem. De azért nem telt az idő feleslegesen. Megérkeztem a Viktória pályaudvarra, és rögtön az első baklövésemet elkövettem. Mindent berámoltam egy taxiba, kivéve azt a kiskoffert, amiben a pénzemet és az úti okmányaimat tartottam. Ernest körültekintőbb volt, azt mondta, hogy ő kijön a Viktóriára elém, de ha valami mégis úgy hozná, hogy nem találjuk meg egymást, megadott egy szállodacímet és az ő ajánlását, hogy el ne vesszek, mutassam meg a sofőrnek, és az odavisz. Akkor ott találkozunk. De el ne mozduljak onnan! Amikor kirámoltam a holmimat a szállodában, akkor vettem észre, hogy se a kiskoffer, se a pénz nincs meg. Ijedtemben elbőgtem magam.

A szállodában nem tudták, hogy mi bajom van. Miután ugyanolyan folyékonyan beszéltem angolul, mint ahogy most magyarul, mondtam, hogy elveszett a kofferom, amiben az összes úti okmányom és minden van. Az egyik nagyon komor képet vágott, s azt mondta, minden európai evvel jön. Mondtam, hogy vissza szeretnék jutni a pályaudvarra, mert én azt tudom, hogy letettem magam mellé. A sofőr végighallgatta, amit bőgve mondtam. Azt mondta, üljek be, visszavisz a Viktóriára, és velem jön. Ez meg is történt. Elkísért, és abban a tömegben, ami ott van – életében az ember olyat nem látott –, a kiskoffer ott volt a peronon, ahova letettem.

Miután megtaláltam az elveszett pénzem és úti okmányaimat, visszamentünk a szállodába, ott állt kétségbeesve, minden taxiba belesve Ernest. Amikor meglátott kibőgött szemmel, kezemben a kiskofferral, akkor rájött a röhögés. „Már megint elhagytad?” Ez volt az első szava. Szólni sem tudtam, csak a legközelebbi székre leültem, halál fáradt voltam. Az egész út nem fárasztott úgy ki, mint az utolsó harminc perc.

Első dolgom volt, hogy letussoljak, egy kicsit rendbe szedjem magam az egynapi utazás után, és hogy a viharos csatornán való átkelés után valahogy emberi módon nézzek ki. Egész úton nem aludtam, hiába utaztam hálókocsiban. Aki nem járt még viharos tengeren, csak normális tengeren, az nem tudja, milyen az átkelés a csatornán.

Először elmentünk Manchesterbe Ernest szüleihez. És akkor kérdezte, mit csináljunk, mert a félévnek a kellős közepén vagyunk.

Angliában egész évben megy az egyetemi oktatás. Ezt azért találták ki, hogy az egyetemek gazdasági helyzetét stabilizálják, mert miért legyen zárva, amikor nyáron is lehet tanítani, hiszen a klíma olyan, hogy nincs túl meleg. Minálunk ezt nemigen lehetne megcsinálni. Ott enyhe volt az idő, a nap is sütött néha, de meleg nem volt a nyári félévben. Egyébként a félévek hallgatói nem mindig ugyanazok voltak.

A külföldiek először egy előképzésen vettek részt, hogy lássák az angoltudásukat, hogy megértik-e az előadásokat. Az egyetemen voltak kötelező tárgyak, és azokon kívül olyat választottunk, amilyet akartunk. Európában ezt még nem csinálták, és még mindig nem értik, hogy szabad volt minden egyetemistának bármely szakon bármelyik előadót választania. Ha nekem tetszett, átmehettem az orvosira is, ha olyan előadó volt, aki engem érdekelt, azt hallgathattam, amit és akit akartam.

A tutorial system volt bevezetve, ami azt jelentette, hogy meghatározott időben be kell menni a tutorhoz, akihez hasonlót én Magyarországon nem tudok mondani, talán tanársegédnek nevezhetem, de ez sem fedi teljesen. Ő adja ki a feladatot, jelöli ki az előadásokat, amik ezzel foglalkoznak, és az írásbeli beszámolót, amit be kell adni. A szóbeli előtt közlik az elért eredményt, hogy mehetek-e tovább, vagy itt esetleg azt a félévet még egyszer végig kell hallgatnom.

Én ezt az oktatást sokkal hatékonyabbnak találtam, sokkal nagyobb feladatot rótt a hallgatóra a szabadság, mint a tanteremhez való kötöttség. És hát egy jó előiskolát kaptam Kőszegen. Londonban lánykollégiumban laktam, ahol Európa minden részéből való lány megtalálható volt, azonkívül japánok, kínaiak és az összes angol gyarmatok. A baráti körömhöz leginkább angolok tartoztak, hiszen az én célnyelvem az angol volt, és igyekeztem minél kevesebbet németül vagy pedig bármilyen más nyelven beszélni. Egy német lány ragadt rám, az viszont semmi áron, a háború után sem akart visszamenni Németországba. Nagyon furcsán fog hangzani: velem akart jönni Magyarországra. Ezt a német vonzást sajnos később a debreceni egyetemen is, amíg ott dolgoztam, megtartottam. Ott is volt egy lány a szabadegyetemen, aki levelekkel bombázott még a Balatonról is, hogy ő akármit vállal, akár cselédnek is elmegy, csak hadd maradjon Magyarországon.

Egyetemi éveim a tanuláson kívül Anglia megismeréséből álltak, mert a víkend az szabad volt. Ernestnek volt egy BSA-ja [Autómárka, 1907–1940 között gyártották Nagy-Britanniában. – A szerk.], azzal jártuk Angliát, amennyit csak bírtuk, és azt néztük meg leginkább, ami Ernestet érdekelte. Jogász létére bele volt bolondulva az angol templomépítészet labirintusába. Jogot hallgatott, és ügyésznek készült. Tehát a vád szakot választotta, arra specializálódott. Négy év volt közöttünk. Tulajdonképpen úgy tekintett, mint leendő menyasszonyára. A nyári szünet alatt, bár ott rövidebbek a szünetek, segített egy angol háztartásba való beleilleszkedésbe. Én náluk töltöttem ezt az időt, az édesanyja vezérlése alatt megtanultam egy angol és egy londoni háborús háztartás kínjait. Ahol meg kellett számolni a tüzelőt, és ahol – akkor már! – a benzintől egészen a sóig minden jegyre ment.

Anglia 1939-ben lépett be a háborúba. A légitámadások mindennaposak voltak. Egy nyilatkozatot kellett aláírnom, amiben vállaltam, hogy a romeltakarításban mint egyetemista részt veszek [Hermann Göring a Luftwaffe főparancsnokaként 1940. augusztus 24-én rendelte el a brit városok terrorbombázását, és szeptember 7-én indult London bombázása. – A szerk.]. Amennyiben nem kívánok részt venni, ők azt is akceptálják, de akkor Skóciába megyek internálótáborba. Az ott lévőknek sokkal jobb dolguk volt, mint bármelyik angol állampolgárnak, mert ők ugyan egész héten át be voltak csukva abba a kastélyba meg a parkjába, ahol laktak, de egyszer egy héten elmehettek moziba a legközelebb eső városba. Ez volt az angol internálás. Ezek a táborok tele voltak. Mondanom se kell, mindennap küldtek a németek utánpótlást, hogy még egy kenyérfalóval több legyen az amúgy is éhező Angliában. Mi éheztünk, mint a kutyák. Úgy jöttem haza, csont meg bőr. Nem ilyen koszthoz voltam én itthon szokva.

Tisztázzuk, én ott Londonban az ellenséges hatalomnak egy tagja voltam. Úgyhogy azoknak, akik Európából jöttek Londonba, akár zsidó, akár nem zsidó, bizonyítaniuk kellett, hogy nem kémek, hanem azért vannak ott, hogy tanuljanak, hiszen Európában ekkor nagyjából még nyugalom volt. Londonból a gyerekeket akkor már kitelepítették, és a fiatalságot felszólították, hogy vagy elhagyják Londont, vagy pedig segédkeznek a takarításban.

Ernesttel nagyon jóban voltam, de egyet belátott, hogy nem ő az egyetlen fiú az életemben. Itthon volt a másik. Az a tömeg levél, ami jött-ment, az nem háborús titkokat tartalmazott. Nagyon nagy késéssel, és nem mindegyik ért el a címzetthez. Főleg az én leveleim nem érkeztek meg mind.

Egyetemi tanulmányaim 1940-ben hirtelen értek véget. Édesanyám telefonált, ismerősökön, rokonokon keresztül üzent, hogy az apám halálos beteg, és ő egyedül van mindennel, mert a bátyámat behívták. A diploma lemaradt, haza kellett jönnöm anyámhoz. A diplomadolgozatom megvolt, de a szóbelire nem tudtam visszajutni Londonba. Nem is lehetett akkor már Magyarországról kimenni, és ott sem fogadtak.

Nehezen határoztam el magam, de mégis hazajöttem. Amikor először megindultam egyenesen a szokott útvonalon, a német határról visszadobtak, avval az indoklással, hogy nincs vízumom. Törvény szerint valóban igazuk volt, mert aznap, amikor elindultam, hozták be a vízumkényszert Németországban, amit velem szemben különösképpen érvényesítettek. Úgy, ahogy voltam, vissza kellett mennem Angliába. Rendesek voltak, mert átvittek ingyen. Ahol szintén nem volt pénzem már, mert utazásra, jegyekre, mindenre elköltöttem jóformán az utolsó filléremet is. Nem akarok neveket mondani. Volt egy svéd kapcsolat, egy egyetemi professzor és az ő köre nyújtott segítséget mások mellett nekem is. Pénzt kaptam, hogy hazajuthassak úgy, hogy kikerüljem Németországot, tehát észak felé. Norvégián át, ami már akkor német megszállás alatt volt [Norvégiát semlegességi nyilatkozata ellenére 1940. április 9-én a német hadsereg megtámadta Két hónapon át tartó heves küzdelmek után, valamint Anglia és Franciaország katonai segítsége ellenére Norvégia kénytelen volt megadni magát. A háború idején a norvég kormány emigrációban folytatta munkáját. – A szerk.], és Svédországon keresztül úttalan utakon, rettenetesen hosszú és tekervényes módon jutottam haza Győrbe, 1940 augusztusában. Az akkori Magyarországot már nem nevezhetem hazámnak.

Ha összehasonlítom a két országot, Anglia háborúját és Magyarország háborúját, akkor csak azt tudom mondani az angol tapasztalataim után, amik irtózatosak voltak, hogy Magyarországon még túl vidám élet folyt, és mindent lehetett még kapni. És nem jegyre [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951)]!

Egy ízben kimentem a strandra, mert fiatal az ember, nem szomorkodhat örökké. A Duna uszodába mentem le, ami össze volt kapcsolva a Hajós Alfréd uszodával. Valaki mellém perdült, kinyitott egy cigarettatárcát, megkínált cigarettával, és azt mondta: „Most ne csináljon cirkuszt, mert magát mindenki ismeri, de engem a kutya se.” Ezen mindenki annyit derül. Két ember mutatkozott ilyen módon be nekem, aki saját magát rendkívül csúnyának és szexuális vonzalomra nem számíthatónak tartotta. Csont soványra voltam fogyva az angol koszttól. Ennek azonban Angliában is bizonyságot adták, hogy nem igaz, és úgy látszik, Magyarországon is megfeleltem a mércének.

Lajos sebészorvos volt, és segédorvosi idejét töltötte a győri kórházban. Nyolc évvel volt idősebb, mint én. Rendkívül mulatságos, intelligens ember volt, aki nagyon hamar otthon érezte magát a családunkban. Rendszeresen jött. Amikor apám betegségéről tudomást szerzett, azonnal intézkedett, ami abból állt, hogy nem volt megelégedve a győri sebészeti körülményekkel. Felhozta Budapestre a Fasor Szanatóriumba [Quittner Zsigmond által 1887-ben épített épületegyüttes, a háború után a Belügyminisztérium kórháza működött itt (Városligeti fasor 9–11.). – A szerk.]. Összecsődítette Magyarország négy legnagyobb sebészét mint kollégát, hogy nézzék meg. Ma már kevésbé ismert nevek ők. A szanatóriumban nem voltak belső szakorvosok. Hívtak oda, ha megengedhette magának a beteg, vagy kívánta a beteg családja, vagy valaki hozzáértő javasolt valakit. Szóval úgy viselkedett, mintha a családhoz tartozna. Akkor ő már biztos volt a diagnózisban. Ami halálos volt. Apámnak vastagbél-carcinomája [vastagbélrák] volt.

Abban az időben én szintén súlyos beteg voltam. Amikor elvitték apámat a szanatóriumba, előtte a győri kórház belgyógyászati osztályának az úgynevezett professzor főorvosa kijelentette, hogy vigyék gyorsan, és mentsék meg, mert a lánya olyan beteg, hogy ővele már nem érdemes foglalkozni.

Csak utólag derült ki, hogy tényleg milyen beteg voltam, és ezt is a leendő férjem derítette ki, mert félrediagnosztizáltak. Azt állította a doktor Nyáry professzor – most már kimondhatom a nevét –, hogy agyhártyagyulladásom van, hagyjanak otthon, és menjenek el nyugodtan Budapestre apámmal, mert én menthetetlen vagyok. Iszonyatos fejfájásaim voltak, de a tünetek nem voltak egyértelműek. Nem is igen látogatott, egy kórházi főorvosnak ez nem volt kötelessége. Leendő férjem naponta látogatott, és tájékoztatott apám állapotáról, ami az elvárhatónál gyorsabban és az ő ellenálló szervezetével jól javult. Megműtötték, nagyon hozzáértő, jó kezekben volt. Nem olyan sokára hazakerült. Ma is hálás vagyok azért a pár hónapért, amit még kaptunk.

Közben a gyógyításomat átvette a leendő férjem, aki „rendkívül vonzó” dolgokat művelt, mert amikor rettenetes görcseim voltak, fogott, és ráültetett egy bilire. Mert akkor őneki már gyanús volt a kimondott diagnózis. Rossz helyen voltak az elviselhetetlen fájdalmak, és a bilin megszületett az eredmény: vesekő távozott a szervezetemből. Amivel egy időben leesett a lázam, és a fájdalmaim megszűntek. Szép lassan fölkeltem, és elkezdtem javulni. Ezt a vesekövet még megelőzte az, hogy szanatóriumba kerültem Győrben, s ott vakbélgyulladással megoperáltak. Ott sem derítették ki az okot, teljesen felesleges volt a műtét, mert a fájdalom és a rettenetes magas, negyven fok körüli láz nem attól volt. A vesekő volt az ok.

Amikor elkezdtem javulni, fent jártam, apám is, anyám is otthon volt együtt, akkor megkérte Lajos a kezemet, és hozzámentem feleségül.

Budapesten volt az esküvő. Dokumentumszerű, amit mondok. Az esküvőnk napján, ami 1941. február másodikán volt, hozták be azt a törvényt, hogy árja nem házasodhat össze zsidóval [Az 1941:XV. tc.-t, amely megtiltotta zsidó és nem zsidó házasságát, azaz az ún. harmadik zsidótörvényt 1941. augusztus 8-án léptették hatályba. Valószínű azonban, hogy már korábban is megpróbálták lebeszélni a házasságról azokat, akik zsidó származású emberrel kívántak házasságot kötni. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Mi nem is tudtunk erről. Beküldtek bennünket egy terembe, mi azt hittük, jön az anyakönyvvezető, helyette jött egy nagyon marcona pasas, aki rá akarta beszélni a férjemet, hogy „Vegyen el e helyett a ronda zsidó lány helyett egy tisztességes árja lányt. Van belőle elég”. Én ezt most rövidre fogtam, nem ennyit, hanem egy fél órát beszélt. Mondta a férjem, hogy „Mindazok ellenére, amit ön itt állít, ragaszkodom ahhoz, hogy a házasságot megkössük. Szíveskedjen aláírni ezt a nyilatkozatot!”. A pasas nem tehetett mást, aláírta, és innen mentünk az első kerületi anyakönyvi hivatalba, és ott megkötöttük a házasságot.

