Travel

Életrajz

Nem ismertem a nagyszüleimet, nem volt kapcsolatom velük. Az apám édesapját ismertem csak, őt Steiner Simonnak hívták. Szakállas ember volt, az Akácfa utcában lakott. Ő még tartotta is a vallást, mindennap elment a zsinagógába. Ha jól tudom, északról, valahonnan Nyitráról jöttek és telepedtek itt meg [Nyitra város Nyitra vm. székhelye volt, lakosainak száma az 1850-es években már meghaladta a 9000 főt. Nyitra vármegyét a trianoni békeszerződés Csehszlovákiának ítélte. – A szerk.]. A gyerekek mind ott születettek. A nagymama is nyitrai lány lehetett, de róla semmit sem tudok, ő már nem élt, amikor én születtem. A nagypapámnak vendéglője volt ott, Nyitrán. Itt, Pesten már nem kezdett semmihez, nem dolgozott. Én úgy kéthetente mentem hozzá. Ebben az időben az egyik lányánál lakott, a Nelli néninél. Erre emlékszem. A nagypapa 1918-19 körül halt meg, zsidó temetőbe lett eltemetve.

Az apámnak tulajdonképpen három vagy négy – inkább négy – bátyja volt, és két nőtestvére. Az egyik lány volt a Nelli, neki voltak ikerlányai, az egyikük a Damjanich utcában dolgozott, ahol volt egy nagy tejcsarnok. A nővérem a háború alatt odament hozzájuk, mert külön tudtak ott tejet kapni. A másik nőtestvérével is tartottuk a kapcsolatot, de az ő nevére nem emlékszem, csak a férjére. Gárdoséknak hívták őket, azok még jöttek hozzánk annak idején. Akkor volt egy fiútestvére, akit Vilinek hívtak, ő nyomdász volt. Volt egy Herman nevű, a Dob utcában lakott, valahol a Klauzál tér környékén. Neki egy kis cipészüzlete volt. De ő maga volt a suszter, nem volt nagy üzlet. Volt egy másik nagybácsim, apám legidősebb testvére, akit Adolfnak hívtak, és a Pischinger gyárban volt valamilyen vezető beosztásban. A Pischinger gyár egy édesipari gyár volt, a Pischinger-torta nagyon híres volt. Adolf fia, az Emil valami szakszervezetben volt adminisztrátor, és egy német nőt vett feleségül, az Isát, aki a holokauszt alatt a szüleim bútorait mentette át, amit mi meg is kaptunk: a konyhabútort meg egy vitrint. Az apám testvérei már lazábban vették a vallást, mint az apjuk, az én nagyapám.

Az anyám szülei, a Büchlerék Óbudán laktak [Ó-buda 1873-ig önálló településnek számított, Buda, Pest és Ó-buda 1873-ban végrehajtott egyesítésekor alakult ki Budapest. – A szerk.]. A nagyapám volt a Büchler Fülöp, aki lakatos volt, tőle kaptam a nevemet is, ő már meghalt a születésem előtt. Még emlékszem egy képre, ahol le volt fényképezve egy üllővel és kalapáccsal az öreg Büchler. A nagymamának a nevét sem tudom – hát egyiket sem ismertem –, de a Fülöpről hallottam. Az 1900-as évek elején halhatott meg a Fülöp.

Nekik volt négy lányuk és két fiuk. A lányok voltak a Rezsin, a Laura, a Celin, és a legfiatalabb volt a Rózsi, az én anyám. Rezsin olyan tíz évvel korábban születhetett, mint anyukám. Rezsin fehérnemű-varrónő volt, a Wesselényi utcában laktak. Velük lakott a Laura néni, aki nem ment férjhez. Nekik volt egy fehérneműüzemük, ami a lakásukban működött. A Laura néni hímzett, a Rezsin néni volt a főnökasszony, ő varrt. Mindig ilyen keretet kifeszített, és emlékszem, ott hímezett. És a gomblyukazást az anyám csinálta. A fehérnemű-készítést otthon lehetett csinálni, és még emlékszem, hogy petróleumlámpánál gomblyukazott az anyám. Anyám ezzel keresett. És arra is emlékszem, hogy a Roth nevű fehérneműszalonba, ami a Váci utcában volt, szállították a kész ágyneműt. És még emlékszem, hogy már olyan serdülő gyerek voltam, nyolc-tíz éves, akkor segítettem vinni a csomagokat. A Rezsin néni és a Laura néni még a háború előtt meghalt.

Rezsin néni gyerekei voltak a Jancsi (Janka) és a Pali. A Pali hét évvel volt idősebb nálam, a Miklós, Celin nagynéném fia öt évvel volt idősebb nálam. A Pali és a Miklós egymással nagyon jó kapcsolatban voltak, egyébként velem is. Vittek engem mindenfelé, autóversenyzésre, meg biciklivel vittek, meg kirándultunk együtt, szóval ők nagyon patronáltak engem. A Pali nagyon jó fényképész volt. Például az „Esti Kurir” (napilap) rejtvényrovatába mindig keresztrejtvényeket, képrejtvényeket küldött, meg rádiózott. Szóval nagyon élénk fiatalember volt. És a Miklós a Palival egy tátrai kiránduláson voltak, hegyet másztak, és a Pali fényképezett. És a Miklós a társasággal előbbre ment, és a Pali nem jött, és ők visszamentek, hogy mi van már. És ott volt lent, a mélyben, ahogy fényképezett, lezuhant és meghalt. Egy Voitländer gépe volt, és emlékszem, a felvétel, amit csinált, amikor lezuhant, a gépben megmaradt. És ezt a Voitländer gyár megvette tőlük. És tudom, hogy a Menyus, aki a Celin néni férje volt, Miklós apja, kiment a Tátrába, és hazahozta a holttestet. És a Miklós annyira sokkolva volt, hogy azt hiszem, egy hónapig nem tudott beszélni, néma lett. És nagyon odavoltak a szülők, hogy mi lesz vele, és akkor meggyógyult. Ez az 1930-as évek közepén volt. A Rezsin néni akkor már nem élt.

A Jancsi (Janka) férje, a Kohn Róbert volt a soroksári textilgyár vezető mérnöke. Róbertnek volt egy munkása, Spitz Miklósnak hívták, aki kiment Izraelbe, akinek mosodája volt, és akinél én Tel-Avivban dolgoztam.

A Celin férjhez ment Berner Menyhérthez – a Menyus bácsihoz –, aki Beregszászról jött, és vallásos ember volt [Beregszász 1918-tól Csehszlovákiához tartozott, majd 1938 és 1945 között ismét Magyarországhoz. 1945-ben a Szovjetunióhoz került, majd 1991 óta Ukrajna része. – A szerk.]. Egyébként kereskedő volt, a Deák Ferenc utcában volt egy nagy szövetkereskedő cég, ahol ő üzletvezető-féle volt. Menyus nagyon mozgékony ember volt, és határozott. És ők anyagilag is, azt hiszem, a legjobban voltak eleresztve. A Paulay Ede utcában laktak, azt hiszem, egy kétszoba-összkomfortos lakásban, lehet, hogy háromszobás volt, az első emeleten. Nagy lakás volt. Ott három gyerek volt: a Miklós, a Judit és a Dudus. Ő volt a családban, aki vallásos volt úgy igazából. És ők tartották is a kapcsolatot velem, mert úgy mondták, hogy a Menyus bácsi volt az én keresztapám. Ő tartott, amikor malenoltak [Lásd: körülmetélés. A gyermeket a brisz alatt a "szándák" tartja, akit általában komának szoktak hívni. -- A szerk.]. És a Menyus az apámmal nagyon jó kapcsolatban volt. Amikor már nagyobbacska voltam, minden péntek este ott vacsoráztam náluk. Az iskolák dacára is meg minden rendezvény és sport és programon túlmenően a péntek este az az övék volt. Rendszeresen jártam hozzájuk. És akkor gyertyagyújtás volt, imádkozás volt. A szüleim nagyon pártfogolták ezt, hogy én náluk megkapom a szükséges zsidó nevelést. Templomba is velük jártam, volt neki egy helye a Rumbach utcai ortodox templomban. Volt, hogy magamtól is elmentem hozzá, és emlékszem, hogy nem szabadott éppen akkor szólni hozzá, mert úgy mondták, hogy a smóne eszréből [18 áldás] nem szabad kilépni, amíg azt el nem mondták. És mondták, mondták, mondták, és akkor egy lépést előre léptek, kettőt hátra, és akkor lehetett hozzá beszélni. Ez maradt meg bennem. Hozzájuk jártak Beregszászból a rokonok, akik még pajeszosak voltak. Szigorú kóser konyhát vitt a Celin néni, még ezek a nagyon vallásosak is mertek náluk enni. A Celin néni a gettóban [lásd: budapesti gettó] volt, és ott pusztult el. A lányuk, Juci egy Spira Ernő nevezetű zsidó hulladékgyűjtőhöz – aki egy gazdag ember volt – ment feleségül. De nem volt nagyon jó a házasságuk, mégis onnan született neki mind a három gyereke. A fiuknál, Miklósnál egy gyerek volt, az Erika, aki 1946 körül születhetett. Maca a Miklós első felesége volt, egy végtelen rendes nő volt. És ez a Maca Adival [Sárdi Fülöp felesége] volt együtt munkaszolgálatos. Maca rákban halt meg. Rózsi Mukinak [Miklósnak] a második felesége, és egy nagyon rendes nő, még él. Miklós velem együtt volt munkaszolgálatos, de csak Esztergom-Táborban. Utána ő elment egy másik századdal.

Anyám testvérei közül talán mindenkinél idősebb volt a Józsi, és valahol középen lehetett korban az Ernő. Józsi textiles volt, az Akácfa utcában lakott, és egy cseh nőt, az Emma nénit vette el feleségül. Azt hiszem, hogy zsidó volt az Emma néni is. De ők nem tartották a vallást. A Józsi bácsi elég jól szituált volt. Józsi bácsi volt tulajdonképpen a tekintélyes ember. Aki szegény ember volt, az az Ernő bácsi, aki a lakatosműhelyben dolgozott – a nagypapa is ott dolgozott –, és púpos volt. Mindig azt mesélték, hogy attól görbült meg a háta, hogy egy nagy ajtót emelt meg. Azzal is tartottuk a kapcsolatot, mert az Ernő bácsi legényember volt hosszú ideig, és elég koros volt már, amikor mégis elvett egy olyan vékony nőt, nem emlékszem a nevére, de helyes nő volt. Anyagi segítségről nem tudok, de azt tudom, hogy járt hozzánk, és nagyon jóban voltunk.

Nagyon összetartott a család. Szervezetten nem volt, hogy összejöttünk volna, de a Rezsin néni volt az, aki tartotta a kapcsolatot, odajártunk állandóan, és ott jöttünk össze. Főleg a nők jöttek ott össze, a férfiak inkább jártak hozzánk, az Ó utcába. Józsi bácsi gyakran jött hozzánk, látogatóba. Az anyám rokonságával szorosabb volt a kapcsolatunk. Az apám részéről az Adolffal, a legidősebb báttyal volt kapcsolatom.

A Berner Menyus és az apám, a Zsiga barátok voltak régről. És mind a kettő benősült a Büchler családba. A Menyus elvette a Celit, az apám a Rózsit. Ez 1909-ben lehetett, mert a nővérem, Jolán 1910-ben született. Zsinagógai esküvő volt. Azt nem tudom, melyikben.

Apám, Steiner Zsigmond (Zsiga) 1884-ben született. Kereskedősegéd volt, szőnyeggel és kárpitoskellék-dolgokkal foglalkozott. A Neumayer Fülöp és Fiai nevű cégnél dolgozott, az Erzsébet tér és a mostani Károly körút sarkán volt az üzlet. Amikor az tönkrement, átment a Bálvány utcába, egy szőnyegüzletbe, ott dolgozott. Az apám később valószínűleg kiképezte magát, mert szőnyeg-dolgokban törvényszéki szakértő is lett, tehát perzsaszőnyegek értékbecslését végezte. Az anyám, Büchler Rózsi 1888-ban születhetett. Anyukám érettségizett, és nagyon szép írása is volt, de nem dolgozott tulajdonképpen kívülre. Valószínűleg kereskedelmi érettségije volt [lásd: kereskedelmi iskolák]. Ő volt a legfiatalabb, és egyedül ő érettségizett.

Lehet, hogy Jolán is a Dob utcában született, ahol én születtem, és nyilván utána költöztek át az Ó utcába, mert más lakás nem volt. Az Ó utcában egy szoba-konyhás lakásban laktunk, és volt kamra még mellette, később aztán ott aludtam én. Nem volt se fürdőszoba, se vécé, hanem a csapnál mosakodtunk a konyhában, és kijártunk vécére – volt egy közös vécé – a gangon keresztül. Két ágy volt fölállítva, volt szekrény, és volt egy pianínó zongora. Jolán tanult zongorázni, és elég jól is zongorázott. Én négy évig tanultam hegedülni. Volt egy időszak, amikor ott lakott egy cselédlány, abban a kis kamrában lakott, de az rövid ideig volt. Mert aztán én laktam ott. Mert ugye négyen laktunk abban az egy szobában.

Nem sok könyv volt otthon. Az anyám néha olvasott, de nem sokat. Újság járt, „Az Est” járt [Az Est”: 1910–1939 között megjelenő politikai napilap, délutáni lap, kiadója Miklós Andor; 1919-től az Est-lapok – „Az Est”, „Pesti Napló”, „Magyarország” – egyike. – A szerk.]. És mindig néztük a meteorológiát, és emlékszem, hogyha olyan időt jósolt, hogy nagy meleg volt – és még mindig meleget jósolt –, akkor az anyám azt mondta, hogy „schlag soll treffen Meteorologie”, hogy a fene egye meg a meteorológiát. Volt elég sok ilyen jiddis mondat, amit állandóan használtunk. Ezek közül sokat a mai napig is használok. Amúgy magyarul beszéltünk.

Az apám dolgozott, és hazajárt ebédelni, és minden délután lefeküdt egy fél órára, és utána visszament. Tudom, hogy ha megjelent a kapualjban, akkor mindig egyet köhögött, és ez volt a jel, hogy a Rózsinak az asztalra kellett tenni a levest. Ez maradt meg bennem. Az Edison Kávéházba járt, ami az Aradi utca sarkán volt, és ott volt rendszeresen, de csak vasárnap. És a Vázsonyi Vilmos volt egy, azt hiszem, szocdem párti képviselő, és a körúton a Kotányi paprikaházban, ahol volt az üzlet is, ott volt egy klub, és oda is járt néha vasárnaponként [Kotányi – híres magyar fűszerkereskedő, aki sokféle fűszerkeveréket dobott a piacra. – A szerk.]. Ott ultizott [Vázsonyi Vilmos (1868–1926): ügyvéd, politikus, országgyűlési képviselő, 1917–1918-ban igazságügy-miniszter. Az általa alapított Polgári Demokrata Párt utódaként 1919-ben megalakult Nemzeti Demokrata Pártnak volt az elnöke, 1920-tól haláláig nemzetgyűlési képviselő. A párt támogatói a városi kispolgárság, az iparosok, a kereskedők és a liberális értelmiség soraiból kerültek ki. A párt egyik lapja volt „Az Est”. – A szerk.].

Apám erős dohányos volt. Egyszer még nikotinmérgezést is kapott. Erről van egy história. Én nagyon szerettem korcsolyázni, és akkor nem volt jég, csak a nagyjégen, a Városligetben. Emlékszem, hogy 3 pengő 20 fillér volt egy belépő vasárnap délután. És én nyígtam, hogy én el akarok oda menni. És hát nem volt pénz. Mondtam, gyalog megyek, gyalog jövök. És akkor az apám azt mondta: na jó, menjél, ha olyan nagyon akarsz, és adott 3 pengő 20 fillért. S akkor észrevettem, hogy azon a héten nem dohányzott. A dohánypénzét adta oda nekem. Soha az életemben többet tőle nem kértem pénzt. Nem éheztünk vagy ilyesmi, de nagyon-nagyon keményen ki volt számolva a havi pénz. Iskoláskoromban kaptam zsebpénzt, de inkább úgy dugikat. Nem egy fixet, valamit. Mindig, ami kellett, azt megkaptam.

Az első világháborúban az apámat elvitték katonának, Kisbéren volt három évet. Voltunk látogatni az anyámmal, lementünk vonattal Kisbérre, és meglátogattuk. Tartalékos volt. Azt hiszem, tizedesi rangot kapott. Kisbérben lovak voltak, és ő ottan valamit ügyködött. Ezt onnan is tudom, mert az ő egyik tisztjével, aki hadnagy vagy főhadnagy volt, később még tartottuk is a kapcsolatot. Nagyon helyes ember volt.

A szüleim tudtak a vallásról, de nem volt kóser háztartás, és nem volt semmi rituális dolog. Még eleinte volt péntek esti gyertya, és hanukagyertyát is gyújtottak nálam, a lakásban. A Rumbach utcába mentek zsinagógába, amikor mentek, de a Jolán esküvője a Dohány utcában volt. Az apám bizonyos fokig vallásos volt. Például emlékszem, hogy az anyám nővérénél a Wesselényi utcában apám adott egyszer egy széderestét. Tudta, hogy kell csinálni, még kaftánt is vett föl, ilyen fehér izét [Az interjúalany a kitlire gondolhat. – A szerk.], akkor félredőlt, úgy csinálta [A pészahi szertartásrend része, hogy az ember kényelmesen bal oldalára dől a székben, ez a szabadságot szimbolizálja. – A szerk.]. És énnekem kellett a manistanut mondani [lásd: má nistáná]. Arra is emlékszem. A Pészahot anyám eleinte tartotta. Nem kenyeret ettünk, hanem maceszt. Maceszgombócot meg rántott maceszt meg ilyeneket csinált. De attól még nem volt kóser háztartás. Az újévet [lásd: Ros Hásáná] így nem ünnepeltük, de tudtunk róla, hogy van. Az anyám mindig böjtölt Jom Kipurkor. Emlékszem, hogy már a Steineréknél, a Steiner Laci barátomék cégénél voltam, és ők tartották az ünnepet, és akkor én is böjtöltem velük együtt. A születésnapot mindig megünnepeltük. Volt ajándék. De már nem nagyon emlékszem, hogy mi.

Az Ó utcában a második szomszédunk volt a gangon az ugyancsak a Felvidékről származó Klein Izsák a családjával. Azok vallásosak voltak. A Záli néni, a felesége még sájtlis volt [lásd: paróka], arra emlékszem. Sok fia volt, és lánya is volt, hat vagy nyolc gyereke volt. Ott volt egy Miksa, volt egy Arnold, volt egy Móric, volt egy nő, volt, akit nem tudom, hogy hívtak. Azok kimentek mindenfele. Amerikába mentek meg máshová is. És ott volt a legfiatalabb fiú, a Sándor. Tíz évvel volt idősebb a Jolánnál, az én nővéremnél, és udvarolt neki, és engem főzött, hogy ő el akarja venni feleségül. Négy éves volt a Jolán, amikor a Sándor azt mondta, hogy megvárja. És meg is várta. 1927-ben volt az esküvő. Amikor Izsák bácsi meghalt, Záli néni elment a lányához, aki a Felvidéken élt, Gálszécsen [ma Secovce, Szlovákia], és átadták a lakást a Sándornak és a Jolánnak, és ott született a Mari.

A Jolán is a Lovag utcába járt iskolába. És még a Jolánnak a lánya is, a Mari. Ő elemibe a Teréz templom mellé járt, az Érsek utcai iskolába, és a Lovag utca polgári volt akkor, és polgáriba járt oda [lásd: polgári iskola]. Jolán négy polgárit végzett. És aztán varrodába járt, megtanult varrni, és nagyon rendesen varrt. És tudom, hogy volt otthon még az Ó utcában egy Singer varrógép, amin ő vállalt munkát, varrt is otthon.

Engem mindenhova vittek az unokatestvéreim, a Pali meg a Muki. A Mukiék ott laktak az Ó utca 39-ben. Mi a 41-ben laktunk, egész közel, és lehetett is kommunikálni, mert a lichthofból le lehetett szólni hozzánk, a gangra. A 35-ben voltak a kurvanénik. Így hívtuk, hogy kurvanénik. Nagyon helyesek voltak. Az egyiknek született egy gyereke, és az ott lakott abban a házban, a földszinten. Azt odavették, azt a gyereket.

Budakeszin voltunk nyaralni. Több nyáron mentünk oda. Az Erdő utcában laktunk, és a Szarvasig – ez egy vendéglő neve –, lehetett menni villamossal, a Szarvastól pedig vagy gyalog, vagy autón, vagy lovas kocsival lehetett Budakeszire menni. Mi a Jolánnal rendszeresen gyalog jártunk. Apukám csak hétvégén jött ki. Két dologra emlékszem Budakesziről. Volt egy vendéglős, akinek a lánya volt a Farnadi Edit, nagyon jól zongorázott [Farnadi Edit (1911–1973), csodagyerekként indult, már 12 éves korában hangversenyezett. 1946-tól Grazban élt. – A szerk.]. És a Jolán is jól zongorázott, és gyakran együtt voltak vele zongoraügyben. A másik dolog pedig az, hogy a Paliék ott voltak szintén, és a Pali – mert a sváb gyerekekkel mindig voltak veszekedések és kváziverekedések –, a Pali hozott nekem bűzbombát, hogyha jönnek a sváb gyerekek, hogy akkor megvédjem magam. Ilyen kis golyók voltak, amiket ha elrepesztettek, akkor büdös volt. És a Nagyréten elástuk a bűzbombákat, az volt a muníció, oda mindig elmentünk. A Celin néniék, a Muki meg a Celin néni meg a Juci is ott volt.

Otthon voltam hatéves koromig, és akkor a Lovag utcai általános [azaz: elemi] iskolába mentem. Négy évig. Aztán a Markó utcai Bolyai reálba mentem [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák], és ott két évet jártam. Nem ott érettségiztem, hanem a Kertész utcai Kereskedelmi Főiskolában [Felső kereskedelmi iskola volt; lásd: kereskedelmi iskolák. – A szerk.], 18 évesen 1932-ben.

Én általában elég jól tanultam. Nem voltam a legjobb, de a legjobbak között. Annyira, hogy az önképzőkör elnöke lettem a kereskedelmiben, és ugyanakkor az iskolában lévő úszószakosztálynak is a vezetője voltam. Az önképzőkörben szavalatok voltak, kis jelenetek előadása volt. A magyartanárom Felsőőry Pongrácz Elemér volt, az egy nagy irodalmár volt, és nagyon patronálta az önképzőkört. Annyira, hogy aki szerepelt az önképzőkörben, az kapott egy jó pontot. Én minden önképzőkörben szerepeltem, és mindig kaptam jó pontokat. Viszont az volt a szokása, hogy ha óra előtt valaki fölállt, és elmondta, hogy „tanár úr, kérem, mára nem készültem”, azt nem feleltette. Én mindig fölálltam, és mindig mondtam, hogy „tanár úr, mára nem készültem”. És azért, mert nem készültem, mindig feladott büntető verset. És soha nem készültem. De a jó pontokat mindig kaptam, úgyhogy semmi bajom nem volt belőle.

Franciát tanultam, Heiglnek hívták a franciatanárt, és ez úgy kezdte az osztályban, hogy fölírta a táblára a „Hiszek egy Istenben”-t (franciául), és minden órán előre föl kellett írni a táblára, és el kellett mondani [lásd: „Magyar Hiszekegy”]. Egy irredenta tanár volt, és hegedűművész. És amikor egy évben egyszer vagy kétszer adott koncertet, akkor illett venni koncertjegyet.

Én zsidó hittanra jártam. A harmincból körülbelül kilencen voltunk zsidók, akik egy zsidó tanárhoz jártak. Én nem tanultam meg olvasni héberül, és a tanár mindig azt mondta, hogy lehet egy zsidó önérzet ilyen, hogy nem tanulja meg a hébert. De hát ő se tudott velem sokat csinálni. A többiek legalább olvasni tudtak. Úgy emlékszem, volt egy fiú, az elég vallásos volt, de általában nem volt ez nálunk. Minden szombaton el kellett menni zsinagógába – a Dohány utcába jártunk –, és végig is hallgattuk az istentiszteletet. Csak üldögéltünk és hülyéskedtünk. De ott voltunk.

Iskolában elsősorban nagyon jó tornatanárom volt, aki aztán osztályfőnök is lett, és nagyon patronált. Makrai Pálnak hívták. Például tőle kaptam sílécet, és ő tanított síelni. Közben úsztam is. Az úszótanfolyamot az apám tartotta, a Hungária gőzfürdőbe mentünk vasárnaponként; meleg víz volt, és ott tanított úszni. És arra is emlékszem, hogy a Hungária gőzfürdőben, amikor végeztünk, utána mindig kaptunk egy kispörköltöt – úgy hívták akkor, hogy kispörkölt. Sőt még le lehetett feküdni ilyen faágyakon, és lepedővel letakartak bennünket.  Ez férfiprogram volt. Én nagyon szerettem úszni, és a Makrai patronált is engem annyira, hogy eljártam már uszodákba. És egy háziversenyen volt egy utánpótlás-kereső rendszer. Halasy Olivér, aki az UTE tagja volt, világ- és Európa-bajnok, a magyar vízipólócsapat állandó tagja, kivett engem az iskolában látott úszás alapján, és adott nekem 48 fillért, hogy vegyek egy átszállójegyet oda és vissza, és menjek le az uszodába [UTE – Újpesti Torna Egylet, 1885-ben alakult sportegyesület. A klub felfejlesztésében jelentős szerepe volt Aschner Lipót sportmecénási tevékenységének a 20. század húszas-harmincas éveiben; Halasy Olivér (1909–1946), az UTE tagja, tagja volt az olimpiai bajnokságot nyert vízilabda-válogatottnak, az úszóválogatottnak, 1931-ben Európa-bajnokságot nyert gyorsúszásban, többszörös magyar bajnok és csúcstartó. – A szerk.]. Ez 1929-ben volt. És 1930-ban már az UTE hivatalos ifjúsági úszóversenyzője lettem. Otthon tudomásul vették. Hetenként kétszer a Rudas uszodába jártam, és nyáron szinte állandóan ott voltam az újpesti összekötő vasúti híd alatt, ott volt egy UTE fakeretes uszoda a Dunában bent, és ott voltak a versenyek. Én minden vasárnap versenyeztem, egy csomó érmet hoztam mindig haza. És vízipólóztam is az UTE-ban, az ifjúsági csapatban. Akkor voltam tizenhét éves. Nekünk a Komjádi Béla volt az edzőnk [Komjádi Béla (1892–1933): a Magyar Úszószövetség vízilabda-kapitánya, ügyvezető alelnöke. A magyar sportéletben elsőként foglalkozott utánpótlás-neveléssel, ő vezette be a tornatermi edzést. – A szerk.]. Úgy hívtak minket, hogy „csikó csapat”.

Volt az úgynevezett KISOK-bajnokság [Középiskolások Országos Klubja], és volt a válogatott, és én abban részt vettem. És az ifjúsági országos bajnokságban UTE–MTK [MTK – Magyar Testgyakorlók Köre. 1888-ban alakították a Nemzeti Torna Egyletből kivált tornászok. „Létrejöttében jelentős szerepet játszott, hogy a magyarországi sportegyesületek a MAC alapszabályának hatására nem foglalkoztattak zsidó sportolókat, így fokozatosan a budapesti zsidó középpolgárság egyesülete lett” (Magyar Nagylexikon). – A szerk.] döntő volt. És ezt a döntőt a Császár uszodában előmérkőzésként adták a magyar–svéd válogatott vízipóló-mérkőzés előtt. Ez azt jelentette, hogy tele volt a tribün. A lényeg az, hogy összeverekedtünk, és a Komjádi dührohamot kapott, hogy egy ilyen nagy mérkőzés előtt megtisztelnek bennünket, hogy ifik játsszanak, és akkor mi ilyen fegyelmezetlenek vagyunk. Később a Magyar Úszószövetség fegyelmije elé állítottak engem is, és egy évre eltiltottak mindenféle versenyzésről. Tehát egy évig sem úszni, sem vízipólózni nyilvánosan nem lehetett. Az UTE patronálója az Aschner, az Elektromos Művek vezérigazgatója volt [Aschner Lipót (1872–1952) 1918-tól az Egyesült Izzólámpa és Villamossági RT vezérigazgatója volt. A gyár világvállalattá fejlesztése érdekében kimagasló képességű kutatógárdát gyűjtött össze. 1944-ben a németek Mauthausenba hurcolták, az amerikaiak valamilyen fogolycsere révén Svájcba menekítették, ahonnan a háború után hazatért. – A szerk.]. Minden UTE vízipóló mérkőzés után, amit megnyertünk, elmentünk egy cukrászdába ott, Újpesten, és mindenki kapott két krémes süteményt, ez volt a jutalmunk.

Az iskolában volt egy fölmérés, hogy kik a sportos gyerekek, és a tornatanárom beajánlott engem evezésre, és akkor kerültem a Poseidon klubba, és ottan elkezdtem evezni. A Poseidon akart fiatalítani, és össze akartak állítani egy versenycsapatot is. Én is benne voltam, és az újpesti öbölben edzettünk, és az újpesti öbölben volt az UTE úszómedencéje is. És egyszer, mikor lementem úszóedzésre, az edző azt kérdezte, hogy „jól láttalak téged, te evezel?”. S mondom, hogy igen. És akkor azt mondta nekem, hogy „válasszál, vagy evezni fogsz, vagy úszni”. Mert velem tervei voltak, és ha én tényleg úszó akarok maradni, akkor gyorsan hagyjam ott az evezést. Na, akkor egy dilemma előtt álltam: egyrészt az úszásnál nem versenyezhettem, az evezésnél pedig egy klubban voltam, ami nekem egy csodadolog volt, mert eléggé rossz anyagi körülmények között voltunk. Ezek pedig csupa ügyvéd, orvos, bankárok. És persze engem is beöltöztettek: kaptam fehér nadrágot és kék kabátot arany gombokkal, ilyen evezős menő emberekkel. És a társaság is, minden, úgyhogy azt mondtam magamnak, a fenének fogok én lejárni edzeni, kínozni magamat, maradok itt, itt nem kell semmit sem csinálni, és jó társaság van. Az úszás abbamaradt, és átmentem az evezésre – ez 1931-ben volt. És az evezésnél ott is ragadtam.

Ott ismerkedtem meg a Steiner Lacival. Ő a klub fizető tagja volt, de nagyon jó sportos gyerek volt, és benne volt a csapatban. Mi együtt edzettünk, indultunk is, de mindig lemaradtunk. Akkor a Pannónia, a Hungária és a MAC volt a nagymenő [MAC – Magyar Athletikai Club, a kontinens első sportegyesülete, melyet gr. Esterházy Miksa alapított 1875-ben. A két világháború között az ország legnagyobb sportegyesülete volt.  – A szerk.]. A Poseidonba általában zsidók jártak. Ennél volt zsidóbb, a Duna például kimondottan a zsidó arisztokraták meg a zsidók klubja volt, de a Pannónia, a Hungária és főleg a MAC, azok szélsőséges jobboldaliak voltak. De én tartottam velük a kapcsolatot. A Poseidon által bejutottam egy társaságba, ezek ott voltak evezősök és a klubnak a tagjai, és ezekkel jártunk állandóan kirándulni meg síelni meg mindenfélét. Sőt, télen minden héten egyik nap – azt hiszem, csütörtökön este – a Szondy borozóba jártunk. Ott mindig összejöttünk, és akkor ittunk nyolcan egy üveg vörösbort, énekeltünk meg együtt voltunk, szóval jó kis társaság volt. A társaságnak az volt az alapszabálya, hogy nő nem jöhet. Szóval ez a társaság nagyon összetartott, és nagyon együtt voltunk. Az egyik Goldner fiú elvett egy Hirschorn lányt feleségül. Ezek pékek voltak, és Zugligetben volt egy nyaralójuk. Két ház a hegyoldalban, és mi télen-nyáron oda jártunk ki. Szombaton már délután kimentünk, és ott maradtunk vasárnap estig, ott is aludtunk. És a Sárdi Lacival – akkor még Steiner Laci volt – hoztunk rétest és bort. Ez volt a mi feladatunk. A Hirschorn lányok – mert ott három lány volt, Rózsi volt a legidősebb, ez volt a Goldner Elemér felesége, volt egy Ili, és volt egy Márta – lejöttek hozzánk a fölső házból minden délután, és ettünk meg ittunk meg énekeltünk, és akkor a Goldner Rudi – az a középső fiú volt – volt mindig, aki azt mondta: na, lányok, bilire. Ez volt a jelszó, és akkor a lányoknak el kellett menniük, mert akkor már vadultak a fiúk. S ezek föl is mentek, mi ott maradtunk, ott is aludtunk.

Nekem az iskolában nem voltak antiszemita élményeim. Ott nagyon komoly tekintélyünk volt – egyrészt nekem személyesen, én egy eléggé vezéregyéniség voltam az osztályban. De közvetlenül az iskola után már igen. Mert az érettségi után az olyan korú embernek, mint én voltam, leventére kellett járnia [lásd: levente-mozgalom]. Az Aréna úton volt az Albrecht laktanya – azt hiszem, így hívták –, és oda jártunk be minden vasárnap délelőtt leventére. És ott már komoly atrocitások voltak, lezsidóztak meg kellemetlenkedtek. Sőt, egy alkalommal volt egy régi osztálytársam, egy olyan vékony gyerek, a Flesch Imre, aki ugyancsak leventére járt, és együtt jöttünk haza, és a Váci úton megállt egy autó, és négy fiatal srác kiszállt, akikkel együtt voltunk leventék, és ezt a Flesch gyereket akarták megverni. És akkor odaállítottam a fal mellé, és eléje álltam, és azt mondtam, hogy először velem végezzetek. De elmentek. Akkor elég jó karban voltam, úgyhogy el is bántam volna velük, az biztos.

Az érettségi írásbeli után – és ez lényeges –, tehát még mielőtt a szóbelim volt, az egyik evezős tagnak a vállalatához kerültem. Fölvettek engem alkalmazásba. A Caola Baeder Gyárnak a Baeder Herman volt a tulajdonosa, és annak a fia a klubnak a tagja volt. És a Baeder Herman-féle érdekeltséghez tartozott a Borolin Sósborszesz Gyár. Ez az Aulich utcában volt. És ennek az igazgatója volt a Rajna Feri, aki klubtag volt. És a Rajna Feri vett engem oda a Borolinba. Tisztviselő voltam. Raktárak, kiadni-beadni, számlázni, ezeket csináltam. És a Baeder-gyárnak volt a Nagymező utcában egy gyógyszertára. Ez azért érdekes, mert tartósabb barátnőm lett ennek a gyógyszertárnak a vezetője, jóval idősebb nő volt nálam. Én akkor ott voltam náluk, de nem sokáig. Átnyergeltem a Steiner Laciékhoz, a boros céghez. Ez egy bornagykereskedés, aminek egy saját söntése volt. A Thököly út 44-ben a pince borpincének volt berendezve. Ott több ezer hektoliter bor volt, és volt Kőbányán egy bérelt pincéjük, ahol egy egész rész volt az övék. Nagyon gazdag emberek voltak, saját házuk volt a Thököly út 44. Nekem akkor 60 pengő volt a fizetésem, és az apám akkor mint üzletvezető 200 pengőt keresett. Tehát a 60 pengő az valami volt. Hazaadtam a fizetésem.

Amikor a Steinerékhez kerültem, Laci katona volt, zászlósi rangot kapott. Miskolcon volt a huszárezredben. És amikor visszajött, megszerezte a közgazdasági egyetemen a diplomát, és doktorátust kapott. És utána beiratkozott az Ampelológiai Intézetbe egy kétéves tanfolyamra. Ez a mai Kertészeti és Szőlészeti Egyetemnek volt az elődje [A 19. század végi nagy filoxérajárvány után, 1896-ban alapított Ampelológiai Intézet egykori igazgatója, Istvánffy Gyula szervezte és vezette (1904 és 1943 között) a kétéves Felsőbb Szőlő- és Borgazdasági Tanfolyamot. – A szerk.]. Akkor a legmagasabb borászati képzést adta az Ampelológia. Laci kvázi magával vitt erre a képzésre. Én nem tudtam volna se befizetni, de nem jutott volna eszembe se, de ő odavitt, és ez az ő érdeme volt, hogy én az Ampelológiai Intézetet is elvégeztem mint borász. És a Pálinkás Gyula – egy professzorunk – egy nagyon ambiciózus borász volt [Pálinkás Gyula (1883–1957), szőlészeti és borászati kutató, 1908–1940 között az Ampelológiai Intézet tanára, 1949–1952 között az Állami Borforgalmi Vállalat budafoki laboratóriumának vezetője, majd a Szőlészeti Kutató Intézet igazgatója. – A szerk.], és az egyetlen bornagykereskedés volt a Steineréké, ahol egy laboratóriumot rendezett be nekünk kettőnknek, és mi mindenféle gyakorlati analitikai munkát elvégeztünk. Ehhez megvolt a felszerelésünk, a tudásunk és minden. És meg is csináltuk akkor a receptúrákat. Le is írtam saját kezemmel a receptúrákat. Sőt, ez a Pálinkás még likőröknek, rumoknak, szóval mindegyiknek megadta a receptjét, és ezeket én mind fölírtam, és meg is vannak ezek a jegyzetek.

A Laci udvarolt egy pásztói kislánynak, a Gininek. És a kislány a Mária Terézia Gimnáziumba járt a Fleischl Adival (a későbbi feleségemmel). És volt egy franciatanárnője, aki a Poseidon egyik tagjának volt a felesége. És a franciatanárnő csinált partikat, összehozta a lányokat és a fiúkat. És a Laci engem elvitt ilyen partikra, mint ahogy a Lacival általában együtt voltunk. És Adi is ott volt. És megismertük egymást, de semmi közünk nem volt, Adi nagymenő volt, neki mérnökök, orvosok, orvostanhallgatók csapták a szelet. Szóval innen datálódik az Adival való ismeretség. Ebben a társaságban volt többek között a Hirschorn Ili meg a Márta is, a pék-lányok. A Hirschorn Márta a Gininek volt a vetélytársa a Lacival. Mert a Lacira haraptak. Jóképű volt, stramm gyerek volt, gazdag volt. Végül a Laci a Gini mellett döntött, s elvette feleségül.

Közvetlen szomszédunk voltak a Kucseráék, ott volt két fiú, a Tóni és a Feri. A Kucsera Tónival együtt jártam iskolába, ő is a Bolyai reálba járt. A szülei zenészek voltak; az apja zongorista volt, a Ligetben játszott egy zenekarban, a mamája pedig hegedűs volt ugyanott. Ezekkel tartottam a kapcsolatot egész gyerekkorban, de aztán teljesen elvesztettem őket.

Külön laktunk a Jolánékkal kezdetben az Ó utcában, de volt egy olyan helyzet valahogy, hogy összeköltöztünk a földszintre a Jolánékkal [Klein Sándorné Steiner Jolánról, az interjúalany testvéréről van szó. – A szerk.]. Ott laktak előttünk a háziúrék a földszinten egy nagyobb lakásban. Az egy nagy hall volt, két szoba, és volt egy cselédszoba, konyha, fürdőszoba. Oda leköltöztünk együtt, ezt a két lakást föladtuk. Az már 1933–35-ben lehetett. Az volt az első közös lakásunk.

Aztán kerültünk a Lovag utcába, mi a második emeleten laktunk. Nekem volt egy külön szobám. A Jolánék pedig a Horn Ede utcába költöztek. Azt tudom, hogy ha mentem a Jolánékhoz, akkor a zsebemben mindig volt valami a Mari részére. És nem volt szabad kérdeznie, hogy mit hoztál, de így intettem neki, és ő már tudta, hogy a zsebemben van valami a részére. Kiment az előszobába, benyúlt a zsebembe és kivette.

Aztán később, 1937 végén újra összejöttünk Jolánékkal. A Lovag utcában üresedés volt a harmadik emeleten. Egy nagyobb lakást lehetett elfoglalni. Már énbennem megérlelődött ekkor az, hogy én elmegyek Magyarországról a katonaság elől, és egyáltalában, akkor már a zsidótörvény is volt [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A családban mindenki egyetértett azzal, hogy legalább én menjek el, hogy ne legyek ebben a zűrben, ők már valahogy majd meglesznek.

1937 végén kezdtem érdeklődni, hogy hogyan lehet elmenni Magyarországról. És nagyon nehéz volt, mert katonaköteles voltam, és különben is, hova menjek, és mit csináljak. És akkor összekerültem a Sulyok Jóskával és a Bencés Ernővel. Valahogy ők is orientálódtak kifele, és ők mondták nekem, hogy a Klauzál téren van egy hely, ahol a cionisták összejönnek, és azoknál esetleg lehet majd valamit találni. S akkor elkezdtem oda járni. Ez egy Betár-mozgalom volt [lásd: Betár Magyarországon]. Csak dumáltunk. Egy állandó abszolút titkos klub volt, ahova mi hárman mindig fölmentünk. Egy lakásban voltak ezek az összejövetelek. Engem egy dolog érdekelt, hogy hogy lehet Magyarországról elmenni. És ők azt mondták, hogy mi segítünk neked, hogy kikerülj Palesztinába. Ott összeismerkedtem több zsidó gyerekkel: a Goldsteinékkel meg a Weisz Emillel, akik odajártak. És akkor az volt, hogy mostan alija lesz. Ki kell jutnunk Bulgáriába, és ott egy görög hajó fog bennünket várni, és ki fog vinni. Ez egy kis létszámú társulat volt, voltunk nyolcan-tízen, akik összebeszéltünk.

És akkor már komolyan felkészültünk. A felkészülés avval járt, hogy először nekem Magyarországról ki kellett jutnom. És ehhez útlevél kellett. Ehhez a Steinerék adtak pénzt. Lekenyereztek a Honvédelmi Minisztériumban egy századosi rangban lévő palit, akinél kijárták, hogy 300 pengőért kaptam egy útlevelet, és nyaralói vízummal kijutottam Bulgáriába, Burgasz volt a cél [Kikötőváros Bulgáriában a Fekete-tenger mellett. – A szerk.]. Úgy volt, hogy mi hárman elindulunk: a Sulyok Jóska, akinek volt felesége már, a Benczés Ernő, aki célibataire [nőtlen, agglegény] volt, és én. Ez volt 1939 tavasza. És júniusban a Sándor, a nővérem férje egy rossz lépésnél sérvet kapott. És akkor a Zsidókórházba ment, és megműtötték. A műtét sikerült, minden rendben volt, elmentünk látogatóba, elmentünk haza, és a Jolán valami miatt visszament. És embóliában meghalt ott, mikor a Jolán ott volt. Ez borzalmas volt. A Jolán süvet ült [lásd: gyász], egy hokedlin ült gyászruhában, vitték oda az ennivalót. Nekem pedig megvolt már az indulási időpont, és akkor én le akartam mondani. És akkor Jolán is, anyám, apám, mindenki mondta, hogy de menjek. Nagy dilemma volt, és akkor úgy döntöttünk, hogy megyek.

Vonattal mentem, és emlékszem, csak egy hátizsákot vittem. Az anyám betett egy császárzsemlét, mert azt én reggelenként szoktam enni, belecsempészett, hogy az legyen nekem az első reggeli. Terv szerint indultunk Szófiába, ott megháltunk, és fölvettük a kapcsolatot a burgasziakkal, és lementünk Burgaszba. Két hét eltelt, a vízumom lejárt, és már illegálisan voltunk Bulgáriában. A bolgárok betettek bennünket egy lágerbe mint illegális tartózkodókat. Voltunk vagy kétszázan vagy kétszázötvenen. Több országból, de elsősorban magyarok. Magyarok, akik mind Palesztinába akartak menni. Ott voltunk három hétig. Alakult egy bizottság, mi, hárman benne voltunk. Voltak ott nők meg idősek meg gyerekek, kétségbe voltak esve, ők már régen ott voltak. Emlékszem, mi, hárman és még két másik folyton tárgyaltunk, hogy hogy lehetne hajót kapni, mert megvolt a pénz meg minden.

Összejöttünk egy Rudnicar nevű hajó tulajdonosával, egy görög tulajdonos volt. És az azt mondta, három napon belül elindul a hajó, és kivisz bennünket Tel-Avivba. Le is adtuk a pénzt, de az volt a kikötésünk, hogy ellenőrizni akarjuk a kapitányt és a legénységet, mi, öten. És meg is szerveztük ezt. Úgy volt, hogy három napon belül Burgaszból Tel-Avivba fogunk menni. Elindultunk, és beszereztünk magunknak Burgaszban pisztolyokat. Ötünknek. Hogy azzal sakkban fogjuk tartani a legénységet meg a kapitányt. Aztán odaérkeztünk valahová, és mondta a kapitány, hogy itt van Tel-Aviv. Lehetett látni a fényeket, mert este volt. És akkor a kapitány elmagyarázta, hogy úgy fogunk partra szállni, hogy leereszt egy motorcsónakot, és lesz négy ladik, azokba beszáll a kétszáz ember, és a motorcsónak egymás után ki fog minket húzni a partra, és ott letesz bennünket, és el van intézve. És valóban leengedte ezeket a ladikokat, és a motoros is ott volt. Mi, öten beültünk a motorba, azt mondtuk, hogy a motort mi felügyeljük. Éjszaka le kellett menni ebbe a hajóba, és ez elég macerás volt, gyerekek, öregek, asszonyok, kötélhágcsón lemenni. És emlékszem, egy öregasszony, akit éppen én cipeltem le a hágcsón, az leszakította azt a kis aranyláncon lévő mágén Dávid aranycsillagot [lásd: Dávid-csillag], amit én a Menyus bácsitól kaptam, mert ő adott nekem gyűrűt meg karkötőt, aranyat, hogy legyen nálam, és pénzzé tudjam tenni, ha szükségem lenne rá. Szóval elveszettem a vésztartalékomat. Bent voltunk a csónakokban, és a motor az működött, mikor elindultunk, a hajó meg eltűnt tőlünk. Kisült, hogy a motort is nekünk kellett vezetni, mert a motor vezetője visszament a hajóra. Tehát mi ott voltunk a motoron, és húztuk a kétszáz embert a part felé. De hol volt még az a part! Látni láttuk, de a tengeren a dimenziók egészen mások. Már fölkelt a nap, és mi még mindig mentünk a part felé. És megjelent az angol parti őrség. És köröztek bennünket, és puskát fogtak ránk meg fényeket, integettek, át is kiabáltak, hogy menjünk vissza, ide nem lehet kiszállni. És akkor mi a motort összetörtük, aztán mutogattuk, hogy a motor nem megy. És fölmutattuk nekik a pisztolyt, és bedobtuk a tengerbe, hogy mi föladjuk magunkat, csináljanak velünk, amit akarnak. Még körülbelül egy órát tartott, amikor ez a naszád rákötötte a motoros csónakra magát, és az egész társaságot kihúzta a partra.

Tel-Avivban voltunk, a tengerparton. Illegális bevándorlók. Betettek bennünket az angolok egy táborba. 48 óráig ott voltunk. Vizet kaptunk és nyers uborkát. Egy falat kenyeret nem kaptunk, semmi ellátásunk nem volt. Kisült, hogy azon vitatkoztak az angolok, hogy a kvótára fognak bennünket beengedni vagy illegálisan. A zsidók azt mondták, hogy illegálisan, ők nem adnak kvótát erre. Mi már ott vagyunk, miért kell kvóta! Azzal spóroltak. Mikor megállapodtak valamiben, tudomásom szerint illegális bevándorlóként beengedtek bennünket. De elég rossz állapotban voltunk akkor már. Mert saját ennivalónk nem volt semmi. Akkor bevittek bennünket Tel-Avivba, a Hisztadrut nevű szervezetbe. Az egy szakszervezeti valami volt, ottan volt ágy, volt ennivaló, rendesen elláttak bennünket, még ruhát is kaptunk, meg kinek mi kellett [A Hisztadrut („Általános Szakszervezet”) Izrael legnagyobb szakszervezete. – A szerk.]. És összehívtak bennünket, és egy zsidó pali beszédet mondott nekünk. Azt mondta, amire emlékszem, hogy most itt leszünk illegálisan, és hogy munkanélküliség van, rossz helyzetben van az ország. És azt nem fogom soha elfelejteni, amikor azt mondta [jiddisül]: „Cu vus zájt ir gekumen?” „Miért jöttetek?” S akkor ez a Weisz Emánuel, aki a legortodoxabb volt közülünk, elkezdett sírni, hogy őneki azt mondták, hogy ő hazajön, s most azt mondják neki, hogy minek jöttünk.

És akkor Tel-Avivot jártuk, hogy keressünk egy lakást. És elmentünk, néztünk itt, néztünk ott, hát senki nem fogadott be bennünket, ilyen jöttmenteket pénz nélkül. És akkor emlékszem, a megmaradt ékszert, ami volt nálam, egy gyűrűt, és a többiek is odaadták nekem, amijük volt, egy aranyórát, gyűrűt az ujjaimra, és én voltam a tárgyalópartner, aki elmentem lakást keresni, ezzel felvágni, hogy mi gazdagok vagyunk. Persze nem mondtam meg, hogy tizennyolcan vagyunk, akik a lakásba akarnak költözni, és hogy nincs egy szál bútorunk se. És akkor az Allenby 26-ban kiadták nekem a lakást. És belopódzkodtunk mind, ahányan voltunk a lakásba. Semmi nem volt a lakásban. És akkor megszerveztük, hogy a Hisztadrutból lopkodtuk el a vánkosokat meg a takarókat meg a párnákat meg széket. És nem a lépcsőházon keresztül, hanem egy erkély volt az első emeleten, és spárgával fölhúztuk ezeket a házba, hogy ne vegye észre a háziúr, hogy ennyien vagyunk és ilyen bútorokkal. Négy szoba lehetett. A fiatal Goldstein házaspárnak megszavaztuk közösen, hogy kapjanak egy külön szobát, azon ellentételezve, hogy ők fognak takarítani. Mi elmegyünk munkát keresni, és ez a házaspár, ez fog takarítani. A Salamon bácsi, aki a feleségével és az Edit nevű lányával volt ott, azok cukrászok voltak. És kitalálta a Salamon bácsi, hogy veszünk pálcikákat, és arra fölfűzünk szőlőt meg a fügét meg almát meg diót, cukorszirupba bemártjuk, és ezt fogjuk árulni az utcán. Ez is lett, és elmentünk mozikba, és utcán – Tel-Avivnak van egy nagyon szép sétánya, ahol már akkor is hotelek voltak –, ott adtuk el. A Goldstein házaspár ügyes gyerekek voltak, és vettünk egy petróleumfőzőt, s elkezdtek palacsintát csinálni a korzón este, és adtuk el. Emlékszem, ha jött a járőr, akkor mindent össze kellett pakolni, s elmenni onnan. A moziban is mindig volt valaki, aki jelezte, hogy jön az angol járőr, és akkor el kellett tűnnünk, nehogy balhé legyen. Nem volt munkavállalásink. Egyszer egy járőr váratlanul odaért, s az egyik katona fölrúgta az állványt a spirituszfőzővel, a palacsintákkal, mindennel. És ott szóródott a pénz is, ami ott volt. És arra is emlékszem, ha Tel-Avivban mentünk az utcán, és jött egy angol katona, akkor vagy lementünk a járdáról, vagy átmentünk a másik oldalra. Annyira gyűlölték az angolokat. Azok maximális gyarmatként kezelték Palesztinát.

A Hisztadruttól megkérdezték, hogy ki milyen munkát vállalna. Munkát nem tudnak adni, de elirányítanak bennünket. Engem – merthogy borász vagyok – elirányítottak Rischon le-Zionba a Rothschild pincébe. Azt mondták, hogy itt van pénz az útra, és adtak egy írást, hogy menjek, és ott jelentkezzem, vagy fölvesznek, vagy nem vesznek föl. El is mentem oda, és két lábbal rúgtak ki, mert nem kellettem nekik. Akkor a Sulyok Jóskával elmentünk munkát keresni. Mindenfélét próbáltunk. És a Robi, a Rezsin néni veje, adott nekem Tel-Avivban egy címet, a Spitz Miklósnak a címét, akinek mosodája volt, és akkor elmentem oda, és ezeknél megragadtam. Én voltam az első, akinek állása volt az egész társaságban. Őnáluk (Spitzéknél) ettem, meg valami pénzt is kaptam. Ott volt két gyerek, azok lelkes betárok voltak, és elvittek engem a betárokhoz, és úgy jutottam el egy kibucba – egész közel Tel-Avivhoz, betár kibuc volt. Azok fölvettek engem, de három és fél fontot kellett fizetni azért, hogy ágyam legyen. Elköltöztem a közös lakásból, és elmentem a kibucba. És az volt a rendszer a kibucban, hogy mindenkinek dolgoznia kellett narancsligetekben vagy bent a táborban, ahol szintén volt valami narancsültetvény. Az volt, hogy aki kimegy munkára, azért jóváírnak neki másfél fontot egy napra. Ha belül dolgozik, azért nem kap fizetést, de minden nap megterhelik, azt hiszem, egy fonttal a kajáért. Elég sokan voltak, a munkabíró embereknek körülbelül az ötven-hatvan százalékát kivitték munkára. Ha nem mentél ki munkára, akkor nem írtak semmit a javadra. De ha kellett neked zsebpénz, akkor azt a terhemre írták. Rájöttem arra, ha nem megyek ki munkára, akkor pár héten belül eladósodom. Munkára pedig egy héten kétszer került rám a sor, hogy kivittek, amiért jóváírtak pénzt. Szóval nekem nem tetszett ez a dolog. Közben katonai kiképzést kaptunk a betároknál ivritül. És én tíz napon belül azt mondtam, hogy ezt otthagyom. Elszámoltam, és visszamentem Tel-Avivba a lakásba, ahol semmi gondom nem volt, visszafogadtak.

És visszamentem a Spitzékhez, és ott dolgoztam. És az asszony megtanított vasalni, s az volt a feladat, hogy végigjárni a házakat, és beszedni a mosnivalókat. Kilóra lemértük, adtunk papirost, s elvittük egy mosógyárba, ahol nagyban mostak, s visszaszállítottuk már vasaltan. Ingeket, lepedőt, mindent kivasalva, ahogy az szokás. És még ruhákat is elfogadtunk tisztítani. Tehát nemcsak mosást, hanem tisztítani is. Az egyik szállodában volt egy magyar táncos pár. Azokkal én valahogy összejöttem, s ők ideadtak nekem egy csomó ruhát, hogy tisztítsam ki. Ezen lehetett jót keresni. Persze ezt is beadtuk tisztítóba, mi csak közvetítettünk. Kaptam a Spitzéktől egy biciklit, és egy autó mellett mentem el, ami kinyitotta az ajtaját éppen, és én nekimentem a biciklivel, fölborultam, s a ruhák koszosak lettek. És ezek még vigasztaltak engem, hogy hagyjam a fenébe az egészet, nem számít. És kifizették a tisztítódíjat minden, szóval nem volt semmi belőle.

A sátoros ünnepeket itt értem még meg – ez volt 1939-ben, akkor már kitört a háború. És akkor én nagy lelkesen jelentkeztem önkéntesnek. Fiatalokat toboroztak, hogy átviszik őket Európába, de nem közvetlenül vitték Tel-Avivból, hanem elmentünk először Bejrútba. A társaságból egyedül én jelentkeztem. Mindenki azt mondta, hogy hülyeség. De hát énnekem nem tetszett az egész társadalom, ami ott volt, az anyagi helyzet rossz volt, a megélhetés zéró volt, munkanélküliség volt, az emberek randák voltak, nem vettek föl állásba. A Spitzék voltak az egyetlenegy, de az nem volt perspektíva nekem. Talán kezdhettem volna valamit, de azt mondtam magamnak, hogy mit kezdjek, nem ismerem ki magam, nem ismerem a nyelvet, nem ismerem a gazdasági helyzetet.

A Goldfarb Sándor jelentkezett ugyancsak – nem lakott az Allenbyben, de én ismeretséget kötöttem vele a hajón, azt hiszem, eperjesi vagy beregszászi zsidó gyerek volt. Két nagy teherautóval vittek át bennünket Bejrútba, és egy táborban, nagyon rendesen sátrakban laktunk. Rengetegen voltak ott, négerek, fehérek, spanyolok, mindenféle nációjú emberek, akik önkéntesen jelentkeztek. Ott valami pénzt is adtak, és bementem Bejrútba, és láttam egy piacot, és egész hegy volt ottan narancsból, aztán mondtam neki, hogy adjon narancsot. És mutogatott ide, mutogatott oda, nem tudtam, mit akar, adtam neki pénzt, hogy adjon narancsot. Elvette a pénzt, azután már ordított velem, és odaadott nekem egy zsákban legalább tíz kiló narancsot. Ezért a pénzért legalább tíz kiló narancs járt nekem. Pedig egész apró pénz volt.

Ott semmi kiképzést nem kaptunk. Föleskettek bennünket, mégpedig emlékezetem szerint egy angol katonatiszt. Voltunk vagy százan, akik Palesztinából jöttek. Fölraktak minket egy Champolion nevű francia hajóra, és átvittek Franciaországba. Megérkeztünk Marseille-ba, és bevittek bennünket a Fort Saint Jeanba – az az idegenlégió központja. És a következő napon mondták az irodában, írjuk alá, mennyit akarunk, ötéves vagy tízéves szerződést az idegenlégióban. Mi mondtuk, hogy mi nem írjuk alá, mi nem az idegenlégióba jöttünk. Mi azért jöttünk, hogy a francia hadseregben a fasizmus ellen harcoljunk. Nem tudom, miért pont a franciákhoz vittek minket.

Eltelt egy nap, két nap, három nap, és mindig mondták, hogy mit akarunk, mi az, hogy nem írjuk alá. Mi nagyon-nagyon csalódottak voltunk. Volt a francia hadseregnek a háborús időszakban egy „Engagé voluntaire pour la durée de la guerre”, „a háború időtartamára önkéntesek” csoportja. Mondtuk, igen, ezt aláírjuk. Az „Engagé voluntaire pour la durée de la guerre”-ben több divízió volt, volt lengyel, angol, cseh és még a fene tudja, hogy milyen. És akkor rájöttem, hogy ha már így válogatni lehet, akkor megyek a csehekhez – az apám Nyitrán született, az csehszlovák –, Goldfarb Sándorral együtt, mert ő odavalósi volt, és ezért is mondtam, hogy legalább ővele maradjak, mert őt egyből odatették a cseh légióba. Elmentünk a cseh légióba Dél-Franciaországba, Agde-ba. Ott egy nagy, többezres létszámú laktanya volt, mi ott kaptunk helyet, kaptunk enni, barakkokban aludtunk, és kaptunk kiképzést, de az már csehül volt. Fegyvert nem kaptunk, csak fapuskákat, és fapuskával kellett gyakorlatozni.

Sokáig voltunk ott. Már jött a tél, és mi még mindig ott voltunk. És egyszer, mikor mentünk, láttam, hogy nem messze a mi laktanyánktól van a Deuxième Bureau, a kémelhárító a francia hadseregben. És egyszer, mikor szolgálatban voltam, gondoltam, átmegyek oda. Átmentem, és egy hivatalos ember fogadott. És elmondtam, hogy honnan jöttünk, és hogy a fasizmus ellen akarunk harcolni, és kifogásolom, hogy bennünket itt nem engednek harcolni, hanem gyakorlatoztatnak fapuskával. Feljelentettem a cseh légiót magyarul mondva. Elengedett egy fél óra múlva, s mikor kimentem, már két szuronyos francia csendőr várt kint, azonnal elvittek, és bezártak egy cellába a táborban. Másnap volt parancsosztás, egy ezredes volt a tábor parancsnoka, fölálltunk, és mindenkinek mondta a magáét, és adta a büntetéseket. Amikor hozzám ért, azt mondta, hogy huszonegy nap sötétzárka. Mikor vége volt a parancsosztásnak, kérdezte, hogy van-e valakinek valami kérdeznivalója. Én előléptem abszolút katonásan, s mondtam: miért kaptam a huszonegy napot? Akkor odaállt elém, és rám ordított, hogy azért kaptál huszonegy napot, mert én vagyok a tábor parancsnoka, te pedig katona vagy. Végig is kellett csinálnom, huszonegy napig hidegben, egy olyan zárkában, amiben éppenhogy elfértem, ha lefekszem, patkányok, mi fene. A takaróm a köpenyem volt. Semmi másom nem volt, és egy vödör, amiben a dolgomat elvégeztem. Naponta adtak valami ételt, kenyeret, vizet. Huszonegy nap után, mikor kijöttem, úgy éreztem, hogy megvakultam. Egyszerűen nem láttam. Amikor kijöttem onnan, két csendőr rám tette a bilincset, és elvittek. Semmit nem vihettem magammal, úgy, ahogy voltam, bilincsbe zárva fölültettek a vonatra, és elvittek Montpellier-be hadbíróság elé. A vád az volt ellenem, hogy hamis adatokkal – mert én magyar állampolgár voltam, és mindenhol az eredeti adataimat adtam meg – befürkésztem magam a cseh légióba, és ezért hadbíróság elé állítanak. Montpelllier-ben hárman voltunk egy cellában. Volt egy talpas vécé, ahova rá kellett állni, és ott lehetett folyatni a vizet, és ez volt az étkező vizünk is. De mindegy, tiszta víz volt, és kaptunk enni egy cipó kenyeret egy napra. Engem állandóan vittek le kihallgatásra. Volt olyan, hogy 24 órán át felváltva kihallgattak, ötvenszer el kellett mondanom ugyanazt, hogy ki voltam, hogy kerültem ki Palesztinába, miért jöttem ide, mindenfélét kérdeztek a családomról, hogy hívták apámat, anyámat, testvéremet, mindenkit. Körülbelül hat hétig voltam ott fegyházban, és egyszer egy százados fölhívatott, és mondta nekem: „Maga mondta, hogy van egy nővére, az milyen iskolába járt Budapesten?” És mondtam, hogy a Lovag utcai iskolába járt a nővérem. Kiküldött. Három napra rá fölhívatott, és azt mondta: „Monsieur, elhisszük, amit mondott, mert leellenőriztük, és tényleg a nővére oda járt iskolába, tehát valószínűsítjük, hogy mindaz, amit mondott, igaz. Maga szabad. Mit akar csinálni, hova akar menni?” És akkor azt mondtam, hogy „Nézze, én még mindig azt akarom, amit akartam, amiért jöttem”.

És akkor kikerültem a frontra francia katonaként. Mehettem harcolni. Kaptam puskát, azt se tudtam, hogy kell használni, én ilyen kiképzést nem kaptam. A lényeg az, hogy a németek bombáztak, és én egy kis sebesülést kaptam, a combomba mentek vasszilánkok. Ott egy vöröskeresztes sátorban ki is vették nekem. Azt mondják, hogy el is ájultam, mert semmiféle érzéstelenítést nem csináltak. Tudtam menni, de sántikálva, de nem volt veszélyes. Hadifogságba estem, és betereltek bennünket, pár száz embert egy mezőre, és német katonák felügyeltek. A második vagy harmadik nap vízért kellett menni. Én németül beszéltem valamelyest, ezért módomban volt a német katonával vízért menni. S mikor harmadszor voltunk vízért, akkor egy francia is mellém jött, hogy ő is jön velem. Az nem tudott semmit németül, de jött ő is vízért. És akkor ezzel megbeszéltük, hogy leütjük a katonát. Meg is történt, leütöttük. És meglógtunk a táborból. És ez a srác a környéken lakott, tíz-húsz kilométerre onnan, ahol voltunk. Ő kiismerte magát, és el is mentünk oda. De megmondta előre, hogy én ott nem maradhatok, mert ez okkupált terület volt, és menjek erre, itt van a zone libre [francia: ’a szabad zóna’]. Valahogy elvergődtem Lyonig, Lyon egyik külvárosába, és eljutottam a katonai parancsnokságra. Akkor már szabad francia terület volt ez, és mondták, hogy hova gondolok menni. Mondtam, hogy minél messzebb, délre. Marseille? Mondom, Marseille. És adtak egy papirost, hogy Marseille-ban jelentkezzem a DIM-be [francia: ’Dépôt Isolé Metropolitaine’], az egy katonai tábor volt. Jelentkeztem, ott kaptam egy ágyat, kaptam enni, kaptam orvosi ellátást, és szabadon mentem. Pénzem nem volt, de ennivaló volt, aludni is volt hol. De Marseille borzalmasan nézett ki: özönlöttek a franciák, akik menekültek északról. Úgy mondták, hogy Marseille földuzzadt hárommillió lakosra. Normálisan olyan nyolcszázezer-egymillió lakos lehetett. Az emberek tele pénzzel, akik jöttek, hát mindennek fölment az ára. Akkor már alakulóban volt a kormány Vichyben. Kijött egy rendelkezés, hogy le kell szerelni a katonákat – nyilván ez volt a megállapodás a németekkel. Én nem szerelek le. Egyszer-kétszer elkaptak, bevittek, hogy leszereljek, de nem szerelek le. Lecsuktak, és ment a huzavona. A végén eljutottam egy palihoz, azt úgy hívták, hogy General Altmayer. És arra pontosan emlékszem, hogy azt mondta nekem, hogy: „Nous avons perdu la guerre. C’est pas de ma faute à moi” [francia: ’Elvesztettük a háborút, de ez nem az én hibám’]. És erre én mit válaszoltam: „La mienne encore moins que la vôtre, mon General” [francia: ’Az enyém még kevésbé, mint az öné, tábornok úr’]. Erre aztán bepipult, hogy szemtelen is vagyok, és ordított, kiabált, aztán behívatott egy katonát, és azt mondta neki: „Faites vos mieux pour cet homme” [francia: ’Tegyen meg mindent, amit tud, ezért az emberért’]. És kirúgott.

Ez kivitt engem, és azt mondja, hogy mit akar? Ha most itt nem lehet harcolni, akkor vigyenek vissza engem oda, ahonnan jöttem. Azt mondja, hát ott már rég az angolok vannak, és már elfoglalták egész Bejrútot meg Észak-Afrikát, nem lehet. Akkor, mondom, innen vigyen el. Azt mondta nekem, hogy most van egy marokkói hajó, amit visznek vissza, mert a marokkóiak nem gyarmat volt, hanem protektorátus, és a marokkóiak önkéntesek voltak, de azokat nem szerelték le, hanem visszavitték Marokkóba. Akar Marokkóba menni? Mondtam, igen. Egy órára rá már benn voltam a hajón, kaptam egy laissez-passer-t, hogy fölszállhatok a hajóra. Csupa marokkói, én voltam az egyetlen fehér ember ott. Először Algírba mentünk, és legalább két hetet ott voltunk, és megismertem Algírt. S akkor fölcihelődtünk, és autón meg vasúton az Atlaszokon keresztül mentünk át Algírból Casablancába. Egy kaszárnyába mentünk, és engem be is öltöztettek a II/21 nevű divízióba – egy marokkói katonai alakulat volt –, hosszú sapka volt, és bugyogós nadrágot kaptam. És semmit sem csináltunk. Casablanca gyönyörű város. Kaptunk enni, el voltunk látva. Egy-két héten belül jött, hogy leszerelnek. Le is szereltünk, és meg is kaptam a leszerelési papirost. Casablancai illetőségű vagyok a mai napig, mert ott szereltem le, és kaptam a prime de démobilisationt [francia: leszerelési támogatás] is. Tehát kaptam pénzt is. Ez a pénz nekem egy hónapra bőségesen elég volt a magam eltartására. Az arab negyedben kibéreltem egy hónapos lakást. 1941 tavasza-nyara volt. Akkor én írtam már haza, és post restante Casablancába kaptam a választ.

Leszereltem, és az uszodába mentem. És odajön hozzám az első alkalommal, hogy lent voltam a strandon, egy pasi, és mondja nekem, hogy maga úszó? Hát látta a mozgásomon. És mondtam, hogy igen, az UTE-ban. Még a háború előtt az UTE az nagyon jó csapat volt. Azt mondja, ma lesz edzés a vízipólócsapatban, nem akarja megvárni? Egy kicsit nézzen körül. Mondom, de. A következő nap már kaptam igazolást, hogy én úszótag vagyok a vízipólóban – fényképes igazolvány. Bekerültem a csapatba, és játszottam, és elég jól is ment. Jó erőben voltam, edzettem is egy kicsit magam. És akkor elvittek engem Rabatba a csapattal. Akkor ültem először életemben repülőn. A meccs után odajött hozzám egy gyógyszerész, egy magyar ember, aki kivándorolt, és kisült, hogy régi vízipólós volt a magyar régi-régi nagy csapatban, és a klubnak Casablancában a vezetőségi tagja volt. Azt mondta, hogy idefigyelj, te itten nagymenő vagy, de látom, hogy te nem vagy olyan nagyon jó, csak tekintélyed van, és a bíró nem mer lefújni téged. Ha vége lesz a háborúnak, és jönnek vissza az igazi jó játékosok, akkor te sehol sem leszel. Én javasolok neked valamit: hagyd abba a vízipólózást, és tanítsd a fiatalokat. Azt mondtam, hogy rendben van.

Közben volt egy munkaközvetítő iroda Casablancában, ahova én minden reggel bementem, hogy milyen munka van. És egyszer ide küldtek, egyszer oda küldtek. Közben voltam az edzésen, és akkor kezdtem foglalkozni a fiatalokkal. De ez három hét volt vagy négy hét, amíg ott voltam. És közben összeálltam egy arab nővel, aki ott lakott, ahol én laktam. Annak volt egy öccse, nekem volt akkor pénzem, és vettünk egy szamarat, és ő lejárt a kikötőbe, és hordozta a koffereket. És hozta haza a pénzt, és mindig feleztünk. Ezt azért mondom, mert később van jelentősége. Egyszer ebben a munkaközvetítő irodában azt mondták nekem, hogy van egy állás, akarok-e menni soutier-nak. Azt sem tudtam, mi az a soutier, de mindenre azt mondtam, hogy igen. És akkor adott nekem egy papirost, ami a kikötőbe szólt a Jamaique nevű hajóra, oda kerestek legénységet. Bementem a hajóra, és mondták, igen, a soutier, nagyon jó, hol van a holmija? Mondom, nincs itt a holmim. Azt mondták, gyorsan hozza el, mert három óra múlva indul a hajó. Visszamentem a lakásomba, ahol senki nem volt éppen, írtam egy pár sort, hogy au revoir, és elmentem soutier-nak. Szénhordó, azt jelenti a soutier, a pincéből hordani kellett a szenet a fűtőnek a kazánhoz. A munka úgy volt, hogy négy óra szolgálat, nyolc óra pihenés, és mindig kellett tizenöt perccel előtte ébreszteni a következő szolgálatot, és öt perccel a szolgálat átvétele előtt csöngettek a hajón haranggal, és akkor mindenkinek el kellett foglalnia a helyét. Én olyan szolgálatban voltam, ahol egyetlen fehér ember voltam. A többiek szenegáliak, illetve marokkóiak voltak. Mikor föleszméltem, hogy kinn vagyok a tengeren, akkor megtudtam, hogy a hajón van egy ötezer tonnás hűtő, és hogy tele van fagyasztott félmarhákkal, amit Argentínából hoznak, és viszik a németeknek. És mellénk állt egy német hadihajó kint, a nyílt tengeren, és átlőttek egy drótkötelet, rá kellett akasztani valamit, és láttam, hogy így húzzák át a parancsot, hogy hova menjen a hajó. A németek fölszólítottak minket, hogy engedelmeskedni kell nekik, és indulni. A parancsnok átvette a rendelkezést, és levitte  a hűtőházba, ahol én is dolgoztam, és láttam, hogy az elolvasás után bedobta a kemencébe. A hadihajó elment, nem figyelte, hogy betartjuk-e a parancsot. Az volt a parancs, hogy hova menjen a hajó. Mert addig a kapitány se tudta. S akkor kisült, hogy német megszállt területre vitte a hajó a marhákat Bordeaux-ba. Francia felségjelzés volt a hajón, de kollaboráns francia volt. Megérkeztünk Bordeaux-ba, és az első nappalon – mert éjszaka érkeztünk – mindenkit lefényképeztek, és adtak horogkeresztes igazolványt a legénységnek, hogy azok mehettek a földre. Név szerint szólították be a pasasokat, és amikor ott álltam, vártam, hogy szólítsanak, egyszerre kidugja egy német a fejét, és azt mondja, Steiner [nagyon németesen kiejtve]! Én azt hittem, hogy elájulok. Tíz perc múlva megvolt a horogkeresztes, fényképes igazolvány. A szolgálati társaim, a négerek, szabotázst csináltak, és engem is bevontak ebbe. Bementünk a frigóba, és a tengerbe dobáltuk a félmarhákat, hogy ne jusson a németeknek. Én is vittem a hátamon, és egymás után nagyon szorgalmasan dobáltam a tengerbe, hogy ne legyen nekik marhájuk. A hullámok hamar elvitték a marhákat, nem is tudtunk olyan sokat bedobni. Körülbelül egy óránk volt rá, hogy ezt titokban csinálhassuk. Legalább 5000 tonna hús volt a frigókban, úgyhogy olyan nagy kárt sajnos nem tudtunk okozni. Mivel természetesen éjszaka volt, nem vettek észre, és így legalább azt éreztük, hogy valamit mégis tettünk a németek ellen, egy kicsit megcsapoltuk a készleteiket.

Szabadságot kaptam Bordeaux-ban, és fölvettem a kapcsolatot egy pesti közeli ismerősöm nővérével. Tíz nap szabadságot kivettem, és elutaztam Vannes-ba őhozzájuk. Ők egy hangszerbolt tulajdonosai voltak. Akkor a Schönberg Michel, a zeneszerző, még nem élt, csak a nővére, a bátyja és a szülei [A magyar szülőktől származó Claude-Michel Schönberg /sz. 1944/ francia zeneszerzőről, a „Miss Saigon” és a „Nyomorultak” c. musical alkotójáról van szó. – A szerk.].

Ott is történt egy kis incidens. Nagyon szívélyesek voltak. Én tengerészruhában voltam ott szabadságon, és akkor volt, hogy az olasz hadsereg megtámadta Görögországot, és megjelentek Vannes-ban a feliratok, hogy „Macaroni grillé en Grèce” [francia: ’megsütötték a makarónit Görögországban’]. Azt jelentette, hogy megsütötték az olaszokat Görögországban [Az interjúalany arra utal, hogy az olasz hadsereg 1940 októberében megindított támadása Görögország ellen kudarcba fúlt a görög ellenállás miatt, és az olasz hadsereg minden tekintélyét elvesztette. – A szerk.]. A maquis-mozgalom [a francia ellenállás] így akarta tudatni az emberekkel a jó hírt, ezért csinálta ezeket a kiírásokat. Persze ma már tudjuk, hogy ez egy lényegtelen eseménye volt a háborúnak, és sajnos semmi következménye nem lett. Ám ekkor még komolyabbnak tűnt a dolog, s a németek házról házra jártak, hogy kisüssék, hogy ki volt, aki írta. És bejöttek oda a Schönbergékhez, és én ott voltam. Igazoltam magam horogkeresztes igazolvánnyal, tisztelegtek és elmentek. Nem volt semmi, de közben a félelem... Aztán visszamentem Bordeaux-ba.