Csendes esküvő volt, csak a tanúk voltak jelen. Ez az én kívánságom volt. Az édesapám állapota akkor már nagyon súlyos volt, és ezt megmondták nekem is. Az édesanyám azt sem tudta, mit csináljon előbb, mivel és kivel foglalkozzon. A bátyám munkaszolgálatban volt. Ilyen körülmények között az ember nem rendez – különben sem szeretem – lagzit. Ez két ember dolga, magánügye. Se papra, se senki másra nekünk nem volt szükségünk.

Azért esküvői ebéd volt, aminek a közepén elkezdtem köhögni, hányni, s mindenki azt hitte, hogy valami baj van. Hát nem volt valami baj, hanem előzőleg a szomszéd gyerekkel játszottam, és elkaptam tőle a szamárköhögést. Egy vesekő után. Egyik betegségből a másikba estem. Mondtam: „Kellett nekem orvoshoz mennem.”

Egyszer egy éjszaka váratlan zaj hangzott. Nem tudtuk, honnan jön. Már pirkadt. Pizsamára kabátot vettünk, és a teljesen néptelen utcákon az Alagút felé rohantunk, mert onnan jött valahonnan a zaj. A Clark Ádám téren már tisztán láttuk és hallottuk, hogy gépek zaja hallatszik a Duna felől. Mire a korláthoz értünk, a látvány megdöbbentő volt. Mentek a német tankok Jugoszlávia felé [A Wehrmacht április 2-án kezdte meg Magyarország területén a Jugoszlávia elleni felvonulást, és a német (valamint olasz és bolgár) csapatok 1941. április 6-án támadták meg Jugoszláviát. – A szerk.]. Elkezdődött Magyarország számára is a második világháború.

A férjem nagyon jó családból, vagy legalábbis nagyon jónak mondott családból származott. Pécsiek voltak. Ott végezte az egyetemet is, és miután abban az időben álláshiány volt, azért helyezkedett el mint cselédkönyves orvos a győri kórházban, Petz Lajosnál [Petz Lajos (1854–1932) – orvos, 1881-től volt alorvos Győrött, 1884-től városi főorvos és az 1895-ben felavatott Szentháromság Közkórház igazgatója nyugdíjazásáig, 1922-ig. Foglalkozott korának közegészségügyi gondjaival, a tbc elleni intézkedések szükségességével, a csecsemőhalandóság elleni küzdelemmel, megszervezte a gyári dolgozók orvosi ellátását. Az Országos Közegészségügyi Egyesület győri fiókjának titkáraként foglalkozott az elhagyott gyermekek ügyével. – A szerk.].

Nagyon értelmes volt, rendkívül művelt, olvasott, szerette az irodalmat, széles körű műveltséggel rendelkezett, és mint sebész nagyon ügyes kezű volt. Pedig a nevelésével senki nem foglalkozott, mert a szülei elváltak, és attól kezdve hányódott. Hiába volt apja és anyja. Nem volt testvére.

Az édesapja német–francia–spanyol szakos tanár volt. Francia–magyar és magyar–francia nagyszótárát még ma is keresik, mert utána nagyon sokáig nem jelentetett meg másikat az Akadémia. Erősen baloldali politikai magatartása miatt nem nagyon szerették. Őszintén szólva, házasságunknál a vallási különbségnek nem örült. Mert ugyebár tudta, hogy én zsidó vagyok – ezt az evangélikus gimnázium sem változtatta meg –, és ilyen az ő családjában még nem fordult elő.

Ők katolikusok voltak, de nem gyakorlóak, hanem tipikus dokumentum-katolikusok. A férjem kifejezetten utálta a papokat, és soha nem ment templomba. Egyformán vallástalanok voltunk mindketten. De meggyőződésesek. Ilyen jellegű probléma köztünk soha nem merült föl.

Házasságkötésünk után az úgynevezett nászút a Balatonra szorítkozott azokban a háborús időkben. Ekkor ért véget a győri állás. Addigra a férjemnek sikerült az újonnan Magyarországhoz csatolt Erdélyben [lásd: második bécsi döntés] állást kapnia, mégpedig a nagyváradi irgalmasok kórházának lett a sebész főorvosa. Ezt az egyik odavalósi egyetemi társa szerezte, illetve ajánlotta neki. Jó fizetése volt.

Menjünk egy ugrással erre az időre. A közbeni magyar történelmet úgyis mindenki ismeri. A nagyváradi és az akkor Erdélyben uralkodó állapotok bizony nekem ismeretlenek voltak, mintha egy teljesen idegen földrészre kerültem volna. Leprásoktól kezdve olyan horribilis szociális különbségek voltak, amilyenek Győrben, egy fejlett iparvárosban elképzelhetetlenek voltak. Rövid időn belül különböző betegségek tüneteit mutattam, és ahogy a férjem nagyon bölcsen tette, illetve nem is olyan nagyon bölcsen, elküldött a kórház főorvosához a gyomor- és ehhez hasonló tüneteimmel – egyébként már terhes voltam akkor. Sikerült is egy újabb rossz diagnózisba beleütköznöm. Azt mondta, hogy ez semmi se, ez a terhességgel jár. Egyébként valószínű, hogy sok a gyomorsavam, egyem sok mandulát. Szót fogadtam, mert a mandulát nagyon szerettem. Ki is csaptam vele a maradék gyomorsavamat. Úgyhogy rendkívül leromlott állapotban folytatódott a terhesség, mert kaptam – én ez magyarul nem tudom mondani, csak latinul – egy terhességi toxicosist [mérgezéses állapot]. Ami abban nyilvánult meg, hogy besárgultam, és tudomásul kellett vennem, hogy ez a terhesség végéig tart, ezt nem lehet gyógyszeres úton megszüntetni, most sem tudják még. Ezek a tünetek sajnos mindjárt, majdhogynem a terhesség kezdetén, talán a harmadik hónapban mutatkoztak.

Nagyváradon igen szép lakásunk volt. A sors iróniája, hogy pontosan szemben volt a Kőrösi utcában az evangélikus templommal. Visszakaptam a régi környezetemnek egy darabját. Az állapotom viszont egyre romlott, semmit nem tudtam enni, minden kijött belőlem. Úgy látta a férjem, hogy az egyetlen lehetőség az, hogy hazahoz.

Volt egy nagyon jó orvos, akire rábízott, és ment vissza. Az elkövetkezőket csak rövid mondatokban kívánom érinteni. A fájdalmak, láz, sárgaság, terhességi toxicosis egyre rosszabbodott, és a gyógyulás nem nagyon közeledett. Otthon kezeltek, valami javulás volt, de lényegtelen, meglehetősen lefogytam, és újabb vesepanaszokkal bekerültem Budapesten a Szövetség utcai szanatóriumba a Dósa professzorhoz. Újabb vesekövet halászott ki az ureterből [húgyvezeték]. Kérésemre altatás nélkül, nehogy a magzat sérüljön. Már félidős voltam. Attól kezdve szépen gyógyultam.

Egyszer teljesen váratlanul meglátogatott a férjem a szanatóriumban. Nem tudtam, hogy jön, borzasztóan örültem neki. És amikor elment, átnyújtott nekem egy teljesen meg nem érdemelt és csodálatos virágkosarat. Nem volt olyan romantikus alkat, hogy azt feltételezzem, a betegségért kapom a virágot. Örültem neki, de nem tudtam mire vélni. Később derült ki, hogy életem legszomorúbb napja volt, és azt akkor nem tudtam – aznap temették az édesapámat. A győri zsidó temetőben fekszik, ahol a nagyszüleim és a gyermekkorában, orvosi műhiba miatt meghalt bátyám is. Az állapotomra való tekintettel nem mondták meg, hogy meghalt. Továbbra is írták a lapokat nekem. Csak amikor gyógyultan visszakerültem Nagyváradra, akkor is néhány napot várva, hogy mire fordul az állapotom, mondta el a férjem.

Az édesapám halála után anyám, aki az életében nem sokat foglalkozott az üzlettel mint énekesnő, átvette az egész terhet – néha mégis segített apámnak, amikor túl sok volt a munka, egyszerűbb műveleteknél, mint számolás és egyéb, akkor még nem voltak gépek. El lehet képzelni, hogy mindent a világon megtett azért, hogy minden menjen a maga rendjében. Ment is a maga rendjében, mert árut nem kaptunk – miért meséljem el azt, amit milliók elmondtak az üzletekkel kapcsolatban? Egy szép napon megjelentek, és lehúzták a rolót az úridivat-kereskedés ajtaján, ami alatt értendő egy mahagóniból készült, elegánsan kiállított, Váci utcai üzlet. Ami persze nem a pesti Váci utcában, hanem a győri Baross utcában volt.

Sajnos, az egészségi állapotomra mindez nem hatott túlságosan jól, de ezen segíteni nem lehetett. A terhességem aztán ment a maga útján, és amikor újabb nehézségek adódtak, a férjem azonnal elszállított a győri Csillag Szanatóriumba, ahol is ugyanaz az orvos végezte el a koraszülésnek a munkáját, aki engem segített a világra. Doktor Unger. Az eredmény egy egy kiló hatvan dekás kislány volt, akinek a neve Katalin lett. És akit csodálatos módon a Pestről lehozott híres gyerekorvos életben tartott. Amikor elértük a szülésnek az idejét, majdnem teljesen normál súlyban volt. Egyébként a legnehezebb időben született, nyolcadik hónapos terhes voltam, ennek ellenére kifejlett körme és mindene megvolt, csak éppen olyan pici volt, hogy anyám sapkát csak egy játékbolti babáról tudott levetetni, mert olyan pici feje volt.

1941. november tizenkilencedikén született a kislányom. Nem fogom sohasem elfelejteni. Természetesen a koraszülöttek ellátását kapta, teljesen elválasztva tőlem is. Soha nem gondoltam volna, hogy egy koraszülött csecsemőt csak kanállal lehet etetni. Soha nem volt hajlandó szopni. Említettem, hogy mire elérte a kilenc hónapos legkorábbi időszakot, addigra teljesen normális csecsemő lett, kicsi súlyú, de kifogástalanul fejlett, szép kisbaba volt. Amilyen csúnya volt koraszülött korában, az alatt a búra alatt, ami alatt ő ott éldegélt, nyakig olajosan, mert abban az időben olajban tartották a koraszülött csecsemőket, bizony, nem volt egy vonzó jelenség.

Ezek után egyesült a család, s éltük az akkori, ilyen vegyes házasságban élő házasoknak nem könnyű életét, amiben a férjem kiküzdötte, hogy visszamehessen a szülővárosába és annak klinikájára. Mindenkor minden vágya az volt, hogy visszamehessen Pécsre, és ott a sebészeten elhelyezkedjen. A sebészeten ugyan nem helyezkedhetett el, annak antiszemita beállítottsága miatt. Ezzel szemben a szülészeten tárt karokkal fogadták, úgyhogy doktor Lajos László professzornak [(1904–1975) – orvos, szülész-nőgyógyász, egyetemi tanár. – A szerk.] köszönhetem, hogy ott vészeltük át a nehéz időket egészen addig, amíg a férjemet be nem hívták.

A férjem családja egyike volt a legrégibb tüke családoknak [Tüke – pécsi őslakos. – A szerk.], ami olyan, mint a debreceni cívis. Neki a világon mindenhol volt összeköttetése, és közeli házasság révén jó kapcsolatban volt az örmény származású magyar Dekleva családdal, amelyiknek az egyik tagja a főügyész volt Pécsett, és aki nagyon sokat foglalkozott a zsidó dolgokkal. Ő rakosgatta a lapjaimat úgy, ahogy akarta. Mindig eltolta, utasítást is adott. Személyes kapcsolatom nem volt vele, csak a háború után.

A kisfiam 1943. május harmincadikán született. Már négyen voltunk. Egy csodálatosan szép lakásban laktunk. Csodálatos! Azelőtt zsidó tulajdonosa volt a lakásnak. Megkért bennünket, hogy költözzünk oda. Valamikor Napóleon-ház volt, Napóleon lakott abban a lakásban. Minden nagyobb városban lakott Napóleon. Ez a belváros kellős közepén volt, megvan most is. Az ember bemegy, nem is veszi észre, hogy mennyire elegáns. Nekünk túl elegáns is volt, de hát kaptuk. Senki sem bérelte ki azokat a hodályokat. Utána ez lett a Német Intézet, mint mindenütt.

1944 áprilisában édesanyámnak a megmentésére mentem Győrbe, mert tudtam, hogy a baranyai háromszöget sohasem fogják támadni, vagy nincs szükség a védelmére. Mindenünk be volt csomagolva már akkor. Három teherautót szereztem. Amit lehetett, felpakoltunk, az üzletből az árut és a lakásunkból a fontosabb és értékesebb holmikat.

Anyám kívánságára Katit magammal vittem. Nem nagyon szívesen, de magammal vittem. A fiam még pici volt. Nem visz az ember ilyen hosszú útra, mint Győr–Pécs volt már akkor, és olyan zsúfolt vonaton gyereket. De az anyám úgy tudott könyörögni valamiért, amit akart, hogy csak na. Ugyanúgy, mint én.

1944. április tizenharmadikán történt. Voltak még gyári elszámolásaink a Győri Vagon- és Gépgyárral, amelynek a gyárunk különböző sátorlapokat és más hasonló anyagokat állított elő. Pécsre indulásunk előtt ezt akartam elintézni. Mondtam az édesanyámnak, hogy én kimegyek, ő legyen szíves, maradjon otthon a kislánnyal. Nem, ő nem marad otthon, hanem elmegy a barátnőjéhez, mert az unokáját nem győzte mutogatni, aki ekkorra bizony egy nagyon szép kislány lett. Ezt igen hamar ő is tudta. Az apám kék szemével, az édesapjának a fekete hajával hencegni való kisbaba volt, de én nem hencegtem vele sohasem.

A vagongyár a lakásunk utcájának folytatása végén volt, ez az utca több mint másfél kilométer hosszú volt. Az édesanyám elment a barátnőjéhez vizitbe Katival, aki a gyárhoz, ami már a Messerschmitt gyár lett, nagyon közel lakott [A Győri Vagon- és Gépgyárat 1939 szeptemberében nyilvánították katonai üzemmé, 1939–40-ben indult meg az önálló repülőgépgyártás, ill. megkezdték a Fiat-, a Focke-Wolf-, az Arado repülőgépmotorok javítását, szerelését a repülőgép-üzemegységben, a Messerschmitt program pedig 1942-ben indult a Dunai Repülőgépgyárral kooperálva. – A szerk.]. Nálam voltak az iratok, amik kellettek az ügyintézéshez – zsidó ide, zsidó oda, bementem a gyárba anélkül, hogy valamiféle különösebb cirkusz lett volna, nem nézegettek különösebben.

Az utolsó volt ez a látogatás a Messerschmitt gyárba, amit az édesanyám erőltetett ki, mert onnan pénz jött be. Megehettem azt a pénzt, azt a rohadt inflációs márkát, amit onnan kaptam. Mert azt megkaptam, de az velem együtt majdnem tropára ment. Ahogy mentem a gyárudvaron, hogy azt az épületet elérjem, ahol még valami dolgom lett volna, megszólaltak a szirénák. Nem sokat törődtem vele, Londonban hozzászoktam a szirénákhoz, de azt nem tudtam, itt mit szoktak csinálni. Magyarországon először Kassán bombáztak [lásd: Kassa bombázása], az lehet, hogy álbombázás volt, a győri azonban nem. A kassai bombákat senki sem vette komolyan. Ezt azonban igen.

Megjelent mellettem egy teherautó tele német katonákkal, és földobtak az autóra. Ordibáltak velem, hogy mit sétálok légiriadó alatt a gyárudvaron. Azt hitték, hogy a gyárhoz tartozom. Bekerültem – mint ahogy később kiderült – az egyetlen valóban bombabiztos bunkerba. Katonákkal, civilekkel volt tele. Mi voltunk az utolsók, akik még befértek. Normális, egészséges állapotban nem szoktam hányni, hányingerem se volt sohasem, se nem szédültem, de akkor abban a bunkerban megtanultam hányni, szédülni, mert négyzetméterenként esett egy-egy öttonnás bomba. Szépen hadirendbe állított angol repülőgépek hajtották végre a győri bombázást. Mondanom se kell, hogy egyetlen magyar vagy német repülőgép nem szállt fel a város vagy a polgárság vagy a nagyon értékes gyári ipartelep védelmére. A Messerschmitt gyár akkor indult be, és akkor még csak repülőgép-alkatrészeket gyártott, a repülőgépekre csak később állt rá. Ennek a tökéletes rendben elvégzett munkának, amit az angolok csináltak a Spitfire-okról [vadászrepülőgép], nem állt ellen sem a német, sem a magyar hadsereg. Meg sem jelent. Úgyhogy kizárólag a munkások és a polgári lakosság szenvedett [Ezen a napon a Szövetséges Légierő 177 darab B-17-es bombázója indult el egy dél-olaszországi repülőtérről, azzal a harci feladattal, hogy bombázza a győri ipartelepet, különösen Vagon- és Gépgyár üzemi épületeit, a repülőtéri létesítményeket és az ott lévő repülőgépeket. A tíz perccel dél előtt kezdődött bombázás három hullámban körülbelül 15 percig tartott, ezalatt közel 400 tonna bombát dobtak le. A vagongyár megbénítása sikerült, a közvetlen honvédségi rendelések nyolcvan százalékát érintette. Találat érte a repülőgyár üzemeit, raktárát, az autógyárat, a híd- és edénygyárat, az acélöntödét és a vagonüzemeket. Kovács Lajos történész (Győr, Xántus-múzeum) szerint a gyár területén 214-en haltak meg, 40-en eltűntek, 158-an megsebesültek. A városban 532 halálos áldozata volt a bombázásnak, a kórházban 1132 sebesültet láttak el. (Kisalföld, 2007. április 13.) – A szerk.].

Amikor kikerültem szédelegve a bunkerból, mindenütt csak romok, romok, romok. És rettenetes bűz áradt. Az egész győri ipartelepet hibásan tervezték és építették, nem gondolva arra, hogy alacsonyabban fekszik, mint a Duna szintje. Egy töltés választotta el a Dunától. A bombázók, nem tudom, hogy szándékosan-e vagy csak véletlenül, eltalálták a szennyvízcsatornát, az egész víztisztító berendezés központját. Ilyen sűrűn potyogó bombák mellett a teljes csatornarendszer megszűnt, beömlött a víz az épületek aljába, és az embereket nem lehetett onnan kimenteni. Nem tudható, mennyi volt a bomba és a robbanás áldozata, és mennyi volt, aki megfulladt a szennyvízben.

Ezután még a repülők tettek egy kört a töltés fölött, aminek az oldalában az utász kiskatonák feküdtek. Azokat mélyrepülésben szépen egyenként kilőtték. Ezt csak azért meséltem el, hogy a háború irgalmatlanságát mutassam.

Elkezdtem megkeresni édesanyámat és a kislányomat. Elkezdtem keresgélni – erről jobb nem beszélni… Az édesanyámat megtaláltam abban a házban, ahová látogatóba mentek. Ugyanott kellett volna a kislányomnak is lennie, de hát a lakás porig volt rombolva. A pincében voltak, ami nem nyújtott semmiféle védelmet erre a bombázásra. Abban a házban jóformán senki nem maradt életben. Anyámat súlyosan sérülve megtaláltam, nem is tudom, hogyan tudott életben maradni, beszélni nem tudott, azt sokknak hittem, amiben tévedtem. A romok közül szedtem ki.

A kislányomnak viszont a nyomát sem leltem. A keresést nem hagytam abba. A következő napon egy kart, karjának egy darabját, a világoskék kardigánjának mocskos darabjait ástam ki a romok alól. Innen tudtam, hogy ő az. Ennyit találtam meg Katiból. El akartam temetni, de közös sírba tették a gyerekhullákat a köztemetőben. Hiszen nemcsak ő volt, nagyon sokan. Később az összes gyereksírt, ezt a közöst is megszüntették, mert kevés volt a hely. Egy közös sír lett. Talán egy táblát tettek emlékükre. Amíg mozogni tudok, évente elmegyek halottaimhoz a temetőkbe.

A mentőosztagok édesanyámat bevitték a győri kórházba, ahol megállapították, hogy gyógyíthatatlan agyödémát kapott. Akkor én már nem kerestem a teherautókat, amin a holmijaink voltak, hanem ott ültem mellette. Segítettem az ápolónőknek, főképpen vele foglalkoztam, etettem, mosdattam, enni nem tudott. Néha egy kis folyadékot még lenyelt, de megmondták, hogy soha többet ember nem lesz belőle, és azt, hogy a szervezete olyan elhasznált, hogy napjai vannak csak.

Ott ültem mellette akkor is, amikor berontott három-négy gazember a kórterembe, akkor nem volt különszoba senkinek, és elüvöltötték magukat: „Hol az a zsidó asszony?” Az egyetlen az anyám volt. Fölkapták, feltették egy betegszállító hordágyszerűségre, nem volt szabályos hordágy, csak olyan összerótt valami, és aztán a vonatig meg sem álltak vele.

Valaki följelentette. Bújtatták anyámat. Először a Nyáry professzornál, azután pedig a doktor Haitsch Emilnél [(1897–1967) – orvos-pszichiáter, 1923-tól a győri közkórház ideg-elmeosztályát vezette (MÉL). – A szerk.]. Az őrültek háza volt, magyarul, a győri kórházban, oda bújtatták, és onnan vitték el egyenesen, és a már zsúfolt vagonba bedobták. A további sorsát csak elképzelhetem. Egy túlélő abból a vagonból elmesélte, hogy agyontaposták és kirúgták. Nem tudom, hol van eltemetve.

Ezután senkihez nem szóltam egy szót sem, sehova be nem tértem. Olyan piszkos voltam és rendetlen, hogy az iszonyú. Kódorogtam. Senkitől semmit nem kértem, nem fogadtam el. Még akkor életben volt a legjobb barátnőm, őt is megkértem, hogy hagyjon békében. Az állomáson ültem, odáig vitt a fejem, hogy innen el kell utaznom Pécsre. Tudtam, hogy mit kell csinálni, csak azt nem tudtam, hogyan. Az első vonatra, ami jött, fölszálltam. Nem vettem se jegyet, se semmit, de akkor valahogy nem is kértek.

Akkora volt a sokk, a trauma, a gyász, hogy még a fájdalmat is másképp éreztem. Nem tudtam, hova megy a vonat, talán azt hittem, hogy Pécsre. Mindenesetre oda indultam, mert tudtam, hogy ott van a fiam meg a férjem. Ennyit tudtam. A fiam, a lányom már nem. A kisfiamra egy végtelenül hűséges, jó cselédünk vigyázott, azonkívül a férjem minden idejét a gyerekére fordította. Ha a cseléd nem tudta vállalni, mert el kellett mennie beszerezni, akkor a házmester néni vigyázott rá

Amikor a vonat végérvényesen megállt, és nem ment tovább, kiszálltam, és fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Most sem tudom, már elfelejtettem. Katonai centrum volt a Dunántúlon. Volt ott egy malom, és a malom tulajdonosának a lánya időszakosan befogadott. Látta, hogy milyen a ruhám, bolyongok, és akkor már a győri bombázást nem lehetett eltussolni, már az egész ország tudta. Kérdezte, honnan jövök, mondtam, hogy Győrből. Azt mondta, menjek be hozzájuk, adott egy csésze teát, hála istennek, nem mást, mert én nem ettem, se nem ittam három napja. Lepucolt, amennyire tudott, és azt mondta: „Feküdjön le!” Mondtam: „Azt nem lehet, nekem tovább kell mennem.” Akkor kikísért az állomásra, és érdeklődött, hogy milyen vonattal tudok továbbmenni. Valami vonat elvitt Veszprémig.

Ott is látták, hogy teljesen tompa vagyok, és nem érzékelem a magam körül történőket. Egy idősebb férfi megszólított, hogy hova megyek, mondtam, hogy Pécsre. „Akkor sokat kell várnia, mert két óra múlva jön csak olyan vonat, ami Pécsre viszi.” Elvitt engem, és megpróbált megetetni.

Rettenetes hosszú utazás volt, mert kerülőkkel mentünk, olyan helyeken is megállt a vonat, ahol máskor nem, vagy fordítva, a részletekre nem emlékszem. Egyszerre csak azt kiabálták, hogy Pécs, végállomás. Abban az időben Pécs volt a dél felé menő vonatok végállomása Baranyában. Kiszálltam. Akkor tértem valamennyire magamhoz, és rájöttem, hogy a Vasút utcában vagyok, és most már haza kell menni.

Hazamentem. Ott találtam a férjemet sötét kétségbeesésben. Azt hitte, hogy ott pusztultam, csak még nem kapott értesítést. Levetkőztetett, beültetett a fürdőkádba, és lefektetett. Csak azt tudom, amit ő mondott, hogy nyolc órát aludtam egyvégtében. Közben nem aludtam semmit. Éjjel sem. Nem tudtam fölfogni, hogy mi történt. És akkor én még fiatal voltam.

Amikor tudatosodott bennem, akkor sem sírtam. Rettenetesen sok idő, évek, évtizedek múltak el, hogy az első könnyem kijött. Akkor valamivel könnyebb lett. És annyi minden történt az utána következő időkben, hogy nem tudtam másra figyelni. Nem tudtam, nem volt időm gyászolni. Dolgozni kellett, segíteni kellett nemcsak magunkon, hanem másokon is.

Nagyon sok embernek az élete függött a férjem nyugalmán. Aki tizenkét órát műtött egy nap, azt ki kellett szolgálni. Akkor már csak titokban volt az Ilonka, mert nekem nem volt szabad alkalmazottat tartanom [1944 áprilisában tiltották meg zsidók háztartásában nem zsidó személyek alkalmazását. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. De engem mindez nem érintett. Olyan volt, mint egy film, ami mással pereg. Valahol volt egy hasadás. A lelkemben. És a körülöttem levők ezt látták. Hiszen fizikálisan nem sérültem. Mikor megjöttem, volt ugyan rajtam kosz, piszok, karcolás, a kezeimmel napokig nem lehetett fogni, mert olyan dagadtak voltak a sitt-takarítástól – három napig lapátoltam, kerestem Katit.

Az egyetlen gondolat, amire emlékszem, amikor már kezdtem magamhoz térni otthon, az volt, hogy megmondtam, hogy nem visszük a gyereket. Nem akartam elvinni Katit. Magyarázkodtam. Valóban nem akartam elvinni Katit. A férjem meg sírt. Kétszer láttam sírni életében. Egyszer, amikor ez történt, másodszor akkor, amikor visszakerült a háborúból, és kiderült, hogy a hírrel ellentétben – már hogy engem és a gyereket kivégeztek – élünk.

Lassan valahogy magamhoz tértem, s olyan önuralmam volt, hogy a mindennapi munkát – a férjem elmondásából tudom – kifogástalanul elvégeztem. Hamar visszakerültem a napi rutin nyugtató malomkerekei közé. Pécsett majdnem úgy folyt az élet, mint előtte. Ott nem voltak berepülések, ott nem volt semmi. A győri bombázásról körülbelül annyit tudtak a pécsiek, mint én Kamcsatkáról. Folyt az élet a maga útján, módján. A férjem sokat volt távol hazulról. Az ennivaló beszerzése volt nehéz, de az is azért, mert én az utcán nem mutatkozhattam, vagy legalábbis nem volt ajánlatos, ezt kellett valahogy megoldani. Ezt tudomásul vettem. Olyan rendes, pedig jobboldali gondolkodású ember volt a fűszeresünk, hogy vele telefonon beszéltem meg, mire van szükségünk. A legfontosabb volt a tej a gyereknek, aki akkor egy éves volt. Hogy éheztünk volna, az lehetetlenség volt, mert a férjem nem fogadott el a vidéki betegektől egy büdös fillért sem, helyette ennivalót kért. Pécsett az élelemhiány sokkal később mutatkozott, akkor, amikor Pest felszabadult. Addig nem. Sőt, inkább bőség volt, a piacok tele voltak.

Napi rutin volt a hírek hallgatása is. Volt egy régi világvevő rádióm, még Londont, Párizst és bármit tudtam vele fogni. Egészen addig, amíg egy nyilas család nem került a közelünkbe. Beköltöztették őket a szomszéd lakásba.

Mert egyébként az egész emelet a mienk volt. Ott volt a férjemnek egy csodálatosan berendezett kissebészeti rendelője, ahol délutánonként rendelt, mert élni kellett valamiből. Akkor már ugye otthonról a spejz, amit anyám küldött állandó főzési mániájával, nem volt. De nem szenvedtünk semmiféle szükséget. A férjem bent étkezett a klinikán. Ami mozgás volt, az kora reggel volt, és késő délután, amikor az volt a kívánsága, hogy vigyem be a gyereket a kórházba. Attól kezdve nem tudott meglenni, hogy ne tudja maga mellett a fiát.

A férjem lehetőleg csak pozitív dolgokról beszélt és mesélt, ami a klinikán történt. De persze akadt más is. Rajta keresztül ismertem meg a professzora öccsének, Lajos Ivánnak a kálváriáját, aki még jóval a zsidók deportálása előtt politikai fogoly volt Dachauban. Ő egy bizonyos fehér könyv miatt került oda, amiről úgy látszik, Magyarországon teljesen megfeledkeztek. Egy vagy két napot tudott aztán a háború után itthon tölteni, mert elvitték az oroszok [Az 1939 júniusában, több tízezer példányban megjelent könyvecskét, amely a „Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében” címet viselte (Dunántúl Pécsi Egyetemi Kiadó és Nyomda), „Szürke Könyv”-ként emlegették. Lajos Ivánról (1906–?) az alábbiak olvashatók a Magyar Életrajzi Lexikonban: „jogász, politikai író. … Külpolitikai érdeklődésű tanulmányai általában a 20. sz. közép-európai politikai kérdéseihez kapcsolódnak. Monarchista beállítottságánál fogva fordult szembe a fasizmussal. 1939-ben jelent meg Pécsett nagy nemzetközi feltűnést keltő (és a hatóságok által elkobzott) könyve, az ún. Szürke könyv (Németországi háborús esélyei a német katonai szakirodalom tükrében), amelyben azt bizonyította, hogy a német katonai szakirodalomból merített adatok tanúsága szerint a hitleri Németország valójában hadi készületlen. 1944-ben ezért a Mo.-ot megszálló németek elfogták és Mauthausenbe hurcolták. 1945. jún.-ban tért haza [Pontosabban: május végén. – A szerk.]. 1946. jún.-ig mint osztálytanácsos a vallás- és közoktatásügyi min.-ban dolgozott, majd tisztázatlan körülmények között eltűnt.” Lajos Ivánt – valóban máig tisztázatlan körülmények között – a Szovjetunióba hurcolták, ahol is talán 1949-ben?, talán korábban? vagy talán az 1950-es évek elején meghalt. Életéről, munkásságáról és haláláról lásd: Murányi Gábor: Egy epizodista főszerepe. Lajos Iván történész élete és halála, Noran, 2006. – A szerk.]. Sajnos csak egy példányunk volt ebből, de a mi lakásunkban „tatárjárás” volt az alatt az idő alatt, amíg egyikünk sem volt otthon. Ami fájdalmas volt ebben, az az, hogy teljesen ok nélkül pusztítottak. Mert ugyan miért pusztítanak el egy hanglemezt, hogyha azt nem hallgatják, ugyan miért tépik össze azt a könyvet, amit nem olvasnak, ugyan miért szaggatják ízekre azt a ruhámat, amit nem vittek el, miért törik össze a kamrában levő összes befőttet, és keverik össze a liszttel a mákot – ezt még a mai napig sem értem meg. Feldolgozni feldolgoztam, természetesen sokkal könnyebb ezeket a veszteségeket elviselni, mint a lelkieket.