Ott voltunk egy darabig Bordeaux-ban, és ilyen játékos dolgokat csináltunk, hogy a németeket a franciák úgy hívták, hogy „boche”. És volt nekünk egy fedélzeti matrózunk, akit úgy hívtak, hogy Pierre Boscher. Azt játszottuk, hogy elmentünk a városba, s ha láttunk egy német katonát, akkor ő előre ment, és akkor kiabáltuk, hogy Boscher, Boscher. Volt olyan, hogy bevittek a rendőrségre, a német katonaságra, hogy mi gúnyolódunk. És mondjuk, hogy nem gúnyolódunk, elment a kollégánk, a Boscher, itt az igazolványa, úgy hívják, hogy Boscher, előre ment, és kiabáltunk neki, hogy jöjjön vissza. S azt mondták, hogy menjenek a fenébe.

Egy francia hajó Buenosban ragadt, mert a legénység dezertált. És a hajót haza akarták hozni Franciaországba, és mozgósítottak egy legénységet. És az egyik tisztem szervezte ezt a legénységet. Mint kisült, ez a tiszt a maquis-mozgalom egyik vezetője volt. Pontosan tudta, hogy én ki vagyok, és beletett ebbe a mobilizálandó legénységbe. Így jutottam ki Bordeaux-ból, a német megszállóktól. Rátettek bennünket az Alsina nevű luxushajóra mint utasokat, ami Casablancába, majd Buenosba ment. Casablancában kiszálltam, az első dolgom volt, hogy bementem a post restante-ba, hogy van-e levelem. Ez 1941 ősz körül lehetett már. És akkor megkaptam a leveleket, persze azonnal írtam haza, hogy itt vagyok Casablancában megint, és minden rendben van, dolgozom. És elmentem az arab nőhöz is. És ott volt a fiókban a pénz, amit ez a srác, az öccse, mindig félretett – állítólag a felét –, mindenesetre ott volt a fiókban egy jelentős összeg. De nekem nem is kellett, mert én kerestem, kaptam ennivalót, semmire nem költöttem.

Az egyik tengerész kolléga Casablancában felajánlotta, hogy menjünk drogot szívni. Kíváncsi voltam, hogy mi ez, s elmentünk egy helyre, mindegy, hogy hol, leültünk egy lócára, s a kezembe adtak egy hosszú pipát, valami fehér por volt betömve a pipa végébe, és szívtam egyet. Jó nagyot beleszívtam, és azonnal jelentkezett egy abszolút furcsa, tőlem idegen érzés. Rettenetesen megijedtem tőle, valahogy úgy éreztem, hogy nekem most föl kell borítanom az asztalt, de nem voltam ura önmagamnak. Úgy kezdődött, és végig annyi tudatom volt, hogy én ezt tudtam, hogy ez van, és az első szippantás után ledobtam a pipát, és kirohantam a teremből, és soha többé az életben nem mentem vissza.

Casablancában fölszállt a hajóra egy csomó portugál emigráns, akik Buenosba akartak menni. Elhajóztunk egy pár napon belül Dakarba [Akkor: város Francia Nyugat-Afrikában; ma Szenegál fővárosa. – A szerk.]. S úgy volt, hogy Dakarból megy a hajó majd Buenosba, de Dakarból nem engedtek tovább bennünket, hanem ott vártuk az engedélyt, hogy mehessünk át az óceánon. Meleg volt, meg utasok, tele pénzzel, és csináltam egy mosodát ott a hajón. Csak ingeket vállaltam, de rengeteg ing volt, első osztályú utasok, örültek, ha valaki kimossa. Vettem két kollégát, akik mostak, én meg csak szárítottam és vasaltam. A fedélközben csináltunk egy kis helyet, a kollégák megengedték. Lementünk a partra, kisebb komissiókat vállaltunk, nem csaptam be őket, de nagyon sok pénzt kerestem. A hajón éltek az emberek, mint egy karanténban. Mint kisült, nem is engedték soha többé a hajót tovább, vissza kellett nekik menni. Akkor áttettek egy másik hajóra, amelyik vitt vissza bennünket Casablancába. De az rakottan ment, és mint utólag feltételezem, olyan tiltott árut vitt, amit nem szabadott volna. Karavánban mentünk, egy angol tengeralattjáró kilőtte a mi hajónkat, és el is süllyedt. Öt és fél órát voltam a vízben. Először szétmentek a hajók, mert riadó volt, és mikor lefújták a riadót, visszajöttek és leengedték a mentőcsónakokat, és összeszedték a holmikat meg az embereket, akiket még éppen megtaláltak. Engem egy olasz mentőhajó húzott ki. Akkor visszakerültünk Casablancába. Visszamentem a barátnőmhöz.

Áttettek egy másik hajóra, és az lement Afrikát megkerülve Saigonba. Akkor én már legénységi vezető voltam. Megfogadtuk, hogy addig, ameddig vissza nem kerülünk Casablancába evvel a hajóval, nem borotválkozunk. Már kezdtünk az Egyenlítő felé közeledni az ötödik-hatodik nap, és énnekem nagyon viszketett, mondtam, én úgysem fogom kibírni egy hónapig vagy kettőig, leborotválkoztam. Nagy örömmel mindenki leborotválkozott. Abban fogadtunk, hogy aki leborotválkozik először, az, ha visszakerülünk Casablancába, fizet egy vacsorát az egész legénységnek – vagy nyolc embernek, akik ott fönn szolgálatban voltak. Még az volt az érdekessége, hogy Dakarban, hogy a hajó a nyílt tengeren stabilitást kapjon – egy 26 ezer tonnás nagy hajó –, kis hajókkal hozták nekünk a homokzsákokat, és homokzsákot raktak be a hajó fenekébe. Két napon át hordták, hordták a homokzsákokat. És amikor Saigonba megérkeztünk, ezeket kirakták, és bejött az áru.

Én voltam a pointeur, tehát én írtam, hogy mit, milyen árut adtunk át, vagy éppen milyen árut pakoltunk be. Olyan jegyzőféle, akinek figyelnie kellett az áruk mozgását. Ilyen nagy dobozok voltak, egy doboz volt öt vagy tíz kiló tea, és azt Dakarban hagytuk. És ott kávét rakodtunk, azt vittük Marseille-ba. Egy ilyen nagy ponyván voltak rajta a dobozok, és ott volt a rengeteg tea, és persze volt, ami eltörött, a tea kifolyt. És a végén összesöpörtük, és lemértük. Volt, mit tudom én, nyolcvan kiló tea, amit így adtam át a végén. És amikor lemértük a nyolcvan kilót, azt mondta az átvevő, hogy írjunk hatvanat. Jó, mondom, legyen neki húsz kiló teája. Másnap, mikor már indultunk visszafelé Casablancába, a hajón az én kabinom előtt volt egy nagy zsák kávé. Azt adták ajándékba nekem, hogy olyan tisztességesen dolgoztam. Nem tudtam, hogy mit csináljak azzal a rengeteg kávéval, úgyhogy elosztogattam mindenfelé. És amikor visszaértünk Casablancába, fölvettem a kapcsolatot azzal az Ó utcai háziúrral, akinek a lakásába Budapesten beköltöztünk. Nem akartam üres kézzel menni, és kávét akartam neki vinni, de nem tudtam kivinni a vámon. Akkor teleraktam az ingemet kávéval, így buggyosan, és bementem a lakására, és csak úgy szórtam le a kávét, három- vagy négykilónyi kávét, úgy összesöpörték a földről. Ezt vittem ajándékba.

Casablancában fölszállt hozzánk egy nő. Magas szőke nő volt, gyönyörű szép, disznóbőr bőröndökkel, és az egyik tiszt átadta neki a kabinját. A tisztekkel étkezett, olvasott, miránk ránk se nézett. Gondoltuk, Dakarban biztos az egyik ezredes vagy a kolónia egyik tisztje fogja várni. De senki nem várta. Beszállt egy konflisba, és soha többé nem láttuk. Casablancából Dakarba mentünk, és ott mondja a rádiós tisztünk, akivel jóban voltam, gyere le, vacsorázzunk együtt. Mondom, örömmel. És megyünk vacsorázni. Megyünk, megyünk, megyünk, már kint voltunk a város szélén, még mindig mentünk. Egyszer megállunk egy helyen, becsönget – egy villaszerű valami –, egy néger libériás pasi beenged bennünket, megyünk be, egy nagy étterem, tele elegáns katonatisztekkel, nők elegánsan öltözve ülnek az asztalnál. S ahogy ott vacsorázunk, egyszerre meglátom a nőt az egyik asztalnál. „Nézz oda, ki van ott”, mondom neki. Azt mondja: „Akarsz vele beszélni?” Int neki, a nő föláll és odajön, és azt mondja: „Sziasztok, srácok.” Kiderült, hogy kurva volt a nő, akit ő futtatott, és ez egy bordély volt. Kisült erről a távírászról, hogy azért vállalt ilyen szerepet hajóra, mert különben nem tudta volna látogatni Casablancában, Marseille-ban, Dakarban, meg mit tudom én, hol, a kuplerájait, amik a tulajdonában voltak. Ezt senki nem tudta, és nekem akkor elárulta, hogy ez volt. Egyébként mikor megérkeztünk sokkal később Marseille-ba, és a hajót leállították, mert nem tudott tovább Gibraltáron keresztül menni, akkor odaadta nekem a villájának a kulcsát Marseille-ban. Egy hétig teljesen egyedül voltam a villájában. Ott minden volt: a frizsider tele, ruhák, minden volt ott. Egy fantasztikus pasi volt.

Még Dakarban történt, hogy úgy látszik, szúnyogcsípés miatt maláriát kaptam nagyon magas lázzal [Malária (mocsárláz, váltóláz): szúnyogok terjesztette, magas lázzal és hidegrázással járó járványos betegség. – A szerk.]. De dolgozni kellett. Úgy jelentkezett ez a betegség, hogy csupa víz lett a lepedőm, mikor fölébredtem. De azt csináltam, hogy fölébredjek, hogy egy vödör vizet készítettem magamnak a fedélzetre az ajtó elé, és amikor fölébredtem, magamra öntöttem a vizet. És rengeteg kinint ettem, mert azt mondták, hogy az segít.

Ebben az időszakban Casablancában vettem magamnak egy nagyon szép átmeneti szövetkabátot. És beakasztottam a szekrénybe. És egyik reggel, mikor benéztem a szekrényembe, egy óriási nagy luk volt rajta. A patkányok megették. Borzasztóan odavoltam, és az egyik matróz azt javasolta nekem, hogy egy döglött patkányt rakjak be a szekrénybe két napon át, akkor soha többé patkány nem jön vissza. Ezt is csináltuk. Olyan büdös volt maga a kabin, hogy az borzalmas, de kibírtam. Két nap után kidobtuk a hullát, de oda aztán soha többé patkány nem jött.

A Gibraltári-szoroson átmentünk, és mikor Marseille-ba megérkeztük, hallottuk, hogy az angolok a Gibraltári-szorost lezárták. A hajót leállították, és a legénységet elbocsátották. És én munka után kellett hogy nézzek. Akkor még probléma volt a munkavállalási engedéllyel. És elég hosszan keresgéltem, több hetet tartott ez az állapot. Le voltam égve. Emlékszem, hogy esett az eső, és a cipőmbe, ami lyukas volt, egy újságpapírt tettem bele, hogy ne tocsogjak a vízben, és mentem az utcán, és egy magasföldszinti ház előtt mentem el, bekukucskáltam a házba, és láttam, hogy asztalnál ülnek emberek, egy család. És akkor egy borzasztó érzés fogott el, a családvágy, hogy én nem tartozom semmihez. Ez is egy olyan élmény volt, ami aztán többször visszatért. Aztán elmentem egy gyárba, ahol papírból sodortak kötelet, és ebből a spárgából zsákokat csináltunk, papírzsákokat. Ott laktam a távírásztisztnél, a villájában Marseille-ban. Közben állandóan kapcsolatom volt a kapitányommal, Monsieur Durut-vel is, aki kijárta nekem, hogy munkavállalási engedélyt kaptam Franciaországban. Megtudtam, hogy a Vöröskereszt keres olyan képzettségű hajósokat, mint amilyen képzettségem nekem volt. Elmentem oda, és mondták, hogy fölvesznek, adtak is egy papirost, hogy menjek el Genfbe – mert a Vöröskereszt központja ott van –, ott föl fognak venni. Ahhoz, hogy Genfbe eljussak, útlevél kellett. Nekem útlevelem nem volt, s akkor a Vichy-kormány [A vichyi rendszer Franciaország második világháborús összeomlása után létrejött francia bábállam az ország délnyugati részén, amelyet Németország 1942 novemberéig nem szállt meg. Székhelye Vichy volt, államfője Philippe Pétain. – A szerk.], magyar követségére írtam, hogy kérek útlevelet, mert haza akarok menni. Az volt a szándékom, hogy Genfig elmegyek, és aztán jó napot! Ez 1942 késő nyarán volt. Tíz napon belül megkaptam az útlevelet. Ami pénzem volt, fogtam az egészet, és föladtam a szüleimnek postán – nekik egy olyan fél évre való pénzük lett. Én pedig fogtam magam, és fölültem a vonatra Genfbe. De mielőtt elmentem volna, minden okmányomat otthagytam ennél a Monsieur Durut-nél, hogy legyen ott nála minden. A vonattal átmentem szépen Svájcba, ottan nyugalom volt, és persze német hatóságok voltak a határokon. Az útlevelemben benne volt, hogy izraelita vallású. De a határon a németek nem is nézték. Én kaptam híreket Magyarországról – a szüleim nem túlozták el a dolgokat, inkább csendesítették a helyzetet. Az újságok rettenetes dolgokról írtak, megírták a valóságot, amit én nem hittem el. Nyugodt voltam, mert hazulról azt írták, ők rendben vannak, állásuk van, megvannak.

Genfben jelentkeztem a Vöröskereszt székházában, mondták, jöjjek be másnap, és egy hajóra föltesznek, ami Vöröskereszt zászlóval megy. Másnap bementem, s mondták, hogy baj van, nem tudnak fölvenni, mert addigra már Magyarország is belépett a háborúba, megüzente a hadat az Egyesült Államoknak [Magyarország 1941. december 12-én üzent hadat. – A szerk.] meg a szövetségeseknek, és a Vöröskeresztnek van egy olyan szabályzata, hogy azok az állampolgárok, akik háborúban vannak, vöröskeresztes hajóra semmilyen állásba nem vehetők fel. Mondtam, hogy dobja el az útlevelem, akkor nincs. Én el akarok menni. Eddig sem volt útlevelem, dobja el. Azt mondja, az nem nagyon fog menni, regisztrálva vagyok, jöjjek be másnap. Másnap bementem, harmadnap, negyednap is bementem, azt mondták, hogy semmi keresnivalóm nincs, engem vöröskeresztes hajóra nem lehet fölvenni. És vigyázzak, mert figyelnek már engem, hogy annyiszor odajárok, és menekült meg zsidó is vagyok, hogy most már tűnjek el, mert munkavállalási engedélyem nincsen, tartózkodási engedélyem sincsen, csak tranzit mehettem volna. Ott álltam pénz nélkül, ismeret nélkül, állás nélkül, a munkavállalást nagyon szigorúan vették. Úgy határoztam, hogy hazajövök. A honvágy meg a szülők is szerepet játszottak, meg nem is hittem el azokat a rossz dolgokat, amiket mondtak.

Az útlevelemet a határon elvették, és ahogy hazaértem, huszonnégy órán belül szigorított munkaszolgálatra vittek – de a szüleimet láttam. Először Aszódon, aztán Esztergom-Táborban voltam. Itt homokot bányásztunk. A munkaszolgálatból egyszer-egyszer haza tudtam jönni, mert szabadságot kaptam. Esztergom-Táborban elég korruptak voltak a tisztek, a jómódú zsidók lepénzelték a tiszteket, és hazaengedték őket egy-két-háromhetenként. Én, akinek semmi pénzem nem volt, viszont a munkavezetője lettem annak a századnak, ahol voltam, azt a nevet kaptam, hogy Popej. Azért, mert tengerész voltam, minden okmányomra rá volt írva, hogy foglalkozása tengerész. A lényeg az, hogy én alibi voltam ezeknek, mert nem akarták csak a gazdagokat, a lefizetett embereket elengedni, hanem engem is általában hazaengedtek. Vettem egy biciklit, és biciklivel jártam Esztergom-Táborból haza. Addig jártam, ameddig vagonba nem raktak és el nem vittek bennünket valahova Ukrajnába. Nem mondták meg előre, hogy most el fogunk menni, hanem váratlanul riadó, és be a vagonba. Úgyhogy a szülőket egy keretlegényen keresztül értesítettem, hogy elmentünk, és majd jelentkezem. Nem tudtam jelentkezni csak hosszú-hosszú idő után. Bevagoníroztak bennünket – rettenetes zsúfoltság volt a vagonban, ötvenen fölül voltunk összezárva. A holmit vittük magunkkal, hátizsákot, ami belefért.

Kivittek bennünket, és a munkaszolgálatosok kálváriáját jártuk: ástunk, erdőben voltunk, szabadban, még körletünk sem nagyon volt, eső, hideg, mert akkor bementünk a télbe – ez 1942-ben volt. Valahol a Kárpátokban, azt sem tudom, milyen helyen voltunk. Egy zászlós volt a keretparancsnok, aki elég pökhendi pali volt. Még ütöttek is bennünket. De valamilyen véletlen folytán vagy a fellépésem miatt énhozzám soha senki nem nyúlt. Egy keretlegény sem nyúlt hozzám. De előttem vertek. Nekem meg végig kellett néznem. Elég gyönge volt a társaság, ennivaló nagyon kevés volt, de azért éltünk. És ha a szabadban kint voltunk az erdőben, akkor volt egy pár ember, akivel közösen a fa kérgét levágtuk, és avval takaróztunk, vagy sátrat csináltunk magunknak, hogy az eső ne essen ránk. Volt egy eset, hogy nagyon hideg volt, és csináltunk egy tüzet, és a tűz körül feküdtünk le, s amikor fölkeltünk reggel, én csak azt vettem észre, hogy az egyik ordít, az egyik fiú; bedugta a lábát a tűzbe, és a cipője leégett róla, és akkor vette észre, amikor a lábát is kezdte sütni.

Valahol Ukrajnában egyszer – akkor körletünk volt – ukrán partizánok támadtak meg bennünket. Óriási üdvrivalgással fogadtuk mi őket, a keretlegényeket lefegyverezték, és azt mondták, hogy menjetek haza. Azt mondtuk, de hát beállunk hozzátok, mi is leszünk veletek partizánok. Nem lehet, mert nekünk sincs ennivalónk, nekünk tulajdonképpen a ti cipőtök, a ruhátok és az élelem kell, ti nem kelletek – mondták az ukrán partizánok. Ti menjetek haza. Nekünk nem kell, hogy velünk legyetek, mert csak gondot okoztok. De mindenünket elvették a partizánok. Kifosztottak bennünket annyira, hogy egyenként kellett kimenni a körletből anyaszült meztelenül, és le kellett hajolni és köhögni, hogy a fenekünkbe nem dugtunk-e el valamit. Teljesen anyaszült meztelenre vetkőztettek bennünket, a keretlegényeket ugyanúgy, és otthagytak bennünket. Egy olyan nyolcvan embert. A Diener Jenőnek volt egy nagyon jó bakancsa. És a bakancsát, amikor látta, hogy mi van, fogta, az ablakon keresztül kidobta a kertbe, míg a többieket hajoltatták az ukrán partizánok, és néztek a fenekükbe, hogy nincs-e valami eldugva. És ezt a bakancsot ő megtalálta másnap, föl is vette, úgyhogy ő volt az egyetlen, akinek cipője volt.

Másnap a következő történt. Először is jött egy keretlegénység, sokkal keményebb, mint az előző. Elvitték a régi keretlegényeket, állítólag becsukták őket, mert nem álltak ellen, és hadbíróság elé állították. Az új keretlegények azt csinálták, hogy anyaszült meztelenül fölvonultunk az emberek előtt egy falun keresztül, és mentünk ki meztelenül árkot ásni. Hideg volt, fáztunk, összefagyott minden. Nem engedtek hozzánk civil lakosokat, mert azért azok akartak volna segíteni. Akartak adni enni meg ruhát, de nem engedték. Viszont volt egy másik munkaszolgálatos ezred, akik azonos szinten voltak, de ők föl voltak öltözve. Azoktól kaptunk valamit, azt megengedték. Így valahogy felöltözködtünk. Emlékszem, hogy menet közben volt egy ház, valamilyen kastélyféle. Abba én belopódzkodtam, és már teljesen ki volt fosztva, de voltak függönyök rajta. És a függönyöket leszakítottam, és abból csináltam fuszeklit magamnak. Begöngyöltem a lábam, és valahogy bekötöztem. Volt egy gobelin festmény nagy keretben, azt is kivettem a keretből, és azzal is próbáltam valahogy a lábamat óvni. Hát nem volt cipőm.

Volt egy keretlegény – egy szakaszvezető –, aki rendkívül kemény volt, mindenkivel goromba, és verekedős volt, én pedig mindig néztem rá és röhögtem rajta, hogy na mi lesz, hogy lesz. Történt egyszer, hogy parancsosztás volt, és azt mondták, hogy valaki a civil lakossággal fölvette a kapcsolatot, és ételt fogadott el. Ki volt az? Én tudtam, hogy ki volt az. Álljon elő. Nem állt elő. Még egyszer, harmadszor, negyedszer, álljon elő. Ez egy nagyon vézna, töpörödött kis zsidó gyerek volt, és megbüntették volna keményen az egész társaságot. És akkor előálltam, hogy én voltam. És a százados azt mondja, ez nem igaz, de ha akarsz hős lenni, legyél! És ez a szakaszvezetőnek azt mondta, hogy kösd ki a szemük láttára, hátha akkor jelentkezik az igazi. Nem jelentkezett. A kikötés az volt, hogy hátra a kezet, a csuklókat összekötni, és egy fára fölhúzni hátulról. És a szakaszvezető odasúgta a fülembe: „Itt süllyedjek én el, te csibész, ha fölkötlek.” De muszáj volt neki, mert ott volt a parancsnok, de úgy csinálta, hogy egy egész picit a lábujjhegyem azért a földön maradt. Tehát olyan igazi kikötés nem volt, de teljesen kifordultak a karjaim. Tíz perc múlva azt mondja, na, engedd le. És összerogytam. A karjaimat nem tudtam mozgatni, elég rossz állapotban voltam, de túléltem. Ez a szakaszvezető szabadságra ment, és mondtam neki, hogy ha Budapestre megy, látogassa meg a szüleimet. És ez a szakaszvezető, ez a keretlegény elment a szüleimhez. Nem tudom, hogy mi történt, de mindenesetre adtak neki egy bakancsot, egy sokkal nagyobb bakancsot, mint amilyen nekem kell, és ezt a pali tíz nap múlva elhozta nekem, úgyhogy nekem is lett bakancsom.

Végig Ukrajnában voltunk, egyszer itt, egyszer ott. Nagyon sokan haltak meg. De az igazi pusztulás nem ekkor történt. És jött a Horthy deklaráció [lásd: Horthy-proklamáció], és mi nagy örömmel mentünk le valamilyen központi helyre Ukrajnába, a magyar határon. És mire leértünk oda, addigra már a nyilaskeresztesek voltak ott, és vége volt az örömnek. Szó sincs arról, hogy vége a háborúnak, és hogy mi szabadok legyünk, hanem a nyilaskeresztesek vették át a parancsnokságot [lásd: nyilasok; nyilas hatalomátvétel]. A keretlegényeket leváltották, s attól a perctől nyilaskeresztesek voltak. Később én találkoztam osztrák és SS-katonákkal is, és nagyon szigorúak voltak, de nem voltak szadisták. Az osztrákok már rosszabbak voltak, de a legrosszabbak a magyar nyilasok voltak. Azok szadisták voltak. Például, mikor elindultunk onnan, valahol Rahó előtt lehetett, mert Rahón keresztül mentünk, akkor 72 órán át meneteltünk egyfolytában [A trianoni béke értelmében Csehszlovákiához csatolt Rahó Kárpát-Ukrajna 1939 márciusában történt magyar megszállása után ismét Magyarországhoz tartozott, azon belül pedig Máramaros vármegyéhez, amikor 1940 szeptemberében, Észak-Erdély visszacsatolásakor az első világháború előtti határok szerint állították helyre Máramarost.  Ma Rahov Ukrajna része. – A szerk.]. És nem hagytak lepihenni bennünket, állandóan váltották a legénységet, és nekünk állandóan menni kellett. A végén eljutottunk Losoncig [Akkor: az első bécsi döntés értelmében ismét Magyarország része, Gömör és Kishont vm., ma: Lusenec, Szlovákia. – A szerk.] a Kárpátokon keresztül, át a Király-hágón, szóval irtó messzire, és állandóan menni kellett [Valószínűleg a Vereckei-hágón vagy az Uzsoki-hágón keltek át a Kárpátokon, nem pedig a sokkal délebbre fekvő Király-hágón. – A szerk.]. A Diener Jenővel mentünk egymás mellett, és megtanultunk járva aludni. Úgy, hogy az egyik átvette a másiknak a hátizsákját, a másik meg nekitámaszkodott, fogta a karját és az aludt. Váltottuk egymást menet közben. Enni csak úgy adtak, hogy tíz perc, és utána megint menni. Inni lehetett, de kész. Rémes volt. Elvittek Losoncra, beraktak vagonba, hogy megyünk Németországba. Közben néha megállt a vagon, és akkor adtak valamit enni, de rettenetes zsúfoltság, betegség, rosszullét a vagonokban. Több napig mentünk.

Hegyeshalomnál nem tudtunk továbbmenni, és kiraktak bennünket egy táborba. Volt egy épület, abba bementünk, és ki hol tudott, lefeküdt, próbálgattunk elhelyezkedni. Akkor voltunk 250-300-an. Én továbbra is megmaradtam munkavezető-féleségnek. Ez azt jelentette, hogy nekem adták a parancsot, hogy én közvetítsem és csináljuk. És még egy feladatot ránk lőcsöltek Diener Jenővel, hogy el kellett osztani az ennivalót, ami abból állt, hogy volt egy kondér, azt ki kellett osztani, és kaptunk egy bizonyos mennyiségű kenyeret, és azt fel kellett osztani, de olyan precízen, hogy mindenki egyforma darabot kapjon. Itt történt, hogy flekktífuszt kapott a tábor, és ez azt jelentette, hogy óriási magas láz, gyógyszer meg nem volt velünk [Flekktífusz (kiütéses tífusz) – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Volt egy orvos, és kétségbe volt esve, mert egyszerűen nem volt gyógyszere. A tífusz ideje alatt kaptunk egy zsák babot és kenyeret, és semmi többet. Ez volt, mert akkor nem mertek bejönni, és nem engedtek már ki bennünket munkára se. Ott voltunk összezárva, és egymás után haltak meg az emberek, és temettük el őket.

Mindenki megkapta, én is megkaptam. Diener Jenő pátyolgatott engem, persze magamon kívül voltam, nem is tudtam, mi történt velem. Rettenetesen lefogytam, és amikor túl voltam, a Diener Jenő azt mondta, neked most föl kell épülnöd – magyarul mondva egy kicsit lecsalt a kenyérből, hogy nekem mindig egy picit nagyobb kenyér legyen, mint az átlag. Ez teljesen elveim ellen volt, nagyon kikeltem, össze is vesztem vele. Később a Diener Jenő is megkapta, teljesen ájultan feküdt egy első emeleti helyen. Volt egy pince, ami óvóhelynek volt kinevezve. Volt egy nagy bombatámadás. Én éppen akkor munkán voltam, és a bombatámadás közben értem haza az épületbe, és már lenn volt az egész társaság az óvóhelyen. Én is mindjárt be az óvóhelyre, s kérdeztem, hogy hol a Jenő? Hát a Jenő fönn van, beteg, nem tud menni. Nem engedtek ki engem az óvóhelyről, de kierőszakoltam, és fölmentem a Diener Jenőért, aki aléltan feküdt, semmiről nem tudott. Valahogy lejöttem, és bevittem őt az óvóhelyre. Amikor kész volt a bombatámadás, kijöttünk, és az épület nem létezett. Az állomáson egy csomó étolaj volt a vagonokban, amit bombatalálat ért, az olaj kifolyt. És az emberek ráugrottak az olajra, és lafatyolták. Legalább harmincan akkor ásták meg a sírjukat. Mert a kiéhezett emberek a tiszta olajat föllafatyolták hirtelen, kaptak egy vérhasszerű valamit. Borzalmas volt. Akkor rengetegen pusztultak el.

1945. január-február környékén beraktak bennünket Hegyeshalmon vagonokba, és elvittek egy Bécs előtti elővárosba, ottan kiraktak, és bevittek bennünket egy schönbrunni iskolába. Ebben az iskolában már egy csomó nő és gyerek is volt, debreceni zsidók. Mi akkor nyolcvanketten vagy nyolcvanhárman voltunk már csak a háromszázból. Osztrák őrség volt, egy parancsnok és hat puskás ember, akik nem csináltak velünk semmit. Kaptunk ennivalót, hoztak kondérban, kiosztották, és aztán csináljunk, amit akarunk. Ott voltak már román tisztek velünk ebben a házban. Mi próbáltunk valamelyes rendet tartani és rendet csinálni, s elosztani az ennivalót és nyugtatni az asszonyokat. A román tisztek tüzérségi tisztek voltak, és azt a hírt hozták, hogy ezek már szovjet ágyúk, amiket hallani, és bennünket nem vittek tovább Bécsből. Az volt a feladat, hogy bírjuk ki, míg a szovjetek eljönnek. Ezért fölállítottunk egy őrséget, figyeltük a keretlegényeket. Azok csöndes, nyugodt emberek voltak, nem csináltak semmit. Az asszonyok meg boldogok voltak, hogy van egy pár férfi, aki vigyáz egy kicsit. Mosdani kellett, enni kellett, tisztálkodni kellett, meg ki kellett söpörni a körletet – ezekre mi nagyon odafigyeltünk. A románok mondták, hogy most már a tűzfényt [torkolattüzet] is látni. Mi nem mehettünk ki, de lehetett látni azért, hogy nagyon idegesek, és az osztrákok is nagyon idegesek.

És akkor jött egy parancs, hogy sorakozó, és az egész társaságot ez a pár ember továbbviszi. A románok azt mondták, hogy ne menjünk. Már utcai harcok vannak, itt vannak már a szovjetek, sehova ne menjünk. „Nem megyünk, akkor segítetek nekünk?” „Igen, segítenek.” Úgyhogy lefegyvereztük az osztrákokat, és mondtuk nekik, hogy ti, legénység menjetek el, a parancsnok maradjon ott, és ha jönnek a szovjetek, ő lesz az, akit mi meg fogunk menteni, igazoljuk, hogy rendes volt velünk, segített nekünk. Ez egy nyuszi volt, csöndben volt, mit is csinálhatott volna, mert sokan voltunk, és a legénység elment. De az ostrom tartott egy darabig, és nekünk nem volt ennivalónk, mert az ellátmányt nem kaptuk meg. Erre a Diener Jenővel és a Szántó Jóskával hárman fogtuk magunkat, és kimentünk a városba. Fölfedeztünk egy üzletet, amit be lehetett törni, mert otthagyták, fűszerüzlet lehetett valamikor. Nem sok ennivalót találtunk, de találtunk többek között egy hordó savanyú uborkát. És volt az utcán egy utcaseprő taliga, arra rátettük a hordó uborkát, és még összeszedtük, ami ennivaló volt, és visszavittük az iskolába. És összegyűlt az egész társaság, és mondtuk, hogy uborkát kaphattok, valami kis kenyeret, ezt most el fogjuk osztani. Ott voltunk már vagy háromszáz-háromszázötvenen, főleg asszonyok. Két ilyen portyán vettem részt, mentünk ki, úgy csináltunk, mintha utcaseprők volnánk, toltuk a taligát, közben szaladtak az emberek ide-oda-amoda, irtó rumli volt a városban. De mi céltudatosan csináltuk.

A harmadik nap körülbelül egy szakasz szovjet katona bejött az épületbe puskával, és mi fölfedtük magunkat. Volt, aki beszélt oroszul köztünk. Boldogok voltunk, hogy ott vannak. S akkor ők azt mondták, hogy nem kell semmi, menjetek haza. Mi megyünk tovább Berlinbe – szó szerint ezt mondta –, s elmentek. Ezek előőrsök voltak, politikaiak. Nagyon rendesek voltak, semmi zűr nem volt velük. Aztán jött a hadsereg, és elözönlötték az egész területet. Mi voltunk egy páran, akik hazafelé indultunk, egybeálltunk, hogy majd csak lesz valahogy. Szovjet katonák masíroztak el mellettünk, de semmi nem volt. Enni kaptunk ezt, azt, amazt. De jött egyszer egy társulat, az összefogdosott bennünket málenkij robotra. Mondhattál, amit akartál, hogy zsidó vagy, menekült vagy, nem érdekes, összeválogattak bennünket fegyverrel, és bevittek Sopronkőhidára. Sopronkőhidán egy nagy mezőn leültettek, és legalább 24 órát ott voltunk étlen-szomjan. Fölszabadultunk, és vártuk őket, és most zutty, szovjet katonák kapnak el minket, és bevisznek egy lágerbe! El lehet képzelni! Mindenünket elvették, leborotváltak bennünket, a hajat levágták, bevittek meleg tus alá és fertőtlenítettek. A holminkat visszakaptuk. Hetvennyolcan vagy nyolcvanan voltunk, akik ott maradtunk Sopronkőhidán a lágerban – ez egy negyvenezer fős létszámú hatalmas láger volt, ahol szovjet őrség volt fölállítva őrtornyokba fegyverrel, de nyilaskeresztes katonák voltak a parancsnokok az egész táborban. Ezredes, főhadnagy, minden rangjukkal, és azok tartották a rendet. Ez már 1945. március-április volt. És például nekem oda kellett mennem eligazításra minden reggel a nyilaskeresztes őrséghez, és parancsosztás volt. A szovjetek csinálták, hogy nyilasok legyenek, mert azok katonák, és rendet tudnak tartani ebben a patkányfészekben. És állandóan jöttek az emberek, újabbak és újabbak, és bevagoníroztak egy csomót, akit aztán elvittek. [A forrásokban nincs adat orosz hadifogolytáborról Sopronkőhidán. De nem is zárható ki, mert arrafelé nagyon sokan estek szovjet fogságba. Ami pedig a táborban szolgálatot teljesítő „nyilaskeresztes katonákat” illeti, érdemes megfontolni, hogy nem valami hasonló dologról van-e szó, mint amiről Szakály Sándor könyvében olvashatunk: „csapatcsendőrök alkalmazására … még a második világháború európai befejezése után is sor került (hasonlóan számos kisebb csendőralakulatéhoz) egy rövid időre. A Felső-Ausztriában működő „Dél magyar katonai parancsnokság” a megszálló amerikai hatóságok engedélyével és támogatásával rendészeti feladatok ellátására csapatcsendőrséget állított fel és tagjai részére fegyverviselési engedélyt is szerzett” (A magyar tábori csendőrség, Zrínyi Kiadó, 1990, 36–37. oldal). (A csapatcsendőrök a honvédség állományába tartozó tényleges és nem tényleges tisztek és legénységi állományiak közül kijelölt személyek voltak, akik a saját csapattest körletében rendészeti feladatokat láttak el.) Elképzelhető tehát, hogy 1945 tavaszán a szovjet hadsereg nem kívánt még harcoló alakulataitól embereket elvonni rendészeti feladatok ellátására, hanem a felszabadított területeken „talált” katonákat használta fel szovjet parancsnokság alatt ilyen feladatok ellátására. – A szerk.]

Egyszer én bent maradtam a barakkban, mert felügyeltem, szolgálatban voltam, és jött az ellenőrzés. Egy nyilaskeresztes zászlós és két, nyilaskeresztet hordó katona. Nem volt fegyverük, de katonaruhában voltak. És odajött hozzám, és én ülve maradtam. És azt mondta nekem, hogy jelentést kérek – és én ülve maradtam. Állj föl – nem álltam föl. És elkezdett ócsárolni. Mert tudniillik kitettük a sárga szalagot mindannyian, hogy mi zsidók vagyunk. És ez a nyilaskeresztes zászlós irtózatos pofont lekevert nekem. Akkor ért először tettlegesség valakitől. Teljesen elborult az agyam, és nekimentem, és ütöttem, rúgtam, haraptam. Hárman lefogtak, és vittek ki, és én rúgtam, kapáltam közben. És elmentünk a szovjet őrtorony alatt, és a szovjet fegyveres fölfigyelt erre, hogy mi ez. Lejött az őrtoronyból, és amikor megláttam őt, vigyázzba vágtam magam előtte. És akkor oroszul beszéltek ezek a nyilasok valamit, és mondta a szovjet, hogy vigyenek tovább. Hozzám nyúltak, abban a pillanatban ütöttem, haraptam, vágtam. Akkor megint megállított. Ez kétszer-háromszor megismétlődött. Mikor ő odajött, mindig vigyázzba vágtam magam, de mikor ezek hozzám nyúltak, akkor ütöttem-vertem. Erre a szovjet kezdett gondolkodni, és bevitt engem a szovjet parancsnokságra. Óriási szerencsémre ott volt egy magyar tolmács, az nagyon rendes volt, és ez tolmácsolta, hogy mi honnan jöttünk, kik vagyunk, és mi mindenen mentünk keresztül – fölvettek egy jegyzőkönyvet. És azt mondta nekem, állítsam össze a listát név szerint, hogy kik vannak ott velem. Az eredeti századom. Összeállítottuk a listát, odaadtam a szovjeteknek – akkor én már nyilassal nem találkoztam –, és harmadnapra hazaengedtek bennünket. Ez 1945 májusában volt, amikor Berlint elfoglalták, és tulajdonképpen vége volt a háborúnak. Akkor nagy ünnepség volt a szovjeteknél, és ez volt az ajándék, hogy bennünket elengedtek. Adtak egy motoros szovjet katonát, aki elkísért bennünket az első faluig. Pontosan fölírva cirill betűkkel megvolt a névsor. És átadtak bennünket ott valami hatóságnak – lehet, hogy jegyző volt, lehet, hogy polgármester, nem tudom –, az viszont nem volt hajlandó aláírni. Mert ők papirost vittek, hogy a magyar hatóság vegyen át bennünket. És ő azt mondta, nincs ennivalója a falunak sem, ő nem vesz magára még nyolcvan embert. A szovjet katona nem értette, hogy mit beszéltünk, és én azt mondtam ennek az embernek, hogy nézze, mi nagyon sok mindent átéltünk, és nekünk élet-halál kérdése az, hogy maga most bennünket átvegyen. Ígérem magának, hogy egy percet nem maradunk a nyakán, továbbmegyünk. De ha maga most ezt nem írja alá, akkor csak egyet intek, és maga halott. Értse meg, mi olyan elkeseredettek vagyunk. És akkor gondolkodott, azt kérdezi, megígéri, hogy tényleg elmennek. Meg. Aláírta. A szovjet katona visszament, mi pedig továbbmentünk. Sopronból Budapestre két napig utaztam vonattal.

Megérkeztünk a Keleti pályaudvarra Jenővel, rémes állapotok voltak, lótetemek voltak az utcán, és abban állapodtunk meg, hogy mind a ketten elmegyünk a régi lakásunkra – nem tudtunk semmit sem –, és ha valaki nem találja otthon, akkor elmegy a másikhoz. Én nem találtam otthon senkit, és le volt rombolva minden. Mi a harmadik emeleten laktunk, hát az nem létezett. Harmadik emelettől végig a kapualjig bombatalálat érte. A házmesterné fogadott engem, és valami kávéskészletet adott ide. Az anyám azt mondta, hogy ha jövök, azt adja oda. És ahogy jöttem, ide is adta. A házmester nagyon rendes volt, és elmesélte, hogy mi történt a családommal. Elmondta, hogy az anyám, a nővérem, Jolán és a lánya, Mari eltűntek, nem tud semmit, de úgy hallotta, hogy a lágerben meghaltak. A nők elmentek egy hadiüzembe, varrodába. Hogy hová, azt pontosan nem tudom, de a Jolán révén anyám is meg a Mari is elmentek ebbe a hadiüzembe, hogy ott talán megmenekülnek. És az egész hadiüzemet, úgy, ahogy volt, vitték ki, azt hiszem, Bergen-Belsenbe. Az apámról tudta, hogy a nyilasok összeszedték még a Lovag utcában, mégpedig úgy, hogy volt egy razziaféle, és az apám elkezdett pökhendiskedni. És annak ellenére, hogy a hatvan éven felülieket vitték el, és ő még nem volt hatvan éves, de mert ilyen szemtelen volt meg pökhendi, a nyilasok betették a sorba, és papucsban elvitték. Az apámnak sérve volt, és egy szemtanú, aki együtt volt az apámmal, mondta, hogy rettentő rosszul tudott menni, de Vácig elment Budapestről, és Vácról már nem tudott továbbmenni. Aki kiállt a sorból, azt lelőtték. Ő nem akart továbbmenni, és amikor jöttek oda, nekiment ezeknek, elkezdett hadakozni, és agyonverték.

Akkor én elmentem a Jenőhöz. A Csáky utcában laktak, és ő otthon találta a feleségét, ők valahol télacholtak. A télach az menekülés, így hívták akkor. És akkor visszamentek abba a lakásba, visszakapták valahogy, és a Jenő mindjárt nagyon pátyolgatott engem, hogy jöjjek ide. Nem maradtam ott, hanem először a Jancsiéknál, és akkor a Király utcában laktam albérletben a Tsuk szűcs házában. Ők voltak a tulajdonosok, nagy lakásuk volt, és kiadtak nekem egy szobát. Akkor kimentem a Steinerékhez a Thököly út 44-be, ahol a Laci szüleit megtaláltam, s elkezdtem rendbe hozni a söntést. Aztán a Laciék is följöttek vidékről. A söntés hamar megindult. Én voltam a csapos, én voltam a pénztáros, mindenfélét csináltam, csak hogy legyen valami. Nagyon ügyes ember volt az öreg Steiner, és vásárolt borokat, és elkezdtünk adni-venni. Ők csináltak mindent, én csak sameszkodtam ott náluk.

Találkoztam egy munkaszolgálatos kollégával, aki az ÁVO-nál [lásd: ÁVH] magas rangú tiszt volt. És mondja nekem, hogy „te jó karban vagy, végigcsináltál mindent, elvesztetted a családodat, hát nálad alkalmasabb ember nincsen, hogy hozzánk gyere. Egy héten belül tiszti rangot kapsz, mert voltál katona, gyere oda hozzánk, és kapsz magas fizetést, kapsz lakást, mindent”. Akkor volt az én belső dilemmám. Talán nem is adtam magamnak számot, de két dolog munkált bennem. Az egyik, hogy bosszút állni és ütni-verni. És ez tényleg volt az ÁVO-nál. Megmondták, hogy a kommunistaüldözőket kinyírni, ami belefér, mindet. És a nyilasokat elsősorban. Nem részletezte, ami ezzel jár, de tudtam, hogy miről van szó. A másik pedig az volt, hogy nem bosszút állni, mert akkor ennek nincsen vége soha.

Miután hazaérkeztem Budapestre május 10. és 15. között, valamikor a második-harmadik nap kimentem a Steinerékhez. Ottan teljes rumli volt, de ami a lényeg, érdeklődtem, kik vannak, kik léteznek. És többek között mondta, hogy ők tudják, hogy a Gininek, a Laci feleségének a barátnője, az Adi a Tükrössyéknél dolgozik. És akkor én onnan kimentem a Tükrösssyékhez, hogy hát mégis, hogy valakivel legyek – és ez pont május 15. volt. Adi születésnapja. Fiatalok voltunk, örültünk egymásnak, összejöttünk. Ez volt májusban, és szeptemberben összeházasodtunk. Adi szülei abszolút befogadók voltak. Az esküvőn nem volt ott senki, csak a tanúink. Utána nem mentünk el még vacsorázni sem, hanem beültünk egy eszpresszóba, és ittunk egy kávét. Ez volt az ünneplés.

Aztán nem sokkal később megjött a Mari is, a testvérem lánya a táborból. A Jointnak volt egy depója a Keleti pályaudvaron, és annak a vezetője a Pollák Miklós volt, aki az én evezőstársamnak volt a sógora. És ő volt a Joint fogadóbizottságnak a vezetője. És tudta, hogy a Marit várjuk. És a jegyzékben fölismerte, hogy Klein Mária, és ő a Marit odahívta, és telefonált nekem, hogy megjött a Mari. És mi van vele, hol van? Azt mondja, elvitte a Garam utcába őhozzájuk. Fölültem a biciklire, és elmentem. Így találtam meg a Marit. Mari 1929-es születésű, tizenöt éves volt akkor. A Mari először a Rumbach utcában lakott a Spiráéknál, és aztán jött velünk lakni a Tanács körútra. Hivatalosan nem adoptáltuk, de nálunk lakott, a mi nevünket vette föl, nálunk tanult – akkor még középiskolás volt, később egyetemre járt. A Mari nálunk lakott talán 1954-ig. A kisszobában lakott, amit aztán a Gyula kapott meg, s a Kati meg bent volt a mostani hálószobában, mi pedig kint voltunk a mostani ebédlőben ezzel az ággyal, amit nyitogattunk-csukogattunk mindig. Aztán elment újságíró-iskolába, és ott ismerkedett össze Lakatos Ernővel, és akkor házasodtak össze. Az Ernő katona volt, valamilyen hadnagy vagy mi volt, és kaptak a honvédségtől lakást, és odamentek, és ott születtek a gyerekek. 1956-ban már mind a két gyerek megvolt.

Na most a lakás problémás volt. Én hirdetés útján jutottam egy lakáshoz, egészen véletlenül pont abban a házban volt, amiben Adiék is laktak. És akkor a Hédi, Adi drága nővére, aki tulajdonképpen egy kicsit anyukája is volt, hiszen volt köztük majdnem tizenöt év, felajánlotta, hogy ők lemennek a szülőkkel ebbe a kisebb lakásba, egyrészt azért, mert nekik a kisebb is elég, és nekünk ugye – a Mari és akkor mégis fiatal házasok, hogy legyen egy külön szobája a Marinak, a cselédszoba volt az övé.

Már házasok voltunk, és akkor volt egy ilyen divat, hogy magyarosítani a nevet. És a Steinerék – Laci elsősorban, az öregek nem változtattak, de a Gini meg a Laci meg a Gábor [Steiner Lászlóék fia] megváltoztatták a nevet. S akkor többféle név fölmerült. Mi elsősorban a Ságit választottuk, és akkor a Laci az kész helyzet elé állított: Steinerek voltunk, most legyünk Sárdiak. Te is legyél Sárdi, én is Sárdi vagyok. S akkor Sárdiak lettünk.

Én akkor még ott dolgoztam a Steineréknél, és hát megéltünk. Meg hát Adi is dolgozott.  Mari iskolába járt. És aztán jöttek a gyerekek. Hát ugye 1947-ben született a Gyula, és hát tulajdonképpen a Mari nagyon sokat segített akkor, hogy a Gyulával ugye foglalkozott, meg este itt maradt vele. De általában a jellemző az volt, hogy a gyerekeket mi összepakoltuk, és levittük a nagyiékhoz [a feleség anyjához] a félemeletre. A nagyi az állandóan ott volt, és a Hedi is a második mamájuk volt. És hát mi nyugodtan elmentünk a magunk dolgára, mert hát reggel elmentünk, és este jöttünk haza. De jellemzésül – most egy kicsit későbbiekre vonatkozóan –, mikor a két gyerek volt, akkor már a Mari elment, mert ő egy újságíró-iskolába, egy bentlakásos iskolába ment, tehát tulajdonképpen ő akkor már vissza nem is jött ide lakni, de a gyerekeket mi levittük mindig a nagyiékhoz minden reggel, és amikor jöttünk haza, oda volt az első, hogy odamentünk. De később is ez a tradíció megmaradt annyira, hogyha történetesen én a gyerekeknek hoztam valami csokoládét vagy cukrot, akkor sohasem közvetlenül adtam oda, hanem mindig a nagyinak adtam oda, és ő adta a gyerekeknek, és ez mindig egy ilyen játék volt. Iskolába az Apáczai Csere Jánosba jártak. Ez egy elég szigorú iskola volt. Szerették nagyon. Jól tanultak mind a ketten, soha semmi gond nem volt velük az iskolával.

Mi úgy neveltük a gyerekeinket a saját magunk élettapasztalata alapján, hogy nem kell, hogy vagyont hagyjunk nekik. Az vagy van, vagy nincs, vagy földrengés, vagy háború, tűz vagy bármi. Nem ez az érték. Az érték a példaadás, a szülőknek a példaadása, és feltétlenül szükséges, hogy tanuljanak nyelvet. A harmadik az, hogy valami affinitásuk legyen a zenéhez – nem kell, hogy művészek legyenek, de hogy legalább élvezni tudják az életnek ezt az örömét, hogy zenét hallgatnak, a következő pedig a sport. Fizikailag úgy legyenek felépítve, hogy kibírjanak mindent, ami fizikailag rájuk nehezedik. Nem beszélve arról, hogy az én filozófiám szerint a sport egyrészt ez, másrészt pedig az ellenállás, a kitartás, a rendszer, az magával a sporttal jár. Ez a négy dolog volt, amit mi megfogalmaztunk. Az érték nem a vagyon, nem az anyagi javak, hanem ez az érték, ami az övék, és amit magukkal vihetnek egy életre. Erre törekedtünk.

1947-ben meghirdették a magyar borkereskedelem összpontosítását, nem államosítását, hanem összpontosítását. És mi akkor már a borkereskedelemben elég tevékenyen foglalkoztunk, és én is beledolgoztam, kaptam rendes komoly fizetést. És akkor megtalált engem a Landler Ervin, egy volt munkaszolgálatos kollégám, aki fölvette a Szalai András nevet [Szalai András (Pécs, 1917 – Budapest, 1949) kommunista politikus. Tagja volt a két háború közötti illegális kommunista mozgalomnak, tevékenységéért 1933-ban börtönbüntetésre is ítélték. Kiszabadulása után Budapesten a Vörös Segély munkatársaként dolgozott. 1942-ben ismét letartóztatták, és kétévi fegyházbüntetésre ítélték, majd munkatáborba vitték. 1944-ben szabadon engedték, ekkor a „Szabad Nép” szerkesztőségének munkatársa lett. 1945-től kerületi pártvezető, majd a pártiskola elvégzése után a Központi Vezetőség káderosztályának helyettes vezetője lett. 1949-ben letartóztatták, koncepciós per végén halálra ítélték, majd kivégezték. – A szerk.]. És kérte, hogy találkozzunk. Találkoztunk is, és mondta, „nézd, tudom, hogy te boros vagy, értesz a borhoz, kellenek megbízható emberek”. Semmi pártdolog nem volt ebben az én részemről, de ő volt az ország legfőbb kommunista káderese. S akkor mondta, hogy mi lenne a teendő: pár nagy borkereskedő állami vagy szövetkezeti cég volt, ezeket kellene összevonni, hogy a borászatot valahogy összpontosítsuk, és a szüretre fel tudjunk készülni, mert nem volt se szőlővásárló, se feldolgozó. Kért, hogy csináljak egy kis vázlatot arra, hogy hogy is képzelem én. A Sárdi Lacival összeültünk, és nagyon sokat besegített nekem, hogy ezt a vázlatot elkészítsük. Beadtuk ezt, és akkor még összejöttem a pártközpont illetékes gazdasági embereivel, még mondták, hogy ezt is kellene belevenni, azt is kellene belevenni. Csináltam egy nagy expozét, és ezt az expozét a párt gazdasági legfőbb bizottsága előtt kellett előadnom, amelynek az elnöke a Gerő Ernő volt. Azt hiszem, négy vagy öt expozé volt, és az enyémet fogadták el. És akkor azt mondta nekem a Vas Zoltán, hogy menjen oda a MASZOBSZ [A szervezettebb értékesítés érdekében 1936-ban megalakult Magyar Szövetkezeti Országos Borszövetség. – A szerk.] székházába, ott van a Reichman, annak mondja meg, hogy menjen a fenébe, és vegye át a parancsnokságot [Vas Zoltán (Budapest, 1903 – Budapest, 1983) író, újságíró, politikus. Fiatal kommunistaként részt vett a Tanácsköztársaság megdöntése utáni kommunista ifjúsági szervezkedésben, ezért letartóztatták, majd fogolycsere-akció keretében a Szovjetunióba küldték. 1924-ben illegálisan hazatért, és a KIMSZ titkára lett. 1924-ben letartóztatták és életfogytiglani börtönre ítélték, 1940-ben szabadult. 1945 után az MKP KV tagja lett, nemzet-, illetve országgyűlési képviselő. 1945-ben Budapest közellátási kormánybiztosa, majd polgármestere. 1953-ban a Komlói Szénbányák igazgatója, 1955–56-ban külkereskedelmi miniszterhelyettes, a forradalom alatt közellátási kormánybiztos. A forradalom bukása után a jugoszláv követségre menekült, innen a szovjet hatóságok kicsalták, majd Romániába internálták. 1958 végén térhetett vissza Magyarországra, ettől kezdve visszavonult a politikától, irodalmi tevékenységet folytatott. – A szerk.]. Az egy isten volt, ez a Reichman a borászati szakmában, ő volt a MASZOBSZ-nak az elnöke. Azt mondtam, Vas elvtárs, a Reichman az egy név! Na jól van, azt mondja, majd én megcsinálom. Fölvette a telefont, mondta Reichmannak: „Vas Zoltán vagyok, a Sárdi ott lesz magánál tizenöt perc múlva, maga átad mindent neki, és tűnjön el.” Kész. Letette a kagylót. Én elmentem oda, és a Reichman azt mondta, hogy itt van a páncélszekrény kulcsa, a páncélszekrény üres. Átvettem. 1948 elejére áthúzódott, mire átvettem. Megjelent az újságban, hogy vezérigazgatói kinevezés, hogy én vagyok az ABOFORT, az Állami Borforgalmazási Részvénytársaság vezérigazgatója, tizenhatezer ember tartozott hozzám. Óriási nagy vállalkozás volt. A Gresham-palotába költöztem a Lánchíddal szemben, ott volt az irodám a második emeleten.

És akkor voltak kisebb históriák: megjelent egy reklám, hogy „Bor, élet, erő, egészség”, csináltam egy plakátot, és ugyanakkor a sörösök azt mondták, hogy „A sör folyékony kenyér”. És az Apró Antal, a SZOT [Szakszervezetek Országos Szövetsége] főtitkára csinált egy cikket, hogy micsoda disznóság, hogy az alkoholt propagálják. S akkor a Vas Zoltán ezt a cikket leszakította az újságról – ő híres volt erről –, betette egy borítékba, és átküldte egy küldönccel hozzám, és ráírta: „Sárdi, ne hagyja magát!”. Ez volt ráírva. Hát a Vas Zoltán az egy külön szám volt, de ővele nagyon komoly kapcsolatban voltam. Az első szüretekor az volt a feladatom, hogy meg kell mentenem a termett szőlőt. És erre óriási apparátust kellett megmozgatni, ami nem volt. Kértem tőle hatvanegy millió forintot – az most milliárd lenne –, és mondta, hogy negyven. Mondtam, hatvan. Nem, negyven. Ha Vas Zoltán mondta, hogy negyven, akkor negyven. A pénzt betettem egy kocsiba – volt egy nyitott kabriolés Mercedes, ami a Reichmané volt, de azt én kaptam sofőrrel –, és elmentünk vidékre. Tokajtól Nagykanizsáig egy héten át mentem a pénzzel, és kerestem, hogy kit lehetne megbízni, hogy fölvásárolja a megtermett szőlőt. Minden faluban kérdeztem, hol van borügynök, mondták, hogy az izé bácsi, elmentem oda. „Itt van a pénz. Föl fogja vásárolni!” És vittem egy blokkpapírt, és arra írtam fel, hogy kinek adtam, és aláírták. Amikor hazajöttem, egy fillér se maradt, mert mindet szétosztottam, de volt egy csomó papiros, hogy átvettek pénzt. És akkor a Pénzintézeti Központ főosztályvezetője, Del Medico Kornél, akivel állandóan beszélgettünk, följött hozzám a Gresham-palotába, és azt mondja: „Te, igaz, hogy pénzt vettél föl és szétosztottad?” Mondom, „igaz”. Mondom, „itt van egy láda, tele van papirossal”. Azt mondja – tépte a haját –, „te börtönbe kerülsz, hát hogy csinálhattál ilyet!? Tudtam, hogy hülye vagy, de hogy ilyen hülye vagy, azt senki nem feltételezte rólad!”. De a következő napon egy 40 fős ellenőrzési csoportot állítottam föl, mindenkinek megvolt a feladata, hogy menjen ki és ellenőrizzék le, hogy mit csináltak a pénzzel. A lényeg az, hogy a végén egy húszezer forintos ügynök meglógott a pénzzel, a többi mind teljesítette. Megjött a szőlő, nagy hordókat levittünk vasúton, szóval maximális terror alatt álltak ezek, és ha én füttyentettem, akkor mindenki ugrott. Nem volt elég a pénz, és a Vashoz elmentem, és mondtam, hogy elfogyott a pénz és kellene még. Azt mondja, miért? „Hát”, mondom, „én mondtam magának, hogy hatvan millió kell, és csak negyvenet adott.” Azt mondja, „maga egy pipogya fráter, miért nem borította föl az asztalomat? Maga a szakember, magának kell tudni, most engem hoz ilyen helyzetbe?”. Persze, megadta a pénzt.

Jött utána az államosítás [lásd: államosítás Magyarországon], aminek a központi figurája volt az ABOFORT, illetve én, személyesen. És akkor államosították a borkereskedelmet, de én csak úgy láttam megoldhatónak, ha a régi borkereskedőket bevonjuk, mert nekünk se szakmai képzettségünk, se helyünk, se tapasztalatunk, se eszközünk nem volt hozzá a borkereskedők nélkül. Úgy államosítottuk, hogy leltárral át kellett adniuk a raktáraikat, de ott maradhattak mint ügynök, és amit csináltak, azért kaptak jutalékot. Irtózatos támadást kaptam, hogy én a régi kapitalista borkereskedőket így támogatom. Steineréket is én államosítottam. Semmit nem szóltak, tudomásul vették. Laci is egy ügynök volt, az egyik legjobb ügynök, és kerestek egy csomó pénzt. Nekem például a fizetésem, ami miniszteri fizetés volt, akkor 3700 forint volt. De a Sárdi Laci 12-13-14-15 ezer forintokat kapott havonta jutalékként. Én azt mondtam, hogy megdolgozott érte, kapjon ennyit, de ezt irtóra megtámadták. Akkor már beléptem a pártba is. Mert nem volt információm. Hogy információm legyen, és valami karriert is csináljak, hogy a családomnak legyen valami, ahhoz nekem kellett az információ, és így adódott, és vitt a víz.

A következő szüretet is meg kellett csinálni, az 1949-es szüretet. És én a szüretet megírtam, előkészítettem, megszerveztem. Rengeteget dolgoztam, éjjel-nappal azzal foglalkoztam. Közben Adi a Gyulával kiment a Római-partra, a Sárdi Laciék mellett vettek ki egy házat. Mert a Sárdi Laciék is vettek ki egy házat bérbe a nyárra. Én meg naponta jártam ki – a vállalati kocsival, sofőrrel. Egy kis epizód: elmentem az Elnöki Tanács elnökéhez, dr. Réczei Lászlóhoz, aki jogászember volt, és az ABOFORT-nak felügyelőbizottsági tagja volt, és kapcsolatban is voltam vele, nagyon rendes pali volt. [Réczei László (Kolozsvár, 1906 – Budapest, 1997) jogász, nagykövet, egyetemi tanár. 1928-ban szerzett jogi diplomát a szegedi tudományegyetemen. 1933-tól Szegeden ügyvédként dolgozott. A II. világháború idején katona, majd munkaszolgálatos volt, 1944-ben megszökött. 1944–45-ben az Ideiglenes Kormány Igazságügy-minisztériumában osztályvezető, 1945-ben a Kereskedelmi és Szövetkezetügyi, 1949–53 között a Külkereskedelmi Minisztérium osztályvezetője volt. 1953–57-ben a Közgazdaságtudományi Egyetem jogi tanszékét vezette. 1957–60-ban igazságügyminiszter-helyettes volt. 1960-tól a külügy szolgálatába állt, újdelhi, katmandui, ranguni, Phnom Penh-i nagykövetként dolgozott. 1963-tól ismét tanszékvezető volt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem nemzetközi ismeretek tanszékén. 1971-től luxemburgi és brüsszeli nagykövet volt, 1974-ben nyugdíjba vonult. – A szerk.] Mondom neki, „nem lesz abból bajom, hogy én hazavitetem magam vállalati kocsival a Római-partra, mert ott nyaralunk, és a Greshamből minden reggel értem jön meg hazavisz?”. Azt mondja: „Tudod mit? Lehet, hogy bajod lesz belőle, de ez lesz az ezredik ok. Ha kilencszázkilencvenkilenc más okot feltalálnak, akkor ez is ott lesz többek között mint ok, és ki fognak rúgni, de addig evvel ne foglalkozz.” És így is lett. Mindent megcsináltam, az államtitkárral, a Vajdával bent voltam a minisztériumban, ő szignálta nekem azt a papirost, amit beadtam, hogy elfogadja mint koncepciót, és gratulált hozzá és minden, és mentem haza [Vajda Imre (1900–1969) közgazdász, szociáldemokrata politikus, kereskedelem- és szövetkezetügyi államtitkárról (1945–47) van szó. – A szerk.]. A Földművelésügyi Minisztérium ott volt a közelben, gyalog mentem át. Mire beértem a Gresham-palotába az irodába, ott várt egy pasi, és mutatott egy papirost, hogy súlyos gyanúokok miatt azonnal felfüggesztve, a javadalmazását fölfüggesztjük. Volt ez július 28-án, tehát fizetés előtt. És a Vajda írta alá. Akitől jöttem. Az a papír már reggel óta ott várt, és a Vajda velem így tárgyalt. Mindent készen megkapott, aláírta és gratulált, és mire hazaértem, már ott várt engem ez. Soha nem derült ki, miért. De ellenem semmilyen fegyelmi eljárás nem volt. De így remegtem, hogy mikor fog az ÁVH elvinni. Kimentem a Rómaira azonnal, s mondom Adinak, hogy mi van. „Csináltál valami hülyeséget?” És faggatott egész éjszakán át, és végül elfogadta, hogy semmit nem mondtam, hogy egyszerűen nem tudom, hogy miért. És akkor ő már a Katival a hasában elment munkát keresni. És onnan ment nyugdíjba. Különböző cégtáblák váltották egymást, de onnan ment el nyugdíjba. Először vegyészlaboránsként, később műszaki igazgatóként dolgozott. Nagyon sikeres volt, Eötvös-díjat is kapott.

Bejött egyszer hozzám egy evezőstársam a Gresham-palotába, a Groszman István, aki újságíró volt, és azt mondta: „Te, nekem az a feladatom, hogy rólad egy rossz cikket írjak, mondjál valamit, amit írhatok rólad.” Kirúgtam. Harmadnapra megjelent egy cikk a „Szabad Nép”-ben [„Szabad Nép” – politikai napilap, 1942. február – 1956. október (1942. május és 1944. szeptember között nem jelenhetett meg), 1945 márciusától az MKP, majd 1948 júniusától az MDP központi lapja. Utódja 1956 novemberétől a „Népszabadság”. – A szerk.], főcímen, hogy Sárdi Fülöp a borkereskedő fia, és összepaktál a borkereskedőkkel, és hatalmas pénzeket juttat nekik, és egy beépített ember. Ő tudta, hogy nem vagyok a Steiner fia, de leírta, egyszerűen hazudott. De nem ezért rúgtak ki, ez már csak egy okozat volt.

Másnap vagy harmadnapra elmentem állást keresni, és többek között elmentem Földeshez, aki a társaságunkban volt; ő akkor a nyomdaipari központnak volt a vezetője, egy zsidó gyerek. Mondtam neki, hogy „te, bajban vagyok. Kirúgtak, és most a családom ott van, és kell valami pénz. Valahova tegyél be”. Azt mondja, jól van. „De – mondom – hívd fel a minisztérium káderosztályának a vezetőjét, mert én úgy lettem kirúgva, hogy súlyos gyanúokok miatt, nehogy neked bajod legyen.” Fölhívja és ideadta nekem a másik kagylót, hogy hallgassam. Mondja neki, hogy „a Sárdi Fülöp itt van, és állást akar keresni, mit tudtok róla?”. És a káderes azt mondta: „Földes elvtárs, hozzá ne nyúljon ehhez az emberhez, ebből csak baja lehet. Nem tudok többet mondani.” Letették a kagylót. Mondom „köszönöm szépen, én most el is megyek tőled, szó se lehet róla, hogy te nekem ezek után juttass egy állást”. Elmentem. A Poseidonosok, a volt evezőklubom között volt egy mérnökember, a Révész Pali, aki az Út- és Vasútépítőnél volt valami magas rangban. És akkor azt mondta nekem: „Menj el a munkakönyveddel, és jelentkezzél fizikai munkára. Nem fognak semmit sem kérdezni, föl fognak venni.” Elmentem az Út- és Vasútépítőbe, fölvettek. A Lánchídon a kábelfektető csoportnál kubikoltam. 3700 forint volt a havi fizetésem vezérigazgatóként, a kubikolásért pedig 28 forint volt a heti bérem.

A Vas Zoltán a Gazdasági Főtanácsnál volt, annak a titkárságvezetője, egy Horváth nevű pali arra ment, és meglátott engem, hogy én húzom a kábeleket [Gazdasági Főtanács – a koalíciós kormány által 1945 decemberében létrehozott csúcsminisztérium-szerű szervezet a háború utáni, szétzilálódott gazdasági élet rendbetételére. A Gazdasági Főtanács is koalíciós alapon szerveződött, és rendeletkiadási joggal ruházták föl.  Az operatív munkát a titkárság végezte, amelynek élére a kommunista Vas Zoltánt nevezték ki. Az ő irányításával a titkárság gyakorlatilag átvette a hatalmat, és ezzel az MKP kulcsszerephez jutott a gazdaságpolitika irányításában. A Gazdasági Főtanács határozta meg a pénzgazdálkodást, a hitelfolyósítást, az ár- és bérszabályozást és a jóvátétel irányításának kérdéseit, és ezzel a gazdasági élet irányítása kicsúszott a kisgazda miniszter kezéből. – A szerk.]. És írt nekem a Horváth, hogy Vas elvtárs kéri, hogy legyen szíves, állás ügyben látogassa meg. Elmentem a Vashoz, és mondja nekem a Vas: „A sajtó nagyon nagy úr, és tudjuk, hogy magának semmi köze nincs az izékhez, de hát… Tudja mit, valami állást fogok keresni magának, olyan 800 forint körüli havi fizetést tudnék garantálni, belemegy ebbe?” Mondom, „Vas elvtárs, ne foglalkozzon velem. Köszönöm a jóindulatát, de én megvagyok. A feleségem is kapott állást, megvagyunk, hagyjuk ezt az egészet”. Elmentem tőle. Soha többé a Vassal nem találkoztam. Ebben már Adi volt benne. Az volt benne, hogy borítsunk fátylat, valahogy megleszünk, nem kell. Nem kell nekem ott fönt lenni. Nem biztonságos.

1948 eleje volt, az ABOFORT vezérigazgatója voltam. És Angliába szállítottunk ötezer palack tokaji aszút. Az nem egy szám, de akkor kezdődött csak az export. Pár hét múlva jön egy reklamáció, hogy üvegszilánk van a borban, a palackokban. Azonnal indítottak egy vizsgálatot, a minisztérium, hogy a magyar bornak a hírnevét rontjuk – szóval nagy balhé lett belőle. Közben engem kirúgtak a vállalattól. De az ügy nem volt lezárva. S egyszerre kaptam egy értesítést, hogy menjek be a Népbírósághoz [lásd: népbíróságok Magyarországon] ebben az ügyben, mert per alá vonták a budafoki pince vezetőjét, az ABOFORT borászati osztályvezetőjét, a kereskedelmi igazgatóját, engem negyediknek és ötödiknek a Monimpex [Monopol Import-Export Vállalat] vezérigazgatóját. A pincevezető, úgy látszik, megbízható volt, egy munkásember volt, azt nem, de a borászati osztályvezetőt és a kereskedelmi igazgatót, akik régi boros nagykereskedők voltak, lecsukták előzetes letartóztatásba. Hat hónapig volt börtönben a borászati osztályvezető, a kereskedelmi igazgató meg egy évig. Közben több tárgyalás volt, és a Népbíróság tárgyalásán, amire beidéztek, én már nem is voltam ott az ABOFORT-nál, már az Autójavítóban dolgoztam régen, és engem is odavittek, de ezt a két embert bilincsben hozták be a tárgyalásra. A lényeg az, hogy valóban volt benne üvegszilánk. Volt egy ügyvédem, aki csináltatott velem egy óriási fát, hogy ki hol van a funkciójában. Én a vezérigazgató voltam, és volt tizenhatezer ember alattam. És egész alul volt egy pince, ahol ezt a palackot csinálták. Tehát tizenvalahány ezer ember volt köztünk. De a vád az volt, hogy egy vezetőnek felelőssége van, ő mindenért felel. Az utolsó tárgyalásnál én evvel védekeztem, mutattam, a bíróság ezt nem fogadta el. A Monimpex vezérigazgatója akkor a következőt mondta nagyon karakánul. Maguk ennyi papirost összegyűjtenek, az emberek idejét elveszik! Én ma a Monimpex vezetője vagyok, és ma harmincöt vagon almát adok föl Németországba, és tudom, hogy ez az alma kukacos. És tudom, hogy az árból legalább ötven százalékot le fognak vonni. Most, tessék megmondani: elküldjem a szállítmányt? Mert visszatartottam attól függően, hogy maguk mit mondanak. S erre felfüggesztették a tárgyalást. Egy hét múlva jött a tárgyalás, és mindenkit fölmentettek. Kisült, hogy az üveg hibája volt.

Hedi [sógornő] bridzspartnere a 2. Autójavító igazgatóhelyettese volt, és ő engem fölvett minden további nélkül irodai munkára. Egy fél éven belül, 1950-ben én már az ellenőrzési osztály vezetője voltam. A MONIMPEX export-importtal foglalkozott, különféle élelmiszercikkekkel, mint a kávé, dohány, édesség, bor, szesz. Kitalálták, hogy csinálnak egy önálló üzemet, úgy hívták, hogy Hozdrascsok. A borexportot akarták növelni, mert semmilyen borexport nem volt akkor. Az államosításnál még annak idején a Palugyai-pincét is államosítottuk Budafokon. Ez egy nagyon nagy pince volt, és azt szemelték ki a Hozdrascsok központjának, és azt akarták, hogy én vegyem át és fejlesszem tovább. Adi maximálisan ellene volt, hogy megint a borosokkal dolgozzam. De a pártközpontban az volt a kívánság, hogy legyek a Pincegazdaság igazgatója [A Magyar Királyi Állami Pincegazdaság, amely a borászképzés kereskedelmi és gyakorlati műhelye volt, 1923-ban kezdte meg működését a budafoki Magyar Királyi Pincemesteri Tanfolyam tanpincészetében. – A szerk.]. És az emberek, akik a MONIMPEX-nél voltak – ezek régi borosok voltak, ügynökök voltak –, ezek is megkörnyékeztek. Ez 1950-ben volt, és akkor elmentem a MONIMPEX-be. Ott Budafokon a Pincegazdaság vezetője lettem, s ebből nőtt aztán ki az export pincegazdaság, a későbbi Hungarovin. A MONIMPEX révén jutottam én a Külkereskedelmi Minisztérium alá, minisztériumi ember voltam mint kinevezett igazgató. Itt 1964-ig dolgoztam, és utána váltottam a Hungarovinhoz.

Mindig sofőrrel jártunk. Volt saját sofőröm. Az 1950-es évektől kezdve. Később, amikor Adi komolyabb funkcióba került, műszaki vezető lett, és jártunk rendszeresen uszodába, a sofőrnek is vettünk bérletet. Az nagyon jól úszott, és nagyon szívesen jött velünk. Idejött értünk reggel háromnegyed hatra, akkor Adi már túl volt azon, hogy a Vackort levitte sétálni, beültünk a kocsiba, elmentünk úszni a sofőrrel együtt. Utána elmentünk, ittunk a Sas utcában egy presszókávét mind a hárman, s akkor Adit elvittük az Anilinba a Bécsi utcába, ami ott volt egész közel, és utána én mentem a helyemre, hogy hét órára én már a helyemen voltam. Munka után gyalog jöttünk. Úgy 5 óra körül értünk haza.

Semmilyen pártmunkát nem végeztem. Fizettem a tagságot és kész. Pártmunkás nem voltam. Illetve egyetlenegy pártmunkát csináltam egyszer. Már a Pincegazdaságnál dolgoztam, amikor az V. kerületi pártbizottságból jöttek, hogy valamit kellene csinálni. Az egyik kitalálta azt, hogy a következőt tedd meg. Fölülsz a villamosra a Nyugati téren, és elmész egészen a Deák térig villamossal, és figyeled az embereket, hogy felállnak és keresztet vetnek-e a Bazilikánál. Erről légy szíves egy jelentést írni, hogy ugyanaz az ember visszajön, és keresztet vet, vagy mások és hányan. Mert tudniillik provokáció volt, a templom előtt provokatív módon fölállni és keresztet vetni. Nekem fogalmam nem volt, hogy kik azok az emberek. Nekem csak azt kellett mondanom, hogy ez a gyanú, amit jelentettek, valós-e. És az volt. Ugyanazok az emberek. Jöttek-mentek, és fölálltak, és mindig keresztet vetettek a Bazilika előtt.

Egy időben, amikor úgynevezett szabadnép-félórák voltak reggelenként, ami azt jelentette, hogy egy fél órával előbb kellett bejönni a vállalathoz, és akkor én tartottam egy sajtóismertetést. Az azt jelentette, hogy az újságot átolvastuk közösen. Elolvastam előtte az újságot, a címeket, és ami érdekes, azt elolvastuk közösen. Kötelező volt nekik, a kollégáimnak mind bejönni, és kötelező volt nekem ezt megtartani. A kollégáim közömbösek voltak, nem törődtek vele. Meg kellett csinálni, kész.