A férjemet 1944 augusztusában hívták be. Rögtön utána megjelent a mostohaapja, aki ügyvéd volt. Mondta, hogy itt olyan idők következnek, ami nem hasznos a fiamnak. Ő az életét és a teljes biztonságát tudja nyújtani. Elvitte tőlem, amiért én nagyon hálás voltam. Meg az ezüstöt. A gyerek fontosabb volt. Az anyósom nem volt hajlandó semmit csinálni a gyerekért, ezzel szemben a második, elvált férje – a nevét megmondom: Simonfai Lászlónak hívták– magához vette, és míg távol voltam, ellátta mindennel. Ami kis szabadideje volt, illetve akkor már sok szabadideje volt, mert hiszen nem az ügyvéd volt a legelfoglaltabb ember… Magához szedte a család minden olyan tagját, akinek az élete nem volt biztonságban ilyen vagy olyan oldalról. Nem szerettem őt, de az igazságot szeretem. Megmentette a gyermekemet. Nála tanult meg a fiam totyogni. Nagyon későn kezdett járni. Szegénykém, be volt zárva az irodába, onnan sehogyan sem tudott kimászni. Ez egy régi polgárházban volt abban az utcában, amelyik a vasúttól fölvitt egészen a klinikáig, a Zsolnay-szoborig.

Először szobafogságra voltam ítélve, azután a rendőrségre vittek, majd a Gestapóhoz kerültem, és onnan bizony iszonyú nyomorúsággal, összevissza verve kerültem ki. Semmi okot nem adtam rá, hogy oda vigyenek. A Gestapo akkor a zsinagógában működött, és ma sem tudom megmondani, minek köszönhetem, hogyan intéződött – megunták a velem való szórakozást, és a hátsó ajtón kilöktek. Az biztos, hogy a Lajos család és a férjem más kollégái tudtak róla, mert többen ott vártak egy mentőautóval, amibe gyorsan bedugtak és hazavittek, aztán visszatették a pecsétet a lakásra. Már le volt pecsételve, de a telefon működött. Olyan rendetlenek voltak a nácik, hogy még a telefont sem kapcsolták ki. Hadd emlékezzem meg név szerint is azokról, akik vártak rám: Jan Gielewitz, lengyel menekült, röntgenes orvos; Frank Olah, magyarul Oláh Feri, amerikai állampolgár, ösztöndíjas a pécsi egyetemi klinikán; John Toth, New York állambeli; William Kolozsi, ő valamelyik északi államban lakott.

Aztán bekerültem a csillagos házba, ami a Mór utcában volt. A rendőr, aki elvitt, megkérdezte, nem akarok-e valami élelmet vinni magammal, de én csak egy szál kabátot vettem föl, semmi mást. Durván visszautasítottam, mondván, hogy „Azért, hogy maguk elvegyék?”. A rendőrnek egyébként még más mondanivalója is volt számomra. Rendkívül kedvesen felajánlotta férjpótló szolgálatait egy ilyen derék, szép fiatalasszonynak.

Amikor a férjem elment, adott nekem egy ampullát, amelyben sztrichnin volt, és egy injekciós tűt. Azt mondta: „Annyi mindenen mentünk már keresztül eddig is, hogy nyugodtan rád bízom ezt, ha elviselhetetlenné válik. Nem kell szenvedni.” Ez volt a zsebemben, azon kívül semmi más.

A csillagos házban már nem voltunk sokan. Talán százan. De nem csak zsidók. Akkor zsidók már alig voltak. Nem voltunk sokáig ott. Onnan kimentünk – ma már nem ismeri senki sem így, hogy Pius [A jezsuita rend pécsi Pius gimnáziumának és kollégiumának valamelyik épületéről van szó – A szerk.] – a Piusnak a raktár vagy magtár, vagy mi, három oldalon nyitott, csak födéllel rendelkező valamilyen külső épületébe, ahol állatokat tarthattak a papok, és ott, a szabad ég alatt aludtunk.

A Piusból egy rettenetesen hideg, zúzmarás, esős és hódarás időben elindultunk gyalog Nagykanizsára úttalan utakon, mert bár a déli út, ami oda vezetett, rövidebb és jobb lett volna, de ott már a Titóék [lásd: Tito, Josip Broz (1892–1980)] jöttek fölfele, akkor már átlőttek a volt magyar határon is. Voltak, akik azon sírtak, hogy ezek agyon fognak lőni bennünket, mert azt hiszik, hogy katonai alakulatra lőnek. Mondtam: „Olyan hülye katona nincs, amelyik a rongyos gárdát összetéveszti a katonai alakulattal. Ettől nem félek, legfeljebb, hogy rossz vagy orvlövészek vannak, akik nem tudják, mire lőjenek. Nem mindegy, hogy gyalogolsz a táborig, avagy sem?”

Nagykanizsán egy rettenetes tábor volt, és kevesen ismerték [Nagykanizsán két internálótábor létezéséről van némi adatunk: az egyik az 1933-ban bezárt Pátria Pótkávégyár épületében létesült, ahol 1939-től lengyel menekültek éltek, majd internálótábor lett, a másik az Erzsébet tér 9. szám alatti épületben (ma általános iskola működik itt). – A szerk.]. Szakemberek is, a honvédségi emberek is. Az utolsó pillanatban létesítették. Akik odaértek, kevesen jöttek vissza. A csoportban volt orvos, alispán, jogászok, több fiatal, ugyanolyan ok miatt, mint én, ahol a férj árja volt, és a feleség nem. Csupa jó barát, csupa jó ismerős. És hogyan jöttek onnan vissza! A Horváth Pista, ő volt az alispán, visszavergődött, aztán otthon pusztult bele a sebeibe, a szétvert veséjébe. A feleségét Kaprics Zsófiának hívták. A legnagyobb pécsi cukrászdának a tulajdonosa volt. Borzasztóan gazdag pécsi polgárok voltak. És nagyon kedvesek. Na, mit mondjak még?

Tehát a végcél a kanizsai, erre kijelölt tábor volt, de én már nem jutottam el oda. Az út számomra nem volt hosszú, mert azon a területen teljes volt a zűrzavar. Zúdultak föl a visszatérő németek. Uniformisos katonák, menekülő német ajkú lakosság – és engem ez mentett meg. Megkérdezték tőlem, hogy merre kell menni, meg hogy ki vagyok. Az én tiszta hochdeutschommal a világon mindenütt átvágtam magam, ahol német volt. Itt is. Ők nem nagyon nézegették az orromat. Persze magas szintű német tudásra nem volt szükségem. Nem kellett Goethe annak a katonának, aki nem tudta, hogy hol van, és merre menjen. A fő nácikat megismertem, mert azok pimaszok voltak, de nagyon meghatotta őket az én német beszédem. Semmit sem tettek, csak azt mondták: „Csodálatosan beszél németül, nem német maga?” Mondtam: „Nem.” Nem mertek hozzám nyúlni. Teljesen illegitim gyalogoltak a déli frontról. Onnan lógtak meg. Csak az érdekelte őket, hogy merre tudnak a legrövidebb úton elérni az osztrák határig.

Nem tartott nekem sokáig ez az út. Volt egy rejtett tudásom, amivel nem nagyon hencegtem, mert ahhoz sok pénz kellett. Én lovagoltam. Elég jó lovas voltam. Találtam egy elkóborolt lovat. Nem mondom, hogy nyeregbe ugrottam, mert kengyel az nem volt, út közben elhagyta a paci. És amilyen fájdalmaim nekem voltak azon a részemen, amin ültem, és ami a Gestapónak köszönhetően addig fog csak fájni, ameddig élek, nagy keservesen fölmásztam erre a lóra, amelyik egyáltalán nem lelkesedett. Eléggé lerongyolódott állapotban volt, és éhes is, hol legelt, hol ment. A rángatásoknak szót fogadott, s így ebben a szörnyű rossz időben és iszonyú sárban, úttalan utakon visszakerültünk a Bálicsba, ami Pécs déli részének az egyik legszebb szőlő- és baracktermő vidéke.

Ezt a lovat addig vettem csak igénybe, amíg emberek nem mutatkoztak. Lecsúsztam róla, mert onnan már tudtam azt a gyalogutat is, amivel visszaérek Pécsre. Valahogy ez a Győrben keletkezett vákuumnak a maradványa volt, a félelem érzését tökéletesen kioltotta belőlem. Lesz, ami lesz. Gondolom, ilyen lehet a katona, amikor rohamra megy, amikor már nem érez semmit. Csak az ösztönöm vitt. Csak haza akartam menni. Egyszerűbb lett volna, közelebb is voltam én a klinikához, de nem akartam bemenni, mert akkor ottfognak. Haza tudtam menni, és mit ad isten, ott volt a férjem a gyerekkel!

A szomszédaim munkaszolgálatosok voltak, ők mondták meg neki, hogy engem elvittek, és a gyerek hol van. Mert azt én megmondtam nekik. Úgyhogy ő már otthon volt a gyerekkel. Csengettem, és kinyitotta az ajtót. Nem tudott mást mondani: „Te élsz?”

A férjem mentes volt, alkalmatlan a katonai szolgálatra, egy gyerekkori betegségének maradványa miatt. Ezt a betegséget sajnos a fia is örökölte. Egy reménytelennek tűnő középfülgyulladás-sorozatban szenvedett mind a kettő. Abban az időben, amikor a férjem a középfül-gyulladásos korszakában volt, már nem tudtak vele mást csinálni, mint a koponyáját fölnyitották. Jóllehet a saját nagybátyja operálta, a kifűrészelt koponyacsont helyét nem pótolták sem ezüsttel, sem pedig transzplantált csonttal, hiszen az 1900-as évek elején vagyunk. Nem fűztek semmiféle reményt az életben maradásához, mert kezdte az agyhártyagyulladás tüneteit mutatni. Ezek olyan maradandó károsodást okoztak –halláskárosodást, de azt hitték, hogy szellemi károsodást is fog, ami nem történt meg –, hogy emiatt akkor, amikor az ő korosztályát sorozták, szolgálatra alkalmatlannak találták. Úgyhogy őt nem hívták be, csak 1944 augusztusában.

Akkor viszont SAS-behívóval hívták, és kivitték a frontra [SAS-behívó – „Névre szóló katonai behívóparancs a második világháborúban Magyarországon a nem tényleges állományúak számára. A posta expresszküldeményként kezelte, címzettje köteles volt 48 órán belül bevonulni a kijelölt helyre. Nevét az első szavak: "Sürgős, azonnal siess" kezdőbetűinek összeolvasásából kapta” (server2001.rev.hu/oha/oha_browse_lexicon.asp?page). – A szerk.]. Tudjuk, hogy ekkor hol voltak az oroszok. A Kárpátoknak az Ukrajna felé eső részén. Ő priuszos volt zsidó felesége miatt, ezért tették oda. Ezért hívták be mint alkalmatlant, és ezért tették egy előretolt kötözőhelyre, aminek a vezetését és a műtéti részét bízták rá – ha ugyan túléli, ezt meg is mondták.

A katonaság nagyon nehéz volt neki. Nem a munkája, hanem a hírzárlat miatt. Mert ugye vége volt a rádiónak, vége volt a beszélgetéseknek a megfelelő emberekkel. Előgyakorlata sem volt, hiszen sohasem szolgált. És amikor Miskolcon voltak már, mert addig nyomták vissza a magyarokat, akkor közölték vele, hogy ne siessen olyan nagyon hazafele, mert a fiát és a feleségét agyonlőtték.

Miskolcról Budára siettek, a Várban voltak fönn, amikor már nem tudta befogni a száját, és mondott tücsköt meg bogarat, amit nem kellett volna. Egyszer már hibázott, amikor az orvosi ebédlőben lesöpörte a zászlókat a térképről. Reménytelen volt a helyzet, itt pedig már féktelenül járt a szája, úgyhogy bekerült a Margit körúti fogházba – nem orvosnak! De mint orvost is fölhasználták, mert ugyan rab volt, de egyedüli orvos ezen a helyen. Igénybe vették gyógyításra. És miután a gyógyításra szorulóknak nagy része, legalábbis a kilencvenkilenc százaléka rab volt, és nem rabtartó, nagyon megbíztak a munkájában. Akit meg lehetett menteni, azt ott is megmentette. Sajnos igaz, hogy azokat később mind halálra ítélték. Az őrök is igénybe vették, hiszen akkor már az őröknek is fájt a feje, mert ott süvítettek fölöttük a lövedékek. Az oroszok lőtték a Várat, és ugye a Margit körúti katonai törvényszék és fogda oda közel volt. Mindenkinek fájt valamije, és akinek fájt valamije, az kapott egy sztrichnin injekciót. Tehát mint orvos szökött meg, mert az őröket kinyírta. Orvos létére a legnagyobb bűn, amit elkövethetett.

Mindegy volt neki. Nem volt vesztenivalója. Akkor harcolt életében először. Azt szokta mondani: vagy ők, vagy én. Katonaként kellett benne megfogannia, hogy nincs kiút, akár akar, akár nem, ölnie kell. Egyébként is „emberölés-természetű” volt, ha valamit tagadott, azt az Úristennek nem lehetett nála megváltoztatni.

A Margit körúti fogházról nyilván hallott mástól is. És aki ezt hallja, olvassa, az is hallott nyilván róla. Hála istennek megszüntették. Nem közvetlenül a háború után, hanem jóval utána. Én még egypár hadbírót személyesen is ismertem. Nem volt különb egyik se az előzőnél.

Tehát innen szökött meg. Valahonnan – nyugodtan mondhatom most már, szegény, nyugtassa a sors és az isten, vagy valami békén a sírjában – egy kabátot lopott és egy öltönyt, civil ruha kellett neki a rabruha helyett. Aztán elindult egyenesen délre, Pécsre. Neki Pécs olyan volt, mint nekem Győr.

Ócsán már az oroszok voltak. Ott volt egy nagy orosz katonai kórház, ahol rengeteg volt a sebesült. Megvoltak az iratai. Amikor kérték tőle, jött a tolmács, és mondta, hogy a legjobbkor jött, mert orvosra van szükségük. Erről a kórházról annyit mondhatok csak, hogy jól bántak a foglyokkal, jól bántak a sebesültekkel, már amennyire egyáltalán ott lehetett, hiszen az hadműveleti terület volt. Nem tudom, mennyi ideig tartott, mert erre sohasem tértünk vissza, nem túl soká, mert továbbment a front. Akkor őt elengedték, kapott útra ennivalót, adtak egy levelet és egy iratot, amit nem tudott elolvasni, mert a cirill betűket nem ismerte, de az állt benne – lefordíttatta, amint lehetett –, hogy nagyon meg voltak elégedve a munkájával, jól dolgozott, szorgalmas volt. Amikor később társaságban fölmerült ez a téma: „És mit csináltak veled?” – azt mondta: „A világon semmit, kaptam egy elismerő levelet a munkámról.” És azt az utasítást, hogy további vizsgálat nélkül engedjék haza. Ezt köteles volt bemutatni az orosz katonai parancsnokságon is, amikor már otthon volt, Pécsett. Adott esetben ez egy bizonyítvány volt, hogy rendesen viselkedett. Szörnyű, hogy min ment keresztül!

Pécs nagyon könnyen úszta meg tulajdonképpen a második világháborút, mert a baranyai háromszöget, említettem már, nem lehetett védeni, ezért úgyszólván mindenféle atrocitás nélkül jöttek be az oroszok. Senkivel semmi különösebb baj nem történt. Zabrálni zabráltak, de erőszakoskodás vagy olyan viselkedés, amiért olyan nagyon meg kellett volna őket gyűlölni, csak egy esetben volt – akkor viszont én kifizettem azt a ruszkit. Többet erről nem beszélek.

Mindketten betegen érkeztünk haza néhány nap különbséggel, 1945 februárjában. Borzasztóan boldog voltam, hogy együtt vagyunk megint hárman. A mienk nagyon szép szerelmi házasság volt. Fiatalok voltunk még. Én huszonhat éves, de száz évesnek éreztem magam – ez megmaradt mind a mai napig. Ezek a borzalmak nem múlnak el. És nem tudtam volna most elmondani, hogyha tegnap nem veszem elő az agyamat, mert én nem írtam le egy betűt sem ebből. Sokan jegyzeteket csináltak. Én nem. Bennem ezek olyan kitörölhetetlen nyomokat hagytak…

Azután, hogy a németek kitakarodtak az országból, a hétköznapok már nagyon békésen, nagyon sok munkával, és ha szabad mondanom, nagyon boldogan teltek. Különösebb programunk nem volt, hiszen akkor szórakozni ritkán lehetett. Az egyetemnek voltak rendezvényei, oda mindig elmentünk.

Ugyanabban a bérelt lakásban laktunk, mint régen. Pécs belvárosában, közel a főtérhez van az a szép régi ház, ahol, mint már említettem, Napóleon is lakott. Deák utca 2. Részben neki építették ilyen stílusban, mint amilyen stílusban volt. Nem szobák, termek voltak. Két lakás volt abban a házban, a nagyobbik volt a mienk. A ház volt tulajdonosa visszakerült Auschwitzból vagy valamelyik táborból. Nem is kívánt ilyen nagy lakást, mert teljesen egyedül maradt, és örült, hogy egy orvos lakik a szomszédban. Mint már említettem, ez volt a háború alatt a Német Intézet. A németek egy kicsit átépítették. A hatalmas teremben vetítő volt, és ez volt a fogadószoba. Nem emlékszem pontosan, kétszáz-háromszáz négyzetméter lehetett, négy méter magas, és tizenegy franciaablaka volt.

A márvánnyal borított úgynevezett előszoba két részre volt osztva. Az egyik része vezetett a rendelőbe. Itt akasztották fel a páciensek a kabátjaikat. Innen nyíltak a mellékhelyiségek, a konyha, a fürdőszoba, itt álltak a széksorok, mert ezt használtuk várónak. Nagyszerűen be lehetett osztani mindent, zsúfoltság nem volt. A másik részét a külső fűtés foglalta el, de nem állt ki a falból, olyan vastag volt a fal. Az akkor lehetséges legmodernebb fűtéssel lehetett fűteni, csöveken ment mindenfelé a meleg. Lakószoba összesen három volt.

Hrabovszki Ilonka néni, nyugodjon békében, egy pécsi vasutasnak a lánya járt naponta be hozzánk segíteni a háború után is, de otthon az édesanyját is ápolta. Az édesapja meghalt, volt még egy testvére. Hát, ha van Isten, áldja meg! Itt van eltemetve egyébként Budapesten. Lelkes párttag volt, és lelkes imádója a fiamnak. Hazavitte magával minden nap, hogy megnézzék a kutyát. Ott lakott Pécsett. Hihetetlenül szorgalmas és kedves volt.

Takarítani együtt takarítottunk, de a többi munkát nem engedte. Mosás, és akkor minden kézzel ment. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a férjem borzasztóan tiszta volt. Nálunk mindennap cserélődött egy köpeny vagy kettő, attól függően, hogy mit csinált. Röpült a szennyesbe, és a szennyest nem tűrte, tehát minden áldott nap még mosás is volt. Nemcsak az Ilonka néni bírta, én is bírtam. Mindent.

A háború után az első munkám a képzettségemnek megfelelő volt, vagy lett volna, hogyha kialakult volna: a Károlyi Mihály által alapított angol tanszék létrehozásához kérték Pécsett a munkámat. Akkor Károlyi itthon volt. [Károlyi Mihály gróf (1875–1955) – nagybirtokos. Az őszirózsás forradalom vezető alakja. Miniszterelnök (1918–19), köztársasági elnök (1919). Ő irányította a külügyeket is. Lengyel–magyar–jugoszláv szövetséget szeretett volna. Felosztotta birtokait a szegényparasztok közt. A Vix-jegyzék hatására lemondott, egy tisztán szociáldemokrata kormánynak akarta átadni a hatalmat. Emigrált, Párizsban élt. A második világháborúban innen is elmenekült, Londonban emigráns kormányt akart létrehozni, de nem támogatták ebben (http://www.geocities.com/allamszocializmus/). 1946 májusában hazatért, 1947–49 között Magyarország követe volt Párizsban. 1949-ben lemondott, nem tért haza. – A szerk.]. Megalapítottuk az angol klubot, aminek titkára lettem volna, ha egyáltalán működött volna. Nemsokára megalakult az angol tanszék is, aminek működése a kezdetétől fogva nehézségekbe ütközött, mert hiszen az angol nyelv ingráta volt.

Az egyetemen az oktatás professzora egy angol nyelvkönyvet akart kiadni, de ez csak szövegidézetekből állt. A többi munkát a beosztottjaira bízta. Így írtam együtt a könyvet a már említett William Kolozsival. Ő írta a szöveget, én a szószedetet és a szókincset állítottam össze abban a nyugodt tudatban, hogy egyikünk neve sem szerepel a címlapon. Így a professzor a forint bejövetelekor [lásd: a forint bevezetése] szép summát kapott, amin nem kellett osztoznia velünk.

Közben a férjem kifejezett kívánságára beiratkoztam az orvosi szakra. Három évet el is végeztem. És napi négy órát rendeltünk otthon is. Ebben magánpáciens nagyon kevés volt. A keresetnek a kiegészítésére a férjem egy OTI-körzetet [Országos Társadalombiztosítási Intézet] vállalt. Úgyhogy reggel hatkor kezdődött a nap, és úgy este tízkor, fél tizenegykor fejeződött be. Élvezet volt vele dolgoznom, és én nagyon szívesen tanultam. A rendelőben az én dolgom az íráson és a nyilvántartásoknak a vezetésén kívül asszisztensi is volt. Kisebb műtétekre is megtanított. Megvolt a kissebészeti rendelő, amit még a szüleimtől hozományként kaptam.

Tehát meglehetősen túlterhelt és nem is kicsit zaklatott életet éltem evvel a sokféle kötelezettségemmel. Elsősorban anya akartam lenni, de hozzá jött a rendelőben való munka, a férjemnek való segítés. És mint mondtam, tanultam az orvosi karon, és tanítottam angolt ugyanott.

Még nem említettem, de itt talán csak a sok között még én is egy utolsó emléket állítok az egyik távoli nagybátyámnak, akit úgy hívtak, hogy Paul Ehrlich. Ő is orvos volt, és megszabadította Európát a legocsmányabb betegségtől, ami akkor tizedelte az embereket. A Salvarsan nevű vegyületével, ami a százhatvanhatodik szénvegyület volt, amivel gyógyítani lehetett a szifiliszt [A Nobel-díjas (1908) Paul Ehrlich (1854–1915) a szérumterápia egyik alapítója, Frankfurtban dolgozott, a szifilisz és egyéb más fertőző betegségek gyógyítására alkalmas salvarsan megalkotója volt (1910). – A szerk.]. Ma már újabb dolgok, újabb gyógymódok is vannak, de a fekete kontinensen és Ázsiában ma is ezt használják, mert hatékonyabb, mint a penicillin. Ma az európai szifiliszt penicillinnel játszva lehet gyógyítani, de abban az időben ez volt az egyetlen.

Milyen érdekes, hogy egy kisgyerek mi mindenre emlékszik vissza. A fiamnak intenzív emlékei vannak arról a borzasztó jelenetről, amikor teljesen becsavarodott az édesapja, és összevissza beszélt, handabandázott. Muszáj volt egy barátunkat segítségül hívni – akivel szinte testvéri jó barátságban volt, doktor Tóth László, aki később a Lipótmező női osztályának a vezetője lett –, hogy nézze meg az idegeit, és ha kell, akkor vigye be a klinikájára. Be is vitte. Be kellett vinni. Érdekes, hogy amikor már jobban ment a sorsunk, akkor tört ki rajta egy teljes ideg-összeroppanás.

Valamikor a nyár elején volt. Iszonyatos emlékei voltak. Azt hittem, már cifrább dolgokat nem fogok hallani, mint amilyeneket az édesapám, fogait csikorgatva üvöltött az orosz fogság emlékeiről. A férjem teljesen összefüggéstelenné vált. És hát egy orvos nem lehet összefüggéstelen.

Elég sok időt vett igénybe a gyógyítása. Kábé két és fél, három hónapig volt bent, de teljesen gyógyultan került ki, úgyhogy újra tudott dolgozni. Egyszer hazajött a klinikáról, és azt mondta, rosszul érzi magát, bevesz valamilyen gyógyszert. Kint voltam a konyhában, az ebédet akartam tálalni. Bement a rendelőbe, én vártam, mikor jön ki, hogy akkorra viszem be a levest. Nem jött, nem jött. Valami zuhanást hallottam, s mikor bementem, már halott volt. Akkor még nem ismerték ezt a kifejezést, hogy infarktus. Akut infarktus vitte el, de úgy, hogy – azt hiszem, ha van valami, ami könnyebbé tette nekem feldolgozni ezt – nem szenvedett egy percig sem.

Ez 1946 végén történt. Harmincöt éves volt. Miután egy olyan régi, nagy családból származott, mint az Orlay-Mattyasovszkyék és a pezsgős Litke, kriptájuk volt a temetőben, oda van eltemetve Pécsett.

Az a pár év, amit együtt éltünk a férjemmel, nagyon boldog volt, de nagyon rövid. Nagyon rövid. Igazán békésen és jól éltünk, összehangolva. Sokat beszélgettünk, főként az irodalomról, amit mind a ketten nagyon szerettünk. Az én ismereteim mások voltak, vagy kicsit szélesebbek, mint az övé, mert ő csak magyarul beszélt, annak ellenére, hogy az apja nyelvtanár volt. A családját nem is nagyon ismertem, jóllehet ősi pécsiek voltak, amire rendkívül büszkék is voltak, és ez a büszkeség engem távol tartott tőlük. Ő jól megvolt a családjával egy bizonyos távolságban. Így aztán nem került sor soha semmiféle atrocitásra. Volt a családnak egy olyan ága, akikkel nem szívesen érintkeztem, volt a családnak olyan ága, akik örök hálára köteleztek, mert megmentették a fiam életét. Amikor egyedül maradtam, a gyereket akkor is nagyon szerették. És ezen keresztül engem is úgy-ahogy elfogadtak.

Rövid együttlétünk alatt – kalandosnak nem nevezhetem – nehezen megélhető dolgok történtek velünk egyik napról a másikra, mondjuk, 1944-től 1946-ig, ameddig meg nem halt. Úgy egymásra halmozódtak az események, hogy még föl sem tudtam emelni a fejemet az egyikből, jött a másik. Nyáron a fiam nagyon beteg lett, középfülgyulladást kapott, több mint hússzor szúrták föl a fülét. Ennek nyoma maradt.

Azután, hogy a férjem meghalt, az anyagi romlás szélére kerültem, mert az egyetemen az angol tanszéket megszüntették, orosz lett belőle. Abban a pillanatban azokat, akik az angol tanszéken dolgoztak, szélnek eresztették. Ezek közé tartoztam én is. És mivel egyedül voltam a gyerekkel, a nekünk jutott elegáns nagy lakásból szintén kirepültem egy szép és ma is látható régi, a káptalanhoz tartozó házba, amiben ha rendben lett volna tartva, mint ahogy most, gyönyörűség lett volna élni és lakni. Mert kábé háromszáz éves az a ház, és most rendkívül büszkék rá, mert rendbe hozták. A rendelőt beraktároztam. Orvosi tanulmányaimat is anyagi okok miatt szakítottam félbe.

Kezdődött a hányódás. A szüleim nem éltek, a fivérem külföldön, a férjem családjától is eltávolodtam az anyósom miatt, aki nem volt beszámítható. Most már szegényt isten nyugosztalja, meghalt. A család is föllélegzett egy kicsit, mert ő volt az a bizonyos, amit az angolok úgy mondanak, csontváz a tálalóban, akiről nem szerettek beszélni.

Akkor óvodába kellett adnom a gyereket, hogy eleget tudjak tenni az anyagi kötelezettségeimnek, és megtanuljak a gyerekkel kettesben élni. A gyerek volt az egyetlen vigaszom. A Jointnál vállaltam némi jótékonysági munkát. Szeretetcsomagokat, ruhaneműt, élelmiszert osztottunk szét, kaptunk mi is, mert semmink nem volt már, és a gyerek csak nőtt. Onnan kaptam ruhasegélyt, ennivalót pedig az evangélikus egyháztól.

A kötődés megvolt. Nem is akárkivel. Egy fiatal, velem egykorú, Sopronban végzett lelkész volt akkor Pécsett, Káldy Zoltán [1919–1987]. Később püspök lett és a világ evangélikusainak vezetője. Nagyon jó baráti viszonyban voltunk, nélküle sosem boldogultam volna.

Feljöttünk Pestre, a fiam és én. Abban a reményben, hogy a Budai László út 6. számú házba mehetünk, ami az anyai nagynénéimnek a tulajdona volt. Két idős hölgy – az egyik özvegy volt, a másik hajadon, a Sophie néni és a Hedvig néni – lakott benne. Engem választottak örökösül, illetve az anyámat, anyám halála után pedig engem. A teljes lakás és a ház az én örökségem lett volna, ezt azonban az új idők szele elfújta. Jött az államosítás [lásd: államosítás Magyarországon], be sem engedtek a házba. A régi berendezés egy része megmaradt, néhány darab itt van nálam, a többi a fiamnál. Ennek a bútornak van egy érdekessége. Az 1800-as évek vége felé volt egy bútorkiállítás Olaszországban reneszánsz bútorokból, és a csodálatos olasz reneszánsz bútorokat kenterbe verte ez a reneszánsz berendezés, aminek a szekrényét itt látja.

Miután a saját otthonomba nem mehettem be a Budai László utcában, egy ismerősünk révén hónapos szobát szereztem az Orczy útnál, a Simor utcában, ami valójában egy konyhába nyíló cselédszoba volt. Ott voltam bútorostól, gyerekestől. Pécsről felhozattam a bútoraimat, mert megengedte a főbérlő. Azokat, amik az övé voltak, beraktározta. És egy részét az enyémeknek is, hiszen nem fért el.

Pestre az utat is Káldy kövezte ki nekem. Ő csak később jött fel. Elküldött Dezséry Lászlóhoz [ (1914–1977) – evangélikus püspök, író, újságíró. 1949-ig lelkész, 1950–1956 októberéig a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke volt. Volt országgyűlési képviselő (1958–62) és az Országos Béketanács főtitkára (1962–66) (MÉL). – A szerk.], aki elintézte a fiamnak a Sztehlo intézetet. Így került a gyerek a Sztehlo intézetbe és a Sztehlo óvodába. Bentlakásos volt az Árnyas úton. Most is karitatív intézet. A főépület az evangélikus egyházé maradt, a másik része meg az államé. Ez nagy segítség volt, mert így munkát tudtam vállalni.