A párt nem nagyon piszkált, de elbeszélgetés mindig volt, mert volt egy instruktorunk. A pártinstruktor mindig jött hozzám, és mindig kérdezett erről, arról, amarról – gazdasági dolgokról és szervezési dolgokról. Egyszer behívtak a pártbizottságra, mert az akkori budafoki vállalati párttitkárral összevesztem. Azzal valami konfliktusom volt, és az bepanaszolt vagy följelentett engem a pártbizottságon. És akkor a pártbizottság titkára, aki egy nagyon rendes ember volt egyébként, behívott engem, és mondta, hogy próbáljak kicsit alkalmazkodni. „És tudod mit”, mondta végül, „nem kell minden szarba bedugnod az orrodat. Hagyd a fenébe.” Ez volt az egyetlen ilyen felelősségre vonás.

1956-ban itthon voltunk. Közlekedési eszköz körülbelül egy hétig nem volt, és ez alatt a hét alatt én minden nap kimentem Budafokra gyalog, mert intézni kellett, hogy ne maradjon lent az állomásokon a bor, föl kellett hozni, nehogy megcsapolják ott, és részegeskedjenek és randalírozzanak. Szerveztem egy brigádot, ami átszivattyúzta a hordókat, és fölhoztuk a pincéből. Így megmentettünk rengeteg bort. Akkor október 25-én, mikor lementem először az utcára, 23-a [a forradalom kirobbanása] után, én 18 vagy 20 halottat láttam itt feküdni az Ady mozi előtt, civilek meg mindenféle. 24-én vagy 25-én én kinn voltam Budafokon, s Adi bement a Goldberger gyárba a laboratóriumba. A gyerekek itthon voltak. És akkor a Parlament előtt nagy zűr volt, és én telefonáltam Adinak, hogy ne mozduljon [1956. október 25-én a parlament előtt a fegyveres erők tüzet nyitottak a tüntetőkre, és mintegy 100 embert megöltek és 300-at megsebesítettek. – A szerk.]. Menjen át, a Rusznyákék szemben laktak a Goldberger gyárral, és maradjon ott addig, ameddig én érte nem jövök. És emlékszem, furgonkocsival, a sofőr és még egy rakodómunkás volt ott, és mondtuk, hogy átmegyünk Adiért Óbudára. És mert ez a sofőr forradalmár volt, ki volt tűzve a zászló az autóra, amiből ki volt vágva a címer. Ez még kinn volt, Budafokon. És akkor én mondtam, Bandikám, vegyük le ezt a zászlót. Fogtam a zászlót és levettem. Egy szót nem szólt. Hagyta, hogy betegyem a kocsiba, és elindultunk. Odamentünk Adiért, Adi ott várt, lejött, a kocsiba ő is beült és jöttünk át – a Margit-hídon át kellett jönni. De a Margit-hídon állt ötven vagy hatvan gyerek – nem hiszem, hogy egy is lett volna tizenöt évesnél idősebb – puskával, és megállították az autót, hogy hova megyünk. És akkor azt mondtam nekik, hogy gyerekek, hagyjatok bennünket, hazamegyünk. Fölkapták a vizet, hogy mi nem vagyunk gyerekek, mi forradalmárok vagyunk! És akkor azt mondja, hogy hol a zászló. És erre a sofőr azt mondta, itt van a zászló, olyan alacsony helyen jöttünk keresztül, hogy le kellett szedni, mert nem tudtunk átbújni, de itt a zászló. És kitűzte a zászlót. Azt mondja, na jó, menjetek. Úgyhogy a zászlóval jöttünk át a hídon, így értünk haza.

Felmerült, hogy disszidálunk 1956-ban, amikor a zűr volt. [Konyev marsall, a Varsói Szerződés főparancsnoka 1956. október 31-én kapott parancsot Magyarország megtámadására. A szovjet csapatok november 4-én kezdték meg a „Forgószél” hadműveletet Budapest ellen. A magyar honvédség nem fejtett ki ellenállást, főparancsnokát, Maléter Pál honvédelmi minisztert eddigre már tőrbe csalták és letartóztatták. A főváros területén a fegyveres felkelők ellenálltak, a harcok november 11-ig elhúzódtak. Vidéken Dorog, Tatabánya, Pécs és Dunapentele környékén folytak harcok, de a szovjet túlerő itt is gyorsan felülkerekedett az ellenállókon (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században, Budapest, 1999, Osiris), – A szerk.] Adinak volt német partnere, egy mérnök volt, aki mondta Adinak, hogy jöjjön ki, és őt azonnal alkalmazzák mint vegyészt, szép fizetéssel. Nekem meg annyi kapcsolatom volt, mint a fene ezekben a régiókban, és egész biztos, hogy tudtam volna állást szerezni, sőt volt is ilyen ajánlatom. Kétezer márkát ajánlott föl nekem havi fizetésre egy német vállalat, hogy jöjjek oda pincevezetőnek. De a Nagyi itt volt, a Hedi itt volt visszahúzóerőként. És nekem már elegem volt abból, hogy elmenni Magyarországról. Ahol az ember élt, ahol a kapcsolatai vannak, a nyelv, az utca, a lakás, a család… Azt mondtam Adinak egyszer, hogy akinek nincsen honvágya, az vagy hazudik, letagadja, vagy olyan csibész ember, akinek nincsenek érzései. És akkor úgy döntöttünk, hogy le fogunk maradni.

1956 után nem léptem vissza a pártba, és ezt nekem konkrétan vissza kellett utasítanom, mert behívtak a budapesti pártbizottságra, és ottan engem agitáltak, hogy lépjek be, mert ez fontos és kell, és akkor én azt mondtam, hogy én azért nem lépek be a pártba, mert van az életemnek egy nagyon rossz emlékű periódusa, amikor énnekem tapsolnom kellett ahhoz, amiről tudtam, hogy nem igaz. És ez a Szalai András volt. Amikor a Szalai Andrást fölakasztották, és én hallottam a rádióban az ő tanúvallomását arról az időről, amit velem együtt töltött, és tudtam, hogy nem igaz. És én mégis, hát tudomásul vettem. Sőt, ugye volt olyan eset, amikor vastapsot kapott az illető, és akkor én is tapsoltam vele. Nem bírtam ezek után megtenni. És én ezt 1956-ban megmondtam. Nem fogadták el, de tudomásul vették. Nem rúgtak ki.

Aztán két év múlva már nem ebbe a pártba, hanem valami más párt volt akkor, az MSZMP, akkor beléptem a pártba. Mert tudniillik nem voltak meg az információim. Ugye egy ilyen nagy vállalatot vezetni anélkül, hogy ne legyenek közvetlen információim, minisztériumi és pártinformációim, egyszerűen nem lehet.

A zsidósággal nem foglalkoztunk a háború után. De a gyerekek tudták, hogy zsidók. Mi beszéltünk erről. Nem tudom már, mikor, de ők tudtak róla, hogy zsidó származásúak. Sőt, az Adi őseiről is tudták. Ez egyértelmű volt, hogy honnan származunk, de mi nem tartottunk semmiféle zsidó dolgot. Még a családi házban, gyerekkoromban volt gyertyagyújtás meg ilyesmi, de nálunk semmi soha nem volt. Föl sem merült bennem, hogy zsinagógába menjek. Ez le lett véve napirendről, amikor úgy határoztam, hogy nem állok bosszút. A karácsony ünneplését Adi a családi házukból hozta. Semmit nem szóltam. Örültem, hogy van olyan, amikor szeretet van, ajándékozni lehet és örömet okozni. Ez volt az én filozófiám. Úgyhogy ugyanúgy a születésnapot is megünnepeljük.

Az izraeli történéseket nagyon figyeltük. Rengeteget aggódtam az országért. Végül 1998-ban mentünk el, és jártuk be azokat a helyeket, amiket én hatvan évvel azelőtt végigéltem! Óriási élmény volt. Adit is lenyűgözte az ország. Amikor Tel-Avivban voltunk, akkor elmentünk, és megmutattam neki mindent, ahol én jártam 1938-ban. Hát ez egy óriási dolog volt! És a vezetőnőnk elkísért, és mindent megtaláltam. Az Allenby és a King George sarkán van egy tisztítóüzem, egy mosoda, abban dolgoztam én, és az Allenby 26-ban laktam. Az Allenby 26. megvolt, mutattam neki, ott volt, az első emeleten laktunk, és a mosodából meg tisztítóüzem lett. De minden úgy maradt, ahogyan az volt hatvan évvel azelőtt.

Azt hiszem, egy csomó előny származott abból, hogy mindketten sokat utazhattunk. Anyagilag is jól jártunk, emberismeretben, szakmailag képeztük magunkat. Nagyon sokat segített az, hogy mind a ketten letettük a nyelvvizsgákat – mert Adinak három nyelvvizsgája volt: egy felső, két közép, nekem volt két felső: németből, franciából. Adinak németből volt felsője, és angolból és franciából volt középfokúja. Megbeszéltük, hogy a nyelvpótlékot félretesszük. Na most ez a nyelvpótlék három év alatt összejött úgy, hogy megvásároltuk a Wartburgot, ez első autónkat. Elő kellett jegyeztetni. És akkor három év után kaptuk meg [Gépkocsi-kiutalás volt a gépkocsi-vásárlás neve és formája egészen a rendszerváltásig. A gépkocsi-kiutalás végső aktusáig, a gépkocsi átvételéig több év telt el. Először be kellett fizetni a vágyott gépkocsi árának felét, amely a Merkúr számlájára került, ezután pedig, márkától és típustól függően több évet kellett várakozni (Trabant ese­té­ben gyakran öt évet!), amíg a gépko­csi tényleges átadása megtörtént. Az ily mó­­don megszerzett gépkocsira három évig eladási tilalom volt érvényben (Kozák Gyula: Lábjegyzetek a hatvanas évek Magyarországa monográfiához /kézirat/. – A szerk.].

Mi két részben voltunk szabadságon. Két hetet vettünk ki nyáron, akkor mindig a gyerekekkel és sátorral és csónakkal, vagy Verőcén, vagy Pilismaróton, vagy valahol voltunk sátorozni két hetet. Voltak olyan baráti kapcsolataink, akik ugyanoda jöttek sátorozni, hogy a gyerekeknek legyen játszópartner. Atlétikai verseny, úszóverseny, ugrás, ez, az, amaz, mindenfélét csináltunk. A második szabadság a gyerekek nélkül volt télen, és akkor csak ketten voltunk. Akkor mindig mentünk síelni vagy Dobogókőre, vagy Sopronba, vagy Galyatetőre. Az is két hét volt. A gyerekeknek az volt a nyaralás, hogy a Római-parton voltak a nagyival egész nyáron. És minden este kimentünk a Rómaira, és együtt voltunk. És reggel mentem el munkába és Adi is.

Rengeteget jártunk operába és színházba. Gyerekkoromban tanultam hegedülni, mert a szülők ezt akarták, de semmi affinitásom nem volt a zenéhez. Adinak annál inkább, ő engem belevitt, és eljutottam odáig, hogy jól éreztem magam a hangversenyeken. Persze nekem az volt a fontos, hogy az előadás maga színvonalas legyen, tehát az előadóművész személyisége és az előadásmódja. Rendszeresen jártunk, és Adi nekem minden alkalommal magyarázta, hogy mire figyeljek, hogy nézd meg a technikáját a zongoránál, nézd meg, hogy milyen vonóvezetése van. A Zeneakadémiára, ha valami jó dolog volt, mindent elkövetett Adi meg a Hedi, hogy legyen jegy. És meg kell mondanom, hogy én is élveztem. Hozzá lehetett készülni, felöltöztünk rendesen. Operabérletünk is volt nagyon sokáig. És azért mondtuk le, mert sok olyat tettek bele, ami nem volt benne a programban egyrészt, másrészt pedig olyan modern felfogásban kezdtek játszani. Erre is elsősorban Adi hívta fel a figyelmem, hogy ennek semmi köze már nincs ahhoz a tradícióhoz, amit annak idején az ember megismert. És ezért lemondtuk, és megállapodtunk, hogy esetenként, ha van valami jó előadó, akkor elmegyünk, és azt megnézzük.

Annak idején egymás után jöttek a szállodák, és minden új szállodába elmentünk egy délelőtt, hogy beülünk, iszunk egy kávét, hogy megnézzük, milyen szép. Vacsorázni nemigen jártunk el, csak ha valami esemény volt, születésnap vagy valami volt, ha a gyerekeknek volt valami, inkább akkor. Megengedhettük magunknak anyagilag, és meg is engedtük.

Elég hamar lett tévénk, nem tudom a dátumot megmondani, de valamikor az 1960-as években. Az első kocsi 1964-ben lett [1965-ben 83 ezer, 1966-ban 100 ezer gépkocsi volt magántulajdonban, azaz minden 122., ill. 102. magyar állampolgárra jutott egy személyautó. Márka szerint Trabantból futott a legtöbb, utána következett a Wartburg, de „be lehetett fizetni” Skodára és Moszkvicsra is. – A szerk.]. A Wartburg volt az első kocsi, és Adi kinn volt külföldön, Németországból jött haza Hegyeshalmon keresztül, és én telefonon megbeszéltem vele, hogy Győrben fogom várni, eléje megyek. De ő nem tudta, hogy kocsi van. Megérkezett az Anilin vezérigazgatójával és egy német pasival, aki kísérte őket, és akkor ment a presszóba, ott találkoztunk, és ittunk egy kávét, s azt mondja, na jó, menjünk. S akkor mondom neki, hogy itt a kocsi. Meglepődött, hát fogalma nem volt. Én még a háború előtt tanultam vezetni. A Steiner bornagykereskedésben volt autó, és ott én megtanultam vezetni, vezettem is teherautót, mert a vállalatnak volt teherautója.

Mivel én külkereskedelmi vállalatnál dolgoztam, rengeteget kellett utaznom. Adi szintén sokat ment, mert a külföldi vegyészekkel tartotta a kapcsolatot, lévén ő volt a műszaki vezető, és öt nyelven beszélt hibátlanul [német, angol, francia, orosz és magyar]. Nekem akkor is az volt a véleményem, hogy ez egy csodálatos dolog, hogy erre lehetőségem van. Volt sok tennivaló, amiről általában az emberek nem adtak maguknak számot, csak azt látták, és irigyek voltak arra, hogy ez utazik. Voltam északon, például Svédországban, Finnországban, Norvégiában, és akkor arbitráltunk, hogy melyik napidíjat számoljam, melyik a jobbik, hogy mikor indul a vonatom, hogy mikor indul a busz, a repülő. Hogy fölkeltsenek reggel korán, hogy elmenjek erre a megbeszélésre, arra telefonálni, partnerekkel összejönni stb. Szóval egy csomó minden tennivaló volt, és valamit produkálni is kellett. De én tudtam, hogy ez jó dolog volt, nem kellett ráfizetnem sem szakmailag, sem emberileg, sem anyagilag, nagyon sokat profitáltunk ebből. Profitáltam például abból, hogy a nyelvpótlékokat megkaptuk. Kettőnknek volt öt nyelvpótléka: Adinak három, nekem kettő. Ez egy újabb fizetés volt. Azért ez rendkívül sokat jelentett a családnak.

Öltözködésre évtizedek alatt nem költöttünk itthon semmit, mert azt ott megvettem. És ennek ellenére még mindig maradt pénz, mert én nem mentem vendéglőbe soha. Ha nem hívtak meg engem ebédre, vacsorára – amit persze elfogadtam –, akkor a szállodában szardíniát ettem, és kávét főztem magamnak. Tehát a napidíjamból nagyon sokat meg tudtam spórolni, és ebből én bőségesen el tudtam látni a családnak az ilyenfajta szükségletét. És Adi ugyanígy volt.

Sose tudtuk előre, hogy ki mikor utazik. Volt, hogy egyszerre kellett menni, de soha nem mentünk ugyanoda egyszerre, úgyhogy mi együtt külföldön csak akkor voltunk, amikor nyugdíjba mentünk. Volt olyan eset, hogy Adi Moszkvából érkezett Párizsba közvetlenül, mert így adódott a munkája, én meg előtte való nap Párizsból utaztam haza Budapestre, és nem tudtunk találkozni. Ilyen esetekben Nagyi és Hedi volt a gyerekekkel; főleg a Nagyi, mert Hedi dolgozott.

Tulajdonképpen rokon kevés volt külföldön. A Marinak egy unokatestvére élt az Egyesült Államokban, egy Frédi nevű fiú, aki levelezett a Marival, de ez aztán megszakadt, mert valahogy kényelmetlen volt innen levelezni. Kényelmetlen volt levelezni, mert cenzúrázták a leveleket. Minden levél, ami érkezett, fel volt bontva, és le volt ragasztva újra. Amikor Jenő vagy a felesége, az Ili írt Kanadából, azt rendszeresen nyitva kaptuk meg. Emlékszem, a Jenő egyszer küldött egy csekket, mit tudom én, száz dollárról, valami születésnapra vagy mi, föl volt nyitva, de benne volt a csekk, de akkor én borzasztóan vigyáztam arra, hogy a bankban átváltsuk, legyen dokumentálva. Nem volt semmi következménye. De rettentően vigyáztam arra, hogy nehogy valami feketézés, ilyesmi legyen.

A Diener Jenő barátom az Ilivel már a háború előtt megesküdött. 1935-ben esküdtek meg, és a fiuk, István a háború alatt született. 1949-ben disszidálni akartak, de lebuktak, és a Jenőt bevitték az ÁVH-ra. És az Ili öccse ÁVH-s tiszt volt. És a Jenő az életben soha nem bocsátotta meg neki, hogy mikor ott vallatták, átment a szobán, látta őt, és úgy csinált, mintha nem ismerte volna. Jenő minden évben jött, minden évben hívott, és én azt mondtam neki, hogy addig, amíg mi aktív dolgozók vagyunk, addig nem megyünk meghívással nyugatra. Ha majd nyugdíjban leszünk, akkor függetlenek vagyunk, és akkor majd megyünk. 1977-ben mentünk először. Nekem szolgálati útlevelem volt. Kértem magánútlevelet, amikor nyugdíjba mentünk, hogy kijussunk Kanadába, s visszautasították. És akkor én írtam egy fellebbezést, amiben az volt benne, hogy a barátom, akivel együtt voltunk munkaszolgálatosok, hívott meg bennünket, és őneki az a mániája, hogy én őneki az életét mentettem meg, leírtam, hogy hogyan. És ő egy sikeres ember volt. Az a ritka ember – úgy írtam –, akinek sikerült kint megragadnia, és vagyonos lett, hát meghívott magához. Én szeretnék kimenni. És megkaptam.

A Jenő Torontóban és a Sáriék Londonban [A család régi barátairól van szó, akik 1946-ban mentek ki Angliába. – A szerk.], ez a kettő volt a legfontosabb. Ez a két bázis, aminek semmi köze nem volt a mi üzleti kapcsolatainkhoz, ami kimondottan baráti kapcsolat volt. Meg a Gini, Sárdi Laci felesége Ausztráliában. Mindegyikükkel nagyon intenzíven tartottuk a kapcsolatot. Adi levelezett velük, elég gyakran telefonáltak, és időnként jöttek is. És persze évről évre mi is mentünk. Mindig küldtek ajándékokat a gyerekeinknek, unokáinknak. Igaz közeli barátaink voltak annak ellenére, hogy földrajzilag nagyon messze laktunk. Ja és persze volt a Fleischl Márta, Adi unokatestvére Németországban. Hát persze vele is tartottuk, tartjuk a kapcsolatot.

A gyerekeink családot alapítottak. A fiam az utazási szakmát tanulta ki, remek nyelvérzéke van. Öt nyelven beszél, bejárta az egész világot. Két gyereke van, és két unokája. Szóval három éve már dédnagypapa is vagyok. Nagyon élvezem a velük töltött időt. A lányom szemész lett. Neki is két gyereke van, a fiának most lesz az esküvője. A lánya még középiskolába jár.

 A rendszerváltás után és ahogy telnek az évek, egyre közelebb kerülök, hogy úgy mondjam, visszaközeledem a zsidósághoz. Igazából én mindig is hittem valamiben, hittem a sorsszerűségben. Én a sors kegyeltje vagyok, hogy ezt a sok viszontagságot túlélhettem. A sorsnak köszönhettem a feleségemet is, aki a legtöbb volt az életemben. 2002 nyarán elvesztettem őt.

Dr. Lazarovits Ernő
Budapest, Magyarország
Az interjút készítette: Bokor Gabriella
Az interjúkészítés időpontja: 2004. október

Lazarovits Ernő nyolcvan évéből legalább tízet letagadhatna, tartása egyenes, arca ránctalan. 

Az interjúra készségesen vállalkozik, szívesen és fáradhatatlanul mesél.

A beszélgetést Síp utcai irodájában rögzítettük, mindennap bejár ugyanis a Hitközségre,

ahol –nyugdíjasként – évek óta a „külügyi vezetői” posztot tölti be.

Életrajz

Apai nagyapámat Lazarovits Józsefnek hívták, de Szilágysomlyón, ahol élt, mindenki Langer Joszelnek, vagyis „Hosszú Józsinak” hívta [Szilágysomlyó rendezett tanácsú város volt Szilágy vm.-ben (1876-ig Kraszna vm. székhelye). Lakosainak száma az 1910-es népszámlálás idején közel 6900 fő volt, a lakosok 21%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez.

A város Trianon után Romániához került.  – A szerk.]. Valamikor az 1860-as években születhetett, hogy hol, nem tudom. Nagyon vallásos, szakállas zsidó volt, imádkozott, templomba járt, és egy ma már kevéssé ismert foglalkozást űzött: rongyszedő volt.

Egy nagyvállalkozó megbízásából járta a vidéket, és különböző, már nem használt rongyokat szedett össze, amelyekből aztán egyebek között papírt készítettek. Szekérrel járt, amit szamár húzott, és a munkájáért gyakran nem pénzt kapott, hanem a cserekereskedelem elve alapján olyasmit, amire szüksége volt.

Apai nagyanyámat Rosenfeld Rózának hívták, Zilahon született az 1860-as években [Zilah – Szilágy vármegye székhelye volt, lakosainak száma 1850-ben 4294, 1910-ben 8100 fő volt, mindössze 5%-uk tartozott az izraelita hitfelekezethez. A város Trianon után Romániához került. – A szerk.].

Nagyon egyszerű asszony volt, analfabéta, ami zsidóknál igen ritka. Tudott imádkozni, és ismerte a héber betűket, de mást nem. A pénzérméket és a papírpénzt például szín és méret alapján azonosította. Nagyanyám gyakran mesélt az egyik bátyjáról, aki neves ügyvéd lett Zilahon, de én sem ezt a testvérét, sem más hozzátartozóját nem ismertem személyesen.

Nem tudom, hogy a nagyszüleim hogyan ismerkedtek meg egymással, csak azt, hogy Szilágysomlyón kezdték meg közös életüket. Úgy gondolom, valamikor az 1880-as években köthettek házasságot.

Nagyanyámék tíz gyereket neveltek, kilenc fiút, és egy lányt. Négy fiuk meghalt az első világháborúban, az életben maradottak közül pedig négyen: Herman, Sándor, Vilmos és Lajos aktívan részt vettek a Kommünben [lásd: Tanácsköztársaság], még a direktóriumban is helyet foglaltak.

A Kommün leverése után, a megtorlástól tartva, apám bátyjai az Egyesült Államokban kezdtek új életet. A családi legendárium szerint a szilágysomlyói pap szekerén először Budapestre jöttek, innen tovább Franciaországba, majd az Egyesült Államokba. Később apámék egyetlen lánytestvére, Szeréna is utánuk ment, házasságot kötött egy Schalk nevű zsidó orosz emigránssal, ma Los Angelesben, egy szeretetotthonban él.

Az apai nagyapám kiválóan tudott magyarul, románul és jiddisül, de otthon és velünk is mindig magyarul beszélt. Érdekes, hogy nagyanyám, bár nem tudott se írni, se olvasni, milyen választékosan és helyesen beszélt magyarul. A mindennapi életükről keveset tudok, mert egyéves koromban Kolozsvárra költöztünk, és ettől kezdve ritkán látogattuk meg őket, inkább ők jöttek hozzánk.

Azt sem tudom, mikor és miben halt meg a nagyapám, csak azt, hogy természetes halállal, valamikor az 1930-as évek vége felé.

Nagyapám halálát követően, amikor nagyanyám egyedül maradt Szilágysomlyón, elhatároztuk, hogy magunkhoz vesszük Kolozsvárra. Először nem akart jönni, de végül meggyőztem, és az együtt töltött időszak máig felejthetetlen. Érdekes jelenség volt, bűbájos, helyes, pici asszonyka, amikor megláttam, mindig elcsodálkoztam azon, hogyan tudott tíz gyereknek életet adni.

Elmesélte, hogy állapotosan is dolgozott, és mindig akkor jöttek rá a szülési fájások, amikor a kenyeret a kemencébe rakta. Amikor nálunk lakott, nekem már sok barátom volt, akik gyakran megfordultak nálunk, és nagyanyám mindegyiknek kitalált valami jópofa nevet, az egyiket elnevezte „Nyurgónak”, egy másikat, aki filozófiával foglalkozott, „Zófusnak”. Sajnos, egyszer télen megbotlott az udvaron, felfázott, tüdőgyulladást kapott, ami el is vitte. Ez még a [második világ]háborút megelőzően történt, így az apai nagyszüleim a holokauszt előtt haltak meg.

Anyai nagyszüleim Dés mellett egy Csáka nevű román faluban laktak, ahol mindössze két zsidó család élt [(Almás)csáka – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, az 1910-es népszámlálás idején 700 főnyi, román nemzetiségű lakossal. Trianon után Romániához került (Ceaca). – A szerk.].

Nagyapámat Fülöp Jákobnak hívták, valamikor az 1860-as években születhetett, hogy hol, nem tudom. Nagyapám apja és nagyapja is a Fülöp családnevet viselte, ők egyébként szóferek voltak, azaz Tóra-másolással foglalkoztak. A nagyszüleimnek egy kis szatócsüzletük volt, ahol mindenfélét árultak, cukorkát, különböző szalagokat, pántlikákat, de elsősorban petróleumot, hiszen a faluban mindenki ezzel világított. Az üzletet szombatonként természetesen zárva tartották [lásd: szombati munkavégzés tilalma], hiszen nagyapám nagyon vallásos volt.

Hosszú pajeszt és szakállt viselt, és ha nem dolgozott, a diófa alatt üldögélt Bál Sém Tóv történeteit vagy Mózes öt könyvét olvasgatva [Bál Sém Tóv neve héberül azt jelenti „az isteni név tudója”, Rabbi Jiszráél (1698–1760), a haszidizmus alapítója. Lásd még: haszidizmus. – A szerk.].

Anyai nagyanyámat Eszternek hívták, a lánykori vezetéknevére nem emlékszem. Az 1860-as években születhetett, hogy hol, nem tudom. Nagyanyám többet tartózkodott Kolozsvárott, mint Csákán, mert igazi hipochonder lévén, állandóan orvostól orvosig járt. Állítólag többféle baja volt, de hogy ezek milyen jellegűek lehettek, nem tudom. A nagyszüleim sohasem beszéltek arról, hogy milyen körülmények között ismerkedtek meg és kötöttek házasságot, de azt tudom, hogy öt gyereket neveltek, négy fiút és egy lányt – az édesanyámat. A családtagok egymással jiddisül beszéltek.

Anyukám négy testvére közül háromra emlékszem. Herschel bácsikámat, aki szintén Csákán élt, és nagyon vallásos volt, a négy gyerekével együtt Auschwitzban ölték meg. Ignác bácsikám dobozos volt, dobozokat készített, ha jól tudom, Nagyváradon, és még a háború előtt meghalt. A három gyereke közül csak az egyik lány jött haza Auschwitzból. Volt még egy szatócs bácsikám Meggyesen, ő is meghalt még a háború előtt, a gyerekeire nem emlékszem. [Valószínűleg a Nagy-Küküllő vm.-ben lévő rendezett tanácsú városról, Medgyes van szó, amelynek 1910-ben 8600 lakosa volt, a lakosok 45%-a német, 32%-a román és 20% magyar volt, 45% protestáns, 13% római, 21% görög katolikus, 4% izraelita. – A szerk.]

Csáka nem volt messze Kolozsvártól, ezért elemista koromban gyakran töltöttem ott a nyarakat. Komppal kellett átkelni a Szamoson, utána szekéren utaztam Csákáig. A falubeliek nagyon szerettek, és bőven volt alkalmam megismerkedni a falusi élettel. Sose felejtem el, amikor először jártam nagyanyáméknál, éppen leborjadzott a tehén, én meg kihoztam a kisborjút az istállóból, felültem a hátára, az meg elkezdett velem rohanni, egészen addig, amíg le nem estem róla. A jeleneten az egész falu nevetett. Nagyapámnak egy vak lova is volt, amivel néha bement Désre. Ezzel a vak lóval szántotta fel a kis nadrágszíjparcelláját is, amelyet teljesen egyedül művelt. Herschel nagybátyám nem segített, ő olyan vallásos volt, hogy semmiféle fizikai munkát nem végzett, csak imádkozott egész nap. Nagyapám viszont egészen idős koráig reggeltől estig dolgozott, járt ki a földekre, hordta a szénát a vállán az állatoknak, vagy az üzletben volt.

A szatócsbolt egy egészen aprócska és nyomorúságos kis üzlet volt, egyetlen pulttal meg egy petróleumoshordóval. A ház, amelyben a boltot egykor kialakították, már félig a föld alá süllyedt. Iszonyúan ínséges körülmények között éltek a nagyszüleim, egy rozoga, düledező házban laktak, ami még az első világháború előtt épült, a Monarchia idejében, amikor letelepedtek Csákán. Az istálló is roskadozott, kútból húzták a vizet, a budi hátul volt a kertben. A bútoraik nyersfából készültek, az asztal, az ágy, minden. Nagyanyámék szegények voltak, de nem szenvedtek ettől, úgy emlékszem, hogy jól érezték magukat a bőrükben, nekem pedig, főleg Kolozsvárhoz viszonyítva, romantikusnak tűnt a csákai világ.

Nagyanyám remekül főzött. A hétköznapokon málét, paprikás krumplit, tejes és túros puliszkát ettünk, de a leggyakrabban babot készített, és ezután három-négy napig ettük a tejfeles bablevest. Érdekes, hogy mindig minden elfogyott, sohasem maradt az asztalon egyetlen morzsa sem. Akármilyen szegények voltak is a nagyszüleim, az ünnepi asztal mindig csodálatos volt. Péntek este gyertyát gyújtottunk, és szombaton, mikor hazaértünk a templomból, terített asztallal várt minket a nagyanyám. Húslevest főzött, aztán volt libasült, tarhonya, sütemény, és nem málékenyeret kaptunk, hanem kalácsot [Azaz nem kukoricalisztből készült kenyeret, hanem búzalisztből sütött kalácsot, föltehetően bárheszt. – A szerk.].

Csákától hat kilométerre volt egy kisközség, szombatonként és a nagyünnepeken oda jártak imádkozni a környékbeli zsidók. Ez nem volt egyszerű, hiszen a zsidó vallás előírja, hogy ünnepnapkor milyen hosszú utat lehet gyalog megtenni. Egyetlen lehetőségünk volt arra, hogy ne szegjük meg az előírásokat: nagyapám a falu határában elhelyezett egy kanalat, amelyben különböző dolgok voltak, én csak a fokhagymára emlékszem. Ezt elásta, közben imádkozott, és így lehetővé vált a hosszú, szombati gyalogút. Ilyenkor én is elkísérhettem nagyapámat, hiszen már tudtam imádkozni [lásd: érüv].

A Csákán élő két zsidó családnak nagyon jó volt a kapcsolata a falubeliekkel. Nagyapámat különösen szerették, és kedvesen csak Jákob bácsinak szólították. Nem csak vásárolni jártak hozzá, de jó tanácsért is, mert bár nem volt rabbi, az egész falu a „bölcs zsidóként” tisztelte.

Nagyapám üzletében, az egyik fiókban egyszer találtam néhány koronát, a Monarchia idejéből megmaradt aprópénzt [A korona váltópénze a fillér volt, egyébként 1927. január 1-jétől váltotta föl a koronát a pengő. – A szerk.]. Naiv voltam és lelkes, rögtön szétosztottam mindet a falubeli gyerekek között. Azok meg csak csodálkoztak, fogalmuk sem volt, hogy mi lehet ez. Úgy emlékszem, hogy Csákán egyáltalán nem volt pénzforgalom, csak cserekereskedelem. Apró, elszigetelt falucska volt ez, az idősek közül sokan nemhogy autóról, de még vonatról sem hallottak soha, én meséltem nekik először ezekről a dolgokról, ők meg csodálkozva hallgatták.

Édesanyámat Fülöp Reginának hívták, 1894-ben született Csákán. Emlékszem, gyakran mesélte, hogy amikor valamelyik környékbeli faluban a magyar iskolában az első osztályba került, még nem értett mindent, hiszen otthon jiddisül beszéltek. Egyszer aztán boldogan újságolta az édesanyjának, hogy a tanító néni tud „zsidóul”, mert azt mondta, hogy „kéz”. Ugyanígy mondják jiddisül a sajtot, ez tévesztette meg anyukámat. Emlékszem, arról is mesélt, hogy volt egy első férje, egy Singer nevű pesti férfi, de többet nem tudok erről a kapcsolatról, és arról sem, hogy később hogyan ismerkedett meg és házasodott össze apámmal.

Édesanyám a húgomékkal 1950-ben kivándorolt Izraelbe, és ott halt meg 1975-ben, 81 éves korában.

Apám 1890-ben született Szilágysomlyón. Lazarovits Izsáknak hívták, de anyukám Bélának szólította, hogy miért, nem tudom. Az iskoláiról nem mesélt, talán nem is érettségizett, pedig nagyon tehetséges fiú volt, és kiválóan festett. Az első világháborúban orosz fogságba esett, egy bojárhoz [orosz nemes] került, és nála kezdett ikonokat festeni. A bojárnak annyira tetszettek a képek, hogy festékeket vásárolt apámnak, és jól tartotta, egészen a 1917-es forradalomig. Ekkortájt ismerkedett meg apám egy orosz nővel, akivel 1919-ig együtt is élt, de a Tanácsköztársaság kikiáltásának hírére hazautazott. Megismerkedett anyámmal, megszülettem én, és nem sokkal ezután levelet kapott az egyik Amerikában élő bátyjától, aki arra biztatta, küldje ki néhány képét, mert esélye lenne egy ösztöndíjra. Apám pályázott, el is nyerte az ösztöndíjat, de az anyukám nem engedte ki az Egyesült Államokba. Sajnos, otthon egyáltalán nem tudott festőművészként érvényesülni. Szegény arra kényszerült, hogy címfestést vállaljon, vagy kávéházak szeparéjában rajzoljon meztelen nőalakokat a falra, végül még szobafestéssel is foglalkozott. Emlékszem, egyszer a „Poale Cedek” templomban festett oszlopokat, és az egyikre, heccből, rápingált egy százlejes bankjegyet. Akkoriban minden ortodox munkás zsinagógát így hívtunk. Kolozsváron mi a Malom utcában lévő „Poale Cedek” templomba jártunk. Ez olyan tökéletesre sikerült, hogy egy alkalommal bejött egy ismeretlen férfi, és el akarta tenni a pénzt. Apám tényleg nagyon tehetséges volt, talán Amerikában vannak még képei, de otthon, Kolozsvárott nem tudott érvényesülni. Mindig volt munkája, eltartott minket, de igen szerény körülmények között éltünk, a középosztálynál jóval alacsonyabb színvonalon.

Lazarovits Ernő néven 1924-ben születtem Szilágysomlyón, a Magura hegység lábánál. Édesanyámnak a korábbi években már született négy kisfia, de egyikük sem érte meg az egyéves kort. Az orvosok semmiféle magyarázatot nem találtak a rejtélyes halálesetekre, és anyám persze rettegett, hogy engem is elveszít majd, ezért elment tanácsot kérni a híres tinódi rabbihoz [Tinód – nyilván a Bihar vm.-ben lévő Tinăud községről van szó. – A szerk.]. A rabbi ránézett a hasára, és azt mondta, hogy ez a gyerek is fiú lesz, és meg fog maradni. Ugyanakkor figyelmeztette anyámat, hogy szigorúan vallásos szellemben nevelje a gyerekét, különben akkor fogja Isten magához szólítani a kisfiút, amikor a szülőknek a legnagyobb örömük telik benne. Anyám megnyugodott, hazament, és néhány hónap múlva megszült engem. Nem sokkal ez után az a mendemonda terjedt el a faluban, hogy a házunkon valamiféle átok ül. Erre a szüleim, akik persze borzasztóan féltettek engem, otthagyták Szilágysomlyót, és felköltöztek Kolozsvárra. Ez 1925-ben történt, amikor még egy éves sem voltam. Anyám négy év múlva még egy gyereket szült, a húgomat, Évát, aki 1950 óta Izraelben él.

A szüleim mélyen vallásos emberek voltak. Apám mindennap kétszer, reggel és este is eljárt a vallásos iparosok templomába. Anyám kóser háztartást vezetett, és még ma is pontosan emlékszem arra, hogy mit főzött a hétvégeken. Péntekenként elvittük a libát a sakterhez, anyukám aztán a hájából és a bőréből tepertőt készített, a máját pedig kisütötte. Ez volt a pénteki ebéd tört krumplival és savanyúsággal. Vacsorára halkocsonyát vagy töltött halat ettünk [lásd: halételek], húslevest és libaaprólékot savanyúsággal, esetleg kompóttal. Szombatonként ebédre almából vagy körtéből készített gyümölcslevest kaptunk és libasültet tarhonyával, természetesen ezeket is hidegen ettük [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Emlékszem, hogy a liba combját mindig apa kapta.

A szüleim igen komolyan vették a tinódi rabbi figyelmeztetését, ami a vallásos nevelésemet illeti, de őszintén és mélyen hívő emberek lévén ez nem esett nehezükre. Három éves voltam, amikor beírattak a héderbe, és mivel igen fejlett gyerek voltam, ötévesen már elkezdtem az elemi iskolát. Emlékszem, első nap elkéstem az imáról [lásd: imádság], és ez annyira bántott, hogy attól kezdve mindig egészen korán ott voltam már az iskolában. A zsidó elemi iskolát Tarbutnak hívták, itt töltöttem a délelőttöket, délutánonként pedig a héderbe jártam [Lazarovits Ernőt valószínűleg megcsalja az emlékezete: a Tarbutnak, amely tulajdonképpen egy iskolahálózat volt, Kolozsváron nem volt elemi iskolája. Föltehetően zsidó elemibe járt. Lásd még: Tarbut Romániában; Kolozsvári Tarbut Zsidó Líceum. Egyébként a Tarbut líceum megszüntetése után (1927) a fiú tanulók nagy része a Baritiu (román) líceumba ment át, ahol tervezték is külön zsidó osztály indítását. A megvalósulásról nincs információnk. – A szerk.]. Jó tanuló voltam, a tanáraim tehetségesnek tartottak, és a szüleim is azt akarták, hogy továbbtanuljak. Apám beíratott egy román líceumba, ott ugyanis nem kellett tandíjat fizetni. Mielőtt elkezdtem az iskolát, a nyakamig érő pajeszomat rövidre vágattuk, ami megmaradt belőle, azt a fülem mögé fésültem. Az osztályban persze a román fiúk voltak többségben, de jártak ide szászok, magyarok és zsidók is. Én nagyon hamar beilleszkedtem, összebarátkoztam az osztálytársaimmal, és a többnyire filoszemita tanáraimmal is jó volt a viszonyom.

A líceum második osztályába jártam, amikor új földrajztanárt kaptunk. A tanárról az a hír járta az iskolában, hogy antiszemita, mi több, a Vasgárda tagja. Az egyik földrajzórán kihívott a térképhez, és megkérdezte, mi az a furcsa valami a fülem mögött. Mondtam, hogy a pajeszom, erre azt kérdezte, hogy mi vagyok én. Azt válaszoltam, hogy izraelita. Erre megfogta a pajeszomat, durván rángatni kezdte, és azt kiabálta, hogy nem izraelita, hanem piszkos zsidó vagyok. Megdöbbentem és kétségbeestem, hiszen addig ilyesmi nem fordult elő velem. Sírva mentem haza, és mindent pontosan elmeséltem a szüleimnek. Apám másnap bement az iskolába, megkereste ezt a bizonyos tanárt, egy szót sem szólt, csak két akkora pofont adott neki, hogy az összeesett. Ez után, mint aki jól végezte dolgát, apukám kisétált az épületből. A dolognak nem lett különösebb következménye, persze, a földrajztanár továbbra is gyűlölt.

Amikor a többi román iskolához hasonlóan nálunk is bevezették a szombati tanítási napot, a szüleim kivettek a líceumból. Az utolsó két évet egy év alatt, magántanulóként végeztem. Úgy terveztem, hogy érettségi után a kolozsvári egyetemen tanulok tovább filozófia–pszichológia szakon.

Ebben az időben Kolozsvárott az Árpád utcában laktunk egy kétszoba-konyhás lakásban. A házban senkinek sem volt fürdőszobája, lavórban mosakodtunk, kijártunk az udvari vécére, és hetente két vagy három alkalommal elmentünk a zsidó rituális fürdőbe, a mikvébe. A házban lakókkal nagyon jó viszonyban voltunk, a zsidó és a nem zsidó szomszédokkal is barátkoztunk. Nagy vendégeskedésekre azonban nem emlékszem, a szüleim inkább csak a rokonsággal jártak össze.

A kolozsvári iskolás éveim alatt nagyon sok barátot szereztem. Nem csak a zsidók társaságát kerestem, több román barátom is volt, akik gyakran meghívtak magukhoz vendégségbe. Ilyenkor persze a szülők kínáltak étellel-itallal, de én soha nem fogadtam el semmit [Hiszen a kínált étel nem volt kóser. – A szerk.]. Természetes volt, hogy komolyan veszem a vallás előírásait, hiszen kicsi koromtól fogva ebben éltem. Minden lépésemet mérlegeltem, egyszer például, amikor a líceum kórusával meghívtak minket fellépni egy román ortodox templomba, a rabbi engedélyét kértem, amit végül meg is kaptam. Különös alkalom volt ez, beléptem egy keresztény templomba, én, akit régen a héderbeli tanárai arra figyelmeztettek, hogy még a neológ templomot is messzire kerüljem el! Ha tehát arra vitt az utam, mindig átmentem a másik oldalra. Szóval, nagyon vallásos voltam, mint ahogyan a szüleim is. Feltűnő külső jegyei azonban nem voltak ennek, apámnak simára borotvált arca volt, és általában inget és zakót viselt nyakkendő nélkül, és anyám sem viselt soha parókát. Apukám ráadásul politizált is, állandóan újságot olvasott, rádiót hallgatott, és vitatkozott az ismerőseivel. Meggyőződéses baloldali volt, bár sohasem volt tagja semmiféle politikai szervezetnek.

Az 1940-es évek elején szomorú időszak kezdődött Erdélyben [lásd: első bécsi döntés]. Ebben az időben fedeztem fel, hogy él Pesten egy rokonom. Naiv voltam, nem hallottam még a numerus claususról, így hát elhatároztam, hogy Budapestre utazom, és majd ott fogok egyetemre járni [lásd: zsidótörvények Magyarországon].

1942-ben érkeztem Budapestre. A nagybátyám, egy igen vallásos zsidó, a feleségével három lányt nevelt, és nagyon örült, hogy végre fiú is érkezett a családba. Tulajdonképpen nem is nagybátyám volt, mert az apai nagypapám húgának a gyereke volt ez a bácsi. De hogy melyiknek, nem tudom, mert a nagypapám testvéreivel én sosem találkoztam. A bácsikámnak gombgyára volt, és azt javasolta, hogy dolgozzam nála, legalábbis addig, amíg rendeződik a helyzet, és elkezdhetem az egyetemet. A gyár egyik művezetője, egy sváb fiú éppen ebben az időben határozta el, hogy kivándorol Németországba, és az ő helyét kellett betöltenem. Fogalmam sem volt a fizikai munkáról, állandóan ügyetlenkedtem, egyszer például a prés alatt maradt az ujjam. Több kisebb baleset is ért, de lassan azért belejöttem a munkába, és egészen a német megszállásig [lásd: Magyarország német megszállása] a gombgyárban dolgoztam.

Ebben az időben a nagybátyámnál laktam a Hermina úton egy gyönyörű, fürdőszobás villában. Nem messze onnan, a Nürnberg utcában lakott Hermann István, aki később az ELTE Filozófia tanszékének a vezetője lett [Hermann István (1925–1986) – filozófus, esztéta, az MTA tagja. – A szerk.]. Pistával hamar összebarátkoztunk, ő vitt el a Bosnyák téri színjátszó csoportba. Ez a csoport akkor alakult, amikor a zsidó művészeket leparancsolták a színpadról, ők pedig létrehozták az OMIKE-t. A Goldmark Terem lett a játszóhelyük, ott léptek fel a nagy művészek, de velünk, műkedvelő fiatalokkal is foglalkoztak, klasszikus darabokat tanítottak be nekünk, amelyeket aztán előadtunk a színjátszó csoportokkal, egyebek közt a Bosnyák téri teremben. Emlékszem, a leggyakrabban Szigeti Jenő bácsi, a Nemzeti Színház örökös tagja foglalkozott velünk, és igazi főszerepeket bízott rám, Hamletet és Csongort játszhattam [Szigeti Jenő (1890–1949) – sok színházban és társulatban szerepelt (leghosszabb ideig, összesen 7 évig a Magyar Színházban, illetve összesen 6 évig a Belvárosi Színházban), de a Nemzeti Színháznak soha nem volt tagja. – A szerk.]. A nagybátyám házával szemben, a Hermina út 6. alatt volt egy zsidó leányotthon, ahol nagyon szép vidéki lányok laktak, őket is sikerült beszervezni a színjátszó csoportba. Remekül szórakoztunk, egészen megfeledkeztem arról, hogy háború van.

A munka és a színjátszó csoport mellett még arra is maradt időm, hogy lejárjak az ifjúmunkás-mozgalom összejöveteleire. Kolozsvárott néhányszor megfordultam közöttük, úgyhogy ez sem volt ismeretlen világ a számomra. Pesten találkoztam egy régi kolozsvári barátommal, Majer Jóskával, ő vitt el az ifjúmunkások zuglói csoportjába. Marxról, Engelsről, és Leninről ugyan nem sokat tudtam, de addigra már annyi pszichológiai és filozófiai tárgyú könyvet elolvastam, hogy felkértek, tartsak ezek alapján előadásokat. Itt, az ifjúmunkások között is remekül éreztem magam, nagyon megszerettem ezeket a fiúkat. Egyáltalán nem zavart, hogy marxista-leninista tanokat hirdetnek, és őket sem zavarta, hogy én továbbra is gyakorlom a vallásomat. Minden reggel és este eljártam a Thököly úti templomba, eszembe sem jutott, hogy felhagyjak a vallásos élettel. Szóval, ilyen furcsa kettősségben éltem, de remekül megfért egymás mellett az ifjúmunkás-mozgalom és a templomba járás.

Amikor bejöttek a németek, ez az eseménydús és mozgalmas élet egy csapásra véget ért. Soha nem felejtem el, a Ligetben volt egy faszínház, 1944. március 19-én [lásd: Magyarország német megszállása] éppen ott voltam egy Árvai Ági nevű lánnyal, akit a színjátszó csoportból ismertem [Talán a Magyar Műszínkörről van szó, amely egy varieté-féle nyári színház volt, melyben egész délutánokat is betöltő darabokat is adtak. A Városligetben állott a fából készült színház az Amerikai parkban (ma: Szabadság park), 1944-ig működött. – szerk.]. A színházban bemondták, hogy bejöttek a németek, erre persze rögtön hazamentünk. Hamarosan fel kellett varrni a sárga csillagot, májusban pedig bevonultam munkaszolgálatra.

Munkaszolgálatosként először Fülekre kerültem. A körülményekhez képest kimondottan jó dolgunk volt, a századparancsnokunk ugyanis igazán emberségesen bánt velünk. Érdemes megemlíteni a nevét, Májlinger Dezsőnek hívták, a háború előtt rajztanár volt Miskolcon. A Horthy-proklamációt követően Pestre hoztak minket, az Albrecht-laktanyába, onnan pedig először Bodajkra, majd Gántra kerültünk. Itt már keményen kellett dolgozni a bauxitbányában. Ezután Fertőrákos következett, ott földmunkát végeztünk, azután Szombathely, ahol elvették az imaszíjamat, a táleszemet, és az imakönyvemet, végül Deutsch-Schützenbe, vagyis Németlövőbe vittek [Németlövő Burgenland déli részén lévő kisközség, mely egykor Vas vm.-hez tartozott. – A szerk.]. Lövészárkokat és tankcsapdákat ástunk, nagyon kemény munka volt. Amikor közeledett a front, Németlövőtől Mauthausenig [Ausztria] gyalogoltattak minket étlen-szomjan, az út kilenc vagy tíz napig tartott. Érdekes, hogy még ilyen körülmények között sem adtam fel a reményt, én, az örök optimista hittem abban, hogy túléljük, és a többieket is biztattam.

November végén értünk Mauthausenbe. Nem a táborba vittek minket, hanem a kerítésen kívül épített, úgynevezett Zeltlagerbe, azaz sátortáborba. Hét vagy nyolc nagy ponyvasátor állt itt kinn, de azok többnyire zsúfoltak voltak már, így a szabadban aludtunk pokrócba csavarva. Hideg tél volt, állandóan fáztunk, víz nem volt, ételt alig adtak. Huszonnégy emberre jutott egy szögletes kenyér – ez általában penészes volt –, és néha kaptunk egy kis levest. Dolgoznunk nem kellett, beszélgettem a többiekkel, és vigasztaltam őket. Amikor tavaszodni kezdett, egy éjszaka bombázni kezdték a sátortábort, de nem az oroszok, hanem a németek. Közeledett a front, azt akarták, hogy minél többen elpusztuljunk. Tizennyolc-húszezren lehettünk a táborban, és másnap reggel az emberek nagy részét – köztük engem is – felsorakoztatták. A günskircheni táborig kellett menetelnünk. Halálmenetnek neveztek minket, mert azt, aki nem bírt tovább jönni, azonnal főbe vagy tarkón lőtték. A távolság Mauthausen és Günskirchen között 18 kilométer, de annyira ki voltunk merülve, hogy az út három napig tartott.

Günskirchenben egy gyönyörű fenyőerdőbe értünk, amelyben hosszú fabarakkok álltak. Kiderült, hogy ez a berlini UFA egyik filmstúdiója [UFA (Universum Film Aktiengesellschaft) – 1917-ben alakult német filmgyártó- és terjesztő tröszt, amely, noha csak 1937-ben került állami tulajdonba, mindvégig állami-politikai befolyás alatt működött. – A szerk.]. A házakat eredetileg ötszáz férőhelyesre tervezték, de mi kétezren kerültünk egy épületbe, csak ültünk összezsúfolódva, feküdni egyikünk sem tudott. Vizet nem kaptunk, hordókba gyűjtöttünk esővizet. Iszonyatos volt, az emberek gyakran bent, a barakkban vizeltek, mert csak egyetlen latrina állt a közelben. A felszabadulásunk előtt egy héttel a Vöröskereszt kis csomagokat küldött, keksz volt benne, csokoládé meg ilyesmi. A kiéhezett emberek persze tömték magukba az ételt, aztán rosszul lettek, és rohantak a latrinára. Én is kaptam egy hasmarsot, és még szerencse, hogy ennyivel megúsztam, mert a táborban akkor már a vérhas és a flekktífusz is elterjedt [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Rettenetes volt, amikor reggelenként felébredtem, azt láttam, hogy jobbra egy hulla, balra egy hulla, előttem egy hulla, mögöttem egy hulla. Mint a legyek, úgy hullottak az emberek.

Egy pénteki napon, 1945. május 4-én hurrázást és éljenzést hallottunk a táborban [Forrásunk – Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában, Budapest, 2000, http://www.gusen.org/dok/gk/gk01x.htm – május 5-ét említi a felszabadulás napjaként, de volt más egykori günskircheni fogoly is, aki szerint a tábor 1945. május 4-én, pénteken szabadult föl. – A szerk.].

Kimentem, hogy megnézzem, mi történt, akkor mondták a többiek, hogy egy amerikai dzsip fordult be a lágerbe. Néhányan, akik még nem voltunk teljesen legyengülve, kimentünk a főbejárathoz köszönteni az amerikaiakat.

Én, a született optimista, végig bíztam abban, hogy ez előbb-utóbb megtörténik, de amikor valóban bekövetkezett, egészen hihetetlennek tűnt. Hirtelen meg is ijedtem, hogy a nagy örömöt és izgalmat nem tudom feldolgozni. Mondtam a barátomnak, egy Klein nevű fiúnak, akivel már a munkaszolgálatban is együtt voltunk, hogy menjünk vissza a barakkba egy kicsit lepihenni és megnyugodni. Sokan már aznap elmentek közülünk, de mi elhatároztuk, hogy erőt gyűjtünk, és csak másnap hagyjuk el a tábort.

Szombat reggel Klein barátommal kettesben elindultunk gyalog a közeli nagyváros, Wels [Felső-Ausztria] felé. Egyszer csak szembejött velünk egy dzsip, rajta két amerikai katona. Én még Kolozsvárott tanultam angolul, és megszólítottam őket, de nem nagyon akartak velünk beszélgetni. Rémesen nézhettünk ki, mint két túlvilági szörny.

A katonák azért megálltak, és ledobtak nekünk egy élelmiszercsomagot, aztán továbbmentek. Akkor egymásra néztünk a barátommal, és rájöttünk, hogy olyanok lehetünk, mint két mozgó csontváz. Nyilván ezért nem akartak velünk beszélgetni az amerikaiak. És akkor elmosolyodtunk, hosszú idő után először.

Leültünk, kibontottuk a csomagot, figyelmeztettem a barátomat, hogy ne egyszerre essen neki. Szép lassan elszopogattunk egy-egy kekszet, aztán továbbmentünk, egy krumpliföldön kikapartunk néhány szem krumplit, és megfőztük. Elértünk egy házhoz, ahová bekopogtattunk, de az ott lakó idős hölgy, miután meglátott minket az ablakon keresztül, nem nyitott ajtót.

Egy másik házba is megpróbáltunk bekéredzkedni, de oda sem engedtek be. Közben beesteledett, és mi olyan kimerültek voltunk, hogy hiába terveztük, nem jutottunk el Welsig. Találtunk egy garázst, benne néhány kiszuperált autóülést, azokban töltöttük az éjszakát.

Másnap reggel továbbindultunk Welsbe, és estére értünk be a városba. Az Alpenjäger [hegyivadász] laktanyához irányítottak minket, és az egyik kaszárnya melletti, volt tiszti fabarakkban szállásoltak el. Reggel a barátom találkozott a régi szolnoki ismerőseivel, és úgy döntött, hogy velük megy tovább. Elbúcsúztunk egymástól, én felszálltam egy amerikai teherautóra, ami egy kórháznak berendezett egykori iskolához vitt bennünket.

A kórházban először az alagsorban berendezett fertőtlenítőbe kísértek minket. Ott álltak a személyzet tagjai, akiktől borzasztóan megijedtem, mert – bár a paroli [vállap, rangjelzés] egy részét letépték – látható volt, hogy SS-egyenruhát viselnek. Ijedten fordultam az amerikaiakhoz, de azok megnyugtattak, hogy nem kell félnünk a személyzettől, azok örülnek, hogy itt vannak, és nem valamiféle fogolytáborban. Ezután leborotváltak és fertőtlenítettek minket. Elvették a büdös, tetves ruháinkat, helyettük tiszta pizsamát kaptunk.

Az alagsorból felvezettek egy terembe, ahol ágyak álltak, és – amiről álmodni sem mertünk – fehér lepedő és paplan közé fekhettünk. Rövidesen egy orvos jött hozzám. Fehér köpenyben volt, de az alatta viselt ruhán láttam, hogy SS-orvos lehetett. Beszélgetni kezdtünk, megnyugtatott, hogy meggyógyít, és elmondta, hogy bár az SS tagja volt, mindvégig hű maradt a hippokratészi eskühöz, és soha nem ölt meg senkit. Nagyon előkelő családból származott, a nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy a „von” szócska is szerepelt benne [Német családnevekben a nemesi származásra utaló szócska. – A szerk.]. Időközben kiderült, hogy én is megkaptam a flekktífuszt. Napokon át negyvenfokos lázam volt, de a volt SS-orvos olyan lelkiismeretesen kezelt, hogy elég hamar felgyógyultam. Vele és egy osztrák nővérrel olyan jó kapcsolatba kerültem, hogy a kórházban töltött születésnapomon még ajándékot is kaptam tőlük, az orvostól egy gót betűs Heine-kötetet [Gót betű – a középkorban kialakított, sajátos, német, hegyes betűtípus. Gutenberg ezt használta első nyomtatványaihoz. A német nyelvterületen a 20. század közepéig rendszeresen használták. – A szerk.], az ápolónőtől pedig fogport és egy fogkefét.

Amikor felépültem, szeptember elején, egy kórházvonattal hazautaztam Kolozsvárra. Meg voltam győződve arról, hogy otthon viszontláthatom a szüleimet és a húgomat, akikről az első munkaszolgálatos bevonulásom óta semmiféle hírt nem kaptam. A kórházvonat Jugoszlávián át vitt minket, és megállt Zágrábban, ahol partizánok fogadtak bennünket. Elvittek egy iskolába ebédelni, és – ezt soha nem felejtem el – olyan erős lecsót adtak, hogy szikrázott a szemünk. Ebéd közben odajött hozzám egy fiatal százados, és elmondta, hogy ő is zsidó. Délután elvitt moziba, már nem emlékszem, milyen filmet adtak, mert annyira fáradt voltam, hogy elaludtam vetítés közben. Aztán visszamentünk az iskolába, ahol felruháztak minket, kaptunk bakancsot, SS-nadrágot, és Luftwaffe [A német légierő hivatalos neve. – A szerk.] lemberdzseket. És akkor ez a zsidó fiú, akivel összebarátkoztam, adott nekem egy partizánsapkát ötágú vörös csillaggal. Sokáig viseltem, mert kedves emlék volt.

Amikor megérkeztem Kolozsvárra, rögtön a lakásunkhoz mentem. Abban reménykedtem, hogy ott találom a szüleimet. Bekopogtam, de egy idegen nő nyitott ajtót, és azt állította, hogy ő lakik itt. Kétségbeesésemben elmentem a Hitközségre, és onnan a Péter-Pál villába, amit azoknak a visszatérő zsidóknak rendeztek be, akiknek elfoglalták a lakását. A családomat itt sem találtam, ismerősöket sem láttam, ezért elvonatoztam Budapestre, és elmentem a gombgyáros nagybácsimékhoz, akiknél laktam. A legidősebb lány, Judit nyitott ajtót, és nagyon meglepődött, amikor meglátott, mert az egyik barátnőjétől azt hallotta, hogy engem a Dunába lőttek a nyilasok [lásd: zsidók Dunába lövése]. Azt is elmondta, hogy előző nap itt járt anyám meg a húgom, és nekik is ezt mondta. Ez nagyon dühített, nem értettem, miért kell anyámat kósza rémhírekkel ijesztgetni. Be sem mentem a holmimért, otthagytam az unokahúgomat, kimentem a Keletibe, és felszálltam az első Kolozsvár felé induló vonatra.

A kolozsvári pályaudvarról egyenesen a Péter-Pál villába mentem. Jártam szobáról szobára, és egyszer csak megláttam egy ágy szélén ülve az anyukámat és a húgomat. Elmondhatatlan, hogy akkor mit éreztem.

Anyám és a húgom elmesélték, hogy min mentek keresztül. Auschwitzba deportálták őket, szerencsére együtt maradhattak, és mivel jó fizikai állapotban voltak, bekerültek egy gyári munkára szánt, ezerfős csoportba. A kiválasztott nőket a Kassel melletti Lichtenauba [ahol egy hadianyaggyár volt – A szerk.] vitték, egy lőszergyárban kellett dolgozniuk [Kassel – németországi város Hessen porosz tartományban. – A szerk.]. A német művezetők és munkások állítólag nagyon rendesek voltak, bár tilos volt, ők mégis élelmiszert és ruhaneműt hoztak a zsidó csoportnak. És itt elmondanék egy érdekes esetet. Volt a gyárban egy kápó, egy kolozsvári zsidó asszony, ha jól emlékszem, Pál Magdának hívták. Ez a nő ki nem állhatta anyámat, és mindenáron vissza akarta vitetni Auschwitzba, vagyis a biztos halálba, ezért azt terjesztette róla, hogy nem dolgozik rendesen, nem bírja a nehéz munkát. Furcsamód az SS-munkafelügyelő védte meg anyámat, hangoztatta mindenhol, hogy „Frau Lazarovits” nagyon szorgalmas, és nem engedte elvitetni. Itt, Lichtenauban érte őket a háború vége. Anyukám a húgommal vonaton és gyalog Passaun át Budapestre jött. Az első dolguk az volt, hogy fölkeressék a nagybátyámat, Szilágyi Pali bácsit, akinél a háború előtt laktam, és megtudják, mi van velem. Akkor mondta nekik a Judit unokahúgom, hogy engem a Dunába lőttek, erre anyámék hazautaztak Kolozsvárra.

Otthon aztán azt is megtudtuk, hogy apukámmal mi történt. Aput is Auschwitzba vitték, onnan tovább Dachauba, azután pedig Kauferingbe. A németek ott építettek egy föld alatti repülőgyárat, ahol zsidó foglyokat dolgoztattak, ide került apukám is, és valószínűleg ott is halt meg. Ezt a történetet a háború után hallottam egy kolozsvári borbélytól, de többet sajnos ő sem tudott. Aztán teltek az évtizedek, míg nemrégiben egy müncheni hitközségi delegáció egyik tagja elmesélte nekem, hogy előkerült egy, a kauferingi foglyok nevét tartalmazó lista, és ezen Lazarovits Izsák neve is szerepel. Amikor ezt megtudtam, elmentem Kauferingbe, és felkerestem azt a tömegsírt, amelyikben valószínűleg apukám is fekszik. Azóta többször is jártam ott.

A háború után anyukám a húgommal visszaköltözött a régi kolozsvári lakásunkba, én pedig visszajöttem Budapestre. A húgom aztán férjhez ment, és 1950-ben anyukámmal együtt kivándoroltak Izraelbe. Anyu ott halt meg 1975-ben, a húgom ma is ott él, két felnőtt gyereke és hat unokája van.

A háború utáni pesti életemet a ZSESZ-ben kezdtem, ez volt a Zsidó Egyetemi Hallgatók Szervezete, ami akkoriban alakult. A szervezet több diákotthont tartott fenn, én a Molnár utcai kollégiumba kerültem. Közben elkezdtem az orvosi egyetemet, az volt az elképzelésem, hogy ideggyógyász leszek. Az első két évben minden jól ment, de a harmadéves kórbonctannál rosszul lettem. Nem bírtam a halottak látványát, felidéződött bennem a tábor. Ekkor elmentem Haynal professzorhoz [lásd: Haynal Imre], mindent elmondtam neki, és ő is megerősített abban, hogy az orvosi pálya nem nekem való. Abbahagytam az orvosi egyetemet, és átmentem a bölcsészkarra, csakhogy a filozófia szakot közben áthelyezték az Orosz Intézetbe, a későbbi Lenin Intézetbe [1952 tavaszán az Egyetemi Orosz Intézet átalakult Lenin Intézetté. Feladata: „Magas színvonalú marxista-leninista képzettséggel rendelkező és az orosz nyelvet jól ismerő egyetemi előadók, ideológiai munkaterületen dolgozó funkcionáriusok képzése. 1956-ban szűnt meg. – A szerk.]. Itt végeztem el a filozófia szakot, amit akkor dialektikus és történelmi materializmusnak hívtak.

1945 szeptemberében, amikor elkezdtem az egyetemet, a Kommunista Pártba is beléptem, hiszen éppolyan baloldali gondolkodású voltam, mint apukám. A nagybátyám zuglói címére voltam bejelentve, így a zuglói XIV/1. alapszervezetbe kerültem, ide tartozott egyébként Rákosi „apánk” is. Jártam tehát az egyetemre, a pártba, és közben egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy fel kellene hagynom a vallásom gyakorlásával. Furcsa dolog ez, az egyetemen érdeklődéssel hallgattam a marxista-leninista tanokat, aztán meg mentem a templomba imádkozni. Sohasem felejtettem el, hogy „kikönyörgött” gyerek vagyok, és hogy a tinódi rabbi anyám lelkére kötötte, hogy vallásosan éljek. Érdekes módon ez az egész semmiféle zavart nem okozott a lelkemben. Az egyetemen hallottakat úgy fogtam fel, hogy ez a szakmám része, a mesterségemé, ami ahhoz kell, hogy megéljek, és ennek semmi köze a valláshoz, ami az én privát életemhez tartozik.

Egyetemre jártam, amikor az unokahúgom elvitt bemutatni egy barátnőjének. A lány egyáltalán nem tetszett nekem, viszont épp ott volt nála a szomszédból a Gitl, és ő nagyon nagy hatást tett rám. Udvarolni kezdtem neki, és 1948-ban összeházasodtunk. Bár Gitl is zsidó, nem tartottunk hagyományos vallásos esküvőt [lásd: házasság, esküvői szertartás], csak polgárit. Hamarosan megszülettek a gyerekeink, Györgyi 1949-ben, Szilvia pedig 1953-ban. A nagyobbik lányom banktisztviselő, a kisebbik újságíró lett. Györgyi révén egyébként kétszeres nagypapa vagyok, 1972-ben született Zsolt unokám ügyvéd, a két évvel fiatalabb Judit pedig marketing-szakember.

A gyerekeim kezdettől fogva tisztában voltak a származásukkal, de nem kaptak zsidó nevelést. Tudták, hogy én járok templomba, a Thököly útra, de őket nem vittem magammal, és otthon sem tartottuk a zsidó ünnepeket [lásd: nagyünnepek]. Úgy gondoltam, hogy azért, mert én gyakorlom a vallásomat, a gyerekeknek nem kell feltétlenül ugyanezt tenniük. Nem akartam, hogy megbélyegezzék őket, hogy rossz szemmel nézzenek rájuk, mert templomba járnak. Ugyanakkor fontosnak tartottam, hogy tudják, mi történt a zsidósággal a háború alatt, és elmeséltem nekik, hogy a családunk tagjai mi mindenen mentek keresztül.

Utolsó éves lehettem, amikor a különböző egyetemeken megalakultak a filozófia tanszékek. Miután megkaptam a diplomámat, tanítottam az orvosin, utána pedig a közgázon. Aztán váltottam, és 1956 elején a Mávag Művelődési Ház igazgatói székébe kerültem.

1956 októberében nem tartoztam a hősök közé [lásd: 1956-os forradalom]. Épp ellenkezőleg. Ha egy lövést hallottam, összerezzentem, mert a koncentrációs tábor, a lövöldözések iszonyú mély nyomot hagytak bennem. Egyébként szörnyű élmény volt, amit ezekben a napokban átéltem. Ezt a történetet egyszer talán még meg fogom írni.

1956 után a külkeres szakmába kerültem. Több nyelven beszéltem, ez előnyt jelentett, és a munkába is hamar belejöttem. Biztos öndicséretnek tűnik, amit most mondok, de én azt is el tudtam adni külföldön, amit más nem. A keleti piacot bízták rám, mert nyugatra nem mertek kiengedni. Féltek, hogy nem jönnék vissza, hiszen az önéletrajzomban is szerepelt, hogy négy nagybátyám és egy nagynéném él az Egyesült Államokban. Ráadásul a személyzetis enyhén szólva antiszemita volt, így nem reménykedhettem abban, hogy kihelyeznek valamelyik nyugat-európai kirendeltségre, pedig felsőfokú nyelvvizsgám volt angolból, németből, franciából, oroszból, románból. Éppen ebben az időben jött anyámék ajánlata Izraelből, azt javasolták, menjünk ki mi is, és éljen végre egy helyen az egész család. Mivel itthon úgysem láttam perspektívát, 1965-ben fogtam a nagyobbik lányomat, és Bécsen keresztül Izraelbe utaztunk. [Mivel disszidálni akartak, attól féltek, hogy esetleg nem kapnak útlevelet, ezért illegálisan Bécsen kereszül mentek. – A szerk.] A feleségem a kisebbik lányunkkal itthon maradt, úgy terveztük, hogy majd ők is utánunk jönnek.

1965 őszén érkeztünk Tel-Avivba. Ivritül még nem nagyon beszéltem, ezért olyan munkát kellett keresnem, ahol az általam már ismert nyelveket tudtam használni. Ez idő tájt készült el az új tel-avivi Hilton szálloda, és a húgom a kapcsolatai révén elintézte, hogy én lehessek a recepció vezetője. A munka nekem való volt, igazán jól éreztem magam a portán. Rengeteg külföldi jött a szállodába, úgyhogy bőven volt alkalmam a nyelvgyakorlásra. Sok hírességet is láttam a pult mögül, többek között Konrad Adenauert. [Konrad Adenauer (1876–1967), a második világháború utáni első (nyugat)német kancellár, 73 éves korában kezdte meg kancellári pályafutását 1950-ben. – A szerk.] Közben a lányom is elkezdte az iskolát. A gimnázium második osztályába került, az első időben persze csak ült némán az órákon, mint egy kuka. Egyszer aztán munka után megyek haza, és a lakásban ott ül a lányom, aki hat osztálytársának éppen a matematikaleckét magyarázza, természetesen ivritül. Én akkoriban még nem beszéltem ilyen jól a nyelvet, hiszen a szállodában leggyakrabban az angolt használtam. Szóval beilleszkedtünk, jól éreztük magunkat. A kislányom kitűnően végezte a tanévet, még az igazgató is behívatott, hogy elmondja, milyen tehetséges a Györgyi. Már csak egyetlen dolog hiányzott, az, hogy a feleségem és a kisebbik lányom is kijöjjön, és újra együtt legyen a család. A feleségem itthon mindent megpróbált, hogy útlevelet kapjanak, még Kádár titkárságára is elment. Sajnos, hiába. Közölték, hogy nem engedik ki. Nem volt más megoldás, nekünk kellett hazajönnünk. Egy év után visszaköltöztünk Izraelből Budapestre. Itthon aztán elkezdődtek a kellemetlenségek. 1967-ben kitört az izraeli–arab háború [lásd: hatnapos háború], és a környezetemben azt kezdték mondogatni, hogy engem biztosan a Moszad küldött haza [Moszad – Központi Hírszerző és Biztonsági Ügynökség, az öt nagy izraeli titkosszolgálat egyike; 1951-ben alakult meg. – A szerk.]. Néha megjelent egy-egy illető a házmesterünknél, és arról érdeklődött, kik járnak hozzám látogatóba. Persze, a gyanúnak semmiféle alapja nem volt, eszébe sem jutott a Moszadnak, hogy éppen engem foglalkoztasson.

Izrael után itthon „persona non grata” lettem, nem kellettem sem egyetemi oktatónak, sem külkeresnek. Végül az Állami Biztosítóhoz kerültem ügynöknek. Először kínlódtam, aztán ebbe is belejöttem, végül is az ember mindent meg tud tanulni. Egy idő után áthelyeztek a központba, a nemzetközi osztályra, később pedig az egyik kerületi irodában lettem vezetőhelyettes. Ebben az időben találkoztam egy ismerősömmel, aki az egyik belkereskedelmi vállalat vezérigazgatója volt. Azt ajánlotta, hogy vezessem a vállalata külkereskedelmi osztályát. Igazi nagy káder volt, neki nem mondhatták a „jóakaróim”, hogy a Lazarovits egy megbízhatatlan disszidens. Persze, örömmel vállaltam a munkát, és ettől kezdve már nem éreztem magam „nem kívánatos személynek”, senki sem zaklatott azzal, hogy miért disszidáltam. Az útlevelemet azért bevonták, öt évig nem utazhattam se nyugatra, se keletre. Végül is jól beletanultam a külkereskedelembe, és ebből a szakmából mentem nyugdíjba.

Évtizedeken keresztül a zuglói körzetbe jártam imádkozni. A rendszerváltás előtti években aztán megválasztottak a körzet elnökévé. Egy idő után a Hitközség tagjai is megismertek, és beválasztottak az intézőbizottságba. A rendszerváltás után megkaptam a Hitközség külügyi vezetői posztját, ezt a munkát a mai napig örömmel végzem. Elsősorban a külföldi kapcsolatokat ápolom, gyakran tartok Németországban és Ausztriában előadásokat a holokausztról, részt veszek a mauthauseni megemlékezések szervezésében, és én foglalkozom a Jad Vasembe történő felterjesztésekkel is. Ezen kívül tagja vagyok több zsidó–keresztény tanácsnak. Ha marad időm, írok, több cikkemet és tanulmányomat közölték különböző folyóiratok, és nemrég jelent meg „A pokoljáró” című önéletrajzi könyvem. Megkaptam a „Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjé”-t, a „Honvédelemért” kitüntetést, a „Nagy Érdemkereszt”-et az Osztrák Köztársaságtól, valamint a Német Szövetségi Köztársaságtól és Felső-Ausztria „Nagy Érdemkeresztjé”-t, és magas állami kitüntetést kaptam a Francia Köztársaságtól is. Büszke vagyok ezekre az erkölcsi elismerésekre, nagyon jól esik, hogy méltányolják a munkámat.

Galina Barskaya
Kiev
Ukraine
Interviewer: Zhanna Litinskaya
Date of interview: January 2002

My family background

Growing up in my uncle and aunt's family

My school days

My work experience in Batumi, Georgia

Moving to Kiev

The times of Great Terror

The beginning of the Great Patriotic War

Long journey into evacuation

Returning to Kiev

Manifestations of anti-Semitism

My son's education and life

Glossary

My family background

My name is Galina Veniaminovna Barskaya. My Jewish name was Hannah. My aunt, who raised me, said that my real name was Hannah-Reizele. The problem is that my mother had left no documents, and I know these things only from the words of my aunt. My real age is also a mystery, and the date of my birth was established by the Jewish rabbinical court.

The court has established the date of my birth: 24th December 1914. Court proceedings took place in Kremenchug in around 1918 when we moved there. My mother died very early, when I was still a baby, and my father was at the front at the time, so nobody knew my real date of birth.

My father’s name was Demyan Barsky, but for some reason I was registered as ‘Veniaminovna’ by patronymic. My father was certainly Jewish. My sister, who was born from a different mother, had the patronymic ‘Demyanovna.’

I was born in the town of Mozyr, Belarus. I never knew my grandparents – by the time of my birth they had already died, and there was nobody who could tell me about them.

My mother’s first name was Malya, last name – Barskaya, and I don’t know her maiden name.

When World War I broke out, my father was called up to serve, and he left her pregnant, alone, with three children. She had a very difficult pregnancy and died in labor because of heavy bleeding. Mozyr was a very small town and nobody could provide first aid to her, so she died in labor. That’s what I learned from my elder sister, Yekaterina, who was born in 1904. I also had an elder brother, Grigory, who was born in 1910.

We were left orphans for our father was at the front. Our elder sister, Yekaterina, substituted Mother for us, because she was very practical. She took care of us, and this was our only hope. We had a lot of problems, even lice, because nobody took real care of us. My poor sister had some problem with her hair – she lost all her hair for some reason.

When our father learned that our mother had died and we three were left as orphans, he, being in the front-line forces, cut off his finger in order to be sent home. He did it on purpose. I don’t know whether anyone understood why he did it, but he was transferred to the reserve and came home to us.

I don’t remember how Father came to Mozyr because I was very young. In general, I remember nothing of our life in Mozyr, not even our house. My sister said that my father got married again then and brought a beautiful woman to our house. But she was not nice to us, so he divorced her.

After that, Father took us all to Kremenchug, Ukraine, where he found a job as a butcher. He was a specialist in preparing meat for making sausages. I am not sure, but I think he worked as a butcher before the war as well.

There, in Kremenchug, lived the family of my father’s brother, Grigory. It was them who persuaded my father to leave Mozyr because of unemployment there, due to which we were often starving. In Kremenchug my father had a job and we did not starve any more. He would bring meat from the butchery and our life became better.

I don’t really remember our apartment. I remember that we lived behind the railway embankment. We rented a room in the basement. The room was large, or maybe it looked large to me because I was small. For some time we all slept on the plank bed made by my father. The floor was the earth, and it was very cold in winter. There also was a furnace that my sister Katya [short for Yekaterina] stoked, but we did not always have wood, so my memories of that room are only linked with cold.

I also remember a Jewish pogrom 1 in Kremenchug. There were many different gangs out there, and there was more than one pogrom in that city. Our family was lucky – we were not attacked, but I remember feathers flying in the street from the pillows that gangsters tore apart. For some reason it made a big impression on me. I remember looking with fear outside from the window of our deep basement. I remember how our old Jewish neighbor was beaten in the street. But I don’t know what happened to him then, whether he was killed or not. I remember that my sister, brother and I hid every day because gangsters would attack the town every day. Fortunately, they never burst into our house, probably, because there was nothing to take from us.

Growing up in my uncle and aunt’s family

Later, in 1918, father gave me to the family of his brother Grigory, because he could not raise all of us. I also think he began dating another woman. That’s what my sister told me. My brother and sister stayed with our father.

The name of my father’s brother, into whose family I was sent, was Grigory Barsky. He was very handsome – I wish I had a photo of him. During World War I he fought at the front, and then he joined the party of Bolsheviks 2. He fought for the Red Army in the Civil War 3, lost an arm there. He was very joyful and optimistic. I remember he brought me a lot of presents – fabric for dresses, toys and sweets. He loved me very much because he had no children of his own.

He also worked in the special Extraordinary Commission for fight against counter-revolution. I don’t know what happened then – there was some case concerning Orthodox priests who were to be shot but Uncle Grigory had pity on them and let them go… So, Uncle Grigory and a big group of his colleagues were shot instead. Only later a special message came from the capital of the Ukrainian Republic, which was Kharkov then, that they were innocent and should be released. But it was too late. Among those who were shot there were several Jewish communists, including my uncle.

He left a note and somehow managed to pass it to my aunt. In the note he wrote that they were innocent, that they were always fighting for the right cause and that they were condemned unjustly. I know that my aunt kept this note but it was too late. She tried not to talk about it, but I still don’t remember that anyone was punished for their shooting.

My aunt was Olga Samoilovna Barskaya; I don’t know her maiden name. After her husband died, my aunt found a job at the same butchery where my father was working. She also was working with preparing meat for sausages. For her, delicate and tiny, it was very hard. The workers stood on a cement floor in heavy boots because the floor was full of water for washing meat. To get to work she had to walk across the whole town because there was no transportation. She left early in the morning and came home when it was dark – almost night. I remember when she took off her boots after work she would always pour out water from them. Her life was very hard. But there was no way out – she had to provide for her family.

My aunt owned a small house on Pushkinskaya Street, in the yard. The house was tiny – two small rooms. The smaller room served as a kitchen. The toilet was outside and was shared by several neighbors. Water was to be carried from a well two blocks away. I was seven or eight years old and I had to drag buckets of water home because my aunt would come home frozen, with wet feet, so she needed water to wash and to cook.

There was a house facing the street, where another Jewish family lived – a shoemaker and his numerous kids. I remember it was always dirty in his house. But in our home it was always clean. My aunt’s mother lived with us and she always cleaned the house and kept everything in order. Aunt’s mother – I called her grandmother – lived in the room that was combined with the kitchen. I don’t remember what her name was – I always called her grandmother.

In the same room two brothers of Aunt Olya lived as well. Her elder brother’s name was Nachman; her younger brother’s name was Avrum. They were adults. In the second room my aunt’s sister Leah, whom we called Leika, and I lived – sleeping on a bed made of wooden boards. Nacham also had an elder sister, but she got married and lived separately.

The family was very poor. We all lived at the expense of Aunt Olya’s salary. Her younger brother Avrum was handicapped – his one arm was paralyzed and hung in a black sling. I don’t know whether he received any pension. But since early childhood he got used to go to the market, meet peasants who came to sell things and guard their goods when they had to go somewhere. Avrum was a very honest person, and peasants highly respected him and trusted him. For his guarding they gave him some of their goods – vegetables, potatoes, sometimes even meat. That’s what kept us living.

Her second brother, Nachman, had no permanent job. Sometimes he helped load goods at the market. Then he got married and moved to live with his wife.

Aunt’s sister, Nechama, lived a little further on the same street. She had a tiny room and a very small kitchen, but her apartment was also very clean. Her sister Leah was single. She never worked outside the house – she helped Grandmother look after the house.

I don’t remember my father keeping any Jewish holidays. He was not a religious man. But Grandmother, my aunt’s mother, kept all Jewish holidays. She prayed every day. At home she had the Talmud and a Jewish prayer book. She always wore a dark dress and a headscarf. I don’t remember her going to the synagogue, but she prayed at home. On Friday, before Sabbath, Grandmother lit candles every week. And every Sabbath she made a little celebration with the small portion of foodstuff we had at home – she was able to cook delicious dishes. I remember that on Purim she cooked Purim cakes – hamantashen – special cakes of triangle form that look like ears; they usually had poppy seeds and raisings and we liked to eat them very much.

We always celebrated Passover. On its eve we had a major cleaning of our house, taking all garbage away. We took kosher crockery from a box and celebrated the holiday. We always had matzah on Passover. Grandmother cooked Jewish dishes that we had to eat on Passover. She also made tasty and beautiful matzah balls for chicken soup. I still remember this chicken soup with matzah balls. She was a true Jew, who kept all traditions. That’s how she was raised.

At home, my grandmother and aunt spoke in Yiddish to each other and in Russian to me. But I understood some words from their conversations and I still remember some Yiddish words.

I liked living with my aunt. I remember my father once decided to take me home. I don’t know why he decided so. But suddenly my aunt told me, ‘You father is coming.’ I got so scared because I got used to living with her and did not want to leave. On that day I was coughing hard. So, when I heard that my father was coming, I climbed under the bed on the floor. Our floor was very old, cold and dusty. I felt that I was about to start coughing again, but I restrained myself. My father talked to my aunt for a short time and then left again. I climbed out from under the bed. And you know, I stopped coughing on that day.

In general, there were a lot of Jews in Kremenchug. Almost all of them worked in various trades – they were shoemakers, tailors and merchants. There was a synagogue in the town, but my aunt never went there, while my grandmother was too old to leave the house. 

Relationships between people of different nationalities were good. We never thought about who was who in nationality.

My school days

Not far from our house there was a Jewish school, and I was sent there. But I did not like it there because I could hardly understand Yiddish. So I said I was not going there again. I don’t remember exactly what I did not like there, but I was stubborn. Instead of going to school I went to a club that was not far from us and played rocks with other children there. We made our ‘rocks’ from the dry bones that my aunt brought from her work. Finally, my aunt understood that I would not study at the Jewish school, and sent me to a Ukrainian school. The Ukrainian school was far away from us, I had to cross the whole town, but I liked going there.

Later, when I was studying at school, Aunt Olya got married. Her husband was Russian – Nikolay Ivanovich Rukoyatkin. During the Civil War he fought and was awarded with medals. He was a member of the Communist Party and a very honored man. My aunt went to live with him in Novogeorgiyevsk. Her husband was working there as chairman of a furniture artel, and their life was good. I was left in Kremenchug; they did not take me with them. My father also lost any interest in me – he married another woman and left Kremenchug. My sister Yekaterina moved to Lugansk, while my brother entered the naval college. So, I was left alone, with no rights.

At school I had a friend, Dora Marakon. I began to live with them. They had two rooms – a smaller and a bigger one. They heated the smaller one, but I slept in the bigger room, which was not heated. My bed was standing by the window. I got sick there and had very high fever. After that I lost my voice. I don’t even know whether Dora’s family was paid for taking me, but I assume that they simply had pity on me. It was a Jewish family of very kind people. They were poor, but they had pity on me, and I stayed with them for several years.

As I already mentioned, people of many nationalities lived in our town. There was a Catholic Church not far from our house, and when I was young, I played with the Catholic priest’s daughters. The priest was a very gloomy and strict man. We were scared of him. But his wife and daughters treated me very well. I never had dolls to play with, so these girls and I sewed dolls from the leftovers of some clothes and played with them. Their mother always fed me.

I liked studying at school. We had Jewish, Ukrainian, Russian, and Polish students, and everyone treated each other well. Our teachers also made no difference between children of different nationalities. I was an excellent student and was about to enter the eighth grade. At that time, only good students could study at the eighth grade. So, after the seventh grade, a group of us, good students, was transferred to another school, which was located even further. I went there several times and realized that I could not study there. So, I quit school and entered a technical college. I liked technical education classes even at our secondary school. I was always good at them. So, in the college I learned to work at a lathe and I enjoyed working at it.

At school I joined the ranks of young pioneers 4. I liked all gatherings of pioneers, but I was never sent to a pioneer summer camp. At the college I became an active Komsomol 5 member and I also worked as a pioneer leader at our school.

We liked to go to our club. At the club our youth sang songs about themselves and the problems of our time. When I was still a schoolgirl my friends and I found all kinds of ways to get to the club without tickets. But now, after I had entered college and joined the Komsomol, I had a chance to perform in the club too.

We were fed in the college. In those years there was famine in Ukraine 6, and life was hard. I remember we were given a few small lollipops each, and we had a competition – who could drink more cups of tea with only one lollipop.

I lived in a dormitory and I had my own ‘corner’ there. Aunt Olya and her husband Nikolay came to visit me, and I visited them in Novogeorgiyevsk.

By that time my sister had got married and moved to Lugansk region to live with her husband in the small town of Gadyach. My sister never had a chance to get education. Prior to getting married she was a common worker at a plant. She learned to read and write only during evacuation, and she never learned any spelling rules.

My brother, Grigory, studied at the Sevastopol Naval College. Let me tell you a little more about my brother. He was very handsome and very talented. In Sevastopol he was one of the few who were sent to the naval college of Leningrad. In Leningrad a daughter of the chief of the college fell in love with him. The chief had no desire to see them together because my brother was a junior officer and a Jew. So, when he finished the college, he was sent to serve in Vladivostok – as far from the chief’s daughter as possible.

There he was growing as a specialist and later became commander of the submarine base. Back in the college my brother somehow managed to change his nationality and got registered as a Russian with the last name of Boyarsky. He knew that no Jews were allowed to get high-ranking positions in the army and in the Navy. I learned about all of this only after the war, when he came to visit me.

My work experience in Batumi, Georgia

After completion of the technical college, two boys, one girl and I were sent to work in Batumi, Georgia. Batumi is a wonderful city, but there are frequent rains there. Because of the rains my only pair of shoes got spoiled very quickly. It was the only time when I turned to my father with the request to help me buy a pair of shoes because I had nothing to wear at all. My father did not even answer me; he sent my letter to my brother, who bought me shoes and sent them to me.

In Batumi I lived in a dormitory with the girl from Kremenchug, and our boys lived in another room.

I was appointed forewoman of the packing workshop, where cigarettes were packed. I remember very well that the packing machines were created by a Jew – Feldman – and were called Feldman machines. I learned how to operate those machines very quickly. But I had a trouble there – my finger got between two gears of the machine and I remained handicapped for the rest of my life.

I had a lot of friends. All of my friends treated me very well – local Georgians and Russians – even though they knew I was Jewish. But nobody paid any attention to such things at the time. I was an active Komsomol member, performed in the club and conducted classes of political information in our workshop.

I was noticed. I was summoned to the KGB 7, but I was not afraid to go there because I was absolutely honest and feared nothing. So, a KGB officer began to recruit me to bring information to him. He told me that I was working at a tobacco factory where the best tobacco was made and sent to Stalin. But a lot of tobacco was stolen from our factory, so I had to watch people closely and find out who was stealing and then let him know. I was also to listen to what people said against Stalin and the Party. He told me that if I heard anything bad I had to write about it to him and sign with the nickname ‘Match.’

So, I listened to him, said goodbye, and left. I was walking and thinking, ‘Oh my God, what should I do? How can I watch and provide information against good people?’ So, my friends from Kremenchug and I decided to flee from Batumi. But we could not just get up and leave, because we were obliged to work there for three years after our college. So, one day we received our salaries, bought steamship tickets and left. We did not tell anyone anything. We did not take our documents. We came to Kremenchug and then my photos and documents were sent to me by mail. But I was never again summoned to the KGB and had no further trouble from them. I think I was just lucky.

Moving to Kiev

I went to Aunt Olya to Novogeorgiyevsk, from where she, Uncle Nikolay and I went to see Kiev, which was the new capital. It was in 1934. I saw Kiev and did not want to leave it; I liked it very much. Most of all I remember the Opera House and flowerbeds with flowers in the form of pictures. I did not want to return to Novogeorgiyevsk. So, Uncle Nikolay, who was highly respected everywhere, asked some friends and they allowed me to stay in a dormitory.

Then I began to work at a car-repair plant where I met my future husband, who was chief of a workshop. My husband, Semen Yakovlevich Natov, was Jewish. His true last name was Radulsky. His real first name was Natan. For some reason, even before I met him, he changed his first and last names and became Semen Natov. My husband was a good draughts-player. He organized draughts games in the Soviet Union, selected gifted children, and taught them. He also organized the first children’s chess and draughts club under the Pioneer House.

I was a very good worker. The chief of the police, who liked me, helped me get registered in the dormitory of another plant. And everything was fine until the dormitory chief learned that I was working at a different plant. So, they threw me out of the dormitory. But I was already known as a good Komsomol member. At that time the Communist Party sent active Komsomol members to work with children. So, I was sent to work as a pioneer leader at school. I was lucky – I got to work at a school downtown, in Vladimirskaya Street. I lived in the apartment of my aunt’s friend, a Jew. I lived in the district of Podol 8 and every day I went a very steep street up to work because I wanted to save money on transportation.

I never told anyone that I was Jewish, because I looked very Russian, but I certainly always remembered that I was Jewish. I never concealed this information, but neither did I make it public – it was easier to live this way. So, I had no problems with my nationality. I never thought about my Jewish identity. I did not even know whether there was a synagogue in Kiev.

Children who were in my charge loved me. I organized such events and performances of pioneers that people from other schools came to watch them. The themes of these events were different – Lenin’s birthday, October Revolution Day 9, Parisian Commune Day, etc.

At school I worked until 1937. Then, when the war in Spain broke out 10, Spanish children were brought to Kiev. In one of Kiev’s health centers a special house for the Spanish children was organized. Out of all the pioneer leaders of Kiev, I was selected to work in this house, even though I was Jewish.

By that time I was already married. We did not get married at once because we had nowhere to live. Prior to that, Semen lived with his mother in a small room. His mother dyed clothes and fabric. Her business was illegal at the time and she did it at home. Throughout their small room there were all kinds of things hanging; their room smelled strongly of paint. So, we could not live there. I never knew his father, because his mother divorced him long before I met her.

Then, his mother bought us a room in the apartment of Professor Bykhovsky. He was a famous oncologist in Kiev. He had a huge apartment downtown. He had a young wife, and when the professor died, she began to sell this apartment room-by-room. My mother-in-law bought us a small room and that’s when Semen and I registered our marriage and began to live together.

We got married in 1937. In 1938 I gave birth to our son. When I began to work at the Spanish orphanage I was not yet pregnant. When my son was born, children from this orphanage came to the hospital to visit me, brought me flowers and a huge cake, on which they wrote ‘Ramon.’ That was the name they decided to give to my son. So, I called him Ramon, and he later changed his name to Roman, which was more common here.

The times of Great Terror

At that time political repressions and arrests started 11, but we did not know why.

I remember we went to see people’s commissioner Postyshev and asked him to help us organize a celebration for children. [Postyshev, Pavel (1887-1939) – a Soviet Communist Party activist.] While talking to him I noticed that he was very nervously counting the beads and hardly heard what we asked him for. By the way, it was Postyshev who allowed people to put up New Year trees [a Soviet version of the Christmas tree]; before him it was forbidden. Soon after that Postyshev was arrested.

My sister’s husband, Zinoviy – I forgot his last name – also suffered at that time. He was always telling jokes and anecdotes, and because of those anecdotes he was arrested on the eve of World War II and sentenced to ten years in camps in Siberia. He came home only in the 1950s.

We certainly had no idea then that innocent people were arrested. I remember addressing meetings of people where I put to shame Postyshev and other people who were repressed or shot. We believed Stalin without reserve, unconditionally.

In 1939, when our troops entered the territory of Western Ukraine, my husband was called up to the army. But that campaign did not last long and he soon returned home.

From the Spanish children and adults who came with them we certainly knew some things about the fascists, but we never imagined that it could touch us. After the signing of the Molotov-Ribbentrop Pact 12 we were sure there was no danger of a war. Even though my husband told me often that he could ‘smell’ war in the air.

The beginning of the Great Patriotic War

I remember my husband was in Rostov with his students from the Pioneer House; there was a draughts and chess tournament. Suddenly, early in the morning, we heard explosions. The sound was as if ice was blown up, but it was 22nd June 1941. We did not know then that it was the beginning of the war. Then we heard Molotov’s 13 address on the radio and learned that the fascists had traitorously attacked our Motherland and the war broke out. My husband returned to Kiev with his students even though it was very hard because of panic with buying railway tickets. It seemed that everyone was going somewhere.

My husband was not called up at once. He had once, in his youth, worked in the North with rafting woods and he had experience in managing barges. So, he went to the district party committee and volunteered to raft women and children to evacuation on the river. There was a pioneer camp near the Dneper. All women who worked or were wives of workers of the Pioneer House came together there with their children and belongings. They were not allowed to take a lot of things with them so that they would not overload the barge. Nobody thought evacuation would be long. My husband decided to take us to Kremenchug, where my relatives lived. Aunt Olya was also there at the time. I thought I would stay there for two weeks and go home.

When we were getting on the barge, a bombing raid started. We had to lie on the ground and wait till it ended. It took us several days to reach our destination. We tried to move only at night in order to avoid bombing. But we were still bombed and several people were killed. In Kremenchug I stayed with Aunt Olya. We decided that if we had to go eastward, we would go to Lugansk, to my sister Yekaterina, who had moved there from Gadyach.

Long journey into evacuation

My husband returned to Kiev because he knew he had to be called up to the army. Near Kremenchug there was a big plant, and the Germans often bombed it. We decided that we had to go eastward. The military enlistment committee told us to get on a ship to Dnepropetrovsk. So, we went: Aunt Olya, my little son, and I. We also had Iosif, a son of aunt’s sister Nechama, with us. She sent him into evacuation with us. He was 14-15 years old. All the rest of my relatives – Nechama, Leika, their mother, Avrum and Nachman with their spouses – all of them remained in Kremenchug. They believed nothing would happen to them because the Germans were ‘good,’ just like during World War I. They sent the boy with us only as a helping hand to us.

We could hardly find a seat on the ship to Dnepropetrovsk so crowded it was. We stayed on the deck. It was really cold to stay on the deck all the time, especially for a child. Thus we reached Dnepropetrovsk. There were got off the ship and got on open railway cars of some echelon. It was raining but there was no place to hide from the rain. A railway worker was passing by us and nailed a piece of plywood over our heads, so we hid under it.

Thus we reached Lugansk. We came to my sister and stayed with her. They lived in a semi-basement and had several rooms. My husband wrote to me there – somehow his telegram reached me – that the enemy was moving eastward and we should go to Pervouralsk. We also heard that Kiev had been captured and the Jews were killed. So, my husband insisted that we should move on. He had also been sent to Pervouralsk, probably because he was a draughts champion and the authorities tried to save him.

Before our departure from Lugansk a terrible incident happened; it still leaves me sleepless. I entered a room and saw Iosif, Nechama’s son, cutting the shoes of my sister. I told him, ‘What are you doing? How will my sister walk without her shoes? Don’t you know that it is wartime?’ I tried to explain to him everything in simple, human words, but he got up and left. I sought for him for a long time but could not find him. So, we left without him. I still don’t know what happened to him; probably he got killed with the rest of the Jews. Aunt Olya and I were very anxious about what we would say to his mother, Nechama. But we did not have to tell her anything, because Nechama, as well as Leika, Avrum, Nachman, and Grandmother, was killed in Kremenchug. The fascists shot them, just as they shot millions of other Jews. But we learned this news only after the war.

We went through Rostov. There we were received very well; we could wash and eat there. Then we went to Pervouralsk. A man joined us and told everyone that we were his family. I think he was a deserter from the army and it was easier for him to travel with a family. It was easier for us to travel with him because he could find bread and other food. Our traveling conditions were horrible. I remember entering the toilet once at a big railway station. There were a lot of women, who were raking off lice. All of them wore nice underwear because they tried to take it into evacuation with them, and from this underwear they raked off lice. My son and we also had lice.

I saw a whole echelon with Tatars who were taken out of the Crimea. They were starving because they were not allowed outside the train. So, they were reaching out their hands and begged for bread. They also sang sad and mournful songs.

Thus we, dirty and full of lice, reached Chelyabinsk, from where my husband took us to Pervouralsk in a wagon. There he rented two rooms from a landlady and we lived in comfort. First of all my husband took us to take a shower. He threw away many of our clothes that were full of lice. He also ordered a nice winter coat for me. I had a picture taken of my son and myself wearing this coat. I sent this picture to my husband to the front.

The thing is that as soon as we came to Pervouralsk, on 1st October 1941, my husband was called up to the army, and on 14th October he was sent to the front. I don’t know why it happened, maybe somebody was envious about our happiness. Before his departure my sister threw a party, and for the first time in his life my husband got drunk. We did not even say a proper goodbye to each other.

We kept up a correspondence with him. I still have his pictures from the front. I also have his letters, where he wrote how much he loved my son and me, and what a wonderful life we would have after the war.

Well, there was no happy life after the war. In 1944, I was summoned to the military committee and given a death certificate for my husband. He was killed in fighting for the village of Babinovichi, Belarus.

When my husband was still in Pervouralsk, he found me a job at a pipe works. I was a good metalworker, and I was ordered to work with tools. I worked many hours, 10-12 hours a shift. Despite the fact that I had a small child, I still made time after work to take care of our tools, clean them, oil them and keep them in good working condition. I was an active Komsomol member and I came up with the following task: I made huge maps of the fronts, hung them in the office of our plant and every day marked the movement of our troops with little red flags. I listened to everything the radio broadcast and copied information on these maps. By the way, I still have those maps.

One time the chief of my workshop called me and said, ‘Listen, you are causing every instrument in the plant to stop working.’ I was shocked when I heard that and scared. I was very young then. So I asked him, ‘How come?’ He said, ‘Every day when you show new information about our troops people stop working!’ I got very anxious and thought I was in trouble, but he patted me on the hand and said, ‘You are doing a great job! Afterwards they all work even better.’

In 1943, the government placed an important order with our plant – we made some pipes, as we learned later, for Katyusha guns. And the chief of our workshop, Altshuler, was awarded greatly after that. In general, there were a lot of Jews at our plant. The secretary of the Communist Party cell there was also Jewish.

I received 800 grams of bread a day on my bread card. So, our life was very hard. My son went to the kindergarten where children were fed. Aunt Olya and Uncle Nikolay came to see me and helped me a lot – they spent time with my son while I was working.

Returning to Kiev

When my husband was killed in 1944, Kiev had already been liberated. We decided to return to Ukraine. In order to leave we needed special permission. So, Nikolay, Olya’s husband, got me this permission. He was an old Bolshevik and nobody could refuse to do him a favor. First we went to Dnepropetrovsk to Nikolay’s relatives, and then my son and I went to Kiev.

My room, where I used to live with my husband, was occupied by a woman who had given birth to a child during occupation. For a long time I could not get into my own apartment. For some time I stayed with my mother-in-law, but I was not registered in Kiev. At that time the police did special raids to find illicit residents. I was caught in one of these raids and was taken to the police. There I explained everything, showed the documents that my husband had died, and with the police’s assistance we could move back to our room. The woman who had lived there sent her child to an orphanage and left. There was no furniture, because our neighbors took it during the occupation. I even saw a piece of my furniture in their room, but I could not tell them anything.

One more thing I’d like to add: before we left the Urals, the plant, the Jews who were working there warned me that terrible anti-Semitism had started in Ukraine. In order to find a job I went to see the second secretary of the city committee of the Communist Party in Kiev. He met me in Pervouralsk, where we worked together. When he saw me in Kiev, his first question was, ‘What is your nationality? I wanted to send you to do Komsomol work, but now I am not even sure of that…’ I don’t think he was an anti-Semite; he simply understood that he could not send me to a work place where Jews were not allowed any longer. Nevertheless, he helped me to find a job at the committee for industrial and polygraph industry, whose chief was also Jewish. I began to work as his secretary, then I was promoted to a personnel inspector, and then – to the office of the chief of the personnel department.

I forgot to mention that in evacuation I had joined the Communist Party, that is why I was entrusted with such a responsible position. But certainly, if my boss had not been Jewish, nobody would have ever appointed me to this office. In that position I worked for more than 26 years – for the rest of my life, till my retirement on pension. Our team was very friendly. We always celebrated all Soviet holidays together – 1st May, October Revolution Day, etc. Our whole organization would go to demonstrations and picnics together.

Manifestations of anti-Semitism

We had a lot of Jews at our work. Our chief hired them knowing that otherwise they would not find a decent job. Later, when inspectors from the district committee of the Communist Party or from higher organizations would come, they would put red marks against the names of the Jews on our list and show the list to me, saying that there were too many Jews in our organization. But our chief always stood up for us. The anti-Semitic campaign of the 1950s 14 did not touch us either. We certainly knew about it and were concerned, but it did not affect us.

In general, anti-Semitism was manifested in everything. For instance, Aunt Olya and Uncle Nikolay came to live with me. We all lived in one room, which was crowded, so Uncle Nikolay went to fight for a personal apartment. A representative of the Communist Party district committee came over to see how old party member Rukoyatkin was living. Suddenly he exclaimed with indignation, ‘Couldn’t you find a Russian or a Ukrainian woman for yourself! Why did you have to marry a Jew!’ For a long time after that Nikolay could not get an apartment. Later he was given two small rooms in a communal apartment 15.

I was a propagandist; I graduated from the Marxism-Leninism University. I can tell you how I was present at a class of political courses where colonels and other officers studied; they were sitting and talking about the Jews. Then I was so indignant that I shouted, ‘You are sitting here, in this course, studying Marxism-Leninism, while Marx was Jewish and Lenin’s grandfather was Jewish!’ They looked at me with great surprise that I would defend the Jews, but they decided I was Russian. Well, it’s just a little detail about the atmosphere at that time.

My son’s education and life

My son experienced full measure of anti-Semitism. He finished a regular Ukrainian secondary school with good marks. It was very hard to enter university right after school, so he went to college. But it was hard for him to even enter the college because he was Jewish, so Nikolay had to help him. Very often Nikolay had to put on all his medals that he was awarded during the Civil War and go and help us see justice.

After the college my son tried to enter the university for several years. He tried to enter the Polytechnic Institute two years in a row, then the Food Institute, then another institute. But the result was always the same – he got high marks on the profile subjects, like physics and mathematics, but for written exams he got poor marks, which the teachers gave him on purpose to prevent him from entering the university.

I went to see the education minister and showed him a pre-war book about Soviet draughts-players, where a whole chapter was devoted to my husband. I asked the minister to help my son to get to university. It did not work. But the minister said that my son could enter the mechanic department – the most difficult one – of the Agricultural Academy to study by correspondence. Finally, my son entered it.

When he was defending his diploma project, he was singled out as one of the best students. So, he finally got a diploma – and hence started his problems with finding a job. The same situation repeated itself – going from enterprise to enterprise, from plant to plant; nobody wanted to give him a job. I went to the second secretary of the district Communist Party committee, who knew me for my propagandist work. Only due to his help my son was offered a job as a technologist at a plant.

My son’s private life was unlucky. He was married but for a short time. Then he divorced his wife. Now he is working at a big plant, but he was never promoted because of his nationality. However, he does not demand much; he is easily content. Many of his friends have moved to Israel, America, or Germany, but my son does not even want to think about it. He loves Kiev and Ukraine very much; he cannot imagine his life outside this country.

My father died soon after the war in the town of Orsk where he was evacuated. It is located somewhere in Russia, in the Urals. Aunt Olya and Uncle Nikolay also passed away a long time ago: my aunt in 1962 and my uncle in 1964.

In the 1950s, my sister Yekaterina’s husband returned from Siberia. His health was totally ruined. Soon after returning home he got ill with tuberculosis and died. My sister moved to live in Pervouralsk – it just so happened that her son lives there. My sister died in 1976.

My brother Grigory Barsky fought in the war and took part in the war against Japan 16. After the war he occupied high offices in the Navy. As I already mentioned, he had changed his nationality and was considered Russian, otherwise he would have never been promoted to any office. After demobilization he lived in Vladivostok. He died there in 1984.

I feel very sorry that I never went to Kremenchug, to the site of shooting of my relatives with whom I lived in my childhood. Now I realize that it is too late for me to look back to my sources, my Jewish roots. But I enjoy reading Jewish newspapers. I am also very concerned as I watch TV programs about Israel. I am worried about the developments in the Middle East. I hope people will have enough wit and patience to avoid a Third World War. This is all. Thank you.

Glossary

Genrikh Yakovlevich Len
Russia
St. Petersburg
Interviewer: Lyudmila Lyuban
Date of interview: February 2002

Genrikh Yakovlevich Len is a man above average height, of stout constitution and gray-haired, but he looks rather young. 
By character he is very active, persevering, speaks loudly, and you can feel that he is used to achieving positive results in every situation. His words are convincing;
it is clear that he was a professional teacher and lecturer. 

He still delivers lectures on Yiddishkeit and other issues at Hesed 1 as a volunteer. In spite of the fact that Genrikh Yakovlevich is retired now, he remains a busy person, 
and it’s hard to make an appointment with him, you have to postpone the meeting several times. 
However, he is always friendly, responsible and tries to keep his obligations.

My family background

During the war

After the war

My personal life 

Glossary

My family background

I, Genrikh Yakovlevich Len, was born in 1938 in Leningrad [today St. Petersburg]. My ancestors on my father’s side came from Poland. My grandfather on my father’s side, who was called Naum Yakovlevich Len in the Russian way 2, had the original name Chaim Nukhem Len. He was born in Poland, in the small Jewish town of Vogyn in Radzynsky district in 1888. He was from a well-to-do family. In 1916, during World War I, he took his wife, my grandmother, and their two sons – Yakov, born in 1910, and Samuel, born in 1915 – and left for Russia. As far as I know from the stories of my relatives, he wanted to reach America and settle down there, but the war was going on in Europe, and he remained in Russia.

In 1920 he lived in Samara, where his daughter Maria was born. [Editor’s note: Samara (named Kuibyshev between 1935 and 1991) was founded in 1586 as a fortress. A major center of cereal trade in the 19th century, as well as lard, wool and leather. From 1851 the center of Samara province. Some monuments of civil architecture of the late 19th/early 20th century are well preserved until today.] During the period of the NEP 3 he became a nepman, a dealer, he had enough money, owned a business and their house was very well furnished, as I was told. The children were taught languages and music.

All that came to an end when the NEP was abolished. Grandfather was sent to a labor camp 4 for ‘reeducation’ because he was a nepman: to fell trees in Perm district. Grandmother formally divorced him, as was customary then, and moved to Leningrad with the children in 1929. Having come back from timber cutting, Grandfather worked at the shoe factory ‘Skorokhod’ as a cutter. He was of a very robust constitution and strong physically; he also had, as they say, a Slavic appearance: light eyes, fair hair, 185 centimeters tall. His considerable physical strength allowed him to be a cutter of footwear.

Grandfather’s native language was Yiddish; he didn’t speak Russian very well and had a pronounced Jewish accent. When people met him in the street, they often thought he was a spy with a bad command of Russian. He was quite religious, but not a conformist. I was subjected to the customary circumcision in 1938. You can understand how Jewish traditions were observed in the family even in those hard years 5. Granddad received religious education in his birthplace in Poland. He knew very well the history of his people, traditions of the Jewish nation and observed them. I was small and can’t remember more details.

I remember how Grandfather used to give me a ride on sledges, when I was three years old. He loved his grandchildren very much. He was very devoted to us. His deprivation of civil rights, which was announced to him as a nepman, didn’t knock him out in any way; he continued to believe in the good future for all his family. In Leningrad Grandfather had two rooms in a communal apartment 6 in Zagorodny Avenue, where he lived with his wife and children, of which my father was the elder. Grandfather lived in Leningrad until 1942, stayed here during the blockade 7 and died of famine in January 1942. He was buried in the mass grave in the Piskarevsky memorial cemetery.

My grandfather’s brother continued to live in Poland; he was a merchant, quite a prominent businessman. His name was Genokh, the Russian equivalent would be Genrikh. Therefore I was named, as I heard from my relatives, in his honor. Genrikh was a trader, an owner of extensive property. He had a stone house, a big courtyard. He got stuck in Poland during the German occupation, almost got through it, but in 1945 was killed by the Germans or by local inhabitants, presumably in Lodz [today Poland]. During the Holocaust he was a worker, at the disposal of the local commandant. Probably, being rich, he regularly paid off the Germans, for them to leave him alive, and they, as the Russians say, gradually ‘milked’ him, until they picked up all he had, and then they did away with him. No one of his family survived in Poland, and all the property was lost. Both brothers perished being comparatively young, neither one had lived up to the age of 60.

My grandmother on my father’s side was in the Russian way called Eugenia Lvovna Len after her marriage. Upon birth she was named Gitsa Litmanovna Skurnik. She was born in Poland, too, in the same small town where Grandfather was born, in 1891. At 18 she was already married. Being the most beautiful girl in town, she married a rich man. Grandma Eugenia Lvovna was a seamstress and a housewife. They moved to Russia, as I already said, in 1916, and they first resided in Samara, and then in Leningrad.

My grandmother received her education in a cheder in her native town. She was not particularly religious, and after the death of Grandfather she practically didn’t observe any traditions, but celebrated Jewish holidays. Grandmother didn’t observe the kashrut.  Her native language was Yiddish; she spoke poor Russian with a Jewish accent.

During the Holocaust Grandmother lived in Leningrad, in the blockade, and in 1943, after the blockade was lifted she was evacuated to Kuibyshev [formerly Samara], from where she returned to Leningrad in 1946. When her daughter Maria got married, Grandmother moved to live with her in Moscow. She died in 1964 in Moscow in her daughter’s family, and was buried at the Jewish Vostryakovsky cemetery.

Her brother, Khenik Skurnik, also born in Poland, in 1901, went to serve in the voluntary Polish army, participated in the revolutionary movement, was an active member of the Communist party of Poland from 1919 to 1923, carried out revolutionary work among poor and landless peasants of Rodzynya, Narchev, Lukov. He was repeatedly arrested, was many times behind bars, persecuted by the police and was compelled to move to Warsaw in 1921, where he was a member of the Communist organization of the dressmakers’ trade union until 1923. In 1923, due to the risk of another arrest, he was sanctioned by the Central Committee of the Communist party of Poland to escape to the USSR. There he wanted to serve in the Red Army, but they didn’t allow him, as he was not a USSR citizen. He became a citizen and consequently a soldier of the Red Army.

By the end of the Civil War 8 he found himself somewhere in Turkestan [old-fashioned designation for Central Asia]. Once they received an order to send one of the soldiers – a party member – to Leningrad, to get a legal education. It was necessary to train judges for the Soviet Republic. Khenik, as I was told, asked the commander of the battalion, ‘Why me, of all the guys?’ And the commander answered, ‘You are the only one in the entire battalion, who did not ask me to write addresses on your letters, you did it yourself, which means you’re literate, therefore you are going to go and study.’ He was admitted as a student of the Leningrad university, as a military man directed by the Communist party. He lived in a hostel, and by the time of his graduation his nephew came to join him – my father. Other relatives followed his example very soon.

After obtaining legal education, Khenik served as a people’s judge between 1935 and 1937. He frequently acted as a judge in court cases of Poles and Jews, thanks to his good command of both Polish and Yiddish. At the end of 1937 he was subjected to repressions 9, announced an ‘enemy of the people’ 10 and put in jail for ten years. His wife, having learned about it, hanged herself.

Grandmother Eugenia Lvovna first took care of their small son, born in 1936. Later she sent the boy to an orphanage in the town of Pushkin in Leningrad region, because she was afraid that the boy would be taken away from her as ‘the son of an enemy of the people.’ In 1941 the child was evacuated with the orphanage to the Urals.

Khenik served his term in prisoners’ camps, survived, and was released in 1947 without the right of residing in Moscow and Leningrad. He took his son and went to Western Ukraine, to live closer to his native land. However, in 1956 he was rehabilitated 11 and restored in the Communist party. By then he already was a veteran of the Communist party with huge experience, but he flatly refused to work as a people’s judge any more. His son first studied in a military school in Kiev [today Ukraine], then in Odessa [today Ukraine], and finished his service in Minsk [today Belarus] in the rank of lieutenant colonel. Khenik died in 1990 in the family of his son in Minsk. Most of the truthful family stories were recounted to me by him.

According to my Uncle Khenrik Skurnik, there were both poor and rich Jews in the small Jewish town of Vogyn in Poland, where all my ancestors on my father’s side lived. There were handicraftsmen, military officers, dealers, and, of course, everybody lived very different lives.

By the way, the surname Len originates from a nickname, because the square of land in Western Europe was measured in lens. One len was not less than half a hectare, it was not the 0.06 of a hectare that is usually owned by kitchen gardeners 12 in today’s Russia. Some people had up to 100 lens. But even a man, who possessed one len, for which my ancestors received their surname, was already considered a land owner, and had the right to shout at meetings: ‘Off with the king!’ These small landowners were authorized to serve in the Polish army, if they wished, and could pursue a military career.

It is known that my distant relatives served as high-ranking military officers in the 1800s, and this military inclination periodically manifests itself in our kin. The Lens belonged to merchants of nothing less than the second guild 13 and were rich enough and quite independent in that small town. The Skurniks were by origin more noble, but impoverished. Therefore the Skurniks took to revolutionary activity, and the Lens stayed in trade.

My ancestors on my mother’s side came from Belarus. My maternal grandfather, Abram [Avraam] Mendelevich Sorkin, was born in the small Jewish town of Drutsk, Tolochin district, Belarus, in 1885. Later he moved to the town of Tolochin with his family. He was a handicraftsman by profession. His last job was that of a storekeeper in the artel 14 ‘The Red Fuller.’ He was religious, observed all Jewish traditions. His native language was Yiddish. He couldn’t write Russian. He didn’t serve in the army because of his poor health and as the single son of his mother Perl, my great-grandmother.

Perl Sorokina was born in Belarus in 1850, was a housewife, had a poor health, but a strong character. Grandfather Abram remained single for quite a long time until his mother allowed him to get married. His wife, my grandmother Golda, recollected that they hadn’t left for America in the 1920s, when all their close relatives were leaving, because her husband couldn’t oppose his mother Perl, who categorically objected to his departure. The moment for emigration was quite convenient because their children were still young and didn’t have their own families. However, Abram, as an obedient Jewish son, followed his mother’s advice. Great-grandmother Perl lived up to a very old age and died in 1936, after the arrest of her son, my grandfather. He perished in 1937 upon false denunciation.

He was arrested in the town of Tolochin. He was put in prison in that town, and there his track is lost, and we don’t know where exactly he was executed. In 1956 he was posthumously rehabilitated after my personal inquiry. I have an official confirmation, that he was relieved of all accusations. As to the place of his death, specified in the reference sent to me, everyone understands that it is very approximate. The fact that Abram Sorokin was posthumously rehabilitated due to the absence of corpus delicti, became known to me from the letter signed by the General Public Prosecutor of the Belarusian Republic, because the case had been reconsidered there. As it was required to issue a pension to his wife, my grandmother Golda, due to the loss of all support, I requested the certificate of Grandfather’s death, and it was sent to me. And they also advised me to obtain a reference from his artel, stating how big his salary was. Relatives of the deceased, that is my grandmother, had to be compensated in the amount of his two-month salary. I asked Grandma, what the name of that artel was before the war, in what street it was located, and who the neighbors were. And she mentioned one man, who used to live in the neighboring house and work with Granddad. I wrote a letter to that man with this request: ‘Due to rehabilitation of my grandfather would you be so kind as to inform me of any facts that you know about his life?’

In response I received several letters from that man, who was arrested together with my grandfather and very badly beaten on the very first night, then sent to a settlement in Kazakhstan, survived, returned and was rehabilitated after some time. He wrote that the situation in prison, beatings, shouting, groans and all the rest was obviously so terrible, that apparently Grandfather was beaten to death during an interrogation on the first night. Otherwise he would have got to the same settlement, because he was not really guilty, all members of the artel were arrested on accusations of financial deficit and putting the artel on fire to hide those shortages, which apparently they didn’t do.

In the official death certificate it was stated that Grandfather died in 1942 in some village in the Urals. Grandma, having read the certificate, burst into tears and said, ‘I wonder how he could hold out for five more years in the camp with his poor health.’ The letters of the witness leave an eerie impression, no one would ever want to re-read them, because it is a ghostly and detailed story about all the hardships suffered by the prisoners. My sister keeps those letters. I don’t have them. But many people faced the same dreadful destiny in those times.

My grandmother’s name was Golda Yankelevna Sorkinа, nee Kagan. She was born in Belarus in the small town of Krupki of Tolochin district in 1885. It was a large Jewish family with seven or eight children. She received religious education in this town, finished a cheder, and considered Yiddish her native language. She could read and write Yiddish, also knew Belarusian and, living in Russia afterwards, studied Russian as well, so she could read newspapers and write letters. She loved to read all her life and respected educated people.

Grandmother lived with her parents for quite a long time. She got married rather late, and gave birth to her first child, my mother Tsiva, in 1912, that is at 27 years of age; then there were two more children, who died in infancy, and son Alexander or Alter was born in 1920. My grandmother kept the house, brought up the children and helped the family of her brother Girsha, who died in 1912.

Her native Jewish shtetl of Krupki consisted mainly of small wooden houses. They were occupied by poor people, generally referred to as ‘ragged.’ But there were also people who had a cow, a goat, a piece of land, a large garden and a good house and who were engaged in the carrier’s trade. Everything depended on physical abilities and presence of the minimum initial capital. The rabbi was certainly in charge of the religious issues, there was a synagogue, it was obligatory to go to cheder, all Jewish traditions were observed.

Children, in spite of living in a small town, received good education, allowing them to continue their education in the future. They read, wrote, counted well and were smart enough to advance in their further careers. Boys could enter a yeshivah. There was also a school for girls who wanted to continue studying after cheder. Of course I can’t remember now what it was called, but I saw in the documents of one of my aunts, that she had graduated from some Jewish school, where they were taught needlework, languages, and were basically prepared for the family life. They studied, first, their native language, i.e. Yiddish, and secondly, it was obligatory to learn the Belarusian language, plus you could optionally master Polish or Russian. Hebrew was not in great demand then.

Originally Grandmother and Grandfather lived in Drutsk, but by 1920 they moved to the town of Tolochin. Tsiva, my mother, was born in Drutsk, and her brother Alexander was born in Tolochin. It was a Jewish town, too. In Tolochin Grandmother and Grandfather had a large house, and according to the jocular memoirs of Grandma, she and her husband had separate bedrooms, and he ‘came whenever he felt like it.’ There was a fruit garden, a kitchen garden, an ice cellar, they kept a cow and poultry.

When the NEP was established, she was smart enough to understand that she could as well make ice cream out of milk rather than sour cream, and sell it. Ice cream was bought like hot cakes. So with her own hands she brought the wealth of her family to the point where it almost equaled the fortune of the landowner Gorzhelovsky, who lived in a nearby estate before the revolution. Grandmother’s means sufficed to send, when it became necessary, both her son Alexander and her daughter Tsiva to study in Leningrad. To spare them from living in hostels, each one had been bought a separate room.

Soon after her husband’s death Grandmother joined her daughter in Leningrad bringing all her belongings with her thanks to the help of her son who worked at the railway. She brought everything from her native town: home utensils, candlesticks, all those home appliances that are still kept in my house. She took a part of the kosher dishes, special wine glasses for Pesach celebrations, as well as other things that were not so valuable, but that are now considered antiques, and cannot be taken out of Russia. Grandmother also brought her books that accompanied her through evacuation and war. I have handed over a part of these books to the synagogue, and I still keep some, which, unfortunately, I can’t read.

They include the following books: first, prayer books, because Grandmother knew exactly which chapter should be read each Saturday, and she read them not just formally, but with deep understanding; secondly, there were the stories by Sholem Aleichem 15, and there were some short historical books issued in imperial Russia, by a printing house in Vilno [today Vilnius, Lithuania]. I remember checking where it was all published, and of course the nearest cultural place to where they lived was Vilno.

Actually my relatives lived within the territories allowed for the residence of Jews 16, and I don’t think they ever travelled farther than Orsha. And only cancellation of residence regulations and the increase of my grandmother’s wealth allowed her children to go and study in Leningrad. It is understood that some preferred to stay in Tolochin, and the town suited them well, because there was a beautiful river, remarkable gardens, the weather was always fine and the natural conditions very good. It was a very warm place and very attractive to summer residents.

When the war 17 began, Grandmother was evacuated together with our family to Kuibyshev, and we returned to Leningrad in 1946.

The destiny of her elder brothers and sisters is almost unknown to me, except that some of them, including her brother Meyer and sister Elke had left for the USA in 1920, when it was still allowed, and Grandmother helped them with money; but then their traces were lost. I only heard from some relatives, that Vulf, the nephew of Grandmother Golda, the son of one of her sisters who left, married a German lady and lived in Germany, and they had a son. Vulf was rich and had a factory. When in 1930 Russia was struck by famine 18, he sent a letter to his relatives here welcoming them to come and live with him in Germany. When Fascists came to power in Germany, he was executed, as were both his German wife and his son. All their property was confiscated by the Gestapo.

About the lives of other relatives, who stayed in Russia, I know the following. When Grandmother’s elder brother Girsh died in 1912, there remained a mill and flour-grinding manufacturing facility. The widow of this brother was not a businesswoman by character and only spent her time with her three children, and Golda, very reasonable and vigorous, operated the mill. She put all her effort in management during several years and then handed everything over to the family of her brother, for which she was deeply respected by all her relatives.

Her brother’s daughters subsequently got married and lived in Leningrad. Tsilya’s husband was a militiaman, Nata’s a technologist with the Leningrad metal factory, and Dora married a watchmaker. As it happens in Jewish families, Dora’s daughter Sophia, born in 1926, married Uncle Samuel, my father’s brother.

Grandmother’s sister Maryasya moved to the town of Shuvalovo, Leningrad region, in 1929. Maryasya’s husband, bearing the surname Solovei, was a butcher, providing kosher meat for the Leningrad synagogue. They were well to do and owned a large house. Their daughter Rosa [1920-2002] was a housewife, and her son is a businessman now, involved in trade and living somewhere in Shuvalovo.

My father, Yakov Naumovich Len, was born in the small town of Vogyn of Radzynsky district, Poland, in 1910. In the Polish documents he was registered as Yankel Itskhak Len. He moved to Russia with his parents as a child in 1916 and lived at first in Samara and then in Leningrad. His family supported his aspiration to acquire an education. He entered the Philosophy Faculty of the Leningrad State University in 1934. Before university he was a fitter, worked for two or three years as a manual laborer. When he was a third-year student, the Philosophy Faculty was liquidated for ‘sedition’ [anti-Communist dissident activity]. Students were offered to shift to the third year of the History Faculty, or to the first year of the Physics Department. Father chose the latter, which was why it took him so long to complete his studies – seven years. During his training he taught Physics in an evening school.

My mother, Tsiva Abramovna Sorkinа, Len after marriage, was born in the small town of Drutsk in Tolochin district in Belarus in 1912. She went to study in Leningrad approximately in 1930. She studied in the Institute of Silicate Technologies. Grandma had bought a room for her; it was possible then, because there was a lot of uninhabited living space that year. Sorting out her registration documents in the passport bureau, Tsiva met her future spouse Yakov, because, as it turned out, they lived very near from one another. It was in 1933, when Father was 23.

My father married my mother at the end of 1934, graduated from the university in June 1941, having received a diploma of a Physicist – a rare diploma for that time. By then he already had two children: my sister Polina and me. It seems that they didn’t receive their parents’ consent for marriage at once, because both were students, but obtained it after all. According to their ‘Certificate of Shlyuby’ [certificate of marriage in Belarusian], it happened in the town of Tolochin in 1934. ‘Shlyuby’ means ‘love’ in Belarusian.

I think that the wedding took place at the house of my mom’s parents, the Sorkins, who had a big house, with a large garden; they kept a cow and there was enough milk, butter and sour cream. There was a large apple garden. I was born in 1938 and I actually spent half a year in the summertime at Grandmother Golda’s place, as my parents continued to study in Leningrad. In 1940 my younger sister Polina was born. In order to help her daughter, who had to work after graduation from the institute 19 – Father was still a university student – Grandmother Golda finally moved to Leningrad. By that time her husband had died. She sold the house reserving the right to come and stay there each summer.

I have a sister, Polina Len, after marriage – Ezrokh. She finished the Shipbuilding Institute in Leningrad, worked as an instrument engineer in the Research Institute Hydropribor [institute developing devices for ships]. She retired in 1995 and has lived in the USA, in New York City, since 1998. She has two children: son Alexander, born in 1963, who lives in New York at present and works as a programmer. Another son Eduard, born in 1970 remained in St. Petersburg, Russia, and is an engineer. She has already got three grandchildren.

My father’s brother, Samuel Naumovich Len, was also born in the small town of Vogyn in 1915, was taken to Russia as a baby, lived in Samara, and from 1929 in Leningrad. He was a sportsman, got enlisted in the Soviet Army as a volunteer and fought in the Great Patriotic War, was awarded with an Order of Glory, numerous medals and after the war graduated from the evening course of the Machine-Building Institute at the Leningrad metal factory, where he worked in the department of the chief technologist. He married Sophia, who was my second cousin. Sophia was a pharmacist by profession. They had two children: a daughter and a son. They all together left Russia for the USA in 1981. Samuel immigrated to the USA in his pension age and died there in 1996. He is buried in New York.

My father’s sister, Maria Naumovna, was born in Samara in 1920, moved to Leningrad with her relatives, and after leaving school entered the Medical Institute. During the blockade she was a doctor in a hospital. It was a military hospital in Leningrad. Students were granted doctors’ degrees ahead of time. After the death of her father in 1942 and after the breakthrough of the blockade, she went to Kuibyshev. She graduated from the Medical Institute there. All of us were moving between these two poles: Samara [Kuibyshev] and Leningrad.

In Kuibyshev, having completed her medical education, Maria received her first assignment – a camp doctor for Soviet citizens subjected to repressions after the war. There she obtained a vast experience. She told me how she used to wander around the camp with her friend making out from how a prisoner looked which clause of the criminal code he had been convicted for and for how many years. Then, having the right to look into the personal files, they verified their guesses finding out what experts they had become in such issues. She didn’t work there for long.

She married Isaak Vaiman and went to live with her husband in Moscow. Her son was born there, and she took her mother to Moscow later. She lived in Moscow before her son left for Israel. After the deaths of her mother and husband she left for Israel, where she has lived since 1979. 

When Mom finished the institute, she worked as a technology engineer at the brick factory #1, and then in the Transportation Research Institute until 1941. Mom was not religious. Her native language was Yiddish, but she learned to speak Russian without any accent.

During the war

After the war began, in August 1941, we went to Kuibyshev, where Father was assigned a job as quality control engineer of planes at a military plant. He was working by methods of non-destructive tests. After Mom’s death in 1942 Father became a widower at the age of 32, with two small children and a mother-in-law to support. We returned to Leningrad in 1946. Father started to live with his mother, my Grandma Eugenia. The living space belonging to my mother and us had been lost in the war perturbations. Father got married two more times. He worked in his field of specialization, in the Research-and-Production Association ‘Positron’ in Leningrad, but he was barred from defending his candidate’s thesis 20 as a Jew. He was not religious, knew some Yiddish, but spoke and wrote Russian in everyday life; he did not serve in the army. He died in Leningrad in 1972.

As I mentioned before, when the war began, we were evacuated to Kuibyshev where Father worked and Mother got a job in a drugstore. We were given a very bad living space in the district called Bezymyanka [‘nameless’ – in Russian]. I was attending a kindergarten there. We lived in one room with Grandmother Golda, all together.

My grandmother Golda lost her son Alexander in 1941, and in 1942 her daughter Tsilya, my mother, died. Grandmother was a woman with a strong character, she was terribly upset, mourning the deaths of her closest people and unable to understand what God had sent her such severe trials for – the deaths of her husband, son and daughter – but she never lost her spirit. She had her grandchildren to take care of, and she managed to bring them all up.

After the war

Grandmother lost her room from the pre-war times in Leningrad, so she first lived in the house of her niece Dora and then moved to the settlement of Vsevolozhskoye in Leningrad region together with her grandchildren, where they rented a house. At the age of 60 to 65 she worked as a seamstress at home. Pension was granted to her much later, when she turned 70, after the rehabilitation of her husband. She was tall and strong, and at the age of 70 chopped firewood herself and brought water from the well. Grandmother was a clever and fair person and all our relatives always listened to her opinion.

Living with Grandmother Golda in Vsevolozhskoye, I brought her matzot from the synagogue on Pesach, lit candles for her on Sabbath, so I could see her performing all the religious customs, but still we didn’t have a very strict religious atmosphere at home. Grandmother observed the kashrut. She was a strong-willed woman. When at the age of 75 she had to go to hospital with a cataract, people were asking her, ‘How are you going to live there, what are you going to eat, there is no kosher food there?’ and she answered, ‘No problem, I’ll eat whatever they give me.’ And she lived ten more years after that.

From Grandmother Golda I learned a little bit of Yiddish, so I can understand the language and I know some Jewish traditions from her stories. She died in Leningrad in 1970 in the family of her granddaughter Polina. The burial service was in keeping with Jewish tradition in the Small Synagogue, which was situated in the Preobrazhenskoye Jewish cemetery. She is buried in the Jewish section 21 in the ‘Cemetery of Victims of the 9th of January’, in which two plots – numbers 62 and 64 – were specially allocated as burial places for Jews. I remember how I took the rabbi back to the synagogue after he had completed the prayers.

Golda had a son, Alexander Sorkin, born in 1920 in Tolochin. He also left for Leningrad to study in the Railway Technical School, served in railway troops, and never married. It so happened that in 1941 he got killed on the territory of Kazakhstan not far from the railway station Timertau during the construction of the railway Timertau–Karaganda, built by convicts. The documents we have state that he fell victim to a gangster attack. It could have had something to do with his nationality, or with his uniform, because the black railway uniform was very similar to the one of security guards. There were many gangsters at railroad construction sites then. Alexander had rather a hot temperament and probably just came across some of the bandits. It happened in November 1941.

As I mentioned earlier, we returned to Leningrad in 1946. Father got married for the second time, and we had a stepmother. I was not on very good terms with my stepmother, so my sister Polina stayed with Daddy, and I moved to live with Grandmother Eugenia. We lived for several years in Zagorodny Avenue; it was a large communal apartment consisting of 12 rooms, where Jews and Russians coexisted, sometimes in peace and sometimes at enmity. By the way, such a well-known man as Nechiporenko, people’s actor, had also lived in that apartment for some time, with his daughter, with whom we were friends. The apartment is shared until today.

Later Grandmother Eugenia left to live in Moscow with her daughter who had her own family, and Father got married for the third time. Then our family rented a house in the town of Vsevolozhskoye, where Grandmother Golda settled with us. Polina and I went to school there, and Father used to give us money. We lived there from 1950 to 1961. In 1961 we received two rooms in Leningrad, as people who lost their accommodation during the war. Grandmother Golda and Polina moved to one of the rooms in Troitskoye Pole, and I moved to the second room in the city center.

From 1952 to 1956 I was a student of the Technical School of Communications in Leningrad specializing in ‘governmental communication.’ I was only 18 years old, and according to legislation of those times I had to wait until I turned 19 in order to enter a higher educational institution. I worked at a factory for one year, and then, due to excellent graduation marks from the technical school I was to be admitted to the Military Academy of Communications. But in 1957 the leader of our state, Nikita Khrushchev 22 announced the reduction of the armed forces, and plenty of reservists were written off, and all the first-year students of the Academy were transferred to the Leningrad Electro-Technical Institute of Communications named after Bonch-Bruevich, and to other educational institutions as well.

So from 1957 to 1963 I studied and graduated from the Institute of Communications, evening department. I combined my studies with working at the factory ‘Mezon’ as a technician. After graduation from the institute I received the specialty ‘engineer/ officer of communications’, and started to work in the same institute as an engineer, later entering a post-graduate course.

After completing the post-graduate course in 1971, I encountered a serious problem of anti-Semitism. I became a candidate of engineering science then, but had not received an assignment for work. Such assignments were given to all post-graduate students who had defended their thesis at the same time with me, except for three persons – all Jews, and I was among them. We received the so-called ‘free employment,’ that is,  we were supposed to find work ourselves, and it was not an easy task for Jews in those times.

At first I worked as a non-staff teacher in the institute, but then I was compelled to shift to the research-and-production association ‘Thermoinstrument,’ where I worked in the position of chief quality control engineer from 1973. But that work did not suit me, and in 1977 I changed jobs and worked as head of the design bureau in the ‘Sputnik’ factory. From 1981 to 1989 I occupied the post of senior scientific employee in the institute ‘Lengiprokhim’ [research and design institute of chemical industry]. They still didn’t allow me to be staff professor in the Institute of Communications, and from 1990 to 1997 I taught in the technical school of communications. Now I am a pensioner. In 2000 I received the rank ‘Honorary Radio Operator.’

My personal life

My personal life was not traditional for a Jew. I was married more than once, which is usually unacceptable in Jewish families. My first wife, Inna Mikhailovna Ablavskaya, was Jewish. I met her in the Institute of Communications. She was born in 1940. We had a son. But our family life didn’t shape up properly, our relations became absolutely unsatisfactory. I divorced her long ago. It was, probably, in 1970, when we finally parted. And, being a Jewish wife, she complained about me being in the Party Committee at work, which doesn’t add credit to her personality either. But the Party Committee took my side. In 1987 she left for the USA, taking with her our son, with whom I am on good terms until today: we call and write to each other. His name is Vitaly. He was born in 1968.

Since my position at work demanded that I have a family, I married Tatyana Anatolievna Pomazanskaya two years later, taking a considerable share of risk. She was born in 1946, and seemed to me to be Jewish at first. She worked as a teacher. We officially registered our marriage. In 1973 my second son Anatoly was born. He lives in St. Petersburg now. Tatyana turned out to be Russian. There was much confusion with that. I was mistaken, my father was mistaken, we both believed that she had Jewish roots, but her relatives insisted that they were all Russian. When the mass emigration of Soviet Jews began, she declared, that she hadn’t intended to marry a foreigner, that she was not going to leave for Israel, if I decided to move there. She addressed the director of her school asking not to dismiss her from work [as was customary then], if it became clear that her husband had emigrated to Israel, and that she would rather break off her marriage, and that she had nothing in common with me. Notwithstanding all the fuss, I remained on good terms with Anatoly.

Now I am married for the third time. My wife, Eleonora Leonidovna Dubovitskaya, was born in Leningrad in 1938. She didn’t leave Leningrad, was in town throughout the period of the blockade. She is not Jewish. Her native language is Russian; she graduated from the Leningrad University in 1963, the Philology Faculty, German language department. She worked as a teacher at school, and later as an interpreter in Inturist [organization of foreign tourism]. Now she is a pensioner. We didn’t have children together and she had no children before.

My children have not received a Jewish education, but realize their Jewish roots, Anatoly – on his father’s side, and Vitaly – on both his father’s and mother’s side. Vitaly immigrated to the USA when he was 19, completed a university in Boston and became a programmer. We have managed to keep warm relations with him. He has never been to Russia since. We exchange letters and telephone calls, congratulating each other on Jewish holidays, which he observes, not being religious. Vitaly is married, but has no children so far.

My son Anatoly first obtained basic legal education in a sort of vocational school. It means he received the right to act as a legal adviser, but not as a judge or lawyer. He was very much attracted to the legal profession. It might have got something to do with his genes, and so he continued to study in the Faculty of Law of Leningrad University. Now he has two professions according to his military ticket: driver and lawyer. He is not officially married and has no children. So I have no grandchildren yet. We regularly meet with Anatoly, we recently celebrated his birthday in the Jewish restaurant ‘Pearl’ in Vasilievsky Island.

There was a funny incident in 1970. We received a letter from Geneva, from the International Red Cross, sent to our pre-war address in Zagorodny Avenue with a request: whether there still was anybody by the name of Len living in that apartment. They asked to respond to the Red Cross, which worked on behalf of some of our aunts, nee Len, but it was not specified, where she lived, in Israel or in America. And one of the Russian elderly ladies who lived in that apartment at the time was enterprising enough to pick this letter out from the common post box, took it to the address bureau, found the address of my father, living on the other end of town with his Russian wife, and brought him this letter, dumbfounding the whole family.

After she left, an urgent council of relatives was convened, where they had been deciding whether they should answer the letter or not, and if it was to be answered, who should do it. My stepmother said, ‘We should respond. How do you know that it’s not about an inheritance? But my husband certainly wouldn’t do it, you chose someone between yourselves.’

The die was cast and Uncle Samuel was chosen. He worked at the Metal Plant in the department of the chief technologist in the post of head engineer at that moment. He was a member of the Communist Party, a participant of the Great Patriotic War, a deserved and respected man awarded with the Order of Glory – not everyone was given such a high award – and many medals. It was decided that he would answer. Samuel wrote, that his mother Gitsa was no longer alive, but other relatives were OK, and gave the address, to which it was possible to write.

After that Samuel received a letter with expressions of gratitude that we had responded and a photo of very elderly people, our Polish relatives, who at one time left Poland, yet not for Russia, but for America. And one month later Uncle Samuel was summoned to the appropriate department at work, and was denied access to confidential materials - that was a kind of punishment for connection with relatives living abroad 23. Unfortunately, communication with these relatives was interrupted, and my sister, having arrived in the USA in 1998, could not find anybody with this surname.

In 1980 I decided to check myself if there were any relatives of ours by the name of Skurnik still living in America, and wrote a letter to the United States. I received an answer to my home address. It happened to be my father’s cousin, also born in Poland in 1920. After Western Belarus was annexed to Russia, he became a Soviet citizen, and took part in the war on the side of the Red Army. In 1945, after the war was over, he took advantage of his right to go to Poland where he was born, and through Poland he moved to America.

Then for some time this correspondence was interrupted. But in the meanwhile another thing happened. My sister was suddenly summoned to the special department at her place of work and charged with serious accusations based on the fact that her relatives were corresponding with people from the USA. She was even deprived of the opportunity to work with secret materials, which meant for her the loss of certain privileges and a possible dismissal from her job. She burst into tears and said that she was absolutely innocent, not implicated in anything and knew nothing. They told her, ‘Your brother receives letters from two people abroad.’ They told her the names.

She came to me in tears: ‘What have you done? You are going to ruin all of us! There are two people writing to you from America.’ I said, ‘Tell them that it’s not two persons, it’s the first and the second name of one and the same man, that this man had served in the Red Army, was a soldier on the Soviet side and is a friend of the Soviet Union, not its enemy. At present he is already retired, and there mustn’t be any claims against you.’ But still they lowered her degree of access to information, complicating her work to a certain extent, but her direct boss, respecting her business qualities, kept her at work all the same, actually saving her family from big trouble. And the officer, who wanted to gain promotion and show that he had found a ‘leak’ of information at his enterprise, did not receive the next ‘star’ on his shoulder straps, as this affair was not really credited to him.

Now I correspond with my relatives living abroad, but I no longer have a job to be dismissed from, because my wife and I are both pensioners. I work in Hesed as a volunteer in the ‘Consulting program,’ I read lectures on Yiddishkeit and the current vital problems.

My mother and father were not religious people, both of them graduated from Soviet universities in which atheism was taught. Religious convictions were then frowned upon and even persecuted. I was brought up in the same manner. I saw ‘Jewish life’ only in my grandmother’s home, and even she didn’t follow the kosher principles, she only celebrated Jewish holidays. I was very devoted and respectful to my grandmother, appreciating her faith and helping her in every possible way. I brought her matzot from the synagogue, acted as ‘the tenth’ [for a minyan] during prayer at her request, but I never changed my views and she never insisted on that. She was a wise Jewish lady possessing a profound insight into the way of life that we lived.

It is only in recent years that the world began changing and the Soviet Jews started to show interest in their national traditions, forgotten by us in the past. Undoubtedly, the opportunity to visit Israel had a serious influence on me in this respect. I was in Israel in 1994. I liked the country very much. I have a lot of friends there. I am very concerned about what is happening in Israel now.

I am studying literature on Judaism and Jewish history and then pass it all over to other Jews at lectures.

My wife is Russian and we don’t celebrate Jewish holidays at home. But I often attend the synagogue and all events in Hesed and the Jewish Cultural Center – concerts dedicated to Chanukkah and Pesach, each of which are sometimes attended by over 12,000 St. Petersburg Jews in major concert halls of this city.

Glossary:

Ninel Aronovna Kunina
St. Petersburg
Russia
Interviewer: Inna Gimila
Date of interview: November 2001

Ninel Aronovna is a sunny person, she is very rotund and shining,
she smiles a warm smile and has kind eyes.

Evidently, early in her life she was a very beautiful woman,
as until now she retains fascination and charm,

which can rarely be found in a person, who has lived such a hard life.

My family

The war

After the war and later life

Glossary

My family

I, Ninel Aronovna Kunina, was born in Leningrad [today St. Petersburg] in 1929. I left Leningrad only twice: for one and a half years in the mid-1930s, when Daddy worked in Chelyabinsk, and then for one and a half years at the beginning of the 1950s, when after my graduation from the finance-economic technical school I, as a young specialist was sent to work 1 in Anapa in Krasnodar region [South of Russia, Black Sea coast]. The whole blockade I spent in Leningrad 2, not departing for any other place. I couldn’t imagine my life outside this city, just as I can’t imagine it now in any of the possible places of Jews’ emigration.

My genealogy according to my ancestors’ records and my personal recollections appears in the following way. The parents of my father, Aron Movshevich Aronson, Granny Itta Isaacovna Aronson and Grandpa Movsha Aronson lived in Kiev. Grandma Itta was a housewife. She died when she was approximately 37, when her daughter Freidochka was killed in the course of a massacre. This shocked the whole family, and my daddy Aron, while recollecting some events, used to say: ‘It was when Freidochka was so-and-so many years old…’ This massacre of 1905 was a famous one. Afterwards I read about it in books 3. Grandpa and Grandma lived in Kiev [today Ukraine] surrounded by anti-Semites. At that time Daddy was just an infant. When he was wounded in Kiev and people carried him towards home, neighbors yelled at Grandma: ‘Go out, your little kike is being carried around dead!’ I don’t know exactly, what the cause of Granny’s death was: the murder of her daughter Freida or her son’s serious injury.

The family of Grandma Itta lived very poorly. When Daddy was going to school, Grandma used to give him breakfast to take with him, and at school he boasted of how his mamma loved him as she spread a thick layer of butter on his bread. Only later Daddy realized, that it was not butter, but mashed potatoes. It was an unpretentious Jewish family. However, Grandma had an Astrakhan fur coat, there were a few silver glasses at home, and my daddy as the elder son inherited the largest silver one. Grandma had a long pearl necklace – you can see it on a photo I keep – but at the time of the pogrom she hid all valuables in the stove, and when pogrom-makers came, Grandma stoked the stove as she didn’t know that pearls could burn.

Grandma Itta had several sisters. I saw and poorly remember one of them; her name was Chasya. She was married to the jeweler Libenzon. Grandpa had a brother, Boris, a very rich person. He owned four small houses in Kiev. In 1977 I was in one of them, there was a big orchard near the house. The only daughter of Boris was called Bella, she fell in love with a poor, handsome man, and when her parents didn’t permit her to marry him, she ran off with him to a small nine-square-meter room, where his mother lived as well. Bella’s mother didn’t stand firm and after some time went to see her daughter. She saw that her little Bella, brought up by a governess, was washing the floor in this room, so she burst into tears and took her daughter and son-in-law to her place. Bella gave birth to a son, who was named Mikhail in honor of Grandfather.

After the death of Grandma Itta in 1915 four children remained, and my father among them. It was 1917. The eldest sister Berta was 18; she had been earlier married to a very pious elderly Jew, whose surname was Greben. And they were bringing up all the children of Grandma and Grandpa together: my daddy Aron, who was 14 at that time, Nina, who was ten, and Samuel, the youngest, who at that moment was only eight years old.

Grandpa Movsha died in 1921 at the age of 50. He wore a beard, so it seemed to my dad that he was a very old man. All his life Grandpa was a tailor, he sewed clothes. It was dangerous to stay in Kiev during the Civil War 4 and the whole extended family finally moved to Petersburg – this was in 1923. There, Berta and David’s daughter Ada was born.

My father was born in 1903 in Kiev; that is where he studied at school, his mother tongue was, certainly, Yiddish. At the age of 16 he left for the army. In the years of the Civil War Daddy at first was in the cavalry; I recollect, that he often narrated of how a horse saved the life of its equestrian, carrying him off on its back at the time of battle.

In 1920 Daddy became an aide-de-camp of the legendary commander Guy 5, it was the 84th squad of the rifle battalion, 36th rifle brigade. Daddy was 17, but he already was a valiant and famous person, a hero. There are photos, where Daddy can be seen at the feet of Guy, whose aide-de-camp he was. Guy’s wife was a Jewess and loved my father very much. My daddy’s friendship with Guy went on both after the Civil War and when Father married Mom.

In 1933 – by this time we lived in Leningrad – Daddy was sent to study at some regular courses in Moscow, and there we visited Guy. I was only four, but I remember a moment that surprised me. On the table in Guy’s study there were several telephone sets. It was a great surprise for me, because in Leningrad in our room we had a telephone, but its set was attached to the wall. But when in 1937 Guy was executed by shooting, Daddy did away with all the photos, reserving only collective ones, where it was difficult to recognize Guy. Father came back to Kiev after the Civil War safe and sound, and in 1923 the whole family left for Leningrad.

My father got acquainted with Mom in a pioneer camp 6. Dad was the camp director, and Mom was the matron. Dad chased after Mom for a year, took her to the Jewish club, where there were placards in Yiddish. Mom was born illegitimately and didn’t know any other language except Russian. But she read on a placard: ‘Proletarians of all countries unite!’ Dad didn’t believe that she really read it and asked her to prove it. Mom didn’t know that the written Jewish characters should be read from right to left, and in that way gave herself away. It is not known, if she was a Jewess or not, but Dad loved her very much. [Mrs. Kunina’s mother’s origin is unknown].

In October 1925 they got married and Dad moved to live with Mom, to her large family and to their big apartment. There in 1926 my brother Volodya was born, and one and a half years after their wedding Dad found a room near mother’s apartment, rented it, and in it we lived till 1954. Father’s extended Jewish family frowned upon his marriage, as he didn’t marry a Jewess, and for ten years they didn’t accept her into their family. Certainly, Mom was present at my father’s family get-togethers, but she always felt coldness and insincerity directed toward her by his relatives. We had to see all relatives often, as all of us lived in the same street, we visited each other at birthday parties, celebrated all major Jewish holidays.

However, later, after the war [1941-1945] 7 Aunt Berta and Mom kept in very close touch with each other. Apparently, the tragedy of war revised people’s attitude towards each other. Mom her whole life long felt herself as a Jew’s wife, took interest in culinary recipes of Jewish cuisine and knew from Aron all the Jewish holidays, which we always celebrated. So my brother and I were raised in a Jewish, but not religious atmosphere. We didn’t pray and didn’t eat kosher food, and felt an atmosphere of religiosity only when visiting Berta.

Berta always celebrated all the Jewish holidays with lighting of candles and prayers, as she was the wife of a religious man. Her husband, David Greben, had his own seat in the Synagogue 8, and every time we got together in their large 40-square-meter room in Leningrad with the whole big family to celebrate both Rosh Hashanah and Pesach. There were a large number of people: our family – my mom, me, a baby in Mom’s arms, the four-year-old Volodya, my brother, and Dad –, the family of Father’s brother Samuel; plus David had a brother, so he came too with his wife and their three sons; the family of my father’s sister Nina. Her husband Isaac died early, in 1936, and her whole life long she was good friends with her husband’s sister and brother. Thus at the table about 40 persons were gathered! There they sang Jewish songs and danced hand in hand with each other, Daddy danced putting his thumbs in his underarms. But all this was done quietly in order not to attract attention of the neighbors, and David, who was a pious Jew, never wore a beard or side locks.

Berta died in 1968 in Leningrad, a month after her husband David’s death. Her whole life long she worked as a dentist, but when they came back after evacuation – during the war they lived in Omsk – she started working as a passport-clerk in the housing office. Her husband didn’t work after the war but was retired; he died in April 1968 in Leningrad. Their daughter Ada, married name Ronina, studied in the Conservatory, and died in 1993.

My father’s younger sister Nina worked as an accountant in a theater, she died in Leningrad in 1975. Her husband, Isaac Berlin, worked as an engineer at the Kirov Factory in Leningrad, he died in 1936. Their son Yakov Berlin, who was born in 1935, now lives in Israel in the city of Arad.

My father’s younger brother Samuel had studied and worked as a chief of the shipping department at the Karl Marx Factory, he died in 1985 in Leningrad. His wife Nina died in Leningrad in 1969, their son Mikhail, who was born in 1933, now lives in Berlin, Germany.