Amikor feljöttem Budapestre, sehol nem volt állásom, nem volt pénzem. Sétáltam a romos Halászbástyán a fiammal, és azon gondolkoztam, hogy ugorjunk, vagy ne ugorjunk. De aztán, hogy a gyereket elhelyeztem, állást kerestem. Az újságokat böngésztem, hogy mit tudnék csinálni. Miután nekem semmi munka nem volt büdös, csak az az egyetlenegy cél vezetett, hogy az intézeti díjat ki tudjam fizetni, mert nekik is élni kellett valamiből. Rengeteg kallódó gyerek volt ott, nagyon sok zsidó gyerek. Az utcáról szedte össze Sztehlo a szülővel nem rendelkező vagy akárcsak szülőt nem is ismerő gyerekeket. Nem kérdezte tőlük, hogy evangélikusok, zsidók vagy hinduk vagy akármik. Volt ott színes, volt ott Európa két feléből. Az európai országokból kétfelé vezetett az irány. Vagy hazafele Nyugatról, vagy kifele Nyugatra [Sztehlo Gábor 1945 tavaszán a Weiss–Mauthner család által fölajánlott területen, a Budakeszi úton egy 30 holdas parkban megszervezte a Pax gyermekotthont. A hét épületben a nem és kor szerint elhelyezett, legkülönbözőbb származású gyermekekből kovácsolódtak közösségek, 1947 szeptemberében deklarálva a Gaudiopolis Ifjúsági Államot. Ekkor már nagy számban voltak közöttük elesett katonák és hadifoglyok gyermekei is. A gyermekköztársaságnak saját műhelyei voltak, előadásokat szerveztek és látogattak, amelyeket utána megbeszéltek. Két lapjuk is volt, az egyiket Orbán Ottó (1936–2002), a későbbi költő, műfordító és esszéista, a másikat pedig Szőke György (1935–2008), a későbbi irodalomtörténész szerkesztette. Kiváló tanári kar gyűlt össze. Rákosi Zoltán irodalom-, Vargha Balázs rajzórái élményszerűek voltak, de tanított itt Deme László, Mályusz Elemér és más híres pedagógusok is. Gaudiopolist sem a magyar állam, sem az egyház nem támogatta. Segítséget csak a Nemzetközi Vöröskereszttől kaptak. 1950-ben államosították a gyermekotthont (hu.wikipedia.org/wiki/Sztehlo_Gábor; www.evelet.hu:8080/ujsagok/evelet/archivum/2005/05/082). – A szerk.].

Én a magam erejéből akartam lábra állni. A Káldy Zoltán elküldött engem Dezséry Lászlóhoz, ő pedig elküldött Danhauser Lászlóhoz [(1906–1990) a Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközség lelkipásztora, majd a Budai Egyházmegye esperese, akit 1957-ben az Állami Egyházügyi Hivatal az esperességről lemondatott, majd 1959-ben Bakonycsernyére kényszerített. Innen ment nyugdíjba 1979-ben. – A szerk.], aki ennek a kerületnek volt az evangélikus lelkésze, műfordító is volt. Ő juttatott aztán engem kézen-közön… – de ez már később történt, addig még sok minden történt, amíg én a Danhauserhez fordultam segítségért. Először elmentem univerzális cselédnek egy orvoshoz a körúton. Bocsánat! Háztartási alkalmazott a kommunizmusban. Mert azt kerestek.

Fölhívtam őket telefonon, és mondtam, hogy én vállalnám. Volt a fiamnál egypár évvel idősebb lányuk, Marika, és volt egy rendelőjük. Én ott hármas szerepet töltöttem be. Reggel, amikor odamentem, akkor takarítottam, mert éppen otthagyta őket a háztartási alkalmazott. Az én régi lakásomhoz képest borzasztó kicsinek tűnt ez a lakás, ami persze nem volt olyan nagyon kicsi. Főznöm is kellett, de abban segített az orvos felesége. Ez a doktor megelőzte a korát: természetgyógyász volt. Én embert, orvost, orvosprofesszort annyit keresni nem láttam még, mint amennyit ő keresett. Ha nem lettem volna olyan szorult helyzetben, akkor följelentem azért a kóklerségért, amit művelt. Szerintem soha életében nem látott egyetemet. Természetgyógyász! Délután át kellett vennem az asszisztensnői helyet a rendelőben. Ha voltak külföldi páciensek, akkor tolmácsoltam. Nagyon sokféle munka volt, de evvel az égadta világon senki sem törődött. Nem fizettek sokat, de én nagyon kevésből meg tudok lenni. Én annyiból vagyok meg mindig, amennyi van.

Pontosan nem tudom, meddig voltam ott, de nem túl sokáig. Az a kislány olyan goromba volt, és olyan kellemetlen! Elvittem sétálni, angol nyelvre kellett oktatnom, de nem volt hajlandó utánam mondani azt, amit én mondtam neki. Akkor alakult ki bennem a gyermeknyelvoktatásnak a módszertana, mert ezt mondjuk, a londoni egyetemen nem tanították. Nagyon nem szerettem ott lenni. Rendkívül rossz, beképzelt újgazdagok voltak, ami nálam nem volt kifejezetten szimpatikus.

1948-ban lett ennek vége. A sors kiszámíthatatlan. Mert engem ott egy idős hölgy észrevett. Valószínűleg a rendelőben. Hogy miért vett észre, azt én nem tudom. És amikor egyszer mentem haza, odajött hozzám, és azt mondta: „Gerő néni vagyok. Ráér egy kicsit most, kisasszony?” Ő engem a Marika kisasszonyának vélt. Mondtam, hát én sietek haza, mert ott van a gyerek. Azt mondja: „Én is egy gyerekről szeretnék magával beszélni. Olaszországból megérkezett a lányom a kislányával, szeretném, ha megnézné. Úgy tudom, hogy maga jó angolos.” Az isten áldja meg ezt a nőt! A lánya, akinek olasz férje volt, egy tündéri, helyes tízéves kislánnyal érkezett a szüleihez látogatóba, ameddig a férje az utat Amerikába kitaposta. Tudták, hogy tanár vagyok – honnan szedték az értesüléseiket, nem tudom –, megkértek arra, hogy legyek olyan szíves, a gyerek már beszél angolul, készítsem elő az amerikai iskola harmadik osztályos anyagára.

Magam állítottam össze egy olyan aranyos gyerekkel, mint amilyen az a Verika volt. Gerő néni foglalkozása fűző és melltartó készítése volt a körúton. Én még olyan jólelkű, rendes, egyszerű zsidó asszonyt nem ismertem. Rengeteget dolgozott, és rengeteget foglalkozott a gyerekkel. Neki többet kellett volna foglalkoznia az üzlettel, mint hogy egy amerikai elemi iskolának az anyagával bajlódjon. A másik nagy baj az volt, hogy nem tudott angolul. Én viszont megszabadultam a kínzóimtól.

Szerettem volna jó cselédként, tisztességesen elmenni, elköszönni, és megköszönni a munkát és a lehetőséget, hogy dolgozhattam, de hát nem engedték meg. Amikor először nem mentem el hozzájuk, hanem a Gerőékhez tértem be, akkor átjött az asszonyom, és olyan patáliát csapott, hogy az nem igaz. Ha nem a Gerő néni van ott, aki nagyon békés és okos, kiegyensúlyozott asszony volt, aki szintén átment egyen s máson, akkor abból véres verekedés vagy pedig büntetendő cselekmény lesz. De ő szépen kitessékelte az udvari lakásából, ahol élt a férjével, akinek rendkívül súlyos asztmája volt, Verikával és a lányával.

Nagyon sok szeretettel gondolok erre az egész családra. Egyszerű emberek voltak, de nagyon becsületesek, jószívűek, és a gyerek is igen jól volt nevelve. Engedelmes volt, de nem a buta engedelmes. Tulajdonképpen majdhogynem rokoni szeretetet éreztem ez iránt a kislány iránt, aki olyan könnyen tanult, és aki úgy zongorázott, mint egy tündér. Később, mint hallottam, jó nevű zongorista lett, a neve Verika Mazzle volt. Őnáluk maradtam addig, ameddig meg nem jöttek az iratok és az útlevelek, és az amerikai követségen meg nem nézték, hogy Verika tud-e angolul, és megállapították, hogy folyékonyan beszél. Még sikerélményem is volt. Ők elindultak Amerikába, én pedig megint tűnődtem, hogyan tovább.

A barátság, amíg megvolt a nagymama, Gerő néni, továbbra is megmaradt. Még lakást is szerzett nekem a Margit hídnál, az Újlipótvárosban, a legelső ház volt, ami három utcára nézett, a Pozsonyi útra, a Katona József utcára és a Duna-partra. Egyszobás, leválasztott lakás volt. Budapestnek tulajdonképpen ez egy szép része, de én ott nem tudtam aludni, mert akkor építették újjá a Margit hidat, és éjjel-nappal kalapáltak. El is jöttem onnan. Akkor nagyon megbetegedtem, a szokásos vesegyulladás már aktuális volt. Bekerültem a klinikára, mert az orvosi kapcsolataim azért megvoltak, a Babics professzorhoz, aki egy hét alatt talpra állított. Ezt lerázva, körülnéztem, hogyan tovább. A fiam még az intézetben volt.

Akkor föltűnt a látóhatáron a leendő második férjem. A Svéd Vöröskereszt egyik munkatársa jött Magyarországra, akinek rokonai voltak itt, a Pothorszky család, akik a Márvány utcában laktak. Meghívtak. Fodor Pista vitt engem oda, akivel olyan félig-meddig pajtási viszonyban voltam. Apja zsidó volt, és elvette a Pothorszky középnemesnek a lányát. Édesanyja, Lilla néni egy gyakorló iskolának volt a tanítónője, nagyon helyes, kedves nő – és evangélikus. A fia a továbbiakban őrá bízott és a nagynénjére. Átmenetileg náluk laktam.

Ennél a családnál ismertem meg Lacit. Nem volt zsidó. (Nekem az életben csak egy fél zsidó gavallérom volt.) Itt lakott fönt, és Budapest főpolgármesterének az unokája volt. A zsidók kerültek, mint a bélpoklost. Laci akkor került ki két és fél év után a kórházból. A háborús sérüléseinek következtében az egyik lába jóval rövidebb lett, mint a másik. Negyvenkilenc darabra tört el. Úgyhogy egy életre megnyomorodott. Egy akna robbant előttük Aradnál. Fölhozták Pestre, mert itt volt egy speciális klinika, amelyik foglalkozott az ilyen súlyos törésekkel, úgyhogy két évig feküdt ott, mire összeoperáltak neki egy sarkat. Összerakták nagyon jól. Csak egy életen át fájt neki. Amíg élt, addig fájt. Tüdőlövése is volt, de azt meg tudták gyógyítani.

Laci 1911-ben született, Budapesten. Édesapjának a képe itt látható a falon. Igen jó nevű festőművész volt, Münchenben tanult, a müncheni iskolához tartozott. Laci a Műegyetemet végezte el, a gépészmérnöki karra járt. Egyetem után vonult be katonának, mert nem tudott elhelyezkedni. Pedig nem volt zsidó, de ő sem tudott elhelyezkedni. Repülő szeretett volna lenni, de az édesanyja a kapcsolataival kijárta, hogy nem lett repülő, mert félt, hogy lezuhan a fia. Így lett harckocsizó. Budapesten kapta a kiképzést. Az egyenruhás fényképén látható, hogy nagyon hamar már nemcsak egyszerű önkéntes volt, hanem őrvezető, ha igaz, két csillagja volt.

Akkor küldték ki a frontra, amikor már teljesen felesleges volt. Nevezetesen, harckocsizni a Kárpátokba! Jó katona volt. Egyszerűen a harckocsi érdekelte. És néhány szó a harckocsiról, mert arról én is tudok. Győrben állították elő. A Győri Vagon- és Gépgyárban, akkor így nevezték, ami később Messerschmitt gyár lett, most pedig Audi. A harckocsi hernyótalpainak a feltalálója egy győri technikus volt, mert a képzettsége technikus volt, a tudása pedig ötven mérnöké. Győrben tőlünk nem messze volt az a műhely, ahol kályhától kezdve mindent gyártottak. Innen került át az a technikus az akkor már a honvédelmihez tartozó katonai üzembe, és ott csinálta meg azokat hernyótalpakat, amik a harckocsit harckocsivá tették. Winkler Dezsőnek hívták [Winkler Dezső (1901–1985) – okleveles gépészmérnök (Brünn, 1925) volt. 1925–36 között a győri Magyar Vagon- és Gépgyárban konstruktőr, 1936–48 között az autóosztály vezető főmérnöke. Nevéhez fűződik a Botond katonai teherjáró gépkocsi kifejlesztése. 1938 szeptemberében kezdődött meg a gyártása (MÉL). (A MÉL szerint ugyan Winkler Dezsőt 1944–45-ben Németországba deportálták, de az izraeli kormány hivatalos honlapján olvashatók szerint a gyár igazgatója, Pattantyús-Ábrahám  Imre „1944-ben a győri rakodópályán álló vonatról levett két mérnökcsaládot. Az egyik Winkler Dezső, az Autógyár tervezési főmérnöke volt. Feleségét és csecsemő kisfiát is sikerült a vagonból kimentenie. … A németekkel folytatott tárgyalások nyomán Pattantyús-Ábrahám Imrének mind Winkler Dezsőt, mind Lengyel Józsefet 1945 februárjáig sikerült vezető állásában megtartania” / budapest.mfa.gov.il/mfm/web/main/document.asp /). (Egyébként a Botond nem hernyótalpas volt, a hernyótalpat pedig még a 19. században találta föl egy orosz feltaláló. F. L.-né emlékeiben valószínűleg  kissé összecsúsztak a 60-70 évvel ezelőtti történések: a Vagon- és Gépgyár valóban gyártott hernyótalpas harckocsikat, de ezek kifejlesztése nem Winkler nevéhez fűződik, a Turán harckocsik Skoda-licenc alapján készültek.)  – A szerk.].

Egyszer Laci édesanyja és az első felesége látogatóban voltak a Márvány utcában, a rokonaiknál. Egyébként kint laktak Pestszentlőrincen. Pár más családtaggal összezsúfolódva egy autóban próbáltak Pestre átjutni, mert ott már bent voltak az oroszok. Menekültek haza, amikor is fölrobbantották alattuk a Margit hidat [1944. november 4-én robbant föl az aláaknázott Margit híd baleset következtében. – A szerk.]. Az édesanyja meghalt, a felesége még ki tudott úszni valahogy, kimentették, hogy röviddel azután egy autóbaleset áldozata legyen.

Amikor a családjával ez a tragédia történt, akkor ő a klinikán feküdt. Nem is volt tudomása arról, hogy milyen katasztrófa történt. Már nem harcolt a hazáért, bent feküdt a Belgyógyászati Klinikán tüdőlövéssel. Egész szépen gyógyult. Amikor a légiriadó volt, hordágyon le akarták vinni az óvóhelyre. A közelben robbant valami, leejtették a betegszállítók, ki merre látott, arra menekült, mert záporoztak a bombák. Neki csak egy baja történt, hogy szétjött a tüdőlövéses sebe, és eltört a lapockája. Aztán, amikor vége volt a riadónak, összeszedték darabjaiból.

Anyai nagyapja mezőgazdász volt, a Batthyány család birtokainak a jószágigazgatója [lásd: birtokkezelés], a Balaton mellett, az északi parton. Soha nem tudom megjegyezni annak a helynek a nevét, pedig tündérien szép két kastély volt ott: a Fekete kastély és a Nagy Felső kastély [Egy, a feketére festett ajtóiról és ablakairól elnevezett Fekete kastély, mely egykor a Nedeczky család tulajdonában volt, Balatonederics mellett található. – A szerk.]. Jól végezte a dolgát. Amikor Batthyányt halálra ítélték, ő vitte be neki az újabb halált, a mérget az ezüst kannában. Ez a valós történet. Annyiszor és annyi mindenkinek tulajdonították ezt! Hát a jószágigazgatója volt [Gróf Batthyány Lajos (1807–1849) az első felelős magyar miniszterelnök 1948–49-ben. Haynauék halálra ítélték. Sikertelen öngyilkossági kísérlete másnapján, október 6-án kivégezték. – A szerk.].

A nagypapa vezetéknevét tudom csak, Iliás, de nem tudom, hogy ő volt-e a Sándor vagy az István. A férjem nem ment soha semminek utána, de mielőtt halálosan megbetegedett, akkor mondta, hogy jó lenne mégis utánanézni az iratoknak. Mert nagyon sok irata volt, de ezekig nem jutott el. Ebben bizonyos fokig én is hibás vagyok, mert allergiás vagyok a családtörténetekre. Azt szoktam mondani, hogy mindenki az, aki. Hogy a nagypapám vagy az ükapám mi volt, az nem az én érdemem. Úgyis kiderül belőlem.

Tehát megismerkedtünk a Márvány utcában. Nyolc évvel volt idősebb nálam. Nem volt ez nagy szerelem, talán az ő részéről eleinte igen. Ez egy békés pajtási viszony volt. Mind a ketten súlyosan sérültek voltunk. Sőt, mind a hárman, akik ebben szereplők vagyunk – hiszen a fiam is, akit sajátjaként imádott, első házasságából gyereke nem született –, mind a hárman súlyosan sérültek voltunk. Még akkor is, ha én ezt akkor, amikor történt, szinte „nevetve” viseltem. Sokkal később, sokkal, de sokkal később fogtam fel azt, hogy velem mi minden történt.

1949. március másodikán házasodtunk össze. Ugyanott, ahol az előző esküvőm volt. Ugyanolyan csendesen, mint az első. Nem is igen volt már a férjemnek élő rokona, a szülei meghaltak. Az édesapja sajnos nagyon korán meghalt, ugyanolyan halállal, mint az első férjem. Hazajött a feleségével egy sétáról, és azt mondta: „Csinálnál nekem egy hagymasalátát?” – „Hát persze.” Kiment a konyhába. Tündérien szép asszony volt a férjemnek az édesanyja. Kiment a konyhába, csinált egy hagymasalátát, bevitte neki, holtan találta a székek mellett. Infarktus. Akkor egy nagyon nehéz idő következett, mert volt egy fiatalabb öccse Lacinak, aki meglehetősen semmirevaló valaki volt. Elvett egy soroksári sváb lányt, aki sehogyan sem illett bele a családba. Egy lehetetlen dolog volt, mert a kisebbségi érzéstől a menyük olyan ellenségessé vált, hogy úgyszólván megbontotta a családi életet.

A fiam még a Sztehlóban volt. Amikor államosították a Sztehlo intézetet, avval együtt az emberséget is pofon vágták. Úgy megverték a fiamat első elemista korában, amikor az állami tanító úr bejött az osztályba, mert nem szépen írta valamelyik betűt, hogy amikor én este meglátogattam, kék-zöld foltok voltak az arcán és karikák a szeme körül. Bementem a tanító úrhoz, megmondtam, ki vagyok, és azt, hogy elegem volt a verekedésből, elegem volt a durvaságból, nem engedem a gyerekem életét tönkretenni. Hogy lehet így megütni egy gyereket, hogy karikás lesz a szeme tőle és kék-zöld foltok az arcán! És egyáltalán, mi jogon üti meg az arcát valakinek!? Azonnal kihoztam.

Nagyon nehezen jutottunk lakáshoz. Az én káderlapom igazán nem arról árulkodott, hogy szegény voltam. Aztán megtanítottak a szegénységre. Az első lakásunk Soroksáron egy parasztházikóban volt, ahol karácsony tiszteletére kiesett a fal, és ott kellett valakit szerezni, mert nekünk nem volt gyakorlatunk agyagfalverésben. Összes komfortunk egy lavór volt.

Másik lakás úgy lett, hogy már nem bírtam a Soroksárról való naponta utazást, plusz a háztartást, plusz a gyerekkel való foglalkozást. Először albérleti szobát találtunk, mégpedig ide nagyon közel, a posta melletti nagy bérházban. Egy tágas albérleti szobát, és a megmaradt, beraktározott bútoraimból bizony szépen be is rendezkedtünk. Akkor még többen voltunk, nemcsak mi hárman, hanem a férjemnek a patikus nagynénje is velünk lakott, mert kibombázták. Hát nem volt könnyű. Miután a munkám megsokasodott, és nem volt megfelelő helyiség, fürdőszoba vagy olyan, ahol nagymosást lehetett volna rendezni, egy mosónő után kellett néznem. És ezzel megindult a lakásszerzési lehetőség is. A mosónő férje felelős személy volt: rendőr. Amikor panaszkodtam, hogy milyen drága ez a lakás, és milyen nehéz négy embernek, akiknek teljesen különböző a foglalkozásuk, a koruk, a nemük, mondta, nem baj, ő tud egy lakást.

Nem mondom meg, hogy hol. Meglett. Ámde valamilyen könnyező gomba támadta meg a lakás fa részeit, úgyhogy kiesett az ajtó a tokból. Lakhatatlan lett, és helyette kaptuk ezt a lakást, ahol most is lakom. Ide is még négyen költöztünk, de nem sokkal később a nagynéni meghalt. Akkor hárman maradtunk.

A férjem műszaki egyetemet végzett, most nagyon is elismert és politikai létfontosságú dolgokkal foglalkozott: olajkutatás, mélyfúrás. A [Nagy]Kanizsa melletti Lispén indult el ez a munka először a Mazalán Pali bácsival, és azután egészen a nyugdíjba meneteléig tartott [Mazalán Pál (1891–1959) – bányamérnök, geofizikus és hidrogeológus, 1920-tól a nagyalföldi és dunántúli kutatófúrásokat irányította, melyek a Nagykanizsa melletti lispei olajmező feltárására vezettek (MÉL). – A szerk.].

Sokat utazott vidékre, sokat utazott Szegedre, ahol is az akkori időkben többször figyelmeztetett, hogy „Innen csak pakura fog jönni”. Nem sok foganatja volt a figyelmeztetésnek. Ebben a szakmában dolgozott, mondhatom, hogy majdnem haláláig, tehát a nyugdíjba meneteléig, ami szintén túlment a hivatalos korhatáron, hetvenéves koráig. Először Olajtervnek, azután Molnak hívták a céget. Nagyon kedvelték, szerették. Rendkívül felelős munka volt az övé, és nagyon szerette.

Az én munkámmal egyszer került kapcsolatba, amikor egy mélyfúró berendezésnek a többnyelvű leírását kellett lefordítanom. Nem nyelvi problémám volt, hanem meg kellett előbb tanulnom, hogy mi mire való. Meg kellett tanulnom a mélyfúrást, ami nekem teljesen idegen volt, csak hallottam, hogy van ilyen.

Egyszer a férjemnek egy másik állást is ajánlottak. Ez az állás Afrikában lett volna, ahol vannak területek, ahol egyáltalán nincs ivóvíz, csak tengervíz. Ott kellett volna a dzsungelban édes vizet kutatni. Mondtam neki, hogy ő elmehet, én maradok. Nem bírom a hőséget, és a dzsungelre sem vagyok kíváncsi. Rettenetes körülmények között dolgoztak ott – megérdeklődtem, iszonyú nehéz körülmények között éltek, azt kellett kibírni. Meg a betegségeket, amiket óhatatlanul megszerzett az ember. Anyagilag persze mindent megkaptak.

Oda nem mentünk, de nem maradt itthon, hanem elment az olajos keleti országokba, mégpedig, jóllehet, ő nem volt zsidó, de Palesztinába hívták [Ekkor már nyilván Izrael Államról van szó, amely 1948-ban alakult meg, Palesztina brit mandátum 1920–1948 között létezett. – A szerk.] avval, hogy egy jó mérnök mindenütt elkel, függetlenül attól, milyen származású. Nem vagyunk nácik. Oda egyedül ment, de rövid ideig tartott ez a munka, mert megbetegedett, és haza kellett hozni. Akkor kezdődtek a szívpanaszai. Súlyos szívpanaszai voltak, három infarktusa. Annyit még a dollár sem ért meg, mint az élet.

A férjem rendkívül csendes, de tulajdonképpen nagyon bölcs ember volt. Rengeteget olvasott. Nem volt olyan robbanékony, mint néha én, hanem békésen viselte az igát, és azt a történelmi szerepet, ami őrájuk jellemző volt, hogy a középosztálynak ezt a részét gyökeresen ki akarják irtani. Akinek ilyen tehetséges volt az apja… És ő szintén nagyon tehetséges volt. Kétkezes volt, bal és jobb kézzel egyformán dolgozott. Soha életemben nem láttam még ilyet, amikor egy vázát rajzolt nekem egyszerre a két kezével. Ha a műszaki rajznál párhuzamos vonalat húzott, akkor megfogta a két ceruzát vagy tollat, így húzta meg a vonalat, és azon nem kellett a világon semmit sem igazítani.

Mindkét féltekéje egyformán működött. Nagyon ritka. Egyébként a gyakorlati, a mindennapi életben kifejezetten balkezes volt. Sokat rajzolt, sőt, nagyon szépen festett is, nagy kár volt a Műegyetemre mennie, inkább festészettel kellett volna foglalkoznia. Egyszer francia vendégeim voltak a bátyám révén, kérdeztem, hogy minek örülnének emlékül, amit elvisznek Magyarországról. Françoise végignézett mindent, majd azt mondta: „Ha nem kérek túlságosan nagyot, akkor ezt szeretném.” És rámutatott egy akvarellre, amit Laci festett nekem.

Vele békésen teltek a hétköznapok. Akkor jött egy rövid szakasz az életemben, amikor harmonikusan lehetett együtt dolgozni, együtt építeni – ha szabad így kifejezni – a nem létező jövőt. Ez mikor volt? Amikor megnyugodtak egy kicsit a viszonyok, és úgy nézett ki, hogy elrendeződik az életünk. Most lesz az évforduló nem sokára. 1956 októberében már tűnődtünk, hogy kellene venni egy kocsit. Egy állami alkalmazott az beskatulyázott, az köztisztviselő. Mert egyébként ugye abban az időben magánszféra nem volt, vállalkozási lehetőség egyáltalán nem volt. Én voltam az, akinek nagyobb lehetősége volt. Én voltam a szabadabb kettőnk közül, és gondoltam, egyszer eljön az idő, amikor tágabb lehetőségeim lesznek, és nem kell így kuporgatni, és úgy lehet majd élni, mint otthon – Győrben. Itt volt az örökös visszatérés az otthonra. Hát az az idő az én életemben már nem jön el.

1956. Ez szomorú is, meg nevetséges is. Én még mindig nem voltam a saját szakmámban. Egy háziipari szövetkezetnél dolgoztam. Akkor éppen a saját gyárunkban szerzett ismereteimet vettem elő, ennek nagyon jó hasznát vettem. A szövetkezet mindenféle textiláruval foglalkozott a zsebkendőtől az ágyneművásznon keresztül a férfiingig. Én a férjem jó barátja révén mint angol fordító kerültem ide. Soha egy árva angol szó ott el nem hangzott. Annál nagyobb disznóságok voltak. De én annyira nem ismertem az embereket, és annyira jóhiszemű voltam, hogy nem is vettem észre, amíg nem figyelmeztettek. Azt hittem, hogy nagyon jól megy az üzlet, csak aztán egyre lejjebb csúsztunk. Szóval itt dolgoztam, ez pedig az Aulich utcában volt. Nagyban meóztam, a raktárt rendeztem, mert leltárra készültünk. Egyszer csak beállított a férjem, és azt mondta: „Most azonnal gyere, de azonnal! Hát mit csinálsz te még itt?”

Már délután volt, és még nem voltunk készen. Az én békés, csendes, halk férjem magából kikelve rontott be újra: „Meddig álljak még itt, mit csináltok, meg vagytok őrülve?” Mondom: „Úgy látszik, mi nem, mert végezzük a dolgunkat. De nem tudom, mi az a nagy dolog, ami téged így kihoz a sodrodból.” – „Hát nem tudod, hogy mi van a Kossuth téren? Itt van ötháznyira tőled! Azonnal gyere, mert nincs közlekedés. Gyalog kell haza fölmászni a Mártonhegyi útra.”

Gondoltam, most már én is megnézem magamnak, mi van a Kossuth téren. Amikor odaértünk, már égtek az újságok. A „Szabad Nép”-ek. Meg kell mondjam, hogy impozáns látvány volt. De még mindig semmi rosszra nem gondoltam. Akkor a férjem megszólalt: „Nem lesz jó itt álldigálni, gyerünk tovább! Légy szíves, menj oda a korláthoz!” Odamentem a korláthoz, és rémületemre ávós [lásd még: ÁVH] autók rohantak be. Visszamentem, és az első szavam volt: „Hol a gyerek?” Átgyalogoltunk Budára, föl a hegyre – és a fiúnak se híre, se hamva. Már rég otthon kellett volna lennie az iskolából.

„Ahogy én ezt a gyereket ismerem! Gyerünk vissza!” Ő a rossz lábával még egyszer le, gyalog. A Kossuth tér már részben a pokol feneke volt, részben pedig már elhagyatott. Megkérdeztünk mindenkit, hogy merre mentek el a többiek. És akkor mondták, hogy a Pártház elé, a Köztársaság térre. Hogy az iskolások is oda mentek. El, gyalog a Köztársaság térre. Rövidre fogom a történetet. Férjemnek, hála istennek, sokkal jobb szeme volt, mint nekem. Abban az őrült káoszban egy kisfiú lódenkabátban rohant, az övét elkapta – és ő a mi fiunk volt.

Fogta, és nem engedte el a kezét meg a karját, két kézzel fogta, mert vissza akart menni, hogy hát ez nagy hepaj, ugye, mondta ő. Akkor engem kerestek és megtaláltak, aztán békésen hazatértünk. Mondtam: „Én most annyira fáradt vagyok, egyetek, ott van minden, én megfürdöm, és lefekszem, mert reggel fél öt óta semmi mást nem csinálok, csak megyek vagy dolgozom.” Olyan fáradt voltam, hogy beszélni alig tudtam.

„Hol a gyerek?” Abban a percben, hogy meglett a gyerek, megnyugodtam, és semmire nem gondoltam, ami közben történhetett vagy történt. Később tudtam meg. Addigra ki is aludtam magam, és az egész olyan valószínűtlennek tűnt nekem. Születésnapi vendégeket vártunk, nekiálltam készülődni. Addig a férjem faggatta a gyereket, hogy hol járt, és hogy került ő oda, ahova került. Ő másképp értékelte a dolgokat, mint én. Én valami zűrzavarnak véltem, és nem tulajdonítottam neki különösebb fontosságot. Hát nem volt igazam.

A fiunkat és az egész osztályt a történelemtanáruk vitte ki először a Bem térre. És miután egy nagyon-nagyon szép kisfiú volt, fölrakták a Bem szoborra, és ő tartotta a zászlót, amit a kezébe nyomtak. Nagyon tetszett neki, hogy ő fogja a lyukas zászlót. Én csak fényképen láttam. Ez nem sajtófénykép lett, ez az 56-os események fehér könyvének anyagában van benne. Igen, igen. Úgyhogy két évig reszkettem miatta. Nyolcadikos volt.

Az akkori Olajterv sofőrje lakott alattunk. Míg én sütöttem-főztem, addig a fiam lement hozzájuk, mert a sofőr gyereke nagyon jó barátja volt. Elkötötték az Olajterv kocsiját a garázsból, hogy megnézzék, mi is van a városban. A srác nagyon jól vezetett. Az apját meg a frász törte ki, mert a vezér autóját vitték el, és vasárnap volt.

Elindult a teherautóval megkeresni őket, mert hát ő felelt a kocsiért. Direkt azért hozták föl a kocsit, hogy ne legyen a főnök háza előtt. Még a Moszkva téren, a Ganz sarkánál elcsípte a két mihasznát, visszafordította, és takarodó volt haza. Ezek után bezártuk a fiút. Nálunk nem lövöldöztek. Ott csak egypár orosz katona volt, de azok is normálisan viselkedtek, azt kérdezték, hol a tenger.

Amit én kiálltam és végignéztem onnan! Panoráma az volt, mert a Mártonhegyi úti lakás ablakából végignéztem a lövöldözést, és mindig azt számolgattam, hogy most melyik ismerősömet, melyik barátomat lövik. Én a háziasszonyi teendőimet láttam el, és egyre aggasztóbbnak tűnt a dolog. Huszonhatodikán kellett volna megkapnunk a vállalat által kiutalt tüzelőt, de nem jött meg, nem tudtunk befűteni. Amikor kezdett sötétedni, kinéztem a Gellért-hegy felé. Azt hittem, meg tudom fogni a kezemmel, olyan tisztán látszott: jöttek fölfelé a Gellért-hegy oldalában végig, mint a kígyók, az orosz tankok. Azt hittem, rosszul látok. Sötét volt, a város sötét volt, a tankok viszont világítottak. És a sötét árnyékuk kirajzolódott a maguk által kivilágított háttéren. Ennyit arról az estéről.