The parents of my mom, Aleksandra Aleksandrovna Aronson, nee Lukina, were people of a very uncommon fate. They both were illegitimate children. Their mothers placed them both in an orphanage for foundlings in Petersburg. [It seems that the babies’ mothers were seduced and became pregnant, they had to give birth, because abortions were not possible at that time, and attempts of terminating a pregnancy often resulted in the woman’s death.]

Grandma was born in 1868. All foundlings were baptized in the Orthodox [Christian] faith; the tsarist government took care of these children. Trustee services placed them in families and regularly paid for their living. A state inspector came systematically and inspected if they treated the child well. A Finnish family took care of my grandma, though they themselves had seven children, and till the age of 16 she lived in a village not far from Petersburg. Great-grandma, while having placed Grandma in an orphanage, named her Evgenia and gave her the surname Savova. This resulted in the name Evgenia Savovna Savova, as in the orphanage they gave the patronymic according to the surname. Grandpa was called Aleksander, surname Lukin, which resulted in the name Aleksander Lukich Lukin. [It was a tradition that has remained till nowadays: for children whose father was unknown or it was undesirable to mention him, the patronymic was either simply invented or derived from the surname.]

My 16-year-old grandma was brought to Petersburg and got fixed up in a job as a housemaid for a ‘smolyany’ lady. Smolyany were the girls who studied at the Smolny Institute for Noble Maidens 9 in Petersburg-Petrograd [Petersburg was given the new name of Petrograd in 1914, and Petrograd became Leningrad due to Bolsheviks after Lenin’s death in 1924]. Then Grandma got married to another illegitimate child and the government gave them a nice marriage allocation for the wedding.

The new family was able to buy a horse and my grandpa started to work as a cabman, but in 1905 10, at the time of street disorders, Grandpa was lashed with whips and became disabled. Grandma alone worked as a servant for the millionaire Evreinova. Grandma had six children and Evreinova felt sorry for her, giving her leftovers from the kitchen. My grandparents’ family lived in a wooden house with stove heating, occupied one room, and the corridor and a small pantry were rented to lodgers, as housing was very expensive. Grandpa died long before my birth, I don’t know exactly when.

My mom Aleksandra was born in Petersburg in 1901. She completed a three-year school and spoke Russian. She studied only three years instead of eight or ten as usual, because she was the eldest daughter in the family and so had to bring up younger sisters and brothers. At the age of ten she learned to sew and knit and sold things she had made, supporting the family.

Before the revolution Mom worked at a sewing factory for a master, a very kind man, who granted fabrics to the workers and Mom was able to dress her sisters and brothers. In 1917 the master was arrested as a factory-owner, the factory was nationalized, but workers decided to intercede with the new government for mercy for this master. After being set free the master came to the factory and thanked his workers. After she married my father Mom worked as a salesperson in a food store, and she worked as a salesperson till she retired.

I was born in Leningrad on 10th August 1929. You have already realized that my father was a person with firm ideological principles, a Party and Soviet man. He gave my brother the name Vladimir after Vladimir Ilyich Lenin’s death in 1924. And I was given the name Ninel. Reading this name back to front you get Lenin.

Daddy never obtained any university education, he only studied at different courses, it is now called extension courses. Once he studied at such courses and obtained a certificate of a certain profession, another time he studied at other courses. He was good at doing a lot of things, a person with ‘magical hands’! Besides, he was a man of bright intellect. We never were hard up until he retired and didn’t experience noticeable want; we had everything necessary due to my father’s talents. Daddy was a very cheery and witty person as well as very kind. Everyone could turn to him with any question, and he didn’t refuse anything to anyone. He made with his own hands everything what he was able to do; if not, then he tried to buy it.

In 1930 the collectivization of agriculture was carried out in Vologda 11. Villagers were ‘driven’ to kolkhozes 12 and were forced to hand over cattle and household equipment to the general use under the direction of a special brigade of VKPB members. Father was a member of the VKPB [VKPB is CPSUB – the Communist Party of the Soviet Union (Bolsheviks)] and one of those who participated in the collectivization. They were called the ‘twenty-five-thousand persons.’

I remember books by Stalin and Lenin in our house. Besides, Dad bought books by Pushkin 13 and other fiction and children’s literature for my brother and me.

My father was highly successful, and in 1934 he was sent to conduct industrialization in Chelyabinsk, where he served as an assistant director of the Chelyabinsk abrasive factory, and Mom for the first time in her life didn’t have to work for one and a half years. [This means, that Aron was sent to set up large-scale industrial enterprises in the vast territories of the Soviet Union]. She was very homesick, so in 1936 she took me and my brother and left for Leningrad. Two months later Dad was paid off in Chelyabinsk and joined us in Leningrad. And in 1937 the whole governing body of the Chelyabinsk abrasive factory was shot 14. In that way, being unaware of this at the time, Mom saved Daddy’s life.

Daddy was a supply agent; now it is called administrator. He procured everything that was needed for the governing body. While working as an assistant director of the Chelyabinsk abrasive factory, Dad visited Moscow and was at the reception of Ordzhonikidze 15, the Minister of Heavy Engineering, on account of supplying of factory workers. The point was that there were food difficulties in the country, famine, and there was a rigid order of supply depending on the number of workers. But Father wanted to obtain an improvement of the ration supply, which was permitted only in the presence of such-and-such a number [thousands] of workers. The crew size at this factory was much smaller, but Dad got the permit from the authorities to make an exception for this factory.

My father was forced to try to get from Ordzhonikidze the permit of making an exception several times, so he repeatedly had to go to Moscow and at long last Ordzhonikidze’s secretary was told: ‘You throw this Jew out, but he will get in through the window, so we are to comply with his request.’ In such a way Dad was able to supply workers with white bread loaves and other foodstuffs. When Ordzhonikidze killed himself, Daddy put his portrait into a black frame. Dad honored him very much and always remembered how Ordzhonikidze helped poor working people.

After one of his trips to Moscow my father stopped in Leningrad and took me with him to Chelyabinsk. It was a short detour on the way, but Daddy couldn’t refuse the possibility of taking me with him [Moscow and Leningrad are at a distance of 650 km from each other]. Mom and my brother Volodya couldn’t take me with them at once, as I was sick and lived at Grandma Evgenia’s. This was the first time I saw a train, and it seems we travelled for four days in a carriage with numbered, reserved seats. In Chelyabinsk Mom and my brother on horseback met us at the railway station.

It was a very cold winter and my brother got his nose seriously frostbitten. We didn’t get used to the intensely cold weather in the Ural winter, and though the summer there was warm, the winter nevertheless was very cold. In Chelyabinsk we lived in some apartment, I think it was an official apartment, which belonged to the factory. There was quite common state furniture in it, and there was not enough furniture, because we had not taken anything from Leningrad with us.

After his return from Chelyabinsk, Dad worked as a deputy director of some factory, where he was several times given places in a sanatorium [recreation center]. He went to these resorts alone, without Mom. I don’t know why, but he never spent his leave with us and Mom. At this factory he also dealt with the problems of the enterprise’s supply. Dad was given his own room in place of the one he had rented, and now we lived in a communal five-room apartment 16 with stove heating, in which gas was installed in 1939. But there was no bathroom in it. We lived relatively poorly. Five families lived in this apartment: three rooms were occupied by Jewish families, and two by Russian families. Before the war there was no anti-Semitism in our apartment. My parents were friends mainly with Russians. Mother again got a job at a food store and had to work all the time so my brother and I were brought up and educated by Grandma Evgenia. At the time I was already ten.

I was brought up by Grandma, as Mom worked a lot. How were we educated? I danced a lot at home, that was why parents placed me in a ballet school, but I didn’t turn out to be a ballerina. Then my parents bought my brother and me a violin, as they wanted my brother and me to study music, but this also was not successful. We had a gramophone, at that time it was very fashionable, and my parents bought a lot of records. I still keep them. My brother and I listened to music including Dad’s Jewish records. Daddy instilled in us love for animals: we had a dog, a German shepherd Ralph. There were fish in our fish-tank and white mice with red eyes, as I recall now.

Daddy bought my brother and me bicycles and the three of us rode out, we rode out along Zodchy Rossy Street [beautiful street in the center of St. Petersburg], there were no trams and cars at the time and we easily bicycled as much as we liked. On their days off my parents took us in the country, we visited Sosnovka [suburb of Leningrad] for picnics.

I went to a state school, together with my brother. My favorite subject was Mathematics. I remember my first teacher very well; she was loved by everybody. I spent summers at a pioneer camp twice, and exactly there I was caught with news about the outbreak of war. My brother was 14, I was eleven. All children were sent to the forest as planes were already flying; I don’t know now which ones, but in any case a plane in the air was a great event for us. In the evening parents took us home.

The war

In the winter of 1941 schools didn’t operate. My brother Volodya began to be an apprentice to a shoemaker, then to a driver; he earned additionally at the Karl Marx Factory as a driver. At the beginning of the war he was 14, he was sent to dig trenches in the environs of Leningrad, and on 8th August [1941] the German landing party force landed in Strelna [suburb of Leningrad] and barred the way for everyone who dug trenches. These people perished, no doubt. And Volodya alone was able to run away, he went around the Germans. You see, my brother knew these places well because every summer we were on holidays near Strelna. He came running home on the 10th of August. I remember it well, because it was my birthday, there were guests at home. And we led a relatively peaceful life, there were not even ration cards 17. My brother saw the German troops for the first time. He was so shocked with it that he came home running, had a little snack and slept for a whole day.

Father was taken away to the front immediately after the beginning of the war [on 22nd June 1941]. First he was at the Leningrad front, and in 1945 he reached Germany. In May 1945 their military unit was sent to the war with Japan 18, from where he sometimes wrote to us. I kept his postcards depicting pretty Japanese girls.

In Leningrad under the blockade Mother and I lived together. It is very hard for me to recall this. These dreadful bombardments, these destroyed houses, these hungry people, these huge trucks transporting naked corpses with cut-off soft body parts to the present memorial cemetery [the Piskaryovskoe Memorial Cemetery]. My whole maternal kinsfolk, except Granny Evgenia and Mom’s sister Zinaida and her daughter, perished, mainly from starvation. Zinaida’s husband was killed at the factory because of ration cards [i.e. someone killed him to get his ration cards]. He was an electrician and lived in barracks. He was found in spring, covered with coal, when his corpse had already begun to decay. Many close friends of ours perished on the Leningrad front. Boys from our school didn’t reach the front line [the foremost front line]; they were killed during the bombardment.

From September 1941 ration cards were introduced, and Volodya had to work, being a 15-year-old, in order to obtain a worker’s ration card, which allowed you to get twice as much bread. I recall his rate of 250 grams while I was given only 125 grams of bread. Winter came, and children didn’t go to school, because it was a terrible winter, terrible frost, without water and light. We went for water far away – some to the river Neva, some to water-pumps. We had stove heating at home: before the war, Dad had stored up firewood, and we learned to saw it into small blocks. Mom bought a little metal hot plate, we warmed ourselves with it and cooked our meals on it. We certainly didn’t have electric light, but we lived in the center of the city, and in the Ligovsky Prospekt near Moskovsky railway station there was a bread-baking plant, which had its own electric power station. We missed electric light and walked there as if for an excursion to look at the lit up electric light bulbs of the plant.

My mom worked at a store on the outskirts of the city. We didn’t starve, but there was no urban transport running. She lived near the store – it was called ‘she was under barracks conditions’ – and came home seldom, in order to bring us food and to make certain that my brother and I were alive. Sometimes I went to her work place, where we slept on the boxes and in the morning, when the store opened and the sales assistants began to distribute foodstuffs by coupons, we, the children, were seated at the table to glue these coupons on the sheets of paper, because they had to give a report on the foodstuffs.

By spring Mom rented a room not far from the store, and I began to work often in the store, gluing coupons. There were a few dreadful episodes. Once I was walking along the street and heard a dreadful scream of a child. A few men and I stepped out at this scream and saw that a woman was eating a living child. It was not just dreadful, it was so horrifying, that I simply can’t talk about it. Another day I went on foot to Mom’s work and heard hasty steps behind me, turned around and saw that a tall, very slim man wanted to come up to me. He was dystrophic, utterly sick. I was short for my age, because children at that time didn’t grow, but not starved, so I was strong enough to run away from him.

In spring trams were running and I began to visit Grandma Evgenia, who already wasn’t getting up because of asthenia. She was saved by the fact that for a coupon one bottle of vodka was given per month. She told me that she kept the bottle in her bed, and when she felt frozen, one drink of vodka warmed her up and she revived. Coming back home from Granny I went by tram, a bombardment was launched. I was afraid of bombings very much. All people rushed out of the trams and ran under the houses’ arches, stood there until they would announce the end of the bombardment through loudspeakers. Those loudspeakers are present even now in the old districts of our city.

At that time I saw the director of my mom’s store, a tall handsome man, who went off, not waiting till the announcement of the end of the bombardment. Other people also went, and I followed them. It was right near Liteiny Bridge. When I had passed a part of the bridge, a powerful explosion sent that part of the bridge into the Neva River. I hurried as much as possible, but the grown-ups were far away, trams ceased to work and all people were going on foot. I walked for about ten kilometers. I came to Mom’s work place and saw her crying, then she began kissing me. Mom usually was cold and never kissed me. I asked her what had happened; it turned out that her director had come back earlier and had told her, that I was in the Neva with that part of the bridge.

In spring 1942 schools opened again, I got acquainted with the daughter of my mom’s female colleague. We were friends, studied in the fifth grade, and we had only one bag for both of us. We also had no clothes. Americans sent us packages with clothes, and stockings, only of white color, fell to my share. I, a twelve-year-old, decided to dye them blue, so I wore blue stockings. Instead of a coat I asked Mom to buy me a quilted jacket, which was very warm.

In the summer of 1943 Mom took me, a 13-year-old, on the staff, as an apprentice sales person. At school there were holidays, but I worked at the store all the same. But now I had to go for work by eight o’clock in the morning and left at ten o’clock in the evening. I was so desperate to sleep. What work could they assign to a 13-year-old girl? I had the job to deliver buckets with water to women, who were storing up peat for heating, they dug peat straight out of earth. It was very hot there and peat glowed, igniting spontaneously. And another time, when cabbage leaves were brought to the store, I had to sell these leaves. At the end of summer I sold aerated water with saccharin. From the 1st of September I went to school. I wasn’t awarded with a medal ‘For the Defense of Leningrad,’ because I didn’t have a job before January of 1943. Such an unfair law!

After the war and later life

In January 1944 Volodya went away to the front and reached Prague. He was sent to the Far East and in this corner of the world he could have met our father, but he didn’t, because Father was not given the address of his son’s military post. After the end of the war, from September 1945 till October 1947, all the young armed forces personnel took part in the rebuilding of the destroyed houses in various cities. In October 1947 we received my brother’s letter from the hospital, where doctors had diagnosed his pulmonary tuberculosis only when he was expectorating with blood [that is to say too late]. He was demobilized, Daddy borrowed money from his sister in order to bring his consumptive son home, from the hospital of Yoshkar-Ola to Leningrad.

In Leningrad foodstuffs were given by ration cards till December 1947, later this was abolished. Having been in hospital for some time, my brother was discharged and got a job as a truck driver. He worked a lot, as he needed a high-calorie diet. At this time we were living on the outskirts of the city, now it is a district near Udelnaya metro station. Mom bought a piglet, fattened it up, in such a way my brother received fats, lard and pork.

In 1948 my brother got married, but his daughter was born two weeks after his death. He died of tuberculosis, because at that time there was no penicillin, by means of which this disease can be cured now, and the doctors failed to save him. He was 23. Every day Mom told me, ‘I shall hang myself all the same, I don’t want to live without m son.’ She couldn’t get over her son’s death. Nothing happened to her, of course we did everything to assuage and support her. Mom died much later, in 1983.

After the war I continued to study at school, and at the time I strongly felt anti-Semitism from the part of my classmates and from the part of my teachers as well. Back then there were continued repressions and search for ‘enemies of the people’ 19, and I was the only Aronson in the class [that is to say she was the only Jewess]. In 1947 I left school after the ninth grade, without having completed my studies for one and a half years. I was 18, I was now a grown-up girl and couldn’t allow such an attitude towards myself. I was given a school progress record and information paper instead of a diploma and certificate. Until now recollections of that time make me sick.

In 1947 I entered the finance-economic technical school. Before the beginning of my studies I went to Estonia with a relative, who had an acquaintance there, a Finn, who was married to an Estonian. Mom gave me fox fur so that I could barter it for foodstuffs. Moreover, we had to work, it was the hardest time, people mowed rye, and we bound sheaves with other workers. The master paid us well, for one workday he gave us a bag of potatoes. Since we were not able to take it with us, because for a week we got seven bags of potatoes, we bartered it for butter and brought home seven kilograms of creamy butter. There was no food, there was starvation, and for us it was great luck.

I was trying hard to work well, I was young and had no practical skills, and as a result I greatly strained the tendons of my right hand. And when I went to study on the 1st of September, for some time I could not write at all. At the technical school I felt no anti-Semitism, despite the fact that we were ‘one and a half Jewesses’ – I was half Jewish and Fira Trostinetskaya was a pure Jewess. She was my, well, not exactly a friend, but we maintained very friendly relations with each other. Now she lives in Germany.

In 1950 I successfully graduated from the technical school and right away passed the exams for a financial economics institute, the department of instruction by correspondence, as according to the law I had to work three years in a certain place, where the technical school sent me after graduation. I was afraid of this assignment, because leaving my mom was frightful for me and something I was not used to. I was sent to work in the town Anapa in Krasnodar region. I was an inspector of state revenues in the finance department of some town district. [She worked and studied at the same time in order to earn her living]. I worked there for a year; we raised taxes from the state enterprises. In our department there was a sub-unit, which was engaged in tax collection from the population. Taxes were levied on every tree that was growing in your garden and on every animal – sheep, chickens. And if you did not have any hens you had to hand over eggs. Go to the market and buy eggs. And pay tax with these eggs!

Under Stalin it was an awful work, it was just like serfdom! Once I was sent to help the tax inspector to raise taxes from the population. And people let loose dogs upon us in order to prevent us from entering the house, as they had no money to pay the taxes. And these taxes were required for the constructions of Communism Tsimlyanskaya GES. [GES is a Hydroelectric Power Station, was constructed in 1953, is situated on the river Don; Tsimlyanskaya GES generates electricity for the cities of the South of Russia, in the town of Tsimlyansk.]

I was nearly killed there! It was the period of vintage. In this period it was necessary to gather grapes of certain sweetness; for that people were recruited from everywhere, from the whole Soviet Union. And naturally there were criminals too. I was sent to a sovkhoz 20 together with a male cashier, who paid out wages to the sovkhoz workers, and I collected tax right there while they had money, in order to get from them at least something. And the cashier himself was originally from this ‘stanitsa’ [village]. Moreover, salary payment was carried out late in the evening, because during daytime people were working in the fields, cut off bunches of grapes.

The father of this cashier, a native of the village, came up to him and warned him not to go home, as he heard a conversation that some persons wanted to rob the cashier. He asked, ‘Do you have any weapons?’ But the cashier didn’t take a weapon with him, and he couldn’t just not go home, as his little children were staying there. And the cashier and his wife said, ‘I shall go home in any case, even if they may kill me.’ But I didn’t want to die, I was only 20. Then the father of this cashier said, ‘Ride in a roundabout way!’ It was a detour of 20 kilometers. We went on horseback, he rode the horse hard and we managed to escape from these ‘zaks.’ [Zak: short for zaklyuchenny – prisoner in Russian. Former prisoners, even after their release, are sometimes called ‘zaks,’ this epithet sticks to some criminals for their whole life, they say: ‘He is a former zak.’]

When I came to the town [Anapa] and gave a report of my business trip, the chief said to me, that I had collected less money, and I said to him in response, that I would never make such a business trip again, as I was a young specialist and had to work only in my field of specialization and not to collect taxes from the residential population. These were very audacious words, the chief could have discharged me, but everything turned out all right.

I was a second-year student in the institute, and in spite of the fact that I had a diploma of a financier after the technical school, I was refused employment everywhere. It was 1951, the very height of anti-Semitism. And only in February of 1952, by knowing the right people, by way of several people I could meet the deputy director of the plant ‘Svetlana’ Petrov. During the blockade of Leningrad between 1941 and 1944 he was a simple engineer, and one cook of this plant, a Jewess, fed the weak and hungry people, among which was this engineer. He turned out to be talented and became the deputy director of the plant. And when this cook, a pensioner as well, addressed him with the request to give a job to some Jew, he did not refuse her. In such a way I, a specialist with an incomplete university education, began to work at the plant as a tester of measurement instrumentation; it was merely a worker’s position instead of a fiancier’s position.

My female chief was an anti-Semite and tried to get rid of me; I was advised to address the chief of the special design office, where the planning department was, led by a Jew. He took me on in the position of a technician, though I was the only person with special economic education. And when at the end of 1952 my dad was arrested, I stayed at work in the evening and shared my trouble with him. His name was Naum Efimovich Ostrovsky. He ordered me to tell the ‘First Department.’ [‘First Department’ or ‘Special Secret Department’ employees had access to state secrets of the defense and other industries, they couldn’t go abroad for ten and more years, on the other hand their salary was a bit higher than that of ordinary employees.] Our plant belonged to the electronic industry, and everything was classified as secret. I refused, then my chief said, ‘You did not tell me anything, and I don’t know anything.’

The Doctors’ Plot 23 in the USSR affected us marginally. My paternal relative, a doctor/gynecologist, Mikhail Kogan, was arrested, his family lived on the poor salary of his wife. Relatives feared to communicate with them. In March 1953 Stalin died. All of our acquaintances were sad about Stalin’s death. And my chief Ostrovsky suffered in the following way: in the evenings he taught political economy at the institute, and at this time the textbook of political economy was first published, and in the circle of his colleagues at the plant he said, ‘It’s a pity, that this textbook was not checked by Stalin.’ One of the colleagues reported to the Party Committee, that Ostrovsky ‘demoralizes the Party’ by saying that ‘even a textbook cannot be corrected by anybody except Stalin.. Ostrovsky was expelled from the Party, discharged from his work, and he died at the age of 49.

In our design office there were a lot of Jews, they got into the plant in the following way: straight away after the war Jews had an opportunity to get into institutes, and upon their graduation from an institute, according to the law, they had to be placed in a job. There were not enough competent specialists, and factories submitted their claims to the institutes, which were called ‘raznaryadky,’ in order to get a certain number of specialists. Thus Jews began to get even into the closed factories 22. At this design office there was a very industrious and gifted engineer, who acquainted me with his brother, who later became my husband.

My husband Vladimir 23 or Velvel Kunin was born in 1924 in the town of Nikolaev of Odessa region [today Ukraine]. He didn’t go to the front because of myopia. At the beginning of the war he was 17. My husband’s father took him to Kirov region into evacuation, where there was the only veterinary institute. Volodya completed the institute and upon his return from evacuation entered the Leningrad Pedagogical Institute, the Physics and Mathematics Department, became a Physics teacher first at school, and then at the radio-polytechnic school. My husband was a very good person. I don’t want to tell you anything more except some general things. This is our personal life. Everything was OK with us, we were happy. He died. For me life goes on. He had poor eyesight. In evacuation he studied to be a vet. And who needs vets in Leningrad? When he arrived in Leningrad, he started to study for another profession!

In January 1961 our son Leonid was born. Now he lives in Petersburg, he married a Russian woman, but they don’t have children together. I gave birth to Leonid at the age of 31. When Lenya grew up, I asked my husband to change his name from Velvel to Vladimir, as my son needed to receive a passport, but with such a patronymic –Leonid Velvelovich – at that time he wouldn’t have been taken into the Military Institute, which was his dream when he was 16 years old. But then he was taken in with the patronymic Leonid Vladimirovich.

Among my friends there were a lot of Jews, and once I was taken to the synagogue at the holiday of Simchat Torah. And an elderly woman came up to one of our boys and began to propose her daughter to him as a wife. And then she complained, that she had a nephew, and whereas he was clever, and good, and kind, and whereas he was so outstanding on the whole, who was his wife? Natashka! [meaning that she was a Russian girl, as Natasha is a Russian name]. We laughed, of course.

In general I rarely went to the synagogue, as it wasn’t safe to go there 24. So we often got together at the home of someone of our friends. There we danced a lot and it was great fun.

After the war in Israel in 1967 25 we had a proverb: ‘Don’t beat kikes, but beat in a kikish style.’ We never traveled to Israel but a lot of people from the plant departed [emigrated for permanent residence]. My friends left. I loved them, I took an interest in their fate, but I immediately told them not to write to me, as my son was studying at the military college and I was still working 26. I was given the telephone number of elderly people who were in contact with them, who corresponded with them, and I got to know about their life from these people. [The situation in the Soviet Union was such, that if you had friends or even more so ‘relatives abroad,’ you would be considered a real spy, recruited by a foreign secret service, and you would be immediately dismissed from work, or they wouldn’t admit you to university and in every possible way the authorities would put obstacles in your way to a successful life. All people kept secret the existence of friends, who had left for foreign countries.]

When Soviet troops were in Hungary 27, there was a famous journalist from Moscow, comrade Borzenko. And one of our acquaintances from Leningrad, let us call him Sidorov, while understanding that we were misinformed, wrote a letter to Moscow with the following content: ‘If you see that our troops are met well by the residential population, then you are a fool; and if you see that our troops are met with animosity but write the opposite, then you are a scoundrel.’ He addressed it like this: ‘Moscow, to the journalist Borzenko.’ There was no signature. This Sidorov was a prominent scientist, headed a large laboratory, often drank too much, and, certainly, in a state of drunkenness dared to write such things.

Six months passed, he was called to the ‘Big House’ and was asked if he had written a letter to Borzenko. Plenty of time had passed, the hangover had passed, and Sidorov forgot everything and began to deny it. Then he was shown his letter and had to recall everything. Sidorov was a smart man and asked, ‘What am I to do?’ It was impossible to deny the charge. But times had changed 28, people were no longer put in prison, and he was offered to point out the reason for such a sentiment: ‘We have often listened to the BBC’s broadcast, The Voice of America 29, I have lost control of myself and this case happened...’ At work he was removed from the leadership of the laboratory and became a junior research fellow with a significant loss in salary. And his wife told him, ‘You will not drink cognac, you will drink vodka now!’

My husband died in 1999 at the age of 75. We lived a happy life. Now I am visiting Hesed 30, I am a volunteer and help those, whom I can help with something. I have a lot of friends. Certainly, I have become accustomed here to the Jewish life. I visit the synagogue on major holidays. I go to concerts, which are arranged by the Jewish community. But I remain an irreligious person , I only began to believe in God, and I pray to myself and not in the temple.

Glossary:

Életrajz

Kellemes hangulatban telt Schosberger Ágnes asszony társaságában az idő, amikor fölidézte ifjúkori emlékeit. A beszélgetés során gyakran hangoztak el német és jiddis kifejezések és szavak. Schosbergerné háztartásbeli volt egész életében, soha nem volt alkalmazásban. Mesélt az életéről, és gyerekkoráról Adán, a vajdasági városkában, ahol egykor 500 fős zsidó közösség volt, és ma csak egyetlen zsidó család él.

Apai nagyapámat Neuberger Miklósnak hívták. Azt hiszem, Adán született, de hogy mikor, azt nem tudom. Gabonakereskedő volt. Amikor megszülettem, már nem dolgozott. 1931-ben halt meg. Kétszer nősült, mert fiatalon megözvegyült. Első házasságából két fia volt – Ármin és Jenő – meg egy lánya, de az ő nevére nem emlékszem. Aztán feleségül vette a nagyanyámat. Ebből a házasságból hat fia és két lánya született. A legidősebb fiút Lajosnak hívták, aztán Miksa – apám – következett, majd József (akit a családban Jóskának becéztünk), Ferenc, Dezső és Mózes, a lányokat pedig Erzsébetnek (mi Böskének becéztük) és Jolánnak hívták.

Apám anyját Herminának hívták, de mi Minkának becéztük. Schillinger volt a leánykori neve. Valamilyen kisebb helyen született Magyarországon, de nem tudom pontosan, mikor. Volt nagyanyámnak egy testvére, aki Budapesten élt, a vezetékneve Schillinger volt, de nem emlékszem a keresztnevére. Feltételezem, hogy nagyanyám háztartásbeli volt. Nem tudom pontosan, mikor házasodtak össze nagyapámmal. Nagyanyámat Auschwitzba vitték, nem jött vissza.

A nagyszüleim Adán éltek. Volt egy házuk, amiben volt három szoba, egy előszoba meg egy kisebb helyiség, amit spájzként használtak és egy konyha. Fürdőszoba nem volt. A ház előtt volt egy kis kert, és volt egy hátsó udvar is. Hátul az udvarban szárnyasokat tartottak, kacsát, libát meg csirkét. Mózes nagybátyám a szüleivel lakott, nem nősült meg.

Szinte minden nap elmentem a nagyszüleimhez, szombat reggel pedig az apámmal mentem hozzájuk. Néha édesanyám is eljött velünk. Nagyanyám mindig készített süteményt sábeszre; annyi cukrot és kakaót tett bele, hogy a kakaó mindig kicsöpögött. Nagyon szerettem.

A nagyszüleim nagyon vallásosak voltak, de nem ortodoxok. Megtartották a sábeszt meg minden ünnepet, és zsinagógába is jártak. Azt tudom, hogy csak kóserül étkeztek. Amennyire emlékszem, nagyapám nem hordott kipát, és nem is öltözködtek hagyományosan, úgy, mint a vallásos zsidók.

Emlékszem rá, amikor nagyapám meghalt. Ez 1931-ben volt. Öt éves voltam akkor. Aznap este ott voltunk náluk, nagyapám egy koporsóban feküdt az előszobában. Még ma is előttem van a fekete anyaggal borított koporsó. Azt hiszem, a temetésre nem mentem el. Kicsi voltam, úgyhogy a bedienerrel [szolgáló (német)] maradtam otthon. Csak anyám és apám ment el.

Apám testvéreiről nem tudok sokat. A legidősebb fivér Lajos volt, üzletember. Nős volt, de nem voltak gyerekei. Ő és a felesége, Júlia túlélték a háborút. Mindketten a hatvanas évek végén haltak meg. Először a nagybátyám halt meg, és néhány évvel később a nagynéném is.

Jóska nagybátyám 1898-ban született, soha nem nősült meg. Nagybecskereken élt, és üzletember volt. Auschwitzban pusztult el.

Ferenc nagybátyám 1899-ben született; miután megnősült, Pádén lakott, ami Adával van szemközt [Magyarpádé – nagyközség volt Torontál vm.-ben, 1891-ben 1600, 1910-ben 2000 magyar lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. A felesége bácstóvárosi volt [Bácstóváros (a 19. században és 1920 után: Tovarisova) – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1891-ben 3700 szerb és német, 1900-ban 3900 szerb, német és magyar lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.], Margitnak hívták, volt egy lányuk, Katalin és az ikrek, Artúr és Miklós. Az egész család Auschwitzban pusztult el.

Mózes nagybátyám és apám nővérei, Jolán és Erzsébet szintén Auschwitzban pusztultak el. Böskéék (Friedman Emilné) Melencében éltek [Melence – nagyközség volt Torontál vm.-ben, 1891-ben 8700 (95% szerb, a többi német, magyar és román), 1910-ben 8900 (96% szerb, a többi magyar és német) lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.], Böske férje Topovske Supéban pusztult el 1941-ben, a munkatáborban, Mirjám lányuk túlélte Auschwitzot, Éva nem, ő tíz éves volt.

Dezső nagybátyám túlélte a háborút. Az első feleségét és a lányát szintén elvitték Auschwitzba. Dezsőt munkaszolgálatra vitték, de nem tudom, hová. A háború után újra megnősült, két gyereke született: egy fiú, Miklós, aki ma is Adán él, és egy lánya, Vera. Dezső 1964-ben halt meg.

Nagyapám első házasságából az egyik fia, Ármin és a lánya, akinek nem emlékszem a nevére, Budapesten élt. Apám másik féltestvére Adán élt, Jenőnek hívták. Az ő családjukról nem sokat tudok. Azt hiszem, a lány özvegy volt, Ármin nagybátyám pedig nem nősült meg. Jenő bácsi megnősült, de nem emlékszem a felesége nevére; nagyon jóban voltunk a lányukkal. Aliznak hívták, és miután férjhez ment, Biogradban élt. Tartottam vele a kapcsolatot, nyaranta gyakran meglátogattuk. Sajnos már meghalt, azt hiszem, 1994-ben.

Anyám apjának szülei valahonnan a mai Magyarország területéről jöttek, de nem tudom pontosan, honnan. Magyar anyanyelvűek voltak. Anyám apját Brandeis Károlynak hívták, nem tudom, mikor született, de Péterrévén élt, fűszerüzlete volt.  

Nagyanyám, Kohn Sarolta (mi Lottinak hívtuk) szintén Péterrévéről származott. Neki is magyar volt az anyanyelve. Nem tudom, mikor született [A családfa szerint Adán született 1864-ben.].

Károly nagyapám és Lotti nagyanyám Óbecsén éltek. Csak az után költöztek oda, hogy összeházasodtak, és azt hiszem, már voltak gyerekeik is, amikor Óbecsére költöztek. Először egy kis házban laktak. Amikor elkezdődött az első világháború, Budapestre menekültek, ahol nagyapám megbetegedett és meghalt. Azt hiszem, 1914-ben vagy 1915-ben halt meg, ötvenegynéhány éves korában. Egy budapesti zsidó temetőben temették el.

Aztán nagyanyám a gyerekekkel együtt visszajött Óbecsére, egy lakásban lakott. Később Bernát nagybátyám, anyám testvére vett egy házat, és odaköltöztek. Lotti nagymamám az óbecsei vérengzésben halt meg 1942 januárjában [Újvidéken kívül is voltak vérengzések a Délvidéken 1942 januárjában: Óbecsén kétszáz embert mészároltak le, köztük kb. száz zsidót. – A szerk.].

Az anyai nagyszüleim vallásosak voltak abban az értelemben, hogy megtartották az ünnepeket. Nagyanyámnak mindig volt a fején necc [Háló (német), a kendőt kiváltó ruhadarab. – A szerk.] vagy valami más, hogy ne járjon fedetlen fővel. Nagyapámnak volt szakálla. Nagyanyám azt mesélte, jóképű, magas férfi volt, de azt soha nem említette, hogy kipát viselt volna.

Óbecsére szép városként emlékszem; ma idegennek tűnik. Kövezett utcái voltak, és a Wilson utca környékén, ahol laktak, az utcák szélesek voltak sok fával, mint egy fasor, olyan volt. Amikor kislányként odamentem, anyám húga, Jolika, aki akkoriban szintén fiatal lány volt, mindenhová vitt magával. Inkább vele szerettem lenni, mivel nagyanyám nagyon szigorú volt. Ott, Óbecsén tanultam meg úszni. Lesétáltunk az utca végébe a Tiszához, nem volt valami hosszú séta. A Tisza-part nagyon szép volt, voltak fából készült kabinok, ott hagyhattuk a holminkat. Volt egy medenceféleség is a gyerekeknek. Nem is volt olyan kicsi, akkora volt, mint egy nagyobb szoba. Ott tanultam meg úszni ötéves koromban. Egy Giza nevű hölgy tanított meg. Hogy ne süllyedjek el, felkötözött egy úgynevezett dobra, egy kerek vasdobozfélére, amin kötelek voltak. Amíg nem tudtam úszni, a hátamra kötötték, így fennmaradtam a víz tetején. Később, amikor már tudtam úszni, nem kellett fölvennem.

Nagyanyám szigorú volt, de nagyon szeretett. Két unokája volt: Sándor nagybátyám lánya Budapesten [Kővári Irén], meg én. Nem jártam gyakran [az anyai] nagyanyámhoz, csak a szünetekben, általában a nyári szünetben utaztam el hozzá, és két-három hétig maradtam. Volt két-három barátnőm Óbecsén, az egyiket König Etukának hívták. Valamivel idősebb volt nálam, és a Wilson utca sarkán lakott. A háború után kivándorolt Izraelbe, és ott hozzáment a férjem egyik barátjához. Azorban laktak, és volt egy lányuk. Sajnos, néhány évvel ezelőtt meghalt.

A nagymamám nem jött hozzánk látogatóba, elég öreg volt, és alig tudott járni. Kövér is volt, csak a házban tudott egyedül járkálni. Mikor már nagyobb voltam, délutánonként a ház előtt üldögéltünk nagymamával; volt néhány fonott karosszéke, abban üldögéltünk, amíg csak bírta. A nagyünnepek alatt kocsival vitték el a zsinagógába.

Nagymamámnak nagy háza volt: volt három utcai szoba, volt egy kisebb szoba meg egy ebédlő, ami a hátsó udvarra nézett, volt egy hosszú, zárt hall, a konyha és a spájz. A hátsó udvarra vezető részben volt még két szoba és egy konyha a személyzetnek. Az egyetlen személyzet egy bediener [szolgáló] volt.

Amikor a nagymamámnál voltam, egy szobában aludtam vele. Sándor, az idősebbik fiú a középső szobában aludt. Az utolsó szoba Vili bácsi szobája volt, de azt hiszem, a testvérével, Palival osztozott rajta. Pali gyakran járt gyógyfürdőbe.

Anyámnak hét fiú- és egy lánytestvére volt. A két legidősebb fiút megölték az első világháborúban, nem emlékszem a nevükre. A többiek közt a legidősebb fiút Sándornak hívták, orvos volt; utána következett Bernát, Pál, Jóska, Vili és a húga, Jolán.

A nagybátyáim nem házasodtak meg, csak Sándor volt nős. De ő is elvált az első feleségétől. Volt egy lánya ebből a házasságból, Irén. Őt és az anyját elvitték Auschwitzba. Irén visszajött, de a volt feleség nem. Sándor nagybátyámnak volt még egy felesége, egy elvált zsidó nő. Aliznak hívták. Amikor hallott az itteni vérengzésről [lásd: újvidéki vérengzés], eljött megnézni, mi is történik itt. A magyar katonák leszedték a vonatról, és a Tisza jege alá lökték, meghalt.

Bernát nagybátyámnak gabonaáru-üzlete volt Óbecsén, ő támogatta az egész családot. Vili nagybátyám az ő alkalmazottja volt. Jóska nagybátyám Újbecsén lakott, ott volt gabonaáru-üzlete.

Apámat Neuberger Miksának hívták. 1896-ban született Adán, és Auschwitzban halt meg, közvetlenül a felszabadulás előtt; tífuszos lett, ezt hallottuk. Azt hiszem, csak az elemi iskolát végezte el. Üvegáruüzlete volt.

Anyám 1899-ben született, Péterrévén [Péterréve – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1910-ben 10 00 magyar és szerb lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Brandeis Bertának hívták. 1985-ben halt meg öregségben, és négy nappal később a húga, Jolika nagynéném is követte őt. Az újvidéki temetőben temették el őket egymás mellett. Abban az időben zárva voltak a zsidó temetők Újvidéken, úgyhogy a városi köztemetőben temették el őket, ami az egyetlen működő temető volt akkor.

Az anyukám és a húga, Jolika elemi iskolát végeztek, mert az apukájuk – az én nagyapám – meghalt, és nem folytathatták a tanulást. Munkába álltak, elhelyezkedtek egy varrodában. De otthon is sokat varrtak, minden barátnőjüknek ők varrták a ruhákat.

Jolika férje zombori volt, Fleischman Móricnak hívták. Miután összeházasodtak, Jolika is Zomborra költözött Óbecséről. Ez még a második világháború előtt történt. Egy bérelt házban laktak. A háború alatt Jolika férje munkaszolgálatos volt Ukrajnában. Ott ölték meg.

A szüleim házasságközvetítő révén ismerkedtek meg. Úgy gondolom, a házasságközvetítő elhozta apámat Óbecsére, hogy megismerkedjen anyámmal. 1925-ben házasodtak össze. Abban az időben a vallásos esküvőket nem a zsinagógában tartották, hanem a zsinagóga udvarán, a hüpe alatt [Egyes ortodox askenázi közösségekben a hüpét a szabad ég alatt állítják föl, mivel a csillagok a termékenység jelképei. A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása. – A szerk.]. Óbecsén volt az esküvő. A szüleim egy darabig Óbecsén laktak, aztán 1926-ban átköltöztek Adára.

Anyám háztartásbeli volt, de besegített apám üzletében, amennyit csak tudott. Üveget, porcelánt, nagy ablak- és ajtótáblákat árultunk. Kristályt nem tartottunk, mert azt nem lehetett eladni Adán, ott csak a legegyszerűbb dolgokra volt szükség. Senki nem akart kristályvázát vásárolni. Ha valaki mégis kristályt szeretett volna venni, az elment Újvidékre vagy Szabadkára. Villát, kést és kanalat is tartottunk. Néha bérbe adtunk evőeszközt és tányérokat esküvőkre.

A szüleim megtartottak valamit a vallási előírásokból: zárva voltunk szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és kizárólag kóserül étkeztünk. Kipát nem viselt apám, de kalap mindig volt rajta. Leginkább sábeszkor ment el a zsinagógába, de nem minden héten; otthon mindig megtartottuk a sábeszt, anyám gyújtott gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Szombaton ebédre sóletet ettünk. Először levest volt, aztán sólet kapros savanyúsággal vagy paprikával, aztán sült hús kompóttal. A végén sütemény volt vagy megint kompót.

Emlékszem, hogy Peszáhra új cipőt, harisnyát és ruhát kaptunk. Kaptam egy ruhát az érettségire és egy kabátot is. Nem kaptam mindig mindent, de cipőt általában minden évben kaptam. Peszáhkor kicseréltük az edényeket. Év közben ezeket az edényeket a spájzban tartottuk egy fiókban. Nem sokkal Peszáh előtt anyám előszedte és elmosta őket, és elrakta azokat az edényeket, amiket egyébként használtunk. Néha összegyűltünk széderre apám anyjánál; néha csak mi hárman mentünk hozzá.

1926-ban születtem Adán [Ada – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1891-ben 11 100 (81% magyar, 19% szerb), 1900-ban 12 100 (82% magyar, 18% szerb; vallásfelekezet szerint 79% római katolikus, 16% görögkeleti, 4% izraelita), 1910-ben 12 500 (84% magyar, 16% szerb) lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Magyar az anyanyelvem, szerbül az óvodában tanultam meg. Amikor még nagyon kicsi voltam, mindig az anyám vigyázott rám, de amikor be kellett mennie az üzletbe, a bediener vigyázott rám. Három- vagy négyévesen kezdtem az óvodát, közel volt ahhoz a lakáshoz, ahol laktunk. Csak később költöztünk be a házba. Szerb óvoda volt, Adán nem volt zsidó óvoda.

Az elemi iskola ugyanúgy volt, ahogy ma is, de öt évig tartott, mert abban az időben Adán nem volt polgári iskola. Csak amikor befejeztem az elemit, akkor nyílt meg a polgári iskola. Minden évben új tanárunk volt. Énekeltem az iskolai kórusban. Az osztályomból – ha jól emlékszem – négyen énekeltünk a kórusban. Az iskolai előadásokon léptünk fel.

Szerb iskolába jártam, de jártam külön hittanra és héberre. Amíg kisiskolás voltam, jártam héderbe, ahol a vallásoktatást Rubenovics tartotta, aki ugyan nem volt rabbi, nem is tudom, milyen végzettsége volt, de jól ismerte a zsidó hagyományokat, és tudott héberül. Hetente egyszer vagy kétszer mentünk héderbe. A zsidó hagyományokról, az ünnepekről tanultunk, meg hébert. Lányok is jártak oda. Emlékszem, amikor az ábécét felírták a táblára, és mi hangosan ismételtük: alef, bet, gimel, daled és így tovább. Amikor a polgári iskolába jártam, Hoffmann [Dávid] rabbi jött hetente kétszer-háromszor az iskolába órát tartani.

A polgári iskola Ada központjában volt, a háború után a Városháza költözött a helyére. (A Városháza ma egy egykori kétemeletes kávéház helyén van, szintén a város központjában.) Itt minden tantárgyat más tanár tanított. Én csak a történelmet szerettem. Egyszer a háború után is találkoztam a történelemtanárommal, akinek a vezetékneve Pavlov volt, Újvidékre költözött. Az egyik osztálytársamat vette feleségül, de nem vagyok benne biztos, él-e még. Imádtam az óráit: fel-alá járkált a teremben, és mesélt. Alig kellett a könyvből tanulnunk, szinte mindent megjegyeztünk az órán. Soha nem szerettem viszont a matematikát, de nem a tanár miatt, hanem mert soha nem sikerült megszeretnem ezt a tárgyat. Németet tanultam különórán. Tanultam németet az iskolában is, de különórákat is vettem. Soha nem sportoltam. Szerettem úszni, és amikor a nagymamámnál voltam Óbecsén, mindig lementem úszni a Tiszához a nagynénémmel és a barátnőimmel.

A ház, ahol gyerekkoromban laktunk, nagyon szép volt. Három szobája az utcára nézett, volt még egy elég nagy előszoba, egy konyha, egy fürdőszoba és egy spájz. Volt egy kis nyári konyha a ház meghosszabbításában és egy pince meg egy raktár, ahol az árut tartottuk. A ház két utcára nézett, a főutcára és egy kisebb utcára. A kisebb utcára néző kapu széles volt, a főutcára néző keskeny. A keskeny kapu mellett az egyik szobát alakították üzletté, hogy édesanyám is segíthessen az üzletben. Amíg kicsi voltam, a bediener aludt abban a szobában. Később ő már nem lakott nálunk.

A szobám egy kicsit vajszínűre volt festve, néhány szép metszettel. Volt egy nagy, háromajtós szekrényem egy tükörrel, volt egy ágy, három karosszék és egy asztal. Szép volt a szobám. Az én szobám mellett volt a szüleim hálószobája. A szoba egyik része sötét volt, ezt németül alkóvnak nevezték, és ebben volt az ágy. Ha vendégek jöttek, vagy az én szobámban ültek le, vagy az ebédlőben.

Volt egy hátsó udvar és egy szép kert gyümölcsfákkal: volt körte, alma, barack és szeder, de szőlő nem volt. Állatot is tartottunk hátrébb az udvarban. Csirkéink voltak. A libát a piacon vásárolta anyám, mindig ugyanattól az asszonytól. Tömte őket, hogy nagyobb legyen a májuk. Mindig sok libát vágtunk, hogy legyen elég zsír télre, mivel anyám zsírt használt a főzéshez, nem olajat.

A legtöbb barátom zsidó volt. De volt egy barátnőm, Pintér Veronikának hívták, aki nem volt az, vele mindig együtt mentünk reggelente az elemibe. Másik osztályba járt, de aztán mindketten beiratkoztunk a polgáriba, és egy osztályba jártunk. Iskolába menet mindig elmentem a házuk előtt, becsöngettem, ő kijött, és együtt mentünk az iskolába. A háború után férjhez ment, szült egy fiút, de úgy hallottam, hogy már meghalt.

A többi barátom zsidó volt, és ma mind Izraelben élnek. Elég nagy baráti társaságom volt. Dóra, Hanna, aki ma Izraelben él, és mi Ancikának hívtuk, Bleier Ida és Gizella, Léderer Gyurika, aki Izraelben halt meg, és volt még egy Gyurika, de az ő vezetéknevére nem emlékszem. Ők mind kivándoroltak Izraelbe. A barátaimmal általában moziba mentünk, vagy fölmentünk valamelyikünkhöz. Gyakran nálunk gyűltünk össze, mert hátul az udvar nagyon szép volt. Egyszer, a háború után a barátaim elmentek Szegedre piknikezni, de engem nem engedtek el a szüleim, nagyon féltettek akkor még.

Ada nagyon szép hely volt. Akkoriban körülbelül tizenhatezer lakosa volt. Ebből ötszáz volt zsidó, ötezer szerb és a többi magyar. Voltak szlovákok is. A főút egyik vége, ahol laktunk, a vasútállomásra vitt ki, ami ma már nem létezik, a másik vége meg a katolikus temetőhöz vezetett. Széles utca volt sok paddal és fával, és az utca közepén volt egy piac. Hetente kétszer volt piac, kedden és csütörtökön. Ada nem volt csatornázva. A kútból húztunk vizet. Gondolom, ma már van vízvezeték, de nem tudom.

A katolikus templom mögött volt egy kis park rengeteg zölddel. Mi, gyerekek sokszor jártunk ide, de még akkor is ott találkoztunk, amikor már idősebbek voltunk, sokszor még este is ott beszélgettünk. Két mozi is volt. Először egy volt, aztán később, amikor bejöttek a magyarok 1941-ben [lásd: a Délvidék megszállása], lett még egy. Nem voltak mulatók, csak egy kávéház, aminek egy török volt a tulajdonosa. A kávéházban volt egy nagy terem, ott tartották a Purim-bálokat, és színházi előadásokat is tartottak.

Két hitközség volt Adán, és mindkettő ortodox volt. Az egyikhez egy kis zsinagóga tartozott, az nagyon vallásos volt. A nagyzsinagóga a mérsékelten vallásos hitközséget szolgálta, ahová mi is tartoztunk, de ez is ortodox volt. Voltak mikvék is Adán, de anyám soha nem ment el a mikvébe [Adán már 1790-ben alapítottak hitközséget. 1868-ban a hitközség az ortodox irányzathoz csatlakozott. Az 1892-ben választott Práger Jakab rabbi haszid irányban vezette a hitközséget, nyilván ezé a hitközségé volt a kisebbik zsinagóga (Magyar Zsidó Lexikon). – A szerk.].

A zsidó hitközség épülete kicsi volt. A nőszövetségnek volt két-három szobája, ahol a felnőtt nők összejártak, ez a WIZO volt. Abban az időben nem voltak foglalkozások gyerekeknek, de a Szimhát Tóra mindig nagyon élvezetes volt a zsinagógában. Ilyenkor táncoltak a Tórával, mindenütt virágok voltak, és minden gyerek eljött. Volt zsidó iskola Adán, de bezárták, mire elértem az iskoláskort. A tanítót Fischernek hívták, az iskola az ő házának volt egy része, később állami iskola lett belőle [Egy 1921-ben elfogadott törvény értelmében az egyházi iskolákat állami iskolává kellett alakítani. – A szerk.].

Nem emlékszem, mikor utaztam először vonaton, de amikor édesanyám családjához mentem látogatóba Óbecsére, mindig vonattal utaztam. Autóban valószínűleg az után ültem először, hogy férjhez mentem, akkor, amikor megvettük az első autónkat.

Nem emlékszem, hogy lett volna antiszemitizmus Adán a második világháború előtt. Fiatal lány voltam, soha nem tapasztaltam antiszemitizmust. És volt egy barátnőm, aki magyar volt; igaz, hogy miután a magyarok bejöttek Adára, az apja magyar nacionalista lett, de továbbra is jó viszonyban maradtunk.

Mivel Ada ortodox közösség volt, minden fiúnak volt bár micvója. Mi, lányok tanultunk héberül a háború előtt, de csak rövid ideig. Egy ügyvéd tudott héberül, és ő tanított minket. Az órákat csoportokban tartotta; nem voltak osztályok. Ez egy önkéntes dolog volt, nem kapott érte pénzt.

A polgári iskola után nem tanultam tovább, mert Adán nem volt semmilyen lehetőség, és ez közvetlenül a háború előtt volt már amúgy is. A háború után férjhez mentem, és háziasszony lettem. A férjem nem engedte, hogy dolgozzam, neveltem a fiunkat.

A szüleimnek kevés barátja volt, főleg a családdal jártak össze. Egész héten dolgoztak, nem volt sok idejük a barátokra, sokszor csupán pihentek. Időnként elmentek a zsidó hitközség központjába valamilyen előadásra.

A szomszédaink gójok voltak. Nagyon jóban voltunk a szabóval, a vezetékneve Vretcko volt. Megőrzött néhány dolgot, amit odaadtunk neki, mielőtt elvittek volna a koncentrációs táborba. A másik közvetlen szomszédunk egy ügyvéd volt, doktor Király, de vele nem voltunk olyan jó viszonyban. Tőle vettük a házunkat a háború alatt. Aztán ott volt szemben Stanulovic doktor: ő volt a falu orvosa. A háború után Újvidékre költözött, és az újvidéki orvosi kar professzora lett. Nála is volt néhány dolgunk; volt, amit visszaadott, és volt, amit nem.

A családból soha senki nem vett részt a politikában, és semmilyen pártnak vagy egyéb szervezetnek nem voltak tagjai. Csak anyám volt tagja a WIZO-nak.

Először akkor tapasztaltam antiszemitizmust Adán, amikor a magyarok bevonultak 1941-ben. 1944-ben apámat elvitték Auschwitzba. Pontosan Peszáhkor vitték el, arra nem emlékszem, hogy Peszáh elején vagy a végén [azaz még a tömeges deportálások megkezdése előtt, márciusban], de akkor vitték el. Az összes zsidó férfit összegyűjtötték Adán, csak egy maradt, a barátnőmnek, Herzl Borikának az apja. Hogy őt miért nem vitték el, nem tudom; később aztán őt is elvitték, azt hiszem, akkor, amikor bennünket is elvittek. Először egy raktárba vitték apámékat, másnap pedig átvitték őket [Bács]Topolyába, egy másik raktárba, ott pedig vagonokba rakták őket Auschwitz felé. Soha többé nem láttuk egyiküket sem [Bácstopolyán a magyarok nem sokkal a Délvidék megszállása után internálótábort állítottak föl politikaiaknak, ún. „legális” menekülteknek (akiket a hatóságok lajstromoztak), továbbá olyan magyar és hontalan zsidóknak, akik nem tudták megfelelőképpen igazolni magyar állampolgárságukat. A német megszállás után a tábort „az SS jelentősen kibővítette, és főképp zsidó túszok fogva tartására szolgált. Többségük a Délvidékről jött … Összesen 3000 zsidót tartottak fogva a táborban és deportáltak. Ebből a táborból került ki a mintegy 2000 »jó erőben lévő« zsidóból álló két első transzport egyike, melyet 1944. április 30-án [április 28-án?] irányítottak Auschwitzba”. 16 és 60 év közötti, kizárólag munkaképes zsidó férfit deportáltak (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, II. 52. oldal). – A szerk.].

Bennünket április huszonötödikén vittek el, egy hónappal az után, hogy elvitték apámat [először még Bácstopolyára] [Adán 1941-ben a lakosság 2,4%-a (326 fő) volt zsidó. „A Délvidék zsidóinak gettózása április 26-án kezdődött. … a Ferenc-csatornától a Martonosig nyúló területen élő zsidókat – Magyarkanizsa, Újvidék, Zenta és Zombor körzetét beleértve – április 26-án szedték össze, és ideiglenesen átszállították a Baján, Szabadkán és Szegeden létesített koncentrációs táborokba. … A Szegedre szállított délvidéki zsidó közösségek közé tartoztak Ada, Mohol, Szenttamás, Törökkanizsa és Zenta lakói. … Közvetlenül május 25. előtt, amikor Bajáról megkezdődtek a deportálások, sok Szegeden és Szabadkán koncentrált délvidéki zsidót, köztük az újvidéki zsidók zömét, szintén áthelyezték Bajára bevagonírozáshoz (Id. mű, II. 51–52. oldal). – A szerk.]. Először Szegedre vittek bennünket valami épületbe az ottani kis zsinagóga mellett. Ott körülbelül két hétig voltunk, aztán egy péntek este bejöttek, és kiabálni kezdtek: „Aki dolgozni akar, lépjen előre!” Valaki azt mondta nekünk: „Ne menjetek, bújjatok el, ez nem jó!” Akkor még nem tudtunk Auschwitzról!

Néhány nap múlva vagonokba tettek bennünket Baja felé. Nem maradtunk sokáig Baján. Vagonokban utaztunk tovább, nyolcvanan voltunk, körben ültünk sorokban, akinek volt hátizsákja, az arra ült. Szerencsére mi a vagon falánál ültünk, úgyhogy neki tudtunk dőlni. Nyolc nap múlva kinyitották a vagont. Azt kiabálták: „Aki elég fiatal, és akar dolgozni mezőgazdasági munkásként, jöjjön ki!” Anyám azt mondta: „Menjünk!” Leszálltunk, de a vagonban maradt apám két nővére, Beska a két lányával, Mirjámmal és Évával, Jolán néni és a[z apai] nagymamám, Minka. Mivel Éva nagyon kicsi volt, nagymama pedig nagyon öreg, mind az öten a vonaton maradtak. A vonat Auschwitzba ment tovább. Csak Mirjám élte túl.

Volt velünk egy kislány Szabadkáról, hogy hogy sikerült kicsempészniük, nem tudom. Nem volt több három- vagy négy évesnél. Túlélte a háborút, és Izraelbe ment. Vannak gyerekei. Hogyan nem vették észre a katonák, nem tudom, pedig átkutattak minket. Anyám még fiatal volt, negyven valamennyi, én tizenhat vagy tizenhét voltam. Miután leszálltunk a vonatról, hallottam, hogy vannak emberek Zomborról is. Elkezdtem keresni a nagybátyámat és a nagynénémet.

Bercike nagybátyám Óbecséről elment meglátogatni Jolika nagynénémet, Zomboron. Mivel Jolán egyedül élt, mert a férjét elvitték munkaszolgálatra Ukrajnába, a nagybátyám odament, hogy vele legyen. Az óbecsei vérengzés alatt Bercike bácsi Pesten bujkált, később meg, amikor visszatért, a nagynénémnél lakott. Emlékszem, kerestem őket, és a nevüket kiabáltam. És egyszer csak megjelentek. Ők is leszálltak a vonatról, így négyen voltunk, Bercike nagybátyám, Jolika nagynéném, anyám meg én.

Miután a katonák kiválasztottak, fogtuk a hátizsákunkat vagy amink volt, és Strasshofba vittek minket [Bajáról 5640 zsidót deportáltak Strasshofba, a szám azonban, mint Braham szerint a forrása is, bizonytalan. – A szerk.]. Volt néhány barakk tele poloskával. Valami borzalmas ételt kaptunk, dörgemüzének hívtuk, úgy nézett ki, mint a főtt krumplihéj [Valószínűleg helye válogatta, hol mit „tálaltak” dörgemüze néven: volt, ahol aprított marharépát (esetleg azonmód sárosan, kukacosan megfőzve), volt, ahol csalánlevest. – A szerk.]. Nem akartuk megenni, mert még volt abból, amit a hátizsákban vittünk magunkkal. Voltak, akik azt mondták, meg kéne ennünk, mert nem tudjuk, még min kell keresztülmennünk: igazuk volt. Néha mi, fiatalok összejöttünk kint esténként. Elég sokáig maradtunk Strasshofban, aztán Gessendorfba vittek minket, ami szintén tábor volt. Itt mezőgazdasági munkára jelöltek ki bennünket. Aztán Feldsbergbe küldtek, ami az osztrák–cseh határon volt akkor. Ott sokáig maradtunk. Aztán vagonokba raktak minket Theresienstadt felé, de mivel az angolok már odaértek, egy kis faluban maradtunk egy tanyán. Itt az oroszok szabadítottak fel minket 1945 májusában.

Így a felszabadulás idején valahol Ausztriában voltam. Először Znainba [Ma: Znojmo, Csehországban, Dél-Morvaországban van, az osztrák–cseh határon. – A szerk.] kerültünk, ahol láttam egy sovány, borotvált fejű lányt az állomáson; a katonák, akik vigyáztak ránk, azt mondogatták, hogy mi még örülhetünk, mert ennél rosszabb is volt. Akkor tudtam meg, hogy léteztek koncentrációs táborok. Znainban egy lakásban szállásoltak el minket, a lakók valószínűleg elmenekültek, nem tudom. Egy ideig ott maradtunk

Továbbra is együtt voltunk, Bercike nagybátyám, Jolika nagynéném, anyám és én. Hazafelé rozzant vonatokkal jöttünk, egy darabig a vonat tetején is ültünk. Később aztán átültünk egy vagonba, amelyiknek minden ablaka ki volt törve. Pesten leszálltunk a vonatról, fölhívtuk telefonon Sándor nagybátyámat, anyám testvérét, hogy megmondjuk, Pesten vagyunk. Ő eljött értünk, villamosra ültünk, és elmentünk hozzá. Nála maradtunk két vagy három hétig, amíg összeszedtük magunkat.

Még a vonaton találkoztunk egy nagyon sovány emberrel, Auschwitzból jött. Anyám szerint a férfi azt mondta, együtt volt az apámmal. Apám szemüveges volt. Azt mondta, összetörték a szemüvegét, úgyhogy alig látott. Valószínűleg tífuszos lett, és néhány nappal a felszabadulás előtt halt meg. Négy rokonomat ölték meg az óbecsei vérengzés alatt, a nagyanyámat, két nagybátyámat és egy nagynénémet, és tizenöt rokonomat ölték meg Auschwitzban.

Sándor nagybátyám orvos volt. Amikor elvégezte az orvosi egyetemet, érdemes volt magyarosítani a nevét. Így lett Kővári. Doktor Kővári Sándornak hívták. A háború alatt Budapesten maradt, mert a szomszédja, egy magyar ezredes, akit ő kezelt, bújtatta. Hálából bújtatta, és így megmentette a nagybátyám életét.

Amikor visszatértünk Adára, nem volt hol laknunk. A házunk, amit a magyar szomszédunktól, Király ügyvédtől vettünk, másoké volt. A háború alatt vettük a házat, ki is fizettük, de ez a szomszéd soha nem íratta ránk a tulajdonjogot. Biztos azt gondolta, soha nem térünk vissza, és újra eladta a házat egy másik szomszédnak.

Egy zsidó ember fogadott be minket, akinek volt háza. Az egész házat kiadta nekünk, nem tudom, hogy ő hol lakott. [Neuberger] Aliz unokahúgom és az anyja is visszajött, ők is odaköltöztek. Nekik volt egy szobájuk, anyámnak és nekem egy másik, meg volt egy konyha. Így éltünk, amíg nagy nehézségek árán vissza nem szereztük a házunkat, mert amit az ügyvéd csinált, az nem volt törvényes. Volt egy per, és visszakaptuk a házat.

Az adaiak elfogadtak bennünket; volt, aki magyarázkodott, volt, aki nem, és volt, aki sajnált bennünket. Emlékszem, amikor elvittek minket, az egyik szomszéd ott állt szemben az utcán, a templomnál, és nevetett. Már nem emlékszem a nő nevére. Voltak, akik örültek, hogy visznek minket, zsidókat.

Újra megnyitottuk a boltot. A bolt ugyan üres volt, de szerencsére a raktárhoz senki nem nyúlt. Anyám, [Friedman] Mirjám unokahúgom és jómagam vezettük az üzletet. Mirjám eleinte [Neuberger] Dezső nagybátyámnál lakott, de miután visszaszereztük a házat, anyám hívta, hogy lakjon velünk. Körülbelül egy évvel később a privát üzleteket be kellett zárni, eladtunk mindent, és abból a pénzből éltünk.

A háború után Jolika nagynéném visszatért Zomborra, és abban a házban bérelt egy szobát, ahol a háború előtt lakott a férjével. Kezdetben a férje bőrdíszműves üzletét vitte tovább. Alkalmazott valakit, aki segített neki mindenben. Egy év múlva a kormány rendelete alapján nem lehetett tovább megtartani a magántulajdont. Jolika ügyesen, még időben el tudta adni a boltot.

Ezzel egy időben Bernát bácsikám eladta az óbecsei házát, anyám pedig az adai házunkat, és hárman vettek egy házat Újvidéken. Ez az a ház, ahol a férjemmel a mai napig is lakom. A bácsikám soha nem volt nős, és se a nagynéném, se az anyám nem ment férjhez újra.

A férjem, Schosberger Pál 1920-ban született, Budapesten. Néhány évvel születése után Újvidékre költöztek, mert az apja újvidéki volt. (Az édesanyja pesti volt.) A férjem gépészmérnök. Ezenkívül információt gyűjtött az újvidéki és vajdasági zsidóságról, és a holokauszt alatt itt elpusztult áldozatok nevét is gyűjtötte. Több könyve is megjelent a vajdasági zsidó hitközség történetéről.

A férjemmel a háború után ismerkedtem meg. Egy barátnőm, Jelena Iculin mutatott be minket egymásnak; pontosabban Jelena egy barátnőmnek a nővére volt. Jelena ma Zágrábban él. Pál Nišben volt katona, és Jelena is Nišben lakott. Jó barátok voltak. Belgrádban találkoztunk. A nagybátyámmal mentem el az első találkozónkra, akkoriban ez így volt, a régi módi szerint nem mehettem volna egyedül. A Moszkva kávéházban találkoztunk (ez még ma is megvan Belgrád központjában). Pál akkoriban katonatiszt volt.

Két-három hónap múlva összeházasodtunk. Adán volt az esküvőnk 1948. május kilencedikén. Polgári és egyházi esküvőnk is volt. A vallásos esküvőt a házunk hátsó udvarában tartottuk, hüpe alatt [lásd: házasság, esküvői szertartás], a polgári esküvő a városházán volt.

Az esküvő után Újvidékre jöttünk nászútra, és jó pár napig maradtunk. A férjemet áthelyezték Szerbiába, kilenc hónapig laktunk egy kis szerbiai faluban, úgy hívták, Kucajna. Később áthelyezték Újvidékre. Először sikerült visszaszereznünk a Karadzic utcai háznak, ami valaha az övék volt, a negyedét – két szobát, egy fürdőszobát és egy külön vécét. A fürdőszoba elég romos állapotban volt. Abban az időben nem volt vízvezeték, csak később kapcsolódtunk rá. Egy idő múlva visszakaptuk a ház teljes egyik felét, aztán később az egész házat.

Én ki akartam vándorolni Izraelbe, de se az anyám, se a nagynéném nem akart, mert Bercike nagybátyám beteg lett. Nem akarták itt hagyni. Aztán 1948-ban férjhez mentem. A férjem hivatásos katona volt, folyton azt mondogatta, úgysem engednék el. Ha eléggé próbálta volna, biztosan elengedték volna. Az összes barátom kivándorolt Izraelbe 1948-ban. Csak én maradtam itt.

1950 januárjában megszületett a fiam, Josip. Soha nem titkoltuk a zsidó származásunkat, úgyhogy ő is zsidó szellemben nevelkedett. A kórházban volt a britje [lásd: körülmetélés], nem volt más lehetőség. Bár micvója nem volt, mert Újvidéken nem volt senki, aki a gyerekeket tanítsa. A barátai zsidók voltak. Minden téli és nyári szünetben összejárt velük. Később tovább tanult, gépészmérnöki diplomája van, meg még egy közgazdaságból is. Itt tanult az újvidéki egyetemen.

Amíg a fiam kicsi volt, együtt jártunk nyaralni. Gyakran mentünk Opatijába és Biogradba Aliz unokahúgomhoz. Tíz évig Petrovacba jártunk, mert a férjem a Postánál dolgozott, és ott volt üdülőjük. Az üdülő megsemmisült az 1966-os földrengésben.

Minden ünnepen elmentünk a zsinagógába vagy a zsidó hitközség központjába; sábeszre ma is gyújtok gyertyát. Jom Kipurkor mindig böjtölök. Amíg volt kóser mészárszék, kóser húst vásároltunk, de ez még a második világháború előtt volt. Otthon soha nem tartottuk a nem zsidó ünnepeket.

Két unokám van, Eli és Dina. Dina még tanul, és közben a bátyja cégénél dolgozik. Nagyon aktív a zsidó hitközségnél, a nagyapja nyomdokaiba lép. Eli üzletember, saját cége van; nagykereskedő. 2002-ben nősült meg, és még abban az évben megszületett a fia, a dédunokám.

Jó életünk volt a kommunizmus alatt, annak ellenére, hogy nem voltunk párttagok. Azért mondhatom, hogy jól éltünk, mert a férjem tiszt volt, és a katonaságtól kapott élelmiszert meg egyebeket. Sokan voltak, akiknek nem volt mit enniük.

Megengedhettük magunknak, hogy télen és nyáron is üdüljünk. Biztos vagyok benne, hogy volt antiszemitizmus, de tényleg nem éreztem soha. Inkább azt mondanám, Izrael-ellenességet éreztünk. Ami az országunk Izraellel kapcsolatos politikáját illeti, mi voltunk az elsők, akik megszüntették a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Ez 1967-ben volt, az izraeli hatnapos háború alatt. Az biztos, hogy ez nem volt valami kellemes nekünk, zsidóknak. Mindenesetre Tito ezt így akarta, úgyhogy így történt. Ez alatt az idő alatt nem tudtuk tartani a kapcsolatot az izraeli rokonainkkal és barátainkkal. Nem is telefonálhattunk nekik.

A kommunizmus bukása után nem sok változott. Soha nem politizáltunk, úgyhogy a változások nem nagyon érintettek bennünket. Sokan közülünk újra a zsidó hitközség tagjai lettek.

Először 1972-ben jártam Izraelben. Sok barátommal találkoztam, akiket már nagyon régen nem láttam. Nagy ünnep volt ez nekem. Meglátogattam Mirjám unokahúgomat is, ő 1949-ben vándorolt ki Izraelbe. Meglátogattuk a férjem unokaöccsét is [Schosberger Egont], aki Azurban lakott, és 1995-ben halt meg.

Meglátogattam Hanna barátnőmet is, mindig ő volt a legjobb barátnőm. Ez után minden negyedik évben mentünk. 1976-ban a férjem szervezett egy utat Izraelbe, ez egy hetvenfős csoport volt a jugoszláviai zsidó hitközségek tagjaiból. A kormány valahonnan tudomást szerzett róla, és aznap, amikor indulnunk kellett volna, megjelentek nálunk, és elvették az útlevelünket. Néhány nappal később visszaadták, és bocsánatot kértek, amiért elvették. Úgyhogy még aznap elutaztunk Athénba és onnan Izraelbe, és csatlakoztunk a csoporthoz. Utoljára 1992-ben voltam Izraelben.

Rendszeresen járunk a zsidó hitközség központjába. Hétfőnként teadélután van, amin főleg az idősebb generáció vesz részt. A középgenerációt túlságosan lefoglalja a munkája, nincs szabadidejük, meg aztán olyanok is vannak, akiket egyáltalán nem érdekel az ilyesmi, a fiataloknak pedig megvan a maguk időbeosztása. Kapunk anyagi támogatást a Claims Conference-től.

Piotr Yakovlevich Levitas
St. Petersburg
Russia
Interviewer: Tamara Rozensaft
Date of interview: October 2001

Piotr Yakovlevich Levitas is a man of a very advanced age. He is 90 years old. But despite his age, he visits Hesed 1, where he must go by subway. And in Hesed Piotr Yakovlevich is very active – he speaks perfect Yiddish, sings Jewish songs. He sang some Jewish songs to me, including those sung to him by his mother, when he was a child.

Piotr Yakovlevich lives together with his wife Maria in a one-room apartment on the sixth floor in a large, new block of flats. Dust has accumulated on the furniture in their room, but the spouses are both very elderly and it is difficult for them to clean up. Maria is Russian, but her husband has accustomed her to celebrating Jewish holidays. He complains that in Leningrad Jews are reluctant to speak Yiddish.

Piotr Yakovlevich has a book by Sholem Aleichem 2 at home, published in Yiddish, and a book of Jewish culinary recipes. Living in Leningrad [today St. Petersburg], Piotr Yakovlevich did not try to assimilate, as did many Jews, but, on the contrary, he tried his best to be loyal to Jewish traditions.

My family history
Growing up
During the War
After the War
Glossary

My family history

I, Piotr Yakovlevich Levitas, was born in 1911, in the small town of Brusilovo in Zhytomir region [today Ukraine].

The name of my paternal grandfather was Bentsij Levitas. He was a hatter. He had five sons and two or three daughters. I don’t remember what my grandmother’s name was. The parents of my father were born in Brusilovo. Unfortunately, that’s all I remember about my father’s parents.

My father, Yankel Bentsionovich Levitas, was born in 1881 or 1882 in Brusilovo. Father finished сheder, then became a hatter. His brothers were tailors and blacksmiths. Four of his brothers left for America when I was two or three years old. One of his brothers lived in Canada and was engaged in construction of trams, what the others did I do not know. My father wasn’t able go away as he didn’t have enough money for it. Those of his brothers left, whose work turned out to be more profitable and who were able to make some money. The sisters remained with my father.

My mother’s name was Hanna Peisakhоvna Levitas, nee Lakhterman. Mom, too, finished сheder. She worked as a dressmaker and when my parents got married, Father also became a tailor. Our family was of an average well-being. We had no nannies. I was brought up by my father and mother. If I didn’t obey – they would give me a slap in the face. When we were small, we went to сheder. Later, my sister and I studied in the Ukrainian school. I went to school in 1920 and studied there for three years.

I had several brothers and a sister, but all my younger brothers died at an early age in an orphanage, when Father had to send us there. It happened in the time of the Soviet regime. At that time Father didn’t have enough money to keep us, and he had to send us to the orphanage, where we lived for three years. The only ones who survived were me, my sister Manya, born in 1913, and my two grown-up brothers: Boris and Syoma. Syoma was born in 1905, and Boris in 1908.

Syoma died in 1922 at the age of seventeen or eighteen. He had fallen in a lethargic sleep [coma], slept more than two months and they fed him while he was sleeping, but in the end he died.

About my grandfather and grandmother on my mother’s side I know absolutely nothing, because in 1916, when just another pogrom took place in Brusilovo, they were shot by gangsters. Pogroms were a usual thing in Brusilovo 3.

My grandfather and grandmother on my mother’s side used to bake bagels. They had a bakery. There was a large Russian stove 4 there and we, the children, frequently went there as visitors to eat fresh bagels.

Growing up

Jewish traditions were strictly observed in our family. All our women would always wear kerchiefs. We observed Sabbath. On Saturday we went by foot to the synagogue, because during Sabbath it was prohibited to ride. The synagogue was situated not far off. At all times we went there by foot. Our borough was a small one, with a population of about 20,000. There was only one synagogue. It was a small synagogue, for about twenty persons. We frequently went to the synagogue. The synagogue was also a place of communication.

It was also prohibited to work until the end of Saturday. We used to have a big feast on these days, where they necessarily served stuffed fish, though fish was rare where we lived. Fish was bought at the local market. Russians used to come to our place on Saturdays and for a little money they did the work, that couldn’t be done by Jews on Saturdays: put the lights on and off and so on.

The language that we spoke at home was ‘loshn koydesh’ [‘Holy tongue’ in Hebrew] – it is a dialect that the Jews in those places use. Yiddish was different in different locations. In our place Yiddish was referred to as ‘loshn koydesh’ and was different from the Yiddish spoken by Jews in other places. We also knew Russian, because it was necessary to communicate with Russians, but at home we spoke only ‘loshn koydesh.’