Hétfőn már nem tudtam bemenni dolgozni, mert nagyban állt a bál, lövöldöztek itt, lövöldöztek ott, lövöldöztek amott. Előttünk úgy terült el az egész, mint egy kiterített térkép. A Lajos Iván jóslata jutott eszembe, amit abban a bizonyos fehér könyvében nagyon jól és szépen megírt, amiben megjósolta, hogy vesztésre vagyunk ítélve – s ami miatt Dachauba került [Lásd a korábbi jegyzetet. – A szerk.].

Meg kell mondjam, „a majd meglátjuk” volt az első benyomásom. „Majd meglátjuk, hogy ebből a nagy felhevülésből mi lesz.” Nem hiszek a nagy fölhevülésekben. Világéletemben demokratikusan gondolkoztam, nem forradalmakban.

Én nem akartam, hogy megint forogni kezdjen körülöttem a világ, amikor végre valahára egy kis békesség volt. Volt állásom, tudtam dolgozni, megbecsültek, rendesek voltak hozzám – úgy szerettem volna egy kicsit nyugodtan, izgalmak nélkül élni. Közel voltak még azok a szörnyű évek. Valahogy nem akartam elhinni az egészet, úgy toltam el magamtól. Másnap már valamivel nyugodtabb körülmények között beszélgettünk róla.

A családban soha nem voltak nagy vitáink, de én akkor azt mondtam, menjünk el, ők pedig – a férjem és a fiam – nem akartak jönni. Ezen összevesztünk, életünkben először.

Azért a férjem írt a barátjának, Haltenberger Gyulának Amerikába, egy másik barátja meg az amerikai követségen volt sofőr, így eljutott a levél. Egykorúak voltak, együtt nőttek fel, együtt játszottak a Sashegyen. Haltenberger Gyula a Szeleczky Zita férje volt [Szeleczky Zita  (1915–1999) – színésznő, 1945-ben elhagyta az országot, a Népbíróság elítélte háborús magatartása miatt. 1948-ban Argentínába költözött, majd 1962-ben az USA-ba költözött (Magyar Színházművészeti Lexikon). – A szerk.], kivitte magával azt a tehetségtelen libát. Azt kérdezte Laci, hogy miután ő olajjal foglalkozik, tud-e neki segíteni, hogy kijusson Amerikába. Nem is tudom, milyen csoda volt az, hogy ez a levél azonnal kijutott Amerikába, és válasz is érkezett, hogy várlak benneteket, a fiúnak az egyetemi hely biztosítva van. Persze itt még általánosba járt, de Amerikában a nagy egyetemekre már születéskor íratják be a gyereket. Úgy, mint Angliában.

Haltenberger Gyula rendkívül okos, sok nyelvet beszélő ember volt. Lacinak külön írt, és nem érdeklődött az iránt, hogy került ez a gyerek hozzá, mert nagyon jól nevelt volt. Azt írta, hogy „Azt azonban meg kell mondanom neked, hogy csak akkor gyere, ha tudsz angolul”. Nekem van egy gyerekem, és volt egy férjem, akik mellettem semmilyen nyelvet, angolul sem tanultak meg, mert megtagadták a tanulást. Azt mondták, tanultak ők már eleget, egyetemet végeztek, hány évig akarom, hogy még tanuljanak, örökké csak tanuljanak. Erre nekem nem volt mit válaszolni. Nem? Hát nem. Akkor én is maradok. Ezzel az ügyet elintéztem magamban.

Ezek után a férjem egyszerűen hátat fordított mindenféle beszélgetésnek 1956-ról. Azt mondta, ennyire elveszett ügybe, ennyire halálra ítélt dologba, ami már a kezdet kezdetétől látszott, attól a perctől, hogy a „Fölszállott a pává”-t végighallgattuk – nem is tudom, melyik színész mondta, gyönyörűen szavalta [A „Nemzeti dal”-t szavalta el 1956. október 23-án a Petőfi-szobornál Sinkovits Imre, emiatt évekre száműzték a Nemzeti Színházból. – A szerk.] –, ebbe mi nem avatkozunk bele, ez ugyan a mi sorsunk, de nem a mi ügyletünk. Ez volt a véleménye. „Nem is akarok róla hallani!” Pontosan tudta, mi fog történni.

Ezután kórházba kerültem, akkor fedezték föl a strúmámat, amit később megműtöttek, meg is bénult a légzőidegem. De visszahoztak erre a világra, csak egy kicsit rekedten. A munkát illetően nagyon nagy szerencsém volt, mert akkor a Szövetkezetügyi Minisztérium átalakult Külkereskedelmi Minisztériummá [Föltehetően valamilyen más minisztériumi átszervezés zajlott ekkor, mert az 1945-ben létrehozott Kereskedelmi és Szövetkezetügyi Minisztériumot az 1949. évi XV. tv.-nyel szüntették meg, illetve bontották szét Belkereskedelmi és Külkereskedelmi Minisztériumra. – A szerk.]. A szövetkezetügyinek már előtte fordítgattam. A külkereskedelmi pedig egy oktatási részleget hozott létre, ahova nyelvtanárokat keresett, és mint ilyen, bekerültem angol–német szakosnak. A többszöri átszervezés után is kormányzati szintű nyelvoktatás folyt itt. Egészen négy évvel ezelőttig, nyolcvannégy éves koromig itt dolgoztam. A végén már csak dolgozgattam, mert a nagyszerűen megszervezett és kitűnően működő tanfolyamok működtek, működnek. Egymás után folytatódtak a tanfolyamok, vagy kezdődtek újak. Sikerült ezt megmagyaráznom a nagyon értelmes főnökömnek, akivel baráti kapcsolatunk volt. Úgy, mint az angol rendszerben, hogy nincs leállás az iskolában, az oktatásnál vagy az egyetemen, más a szünetbeosztás, fontos az oktatás rentabilitása, és nem tartanak fönn egy épületet nyáron azért, hogy takarítsák, vagy pedig hogy beporosodjon.

A munka nagyon szépen és nagyon hatékonyan ment. Egyre több és több, egyre nagyobb és nagyobb helyiségeket kellett bérelnünk, hogy a tanfolyamokat elhelyezzük, amit én maximum tizenkét főre javasoltam. És külön volt egy úgynevezett kiemelt réteg, a vezető politikusoknak az oktatása. Nemcsak a tananyagot állítottam össze, személyesen is tanítottam.

Azután már csak inkább barátságból vagy szívességből vállaltam olyan munkát, amit szeretek. Ez nem azt jelenti, hogy könnyű munkát vállaltam, hanem csak olyat, ami ilyen vagy olyan szempontból nagyon érdekelt.

A fiam az általános iskolát a Sztehlóéknál kezdte, de mint meséltem, az államosításkor a tanító megütötte, és akkor azonnal elhoztam onnan. Ezután az első osztályt a Németvölgyi úti iskolában járta, de ott olyan tömeg volt, hogy nem fértek be az osztályba, és akkor egy barakk iskolát építettek. Ott végezte el a nyolc osztályt. Onnan aztán ugyanabba a középiskolába került, ahol a férjem mindenkit ismert, mert ő is abba járt. Ez a mostani Petőfi Gimnázium, ami azelőtt a Werbőczy volt.

Itt egy picit álljunk meg, mert itt a pedagógus beszél, nem az anya. Amikor elvégezte az általános iskolát [1957], kitalálta, hogy elmegy dolgozni, mert egy csomóan elmentek tőlük, akkor már lehetett kocsmába menni abból a pénzből, amit kerestek. Ez volt az általános felfogása az osztálynak. Ezt mint kortünetet mesélem csak el. Én ezt az ötletet elvetettem. Azt mondtam: „Tovább fogsz tanulni, mert az ember annyit ér, amennyit tud. De ha mindenáron fizikai munkával akarod megkeresni a kenyered, nekem semmi kifogásom nincs ellene, csak egy kikötésem van, ezerkétszáz forintnál kevesebbért nem engedlek el. Ha olyan állást tudsz nekem három nap alatt vagy egy hét alatt keríteni, ahogy mondtad, hogy az iskolatársad ezerháromszáz forintot keres havonta, és még borravalót is, mehetsz. Egy hetet adok, hogy munkát keress.”

Miután nyári szünet volt, az én fiam vidáman elindult állást keresni, aztán kevésbé vidáman közölte, hogy nem sikerült, várva azt, hogy azt mondjam, hogy majd én elintézem. Mondtam: „Hát kisfiam, akkor pedig megtanulod azt, amire annyira vágytál, hogy milyen a fizikai munka, és hogyan fizetik. Elmész a Siófoki Állami Gazdaságba, hogy megismerkedj a mezőgazdasági munkával.” Mert nekünk volt még egy, minek nevezzem, „földbirtokunk” is, egy majorság, azt is vezetni kell valakinek, de ahhoz, hogy vezesse, meg kell tanulnia a kezdet kezdetétől. Volt egy nagyon jó kapcsolata a férjemnek, egy iskolatársa a Mezőgazdasági Minisztériumban. Mikor meghallotta a tervemet, azt mondta: „Mondja, maga parasztot akar csinálni a fiából?” Mondtam: „Nem, csak meg kell tanulnia, hogy mi az a munka.” Megkértem, helyezze el nagyon kemény munkára valamelyik állami gazdaságnál, hadd tudja meg az a fiú, aki bársony rekamién fekszik, hogy milyen egy mezőgazdasági munkásnak az élete és az életformája. Semmiféle családi kapcsolatról nem beszélünk, kikérem magamnak, nem protekciós gyerek, hanem sztehlós gyerek, és nagyon kérem, ezt tartsa szem előtt. Ne szóljon ott senkinek, mert a munkások utálni fogják, a vezetőnek meg teher lesz. Kivételesen ez a beképzelt majom szót is fogadott.

Elutazott a fiú a szokásos kivasalt holmijaival, bőrönddel. Egy hét múlva kaptam az első levelet, hogyha az anyu látná, hogy én milyen körülmények között vagyok, akkor azonnal hazavinne. Az anyu nagyon jól tudta, hogy szalmán alszik, és a munka, amit végeznie kell, az a legkeservesebb munka a mezőgazdaságban: az aratóknak kellett vizet hordania. Úgyhogy kemény szívű anya voltam. Teljesíteni kellett, és a lépcsőt végig kellett járnia. Szóltam az ismerősünknek, hogy most már elég volt a vízhordásból, miután becsületesen elvégezte azt, lehet valami könnyebb munkát adni. Úgyhogy könnyebb és kellemesebb munkát kapott. A gyümölcsszedésnél, a mázsálásnál és a csomagolásnál dolgozott egész gyakornoki ideje alatt, ami egy hónap volt. Nem vettem el az egész nyári vakációját. De megtanulta a magyarok istenét. És még valamit megtanult: dolgozni, fizikai munkát végezni és megbecsülni azt.

Voltak, akik azt mondták, ez az asszony bolond, irgalmatlan a gyerekével, tönkreteszi a kezét, a testét, agyondolgoztatják. A fiam egy egészséges, erős gyerek volt, alkatra nem olyan nyavalyás, mint én. Napsütötten, olyan barnán, mintha a tenger mellől jönne, érkezett haza – a mezőn süt a nap –, a keze meg rendbejött. És megtanult még egyet, amit én soha nem tudtam: mezítláb járni.

Ilyen nyár után kezdte el a gimnáziumot. Jó eredménnyel végezte el. Akkor nagyon nehéz volt bejutni az ilyen ócska, kapitalista származású gyereknek az egyetemre [A háború után is létezett a származás szerinti diszkrimináció jelensége (természetesen nem faji vagy vallási alapon, hanem az osztály-hovatartozás alapján). A felsőoktatásban az MSZMP KB Politikai Bizottságának egy 1963. április 2-án kelt határozata szüntette meg. Egyébként – ha hivatalosan nem is – de informálisan működött a (munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb) származás szerinti kategorizáció a középiskolák esetében is (a középiskolai tanári naplóban számon is tartották). Sok más között az „egyéb” származás is (ide sorolták többek között a kereskedő szülők gyermekeit vagy például a háború előtt magántisztviselő szülők gyermekeit is) továbbtanulást vagy a kívánt irányban/intézményben továbbtanulást nehezítő vagy megakadályozó tényező volt. Lásd még: osztályidegen. – A szerk.]. Érdekes módon, akkor még nagyon vonzódott a földműveléshez, így hát elküldtem a mosonmagyaróvári mezőgazdasági egyetemre. Akkor lett egyetem belőle, akadémia, és azt végezte el először, és aztán, amikor elhelyezkedett az Agrobernél, még hozzávette a közgazdasági egyetemet. Kétdiplomás mérnök, most pedig banki szakember. De ezt már csak nyugdíjban csinálja, hiszen hatvannégy éves. Pontosan ugyanakkor házasodott, amikor az apja, huszonnyolc éves korában. A lány erdélyi, örmény és porosz keverék, de az anyai nagymama zsidó volt. Egy lányuk született.

Nagyon durva lesz, amit most mondok. Én azért mentem férjhez, hogy a fiamnak apja legyen.

És lett apja. Ez volt a nagy kötés. A fiam az apját jobban szerette, amíg élt, mint engem. Egészen elhalványodott benne az édesapjának még az emléke is. Nagy apa–fiú kapcsolat lett, szinte hihetetlen. A férjemnek a jelleme, a viselkedése, a velem való bánásmódja is egyedülálló volt. Talán úgy jellemezhetném, ami ma nem szokás ugyan, hogy tetőtől talpig úr volt. Olvasott, kulturált, sok mindenhez értő ember volt. Akivel bélyeget ragasztottak, akinek több ideje volt vele foglalkozni, mint nekem. Nekem ott volt a napi nyolc-tíz órai tanítás, a szombatot is beleértve. Háztartás, főzés, bevásárlás. Annyi időm nem jutott a gyerekre, amennyit igényelt volna. Ha valamiről vitatkoztunk a férjemmel, mert ilyen elkerülhetetlen egy családban, a fiú szerint csak az apjának lehetett igaza.

A férjem imádta a fiamat. Fölajánlotta neki a nevét, de a fiam ezt az egyet nem akarta. Halála után mindent neki hagyott. Még a bélyegeket is! Mert nagy bélyeggyűjtő volt.

A mi házasságunk minden nagyobb zökkenő nélkül tartott sok-sok évig, 2005 novemberéig. Tudtuk, hogy baj van a szívével, és egyszer csak fáradékony és kedvetlen lett. Ezek már tünetei voltak annak, ami elkövetkezett. Agy- és szívembóliát kapott. Összesen három vagy négy hétig volt beteg. Itthon volt, felváltva ápoltuk a fiammal éjjel és nappal. Csak az utolsó három napot töltötte kórházban, de ott is vele volt haláláig. Nagyon szerette az apját.

Itt van eltemetve a Farkasréti temetőben. Az egész családja. De ott a közelben már nem kaptunk sírhelyet. Ő szegény mindig azt mondta, hogy jobb szeretné, ha elégetnék, én pedig azt gondoltam, miután a család régi, klasszikus, budai polgárcsalád volt, ha más nem, legalább egy ilyen temetés kijár neki. Nekem jó lesz a skatulya is, és azt ráteszik a sírjára.

A fiammal igazán nagyon jó a kapcsolatom, mindennap meglátogat. Amikor felépült a kis házunk lent a Balatonon, akkor összehívta a legközelebbi barátait és azokat, akik dolgoztak neki, és azt mondta: „Mindenkinek megköszönöm a munkát, de ezt a házat az anyámnak köszönhetem. Mert nélküle énnekem még egy viskóm se lenne.”

A rendszerváltozás a fiam számára biztosított nagyobb egzisztenciális lehetőségeket. Ez a pozitívuma. Minket különösebben nem érintett. A férjem ugyanúgy dolgozott, mint ahogy előtte, én ugyanúgy dolgoztam, mint előtte. Mi már idősek voltunk, és örültünk annak, ha békén hagynak bennünket. Előtte sem voltunk párttagok, hiszen nevetséges lett volna.