Jews lived as friends. They often went to see each other, baked various tasty things – pies, lekakh. Lekakh is a cake made of biscuit dough, with some honey in it. They baked challah. They baked patties with raisin and millet porridge, but I’ve forgotten what they are called. They also cooked some broth.

There was a kosher shop in the town, where people bought clean ground wheat on Pesach. This wheat had to be absolutely clear, without any rye. At first this wheat was examined by a rabbi. In the case it turned out to be clear, that is, without any rye, the rabbi sanctioned to put it on sale, so that people could bake matzah. People bought it and baked matzah in the special bakery or at home.

At home we sang a lot of songs in Yiddish. We celebrated all Jewish holidays. There was a tradition: when a child was born, neighbors took children from сheder, gave them lekakh and other sweets, and came to congratulate the parents to admit the newborn in our community. On Chanukkah, we, the children, were given money.

Jews in our small town worked both as merchants and workers. Basically, Jews were engaged in trade and crafts. There were carpenters, tailors, shoemakers.

In 1914, when the World War I began, Father was drafted into the army. And then he returned and worked again as a tailor.

There were a few hundred residents in the small town of Brusilovo. Besides Jews, there lived Russians and Ukrainians there. There was a market place and a church in our small town.

Jewish pogroms were frequent in our area. To start a pogrom they needed an excuse. During the rule of Nikolai II there was the so-called ‘Beilis case’ 5. Beilis was a manufacturer in Kiev. He owned sugar factories. One day somebody stealthily abandoned a small, stabbed Russian child in his yard and filed a suit against him claiming that Jews took the blood of Russian children to make matzah. It was a very scandalous affair, and it lasted several years. Prominent scientists, among whom was a St. Petersburg professor called Bekhterev, took the side of the Jews and tried to convince the public that it could not be true. But on the basis of these suspicions pogroms began. Pogroms raged in Brusilovo, Radomysl, Korostyn, Zhytomir and many other towns – all of Ukraine was engulfed in pogroms.

I remember one of these pogroms. Bandits came to our home, put my father and mother against the wall and were about to shoot them. But as Mom and Daddy were tailors, the bandits made them sew clothes for them. And they ordered to sew them immediately. Father shows them, ‘here, look – I have cut it, now I will sew,’ but they shouted that they had no time to wait; they demanded to have the clothes right now. The bandits put my father and mother to the wall, frightened them, and Mother fell on her knees begging them to have mercy and told them that when they arrive next time everything would surely be ready. And these scenes repeated themselves many times, the bandits came very often.

Then the revolution began 6 and bandits started to rage even more. In 1917 soldiers of the Red Army took the Jews who stayed alive to the village of Kocherevo to hide them from bandits. That village was in Zhytomir region, twenty kilometers from Brusilovo. There we stayed with one Ukrainian peasant family. They were very nice people; we lived with them, and my parents made clothes for them. But their son was a bandit.

When pogroms began 7, Mother gave the jewelry to one woman, not Jewish, who brought us milk all the time. She wanted that woman to keep the jewelry hidden from gangsters. When we were hurriedly taken away from Brusilovo, Mother had no time to take it back. So my parents went from Kocherevo to Brusilovo to get the jewelry, and gangsters were all around. The woman was not at home and Father didn’t want to wait and went back, and Mother stayed and waited. Besides, Daddy thought that one by one they would have more chances to slip away unnoticed. Mom waited until the woman returned, recovered the jewelry and rode back. But on the way she met the son of the peasants at whose family we lived. He ordered her to get off the cart. Mom answered that she wouldn’t do that. He shot and killed her. Then the carter came to us the following day and described what had happened. And Father with my older brother, who was ten years old then, went to the site and buried Mom right there in the woods.

We didn’t live for long with those peasants in Kocherevo. As soon as the raging calmed down a little, we escaped to another place. We would move from place to place. We could not go back home, because our houses were seized by bandits.

It was difficult for Dad to raise us all by himself, and he handed us over to an orphanage, and began to roam through villages and sew clothes to earn some money. He was paid sometimes with cash, sometimes food, and he fed us up a little bit. In that shelter I lived for about three years. The shelter was in Radomysl, also in Zhytomir region. Many children died there of various illnesses: typhus, scarlet fever, and influenza. All my younger brothers died. Having earned a little money, Father took those of us who stayed alive from the orphanage.

That orphanage was a common one, there were both Jewish and Russian kids. We lived in the orphanage in the Soviet time, and at that time there were no Jewish orphanages. While living in the orphanage, we didn’t observe any Jewish holidays. But it was not out of fear or because of prohibition; we simply did not observe them. There were mainly Russians and Ukrainians and a few Jews in the orphanage. We never had any troubles on account of our Jewish nationality. Everybody there was treated equally. After my father took us away from the orphanage, we began to keep Jewish traditions again.

In 1924 Father got married the second time. The name of his second wife, my stepmother, was Faina Grigorievna, or Fradl. Before marriage she worked as a cook for an owner of a sugar factory named Brodsky, and, having married my father, she became a housewife.

In 1925 our family left for Mariupol [today Ukraine], because Father had no work and we were in need. We lived in misery. At first, when we settled in Mariupol, my father also went from house to house, took orders and sewed, but later he got a job as a cutter at a garment factory.

My older brother, Boris, was sent by Father to a grammar school. The rule in those times was like this: for a Jewish child to be admitted to grammar school, his parents were to pay not only for their kid’s studies, but also for the study in this same grammar school of one or two non-Jews. So Father had to pay both for Boris, and some Russian boy.

Father was not able to pay for my studies too, and so I went to work. It was in 1925. I worked as a tin worker with a Jewish foreman. The first year I worked unpaid and lived on Father’s money, and in the second year I got fifty kopecks a week, and in the third year I already received nine rubles a week, and then 22 rubles.

After finishing grammar school my older brother went to tailor school. In 1931 he was drafted into the army. He served in an aircraft regiment first, and then was enrolled in the fleet, where he became a captain, first rank. But then he got dismissed, for he was a Jew. He was in advanced years then and after his dismissal he lived on his pension.

My brother was married. His wife’s name was Anna Lvovna, she was Jewish. They had no children. Soon after his dismissal my brother and his wife left for Vitebsk [today Belarus]. Before, they lived somewhere in Ukraine. I don’t know why they left for Vitebsk. You see, I lived in Leningrad and my brother didn’t let me know of his news very often, although we had amicable relations with each other. They lived in Vitebsk to their dying days. My brother died in 1993, his wife died shortly after.

My sister Manya married a Russian man. Neither for my father, nor for anyone else in our family was this a tragedy. We didn’t mind it very much, though I doubt whether anyone of us would have wished to follow her example. She was a housewife. She married early – she was only 13-14 years old. Their son was born soon. When the Germans came to Mariupol in 1941, she pretended to be Armenian and fled. She died soon after the war, in 1947; she was hit by a car.

I worked as a tin worker, and in 1926 I was enrolled into the army. At first I was in Georgia, then in Armenia and in Turkmenistan. There I participated in battles against local bandits. I got wounded and returned as an invalid. Having done my service term, I came back to Mariupol. I worked again as a tin worker, then as a stove-maker and construction worker. 

I got married in 1929. My wife’s name was Sonya, she was Jewish. We had two children. We continued living in Mariupol, I worked again as a tin worker. My wife was a worker in a fish factory. We were a family of moderate means. My father worked as a senior cutter at the garment factory. They built a four-storied house especially for the workers of this factory, so that a worker was able to buy an apartment at a low price. When I got married, my father bought an apartment for me in this house, and I lived there with my wife and children. There were three rooms in our apartment, a kitchen and a corridor, and also a bathroom and a lavatory.

A lot of Jews lived in Mariupol. For some reason, most of the personnel of the factory, where my father worked, were Jews. There were Ukrainians and Russians as well, but they were in minority. So in our house there lived mainly Jewish families.

As compared to other towns, where synagogues and churches were closed down by the Soviet regime 8, Mariupol synagogues continued to operate. There were three synagogues: one for ‘the intellectuals,’ that is, for merchants, doctors, teachers and so on, another synagogue ‘for craftspeople,’ that is, for simple workers and handicraftsmen, and the third one was the so-called Small Synagogue. The Small Synagogue was visited by people regardless of their social status, but it was meant for about 20 persons. It was generally visited by those who rarely went to the synagogue. The synagogue for ‘the intellectuals’ had space for about 50 persons. Seats there were numbered, as compared to the two other synagogues.

I and members of my family visited the synagogue ‘for craftspeople.’ It was the biggest synagogue: it had room for more than 100 persons. The synagogues were situated in different city districts. We, as before, observed all Jewish holidays. My children attended cheder.

During the War

My wife and children were killed by the Germans during the war. On 14th August 1941 the Germans entered Mariupol. Almost all my relatives, including my father, stepmother, my wife and children were shot. As soon as the Germans came into the city, they immediately gathered all the Jews and convoyed them with their dogs along the street. In the first day they shot about one thousand men. They took their things and clothes.

Some local residents were pleased that the Jews were being killed. Few people helped Jews. It was mainly Ukrainians who helped Germans to kill Jews. From all the Jews who I knew in Mariupol only a few survived. I managed to escape shortly after the Germans came to Mariupol. I could not take either my wife, or children with me, because it was difficult to escape even for one person, and had I run together with them, we would have surely been caught. 

At nights I was crawling through some vegetable gardens, then I ran along the coast of the Azov Sea. At first I reached Taganrog, then Eisk, from there I got somewhere else – I can’t remember where. Germans were all around. I spoke Georgian, Armenian or Azeri. These languages I had learned back in the army. I gave myself out for a Georgian or an Armenian. The Russian commanders did not want to take me to the front, because I was an invalid after dismissal from the army [in 1926]. I decided to make my way to Leningrad.

At long last I reached Leningrad and was enlisted into the national voluntary army. I was liberating Leningrad from the blockade 9, fought in the hottest places. I participated in the battles at ‘Neva spot’ [‘Neva spot’ was a place where it was practically impossible to survive, only the wounded survived there, because they were taken away and sent to the hospital.] I was wounded and taken to hospital, where I got acquainted with my second wife. Her name was Maria Nikolayevna Avilova, she was Russian. She worked as a therapist in that hospital. Having recovered, I was dismissed from the army as a war invalid in 1944, and in that same year we got married.

After the War

Jews were treated well in the army, there was no anti-Semitism. I didn’t have to conceal my religiosity and my knowledge of Yiddish.

I had no place to live in Leningrad, and my wife and I settled in her apartment together with her relatives. They lived in a communal apartment 10. A few more families lived there along with us. All of them were Russian. We received a separate apartment many years later. With my wife’s relatives I had very good relations. I was on friendly terms with my neighbors as well.

Living in Leningrad, I tried as much as possible to observe the Jewish traditions. I attended the synagogue, each year I bought matzah. At one time, for about two years, I didn’t go to the synagogue, because I had too much work to do and just didn’t have the time for that, and then again I became a regular congregant. A lot of people always visited the Leningrad synagogue.

I celebrated all Jewish holidays and my wife celebrated them with me. I cooked stuffed fish and other Jewish meals. I learned to cook in my childhood – looking how mother did it, and remembering. Now I have a culinary book with Jewish recipes.

When my neighbors would come to congratulate me on Pesach, I would treat them to matzah and other things, and they liked it all. They, in turn, treated me to a kulich [Easter bread], eaten during Orthodox Easter.

Certainly, sometimes it was necessary to work on Saturdays. I didn’t always manage to observe kosher principles, because it was very expensive to do so. Sometimes I ordered kosher food in the synagogue, but one meal used to cost 120 rubles [in the Soviet times], and I couldn’t afford to spend this much money each day.

I went to work as a painter to paint cars in the Second Taxi Park. There I worked all my life, until retirement. People were nice to me everywhere. I can communicate with people. I had more friends among Russians in Leningrad because the majority of people I met were Russians. Besides, in Leningrad, Jews were too shy to speak Yiddish and did not observe traditions. I know and remember many Jewish songs that I learned in childhood.

In 1945 our son Boris was born. He acquired a worker’s profession and worked at a factory. He has four daughters and one son, as well as grandchildren. We didn’t get on well with him, that’s why it’s hard for me to speak about him. My son was registered as a Jew in his passport 11. I had him circumcised. I took him to the synagogue, tried to teach him Yiddish. But he had closer relations with his mother and her folks, and all of them are Russian. He did not learn to speak Yiddish. He was a poor pupil in school. He did not like to study. After finishing school, he worked somewhere. All his friends were Russian. He was not interested in Jewish traditions. My grandchildren do not know of any Jewish traditions either.

Glossary:

Életrajz

Roth László alacsony, kissé telt, kopaszodó ember. Feltűnő magyar akcentusa van, az oroszul zajló beszélgetésben időnként magyar szavakat használ. Közlékeny, energikus ember. Ő is, és a felesége is nagyon vendégszeretők és barátságosak. Roth László kettesben él a feleségével, Máriával Ungvár belvárosában, egy családi házban, ami még a második világháború előtt épült, majd László és felesége, Mária saját erőből építette át. A szobákban 1950-es évekbeli bútorok vannak, sok magyar és orosz nyelvű könyv, vannak jiddis nyelvű könyvek is. Az 1950-es évek közepén költöztek ide. Itt nőttek föl a gyerekeik, unokáik, és mostanában a kedvenc dédunokájuk is elég sok időt tölt itt. A ház egy szép gyümölcsös közepén áll. A kertre különösen büszkék a házigazdák. István, László fia növénynemesítő biológus, újfajta növényeket ültet a kertbe. Mostanában a kertet már csak inkább István fiuk ápolja. Korábban mindketten sok időt töltöttek kertészkedéssel.

Az apám családja Kárpátalján, Ungváron élt nemzedékek óta. A nagyapám, Roth Bernát Ungváron született, 1847-ben. A nagymama, Roth Bernátné [szül. Reisenbach Záli], szintén Ungváron született, 1852-ben. Nem tudom, mi volt a nagyapám foglalkozása. Apám azt mesélte, hogy szegények voltak, ezért a nagymamának is kellett dolgoznia, varrónő volt. Nagyon jól tudott varrni. Otthon dolgozott, házhoz jöttek a kuncsaftok. Egyedül dolgozott, nem volt segítsége.

A családban nyolc gyerek volt: két fiú és hat lány. Mindannyian Ungváron születtek. Hogy mikor születtek apám testvérei, azt nem tudom, de fel tudom őket sorolni életkor szerint. A legidősebb a bátyja, Sándor volt. Apámnak azt a három nővérét, akik Sándor után és apám előtt születtek, sose láttam, és nem tudom azt sem, hogy hívták őket. Apám volt a másik fiú, Roth Jenő, ő 1890-ben született. Apám Ungváron életben maradt húgai közül a legidősebbet Jolánnak hívták, a következő nevére nem emlékszem, a legfiatalabbat, pedig Reginának, zsidó neve pedig Reizl volt.

Amennyire apám elbeszélése alapján elképzelem, Ungvár az ő gyerek- és ifjúkorában nem sokban különbözött attól az Ungvártól, amit ismertem és ismerek. Soknemzetiségű város volt, a lakosság jelentős része volt zsidó. A kereskedelem a zsidók kezében volt, az iparosok és fuvarosok is főleg a zsidók közül kerültek ki. Ungváron volt néhány zsinagóga és egy jesiva. Voltak héderek, zsidó általános iskolák, és volt zsidó gimnázium is. Azt nem mondanám, hogy mindenki jómódban élt, de az utcán kolduló szegényeket abban az időben nem lehetett látni. A gazdagok segítették a szegényeket. Minden üzlettulajdonoshoz tartozott néhány, az ő patronálása alatt álló szegény zsidó család. Minden pénteken ebéd előtt eljöttek az illetőhöz, aki adott nekik élelmiszert a sábeszre, és adott nekik pénzt. A jótékonyság nemes dolognak számított [Vagyis micve volt. – A szerk.]. Még azok a családok is, amelyek nehezen jöttek ki a pénzükből, kötelességüknek tartották segíteni a náluk szegényebbeket. A jesiva más városokból érkezett szegény diákjai családoknál ebédeltek. Ezeket a diákokat bóhereknek hívták. Minden bóherről általában hét család gondoskodott, minden nap más családnál ebédelt, úgy mondtuk: napokat evett. Ungváron volt egy zsidó étkezde a nincsteleneknek. Bárki bemehetett oda, még ha nem volt is zsidó, és nem távozott éhesen. Volt egy ingyenes zsidó kórház. Az orvosok és a páciensek is zsidók voltak. Az étkezdét és a kórházat az ungvári zsidó hitközség maga tartotta fenn. Néhányan a leggazdagabb zsidók, üzem- és gyártulajdonosok közül adtak pénzt a fenntartásukra.

A [apai] nagyszüleimnek volt egy kis háza Ungvár központjában. A ház a jellegzetes helyi építőanyagból, vályogból készült. A szalmát finoman összeaprították, összekeverték az agyaggal, és ebből a keverékből téglákat formáztak. A kárpátaljai klíma eléggé enyhe, így a vályogból készült házak elég melegek voltak.

Apám és a testvérei zsidó nevelésben részesültek. A fiúk héderbe jártak, a lányokhoz házhoz jött a tanító. Világi oktatásban is részesültek. Mindannyian a helyi nyolcosztályos magyar iskolát végezték el [Roth László apjának gyerekkorában nem volt nyolcosztályos iskola: az elemi iskola hat osztályos volt, de a negyedik elemi után lehetett választani a polgári iskolát is – így járhattak nyolc osztályt. – A szerk.].

Az apám szülei vallásos emberek voltak, de nem fanatikusan vallásosak. Kárpátalján az ilyen zsidókat neológoknak hívták. Sok zsidó tradíciót követtek, de messze nem az összest. Átlagos, divatos ruhában jártak, a férfiaknak nem volt szakálluk, pajeszuk, a nők nem viseltek parókát, nem fedték be a fejüket [lásd: zsidó öltözködési szabályok]. A neológok sábeszkor nem jártak a zsinagógába, többnyire a kásrutot sem követték [lásd: étkezési törvények]. A zsidó ünnepek közül mindenképpen megtartották a Jom Kipurt, sokan a Pészahot is. Voltak családok, ahol a többi ünnepet már nem tartották meg.

Bernát nagypapa 1903-ban halt meg, még viszonylag fiatalon. A zsidó hagyományoknak megfelelően temették el az ungvári zsidó temetőben [lásd: temető; temetés; holttest előkészítése a temetésre]. A sírköve a második világháború során megsemmisült, mint ahogy sok más sírkő is a zsidó temetőben. A németek a sírköveket építőanyagként használták, összetörték, és utakat köveztek vele.

Nagypapa halála után a családnak nagyon nehéz sorsa volt. A nagymama nem tudta a varrásból fenntartatni a népes családot. Apám bátyja, Sándor elszegődött egy szabóhoz, aztán 1910 körül ő is és a három idősebb nővére is kivándorolt Amerikába [lásd: kivándorlás Magyarországról]. Lehet, hogy eleinte apám még levelezett velük, de az én emlékezetemben már semmiféle kapcsolat nem maradt meg. Apám az iskola befejeztével pincértanuló lett a Bercsényi étteremben, amely a zsidó Szilágyi család tulajdonában volt. Az étterem egy emeletes kőépületben volt, amelynek a homlokzati részén oszlopok voltak. Volt egy nagy kerthelyiség fákkal, az épület körül pedig sok rózsabokor volt. Lent volt a nagyterem, benne egy emelvény a zenekarnak és táncparkett. Ezt a termet sokszor kiadták esküvőkhöz és más olyan családi összejövetelekhez, ahol nagyszámú vendégsereg gyűlt össze. Fent volt három kisebb, nyolc-tíz asztalos terem, ahova többnyire gyerekes családok jártak. Fent is volt zene, de ott egy hegedűs vagy egy zongorista játszott. Tavasztól őszig, amikor meleg volt kint, egy nyári kávéház üzemelt a kertben. A vendégek kint ültek a nagy fák árnyékában egy pohár bor mellett, vagy teát fogyasztottak süteménnyel, fagylalttal. A szülők ide hozták a gyerekeiket a városi séta alatt. Sötétedés után a fák ágain lámpák égtek, hogy megvilágítsák a teret. Nagyon szép volt. Az étterem reggel nyitott, hogy a vendégek munka előtt megreggelizhessenek, és éjfélkor zárt.

Apámat már egy év múlva pincérré minősítették át. Jól keresett, és szépen kapott borravalót is. Beiratkozott az ungvári kereskedelmi iskolába. Nappal dolgozott, este pedig órákra járt. Apám taníttatását a háziura fizette, aki nagyon jól bánt vele. Apám segítette az anyját, és segítette a húgait is, amíg férjhez nem mentek. Mindhárom húgának zsidó férje volt, és mindegyiknek hagyományos zsidó esküvőt rendeztek [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Természetesen a neológ esküvők mások voltak, mint a hagyományos zsidó [azaz ortodox] esküvők. A neológok nagyon ritkán vették igénybe sádhen, házasságközvetítő segítségét. Megismerkedtek, találkozgatni kezdtek, és amikor eldöntötték, hogy ideje családként együtt élniük, elmentek a szüleikhez, hogy az áldásukat kérjék. A menyasszonyok haját nem vágták le a hüpe előtt, ahogyan azt a zsidó tradíciók előírják. A férjes asszonyok nem fedték be a fejüket, parókát meg pláne nem viseltek. A hüpés szertartás többi részét megtartották: a hüpe alá a menyasszony és a vőlegény anyja kísérte a menyasszonyt, a vőlegényt pedig a menyasszony és a vőlegény apja. A rabbi vezette az esküvői szertartást. Az ifjú pár egy-egy pohár bort kapott, amit úgy kellett meginniuk, hogy forogtak. Aztán a poharat ledobták a földre, hogy eltörjön, de előtte betekerték egy szalvétába [Ahhoz, hogy eltörjön, persze rá kellett taposni. – A szerk.]. A lakodalom is kicsit más volt, mint a hagyományos zsidó lakodalom. Egy hagyományos esküvőn külön asztalok vannak a férfiak és a nők számára. Még a feleség sem ülhet a férje mellett. A neológok együtt ültek. A hagyományos lakodalomban a menyasszony, ha nem a férjével táncolt, nem érinthette meg a táncpartnere kezét. Egy kendő volt a kezében, és annak a végét fogta meg a táncpartnere. A neológ párok viszont úgy táncoltak, hogy megfogták egymás kezét, a férfiak és nők együtt, vagyis egymással táncoltak. Természetesen a hagyományokat annyiban betartották, hogy esküvők alkalmával tradicionális kóser ételeket készítettek. Ezt még akkor is betartották, ha egyébként otthon nem tartották a kásrutot.

Apám mindhárom [Magyarországon maradt] húga 1918 után, már a csehszlovák időkben [lásd: Kárpátalja] ment férjhez. Jolán volt a legidősebb, ő egy cseh zsidóhoz, Volf Hiblerhez ment feleségül, aki az ungvári börtön igazgatója volt. Nekik két fiuk született. A nagyobbikat Bernátnak nevezték el, a nagypapa tiszteletére, a másik fiú nevére nem emlékszem. Apám középső húga az ungvári polgármesteri hivatal szociális ügyekkel foglalkozó ügyosztályának vezetőjéhez ment férjhez. A harmadik lány, Regina egy brnói katonatiszthez, Bogusa Militkéhez ment férjhez, aki alezredes volt, és a brnói hadegység ellátásáért volt felelős. Miután összeházasodtak, Regina a férjével együtt Brnóba [Morvaország] költözött. Ott elvégezte az egyetem orvosi karát, és orvos lett, kardiológiára specializálódott. A fia, Ottó később fogorvos lett. Aztán az 1930-as években Pozsonyba költöztek. Apám mindhárom húga csodálatosan élt a férjével, és mind jómódban.

Antiszemitizmus Kárpátalján sem az Osztrák–Magyar Monarchia idején nem volt, sem később, amikor 1918-ban Kárpátalja Csehszlovákiához került. Kárpátalján nemzedékeken át éltek egymás mellett különböző nemzetiségű és vallású emberek, és mindenki toleránsan viszonyult a másikhoz. Az Osztrák–Magyar Monarchia idején Kárpátalja lakossága magyarul beszélt. [Ez csak Kárpátalja nyugati részére volt igaz, Ungvárt is beleértve, ahol a helyi lakosság nagy része magyar volt. Északabbra és keletebbre leginkább a rutén nyelvet használták. – A szerk.] Aztán jöttek a csehek, de sok idős ember nem tudta megtanulni a cseh nyelvet, és továbbra is magyarul beszélt. A csehek alatt a zsidóknak még jobb lett az életük. A cseh hatóságok a zsidókat sokféleképpen támogatták. A zsidók jogot szereztek állami tisztségek betöltésére [lásd: Zsidók állami hivatalban a Monarchiában]. De azért még mindig sokkal gyakrabban voltak föllelhetőek a magyar gazdasági élet vezetői és más szabad foglalkozások képviselői között.

Anyám családjáról szinte semmit sem tudok. Anyám szülei a mai Románia területén éltek, Szatmárnémetiben. A családnevük Rosenberg volt, az utónevüket nem tudom. Két gyerek volt a családban. Anyám, Hermina volt az idősebbik. Szatmárnémetiben született, 1896-ban. 1900-ban született a húga, Ilona. Anyám gyermekkoráról szinte semmit sem tudok. A szülei vallásos emberek voltak [ Szatmárnémeti – vagy ahogyan a köznapi nyelvben hívták: Szatmár – akkoriban a híres szatmári haszidizmus központja volt, amely ma New Yorkban és Izraelben lelhető föl Satmar Hasidim néven. – A szerk.]. Anyám és a húga zsidó nevelést kapott, tanár járt hozzájuk. Mindketten tudtak jiddisül olvasni és írni, héberül olvasni, ismerték az imákat. Anyám családjában nyilvánvalóan követték a kásrutot, ugyanis miután férjhez ment, szigorúan kóser háztartást vezetett. Anyám és a húga egy lányiskolában nyolc osztályt végeztek el [Valószínűleg négy elemit és négy polgári iskolát végeztek. – A szerk.]. Nagypapa és nagymama nagyon korán meghalt, amikor anyám és Ilona még tizenévesek voltak. Amikor anyám betöltötte a tizennyolcat, úgy döntött, hogy Ungvárra költözik a húgával. Anyám szüleinek valami távoli rokonai laktak itt, és fölajánlották, hogy segítenek a két fiatal lánynak. Itt ismerkedett meg az apámmal. Nem tudom, hogy történt. Csak azt tudom, hogy 1920-ban hagyományos zsidó esküvőjük volt rabbival, hüpével.

Miután összeházasodtak, a szüleim vettek egy lakást egy kétszintes házban, Ungvár határában, a mai Szobraneckaja utcában, amelynek akkori nevét sajnos nem tudom. Ez az utca volt a város vége, itt már a várossal határos falu földjei kezdődtek. A mi lakásunk az emeleten volt. Két szoba volt és egy konyha, ezenkívül kamra és fürdőszoba. Lent volt egy nagy pince, ott volt a mosókonyha a ház összes lakója számára, a kimosott ágyneműt pedig a padlásra teregették. Volt egy nagy udvar gyümölcsössel, mind a négy lakáshoz tartozott egy darab telek. Velünk szemben volt egy ház, amelynek volt egy nagy, mély pincéje. Akkoriban nem volt hűtőszekrény [vagyis hűtőgép], az ételt abban a pincében tároltuk. Mindenkinek volt saját kamrája. A pincében tárolta anyám a befőttet. Uborkát és paradicsomot tett el, és mindig sok lekvárt főzött be cukor nélkül, sűrűre főzve. Télire sok krumplit, répát, hagymát, céklát vettünk. A piac Ungvár központjában volt, de anyám általában nem ott vásárolt be. A szomszéd faluban élő parasztok hoztak nekünk házhoz gyümölcsöt és zöldséget, tejet és tejterméket, csirkét, húst.

Apám, amikor megházasodott, már főpincér volt a Bercsényi étteremben. Anyám, miután férjhez ment, nem dolgozott, vezette a háztartást, és nevelte a gyerekeket. Jómódban éltünk egészen az 1940-es évek elejéig.

Én voltam az elsőszülött. 1922-ben születtem. A cseh születési bizonyítványban a Lagyiszlav név szerepel, a zsidó nevem pedig Lázár. De otthon Lacinak hívtak. A húgom, Ella 1924-ben született, az öcsém, István pedig 1926-ban. A húgom és az öcsém zsidó nevét nem tudom. Otthon nem használtuk a zsidó neveket. Engem és az öcsémet zsidó szokás szerint körülmetéltek.

Anyám húga, Ilona szintén Ungváron ment férjhez. Még az esküvőjük előtt, amikor a szüleim találkozgattak egymással, anyám mondta apámnak, hogy van egy húga. Apám bemutatta Ilonát a barátjának és munkatársának, a Bercsényi étterem pincérének, a zsidó Klein Ignácnak. Ők egy évvel a szüleim esküvője után házasodtak össze. Nekik is zsidó esküvőjük volt. Kleinéknek is három gyerekük született: két lány, akiknek a nevére nem emlékszem, és a fiuk, Vojcek. Nem laktak messze tőlünk, és gyakran összejártunk egymással. Mi, gyerekek is sokat játszottunk együtt.

Apám neológ volt. A neológok hívő emberek voltak, de külsőleg nem úgy néztek ki, mint az ortodox zsidók. Nem viseltek szakállt, még kevésbé pajeszt, nem hordtak táleszt és hagyományos zsidó kerek fekete kalapot, fekete kaftánt. Így csak a haszidok néztek ki. Ungváron akkoriban elég sok haszid volt. Nekik is, a neológoknak is külön zsinagógájuk volt. Amikor megkérdeztem apámat, miért van a neológoknak kevesebb zsidó ünnepük, mint a haszidoknak, elmagyarázta, hogy nem minden zsidó szokást kell betartani.  Az a fontos, hogy a lelkedben legyél zsidó, annak meg, hogy hogyan öltözöl, és milyen ünnepeket tartasz meg, nincs jelentősége. Az a fontos, hogy zsidónak tartsd magad, és kész. Apám olyan ruhát hordott, mint a többiek, a korabeli divat szerint öltözködött. A haja rövid volt. Anyám másféle nézeteket vallott. Annak ellenére, hogy nem hordott parókát, és divatosan öltözködött, fontosnak és helyesnek tartotta, hogy az ember megtartsa otthon a sábeszt, megünnepelje a zsidó ünnepeket, kóser háztartást vezessen. Nem emlékszem egyetlen esetre sem, hogy emiatt a szüleim veszekedtek volna. Anyám kóser ételeket főzött, ügyelt rá, hogy a tejtermékek és a húsos ételek ne keveredjenek. Nem messze tőlünk dolgozott egy sajhet [sakter], és anyám mindig elvitte hozzá a csirkét, hogy úgy vágja le őket, ahogy a kóser szabályok szerint kell [lásd: sehita]. A sajhet nem csak levágni tudta a csirkéket, de azt is megállapította róluk, hogy kóserek-e vagy sem [lásd: tréfli]. Anyám sosem főzött nem kóser csirkét, inkább odaadta a szomszéd magyar asszonynak. Anyám nagyon jól tudta elkészíteni a zsidó ételeket. Sokszor főzött húslevest maceszlisztből készült knédlivel [maceszgombóccal] vagy házi metélttésztával. Sábeszre anyám minden héten vett egy nagy libát. Kisütötte a zsírját, és kizárólag azzal készítette az ételeket.

Sábeszre anyám péntek reggel kezdett el készülődni. Nem messze tőlünk volt egy zsidó pékség. Lehetett ott kenyeret is, bárheszt is venni sábeszre. A kenyeret anyám mindig boltban vásárolta, a bárheszt pedig otthon sütötte. A konyhában volt egy nagy sparhelt sütővel, abban sütötte a bárheszt, és feltétlenül készített sábeszre süteményt vagy tortát is. Libát sütött, készített töltött halat [lásd: halételek]. Amikor már minden kész volt, berakta a sütőbe a sóletet. Ezután beugrott érte a húga, és együtt mentek a mikvébe. Volt otthon fürdőszobánk nagy káddal, de anyám azt csak más napokon használta, pénteken kötelező rituálénak számított a mikve felkeresése. Péntekenként összegyűltek ott a nők, mosakodtak, manikűröztettek és pedikűröztettek. Aztán anyám és a húga elment a fodrászhoz. Onnan szép frizurával tért vissza, fölvette a legszebb ünneplőjét. Apám sokszor dolgozott esténként, pénteken is. Attól függetlenül, hogy apám sábeszkor otthon volt-e vagy a munkahelyén, anyám a megfelelő időben meggyújtotta a gyertyákat, imádkozott fölöttük. Aztán mindannyian vacsorához ültünk. Másnap, ha apám dolgozott, anyámmal elmentünk vendégségbe a húgához és Záli nagymamához, apám anyjához. Néha a nagynéném jött vendégségbe hozzánk a gyerekeivel. Mi, gyerekek játszottunk, anyám és a húga kávézott, süteményt eszegettek, beszélgettek. Néha mindannyian elmentünk sétálni a városi parkba. A szüleim sábeszkor nem jártak zsinagógába. A neológok nem tartották a munka tilalmát sem sábeszkor [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Anyám szombaton maga melegítette meg az előző este elkészített ételt, és este is ő gyújtotta meg a lámpát [vagyis nem volt sábesz gój].

A zsinagógába a szüleim csak Jom Kipur alkalmával, illetve apám apja és anyám szülei halálának évfordulóján mentek [lásd: jahrzeit]. Otthon két ünnepet tartottak meg, a Jom Kipurt és a Pészahot. Anyám a padláson tartotta a húsvéti étkészletet, amit máskor nem használtunk. A fadoboz az étkészlettel csak Pészah előestéjén került le a padlásról, amikor a hétköznapi evőeszközök már el volt rámolva konyhából. A pészahi étkészlet kizárólag húsvétkor használtuk. Akinek nem volt elég külön konyhai edénye Pészahra, fazék és serpenyő, az elvitte a hétköznapi edényeket kaserolni. Egy külön hely volt kijelölve a kaserolásra, az Ung partján, a haszid zsinagógával szemben. Ott egy nagy üst volt a tűzön, amiben víz forrt. Az emberek beletették a magukkal hozott edényeket az üstbe, a sajhet pedig megmondta, mikor lehet őket kivenni. Macesz Pészahkor mindig volt otthon. Kóser maceszt csak néhány boltban árultak, de rajtuk kívül volt még sok bolt, ahol lehetett kapni maceszt. De otthon Pészahkor kenyeret is ettünk, nem csak maceszt. Anyám hagyományos húsvéti ételeket készített: csirkelevest, töltött halat, pirított liszttel és csirkeaprólékkal töltött csirkenyakat. Az asztalra mindig került maceszlisztből készült húsvéti mazsolás-lekváros rétes. Pészahra anyámnál mindig volt húsvéti libazsír, amit a pincében egy külön edényben tárolt. Anyám a zsinagógában vásárolt húsvéti bort [Vagyis kóser bort. Egyébként tilos a zsidóknak nem zsidók által készített /szőlő/bort, szőlőlét, pezsgőt és konyakot inniuk. De – Pészah kivételével – fogyaszthatják a whiskyt, a cherry brandyt, a vodkát, a slivovicát, a likőröket, a gint, a rumot, a sört, amennyiben külön üstben főzték. – A szerk.]. Este leültünk az ünnepi asztalhoz. Anyám minden, az alkalomhoz illő ételt föltálalt: főtt húst, kemény tojást, tormát, egy kistányérban sós vizet. De apám szédert sohasem vezetett, csak egy általános imát mondtunk.

Hanuka ünnepén anyám mindig meggyújtotta otthon a gyertyákat a hanukijában. Néha a vendégektől mi, gyerekek pénzt kaptunk ajándékba [Hanukagelt]. Ennyiből állt a Hanuka megünneplése. Otthon mindig megünnepeltük a Jom Kipurt. Ezt az ünnepet a szüleim úgy ünnepelték meg, ahogy azt a tradíció előírja. Jom Kipur előestéjén bőséges vacsora volt. Miután az égen megjelent az első csillag, elkezdődött a böjt. A szüleim huszonnégy órát böjtöltek. Amíg kisebbek voltunk, a böjtöt nem tartottuk. Körülbelül hatéves kortól a gyerekek elkezdtek fél napot böjtölni, tizenhárom éves kortól pedig, huszonnégy órát, ahogy a felnőttek. Jom Kipur ünnepén feltétlenül csináltunk kápóreszt [A hagyományoknak megfelelően a kápóreszt a Jom Kipur előtti napon szokták elvégezni a kora reggeli órákban. – A szerk.]. Anyám fehér csirkéket vett magának és Ellának, és fehér kakasokat apámnak, nekem és az öcsémnek. Az állatokat óvatosan meg kellett forgatnunk a fejünk felett, és eközben a következő szavakat mondani: „Te leszel az én vezeklésem.” Aztán anyám elvitte a baromfit a zsinagógába, hogy a szegényeknek [= nem zsidó szegényeknek] adják. Jom Kipurkor a szüleim egész nap a zsinagógában voltak. Körülbelül tízéves korunktól az öcsémet és engem is magukkal vittek. Minden zsidó hozott magával a zsinagógába egy nagy gyertyát. A gyertyák kora reggeltől égtek, úgyhogy a zsinagógában fojtogató füst volt, nagyon nehéz volt elviselni. Szédültem, és egy kis szabad levegőre vágytam. Anyám mindig vitt magával kendőbe csavart citromhéjat. Amikor elszédült, észrevétlenül beleszagolt, és az éles illattól magához tért. Én lent voltam az apámmal, az anyám pedig az emeleten, ahol a nők helye volt [Ez az ortodox zsinagógabelsőt idézi, ahol a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. Az imádkozás a zsinagógában az első esti csillag megjelenéséig tartott. Akkor a böjtnek vége lett, és haza lehetett menni, vacsorázni.

Otthon magyarul beszéltünk. Ungváron volt szlovák, cseh, román, zsidó, német és magyar iskola. Mindenki választhatott, melyik iskolába járjanak a gyerekei. A szüleink engem és később az öcsémet is a szlovák iskolába adtak. A húgom a cseh iskolába járt, Ungvár központjába. A szlovák iskola nagyon közel volt hozzánk, valószínűleg ezért írattak be minket oda. Az iskolában nagyon jó viszony volt a tanulók között, senki sem osztott föl minket zsidókra és nem zsidókra. Az osztályban rajtam kívül még volt néhány zsidó diák. Mi sohase érzékeltünk antiszemita hozzáállást sem a diákok, sem a tanárok részéről. Igaz, egyszer volt egy incidensem egy felsőbb osztályba járó tanulóval. Általában otthon reggeliztünk iskola előtt, és vittünk magunkkal uzsonnát, amit a nagyszünetben ettünk meg. Egyszer egy felsőbb osztályba járó fiú el akarta venni tőlem az uzsonnámat. Én nem adtam oda, erre ő zsidó disznónak nevezett. Megütöttem. Odajött egy tanár, és megkérdezte, mi történt. Mondtam, hogy a felsős fiú megsértett. A tanár megsimogatta a fejemet, és azt mondta, hogy menjek be az osztályba, a fiút pedig, aki megsértett engem, két hétre kizárták az iskolából. Többet nem sértegettek. És egyáltalán, ez volt az egyetlen ilyen eset a mi iskolánkban. A csehek alatt nem volt sem köznapi, sem hivatalos antiszemitizmus. Az antiszemitizmus bármely megnyilvánulása bűncselekménynek számított, és a hatalom szigorúan büntette. Csehszlovákia alatt az élet csodálatos volt. Az országhatárok nyitva álltak, szabadon lehetett utazni. Az emberek vállalhattak munkát külföldön, eltölthették bárhol a szabadságukat, és szabadon látogathatták a rokonaikat. Még iskolába jártam, amikor kedvem támadt Budapestre menni egy futballmeccsre. Az ügynökség nem csak vonatjeggyel és szállodai hellyel látott el, hanem jegyet is szerzett a meccsre, és az étkezésről is gondoskodott. És ez nagyon olcsó volt, a szüleim megengedhettek maguknak egy ilyen kiadást. Az egész család Magyarországra utazott, ott laktak Kleinék, anyám sógorának a rokonai.

Az általános iskola mellett héderben is tanultam. A héder a város központjában volt, és fizetni kellett érte. Minden osztályban tizenöt-húsz gyerek volt. Az első osztályban először a héber betűket tanultuk, aztán pedig olvasni. A második osztályban már tudtunk egy kicsit olvasni, jiddis fordításban olvastuk a hébert. Később a Tórát és a Talmudot olvastuk, és az osztályban megvitattuk az olvasottakat. Mindenkinek kellett készítenie egy kis beszámolót abból a hetiszakaszból [lásd: szidrá], amit éppen tanulmányoztunk. Az általános iskolába reggel jártunk [A háború előtti alapiskola neve „népiskola” volt. Lásd: iskolarendszer Csehszlovákiában a két világháború között. – A szerk.], aztán hazamentem ebédelni, ebéd után pedig a héderbe mentem két órára. A héderben szombat kivételével minden nap voltak foglalkozások. Három évig jártam a héderbe, aztán megszakadtak a tanulmányaim, de már nem emlékszem, miért.

1934-ben meghalt a nagymama, apám anyja. Az ungvári zsidó temetőben temették el a nagypapa mellett. A temetés a zsidó hagyományoknak megfelelően zajlott. Apám mondott kádist a nagymama sírjánál. A nagymama temetése után senki sem ült gyászt [süve], a neológoknál ez nem volt szokás.

Amikor betöltöttem a tizenhármat, megtartották a bár micvóm. Szombaton apámmal elmentünk a zsinagógába. Fölhívtak a Tórához, és fölolvastam egy hetiszakaszt. Életemben először adták rám a táleszt. Ez nagyon ünnepélyes esemény volt. Este otthon vendégek voltak, anyám ünnepi vacsorát készített. Mindenki gratulált nekem és a szüleimnek. A részletekre már nem emlékszem, de az ünnep hangulata az emlékezetembe vésődött.

Apám liberális volt, szimpatizált a kommunistákkal. Igaz, ő maga nem lépett be a kommunista pártba, de érdekelték a kommunista eszmék. Anyám a kommunizmus ellenzője volt. Ő úgy tartotta, hogy ha a kommunisták elítélik a vallást, akkor a kommunizmusban semmi jó nem lehet.

Az iskolát 1936-ban fejeztem be. A szüleim azt szerették volna, ha folytatom a tanulmányaimat, de én a saját lábamra akartam állni. Rábeszéltem apámat, hogy segítsen elhelyezkedni a Bercsényi étteremben pincértanulóként. Dolgozni akartam, és ezzel egyidejűleg az ungvári kereskedelmi iskolába járni. A kereskedelmi iskolában három évig tartott az oktatás. Azon a szakon, ahol a pincéreket képezték ki, az általános tárgyakon kívül még cukrászatot, hentes szakmát és szakácsmesterséget kellett tanulni.

Fölvettek dolgozni a Bercsényibe, ahol apám főpincér volt. A másik főpincér egy magyar ember volt, akit Lantosinak hívtak. Váltásban dolgoztak, reggeltől ebédig apám, aztán ebédtől estig Lantosi, a következő héten pedig fordítva, akkor apám volt az esti műszakban. Így dolgoztak a pincérek is. Mivel én tanultam, csak reggeltől ebédig dolgoztam; este csak a tapasztalt pincérek dolgoztak. Összesen húsz ember dolgozott az étteremben, ebből hat-hét volt zsidó. A szabadságom alatt mindig elutaztam valahova. 1938-ban egy barátommal, aki osztálytársam volt a kereskedelmi iskolában, két hétre elmentünk Svájcba. Körbeutaztuk Svájcot, és utána még néhány napig síeltünk egy üdülőhelyen. Nem került sokba az út, még egy pincértanuló számára is megfizethető volt. 

Azon kívül, hogy pincérnek tanultam, és segítettem felszolgálni, a rangidős pincérek megbízásait is teljesítettem. Ebédelni egy kis kóser kifőzdébe jártam. Lantosi főpincér nagyon szerette a zsidó konyhát. Annak ellenére, hogy minden pincér naponta kétszer ingyen ehetett az étteremben, Lantosinak annyira ízlettek azok az ételek, amiket ebben a kis kifőzdében főztek, hogy minden nap adott pénzt, hogy hozzak neki sóletet, húslevest maceszgombóccal vagy libasültet.

A munkahelyemen megismerkedtem egy szlovák lánnyal, Mária Lesinszkajával [A ’Lesinszkaja’ névváltozat alighanem az orosz alak, nem az eredeti szlovák név. – A szerk.], aki Gorondról származott [Gorond – kisközség volt Bereg vm. Munkácsi járásában, 1891-ben 1100, 1910-ben 1600 rutén és magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Mária egy évvel idősebb volt nálam, 1921-ben született. Egyszerre helyezkedtünk el az étteremben. Mária először szakácstanuló volt, egy év múlva pedig szakács lett. Találkozgatni kezdtünk, egymásba szerettünk. Mindig egy váltásban dolgoztunk, ezért találkozhattunk munka közben is, munka után is. Mária keresztény volt. Sem az én szüleim, sem az övéi nem ellenezték, hogy találkozgatunk és össze akarunk házasodni, amint a magunk lábára tudunk állni. Máriáék sokan voltak testvérek: négy fiú és három lány volt. Mária volt a legidősebb, a többiek még otthon laktak. Az apja egy kőfejtőben dolgozott, az anyja háztartásbeli volt. Volt egy kis gazdaságuk: tehenük és egy kis földjük. Szegények voltak, és Mária szülei nagyon örültek, hogy a lányuk jó családba kerül. Úgy gondolták, hogy a zsidók a legjobb férjek.

1938-ban Kárpátalja ismét Magyarország fennhatósága alá került [lásd: első bécsi döntés; ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár, Huszt és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalja többi részét 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.]. Kárpátalján sokan, főleg az idős emberek, akik emlékeztek még rá, milyen volt az élet az Osztrák–Magyar Monarchiában, örömmel várták a magyarok visszatérését. Úgy fogadták a magyarokat, mint kedves vendégeket, hiszen akkor senki sem tudta még, mi az a fasizmus. A Bercsényi étteremben is készültek a magyarok fogadására. A magyar honvédségen belül csak a tisztek járhattak étterembe, a közlegények csak a kocsmába járhattak, étterembe nem. Az étteremben reggeltől fogva készítették az asztalokat a tiszteknek estére, egész nap a magyar konyha ételeit főzték. A tulajdonos úgy döntött, hogy több pincér lesz, mint általában, hogy a vendégeknek ne kelljen várniuk. Bár én még csak tanuló voltam, nekem is azt mondták, hogy maradjak, mert szükség lehet az én segítségemre is. Este megjöttek a magyar tisztek, úgy tizenöt ember. Már mindenki várta őket, az asztalok elő voltak készítve, mindenhol virágok díszelegtek, a zenekar magyar dallamokat játszott. A tisztek leültek. Az egyik asztalnál az étterem legjobb pincére szolgált fel, egy alacsony zsidó. A tisztek sokat ittak, és éjjel kettő körül az egyikük, egy szép, középkorú ember, aki ennek a pincérnek az asztalánál ült, így szólt oda a pincérnek: „Gyere ide, te koszos kis zsidó!” Mindenki megállt, és elhallgatott, először találkoztunk hasonló esettel. Minket, pincéreket arra tanítottak, hogy semmi esetre se legyen botrány a teremben. Az illető pincér elsápadt, de kívülről nyugodt volt. Odament az asztalhoz, és azt mondta: „Elnézését kérem, tiszt úr, hazamegyek, megmosakszom, és holnap már nem leszek koszos.” A többi tiszt leintette a társát, és azt mondták, hogy egyszerűen csak részeg, és nem érdemes rá odafigyelni. Az esetet eltussolták, de nagyon rossz volt az utóíze. Később gyakran jöttek hozzánk az étterembe tisztek és csendőrök.

A magyarok bevonulása utáni első évben nem történt többet hasonló eset, de amikor magyar tisztek tartózkodtak az étteremben, a személyzet mindig feszült volt. A magyar fennhatóság első évében nem volt zsidóüldözés. Be tudtam fejezni a kereskedelmi iskolát, és még megkaphattam a bizonyítványt is. De egy év múlva már hatályba léptek a zsidóellenes törvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A zsidóknak tilos volt boltokat, üzemeket, műhelyeket, éttermeket birtokolniuk. Mindenféle kártérítés nélkül át kellett adniuk a tulajdonukat egy nem zsidónak, máskülönben az állam vette el, persze szintén kártérítés nélkül [Az 1939. március 15-i katonai bevonulás eredményeként Kárpátalja egész területe ismét magyar fennhatóság és közvetlen belügyminisztériumi irányítás alá került, Kárpátaljai Kormánybiztosság elnevezéssel. Kormányzói biztosává 1940 szeptemberében a kormányzó Kozma Miklóst nevezte ki. Kárpátaljára is vonatkoztak természetesen a magyarországi zsidótörvények. Az 1939:IV. tc. („A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”) 12. §-a értelmében az ún. hasznot hajtó jogosítványok (kimérés, nagykereskedés, ügynökség, trafik, gyógyszertár, stb.) kiadását zsidók részére megtiltották (ez azonban felmenő rendszert jelentett, nem azonnali elkobzást. A törvény a jogosítvány fajtájától függően 2-5 évben szabta meg a megvonás határidejét). A törvény 6%-ban maximálta az egyes településeken zsidóknak kiadható összes iparengedély számát. „1941. augusztus 31. Kárpátalján eddig a 3830 »zsidó iparűző helyből« 2475-öt vettek át keresztény kereskedők és iparosok” /www.foruminst.sk/index.php?&MId=&/). Tulajdon kártérítés nélküli elkobzásáról nem volt szó, inkább állandó igazoltatások, illetve a körösmezei kitelepítések érintették őket 1944 előtt. – A szerk.]. Az idősebb Szilágyi, a Bercsényi étterem tulajdonosa az 1930-as évek elején halt meg. Az étterem az utódaira szállt, a két fiára és a lányára. 1939-ben, amikor hatályba lépett a törvény arról, hogy a zsidók hasznot hozó tulajdonnal nem rendelkezhetnek, a Szilágyi családot arra kötelezték, hogy az éttermet egy Kucsek nevű, Magyarországról jött embernek adja át. Ezt nagyon egyszerűen csinálták: kijöttek a fináncok, és azt mondták Szilágyiéknak, hogy adják át az étterem és a raktár kulcsait [Az 1938 után „visszatért” területeken a végrehajtás üteme általában gyorsabb, módja szigorúbb volt, hiszen gyakran hiányoztak a „keresztény” adminisztráció és zsidó elit közötti érdekkapcsolatok, összefonódások (a sok „ejtőernyős” miatt). Tehát: az étterem bérleti jogát elvehették Szilágyiéktól, tulajdonát aligha. Magyarországról jött új bérlő, és a pénzügyigazgatóság mint végrehajtó neki adta át az étterem bérleti jogát. Amennyiben magántulajdon volt, akkor viszont ki kellett fizetniük a tulajdonost. – A szerk.]. Az étteremnek óriási raktárai és nagy borospincéi voltak. És mindezt egy pillanat alatt oda kellett adni, megállapodás nélkül, kártérítés nélkül, csak odaadni a kulcsokat, és elmenni. Másnap, amikor reggel megérkeztünk a munkahelyünkre, kijött hozzánk Kucsek, és azt mondta, hogy mindent, amire szükség van, mostantól tőle fogunk kapni. Ilyen egyszerűen csinálták ezt. Ez után Kucsek bejelentette, hogy az étteremben dolgozó zsidó pincérek közül csak egy maradhat. Úgy döntöttek, hogy engem tartanak meg mint a legfiatalabbat és legtapasztalatlanabbat. Nekem nehezebb lett volna munkát találnom, mint egy gyakorlott pincérnek. De én azt kértem, hogy ne engem tartsanak ott, hanem egy olyan pincért, akinek három gyereke volt. Én a Korona étterembe mentem át dolgozni, amit ma Verhovinának hívnak. Ott csak egy zsidó dolgozott, és föl tudtak venni még egyet. Jól fogadtak. A nagyteremben kezdtem el dolgozni. Gyakran járt oda ebédelni az egyik új hivatalnok, akit a magyarok idején neveztek ki, egy fasiszta. Ha ahhoz az asztalhoz ült le, ahol én szolgáltam föl, mindig elküldött, és követelte, hogy ne zsidó szolgálja ki. A Koronában volt egy ötven-hatvan fős különterem a zsidóknak. Korábban rendezvényterem volt, de amikor elkezdődött a zsidóüldözés, egy zsidók számára fenntartott termet csináltak belőle, hogy ne adódjon konfliktus. A zsidó Boruh Lejb volt ott a pincér, és amikor sok vendég volt, nem győzte mindet kiszolgálni. Persze voltak is panaszok a rossz kiszolgálásra. Engem mindig nagyon megviselt, amikor fölbukkant az a bizonyos hivatalnok, és megkértem a főpincért, hogy osszon be a zsidók számára fenntartott terembe, Boruh mellé. Ez a terem negyed-ötöd akkora volt, mint a nagyterem, de tízszer akkora forgalmat hozott. A zsidók érezték, hogy semmi jó nem vár rájuk, és számolatlanul költötték a pénzt. A zsidó terem mindig tele volt, sok drága ételt és italt rendeltek, és több borravalót is adtak. Végül is itt volt a legkifizetődőbb fölszolgálni.

Se az öcsém, se a húgom nem tudott már tovább tanulni az általános iskola befejezése után. A magyarok bevonulása után [lásd: Kárpátalja elfoglalása], 1939-től felső- és középfokú szakképzést adó intézményekbe már nem vettek föl zsidókat. A húgom, miután befejezte az iskolát, tanonc lett egy fodrászműhelyben. Egy év után már önállóan dolgozott. Az öcsém egy szabóhoz szegődött egy nőiruha-szalonba. Herczog, a szalon tulajdonosa zsidó volt, a felesége pedig keresztény. Herczog névleg átadta a szalont a feleségének, de ugyanúgy vezette tovább, mint azelőtt [lásd: stróman]. István ügyes tanulónak bizonyult, és hamarosan már saját kuncsaftjai voltak. Mindhárman jól kerestünk. Hogy mennyit keresett a húgom és az öcsém, azt nem tudom. Hazavittük a pénzt, és beleraktuk az anyám toalettasztalkáján levő dobozba. Magunknál csak egy kis költőpénzt tartottunk, a többivel anyánk gazdálkodott. Minket nem érdekelt, mire költi. A lényeg az volt, hogy otthon mindig finomat lehetett enni, mindenki jól volt öltözve, és szükség esetén otthon mindig volt elkölthető pénz. Soha nem fordult elő, hogy kölcsön kellett volna kérnünk, hogy megvehessünk valamit. Anyám szigorúan kóser háztartást vezetett, és vigyázott rá, hogy ne vigyünk haza nem kóser élelmiszert. De házon kívül se én, se a húgom, se az öcsém nem tartottuk a kóserságot. Egészen közel dolgoztunk egymáshoz. Ebédszünetben átszaladtam a csarnokba, ahol egy kis boltban szeletelt disznósonkát és finom házikolbászt vettem magamnak és a testvéreimnek, és bevittem nekik a munkahelyükre. Anyánk aligha hagyott volna jóvá ilyesmit, de mi hallgatólagosan megállapodtunk abban, hogy otthon nem beszélünk erről. 

A magyarok bevonulása utáni első évben még nem bántották a hívőket, és az sem fordult elő, hogy megtámadtak volna egy zsinagógát. De 1940-től a zsidók már féltek zsinagógába járni. A zsinagóga előtt fiatal suhancok gyülekeztek botokkal, és megverték a zsinagógából kijövőket. Hála istennek, bomba akkoriban nem volt, de a botokkal is véresre verhették az embert. A zsidó fiatalok összefogtak, és az istentisztelet kezdete előtt a zsinagóga elé álltak, szintén botokkal, husángokkal fölfegyverkezve, és nem engedték oda a kötözködőket. Előfordultak olyan esetek is, amikor az utcán megtámadtak egy-egy tipikusan zsidó kinézetű járókelőt. Leginkább akkor dühödtek föl, ha egy zsidót egy keresztény lánnyal láttak. De én továbbra is találkoztam Máriával. Külsőleg nem látszom zsidónak, inkább szláv típusú vagyok, és nem is történt velünk semmilyen incidens.

A húgom szintén egy nem zsidóval találkozgatott. A barátja, Baksa István szlovák volt, Ungváron élt, és vámos volt Szobráncon, egy szlovák faluban. Baksa nagyon jó ember volt, és tetszett a szüleimnek. Nem csak az apám, de még a jóval vallásosabb anyám is úgy gondolta, hogyha a húgomnak jó lesz vele, az sokkal fontosabb annál, mint hogy nem zsidó.

Ez így ment 1942-ig, amíg be nem hívtak munkaszolgálatosnak. Zsidókat a hadseregbe nem vittek, csak munkaszolgálatra. Az 1922-es születésű férfiakat összegyűjtötték, vagonokba rakták, és elvitték az osztrák határhoz. Ott csapatokra osztottak minket, minden csapatba húsz ember került. Az én csapatomban tíz ember volt Kárpátaljáról, tíz pedig Magyarországról, Budapestről. Kőszegre vittek minket, kaszárnyákban szállásoltak el negyvenágyas körletekben, ahol se ágy, se priccs nem volt, csak némi szalma a puszta földön. Már október volt. Minden teremben volt egy kis vaskályha, de nem engedték befűteni, bár nagyon hideg volt. A szalmát már másnap kidobtuk, mert tele volt bolhával, és a földes talajon aludtunk, a saját kabátunkat terítettük magunk alá. Semmiféle munkaruhát nem osztottak ki, a saját otthoni ruhánkban voltunk. A reggeli után dolgozni mentünk, nekünk erdőt kellett tisztogatnunk. Kivágtuk a kiszáradt fákat, elhordtuk az ágakat és a kidőlt törzseket, utat vágtunk. Napközben volt egy ebédszünet, az ebédet a táborból hozták. Estig dolgoztunk, vacsorára visszajöttünk a kaszárnyába. Ezt a tábort magyarok irányították. Elég jól elláttak minket, az étel mindenkinek elegendő volt. Reggel egy bögre kávét kaptunk, és mindenkinek kiosztottak egy egész fekete kenyeret arra a napra. Ebédre sűrű húslevest hoztak, második fogásként meg pörköltet, húst rizzsel vagy babbal. Este egy darab kolbászt és teát adtak. Senki sem maradt éhes.

Kőszegen egy hónapot töltöttünk. Novemberben megint vagonba raktak minket, és a kárpátaljai Uzsokra szállítottak. Két napig mentünk, keresztülutaztunk egész Magyarországon. Magyarországon a zsidókat nem bántották, szabadnak érezték magukat, a meglevő zsidótörvények ellenére [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Nem tudom, hogyan tudták meg a magyar zsidók, hogy a szerelvényünkben munkaszolgálatosok vannak, de minden állomásnál jöttek, hoztak nekünk ételt, adtak kalácsot, konzerveket, főtt csirkét. Nem mi kértük, maguktól hozták, és örömmel adták oda. Átutaztunk Ungváron is. A családom valahogyan megtudta, hogy Ungváron keresztül visznek minket. Mindannyian kijöttek a pályaudvarra, de én csak a húgomat láttam. Neki sikerült odaférkőznie egészen a vagonhoz, és átadni nekem egy étellel teli kosarat. Anyám, apám és az öcsém csak távolról láttak engem.

Uzsokra vittek, és helyi ukránok [azaz: rutének] házában szállásoltak el. Abban a házban, ahová én kerültem, tizenegyen voltunk. A házban két szoba volt. Az egyik szobában volt egy nagy kemence paddal, ahol állandóan egy öregember feküdt, a házigazda apja. Ugyanebben a szobában aludt a házigazda a feleségével és a négy gyerekével: két tíz-tizenkét éves forma kislánnyal és két egészen kicsi gyerekkel. Mi tizenegyen, munkaszolgálatosok a másik szobában aludtunk, ami olyan tíz-tizenkét négyzetméteres lehetett. A földes padlón aludtunk, ami háziszőttes szőnyegekkel volt beborítva. Minden nap kijártunk bunkereket építeni az erdőben. Körülbelül nyolcszáz métert kellett fölfelé menni a hegyoldalban. Lent voltak a fölfűrészelt deszkák, az emberek párosával a vállukra vettek egy-egy nyolcméteres deszkát, és így mentek föl a hegyre. Ezekkel a deszkákkal fedtük be a bunker oldalát. Először egy tizenhét méter hosszú, hat méter széles, négy méter mély szögletes gödröt kellett kiásni a sziklás talajban. Ez nagyon nehéz munka volt. A talajban egymást váltogatta a föld és a sziklás réteg, a sziklás réteggel nem bírt az ásó, csákánnyal és feszítővassal kellett kiszedni. Minden területen hat-hét ember dolgozott, és két magyar őr. Az őrök négyóránként váltották egymást, mentek melegedni. Az egyikük, egy Szegedi nevű ember, nagyon durva volt, mindig kiabált velünk, még vert is, ha nem tudtuk elvégezni a napi normát. Nagyon hideg volt, a hegyekben már vastag hóréteg borította a földet. Miután kiástuk a gödröt, megcsináltuk a falat és a padlót azokból a deszkákból, amiket reggelente magunkkal hoztunk. Utána ugyancsak deszkából megcsináltuk a tetőt, a földdel egy szinten, és befedtük kátránypapírral, bent pedig priccseket készítettünk négy fő részére. Miután megépítettünk egypár fedezéket, elküldtek fát vágni. Néhány brigádot az irtás helyétől nem messze, faházakban helyeztek el. Minden házban volt egy kerek vaskályha. Este, amikor hazafelé mentünk, vittünk magunkkal egy kivágott fát, a ház mellett szétfűrészeltük, és valamelyikünknek egész éjszaka a kályha mellett kellett ülnie és táplálni a tüzet, hogy ki ne aludjon. Mert ha a tűz kialudt, már fél óra múlva fagyott a házban.

A rokonokkal nem levelezhettünk. Nem tudtuk, mi van velük, élnek-e. A helyiektől megtudtuk, hogy már 1943-tól Kárpátalja minden zsidójának sárga csillagot kell viselnie a ruháján [Kárpátalján is 1944. március−áprilisban vezették be a sárga csillagot. – A szerk.]. A munkaszolgálatosok csillagot nem viseltek, de 1944 februárjában arra köteleztek minket, hogy sárga karszalagot hordjunk [A sárga karszalagot voltaképpen már egy évvel korábban előírták: 1943. március 17-én a HM helyben hagyta azt a vezérkari kezdeményezést, hogy a tábori alakulatokba beosztott zsidók polgári ruhát viseljenek, sárga karszalagot és rozetta nélküli katonasapkát. – A szerk.]. Voltak köztünk neológok is és mélyebben hívő emberek is. De egyikünknek sem volt lehetősége követni a zsidó tradíciókat, megünnepelni a zsidó ünnepeket. A magyar őrök még azt is megtiltották, hogy egymás között jiddisül beszélgessünk. Nekem ez nem jelentett különösebb problémát, hiszen mi otthon is magyarul beszéltünk. Sok zsidó viszont, különösen a falusiak, otthon jiddisül beszéltek.

Harcok Uzsok körzetében nem voltak. A front továbbvonult. Később aztán, amikor Uzsokon keresztül magyar csapatok vonultak át, 1944 februárjában elvittek minket onnan, és átvezényeltek Szobráncra, Ungvártól huszonkét kilométerre. Mi szerencsések voltunk: amíg a hegyekben voltunk, és fát vágtunk az erdőben, néhány munkaszolgálatos brigádot a frontra küldtek, Ukrajnába, ahol lövészárkot kellett ásniuk, harcállásokat készíteniük a magyar és a német hadseregnek. A hadszíntereken dolgoztak, és közülük szinte senki sem tért vissza. A mi csapatunkat tehát Szobráncra küldték, ahol a gyógyvízforrások mellé épített szanatóriumban dolgoztunk. A magyarok alkalmassá akarták tenni ezt a szanatóriumot arra, hogy a kórházat elhagyó sebesültek itt lábadozzanak. Csatornáztunk, árkot ástunk, csöveket fektettünk. Semmiféle gépünk nem volt, az árkokat lapátokkal kellett kiásni a fagyott földben. De a fedezéképítés után ez a munka már nem tűnt nehéznek. Szobráncon volt néhány kiürült ház, ahonnan kitelepítették a zsidókat. Ott helyeztek el minket. Én hetedmagammal egy nem túl nagy istállóban laktam, amit megtisztítottunk a trágyától és kosztól. Már elég meleg volt. Szalmán aludtunk. A padláson széna és szalma volt félretéve a teheneknek télire, így gyakran tudtunk szalmát cserélni, úgyhogy nem szenvedtünk bolháktól és tetvektől.

A menyasszonyom, Mária továbbra is az étteremben dolgozott szakácsként. Amikor átvezényeltek Szobráncra, tudtam neki és a családomnak leveleket küldeni egy szobránci szlovák paraszton keresztül. A szobránci munkatábor egyik vezetője, egy magyar ember gyakran ebédelt a Bercsényi étteremben. Mária megismerkedett vele, és rávette, hogy belépési engedélyt adjon neki a táborunkba. Szobránc tiltott zóna volt, lehetetlen volt csak úgy simán besétálni a táborba. Magyar csendőrök őrizték. Mária párszor eljött hozzám, ételt hozott és leveleket a családtagjaimtól. Tudtunk beszélgetni egymással, de sokszor csak ültünk némán, egymás kezét fogva. Számomra ezek a ritka találkozások voltak a békebeli élet utolsó morzsái, erőt adtak nekem. A húgom vőlegénye, Baksa István is eljött hozzám. A vámon dolgozott, katonai egyenruhában volt. Bement a lágerparancsnokhoz, és azt mondta, hogy a sógora vagyok, és kérte, hogy ne bántsanak. István gyakran hozott üzenetet otthonról, beszámolt róla, mi történik odahaza. Úgy gondolta, hogy a háború nemsokára befejeződik, és Ellával azt tervezték, hogy utána rögvest össze fognak házasodni.

Volt egy aranymedálom a családom fényképével és egy gyűrűm. Féltem, hogy ellopják, vagy egyszerűen csak elveszik tőlem a magyarok. Egyszer egy magyar katona a táborunkból Ungvárra ment, én meg odaadtam neki a medált és a gyűrűt, hogy vigye el Máriának, az étterembe. Az egyik magyar tiszt meglátta, hogy valamit átadtam neki. Megállították a katonát, megmotozták, és faggatni kezdték, hogy ki küldte. Én előálltam, és mondtam, hogy ezek az én tárgyaim, de nem küldtem őt sehova, csak megkértem, hogy adja át őket a menyasszonyomnak. A tiszt faggatózni kezdett, hogy mennyit fizettem én ezért neki. Mondtam, hogy nem fizettem semmit. A tiszt nem hitt nekem, és megparancsolta, hogy a karomnál fogva lógassanak fel a fára az udvaron. Ez nagyon fájdalmas volt. Amikor megpróbáltam a fa után kapni a másik kezemmel, a csendőr, aki az udvaron volt, korbáccsal rám vágott. Egy idő után a fájdalom a karomból elmúlt, már nem éreztem a karomat. Az arra járó parasztok láttak engem. Páran ismerték Máriát, az egyikük befogta a lovait, elment Ungvárra, és elmondta Máriának, hogy mi történik. Mária vele együtt jött Szobráncra. Akkorra engem már levettek. Több mint két óráig lógtam, és már elvesztettem az eszméletemet. A bőr a karomon fölrepedt néhány helyen, és folyt a vérem. Amikor Mária megérkezett, az udvaron feküdtem, és vízzel locsoltak, hogy magamhoz térjek. Máriának rögtön megmondták, hogy élek. Amikor kinyitottam a szemem, először őt láttam meg. Az orvos bevarrta a sebeket, bekötözte a kezemet, és néhány napig nem küldtek dolgozni. A tiszt, aki megparancsolta, hogy kössenek ki, több mint egy hétig nem mert kimenni az utcára. Amint megjelent, a szlovák parasztok kövekkel kezdték dobálni. Ami velem történt, egyáltalán nem volt kivételes. Kegyetlenül büntettek, olyan is volt, hogy belehaltak az emberek.

1944 áprilisában megtudtuk a helyi parasztoktól, hogy az ungvári zsidókat először kivezényelték a téglagyárban levő gettóba, aztán Lengyelországba kezdték őket szállítani, koncentrációs táborokba. Megkértem Máriát, hogy tudja meg, mi lett a sorsa a családomnak, és elmondta, hogy az én családtagjaimat is elvitték koncentrációs táborba. De akkor még senki sem tudta, hogy ezek megsemmisítő táborok. Azt hittük, hogy munkatáborok.

Mi Uzsokon maradtunk, de más falvakba kezdtek minket munkára vinni. Aztán Kassára vittek, ott betoncsöveket fektettünk árkokba, ahová aztán robbanóanyagot helyeztek. Ezután különféle munkákra rendeltek minket, általában lövészárkokat kellett ásnunk. Lassan haladtunk Ausztria felé, és végül, 1944 augusztusában elértünk Ausztriába. Ott is lövészárkot ástunk. Magyar csendőrök őrizete mellett meneteltünk Ausztriában, és ott éjszakáztunk, ahol éppen ránk esteledett. 1944 októberében, az Alpok közelében a magyar csendőrök átadtak minket a németeknek. A Hitler-Jugendhez tartozó fiatalemberek őrizete alatt voltunk, egy SS-tiszt volt a parancsnokuk. Továbbmentünk az Alpokon keresztül. Az úton további munkaszolgálatos csapatok csatlakoztak hozzánk. Nem tudtuk, hova visznek minket, azt hittük, valami másik munkára. Eleinte nappal mentünk, éjszaka pedig a csupasz földön aludtunk. Nagyon sok ember halt meg útközben. Ha az őr észrevette, hogy valaki már teljesen kimerült, és nem tud továbbmenni, akkor helyben lelőtte. Az elején még megálltunk, hogy eltemessék a hullákat, aztán már azt sem, a tetemet csak lelökték az útról, hogy ne zavarja a haladást. Nagyon gyorsan tereltek minket, szinte futottunk. Az étellel, ami nálunk volt, gyorsan végeztünk, az úton pedig szinte semmit nem kaptunk. Naponta kétszer rövid időre megálltunk, jött egy autó, és hozott valami híg levest, és adtak egy kis kenyeret.

A srácok a Hitler-Jugendből unatkoztak, és igyekeztek valami szórakozást találni maguknak. Egyszer szürkületkor megálltunk egy falu melletti réten, és kezdtünk lefekvéshez készülődni. A mező egy hegy alatt volt. Az őreink fölmásztak kissé a hegyoldalon, és elkezdtek közénk lődözni. Mi semmi rosszat vagy tilosat nem csináltunk, ők egyszerűen csak versenyeztek, ki tud jobban célba lőni. Én lefeküdtem a földre, sokan ülve maradtak. Nagyon sok halott volt, több mint száz ember. Senki sem vitte el a holttesteket, ott feküdtek köztünk. Reggel pedig továbbmentünk. Mire kezdtünk lefelé ereszkedni az Alpokból, mindenki ki volt merülve. Sokan kidőltek az úton, nem bírtak tovább menni. Az őrök egyszerűen lelőtték őket. Már sötét volt, mi meg a holttesteken tapostunk, hiszen nem láttuk őket. Lent folyt egy folyó, a hullákat ebbe a folyóba dobálták. Csak reggeltájt értünk le, akkor megengedték, hogy pihenjünk. A világosban láttuk, hogy a folyóban holttestek sodródnak. Megláttam köztük azt az ismerős fiatalembert, aki az út nagy részén mellettem jött. Nagy, föltűnő gombok voltak a kabátján. Ezekről a gombokról ismertem föl.

A pihenő után továbbmentünk. Az SS-esek átadtak minket a német csendőröknek. Továbbhajtottak egy kisvárosba, nem tudtuk, hogy mi a hely neve. A főtéren megálltunk, ételt osztottak, egy vekni kenyeret tíz emberre és egy tál levest. A téren nagy leveses kondérok álltak. A csendőrök a levest a kondérokból nagy lábosokba merték, a lábosokkal végigmentek a földön ülő emberek mellett, és öntöttek az edényükbe levest. Amikor továbbhaladtak, odamentem a kondérhoz, és a bögrémmel merítettem magamnak még levest. Ahogy indultam vissza a helyemre, szembejött velem egy német tiszt. Meglátta, hogy a bögrémben leves van, és a pisztolyaggyal arcul ütött, a bal szemöldököm felett. Vérezni kezdtem, de a bögrét nem eresztettem el, és elfutottam. A tiszt nem próbált utolérni, és nem is lőtt rám. Visszatértem a helyemre, megosztoztam a levesen a társaimmal. Néhány év múlva a bal szemem drasztikusan elkezdett romlani. Amikor elmentem az orvoshoz, azt mondta, hogy ez annak a pisztolyütésnek a következménye, mert akkor megsérült egy ideg. Így vakultam meg a bal szememre.

Általában reggeltől sötétedésig mentünk. Egyszer napközben amerikai repülőgépek repültek fölöttünk. Mindannyian lehasaltunk. A pilóták valószínűleg észrevették a német egyenruhákat, és tüzet nyitottak. Ezután csak éjszaka, sötétben vonultunk. Egy koncentrációs táborba vittek minket, Mauthausenbe. Nem voltunk ott sokáig, csak néhány napig. Akkor már az egyik oldalról a szovjet hadsereg, a másikról az amerikai közeledett. Összegyűjtöttek minket, és ötszázas konvojban újra útnak indítottak a günskircheni koncentrációs táborba. Ez a koncentrációs tábor az erdőben volt. Hat vagy hét barakk volt ott, mindegyikben nyolcszáz ember fért volna el, de legalább ezerötszáz embert tereltek be egy-egy barakkba. Most nehéz elképzelni, hogyan fértek el az emberek kettesével a priccseken, melyek még egy ember számára is szűkek voltak. Még a munkatáborban összebarátkoztam egy munkácsi sráccal és egy másikkal, aki budapesti volt. Mindhárman ugyanabban az évben születtünk. Egy barakkba kerültünk, és igyekeztünk együtt maradni. Naponta egyszer adtak valami löttyöt, ami legtöbbször vízből és félig rothadt céklából állt. Néha került bele egy kis káposztadarab. Tíz embernek osztottak egy vekni kenyeret egy egész napra. Nem tudom, volt-e ebben a kenyérben liszt, de faforgács nagyon sok volt. Nagyon nehéz volt ezt a kenyeret tíz részre osztani, nem lehetett vágni, csak morzsálódott. A barakkokból kimenni csak a kijelölt időben volt szabad. Az udvaron nagy tartályok álltak ivóvízzel. Inni ebből a vízből veszélyes volt, majdnem mindenki, aki ivott belőle, hastífuszt kapott [Igen magas lázzal és erős fejfájással járó, baktériumok terjesztette fertőző betegség. – A szerk.]. A latrinán tíz-tizenöt ember fért el, de egy-egy barakk összes lakóját egyszerre engedték ki a dolgát végezni. Előfordult, hogy valaki nem bírta kivárni a sorát, és összecsinálta magát. De félreállni vagy kimenni a kijelölt időn kívül tilos volt, a láger őrtornyokkal volt körülvéve, ahol fölfegyverzett katonák álltak. Ha látták, hogy a barakkból a kijelölt időn kívül kimegy egy rab, lelőtték. Ráadásul a láger területét kutyák őrizték, speciálisan arra képeztek ki őket, hogy ne eresszék ki a rabokat a barakkokból. Öt-hat kutya rávetette magát az emberre, és mint a farkasok, leterítették a földre. Mi annyira gyengék voltunk, hogy nem is tudtunk volna ellenállni, de azt hiszem, hogy egy fizikailag erős ember sem tudott volna mit tenni ebben a helyzetben. Az ablakon keresztül láttuk, ahogy a kutyák darabokra tépték az embereket. Ez nagyon szörnyű volt. A holttesteket a láger mögött lévő mocsárba dobták. Aki a barakkban halt meg, annak a holttestét az ablakon kihajították, majd bedobták a mocsárba. Elképzelni is nehéz, hány holttest lehetett ebben a mocsárban. Valószínűleg több, mint a víz.

Így éltünk néhány hónapon keresztül [A günskircheni tábort 1945. március 12-én állították föl, és május 5-én szabadította föl az amerikai hadsereg. Lásd a szócikket. – A szerk.].. Nem tudtuk, hányadika van, milyen hónap. Először megpróbáltam számolni a napokat, a priccs szélén jelöltem őket, de aztán belezavarodtam a számolásba. Az amerikai és szovjet légitámadások egyre gyakoribbak lettek. A barakkok nem az őrség kaszárnyái mellett álltak. A kaszárnyákat bombázták, de a barakkok körül nem esett le egyetlenegy bomba sem. A bombázás alatt az őrség az erdőben bújt el, de nekünk nem engedték még azt sem, hogy kimenjünk a barakkokból. És végre, elérkezett 1945. május kilencedike, amikor reggelre ébredve, nem hallottuk sem az őrök hangját, sem a kutyák ugatását. A lágerben szokatlan csend volt. Néhány óra múlva pedig bejöttek az amerikai katonák. Mi kifutottunk a barakkokból, és odarohantunk, hogy átöleljük őket. Utólag rájöttem, hogy az amerikaiak számára ez a heves fogadtatás nagy megpróbáltatás volt, hiszen mi egész idő alatt, amíg a lágerben voltunk, nem mosakodtunk, nem váltottunk fehérneműt és ruhát. De erre akkor nem gondoltunk. Megmenekültünk. Az amerikaiaktól megtudtuk, hogy a háborúnak vége, a fasiszta Németország kapitulált.

Az amerikaiak látták, hogy mennyire le vagyunk gyengülve, és rögtön fölállítottak egy tábori konyhát. Volt náluk húskonzerv, és tésztát készítettek hússal. Nyilván nem akartak ők nekünk rosszat, csak nem tudták, hogy azoknak az embereknek a gyomra, akik hosszú ideig éheztek, már nem tud megemészteni egy ilyen nehéz, zsíros ételt. Én valamit azért tudtam erről, mert amikor a kereskedelmi iskolába jártam, tanultam a diétás étkezésről is. Úgyhogy rábeszéltem a barátaimat, hogy mi ne együnk húskonzervet, hanem morzsoljunk össze egy kis tálban kenyeret, amit az amerikaiak osztottak ki nekünk, és öntsük föl forró vízzel. És majd fokozatosan fogunk áttérni a normális ételekre. Másoknak is ezt tanácsoltam, de senki nem hallgatott rám. A húsos kondérok felől olyan csábító illat áradt, hogy én is alig bírtam visszafogni magam. De azért mi mégiscsak kenyeret ettünk, a húshoz és tésztához nem nyúltunk. Azok, akik húst ettek, már néhány óra múlva elkezdtek szenvedni a hasfájástól, és estére nagyon sokan meghaltak. Az élőkre is szörnyű volt ránézni: mozdulatlanul ültek kidülledt szemekkel, és már semmit sem láttak. Csak a nyöszörgésükből lehetett tudni, hogy még élnek.

Az amerikaiak listákat állítottak össze, mindenkit kikérdeztek, honnan jött, és hova szeretne menni a láger után. Én csehszlovák állampolgárként iratkoztam föl, és azt mondtam, hogy haza akarok menni Kárpátaljára. A listákat összeállító egyik amerikai, aki beszélt csehül, elmondta, hogy Kárpátalja már sem Magyarországhoz, sem Csehszlovákiához nem tartozik, átadták a Szovjetuniónak. Azt tanácsolta, hogy válasszam Amerikát, mondta, hogy keresnek nekem munkát, segítenek a fölépülésben, hogy legyen hol laknom, anyagi támogatást is adnak. Nemet mondtam. Én nagyon szerettem volna hazamenni, és biztos voltam benne, hogy a családtagjaimat is fölszabadították már a lágerekből, és hazatértek. És persze Ungváron várt rám Mária. A munkácsi barátom is úgy döntött, hogy hazamegy. Azt, hogy mi az a Szovjetunió, nagyon ködösen képzeltük el, de úgy gondoltuk, hogyha a szovjet hadsereg a fasiszták ellen küzdött, akkor ez egy jó ország, jól fogunk benne élni. Próbáltak lebeszélni, de a döntésünk végleges volt.

A lágerből nem mentünk el azonnal, néhány napig ott voltunk, amíg a listákat állították össze. Az amerikaiak fölállítottak nekünk egy konyhát. Jól tápláltak bennünket, mindig volt csirkehús, zöldségek, fehér kenyér, vaj, kávé tejjel. De az a mocsár, amiben a holttestek oszladoztak, minden bizonnyal fertőzésforrás volt. Sokan, többek között mi hárman is, kiütéses tífuszt kaptunk [Kiütéses tífusz – igen magas, több napig tartó lázzal járó, ruhatetvek terjesztette járványos betegség. – A szerk.]. A lázunk nagyon magas volt, nekem kihullott az összes hajam, és szinte semmit sem láttam. Aztán amikor még el sem múlt a kiütéses tífusz, hastífuszban betegedtem meg. A kisvárosban volt egy kórház, de mi féltünk odamenni. A kórházban német személyzet volt, a nővérek is és az orvosok is németek voltak. Azt beszélték, hogy a betegeknek mérget kevernek az ételébe, vagy gyógyszer formájában adják oda. Sokan meghaltak ebben a kórházban. Lehet, hogy csak a betegségektől és kimerültségtől haltak meg, de mi nem voltunk ebben biztosak. Mi jobban féltünk a kórháztól, mint a tífusztól. Az amerikaiaknak volt egészségügyi szolgálatuk, ott látták őket el, ha megbetegedtek. Odamentünk, és adtak nekünk gyógyszereket. A láger barakkjában feküdtünk. Sokan már elutaztak, és sok hely volt. Feküdhetett egy ember egy priccsen, és választhattunk alsó helyeket. Mi hárman körülbelül egy hónapig betegeskedtünk, aztán meggyógyultunk. Ez alatt az idő alatt egy amerikai szakács járt be hozzánk, aki direkt nekünk főzött húslevest, folyékony kásákat, és a barakkba hozta az ételt. Én egy kicsit meg tudtam értetni magamat angolul, ezt még a kereskedelmi iskolában tanultam. Mialatt az amerikaiakkal társalogtam, már elég folyékonyan beszéltem. Általában véve, az amerikaiak hozzáállása nagyon barátságos, együtt érző volt.

Amikor meggyógyultunk, átvittek minket egy másik kisvárosba. A nevére nem emlékszem. A reptéri szállodában helyeztek el minket. Onnan cseh tisztek autóval magukkal vittek minket egy helyre, ahonnan a cseheket Prágába vitték, minket pedig a Dunán gőzhajóval Merkbe vittek, ahol átadtak orosz tiszteknek. Ungvárig szóló úti papírokat kaptunk, és adtak élelmiszert az útra. Bécsen és Pozsonyon keresztül utaztunk. Úgy döntöttem, hogy Pozsonyban megszakítom az utat. Ott élt Regina nagynéném, apám húga, aki a házasságban a Militke nevet kapta. Reméltem, hogy tőle megtudok valamit a családomról. A nénikémet könnyen megtaláltam. Sem őt, sem a férjét nem vitték el koncentrációs táborba. Ugyanott laktak, mint azelőtt. A fiuk, Ottó éppen akkor jött vissza a hadseregből. A csehszlovák hadtestben [lásd: 1. csehszlovák önálló tábori zászlóalj] harcolt, katonaorvos volt. Amikor Regina és a férje Pozsonyba költözött, Ottó Brnóban maradt. A háború kitörése után a harmadéves és a végzős diákok a frontra mentek, ahol szanitécek lettek. Ottó a háború alatt végig a fronton volt. A nagynéném egy állami kórházban dolgozott, ő volt Pozsony egyik legjobb kardiológusa, és sok embert mentett meg a haláltól. Amikor kezdték a zsidókat táborokba vinni, és plakátokon fölszólították őket, hogy gyülekezzenek a csomagjukkal a kijelölt helyeken, a főorvos és a kórház meggyőzte a nagynénémet és a férjét, hogy nem szabad elmenni. Nem volt zsidós vezetéknevük, és nem látszottak zsidónak. A nénikém a háború alatt végig dolgozott. Nem otthon laktak, hanem a kórházban, a főorvos irodájában. Bár a városban sokan ismerték a nénikémet, senki sem adta föl. A nénikém és a családja nagyon megörült nekem. Számomra is nagy öröm volt ez a találkozás, ők voltak az elsők a családtagjaim közül, akikkel találkoztam a háború után.

Az én közeli hozzátartozóimról a nénikém semmit sem tudott. Este beugrott a nagynénémhez egy ismerőse, aki Prágából érkezett. Beszélgetni kezdtünk, én elmondtam, hogy koncentrációs táborból jövök, ő meg elmesélte, hogy a vonaton együtt utazott egy lánnyal, aki szintén koncentrációs táborból jött vissza, és mondta, hogy Pozsonyban meg akarja keresni a nagynénjét. Valamiért én rögtön azt gondoltam, hogy ez Ella lesz, a húgom. Tudtam persze, hogy nagyon sok lány tér vissza a lágerekből, és sokuknak élnek itt rokonaik, de az a gondolat, hogy ez az én húgom, nem hagyott nyugodni. Elmentem a pályaudvarra. És tényleg, a pályaudvaron megpillantottam a húgomat. Nehéz volt ráismerni – elgyötört volt, le volt fogyva, de azért csak megismertem. Egymás nyakába borultunk. Arról, hogy mi lett a szüleinkkel és az öcsénkkel, semmit sem tudott. Auschwitzba vitték őket, és ott rögtön szétválogatták. Ellát Bergen-Belsenbe vitték munkatáborba. Oda sok lányt küldtek Ungvárról. Ella együtt volt az egyik unokatestvérünkkel, aki anyám testvérének, Klein Ilonának az nagyobbik lánya volt. Ella segített neki, amiben csak tudott, de a lánynak gyenge szervezete volt, és meghalt a lágerben. Hogy mi lett a többiekkel, azt Ella sem tudta. Ő is haza akart menni. Semmit sem tudott a vőlegényéről, Istvánról, de reménykedett benne, hogy még él. Én rábeszéltem a húgomat, hogy maradjon a nagynénénknél Pozsonyban, mondván, hogy majd én egyedül visszamegyek Ungvárra, fölkutatom a szüleinket, az öcsénket, Máriát és Baksa Istvánt, és visszajövök Pozsonyba. Ebben megállapodtunk. Elérkezett az elutazás napja, és Ella kikísért a pályaudvarra, és amikor már búcsúzkodtunk a vagonnál, Ella hirtelen azt mondta, hogy mégsem marad, velem együtt utazik. Akkor mi még nem tudtuk, hogy Pozsonyba már soha többé nem tudunk visszajönni. Így hát ketten érkeztünk haza. Az Ung hídja le volt rombolva, át kellett gázolnunk az egyik partról a másikra. A házunkban idegenek laktak. Ismerősöknél szálltunk meg, és elkezdtünk tudakozódni a családtagjaink felől. Néhány zsidó már visszatért a koncentrációs táborokból. Már otthon volt az unokatestvérem, Klein Vojcek, anyám testvérének, Ilonának a fia. Auschwitzból őt valahova Jugoszláviába irányították munkatáborba, ahol ólmot bányásztak [Jugoszlávia 1944-ben nem létezett. Valószínűleg a bori (szerbiai) rézbányákra gondolt az interjúalany, oda viszont forrásaink szerint Auschwitzból nem vittek senkit. – A szerk.]. Vojcek nagyon betegen tért vissza, krónikus ólommérgezése volt, és ebbe 1950-ben végül belehalt. Tőle tudtuk meg, hogy a szüleinket és Ilonát a kisebbik lányával rögtön az után, hogy megérkeztek Auschwitzba, gázkamrába küldték. Ilona férje, Klein Ignác munkaszolgálatban halt meg. Egyedül az öcsénkről, Istvánról nem lehetett tudni semmit. Egyszer bejött hozzánk egy nő, aki nem messze lakott a régi házunktól. A háború alatt Lengyelországban dolgozott mint cseléd. Azt mondta, hogy látta az öcsénket Krakkóban. Kérdezte tőle, hogy haza fog-e menni, és István azt válaszolta, hogy neki már nincs miért hazamennie, valószínűleg minden rokona meghalt. Aztán a húgom véletlenül beszélgetett egy másik nővel, aki valamilyen koncentrációs táborban volt, Lengyelországban. Ő azt mesélte a húgomnak, hogy mielőtt megérkeztek az oroszok Lengyelországba, látta az öcsémet a lágerban. Éppen egy kabátot varrt a barakkfelelősnek. A nő tudta, hogy Istvánnak hívják, és István mondta, hogy ungvári. Elkezdtünk kutatni az öcsém után a Vöröskereszten keresztül, de semmi hírt nem kaptunk felőle, aztán már magunk sem kerestük tovább. A szovjethatalom nagyon keményen bánt azokkal az emberekkel, akik a családtagjaik után kutattak külföldön. Én úgy gondolom, hogy lágerben halt meg, máskülönben talált volna rá lehetőséget, hogy hírt adjon magáról.

Megkerült a húgom vőlegénye is, Baksa István. Amikor megérkeztünk, ő még nem volt Ungváron. Az anyja mondta Ellának, hogy István Budapesten van, és nemsokára visszatér. Nem sokkal a hazaérkezése után összeházasodtak. Ellának és Istvánnak két gyermeke született. A lányuk, Jekatyerina 1952-ben született, a fiuk, Andrej 1956-ban. Ella ugyanabba a fodrászatba tért vissza, ahol a háború előtt dolgozott. István a vámnál dolgozott. Az 1980-as évek végén, István halála után Ella a családjával Csehszlovákiába, Kassára utazott. Ella egész szovjetunióbeli élete alatt bánta, hogy úgy döntött, velem jön Kárpátaljára, mert aztán nem tudta elhagyni a Szovjetuniót. Továbbra is csehszlováknak érezte magát, bár szovjet iratokat kapott. Nehéz volt a fodrásznyugdíjából megélnie. Úgy gondolta, hogy Csehszlovákiában magasabb az életszínvonal, mint a Szovjetunióban, és hogy neki és a gyerekeinek jobb lesz ott. Kassán halt meg 1996-ban, a gyerekei azóta is ott élnek. Tartjuk velük a kapcsolatot.

Természetesen rögtön Ungvárra érkezésem után találkoztam Máriával. A három év alatt mindvégig várt rám. 1945 júliusában házasodtunk össze. Zsidó esküvőnk persze nem volt. Az anyakönyvi hivatalnál bejegyeztettük a házasságot, estére pedig vendégeket hívtunk. Az esküvői vacsorát Mária szüleinél tartottuk. Mária szakács volt az egykori Bercsényi étteremben, amit Rutának hívták. Én ugyanott helyezkedtem el pincérként. Elmesélték, milyen szörnyen végezte a Bercsényi étterem volt tulajdonosa, az egyik Szilágyi testvér. Nagy föld alatti raktáraik voltak a városi park alatt, egy valóságos föld alatti labirintus. Szilágyi persze jól ismerte az összes be- és kijáratot. Amikor 1944-ben kezdték összegyűjteni Ungvár zsidóit, úgy döntött, hogy ott rejtőzik el. Valaki besúgta, és a csendőrök megtalálták. Szörnyen megverték, és félig holtan rakták a vagonba. Az egész család meghalt Auschwitzban.

Ungvárra érkezvén, a húgommal rögtön a saját házunkhoz mentünk. De bemenni nem tudtunk, mert ott már új lakók voltak, egy házaspár. Voltak irataink a házról, csakhogy el voltak rejtve a házban, bemenni pedig nem tudtunk. Én nem ismertem a szovjet törvényeket, nem tudtam, hogy nemcsak a lakást követelhetem vissza, hanem még a bútorokat és azokat a tárgyakat is, amelyek a tulajdonunkban voltak. Elmentem a végrehajtó bizottsághoz, ahol fölvilágosítottak, hogy a férfi partizán volt, úgyhogy nem fogják kiköltöztetni. Apám egyik ismerőse, aki még gyermekkoromból ismert, adott nekem egy szobát a házában. Oda vittem az esküvő után a feleségemet. Aztán mikor már a Rutában dolgoztam, egy pincér fölajánlotta a lakását: ő megházasodott, és a feleségéhez költözött. Ez egy szoba-konyhás lakás volt. Nem volt semmi saját holmim – sem bútor, sem berendezés.

Mindent elölről kellett kezdeni, mindent újra be kellett szerezni. Ebben a lakásban születtek és cseperedtek a gyerekeink. Négyesben nagyon szűken voltunk. Arra, hogy lakást kapjunk, nagyon kicsi volt az esély – lakást a [tanácsi] végrehajtó bizottság általában azoknak adott, akik a Szovjetunióból települtek be. Én szerettem volna saját házat építeni, de ez sokba került, annyi pénzünk meg nekünk nem volt. Gyűjtögettük a pénzt a házra. Aztán ismerősöktől véletlenül megtudtam, hogy egy öregasszony el akarja adni a háza felét. Megnéztem a lakást, és megtetszett. A tulajdonos viszonylag keveset kért érte, de kikötötte, hogy egy szobát hagyjunk meg neki, ahol ellakhat egészen a haláláig. Megegyeztünk a feltételekben. Volt ott még egy lakó, akinek az öregasszony egy szobát adott ki. Odaadtam neki azt a lakást, ahol mi laktunk, és mi végre megvettük ezt a házat. Ma is benne lakunk. Nincs messze a központtól, a Bercsényi utcában áll. A mi részünkben két szoba és egy konyha volt, a harmadikban lakott a volt tulajdonos. Beköltöztünk, és elkezdtük rendbe szedni a házat. Fokozatosan újítottuk föl, először egy szobát, aztán a konyhát, aztán hozzáépítettünk még egy szobát. Kályhával fűtöttünk. Minden szobában volt egy-egy mintás cserépkályha. Az 1950-es évek végén, amikor Ungváron elkezdték bevezetni a gázt, gázfűtésre tértünk át. De a kályhák megmaradtak, olyan szépek voltak, hogy sajnáltuk volna lebontani őket. Néha befűtjük őket, úgy hangulatosabb a ház. A ház mellett nagy kert volt. Amikor körben elkezdődött az építkezés, a kertet egy kicsit megkurtították, de még így is ezer négyzetméter. Amikor a gyerekek kisebbek voltak, a kerttel főleg a feleségem foglalkozott. Most ez a fiunk kedvenc időtöltése. Ő növénynemesítő biológus, és a kertünkben a legújabb fajtájú gyümölcsfák és bokrok vannak, és sok virág. Mi, Máriával már csak ritkán megyünk el otthonról, a kert lett a kedvenc tartózkodási helyünk. A dédunokánknak, Andrásnak is jó ott. Otthon a feleségem és én oroszul vagy szlovákul beszélünk egymással. A gyerekeim, unokáim, sőt még a dédunokám is mind jól beszélnek magyarul. Szeretem, ha a családban magyarul beszélünk. Amikor a gyermekkorom nyelvének hangjait hallom, fölidéződik bennem a gyerekkorom és a családom. Ez nagyon szomorú, de ugyanakkor kellemes is.

Külföldre utazni a szovjethatalom éveiben nem lehetett. Itt kellett élni, és hozzászokni az itteni élethez. Néhány hónapig a Ruta étteremben dolgoztam. A személyzeti osztályon [lásd: „személyzetis”] volt rólam egy káderlap, ahol szerepelt az, hogy kereskedelmi iskolát végeztem. Behívtak a kerületi pártbizottságra, és fölajánlották, hogy legyek a káderétkezde igazgatója. Ez az étkezde a vezetők számára volt fenntartva: a megyei és a városi pártbizottság dolgozói, gyárigazgatók, összesen mintegy kétszáz magas pozícióban lévő vezető számára. Külön engedély kellett a belépéshez, őrök álltak a bejáratnál, és nem engedtek be külső vendégeket. Ezekre az étkezdékre külön keret volt, és a drága ínyencségek itt nagyon olcsók voltak. A Szovjetunióban sok ilyen étkezde volt. A feleségem átment oda szakácsnak, én pedig igazgató lettem. Mária volt a főszakács, és volt két beosztottja. Annak ellenére, hogy Ukrajnában éhínség volt, az étkezde nem szenvedett hiányt semmiben. A piacon egy vekni kenyér ötszáz rubelba került, ami több mint a fele volt a havi fizetésemnek, én pedig az étterem számára minden nap kétkilós fehér kenyereket, amerikai hús- és halkonzerveket, Görögországból hozott füstölt birkát, francia vajat, sajtokat és hasonló dolgokat vettem át, amiket az átlagemberek életükben nem láttak. Mindig sok élelmiszer maradt, főleg kenyér. A személyzetnek megengedték, hogy elvigye – a vendégeink közül senki sem evett volna tegnapi kenyeret.

Amikor az étkezde igazgatója voltam, azt tanácsolták, hogy lépjek be a pártba. Azokban az években ennek nagy jelentősége volt, főleg azoknál, akik vezető beosztásban voltak. Beadtam a felvételi kérelmemet a kerületi pártbizottságon, és elmondtam a taggyűlésen az életrajzomat. A papírokat elfogadták. Amikor letelt a tagjelölti státusz, és megérdeklődtem a kerületi bizottságban, hogy mikor fognak fölvenni, azt mondták, hogy a kerületi bizottság titkárának valami nem tetszett az életrajzomban, és ellenzi a pártba való belépésemet. Erre én nem kezdtem bizonyítgatni semmit. Egy bizonyos idő után behívtak a vezetőséghez, és azt mondták, hogy nagyon jól dolgozom, és remekül irányítom az étkezdei munkát, de a helyemre egy új igazgatót küldtek, akinek felsőfokú végzettsége van és párttag. Itt megmutatkozott a pártonkívüliségem. Persze lehet, hogy a nemzetiségem is közrejátszott, de erről fennhangon semmit sem mondtak, de azt, hogy az új igazgató párttag, megmondták. Fölajánlották, hogy maradjak az étteremben ügyintézőként, de én nemet mondtam. Abban az időben sok új kávéházat nyitottak. Ki tudtunk venni mi is egy helyiséget, berendeztük, és a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy együtt fogunk dolgozni. Ő volt a konyhán, én a büfében. A választék hideg előételekből, különféle süteményekből és kávéból állt. Mária mindent kora reggel, még a nyitás előtt készített el, aztán már csak kávét főzött. Én vettem föl a rendeléseket, és nálam fizettek a vendégek, kora reggel pedig segítettem Máriának a bevásárlásban. Voltak törzsvendégeink. Sokan rendszeresen rendeltek tőlünk süteményt elvitelre, az ünnepi asztalra vagy egyszerűen csak hétvégére. Azt mondták, hogy ilyen finom süteményeket, mint amilyeneket a feleségem készít, nem tud akárki sütni.

Volt néhány barátunk, akikkel még a háború előtt barátkoztunk össze. Lettek újak is. A legtöbb zsidó volt, de voltak magyarok is, szlovákok is. Volt kerékpárunk, hétvégenként a barátainkkal az erdőbe vagy a folyóhoz tekertünk. Télen a hegyekbe utaztunk síelni. Szerettünk moziba, színházba járni.

Az első gyerekünk, Judit lányunk 1950-ben született, amikor a feleségemmel a káderétkezdében dolgoztunk. Mária nem hagyta ott a munkáját a terhessége utolsó napjáig, egyenesen a tűzhely mellől vitték a szülőszobába. A második gyerekünk, István fiam, akit az öcsém tiszteletére neveztünk el így, 1953-ban született, amikor Máriával már a kávéházban dolgoztunk. Én fölajánlottam Máriának, hogy legyen otthon a terhessége utolsó hónapjaiban, találok majd én helyette szakácsot. De Mária senkire sem tudta rábízni a kedvenc foglalatosságát. Úgyhogy a mentőket megint a munkahelyére, a kávéházba kellett kihívni.

Nem sokkal a fiam születése után a Verhovina étterembe hívtak dolgozni, ma is ez a legnagyobb és legnevesebb étterem Ungváron. Először pincér voltam, aztán ügyintéző. De az ügyintézői munkakör nem tetszett, és átmentem büfésnek, manapság bárpultosnak hívnák. A Verhovinában dolgozott még néhány ember, akik már a háború előtt is ott voltak, amikor az étterem neve Korona volt. A munkahelyen tisztelettel viseltettek irántam. Ott dolgoztam a nyugdíjba vonulásomig, 1990-ig. Annak ellenére, hogy nem voltam párttag, 1955-től a nyugdíjaztatásomig a több mint kétszáz embert foglalkoztató Verhovina étterem és szálloda szakszervezeti elnöke voltam.

Sokan, akik a Szovjetunióból települtek át Kárpátaljára, mondogatták, hogy egy másik, teljesen ismeretlen, számukra szokatlan életformájú országba kerültek. Külföldiek voltunk nekik, emberek egy másik világból. Meglepték őket az üzleteink, ahol – legalábbis az első időkben – volt áru, ahol az eladók udvariasak és tisztességesek voltak, meglepte őket a szokásos gorombaság hiánya a szolgáltatási szférában. Hiszen Kárpátalja lakói a magyarok és a csehek alatt egy európai országban éltek, minden európai volt. Hamisan mérni és túlszámlázni a boltokban csak tíz-tizenöt évvel a szovjethatalom beköszönte után kezdtek, amikor Kárpátalja tősgyökeres lakosságának többsége elment, és helyükre a Szovjetunióból jöttek emberek. Mielőtt a Szovjetunióhoz csatolták volna a területet, a vallás természetes és elválaszthatatlan része volt minden ember életének, az emberek Isten törvényei szerint éltek. A Szovjetunióban a vallásosság pedig majdhogynem bűncselekmény volt.

Itt az élet teljesen más volt, mint a Szovjetunióban. Ott az emberek barakkokban, társbérletben éltek [Kommuna volt ennek a sajátos szovjet társbérletnek a neve. – A szerk.], a saját lakás elérhetetlen álom volt számukra. De nálunk szinte mindenki, aki dolgozott, építhetett magának egy házat a saját ízlése és lehetőségei szerint. A társbérletről nálunk még csak nem is hallottak a Szovjetunióhoz csatolás előtt. Gyermekkorunktól arra neveltek minket, hogy segítsük a körülöttünk lévőket, gondoskodjunk azokról, akiknek rosszabb, mint nekünk. Nekik meg azt verték a fejükbe, hogy a jótékonyság megalázó annak, aki kapja. Néha, amikor felbosszantott a betelepülők viselkedése vagy beszéde, így nyugtattam magam: ugyan mi jót láttak ők az életükben? Ők teljesen mások, más körülmények között nőttek fel, és más értékeket követtek. Más élet, más kultúra, más alapelvek… Az, ami a Szovjetunióban történt, ami a szovjet embereket izgatta, számomra közömbös volt. Nem tartozott rám, számomra nem volt érdekes. Emlékszem, hogy megviselte a betelepülőket Sztálin halála 1953-ban. Furcsa volt látni, hogy az utcán felnőtt férfiak sírnak, nem szégyellve a könnyeiket, amikor bejelentették a rádióban Sztálin halálát. És minden máshoz is ugyanilyen közömbösen álltam hozzá. Nem az én dolgom volt, nem az én életem. Csak két esemény izgatott föl, kavarta föl a nyugalmamat: a szovjet csapatok bevonulása Magyarországra 1956-ban és Csehszlovákiába 1967-ben [lásd: prágai tavasz, 1968]. Izgatott, kétségbeesett, dühös lettem. Valószínűleg akkor veszítettem el az utolsó illúzióimat a Szovjetunióval kapcsolatban. Szerintem ugyanis valódi agresszió történt, ugyanolyan, mint Hitler támadása. Hiszen minden országnak joga van megválasztania a saját útját.

Ugyanilyen közömbösen viszonyultam a szovjet ünnepekhez is. A munkahelyen meg kellett ünnepelni őket. Május elsején és november hetedikén reggel a feleségem és én felvonultunk a Verhovina étterem dolgozóival [November 7. – A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, melyet minden évben nagy pompával, katonai díszszemlével ünnepeltek Moszkvában. Kisebb-nagyobb felvonulást, díszszemlét minden településen tartottak. A legnagyobb állami ünnepnek számított a Szovjetunióban. 2004-ben eltörölték. –  A szerk.]. A felvonulás után bankett volt az étteremben a dolgozók számára. A feleségemmel részt vettünk minden előírt rendezvényen. De otthon a szovjet ünnepeket nem tartottuk meg. Ezeket azok ünnepelték meg, akik a Szovjetunióban születtek és nőttek föl, számunkra ezek csak egyszerű szabadnapok voltak, amiket a gyerekekkel és a barátokkal lehetett eltölteni. Csak a győzelem napja, május kilencedike volt számomra ünnep [1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. A Szovjetunióban ez a nap lett a Győzelem Napja, amit évente a moszkvai Vörös téren, a legfőbb párt- és állami vezetők előtt vezényelt díszszemlével ünnepeltek meg. – A szerk.]. Ezen a napon szabadítottak föl minket a koncentrációs táborból az amerikai katonák, és ezen a napon fejeződött be az a szörnyűséges háború, ami oly sok hozzám közel álló és drága ember életét követelte. Ezen a napon reggel a munkatársainkkal együtt elmentünk az ünnepségre, este pedig a feleségem ünnepi vacsorát főzött, és megemlékeztünk azokról, akik kedvesek nekünk, és nem élték túl a háborút.

Miután Kárpátalja szovjet lett, már nem követtem a zsidó hagyományokat, a zsidó vallást. A szovjethatalom nem tolerálta a hívő embereket, tartozzanak bármelyik felekezethez is. Persze akkor is voltak emberek, akik zsinagógába jártak, már amíg egyáltalán működött, és megtartották a zsidó ünnepeket. Ők azonban öregemberek voltak, akiknek már nem volt mitől tartaniuk. De azok, akik dolgoztak, nem engedhették meg maguknak a templomba járást. Az embert elbocsáthatták a munkahelyéről, vagy alacsonyabb beosztásba kerülhetett, még akkor is, ha nem volt párttag. A gyerekeim is úgy nőttek föl, mint minden szovjet gyerek, nem hívőként. Szovjet általános iskolába jártak, voltak kisdobosok, úttörők, komszomoltagok. Tudtam persze, hogy Kárpátalján a szovjet hatalomátvétel után megjelent az antiszemitizmus. Magam nem éreztem, én külsőleg nem hasonlítok egy zsidóra, de másoktól tudtam a zsidókkal szemben tanúsított előítéletes hozzáállásról. Ezért a gyerekeinket az anyjuk után szlováknak írattuk föl [A Szovjetunióban rendszeresített személyi igazolványban szerepelt az illető nemzetisége. – A szerk.]. Ily módon meg akartuk őket óvni a hétköznapi és a hivatalos antiszemitizmustól, meg akartuk könnyíteni a későbbi életüket.

Az egyetlen zsidó hagyomány, amit követhettem, az a jótékonyság volt. A zsidóknál ez mindig az élet fontos része volt, és a szüleim gyerekkoromtól fogva jótékonyságra neveltek [lásd: a jótékonyság kötelezettsége]. A zsidók mindig segítettek azokon, akiknek rosszabb volt, mint nekik. Én ismertem három öreg zsidót, akik a családunkat még a háború előtt ismerték. Munkaszolgálatról tértek vissza, a családjaik koncentrációs táborban haltak meg. Ez a három öregember minden pénteken eljött a munkahelyemre, és én pénzt adtam nekik. A feleségemmel mindig kisegítettük őket élelmiszerrel. Ez így ment egészen a halálukig.

Nekem nem kellett elszenvednem antiszemita megnyilvánulásokat. A hétköznapi életben az kímélt meg az ilyesmitől, hogy külsőleg nem hasonlítok egy zsidóra, a munkahelyemen pedig megbecsültek, mert mindig rend volt körülöttem, sohasem kaptak mulasztáson, és részegnek sem láttak. Bár egyfolytában alkoholos italokkal volt dolgom, a munkahelyemen egy kortyot sem engedtem meg magamnak. Én a csehek ideje alatt tanultam dolgozni, amikor csak egyszer csibészkedhettél, aztán többet már senki nem alkalmazott. Nekem az ilyesmi elfogadhatatlan volt, és becsültek is ezért. Ezenkívül, a kereskedelmi iskolában bankettek szervezésére is oktattak minket, és az étteremben csak én voltam képes egy bankett megszervezésére. Ha volt valami nagy rendezvény, mindig én szerveztem meg, még akkor is, ha másik étteremben volt. Ezért aztán a legnehezebb időkben a vezetőségnek könnyebb volt szemet hunynia afölött, hogy zsidó vagyok. Ha elbocsátanak, azt megsínylette volna az ügy.

Nem volt semmilyen kellemetlenségem abból, hogy a fasiszta Magyarország állampolgára voltam még mielőtt Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták volna. Igazság szerint nekem cseh igazolványom volt. A magyarok túl rövid ideig voltak nálunk, és nem volt idejük magyarra cserélni az igazolványokat. Tudom, hogy a magyarokkal kapcsolatban gyakran elhangzott a fasiszta kifejezés, de rám vonatkozóan ilyesmit nem hallottam [Lényegében ezzel az indokkal hurcoltak el több tízezer embert Kárpátaljáról 1944/45 folyamán. Lásd: Kárpátaljai férfiak málenkij robotja. – A szerk.].

A feleségem nem akarta otthagyni a munkáját azért, hogy otthon legyen a gyerekekkel. Nagyon jó szakács volt, és félt, hogy elvész a minősítése. Amíg a gyerekek kicsik voltak, dadájuk volt, később meg már önállóak lettek, és tudtak magukról gondoskodni. Természetesen én nem tudtam annyi időt tölteni a gyerekekkel, mint amennyit szerettem volta. Hétvégén az étterem nyitva volt. De amikor volt szabad időm, azt igyekeztem a családommal tölteni. Szerettünk sétálni Ungváron, elmentünk a parkba, Ungvár környékére utaztunk az erdőbe, a hegyekbe. A nyári szabadságot is mindig a családdal töltöttem. A Krím félszigetre, a Kaukázusba, a Fekete-tengerhez utaztunk. Ez volt az az idő, amit egymásnak szentelhettünk. Még akkor is, amikor a gyerekek már felnőttek, és saját családot alapítottak, a családjukkal együtt velünk utaztak szabadságra. Otthon a feleségemmel és a gyerekekkel alapvetően magyarul beszéltünk, ritkábban oroszul.

A gyerekeim az iskola befejezése után tovább tanultak. Judit a távközlési főiskolára járt. Miután elvégezte, a postán dolgozott a távközlési osztályon. Még amikor a főiskolai tanulmányai idején Lvovban volt termelési gyakorlaton, megismerkedett a Romániából származó, zsidó Slagermannal, aki a lvovi orvosi egyetemen tanított fogászatot. Egy évvel az után, hogy Judit elvégezte a főiskolát, összeházasodtak. Az esküvőjük átlagos világi esküvő volt. Miután férjhez ment, Judit a férjéhez költözött, Lvovba. Az esküvő után már nem dolgozott. 1973-ban született a fiuk, Edvárd, 1975-ben pedig Anna lányuk. 1990-ben Judit a családjával Izraelbe költözött. Eleinte voltak nehézségeik, aztán minden kialakult. Judit férje először egy rendelőben volt fogorvos, aztán saját fogorvosi praxist nyitott, és Judit volt az asszisztense. Rison Lecionban laknak. Amikor már jól kerestek, vettek maguknak egy lakást. Nemrégiben Judit férje abbahagyta a munkát, megromlott a látása. Az unokám, Anna az orvosi egyetem fogorvosi karát végezte el, és az apja átadta neki a praxisát. Most ő dolgozik az apja rendelőjében. Anna férjnél van, már van egy kétesztendős kisfia, az én dédunokám. Edvárd leszolgált a hadseregben, megnősült, mérnök. Neki is van egy fia, aki nemrégiben lett másfél éves.

A fiam, István az ungvári egyetemre járt, biológia szakra. Még az egyetemi tanulmányai alatt megházasodott. A felesége, Klaudia orosz, de én elfogadtam a fiam választását. Számomra nem volt jelentősége a nemzetiségének. Láttam, hogy Klaudia jó lány, és hogy szeretik egymást. Klaudia is biológia szakon tanult. Az egyetem elvégzése után a fiam egy növénynemesítő állomáson helyezkedett el, Klaudia pedig mikrobiológiára szakosodott. Az egyetlen fiuk, Roth Lagyiszlav 1972-ben született, a nevét az én tiszteletemre kapta [A magyar László név ukrán megfelelője a Lagyiszlav. – A szerk.]. Az unoka a szülei nyomdokaiba lépett, ő is biológus. Lagyiszlav egy diáktársát, az ukrán Natalja Szerzsenkót vette el, amikor az egyetemen tanultak. A felesége is biológus. A szülei valahonnan Kelet-Ukrajnából kerültek Ungvárra a második világháború után. Lagyiszlav fia, András hat éves. A fiam is és az unokám is Ungváron lakik. Gyakran jönnek el hozzánk, én és a feleségem segítünk a dédunoka nevelésében. András az egyetlen a dédunokáim közül, akit akkor látunk, amikor csak akarunk. Sok időt töltünk vele.

Amikor az 1970-es években megindult a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, az ismerőseink és barátaink közül is sokan elmentek [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.]. Igaz, néhányuk szerintem a kivándorlási láz hatása alatt ment el. Persze én is fontolóra vettem a kivándorlást. De nekem nem szokásom az érzelmek hatása alatt cselekedni, szeretek mindent jól átgondolni. Nekünk itt jó munkánk, jó házunk volt. Arra még csak gondolni sem akartam, hogy áron alul eladjuk a számunkra oly kedves házat, odadobjuk más embereknek. Mi értelme lett volna föladni mindent, ha egyszer itt sem volt rossz nekünk?! Átgondoltam a dolgot, megvitattam a feleségemmel, és úgy döntöttünk: ha a gyerekek felnőnek, és kedvük támad, majd elutaznak, de ezt maguknak kell eldönteniük. Nekünk nincs miért elmennünk. Munkát a mi korunkban már aligha találunk ott, és hát nem is vagyunk abban az életkorban, hogy mindent elhajítsunk, és elölről kezdjük az életet.

Akkor a kárpátaljai zsidók nyolcvan százaléka elutazott, és a szovjet Ukrajnából érkeztek emberek a helyükre. Nehéz volt rájönni, ki zsidó közöttük. Nálunk, Kárpátalján nem volt szokásban, hogy a zsidók megváltoztassák a családnevüket, elrejtve ezzel a nemzetiségüket. Az én dédapám Roth, nagyapám Roth, apám Roth, én Roth vagyok, a fiam Roth, az unokám Roth, és a dédunokám is Roth. De a betelepülőknek nem zsidó családnevük van: Zsukovszkij, Szmoljanszkij és hasonlók. Hiszen ott náluk, a Szovjetunióban az emberek hetven év alatt hozzászoktak ahhoz, hogy zsidónak lenni veszélyes. És mind letagadták, hogy zsidók. Csak a legutóbbi időben van az, mióta létrejött a Heszed, hogy mindannyian zsidónak jelentkeznek be ott. Zsidónak lenni előnyössé vált. De tősgyökeres kárpátaljai Ungváron, azt hiszem, mindössze tizenhárom maradt.

Amikor a Szovjetunióban elkezdődött a peresztrojka, ehhez is, mint mindenhez, ami a Szovjetunióban folyt, közömbösen viszonyultam. Ígértek nekünk már fényes jövőt, szép életet a kommunizmusban, mondták már azt, hogy az emberek a Szovjetunióban jobban és boldogabban élnek, mint bárhol másutt a világon. Persze sokan, akik a szovjethatalom alatt nőttek fel, hittek ebben, hiszen ők nem láttak mást. Nemhiába volt a Szovjetunió lakosainak a külföldre utazás gyakorlatilag lehetetlen, hiszen a vezetés nem akarta, hogy a saját szemükkel meglássák a határokon túli életet, hogy össze tudják hasonlítani az otthonival. Egyszóval Gorbacsovnak egyetlen szavát sem hittem el.

De aztán magam is meggyőződtem arról, hogy ez alkalommal mégsem volt a dolog üres ígérgetés. Több szabadság lett. Az emberek kimondhatták, amit gondoltak, anélkül, hogy félni kellett volna a KGB-től és a besúgóktól. A sajtóban sok minden jelent meg arról, hogy mi történt a Szovjetunióban az elmúlt évtizedek alatt. Lehetett külföldre utazni és külföldi rokonokat meghívni. Ebben az időben visszaszorult az antiszemitizmus. A zsidóknak könnyebb lett bekerülni egyetemekre, munkahelyekre. A zsidó élet is kezdett újjászületni. Nyíltan, rejtőzködés nélkül lehetett zsinagógába járni és megtartani a zsidó ünnepeket. De az embereknek ez már nem kellett, elszoktak tőle. Ha zsidó temetést tartottak, gyakran a minjánhoz sem tudtak összeszedni tíz embert. A majdnem ötvenéves szovjet megszállás leszoktatta az embereket a vallásról. Az emberek nem is annyira tudatosan, mint inkább a zsigereikben érezték, hogy zsidónak lenni, vallásosnak lenni veszélyes.

A zsidó élet Ukrajna függetlenségének kikiáltása után kezdett jobbra fordulni. Amikor 1999-ben Ungváron létrejött a Heszed, sokkal könnyebb lett zsidóként élni. A Heszed gondoskodik rólunk. Élelmiszert, gyógyszert kapunk, az orvosi ellátásra szorulókat pedig ingyen kezelik a Heszed kórházában. A Heszed gondoskodik arról, hogy a felnőttek is meg a fiatalok és a gyerekek is a zsidóság felé fordulhassanak, megismerhessék a zsidó történelmet, vallást, tradíciókat. Amikor megjelent a Heszed, Ungváron hirtelen nagyon sok zsidó lett, vagy hatszáz ember. Vajon honnan kerültek elő!? Nagyon sok zsidó meghalt a második világháborúban. Ungvárról csak a velem egy évben születettek közül több mint kétszáz embert elvittek, és csak hat tért vissza közülük. És azt, hogy összesen hány embert vittek el, nálam idősebbet és fiatalabbat, nehéz elképzelni. Amikor előnyös lett zsidónak lenni, rögtön elfeledkeztek arról, hogyan rejtegették a zsidóságukat sok évtizeden keresztül. Én őket nem tartom zsidónak. Ha zsidó vagy, miért nem jársz a zsinagógába? Miért csak akkor vagy zsidó, amikor kapni lehet valamit?!

Nem is olyan régen a zsinagógában még épp csak tíz-tizenöt ember gyűlt össze, nem több. Most már sokkal többen jönnek el, a fiatalság kezd érdeklődni a zsidó hagyományok iránt. Nem vitás, hogy ez a Heszed érdeme. Én már öt éve járok a zsinagógába. Péntek este magam megyek, aztán az unokám értem jön, hogy hazavigyen. És minden ünnepet megünnepelek a Heszedben. Én persze ezzel csak a tradíciónak adózom, nem lettem vallásos, de igyekszem részt venni a Heszed és a zsidó hitközség életében. Én mindig zsidónak éreztem magam, és büszke voltam erre. A fiam, az unokám és a dédunokám szintén jár a Heszedbe. A hatéves dédunokám, amikor megkérem, hogy köszönjön nekem, örömmel kiáltja, hogy „Sálom”. És amikor megkérdezem tőle, hogy mi ő, András büszkén mondja: „Zsidó vagyok!”  

Életrajz

Telefonos egyeztetés után találkoztam Rosenberg Imrével, egy igen szimpatikus idősebb úrral, Bécs I. kerületében lévő kereskedelmi cégének irodájában. Feleségének kifejezett akarata ellenére szánta el magát az interjúra, de hamar megértettem, miért ellenezte ennyire a feleség az interjút. Minden kérdésnél, amely Rosenberg úr kiterjedt családjának tagjaira vagy a családi életre vonatkozott, Rosenberg úr csak azt tudta ismételgetni: „Csodálatos, meleg család volt”, aztán elakadt a szava, és elsírta magát. Többször fölajánlottam, hogy szakítsuk félbe az interjút, ám tovább akart mesélni. Nagyon sok információ hiányzik ebből a történetből, ezeket azonban nem tudom pótolni, elértem az interjúkészítés határait.

Rosenberg Imrének valaha nagy, meleg családja volt…

Apai nagyapámat Rosenberg Ábrahám Jehudának hívták, őutána neveztek el engem is Ábrahám Jehudának. Nagyapám 1855-ben született Magyarországon, egy Vizsoly nevű faluban [Vizsoly – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben. – A szerk.]. Vizsoly nincs messze Abaújszántótól, ahol nevelkedtem. A nagyapám talmudtudós volt. Az apai családomban mindenki talmudtudós volt. A nagyapának két fiú és három lánytestvérét ismertem.

Mordeháj nagybácsim is Abaújszántón élt, mint mi, és talmudtudós volt.

Smuel nagybácsim Szkároson élt [Szkáros – kisközség volt Gömör és Kishont vm.-ben, 1910-ben nem egészen 400 főnyi lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került, ma Szlovákiában van (Skerešovo). – A szerk.], nagy családja volt, és ő is egy nagy talmudtudós volt.

Nagyapám lánytestvérei, Jenny néni és Jolán néni Vizsolytól nem messze, egy Vilmány nevű helységben laktak [Vilmány – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1910-ben 800, 1920-ban 900 lakossal. – A szerk.].

Az apai nagymamámat Desberg Sárának hívták, 1861-ben született Abaújszántón. A nagymama nagyon gazdag zsidó családból származott. A szülei földbirtokosok voltak, úgyhogy a lányaiknak jó partit kerestek, tanult fiatalembereket. Örültek egy tanult talmudtudósnak, s az én nagypapám egy nagyon képzett talmudtudós volt. A házasságkötés után a nagymamámhoz költözött, s került neki foglalkozás is.

A nagyszüleim egy vendéglőt vezettek, az ő idejükben ez egy zsidó foglalkozás volt. A vendéglőt a nagymamám vezette, a nagypapa a tanulással volt elfoglalva. Nagyon korán, ötvennégy éves korában halt meg, 1909 körül. Öt fiuk volt: Móric, Lipót, Ferenc, Béla, aztán az apám, Manó és egy lányuk, Gizella.

Móric nagybátyám kereskedő volt, bútorüzlete volt. A feleségét Wasservogel Rózának hívták. Szlovákiában [akkor: Első Csehszlovák Köztársaság] éltek, Vágújhelyen, és két fiuk volt, Adolf és Imre. Róza néni vágújhelyi volt, és Móric bácsi hozzájuk költözött. Mindketten a bergen belseni koncentrációs táborban haltak meg. Adolf túlélte Szlovákiában, a háború után kivándorolt Izraelbe, és ott halt meg. Imre az cseh kormányzat idején valamilyen magasabb hivatalt töltött be, a háború után pedig Kanadába ment, és ott halt meg.

Lipót bácsi Kepes Piroskát vette feleségül. Lipót bácsinak furnérüzeme volt. Neki több gyereke volt: Klára, Andor, László és Magda. Klára, aki a legnagyobb volt és László Amerikában él, Andor Bécsben, Magda pedig, aki 1944-ben már férjnél volt, Auschwitzban pusztult el. Lipót bácsit és Piroska nénit is Auschwitzban pusztították el.

Ferenc bácsi feleségét Mancinak hívták, nekik egy cipőüzletük volt. Három lányuk volt, de a nevükre már nem emlékszem. Manci nénit és a gyerekeket Auschwitzban pusztították el, Ferenc bácsi túlélte egy munkatáborban, és Bécsben halt meg, 1981. augusztus tizennyolcadikán.

Béla nagybátyám elesett az első világháborúban.

Gizella néni Frankl úrhoz ment feleségül. Nem volt gyerekük, és mindketten Auschwitzban pusztultak el.

Apámat Rosenberg Manónak hívták, 1893-ban született, Abaújszántón. Középiskolát [föltehetően polgári iskolát] és talmudiskolát végzett. Béla nagybátyám elesett az első világháborúban, apámnak pedig egy félrekezelt ízületi gyulladásból lett egy szívbillentyű-betegsége, és ez vezetett a korai halálához. Amikor 1937-ben meghalt, csak negyvennégy éves volt.

A nagymamám 1933-ban halt meg Abaújszántón, hetvenkét éves korában. Abaújszántón egy nagy zsidó temető van, az összes rokonom ott nyugszik, úgyhogy a temetőt rendben tartatom. Valaha egy nagy zsidó közösség volt Abaújszántón, most legalább a temető rendben van úgy-ahogy.

Az anyai nagyapámat Fried Miklósnak hívták. Nem tudom, hol született. Tudom, hogy volt egy nővére, de nem ismertem. A nagymamám lánykori neve Schwartz volt. Az egész életét Csenyétén élte le [Csenyéte – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1910-ben 500, 1920-ban nem egészen 600 főnyi lakossal. – A szerk.]. Nagyon vallásos volt, mindnyájan nagyon vallásosak voltak. A nagymamám testvéreiről nem tudok semmit.

Az anyai családom is nagyon vallásos volt, vallásos volt ott is mindenki, de nem voltak olyan tanultak, mint az apai családom, egyszerű emberek voltak, de mindenki vallásos volt. A nagyszüleim Csenyétén éltek, ami egy kis falu, húsz kilométerre Abaújszántótól. Volt ott egy szatócsboltjuk, ahol az ember az élelmiszertől a petróleumig mindent megvehetett. A nagyapám gazdálkodott is, volt szántója, és sok birkája és marhája volt. Csenyétén mindössze két zsidó család élt, és szombatonként hat faluból jöttek össze a zsidók imádkozni, hogy ki legyen a minján, a tíz tizenhárom évesnél idősebb férfi.  

Gyerekkoromban gyakran töltöttem a szünidőt a nagyszüleimnél.

Az [anyai] nagyszüleimnek hat gyermeke volt: Ilona, az anyám, Olga, Ella, Klára, József és Miklós. József és Miklós is Talmud-tanulmányokkal foglalkozott, és én magam is a Talmudot  tanultam.

Olga néni férje Láng úr volt, de a keresztnevére már nem emlékszem. Vendéglője volt. Volt egy fiuk, László, és egy lányuk, Magda. Olga nénit, a férjét és a gyerekeit Auschwitzba deportálták. A szülők elpusztultak, László és Magda túlélte a koncentrációs tábort. A háború után mindketten kimentek Izraelbe. László most az Egyesült Államokban él, Magda Izraelben halt meg.

Ella néni férjét Adler Lajosnak hívták. Miskolcon volt egy abroncsüzletük. Nekik nem volt gyermekük. Ella nénit is és Lajos bácsit is Auschwitzban gyilkolták meg.

Jóska bácsi Ella néni és Lajos bácsi abroncsüzletében dolgozott. Nem volt házas. Őt is Auschwitzban gyilkolták meg.

Klára néni egy Löwy Sándor nevű ügyvédhez ment feleségül. Amikor Auschwitzba deportálták őket, Klára néni éppen gyereket várt. Az auschwitzi koncentrációs táborban gyilkolták meg őket.

Miklós nagybácsim volt a legfiatalabb, ő még a szülőkkel élt. Őt is Auschwitzban gyilkolták meg.

Az anyámat Fried Ilonának hívták, ő volt a legnagyobb a testvérek között, Csenyétén született 1900-ban. Miután összeházasodott apámmal 1920-ban, anyám Abaújszántóra költözött.

Az [anyai] nagyszüleimet Auschwitzban pusztították el.

Anyám nagyon vallásos volt, kóser háztartást vezetett, minden szombatot és minden zsidó ünnepet megtartottunk. Anyámat is Auschwitzban ölték meg. Abaújszántón a szüleimnek először egy vendéglője volt, aztán egy bor- és szesznagykereskedésük.

Én, Imre, zsidó nevemen Rosenberg Ábrahám Jehuda 1921. február tizedikén születtem Abaújszántón. Két húgom volt, Éva és Judit. Éva 1925-ben, Judit 1931-ben született, szintén Abaújszántón. Nagyon jó családban nőttünk fel, mindkét oldalról sok szeretetet kaptunk. Már négyéves koromtól jártam a héderbe, tanultam írni és olvasni héberül. A zsidó kisfiúk már négyéves korukban kezdik az iskolát. Amikor hat éves lettem, beírattak az elemi iskolába, majd tizennégy éves koromig polgári iskolába jártam. Azután a talmudiskolában tanultam.

Minden reggel tfilint légoltam és imádkoztam, és így teszek a mai napig is.

Nekem egy csodálatos, meleg családom volt, én voltam a nagymamám kedvence, mivel a többi unoka Szlovákiában [Csehszlovákiában] élt, Abaújszántón pedig én voltam az első unokájuk. A szüleim és a nagyszüleim nagyon jól kijöttek egymással. Közvetlen szomszédok voltunk, az apám üzlete pedig a[z apai] nagyszüleim házában volt.

Abaújszántón rengeteg barátom volt, hiszen ott egy nagy zsidó közösség volt, kétszáz zsidó család. Mindenki barát volt, barát és ellenség, az ember verekedett és kibékült, már ahogyan a gyerekek szokták. Sok csetepaté volt, de akkoriban már naponta voltak villongások a zsidók és nem zsidók között is. A [nem zsidók] azt mondták: „Megöltétek Jézust” meg ilyesmiket, mi meg verekedtünk, de nem volt ebben semmi fenyegető, mindnyájan gyerekek voltunk.

Anyámnak mindig volt otthon segítsége, aki segített anyám felügyelete mellett a főzésben is. Anyám mindig felügyelt a főzésnél.

Körülbelül ötezer ember élt Abaújszántón, és közülük olyan hétszázan voltak akkoriban  zsidók [Érdekes, hogy a Magyar Zsidó Lexikon szerint az abaújszántói hitközség „1927-ben a hozzátartozó kerülettel együtt 200 tagot számlált”. Nem tudjuk azonban, hogy benne vannak-e ebben a számban a gyerekek is, vagy – és ez a valószínű – csak a hitközségi adót fizetők száma volt-e kétszáz fő. – A szerk.]. Apám volt a hitközség elnöke, ő nagy tiszteletnek örvendett, és tanult volt. A kétszáz zsidó család közül sokkal voltunk baráti viszonyban.

Az üzletek többsége a zsidóké volt, textilüzletek, cipőboltok, és volt még egy bor- és szesznagykereskedő család is rajtunk kívül.

A századforduló idején volt valamiféle mozgás az oktatásügyben, és mivel Abaújszántó egy katolikus község volt, a község lakosságának nagy része katolikus volt, de volt sok protestáns és zsidó is, úgyhogy a felekezeteknek egy közös iskolája lett, amely fölött megegyeztek. A gyerekek a községi iskolába jártak, minden héten volt hitoktatás, két vagy talán három óra. A zsidó gyerekeknek azonban több hittanórájuk volt, nekünk minden délelőtt vagy délután vagy vasárnap volt tanítás a héderben. A cionizmus már létezett, már beszéltünk arról, hogy Izraelbe kellene menni [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.], ez egy mozgalom volt, a szüleimet vonzotta Izrael. De mire ez a mozgalom közelebb került hozzánk, az már nem sokkal a háború előtt volt. Abaújszántón tagja voltam a Mizrachi mozgalomnak, itt voltak a vallásosak.

Éppen egy másik iskolába akartam menni, amikor 1937-ben meghalt az apám. Tizenhat éves voltam, és mivel én voltam a legidősebb fiú, nekem kellett a családfenntartónak lennem. Volt néhány alkalmazottunk, én fejlesztettem tovább az üzletet, vesződtem vele, és elég sikeresen vezettem.

Akkoriban a külföld nagyon-nagyon messze volt, azok nagyon más idők voltak, akkoriban az ember nem tudott olyan egyszerűen kimenni, mint ma. Először is senkinek nem volt útlevele, talán kapott volna az ember, de nem volt, mert nem volt olyan egyszerű külföldre utazni. 1933-tól, ill. Abaújszántón 1940-től kezdtem fölkészíteni a fiatalságot a palesztinai kivándorlásra. A talmudiskolában berendeztem egy földmívesiskolát, és az iskola tanulói a nap felét töltötték gyakorlással a gazdaságban, amit én szerveztem. De kimenni ekkoriban már nem volt többé lehetséges.

Volt egy nagybácsim, Joe, Amerikában, ő volt a reménységünk, de már nem lehetett, és később, ahogy a helyzet egyre rosszabbodott, többé már egyáltalán nem lehetett [kimenni]. Azt mondtuk, elmegyünk Palesztinába, és ezért tanultunk sok mindent a mezőgazdaságról, és én szerveztem az egészet. A tanítóm mondott nekem egy Talmud-idézetet:

„Először tanulnod kell, azután taníthatsz.”

1940-ben elvették az iparigazolványunkat, úgyhogy többé nem tudtam vinni az üzletet [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. De azért tovább dolgoztam, és amíg be nem kellett vonulnom munkaszolgálatra 1944-ben, anyám és a két testvérem elég jól el volt látva. Ez a gondoskodás azonban nem sokat segített rajtuk, minthogy a nácik Auschwitzba hurcolták őket.

1944-ben anyámat és a két húgomat egy Kassa melletti táborba vitték, ekkor megjelentek már a szomszédok, akik korábban még barátok voltak, a csendőrökkel, hogy megnézzék, mit lehet elvinni. A zsidók és a nem zsidók közötti kapcsolatok eddigre rettenetesen megromlottak. Antiszemitizmus errefelé mindig volt, de nem szenvedtünk tőle.

A németek bevonulása után [lásd: Magyarország német megszállása] az abaújszántói zsidókat összeterelték az iskolába. Csak pár percet adtak nekik, hogy valamit összecsomagoljanak, az egész borzasztó volt. Ekkor én már nem voltam ott, én már munkaszolgálatban voltam Kassa mellett, de anyám megírta. Egy napot töltöttek Abaújszántón bezárva az iskolába, másnap pedig elvitték őket Kassára [Máshol azt mondja, hogy Abaújszántóról Vágújhelyre vitték őket, és egy pár napig itt voltak egy családnál. – A szerk.]. Ott először zsidó családoknál kaptak menedéket.

Sikerült a munkaszolgálatban beteget jelentenem, bár nem voltam beteg, és engedélyt szereznem, hogy beutazzak Kassára, a kórházba. Azért mentem, hogy még egyszer lássam a családomat. Anyám megküldte nekem a címüket, de  mire odaértem, már nem voltak ott. Azt mondták, hogy előző nap elvitték őket a téglagyárba. Oda nem lehetett bemenni, de megtudtam, hogy valaki minden este visz be kenyeret. Este fölkerestem ezt az embert, nagyon óvatosnak kellett lennem, mert a kórházba szóló útiparanccsal voltam úton, és a sárga karszalagról, amit az egyenruhámon viseltem, látni lehetett, hogy zsidó vagyok.  Megtudtam, hol lakik, de nem nyitott ajtót. Akkor bekopogtam az ablakon. Odajött egy lány, valami olyan rémülettel a szemében, amit életemben nem láttam még. Bekopogtam, odajött, de ezt a rettegést a lány szemében soha nem fogom elfelejteni. Sikerült kapnom egy zsák kenyeret, és az emberrel együtt be tudtam menni a táborba. Megtaláltam anyámat és a két húgomat, a rabbimat és az egész zsidó közösséget, mindnyájan ott voltak. Kétségbeesetten próbálkoztam a zsidó tanácsnál, hogy csinálni tudjak valamit a családommal. A munkaszolgálatban voltak olyan barátaim, akik kassaiak voltak, és némelyikük apja benne volt a zsidó tanácsban, Kassán azonban nem voltak ismerőseim, úgyhogy anyámat és a húgaimat nem tudtam kihozni. Jelentkeztem a kórházban, ahonnan másnap persze kidobtak, mivel én egyáltalán nem voltam beteg. Megpróbáltam megint bejutni a téglagyárba, de már nem lehetett, olyan hermetikusan lezárták, hogy oda már nem lehetett bejutni.

Visszamentem a  munkaszolgálatba, nekünk, ellentétben a téglagyári körülményekkel, még egészen jól ment.

A háború után visszamentem Abaújszántóra, és vártam a családomat. Éva húgom visszajött, ő ma is él Izraelben, négy évvel fiatalabb, mint én. Anyám, nagynénéim és nagybátyáim, az unokatestvéreim és a kishúgom, Judit, aki tíz évvel volt fiatalabb, mint én, Auschwitzban maradt. Mivel más nem jött meg, Évával Budapestre mentünk, ahol Éva 1945-ben hozzáment egy Eichler Lajos nevű kereskedőhöz, 1948-ban pedig mindnyájan áttelepültünk Bécsbe.

Bécsben ismerkedtem meg a feleségemmel, Kohn Edittel. Ő is magyar származású, 1936. április tizenharmadikán született Timáron [Timár – nagyközség volt Szabolcs vm.- ben, 1920-ban 1700 lakossal. – A szerk.]. A feleségem a kereskedelmi cégem üzletvezetője.

Két gyerekünk született, a lányunk, Judith Rosenberg, férjezett Judith Vivian Brachfeld és Andreas fiunk. A lányunk 1956. december tizenkettedikén született Bécsben, a fiunk 1959-ben született, és 1978-ban meghalt.

A lányom Bécsben érettségizett, 1975-ben ment férjhez, és a férjéhez, Robert Brachfeldhez költözött, Brüsszelbe. Ott járt az építészeti egyetemre. A lányom vallásos, Antwerpenben él, a gyerekei pedig – három lány és három fiú – Izraelben tanulnak.

A húgommal és a sógorommal tehát Bécsbe jöttem, nagyon kevés pénzünk volt, úgyhogy azt mondtam nekik, hogy menjenek Izraelbe, én egy darabig még itt maradok, Bécsben, megpróbálok pénzt keresni, és majd utánuk megyek. Kerestem is egy kis pénzt, de aztán Bécsben maradtam. Nagyon gyakran megyek Izraelbe, látogatóba, és mindig segítettem nekik, amikor szükségük volt rá.

Nagyon szívesen vagyok Izraelben, de hogy ott éljek? Az izraeli tempó nem zavar, de itt már megszoktam az életet, bár biztos tudnék élni Izraelben is. Most voltam két hétig Izraelben, csodálatos volt. Szeretem azt az országot, nagyon szívesen vagyok ott, és nagyon büszke vagyok Izraelre.

A háború után először kételkedni kezdtem a vallásban, de gyakorlom, mert megszoktam, és ez az életstílusom, de mindenki abban hisz, amiben akar. A lányom vallásos, az unokáim is vallásosak, sokkal inkább, mint én. A fiúunokáim a jeruzsálemi jesivában tanulnak.

Szerintem egy zsidó embernek, aki ragaszkodik a zsidósághoz, sokat kell tudnia a zsidó kultúráról és filozófiáról. Minden reggel elmegyek a templomba. Gyakorolom magam ezekben a tudományokban, még mindig tanulok otthon, és tanítok a zsinagógában zsidó ismereteket és zsidó gondolkodást.

Teljes biztonságban érzem magam Ausztriában, 1948 óta vagyok itt, és lehet ugyan, hogy a hátam mögött valaki rosszat mond rólam, mert zsidó vagyok, de nyíltan csak egyszer éltem ezt meg. Negyven évvel ezelőtt történt, amikor valaki nem tőlem vásárolt meg valamit, azért, mert zsidó vagyok, amit meg is mondott.

Én személy szerint nem érzek antiszemitizmust. Olvassuk az újságokat, látjuk a tendenciákat, ez nem a szabadság, amit az ember lát, de sehol nincs másképp. 

Életrajz

Roseanu úr kémiatanár volt, nyugdíjas, 82 éves. A feleségével együtt egy bukaresti panellakásban lakik, a városközpont közelében. A hófehér haj beragyogja arcát, mindig szeretetreméltó és mosolygós. Egész életében gyerekekkel dolgozott, szerinte az ő szeretetük a legfontosabb dolog a világon. A tanári pálya megannyi önmegvalósítást ás sikerélményt nyújtott, közöttük például néhány találmány: sajátos taneszközök. Nagyon büszke két unokájára, fényképeik mindenütt ott vannak a lakásban.

Apai nagyszüleim valahonnan Galíciából jöttek, és Nagybárban telepedtek le, egy faluban, vagy ha meg akarjuk tisztelni, egy községben, Petrozsény és Hátszeg között [Nagybár – kisközség volt Hunyad vm., 1910-ben 500 főnyi román és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Apám kisgyermek korában árva lett. Nagyapám, Rosenfeld Dávid kocsmáros volt. Vallásos ember volt, volt egy imádságoskönyve, és tudott imádkozni. Nem járt hagyományos öltözetben, a faluban nem viseltek ilyet. Otthon magyarul beszéltek. Nagyapám rokonairól nem tudok semmit. Nagyapa 1921 táján halt meg, nagymama, Rosenfeld Etelka még előbb.

Minden évben elmentem apámmal Nagybárba, a nagyszüleim sírjához. Két évvel ezelőtt az unokámmal, gépkocsival jövet Déva felől, megálltunk Nagybárban, a nagyszülők sírjánál. Töméntelen német hangzású név, egyik-másik akár zsidó is lehet, de egyik nevet sem ismertem. Petrozsényban gyermekkori jó barátok mondták el, hogy a zsidó temető a háború [vagyis második világháború] idején meghalt német katonák temetője mellett van. Az én időmben ez nem így volt. Nem sikerült megtalálnom a sírt. Beszéltem a gyerekekkel, az idén ismét el akarok menni oda.

Apámnak több testvére volt: Klein [szül. Rosenfeld] Pepi, Baum [szül. Rosenfeld] Etus, majd Rosenfeld Béla és Rosenfeld Benjámin. Mind Nagybáron születtek.

Az egyik húg, Klein [szül. Rosenfeld] Pepi Marosújváron lakott [Marosújvár(-akna) – nagyközség volt Alsó-Fehér vm.-ben, 1920-ban 4900 magyar és román lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). Itt volt Magyarország legnagyobb sóbányája. Trianont követően Romániához került (Ocna Mureş), Tordától 24 km-re, déli irányban fekszik. – A szerk.]. A férjének, Klein Dávidnak volt egy kerékpár- és varrógépboltja. Pepi háztartásbeli volt. Vallásos, nem akárhogy, parókát viselt, nagyon vallásosak voltak. Elköltöztek Kolozsvárra [a második világháború után], majd onnan Izraelbe távoztak. Pepi Izraelben halt meg, a férje újra megnősült, egy hajdani közös lupényi ismerősünket vette el. Klein Pepinek és Dávidnak három fia és két lánya volt. Két fiú Transznisztriában pusztult el, az emberek azt mesélték, hogy fölrobbantották őket. Jenő volt az egyik, Ernő a másik. Egy kisebbik fiú sokáig autóbuszsofőr volt Kolozsváron, Izraelbe települt. Neki is vannak gyermekei. Él, a felesége meghalt, igen jól ismertem őket. Egyik lánya, Hanna számtantanárnő volt. Izraelben halt meg, agydaganata volt. Volt egy fia és egy lánya, akik Izraelben élnek. A másik lány, Erzsi, a szatmárnémeti Nemzeti Színház szabójával házasodott össze. Ők is kivándoroltak Izraelbe. Volt egy fiuk, Máté, kiváló gyermek, bejutott Bukarestben az elektronika szakra, anélkül, hogy tanárt fizettek volna a fölkészítésére. Izraelbe kerültek, és a fiú meghalt a hétnapos háborúban [Minden bizonnyal a hatnapos háborúra gondol. Lásd: hatnapos háború. – A szerk.]. A férj fölakasztotta magát, és az asszony minden nap a temetőben volt, egy olyan sír mellett, amiben semmi sem volt, minthogy a fia egy tankban robbant föl. A fiú nős volt, a felesége várandós, már volt egy gyermekük, mára mindkettő felnőtt. Hogy Erzsit elmozdítsák a sír mellől, találtak valakit, akinek a felesége meghalt Auschwitzban, és meggyőzték, hogy menjen hozzá. Elment Amerikába. Időközben a férje meghalt, Erzsi ott maradt, néha fölhív bennünket telefonon. Évente legalább kétszer eljön Romániába.

Baum Etus [szül. Rosenfeld], a legkedvesebb húg Brassóba ment férjhez. Háztartásbeli volt, a férjének, Baum Sándornak volt egy élelmiszerboltja. Brassóban laktak, a kőfejtők mellett. Volt egy lovas fogata, azon ültem mindig a nyári szünetekben, amikor bevásárolni mentünk a városba. Két lánya volt, Etus szép volt, de a lányok is. A nagyobbik leányka, Szonja, tizenkét éves volt, a kisebbik, nem emlékszem a nevére, nyolc, amikor az anyjukkal együtt elpusztultak Auschwitzban. A férj, Baum Sándor túlélte a deportálást, és újranősült Nagyváradon.

Az egyik fivér, Rosenfeld Béla Buhuşi-ban [Bakó m.] élt, elvesztettem a nyomát. Egyszer járt Petrozsényban. Nem tudom, mivel foglalkozott.

Volt még egy fivér, Rosenfeld Benjámin, másképpen Dezső, cipész volt, Petrozsényban élt. Apám rendszeresen támogatta őt, eléggé elkeseredett ember volt. Megnősült, kitelepült Izraelbe. Vakbuzgó vallásos volt, a felesége parókát viselt. Meglehetősen vallásosak a gyerekeik is. Egyszer ennek a Dezsőnek a lánya telefonált, és jött a fia, és egy csésze vizet öntött a fejére: hogy miképpen meri fölemelni a telefonkagylót szombaton! Dezsőnek két lánya volt, amikor meghalt, a felesége a két lánnyal Amerikába ment, férjnél vannak, az egyiknek a férje mészáros, a másiknak kereskedő, akinek volt egy kis farmergyára.

Apám, Rosenfeld Márton 1892-ben született, vagy kicsit később, Nagybáron. Elvégezte a gimnáziumot, ingázott Petrozsény és Nagybár között. Eljött Petrozsényba [Petrozsény – nagyközség volt Hunyad vm.-ben, a 20. század első évtizedeiben 12 000 főnyi lakossal. Környékén Európa egyik leggazdagabb barnaszénlelőhelye volt, amelyet 1867-ben kezdett művelni a brassói bánya- és kohótársulat, majd az állam is nyitott bányákat. – A szerk.], fölvették a szénbányához, ott dolgozott egész életében, negyvenhat évet. Rendkívüli ember volt, kifogástalanul komoly, erkölcsös ember, mindenki, aki ismerte, tisztelte és csodálta őt. A lónyai szénbánya beszerzési osztályát vezette.

Édesanyám, Rosenfeld Frida [szül. Lustig] 1901-ben született, majdnem tíz évvel volt fiatalabb apámnál. Elvégezte a petrozsényi gimnáziumot. Fiatalkorában pénztáros volt egy petrozsényi illatszerboltban. Tudom, hogy apa első látásra beleszeretett. 1921 körül házasodtak össze, és nagyon boldogok voltak.

Anyai nagyapám, Lustig Jenő Bécsből származott. Szabó volt. Nagy mókamester volt, minden kisiparossal baráti viszonyban, egész nap a kuglizóban ült és sörözött, de igen jó szabómester volt, különösen nadrágokat szabott kiválóan. Volt egy inasa, az dolgozott. Ő meg a sörözőben… De szenzációs ruhákat készített. Akárhányszor jöttem hozzá, minthogy gyakran meg kellett javítania a nadrágomat, azt mondta: „Itt jön a legjobb kuncsaftom!” Nagyon jópofa ember volt. Otthon volt a műhelye, a konyhában volt a szabóasztal. Sokan ismerték, jöttek hozzá, rendeltek ruhát. Mesélt Ausztriáról, mindenféle helyekről, az első világháborús élményeiről, nagyon büszke volt a katonakorára [a közös hadseregben – lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában].

Nagymamám, Lustig Ilona valahonnan Szerbiából származott, rokonai voltak ott. Fiatalkora óta fehér volt a haja, mindig ilyennek ismertem. A környéken mindenki magyarul beszélt, kivéve nagymamát, aki tökéletesen beszélt németül. Kalapos volt, a főutcán volt a nőikalap-üzlete, ott volt minden bolt. Ez volt az egyetlen ilyen üzlet Petrozsényban, a helyi elit látogatta, a város krémje. Úgy emlékszem, hogy talán volt egy alkalmazottja is. Az készítette a kalapokat. Ő készítette a kalapokat, kalaposnő volt. Az üzlet felerészben az övé volt, a másik felében a Benedekné virágboltja volt, akivel különben családi jó barátságban voltunk. Amikor a bár micvóm volt, ez a néni hozott nekem egy magyar könyvet Petőfi verseivel, ma is megvan. A nagymama üzletrésze egy hosszú szoba volt, hátul egy polcféleséggel, ott alakították a kalapokat, ennyi. Egy időben nagymama egy gyermekjátékrészleget is tartott. Ezt nagyon szerettem, minden héten kaptam valamilyen játékot a boltból. Volt egy motorkerékpáros-automata, ami körbejárta a házat, voltak játékautók, babák. Akárhányszor jöttem az üzletbe, nagymama megvárta, amint elérek az utca végébe, és akkor utánam kiáltott: „Osziiiiiiiii!” Vissza kellett mennem, elfelejtett üzenni valamit édesanyámnak! Minden alkalommal utánam kiáltott az utcán.

Nagyapa nagy termetű volt, nagymama apró és igen serény. Egész életüket Petrozsényban töltötték. Négy gyermekük volt: Lustig Vilmos, Lustig Imre, Lustig Rozália és Rosenfeld Frida [szül. Lustig]. A háború idején Petrozsényban maradtak, minthogy nagyapa életkora ötven év fölött volt, csak az ötven alattiaknak kellett bevonulni. A háború után is itt maradtak. Nagymama az 1960-as években halt meg. Nagyapám kilencvenhat éves korában, az 1970-es években.

Lustig Vilmos Temesváron katonáskodott, ott maradt, megnősült. Villanyszerelő volt. Ő szerelte be a városban az első felvonót, a Baratium gimnáziumban, az akkori német iskolában. Milyen büszkén mesélt mindig erről a liftről, amelyet ő konstruált meg! Kiváló műszaki érzéke volt, nagyon jó szakmunkás. Felesége, Lustig Betti (Betusnak becézték) háztartásbeli volt. Két lányuk volt, Klári és Évi. Kivándoroltak Izraelbe, az egész család, Kiriat Yamba. Klári ma is ugyanott lakik, egy villamosmérnök felesége, aki a haifai villamos műveknél dolgozik. A húga, Éva elment az NSZK-ba, nem tudom, mi lett vele [Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.].

Lustig Imre nem nősült meg, zárkózott ember volt. A vasútnál dolgozott. Egyszer aztán magára maradt Petrozsényban, illetve ő és apám, majd apám is meghalt – mit tegyünk Imrével? És közbeléptem itt [a bukaresti hitközségben], elhelyezték az „Amalia és Moses Rosen” idősotthonban, ott is halt meg.

Lustig Rozália 1951-ben halt meg, Petrozsényban, hajadonként. Ö, szegény, beteg volt, és mintha arra várt volna, hogy eljöjjek, és egyszer még találkozzunk. Vele voltam, amikor meghalt.

Nagy téglaházunk volt, amikor a lónyai bányatelepen laktunk, a Nicolae Iorga 14 szám alatt. Az utca a vasutasok házaival kezdődött, majd a főutcáig a bányászok lakótelepével folytatódott. Mi voltunk az egyetlen zsidó család ott, a többiek tisztviselők vagy munkások voltak a bányánál. Legjobb barátságban egy velünk szemben lakó családdal voltak, Székelynek hívták őket. Az asszony háztartásbeli volt, a férfi meg kereskedősegéd – azaz a szénbánya alkalmazottainak az üzletében árult. A bányászok a hónap végén fizettek – jöttek egy számlával, és amit időközben vásároltak, azt levonták a fizetésükből. Vásároltak egy zsák fehér lisztet, egy zsák félfehéret – minthogy akkoriban a kenyeret otthon sütötték, egy zsák kukoricalisztet, fél zsák cukrot. Így történt akkoriban a bevásárlás… Ez volt a bányásztelep.

Édesanyám nagyon jó gazdasszony volt. A kolónián volt a házunk, szép verandával, előtte virágoskert. Hátul zöldségeskert. Meséli a feleségem: „Néztem a mamát, kiment a kertbe, és kihúzott egy sárgarépát. Jött vissza szaporán, főzött. Aztán eszébe jutott, hogy kell még egy paszternákgyökér.” Minden megvolt a kertben, rendesen elültetve. Apa készített neki egy dobozt, csak a libák feje bújt ki egy nyíláson, ennek a segítségével tömte őket kukoricával, sós vízzel, hogy szomjasak legyenek, és egyenek, hogy hízzanak. Egész nap. Így nevelt tizenkét libát télire, felfüstölték őket. A tejet egy „momârlan” [A Zsil-völgyi „őshonos” román lakosság neve, akik inkább állattenyésztéssel foglalkoznak, mintsem bányászattal. Általában a bányák körüli hegyekben laknak. – A szerk.] asszony hozta, lovon, sajtárokban. Köréje puliszkát tett, hogy ne folyjon ki, azt aztán megettük. Édesanyám beszélgetett az asszonnyal. Igen mulatságos volt, ahogy gyenge román tudásával beszélt, de megértették egymást. Különben otthon csak magyarul beszéltünk. Édesanyám minden szomszéddal jó barátságban volt. Ott mindenki egyenlő volt, nem volt semmiféle megkülönböztetés.

Apa a lónyai szénbánya beszerzési osztályát vezette, ez egy település Petrozsénytól körülbelül hét kilométerre. Naponta ingázott egy helyiérdekű vonatocskával, télen kis vaskályhával melegítették a kocsikat. Reggel hatkor ment el otthonról, este hatkor tért haza. Délben a lónyai hivatalnokok kantinjában étkezett. Minden este elmentem a kisállomásra, ez helyi megálló, olyan két kilométerre, és vártam rá. Jöttünk a városba, ő a munkatársaival beszélgetett, én kolonc voltam rajta, fogtam a kezét. Hazajött, hozzáfogott a munkához, a Farkas-féle bútorgyárnak könyvelt, majd egy Schwalb nevű szabónak. Míg az asztalosnak könyvelt, megtanulta az asztalosmesterséget. Az udvaron épített egy pavilont, amelyben legalább tízen elfértek, ott voltam egész nap, nyáron ott írtam a leckéimet, hintát készített, tornaszereket, ez lett a hobbija.

Az én nevem tehát Oscar Roşeanu [1947-ben változtatta meg Rosenfeld Oszkárról. – A szerk.]. 1923. május másodikán születtem. Mindenféle-fajta nemzetből voltak barátaim, egész nap fociztam a réten, mint minden igazi fiú. Édesanyám kiáltott: „Osziiiii!”, azt hiszem, hogy néhányszáz méterre volt, több házsor távolságra. Hívott ebédelni. Ezek voltak a gyermekkori jó barátok: Dick Laci, ő volt a futballkapus, Sporia, a momârlan fiú, Rubb Dudu, a szülei órások voltak, Zuberetz, a szülei suszterek, csehek voltak. Soha senki se kérdezte, milyen nemzetiségű a másik, vagy milyen vallású. Volt gyűrű, hinta, az egész fertály ott volt, mindannyian az udvaron játszottunk. Egyszer eljött Petrozsényba egy bizonyos Alexander, aki kötéltáncos volt. Apa nekem is kellett hogy csináljon. Táncoltam a kötélen, egy barátommal a hátamon. Mindenféle marhaságot megengedtek nekem. Bújócskáztunk. Egyszer építettem téglából valamilyen ólszerű építményt, és ránk omlott. Jártunk halászni a Maleia patakra (a patak keresztülfolyik Petrozsény központján), álltunk a mederben, és kézzel fogtuk a halakat, majd befőttesüvegbe tettük. Elmentünk kerékpáron Nagybárig, vagy húsz kilométert, és fürödtünk a malomárokban.

Teniszeztünk, Petrozsényban volt vagy hét teniszpálya, pedig nem volt sok lakos. Nagyon büszke voltam, cipeltem a rakettet az egész városban, gyakran elbicikliztem Lónyáig, hét kilométerre a várostól, ahol teniszeztem a tisztviselőkkel, apa kollégáival. A tisztviselőklubban volt teniszpálya. Télen korcsolyáztam. Petrozsényban három vagy négy korcsolyapálya volt. Apával minden este korcsolyáztunk, mama volt a néző. Síztem. Egyszer az osztálytársaimmal építettünk a város mellett egy ugrósáncot, amelyről száz métert is ugrottam. Volt egy bobszánom is, apa vezette, én voltam a fékező. A városban volt egy bobpálya is, több mint öt kilométer hosszú, a nagy sebességtől elakadt a lélegzeted. Egyszer sikerült meggyőzni mamát is, hogy jöjjön velünk. Egyetlen alkalommal. Éppen akkor kicsúsztunk a pályáról, hirtelen megálltunk, mama ráesett apára, és ezzel véget ért a sportpályafutása.

Tanultam hegedülni, jártam is Kolozsváron két évig a zeneakadémiára, látogatás nélküli tanulóként. Hetente egyszer jött hozzánk a hegedűtanár. A petrillai zenekarral játszottam, néha heti két alkalommal is elmentem, éjjel jöttem haza, gyalog, a hónom alatt a hegedűvel. Ez egy fél szimfonikus zenekar volt. Volt harmonikám, csak most gondolkodom el, annyi év után, szegény szomszédok, mit vétettek, hogy egyfolytában engem kellett hallgatniuk? Az egész fertály az én udvari harmonikázásomtól zengett.

Petrozsény a gyermekkorom városa. Legszebb emlékeim kötődnek hozzá. Valahol azt olvastam, hogy akkoriban [a két háború között] tizennyolcezer lakosa volt. Teljes összhangban éltek itt románok, magyarok, zsidók, németek, franciák. A városban erős zsidó közösség élt, a város jegyzőjét Berkovitsnak hívták, a lónyai szénbánya beszerzési főnöke Rosenfeld Márton volt, az apám és még sokan mások. Minden évben egyszer igyekszem eljutni oda, hogy lássam a szüleim sírját. A temetőben, a neveket olvasva, fölidézem e város múltját. Szinte mindenki, akit oda temettek, ismerősöm volt, jó páran barátaim.

A petrozsényi zsidók nem voltak kevesen. Hadd elemezzem a város főutcáján lakó zsidó családokat. Ha Hátszeg felől érkeztél, az első zsidó család a Fuchsok voltak. A családfő asztalos volt. Pár házzal odébb lakott Simmenthal, az úri szabó. Aki elegáns akart lenni a városban, nála öltözött. Egy emeletes ház következett, belső udvarral, amiben szökőkút volt. Itt lakott a Marek család, az övéké volt a városi villanyüzem. Aztán utcasarok következett, egy mészárszék volt ott, a Horváth testvérek tulajdona. Szintén a főutcán volt a Biber család készruhaüzlete. Az egyik utcasarkon volt a Weiss fivérek impozáns élelmiszerboltja. Ők egy emeletes villában laktak, a bolt fölött. Az üzletben mindent megvehettél, az édességtől a zöldségig. „Gyarmatáruboltnak” nevezték, vagy „áruháznak”. Egy másik család következett, szintén Weiss, akinek ékszerüzlete volt, különösen ezüsttárgyakkal. A tulajdonos alacsony volt és kövér, a felesége magasabb, impozánsabb volt, látszott rajta, hogy ő a családfő. Ismét készruhabolt következett, a Schretter fivéreké. Az apa és több gyerek, mind itt dolgoztak. Különben a Schretter fivérek voltak és maradtak a város legelső kereskedői. Mindenki ismerte őket, mindenki hozzájuk fordult, ha jó kiszolgálásra vágyott. A legkisebbik Schretter fiú 1996 óta Petrozsény polgármestere, független jelöltként választották meg.

Következett a Hertz család cipőüzlete. Ketten voltak testvérek. Aztán egy gyógyszertár, a Ringewürtzéké, a fiuk kivándorolt Izraelbe. Egy másik Biber család volt a parfümbolt tulajdonosa, ahol fényképészeti felszerelést és anyagokat, hangszereket stb. is árultak. Ez a család is kivándorolt Izraelbe. A Goldstein család készruhaboltjánál mindenki csodálta a cégtáblát: egy nadrágot, amelynek a szárait négy férfi húzta, de az nem szakadt el. Ez azt akarta mondani, hogy az itt vásárolt ruha mennyire tartós [Budapesten is volt hasonló reklám: a Guttman Áruház (a háború utáni Verseny Áruház) híres reklámja volt 1899-től egy nadrág elszakításával megbirkózni nem képes három-három férfialak. Mint Szabó Dániel cikkéből (Reklám a századfordulón) megtudhatjuk, az „ábra nem Guttmanék találmánya, azt egyértelműen a New York-i Sweet Orr and Company reklámjáról másolták” (ami viszont emlékeztetett a Levi Strauss and Company nadrágtépő lovaira) (www.reklamvonal.hu/index_alap.php?cikkid=137&inc_text=cikk_display.php&keyword). – A szerk.]. Ugyancsak a főutcán lakott Ábrahám mérnök családja. Ez a család szervezte meg az Ihudot meg a Keren Kajemethet Petrozsényban. Aztán ott volt a Hoffmann család. A férfi bankigazgató volt.

A Maleia partján volt egy gyönyörű villa, két család lakott benne: a Pickék (ez a család most is Petrozsényban él, egyike a kevés itt maradt zsidó családnak), valamint Halmos ügyvéd családja, egy fiuk és egy lányuk volt. A lány ismert zongoraművész volt. Azt hallottam, hogy a család kivándorolt Indiába, majd nyomuk veszett. Aztán a Vámos család, az apa könyvelő volt, két gyermekük volt, egy fiú, Ervin és egy lány, Lili. A fiú kollégám volt az egyetemen, Bukarestben végezte a fizika–kémia szakot. 1960 után megörökölték egy franciaországi nagybácsi vagyonát, és kitelepültek Izraelbe, ahol nagyon jól éltek.

Sok nevet kellene még megemlíteni. Az Isac családnak kocsmája volt. Azt hiszem, hogy ők voltak az egyetlen petrozsényi zsidó kocsmáros család. Ugyancsak a főutcán volt egy cipőbolt, tulajdonosa Musen Deri volt, akivel alkalmam volt találkozni a háború után Haifán, ahol szintén egy cipőboltnak volt a tulajdonosa. Aztán a Feldmann család. A férfi látszerész volt. Kitelepültek Izraelbe, ott is találkoztam velük, szintén egy optikai üzletben, nem messze a Musen Deri cipőboltjától. Egy másik jó barátom volt Zucker Mandel. Ketten voltak testvérek. Távoztak Izraelbe, de egyikük igen rosszul bírta az éghajlatot. Engedélyt kértek, hogy visszatérhessenek Romániába, de nem engedték őket. Rotman Pál szobafestő a húgával együtt költözött Izraelbe, 1941 előtt [akkor még: Palesztina]. Hasonlóképpen a Léb család, a férfi asztalos volt. A fivérével és két húgával távoztak Izraelbe. Aztán még egy család, amelyik Izraelbe távozott, egy Schwalb nevű szabóé.

A Kardos családnak készruhaboltja volt. Kardos úrhoz egy mulatságos emlék fűz: három-négy éves voltam, amikor megtanított, hogy zsebkendőbe fújjam az orromat. Örökké a bolt ajtajában állt, szemlélte az utcát. Mellette, egy másik üzletben Rubb órás dolgozott. A nagyobbik fia órás lett, a kisebbik Kolozsváron orvos. Az öreg Rubb volt a város mókamestere volt. Millió viccet tudott. Aki elment a boltja előtt, és megállt a kirakatnál, találkozhatott az öreg Rubbal, aki kisietett, és elmondott néhány viccet, amelyeket tárgy szerint csoportosított: a rabbiról, a rendőrökről, a papokról stb. Sok viccét átvették a város lakosai, közöttük az apám is, aki minden alkalommal, amikor hazamentem, elmondta őket, én pedig, hogy örömet szerezzek neki, nevettem rajtuk, mintha akkor hallottam volna őket először.

Következett a Reisman-patika. Petrozsényban két gyógyszertár volt, mindkettő zsidó tulajdonban. Aztán egy vasárubolt. Egy másik főutcán lakó család következett, porcelánboltjuk volt, a Weissék. Nem álltak rokonságban a másik Weiss családdal, amelyikről az előbb volt szó. Ezek is kivándoroltak Izraelbe. Egy közeli udvaron laktak Nagyék. A családfő cipész volt. Izraelbe távoztak, még a második világháború előtt [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.]. Egy nőikalap-bolt következett, a Lustig-féle, a nagyanyámé. Ugyanabban a boltban virágüzlet is volt. A következő házban lakott Weiss doktor két, pártában maradt húgával. Az egész város némileg excentrikusnak tartotta őket, minthogy egész nap az ablakban ültek, és néztek ki az utcára, és mindenkire ráköszöntek. Aztán egy gyarmatáruüzlet, a Banden családé, két fiuk volt, mindketten kivándoroltak Izraelbe a háború után. Bandenné minden évben elment Herkulesfürdőre. Gyermekkoromban azt hittem, hogy „Herkulesbad” legalább is Ausztriában van. Aztán később tisztázódott, hogy Herkulesfürdőről van szó [A kénes és sós gyógyvizekkel rendelkező Herkulesfürdő az egykori Osztrák–Magyar Monarchia egyik leghíresebb fürdőhelye volt. A római időkben építették ki először, majd a 18. században az addigra teljesen elfeledett gyógyfürdőt ismét fölépítették. Ezt egy török támadás lerombolta, és a 19. század második évtizedében nyílt meg a fürdő újra, virágkorát a század második felében élte. (Petrozsény és Herkulesfürdő között 166 km a távolság.) – A szerk.].

Petrozsényban máshol is laktak zsidók, néhányan meglehetősen ismertté váltak. Így például Schwartz alelnök lett a Munkaügyi Minisztériumban. Hermann doktornak két fia volt, az egyik orvos lett Kolozsváron, a másik meg vegyészmérnök a Dermata vállalatnál, ugyancsak Kolozsváron [A dr. Farkas Mózes és Farkas József Dermata Bőrgyár és Cipőüzem Kolozsvár egyik legnevesebb bőripari vállalkozása volt, a mai Clujana cipőgyár elődje. – A szerk.]. A Fischer családnak gyarmatáruüzlete volt a bányásztelepen. A Vértes családnak kályhacsempegyára volt. A legnagyobbik fiú ebből a családból illegalista volt, és letartóztatták Magyarországon [Az illegalista illegális kommunistát jelent, a szót főnévként használták, és beleértődött, hogy kommunistákra vonatkozik, nem volt szükséges hozzátenni a „kommunista” szót. – A szerk.]. Miután kiszabadult, itthon tanult az orvostudományi karon és a matematika karon. Gyomorfekélyben halt meg. Két öccse volt, mindketten Izraelbe települtek.

Volt egy fiú, Horváth Tibor, aki a háború után a Beruházási Bank alelnöke lett. Ő meg a fiatal Hoffmann, a bankár fia volt a város műkorcsolyabajnoka. A korcsolyapályán mindenki körben korcsolyázott, és ők ketten voltak középen, mindenki őket csodálta. Olyan korcsolyájuk volt, ami fel volt csavarozva a cipő talpára, ami nagy újdonság volt akkoriban. De valóban csodálatosan korcsolyáztak.

Aztán volt még egy család, a Scheffer család, az övék volt a város egyetlen nagy szódavíztöltő üzeme. Volt egy lovas kocsijuk, azzal szállították ki a szódavizet a városba. Télen az ő területükön korcsolyapálya működött. Az unokájuk elvégezte az orvosi egyetemet Temesvárott, kivándorolt Izraelbe, ahol a zvati kórházban orvos.

Az állomástól nem messze lakott a Grossman család, építőanyag-raktáruk volt. Ők voltak a szénbányák legnagyobb szállítója, faanyagot meg egyéb szükséges anyagokat szállítottak. A fiuk Franciaországban tanult, harcolt a maquis-ban [Ez volt a neve a második világháború alatt a francia ellenállási mozgalomnak. – A szerk.], és visszajött az országba, megváltoztatta a nevét, Gaston Marinra [1918-ban született. Elvégezte a grenoble-i műegyetem villamossági és energetikai karát. Számos tudományos munka szerzője, a francia hadsereg és ellenállás veteránja, 1949–1962 között magas hivatalokat töltött be az energetikai minisztériumban, az Állami Tervbizottságban és az Állami Nukleárisenergia Bizottságban. Jelenleg Izraelben él. – A szerk.]. A Grossman család a háború idején Kolozsvárra költözött a lányukkal együtt, elvitték őket Auschwitzba, ahol elpusztultak, így Gaston Marin, amikor hazatért, senkit sem talált életben a családjából.

Minden ünnepkor a zsinagógában voltunk, soha sem hiányoztunk. Jom Kipurkor tizenkét órát ültünk itt, este tálaltak, másnap estig senki sem evett. A szülőket és a testvéreket minden ünnepen meghívtuk magunkhoz, a Jom Kipur [előtti] vacsorára, a Hanuka-ebédre, minden ünnepkor nálunk voltak, minthogy nálunk sütöttek kenyeret. Az utcánkban volt egy kenyérsütő kemence, minden nap más családra került a sor, a mi napunk a péntek volt. Édesanyám a szennyest is elhozta az öregektől [a nagyszülőktől], nálunk mosták azokat is, összetartó család voltunk. Minden vasárnap reggel kivonultunk apával az ebédlőbe, ahol imádkoztunk – a reggeli imát minden vasárnap, minthogy szombaton dolgozni kellett, de vasárnap ez volt a program. Apa megtanította, hogy kell föltenni a tálitot és a tfilint. Tudtam, hogy kell a tfilint föltenni – egyet a karomra, a másikat a homlokra hétszer kellett körbecsavarni.

A bár micvóra készülve, volt egy bóher, tanító néhány hónapig, megtanította, hogyan kell szerepelnem. A bár micvóra a petrozsényi imaházban került sor. Bemutattam a Tórát, olvastam, végigjártam vele az egész termet, körbe, és természetesen az emberek megcsókolták a Tórát. Mindenben követtük a hagyományt, este vacsora volt. Részt vett az egész család, a nagyszüleim, nagybácsik, nagynénik, összetartó család voltunk.

Petrozsényban egy zsinagóga és egy imaház volt. A zsinagóga ma is megvan. A rabbi Müller rabbi volt, aki nagy tudós hírében állt. A fia, Müller Pinki [Pinkász] ugyancsak rabbinak tanult, és 1944 után föliratkozott, hogy kivándoroljon Izraelbe. [Pinchas Müllert letartóztatták, azzal a váddal, hogy a Hunyad megyei zsidóságot kivándorlásra bujtogatta, emiatt néhány évig börtönben volt. (Együtt raboskodott Szamosújváron Páskándi Gézával. Levelezésük „Múlhatatlan barátsággal” címmel jelent meg a CET Belvárosi Kiadónál 1999-ben.) Kiszabadult, és kivándorolt Izraelbe, ahol Észak-Izrael főrabbija lett. – A szerk.]

Az ünnepek valóságos divatbemutatók voltak, a hölgyek mind új kalapban jöttek, amiket nagymamám készített, elgondolhatja, mi volt ott. A hitközség szabályszerűen megtartotta a hagyományos ünnepeket, a Jom Kipurt, a Pészahot, a Ros Hásánát, a Hanukát. A családban tökéletes összhang uralkodott. Sose hallottam egy felemelt hangot. Nem volt meg nem tartott ünnep, meghívták a nagyszülőket, a nagybátyáimat, az egész család összegyűlt nálunk. A húsvét húsvét volt, nyolc napon át ettünk pászkát. Apa minden hagyományt betartott. Tudták, hogy a zsidó hitközség tagja, ez senkit sem zavart a városban. Emlékszem például, hogy a széderesten az egész család összegyűlt, nagynénik, nagybácsik, nagyszülők a hagyományos asztal körül, amiről semmi sem hiányzott, amit a hagyomány előírt, mint például a „kosz sel Elijáhu” [Elijáhu serlege], a borcseppek, amelyeket kitöltöttek a poharakból a „dam” [vér], „cefardeah” [békák] szavak kíséretében [A Hágádá fölsorolja azt a tíz csapást, amely az egyiptomiakat sújtotta a zsidók kivonulása előtt. Mikor elmondják a tíz csapást – az első két csapás a „dám” (vér), amikor is Egyiptom vizei vérré váltak; a második a c’fárdéá (béka), majd szúnyog, vad, dögvész, fekély, jégeső, sáska, sötétség, első szülöttek halála –, az asztalon lévő vörösborba mártott ujjal egy-egy csöppet a földre kell csöppenteni . – A szerk.], vagy a kérdések [lásd: má nistáná], amiket én tettem fel apának, mint például „Ma nistánu halajlu háze mikol haleloisz?”. A hitközség ünnepekkor két zsinagógát töltött meg. Ebből mára tíz családnál kevesebben maradtak, nem futja már egy minjánra sem.

A Maleia-völgyi telepen egy olyan zsidó csoport lakott, amelyik a galíciai zsidók hagyományait követte: kaftánt viseltek, prémkarimás kalapot [strejmel], szakállasok voltak [Azaz, nyilván egy haszid közösségről van szó. Lásd: haszidizmus; haszid öltözék. – A szerk.]. Ott is épült egy zsinagóga. Az imaterem az épület első emeletén volt, a földszinten két terem volt, a tóraiskola számára. Az itt lakók a zsidó hagyományokhoz kötődő foglalkozásokat űztek: egyikük Talmud-Tóra tanító volt, a másik haham [lásd: hóhem] stb. A Maleiában lakott egy szabó is, Ovics, a lányuk most is Petrozsényban él.

Nyugodt légkörben éltünk, nem voltak antiszemita megnyilvánulások, ezek csak a kommunisták eljövetele után kezdődtek. Vasárnap a város feketébe öltözött, a sportpályáról kiözönlő tömeg viselt fekete ünneplőt, mindenki a „Zsil”-lel, a helyi csapattal tartott, nem igaz? A városban van egy domb, azután jön a központ: amint vége lett a meccsnek, mindenki kiözönlött, láttad, amint hömpölyög erre egy fekete hullám, nem voltak autók, az egész sugárút tele volt emberekkel. Mentek, egészen fel a piacig, a város másik végéig – általában ez volt az útvonal, így sétáltak. Azt hiszem, hogy több mint száz zsidó család élt a városban. Nagy közösség volt, ha az egész főutca üzletekkel, és pardon, zsidókkal volt tele. Volt Petrozsényban egy munkáskaszinó, aminek igen jó mozija is volt, és mellette egy hatalmas csarnok, és amikor a szünet volt a filmvetítés során, a nézők kijöttek a büféhez. Itt tartották a bálokat. Akkoriban még táncolták a mazurkát, és apa – az egyik petrozsényi zsidó! – vezette a táncot. Ma is hallom apát: Messieurs, changez les dames! [Kb.: Uraim! Hölgycsere következik (francia). – A szerk.] Ez 1937 körül volt. Mindenki mindenkinek a barátja volt. Kit érdekelt, hogy valamelyikük zsidó?

1939-ben a Cuza–Goga-féle kormány [lásd: Goga–Cuza-kormány] megszüntette az összes olyan gimnáziumot, ami munkásközpontokban működött. Így bezárták a petrozsényi gimnáziumot meg a lupényi polgári iskolát, és arra kényszerítették – közvetve – a gyerekeket, hogy szakiskolákba iratkozzanak, bányásznak tanuljanak, a gyakorlatot a bányában kellett végezni. Apám elkezdett leveleket írni, Târgu Jiuba, Temesvárra, Dévára, Nagyszebenbe, hogy tovább tanulhassak. Hatodikos voltam. Nagyszebenből érkezett jóváhagyás. Apa annyira meg volt illetődve, hogy nem is ült vonatra, taxival ment, pedig ezt nemigen engedhettük meg magunknak.

Egyszer Nagyszebenben, hittanóra alatt kint ácsorogtam a folyósón, minthogy zsidó voltam. Jön az igazgató: „Mi van magával itt? – Hát tetszik tudni, én zsidó vagyok. – Hová való? – Petrozsényi vagyok. – Ki íratta be ide? – Az aligazgató úr hagyta jóvá!” Az igazgató szabadságon volt, és nem tudta, az aligazgató feladata volt, hogy megoldja a kérdést, aki nem tudott erről. Nagyon haragudott az igazgató, „Hogy merészelt az aligazgató beírni?” Már eltelt másfél hónap. Mit tegyenek velem? Így aztán [Nagy]Szebenben maradtam.

Ebben a gimnáziumban volt egy háromszázötven tagú fúvószenekar. Volt egy tanár, ő vezényelt a gimnáziumban, Belu tanár úr, szenvedélyesen szerette a zenét. Egyszer végigjárta az osztályokat, és azt mondta: „Fúvószenekart szervezünk, ki iratkozik be közületek?” Az én barátaim ott voltak. Tudom, úgymond, hogy csináljuk, hogy ne mondja senki, hogy nem iratkozunk be. „Tanár úr, mi szaxofonra szeretnénk beiratkozni.” Minthogy nem volt szaxofonjuk. És képzelje el: Bécsből hozatott hangszereket, mindent, ami egy teljes, háromszázötven tagú fúvószenekarnak szükséges – a pénzt a Tanügyminisztériumból szerezte. Egyszer jön az osztályba: „Minden diák, aki föliratkozott a fúvószenekarba, jöjjön ki!” Nem törődött senkivel és semmivel. A román nyelv tanára egyebek mellett ugyanakkor Szeben megye prefektusa [főispánja] is volt. Mit törődött ő a prefektussal? Kimentünk, mondtuk magunkban, hogy úgysem lesz min játszanunk. És képzelje, négy szaxofon volt ott! A próbákat az iskola alagsorában tartották, gondolhatja, hogy kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy próbákra járjunk! A katonai zenekar zenészei tanítottak szaxofonozni. Ezzel a zenekarral vonultunk a városban, a büszkeségtől nem fértünk a bőrünkbe! Később is, még pár éven át szaxofonoztam.

Egy éven át, azaz miután kitettek a nagyszebeni gimnáziumból [1940-ben, a romániai zsidóellenes törvények miatt], a nyolcadik osztályt a zsidó gimnáziumban végeztem el [Oscar Roşeanu az 1939/40-es tanévet Nagyszebenben végezte, a következő tanévet pedig a temesvári zsidó líceumban. – A szerk.].

1941. augusztus hatodikán elkezdték ütni a dobot Petrozsény különböző pontjain – akkoriban így tették közhírré a városháza körleveleit és rendelkezéseit. A „kisbíró” azt hirdette ki, hogy másnap reggel minden zsidónak jelentkeznie kell a dévai Hadtest-kiegészítőnél, ahol munkaosztagokba osztják be őket. 1941-ben minden tizenhat és ötven életév közötti petrozsényi férfit munkaosztagokba soroltak, és dolgozni vittek, kezdetben a Déva–Brád közötti vasúthoz, majd a Szárazér–Paulis csatorna építéséhez, és utóbb Moldvába, a bunkerek közötti kábelhálózathoz szükséges árkok ásásához [lásd még: zsidótörvények Romániában]. Ugyanabban az időszakban a petrozsényi zsidó nőket szintén evakuálták egy Poklisában, Hátszeg mellett levő kastélyba, majd Dévára, ahol a háború végéig maradtak.

Apám a szénbányáknál dolgozott, a lónyai bánya beszerzési osztályának volt a vezetője. Az egész régiót militarizálták, tehát neki helyben kellett bevonulnia. Nem kellett távoznia a Zsil-völgyből, de azt mondta, hogy akarja látni, hova fognak vinni engem, ami után hazajön, minthogy volt neki ez a helyben való mozgósítási igazolványa. Amint Déváig eljutott, már nem engedték, hogy visszatérjen Petrozsényba, így aztán együtt keltünk útra, gyalog. Úgy húsz kilométerre Dévától, gyalog, menetoszlopban, az összes Zsil-völgyi zsidó, tehát Lupényból, Vulkánból, Aninószáról, Petrozsényból, Petrilláról, Lónyáról. Elvittek egy községig, Krecsunesdig, egy részünket pedig Füzesd községbe, ahol elszállásoltak, azaz apámat és engem tizennyolc más személlyel együtt egy istállóban, ahol addig tyúkokat tartottak. Rettenetes bűz volt. Szalmazsákokat tettek le, körös-körül a fal mellé, novemberig itt laktunk. Naponta mentünk az építőtelepre. A Déva–Brád vasútvonalat építették. Sziklákat, köveket mozgattunk meg, csillét kellett tolni, megtisztítani a majdani vasútvonal nyomvonalát. Ebben az időszakban bennünket, a Dévára beosztott férfiakat a Rézbánya nevű bányához, egy Déva melletti dombhoz osztottak be, ahol köveket cipeltünk, két összekötött követ kellett vállon vinnünk, körülbelül hat kilométeren át, gyalog. Majd megismételtük a műveletet, minthogy Déván köveztek egy utcát, és természetesen a köveket nem teherautóval vagy traktorral juttatták oda, hanem velünk. 

Apámnak sikerült telefonálnia Petrozsényba, beszélt a vezérigazgatóval, elmondta, hogyan járt, de az sem tudta visszahozni. Aztán egy nap apám összeszedte minden bátorságát, fölszállt egy teherautóra, és elment Dévára. Elment a Hadtest-kiegészítőhőz, valamiféle jelentést tett, elmondott valamiféle önéletrajzot, de az ezredes fogdába záratta, és azzal vádolta meg, hogy volt mersze megszökni. Hét napig volt a fogdában, majd visszatért az építőtelepre. Egy dombtetőn voltunk, katonák őriztek, látom, hogy valaki jön felfelé, közeledik felém, aztán megölel. Nem ismertem meg! Jobban megnézem, látom, hogy apa. Csont és bőr volt, a veséje is megbetegedett. Éjszakánként forró vizet vittem neki, borogassa a veséjét, hogy csökkentse a fájdalmakat. Minthogy mindenki, aki ott volt, nagyon tisztelte, megtették vízfelelősnek, vitte vederben a vizet, és egy bögrével adott az embereknek inni.

Novemberben egy másik faluba költöztünk, a telepet elhagyták, majd végül visszakerültünk Dévára. Apám időközben betöltötte az ötven évet, felszabadították, de nem engedték meg, hogy visszatérjen Petrozsényba, tehát Déván maradt. Nagy nehezen sikerült oda vitetnie édesanyámat, akit, mint említettem, többedmagával, petrozsényi zsidó asszonyokkal egy Hátszeg melletti elhagyott kastélyba deportáltak, Poklisára, ahol hosszú időt töltött. Sokkal később aztán nagyon sajnáltam, hogy nem kértem meg édesanyámat, hogy mesélje el részletesen, miképpen töltötte ő azt a hosszú időt a kastélyban.

1942 tavaszán mindannyiunkat elvittek Arad mellé, egy csatornához, amit Matka [Szárazér-]-Paulisnak neveztek. Kezdetben Ménesen szállásoltak el, majd Világoson, Paulison, azaz mindazon településeken, amelyek e csatorna mentén voltak. Szintén kábé húszan voltunk helyiségenként, egy agrármérnök vadászházában. Egy olyan csatornát ástak, ami a Köröst és a Marost kötötte össze, alapvetően öntözőcsatorna lett volna. Minden reggel gyalogoltunk néhány kilométert a szállást adó településtől, és ástuk a csatornát. A csatorna mélysége két-három méter volt, lapátoltuk a földet, ha meg esett az eső, akkor a sarat. Néha varangyos békákkal együtt. Mindaddig, amíg az őrkatonák bőrig nem áztak, nem volt szabad visszatérnünk.

Egy alkalommal elrejtettük valahova a lapátokat és csákányokat, a földbe, hogy ne kelljen hazacipelnünk, hanem csak másnap reggel elővennünk, hogy folytassuk a munkát. Egyszer jön az ezredes ellenőrzésre, látja, hogy nincs lapátunk. Mindegyikünknek le kellett feküdnie a földre, ötvenen-hatvanan voltunk, mindenkinek huszonötöt ütöttek a hátára, szíjjal, természetesen csupasz fenékre, a sárban, nem egyszer a katona derékszíja a földet is érte, majd a mi bőrünket. Ha szelídebben próbált ütni, az ezredes megfenyegette: „Téged is lefektetlek és megverlek, egy zsidóval veretlek meg!”, így aztán a büntetést végig kellett vinni.

Nos, ekkoriban egy kis zenekart szerveztünk. Voltak közöttünk aradiak és temesváriak is, nem csak Hunyad megyeiek. Egyikük, Berkovics Nunu harmonikás volt az aradi Moulin Rouge-ban. Fantasztikus művész volt! Magával hozta az akkordeonját, volt egy hegedűnk is, volt egy jó barátom, akinek volt egy fuvolája, és szereztünk egy „karmestert” is. Néha az ott lakók engedélyt kértek az ezredestől, hogy mehessünk zenélni különféle bálokba. Szombat este volt bál, bennünket kértek meg, hogy zenéljünk. Így aztán mi is kaptunk este egy jobb vacsorát. Persze egy katona őrzött bennünket. A fuvolás barátom nem tudott játszani a fuvolán, de a szája előtt tartotta, és tette magát, hogy fuvolázik. Egyszer fülét hegyezve odajön hozzánk a katona, rájön, hogy ez semmiféle hangot nem állít elő, és azt mondja: „Vámos úr, magának még kell gyakorolnia!” Egyszer fölraktak egy szekérre az ezredes jóváhagyásával és a két őrkatonával, hogy menjünk el egy aradi teológushallgató esküvőjére, aki Világoson lakott, ahova meghívtak muzsikálni. A lakodalomban vagy húsz egyetemi hallgató vett részt. Amikor látták, hogy mégis civilizáltabb emberek vagyunk, azt mondták, hogy tegyük le a hangszereket, és üljünk le az asztalukhoz. Gondolhatja, hogy kellemes este volt.

Volt, aki megpróbált Aradra szökni, néha egyiknek-másiknak sikerült. Felöltözött másoktól kölcsönzött ruhákba, hogy jobban mutasson. Voltak sváb asszonyok, akik vitték nagy kannákban a tejet Aradra, ezek is segítettek, nagy szoknyáik alá rejtették őket a kalauz szeme elől.

Egy nap mindannyiunkat vonatra tettek, katonai őrség alatt, és elvittek Moldvába, ahol a háború végéig dolgoztunk. A vonat Déván haladt át, a marhavagon ablakain át sikerült köszönteni a szüleinket, valakinek sikerült értesítenie őket. Végül megérkeztünk Moldvába. Vătineşti, Ciuşlea és Doaga falukba osztottak. Az ott lakó szerencsétlenek csak hagymán és puliszkán éltek. Itt összekötőárkokat ástunk a bunkerek között, amelyeket a Szeret mentén építettek. Én, már nem tudom, hogyan, asztalos lettem. Az asztalosműhely egy iskola udvarán volt. Egy nap, 1944. augusztus huszonharmadikán kijön az iskolaigazgató az udvarra, és azt kiáltja: „Fegyverszünet van! Vége van a háborúnak, Mihály király [lásd: I. Mihály román király] aláírta a fegyverszünetet!” Abban a szempillantásban az ezredes, aki a közelben volt, fölugrott egy csézára, a lovak közé csapott az ostorral, és eltűnt. Én elszaladtam a munkatelepre, hogy kiáltsak az embereknek, akik ástak: „Emberek, hagyjátok a lapátokat és csákányokat, vége a háborúnak!” Egy katona hátulról megfenyegetett a fegyverével: „Hogy merészelsz, te? Agyonlőlek! – Jöjjön velem, uram, az iskoláig, hogy lássa, mi történt!” Elkísért addig, velem tért vissza, és igazolta, amit mondtam. Senki se merte letenni a lapátot, egyik sem merte elhinni, hogy véget ért a háború. [Oscar Roşeanu tehát 1941 és 1944 között volt kényszermunkán. – A szerk.]

Most mit tegyünk? A németek még nem vonultak vissza, az oroszok még nem jöttek meg, mi két arcvonal között voltunk. Egyszer aztán a németek visszavonultak Erdély felé, és akkor mi is elmentünk onnan. Több mindenen bámultunk el: az első oroszok között jött egy ezredes is, lóháton. Megkérdezte, mi van velünk. Mondtuk neki, hogy zsidók vagyunk, szabadon engedtek. Most is emlékszem, hogy az első szavai ezek voltak: „Először is zsidók legyetek, és azután kommunisták!” Nagy benyomást tett ránk, hogy egy szovjet ezredes mondta ezt nekünk. Láttunk egy kétlovas szekeret egy orosszal. A szekérnek hiányzott egy kereke, és a tengely vége a földön csúszott. Megkérdeztük, hova megy, és nagyon büszkén felelte: „Berlinbe!”

Egyszer elmegy mellettünk egy cséza egy katonával és egy körülbelül tizenkét éves gyerekkel, aki szintén szovjet egyenruhába volt öltözve, és géppisztolya is volt. Megállnak egy bunker előtt, látjuk, amint kijön néhány német, akik oda rejtőztek, felemelt kezekkel, jelezve, hogy megadják magukat, és a gyerek mindet lelőtte. Megkérdeztük a katonát, honnan ez az engesztelhetetlen vadság, és elmondta, hogy a gyerek mindkét szülőjét megölték a németek, és a gyerek arra kérte őket, hogy vigyék magukkal, hogy bosszút állhasson.

Megkezdtük mi is a visszavonulásunkat. Négyen maradtunk együtt, jó barátok. Egyszer megállítottak az oroszok, és odatettek dolgozni a vasútvonal szélesítéséhez, minthogy a Szovjetunióban a vasút szélesebb, mint Romániában. Két éjjel és két nap dolgoztunk a vasút szélesítésénél, szovjet katonák őrizete alatt, égő levéltárak fényénél. Lassacskán megindultunk hazafelé, természetesen gyalog. Az út csupa por volt, minden irányban teherautók és ciszternakocsik száguldoztak, de nem sikerült egyet sem megállítani, hogy fölvegyenek. Láttunk az árok szélén egy teherautót. Néhány szovjet katona ült ott, ettek, mellettük lőszeres ládák és két-három nagy kosár paradicsom. Megkérdeztük a velük levő zsidóktól, hogyan győzhetnénk meg őket, hogy vegyenek föl bennünket is, Râmnicu Săratig. Azt tanácsolták, hogy ígérjük meg, ha elvisznek, szerzünk bort számukra. Úgy is lett! Megengedték, hogy fölszálljunk. Amikor odaértünk, és le akartunk szállni, jött egy fegyveres orosz, és követelte a megígért bort. Adott néhány kannát, és elmentünk a városba, könyörögve fűnek-fának, hogy adjanak valamennyi bort. Végül egy ember, látva a helyzetünket, megkönyörült rajtunk, megtöltötte a kannákat, amiket odaadtunk az oroszoknak, akik békében elengedtek.

Elmentünk a vasútállomásra. Állt ott egy hosszú tehervonat, tele emberekkel, akik csendben várakoztak az indulásra. Fölszálltunk mi is, azt remélve, hogy a vonat Plojest felé megy [Bukaresttől 60 km-re, északra – A szerk.]. Végül el is indult. Megkérdeztük a többi utast, mióta állt a szerelvény az állomáson, azt válaszolták, hogy egy hete. Gratuláltunk magunknak, micsoda szerencsénk volt, hogy alig szálltunk föl, el is indult. Plojesten átszálltunk egy másik vonatra, ami Dévára ment. A bombázások miatt a vonatnak egyetlen ép ablaka sem volt. Nagyszebenben német bombázás közepébe kerültünk, a kocsik alá bújtunk, szerencsére senkinek sem lett semmi baja. Piskin [10 km-re Déva előtt – A szerk.] négytagú csoportunk két párra szakadt, a másik kettő Váralja felé ment tovább, hogy hazajussanak, Hátszegre. Váralján ismét bombáztak a németek, utólag hallottuk, hogy két barátunk ott halt meg. Három év gyötrelem és szenvedés után, amikor úgy tűnt, hogy végre minden véget ért!

Miután a dolgok valamennyire megnyugodtak a vidéken, és a németek továbbmentek Arad felé, úgy döntöttünk egy osztálytársammal, hogy leérettségizünk Aradon. Egy zsidó magángimnáziumba kerültünk. Írtunk vagy harminc oldalt a román nyelv latin jellegéről. Ennek ellenére megbuktunk az érettségin. Végül Bukarestbe kellett mennem, ahol a Cultura gimnáziumban jelentkeztem érettségire, és átmentem [A „Cultura” Zsidó Gimnáziumot 1898-ban alapították Bukarestben egy Max Aziel nevű filantróp támogatásával. 1948-ig működött az iskola, amikor a tanügyi reform (lásd: tanügyi reform Romániában 1948-ban) fölszámolta a felekezeti iskolákat, és a zsidó diákok kénytelenek voltak állami iskolában folytatni a tanulmányaikat. Eredetileg általános iskola volt, az állami oktatás mellett bevezették a héber és német órákat. 1910-ben „Cultura Kereskedelmi Gimnázium és Középiskola” lett. A legrangosabb oktatási intézménnyé vált Bukarestben. A Dudeşti, Văcăreşti, Moşilor vagy Griviţa zsidó negyedekből jövő diákokon kívül nem zsidók is beiratkoztak az intézet jó hírneve miatt. – A szerk.]. Azután visszatértem Dévára, ahol egy éjszakát kellett eltöltenem, mielőtt továbbutaztam Petrozsényba. A dévai pályaudvaron egy orosz katona megfenyegetett a fegyverével, és elvette az órámat, a pénztárcámat és egy bőröndöt, amiben egy öltönyöm volt meg egy francia számtani példatár. Örültem, hogy nem lőtt le. Másnap reggel továbbutaztam Petrozsényba, és megmagyaráztam a kalauznak, hogy azért nincs jegyem, mert a pénztárcámban volt, amit elvett az orosz katona. Egy héttel később a szüleim kaptak egy részvéttáviratot egy dévai családtól, amelyben osztoztak fiuk elhunyta miatti bánatukban. A félreértés abból adódott, hogy az orosz eldobta a rablott bőröndöt egy híd alatt, a példatárba be volt írva a nevem, így azt gondolták, hogy az, aki ellopta bőröndömet, meg is ölt.

1944 szeptembere elején sikerült az egész családnak hazakerülnie Petrozsényba. Persze minden ki volt fosztva, hiszen ennyi idő alatt senki sem vigyázott a házra. Apám azonnal kapott állást a Petrozsényi Bányavállalat Főigazgatóságán, onnan is ment nyugdíjba. Nyugdíjaztatása után a Petrozsényi Zsidó Hitközség titkára lett. Más lakást kaptunk – egy háromszobás házat. Visszaszereztük az ebédlőbútort, amit apám fölújított, esténként fúrt-faragott – rendkívül szép bútorunk volt, íróasztal, faragott medvelábai voltak, egy tizenkét személyes asztal, fotelok. Akkoriban még nem volt divatban a műanyag, minden bőrrel volt kárpitozva. A zsidó mentalitásról annyit szeretnék mondani, hogy azonnal bevezették a vizet, csináltak fürdőszobát – az egész telepen csak nekünk volt csapvizünk a házban, mindenki más az utcai csapról hordta a vizet.

Érdekes, hogy 1944 után, amint visszatértem a városba, kevés zsidót találtam. Egyesek elmentek. A zsidó közösség megpróbált lassacskán visszatérni a mindennapok normális ritmusába. A petrozsényi zsidó ifjúság mintha jobban összetartott volna, mindannyian beiratkoztunk az Ihudba [Cionista Szociáldemokrata Párt]. Szerveztek egy klubot, zenekarunk is volt… Például a dobos egy Tibor nevű férfi volt, aki később a Beruházási Bank országos alelnöke lett. Én harmonikán játszottam, egy másik meg hegedűn. Minden év januárjában, 1948-ig, bálokat rendeztek minden szombat este. Tűzoltóbál, kisiparosok bálja, orvosbál, a zsidó kereskedők bálja, ezen vettek részt a legtöbben, a város teljes elitje, nem csak a zsidók, harcoltak azért, hogy jegyet szerezhessenek rá. Ilyen volt a légkör mindaddig, amíg [úgymond] meg nem oldották a nemzeti kérdést, és minden porrá vált. Megkezdődtek az államosítások [lásd: államosítás Romániában], és a Zsil-völgyi zsidók tömeges kivándorlása. Például a Schweber fivérek szövetboltját odaadták egy munkásnak, aki egy hét alatt teljesen kifosztotta, minden tönkrement… Petrozsény kereskedelmi élete igen sokat vesztett.

Mégis maradt egy kis zsidó közösség, az elnöke Schretter Marci volt, apám pedig [Rosenfeld Márton] volt a könyvelő és titkár, Meiszterné volt a pénztáros. Apa volt a titkára és könyvelője a petrozsényi hitközségnek 1946-tól 1979-ig, amíg élt. Egyszer aztán lebontották Petrozsény teljes központját [Petrozsényt az 1950–60-as években próbálták szovjet mintára bányavárossá formálni. 1948-ban egyetemet nyitottak, Petrozsényi Egyetem néven, bányász szakot. 1966-ban építettek Művelődési Házat. Erre az 1950–60-as, korai 1970-es periódusra tehető az az átalakítás, amikor a történelmi, de legalábbis eredeti városközpontot lebontották, és a helyén panelépületeket húztak föl. – A szerk.]. Mindaz, amiről beszámolóm első részében meséltem, a zsidó közösségről – nyomtalanul eltűnt. Eleget tárgyaltak erről, minthogy a város alatt szénbánya volt, azon vitatkoztak, hogy elbírja-e a nyomást, nem fog-e elsüllyedni az egész. A város most is ott van, de hát ez már egy teljesen más város! Lerombolták a városközpontot és az egész bányásztelepet. Az ilyen családi házak helyébe tízemeletes toronyházakat emeltek. Mindenkinek volt zöldségeskertje, mindent elvettek. A szüleim lehetőséget kaptak, hogy valahova a repülőtér mellé költözzenek – ez eredetileg egy vitorlázórepülő-klub volt. Viszonylag új lakótelep volt, mama megijedt, hogy túl messze van a piac. És akkor egy egyemeletes tömbházat választottak, kissé közelebb a belvároshoz, ami megmaradt a sportpálya mellett. A kevés zsidó, akik a többi Zsil-völgyi városban laktak, Petrillán, Lupényban, Lónyán, istentiszteletre Petrozsényba jöttek, a zsinagógába.

Én elmentem tanulni Bukarestbe, új életet kezdtem. Elvégeztem a Fizikai és Vegyészeti Kart a bukaresti egyetemen. 1947-ben megváltoztattam a nevemet. Ennek két oka volt. A megyei pártbizottságon sugalmazták, hogy változtassak nevet, az jobb lesz, vannak terveik velem, olyan korszakban vagyunk, amikor ez még jó… Diákként volt egy fizikatanárom, Ionescu akadémikus, akit akkoriban nagy reakciósnak tartottam. Egy nap bejött az órára, az ingáról volt szó, előbb körülnézett: „Nincs itt senki, aki dávájcsász?”, és tovább folytatta az előadást. Hétszázan voltunk, lágerből, munkaszolgálatból visszatérők, olyanok, akik nem tanulhattak, és persze mind forrófejű forradalmárok akkoriban. Írásos nyilatkozatot kértek tőlünk a kijelentéseiről, gondolhatja, milyen égbekiáltó szovjetellenes megnyilatkozások! Mindezek a nyilatkozatok a professzor kezébe kerültek. Egyetlen diák sem ment át a vizsgán, hétszer vizsgáztam fizikából. Amint megváltoztattam a nevemet, ismét elmentem vizsgázni, és akkor átmentem, minthogy elvesztette a nyomomat.

Eleinte számtant tanítottam, majd a következő évben sikerült fizikatanári állást kapnom Petrozsényban. Amikor megalapították Izrael államot, meghívtak, hogy beszéljek erről a fontos történelmi eseményről. A terem zsúfolva volt – Petrozsényban, 1948-ban voltunk… Úgy tekintették, hogy van valamelyes szónoki tehetségem – jó pár tudománynépszerűsítő előadáson vettem részt.

Petrozsényban voltam, az osztályteremben, fizikaóra volt, tudom pontosan, hogy arról beszéltem, miként veszik fel a hangot egy film mágneses sávjára. Belép az igazgató, és azt mondja: „Felügyelő elvtárs, Dévára kell utaznia!” Nézek körül, milyen felügyelő? „Önt nevezték ki tanfelügyelőnek! Azonnal el kell mennie Dévára: a vonat tízkor indult, kilenc óra volt, azzal mentem, ami rajtam volt. Hazaszalasztottam egy diákot, hozzon egy kabátot. Csak hat hónap múlva sikerült eljutnom Petrozsényba, hogy magamhoz vegyek néhány dolgot. Megyei tanfelügyelő lettem. Ez 1948 októberében volt. Másfél évig voltam ott.

1949-ben behívtak az Oktatásügyi Minisztériumba, és elküldtek a Duna–Fekete-tenger Csatornához [A csatorna építését 1949-ben kezdték el, az ott dolgozók nagy része politikai fogoly volt a kommunista börtönökből. A munkálatokat 1955-ben szakították félbe, csak 1975-ben kezdték újra, és 1984-ben fejezték be. A csatorna összeköti a Dunát (Cernavodă várostól délre indul) a Fekete-tengerrel (Konstancától délre ér a tengerpartra), a hajóutat Konstancáig szinte 400 km-rel rövidíti meg. – A szerk.]. Az volt a feladatom, hogy a csatorna mentén megszervezzem az oktatást. A közoktatási szolgálat vezetője voltam. A oktatási miniszter, Popescu Dorian művelt, komoly ember volt. Hívatta a [Konstanca] megye oktatási főfelügyelőjét, és közölte vele, hogy a csatorna nyomvonala mentén minden település [Cernavodă, Medgidia, Ovidiu, Poarta Albă, Capul Midia stb.] a Csatorna Közoktatási Szolgálata alárendeltségébe kerül, és ő lesz annak a vezetője. „Miniszter elvtárs, minden tanárt eltávolítok innen, helyükbe nagyon jó tanárokat küldök, minthogy ez itt a Csatorna, tudja Ön is…” Erre én azt kérdeztem: „De hát miért kell eltávolítani és máshova helyezni ezeket a tanárokat és tanítókat? Vagy nem jók, és akkor ki kell tenni őket a tanügyből, vagy pedig kérem, hagyják itt őket, mi értelme, hogy elköltöztessük őket?” Megtudtam, hogy ez mindenkit terrorizált, az embereket egyik helyről költöztették a másikra, minden évben megbolondították őket. „De ha egyesek közülük vasgárdisták voltak?” „Uram, azt kérdem: kitesszük őket a tanügyből?” „Nem!” „Akkor itt is, ott is jó vasgárdista, nekem jól tanítson!” Dühösen távozott, és a miniszter jóváhagyta az én szempontomat. És mindenki ott maradt a csatornánál. Amikor kiszálltam [ellenőrzésre], nagyon hálásak voltak, hogy végre ott hagyták őket, ahol voltak.

Felszereltem minden iskolát a Csatorna mentén a rendelkezésre álló tanszerekkel és kísérleti eszközökkel: írásvetítővel, keskenyfilm-vetítőgépekkel, vegyszerekkel, biológiai szemléltető tárgyakkal stb. Óvodákat szerveztem, bentlakásos napközi otthonokat, minthogy a csatornánál dolgozó munkások el voltak foglalva, és a gyermekeik egész héten bent voltak. Egyszer hívatnak, hogy megmutassák, hogyan javították a körülményeket, és Năvodari-ban új óvodát hoztak létre. Hoztak földet, virágokat ültettek, rendkívüli dolgot csináltak a szülők. Én örökké mindent megszereztem, amit csak lehetett, hogy az iskolákat fölszereljem. Mikor adtak, mikor nem. Elmentem Leonte Răutuhoz: „Tanszerekre van szükségem, és nem akarnak adni!” „Bizonyára gondok vannak.” „Răutu elvtárs, valószínűleg nem érti a csatorna fontosságát!” Mit mondjak, mindent megadott, amit kértem. Nem tudtam, hogy a Duna–Fekete-tenger Csatornánál politikai foglyok vannak. Tudtam, hogy vannak valahol valamilyen foglyok, utólag tudtam meg, hogy politikaiak voltak.

Volt nekem is felettesem, mint mindenkinek, és egyszer azt mondta: „Roşeanu elvtárs, kitüntetésre kell javasolni néhány személyt, leginkább Munka Érdemrendre, olyan tanárokat, akikről tudja, hogy kiváló munkát végeznek a csatornánál.” Írtam egy listát, tizenegy emberrel. Aztán ideadta a borítékot, és azt mondta: „Bukarestbe mész, átadod ezt a borítékot, tizenkét név van itt.” „Elvtárs, hogy van tizenkettő, én tizenegyet javasoltam, és engedtessék meg, én vagyok a közoktatási szolgálat vezetője. Én felelek az itteni munkáért, és nem tudok arról, hogy önnek joga lenne bárkit is ajánlani anélkül, hogy én is tudjak erről!” „Hát, valamiféle jogaim nekem is lennének stb.” Most mit tegyek? Vesszek össze vele? Elmegyek a minisztériumba, a személyzetis kinyitja a borítékot, és mondja: „Tudja-e hogy fölterjesztették a Munka Érdemrendre?” Hogy is képzelhettem volna ilyet? A valóság az, hogy az egész országban talán hét vagy nyolc tanárt tüntettek ki. A Munka Érdemrendet 1950-ben kaptam meg. [dr. Constantin I.] Parhon akadémikus [(1874–1969); államfő (1947–1952). A Román Népköztársaság Ideiglenes Elnökségének elnöke: 1947–1948; a Román Népköztársaság Elnökségének elnöke: 1948–1952. – A szerk.], ő szorította meg a kezemet, vagy én az övét. 1950-ben áthelyeztek a Csatornától a Közoktatási Minisztériumba, főfelügyelőnek a miniszter [kezdetben Popescu Dorian] kabinetjénél.

Mindennek megvan a maga története, bizony. Kaptam egy beutalót Szovátára, szabadságra [Üdülőhely Maros megyében, Románia északi központi részében, hírnevét sós, klóros, nátriumos vizű heliotermális tavairól nyerte. – A szerk.]. Találkoztam itt egy volt egyetemi kollégámmal, a feleségével és a jövendőbeli feleségemmel. Eredetileg ő is a fizika–vegytan karra iratkozott be, így barátkozott össze az én kollégáimmal. Nem tűnt föl nekem, minthogy az első évfolyamon hatszázan voltunk. De most ezzel a családdal jött szabadságra, és ők bemutatták nekem. Kirándulni akartunk Borszékre, busszal, fedél nélkülivel, nagy élvezet volt így utazni [Borszék – Románia egyik legnevesebb borvíz-forrás vidéke, régi üdülőhely Hargita megyében, számos szénsavas, kálciumos, magnéziumos ásványvízforrással. A borvíz egyfajta ásványvíz. – A szerk.].

A későbbi feleségemnek a Könnyűipari Minisztérium egyik könyvelője próbált udvarolni. Állandóan körülötte legyeskedett, meghívta Borszékre, kirándulásra. Fölszálltunk a buszra, melléje ültem, a könyvelő úrnak már nem volt helye mellettünk, mögénk ült… elkezdtünk beszélgetni. A kirándulás alatt együtt maradtunk, sétáltunk, a könyvelő úr háttérben maradt. Időközben meghívtam édesanyámat Borszékre, töltsön velem néhány napot. Eljött, bemutattam neki Rodicát, első pillanattól tetszett neki. Mondtam Rodicának, hogy nagyon örülnék, ha hazafelé, Krajovára menet, megállna Petrozsényban, hogy apa is megismerje. Ő is megkért, hogy egyszer álljak meg Krajován, mutasson be a családjának, minden ment, mint a karikacsapás. Amikor eljött Bukarestbe, vártam az állomáson, taxiba ültünk, és megkértem a kezét, egész egyszerűen, a taxiban.

1951-ben házasodtunk össze. A feleségem, Rodica Roşeanu [szül. Teodoru] Krajován született, 1926-ban [Crajova (Krajova) – város 200 km-re Bukaresttől, a Zsil közelében, 1917-ben 52 000 lakossal.  – A szerk.]. Bukarestben végezte el a filozófia szakot. Már férjnél volt, amikor egyetemre járt, gyermeke is volt [Rodica Oscar Roşeanu feleségeként járt a filozófia szakra, és a közös gyermekükről van szó. – A szerk.]. Rodica egész életében tanított. A Közgazdasági Akadémiára helyezték, tanársegédnek a marxizmus-leninizmus tanszékre, majd utóbb kitették. Volt gyakornok, majd tanársegéd, aztán kitették 1957-ben, faji okokból. Minden zsidót kitettek onnan, a nemzeti kérdés helyes megoldása okából. Persze hogy nem mondták ezt, de ez volt a dolog mögött. A 64. sz. iskolába került, onnan átment egy másik általános iskolába, majd áthelyezték a Mihai Viteazul Gimnáziumba, ahol nyugdíjaztatásáig, 1983-ig dolgozott.

Rodicának volt egy fivére, Mihai Teodoru, tüdőszakorvos, a Dorobanţi úti Tüdőgondozó igazgatója volt. Felesége orvosnő volt, Rodica Teodorul, rég meghalt, vagy huszonkét éve. Ő a tavaly [2004] halt meg, Jom Kipur estéjén. Van egy fiuk, Şerban, aki a történelem szakot végezte itt. Tulcea megyébe akarták kihelyezni, Szulinába vagy hova, már nem tudom, elment Amerikába tanulni. Volt egy pályázat a Columbia Egyetemen, harmadik lett. Elvégezte a Business International szakot. Azután a Moody’s-nál dolgozott [Hitelminősítő cég, amely az országok hitelképességének rangsorolását végzi, egy-egy ország  megbízhatóságát értékeli államkölcsönök adásakor. – A szerk.]. Romániai útjai alkalmával néha meglátogatott, két gyermeke van.

Miután összeházasodtunk, nagyon szerényen éltünk. A feleségem még egyetemi hallgató volt, amikor összeházasodtunk. A gyermekünk már vagy két éves volt, az egyetem folyosóján mászkált, amikor felvételizett a filozófia szakra. Minden nyári szünetben a szüleimnél voltunk, Petrozsényban. A szüleim feltarisnyáltak, és hátizsákkal a hátunkon fölmentünk a hegyekbe. Voltunk a Sztrázsán, Lupény mellett, máskor a Surjánon. Egyszer kilenc órán át gyalogoltunk – hosszú kirándulásokat tettünk. Nem tudom, hányszor voltunk a Páringon. Leginkább a hegyekbe jártunk, nagyon szerette a feleségem is, én is.

A fiam 1952-ben született, Bukarestben. Amíg kicsi volt, beadtuk a bentlakásos óvodába. Volt egy biciklim, és elöl egy kisszék, arra ült. Reggel vittem a Dumbrava Roşie utcába, a Grădina Icoanei mellé [park Bukarest központi részében]. Nagyon boldog volt mindaddig, amíg rá nem jött, hova is viszem, akkor elkezdett zokogni – de nem volt mit tennem. Szombaton délben mentem érte, és vittem haza. Hozzám tapadt, el nem akart mozdulni mellőlem. Később napközibe járt, ott kapott ételt, estére hazajött. El kellett telnie egy időnek, amíg megértette, hogy minden nap hazaviszem, egy ideig egyfolytában attól félt, hogy otthagyom. Aztán nagyon megszerette ott. Időközben meghalt az anyósom, és az apósomat odahívtuk, költözzön hozzánk. Nagy bélyeggyűjtő volt, a bélyeggyűjtő egyesület kerületi elnöke lett. Szenvedélyes gyűjtő volt. A lábai között tartotta, így, az unokáját, úgy bélyegeztek együtt.

Tíz éven át oktattam marxizmus-leninizmust a felsőoktatásban. Az Állatorvosi Kar tanszékvezető asszonya, Boico eljött, hogy ellenőrizzen, joga volt erre, de én szabadon adtam elő, az órák végén megtapsoltak. Nagyon jó agitátor voltam, szívvel-lélekkel hittem a marxi-lenini ideológiában! A dialektikus materializmus… könnyű volt nekem magyaráznom bármit, hiszen fizika- és kémiatanár voltam! Elment a minisztériumba, és följelentett, hogy ahelyett, hogy fölolvasnám a leckéket, hogy ideológiailag bármiféle félreértést elkerülhessek, én szabadon beszélek. És követelte, hogy távolítsanak el a tanszékről! Nem tudom, hogy mondják ezt elegánsabban, ette a nyavalya, hogy az én óráim tapssal végződnek.

Egész életemben a fülemben hangzott az első dolog, amit egy orosz ezredestől hallottam a háború befejezésekor: „Előbb zsidók legyetek, és azután kommunisták!” 1945 után tizenegy évvel – pártgyűlés, amelyen megróttak, mert egykor az Ihud tagja voltam. Valahol ez fel volt jegyezve, hogy tizenegy évvel azelőtt Ihud-tag voltam. Nagy kommunista, párttag, a marxizmus-leninizmus előadótanára egy egyetemen… semmi sem számított, a zsidó mivoltom egy percre sem tűnt el. Követett egész életemben.

Egyszer behívták a minisztert a Központi Bizottság Politikai Irodájába, már nem tudom, kicsoda „följelentett”, hogy én vagyok a „leg ilyen meg olyan”, és vegyenek föl az Állami Ellenőrzéshez. Elmentem, nyolc évig az Állami Ellenőrző Bizottságnál dolgoztam, egy elnyomó apparátusnál. Minden jegyzőkönyv így kezdődött: „Az iskola vezetősége nem teljesítette a következőket…” Egy jó szó sem volt azokban. Az Állami Ellenőrző Bizottságnál 1960-ig voltam, nyolc éven át. A gimnáziumi oktatást ellenőriztem meg a felsőoktatást. A felsőoktatási kérdéseket a miniszterrel tárgyaltam meg, a középiskolákkal kapcsolatban meg a miniszterhelyettessel, itt is volt valamilyen rangsor.

Aradon volt egy bútorgyár, amelyben faragott bútorokat készítettek, szenzációsakat! A minisztériumból tizenegy személy, vezérigazgatók, rendeltek Aradon stílbútort. Éppen Aradon volt egy csapatom ellenőrzésen, és telefonáltak: „Kérjük, jöjjön ide, lásson valamit!” Gyártási áron fizettek ezek, mert azt mondták, hogy egy iskola készíti őket. Az egész bútort vagonba rakták, és néhány szakiskolai diák meg tanár kíséretében elhozták Bukarestbe. Odatették őket, hogy állítsák föl a bútorokat a lakásaikban, és három napon át tartották őket ott anélkül, hogy egy pohár vizet adtak volna nekik. Értesítettem a minisztérium vezetőségét, akkoriban Murgulescu volt a miniszter. Behívták az Állami Ellenőrző Bizottsághoz, és követelték tőle, hogy a minisztériumnak mind a tizenegy főhivatalnokát bocsássák el. Egyiket az egyetemre küldték, a másikat egyebüvé, mindenkit eltettek valahova. Egyikük, Borca, valamennyire barátom volt, azelőtt Temesváron volt oktatási főfelügyelő, amikor én a Csatornánál voltam. Azt mondta: „Egész életemben üldözni fogom ezt a Roşeanut, nem fogom elfelejteni!” Időközben megszüntették az Állami Ellenőrzést. Minket rendes munkahelyekre helyeztek. Engem aligazgatónak küldtek a Fővárosi Tanfelügyelőségre, ott voltam 1961–1964 között. És kit küldenek alelnöknek a Fővároshoz? Ezt a barátomat, Borcát.

A tanfelügyelőségen az iskolák fölszerelésével, elhelyezésével foglalkoztam. Örömmel emlékszem a diáktáborok szervezésére. Ameddig itt voltam a fővárosnál, minden Bukarest környéki tábort én szerveztem, közöttük egy nagy tábort Snagovon. Kaland volt a javából! A tó másik végénél, Gruiu felé [A fővárossal határos község. – A szerk.] volt a vasúttársaság egykori strandja, amit azonban elhagytak, nem tudom, milyen okból. Kitűnő, ide építjük! Volt még néhány zuhany meg valamiféle terasz. A zuhanyfülkéket átalakítottuk hálószobákká, kettőből lett egy háló, három-négy gyerek egy szobába. Ki látott még tábort sátrak nélkül? Hozzunk néhány sátrat a gyerekeknek, mert csak az igazi tábor! De honnan szerezzünk sátrakat? Eredj a Mezőgazdasági Minisztériumhoz, nekik vannak sátraik, „Hát nem, nekünk kellenek nyáron, a mezőgazdasági munkákhoz”. Hát akkor hol? Megtudtuk, hogy a Securitaténak vannak katonai sátrai. Hol? Konstancán. Ülj teherautóra, futás Konstancára. Határőrsátrak voltak. „És mivel akarják elvinni?” „Hát van egy kisteherautónk!” „Maguk viccelnek, egy sátor nyolcvan kiló!” Hatalmas sátrak voltak, ablakokkal, ajtóval, vázzal. Keress teherkocsikat a Szállítási Vállalatnál, ők nem akarták vállalni, eljönni Bukarestig. Aztán meggyőztem őket. A tengelyek görbültek el a vasak, vázak súlya miatt! Na, aztán állítsuk fel a sátrakat! Senki sem tudta, hogy kell fölállítani, mert különleges vázuk volt. A szaktanárok bámultak, mint a borjú az új kapura. Telefonálj Konstancára. „Ha azt akarja, hogy mutassuk meg, jöjjön ide!” Eredj Konstancára, ott rajzolnak nekem egy ábrát. „Igen, de mit kapok ezért?” Merthogy ez volt a szokás, adj neki bort, ezt-azt, hogy odaadja a szerelési rajzot. Futás vissza, nem is tudom, mennyit dolgoztak az emberek. Beszéltem egy díszlettervezővel az Operától, készített néhány nagy rajzot: „A kecske és a három gidó” meg „Csipkerózsika”, és fölállította őket az erdőben, a fákra. Mentek a gyerekek az erdőben, és szembetalálkoztak a kecskével és a három gidójával. Tiszta mese!

1964-ben hívat Borca, és azt mondja: „Tanszékre akarsz menni, nem? Hova mennél?” „Ide figyelj, először is akarom tudni, milyen priuszom lesz! Jöjjön ide a személyzeti főnök, és olvassa el a feljegyzést, aminek az alapján a tanügybe kerülök, azután beszélünk!” Az volt a szöveg, hogy „nem volt kollegiális viszonyom a beosztottakkal, hanem diktatórikus volt a magatartásom” meg ilyenek, „nem konzultáltam a közösséggel, oda helyeztem egy iskolát, ahol arra nem volt szükség”. Egy évvel később abban az iskolában három párhuzamos osztály volt minden szinten. „Rendben, ha ez az egész, megyek oktatni!” Szememre hányták, hogy negativista a magatartásom egyes tanári karokkal kapcsolatban…, hol is? Például az Eminescu gimnáziumban vagy a Spiru Haretnél! „Akkor helyezzenek e két gimnázium egyikébe, hadd faljanak fel a farkasok!” És akkor behívták a két főtanfelügyelőt, megkérdezték, melyik akarja átvenni Roşeanut? Mindkettő. Ha választani kell, a Spiru Haretet akarom, mert közel lakom, és mert egy nagyon jó gimnázium. Elmentem a másik alelnökhöz, aki a személyzettel foglalkozott, és azt mondtam: „Most mondja meg az igazat, miért tettek innen ki?” „Roşeanu elvtárs, hát nem jössz rá? Mert zsidó vagy! Van még itt egy titkárnő, az is zsidó, meg egy számtanfelügyelő, túl sok a zsidó…” Jó, hogy legalább megmondta. „Jó napot”, és átmentem az oktatásba [Azaz elment tanítani. – A szerk.]. Egy ilyen sokktól meg is bolondulhattam volna.

Elgondolhatja, hogy amikor meglátott az igazgatónő [a Spiru Haret gimnáziumtól], remegett, mint a nádszál, a tanfelügyelőség egykori főnöke voltam. Azt mondtam neki: „Ne aggódjon! Kolléga vagyok!” Végigvezetett az osztályokon, bemutatott, nem tudta, hova tegyen. Itt maradtam kémiatanárnak, 1986-ig, amikor nyugalomba vonultam. Két hosszú oktatófilmet készítettem itt, az a címük, hogy „Vegytani kapcsolódások” és „Hogyan oldjuk meg a vegytani feladatokat?”. Tizennégy feladatfajta, amiket az iskola diákjaival oldottunk meg. Terveztem vegytani laboratóriumi bútorzatot, ami aztán prototípusa lett a vegytani laboratóriumoknak, átvette több fővárosi meg Ilfov megyei gimnázium. Különleges vegytani laboratórium volt, frontális munkatérrel, minden gyermeknek megvoltak a saját használatú vegyszerei. Kilencven fényképem volt az ország minden vegyipari ágazatából, volt egy állványom, a katedra mellé állítottuk föl, hogy az egész osztály láthassa, milyenek az adott iparágban a berendezések. Voltak háromdimenziós térképeink, az esti tagozatra járó diákok készítették, kis égők mutatták „a vegyipar tizennégy ágazatát”. Megnyomtál egy gombot, láttad az egész kőolaj-feldolgozó ipart, egy másik gombnyomásra a sófeldolgozó ipart és így tovább. Egyszer Kubába kellett küldeni ilyet, mert Ceauşescuné megígérte, hogy fölállít egy vegytan-laboratóriumot Havannában. Három találmányi szabadalmam van a tanszerek terén, amelyek bizonyos vegyi folyamatok modellezésére vonatkoznak. Ma minden számítógépen történik, de akkor hasznos dolog volt.

Miután visszatértem az iskolai oktatásba, itt, Bukarestben, a Spiru Haret gimnáziumba, éppen akkor vonult nyugalomba a román nyelv tanárnője, aki az iskolai folyóirattal, a „Vlăstarul”-lal [Hajtás] foglalkozott. Átvettem ennek a folyóiratnak a vezetését, valamiféle főszerkesztő lettem. A diákok folyóirata volt, Mircea Eliade [(1907–1986) – vallástörténész, prózaíró és esszéíró, erősen befolyásolta a távol-keleti szellemiség. – A szerk.] alapította, aki a mi gimnáziumunk diákja volt. A folyóirat további szerkesztői: Alexandru Paleologu [(1909–2005) – esszéíró és irodalomkritikus. Politikai fogoly volt (1959–1964). – A szerk.], Constantin Noica [(1909–1987) – filozófus és esszéíró. Kényszerlakhelyen volt Câmpulung Muscelben (1949–1958), majd politikai fogoly (1958–1964) egy nagyszabású per után, amelyet nagyszámú elit értelmiségi ellen kezdeményezett a kommunista rendszer. – A szerk.] stb. Indítottunk egy rovatot, amelyben hajdani diákjaink egykori diákélményeikről számoltak be… A folyóirattal 1964-től nyugdíjaztatásomig foglalkoztam. Még 1990 után is kaptam telefonhívásokat: „Halló, a Vlăstarul szerkesztősége?…” Andrei Pleşu [(sz. 1948) – filozófus, művészeti kritikus, esszéíró. – A szerk.] diákom volt, ő írta „A Spiru Haret örök diákja” cím alatt megjelenő írásokat. A folyóirat egy teljes fejezete ezeké az elitdiákoké volt, lelkiismeretesen írták diákkori visszaemlékezéseiket.

Az élet nem volt könnyű. Minden folyóiratnak előbb be kellett mutatnia a cikkeit, előbb a KISZ Rajoni [kerületi] Bizottságánál. Boldogak voltak, hogy a kerületünkben megjelenik egy ilyen folyóirat, gond nélkül jóváhagytak mindent. Azután el kellett mennem a kerületi pártbizottsághoz, ők is jóváhagyták. Majd eljutottam a városi pártbizottsághoz, Croitoru elvtárshoz, aki a propagandáért felelt, ő ütötte a pecsétet bármilyen kiadványra. Kezdi forgatni a folyóirat lapjait. „Van itt egy Popescu nevű tanuló, mik a szülei?”  „Croitoru elvtárs, írt egy cikket a matematikáról, mit számít, hogy mik a szülei? Ez egy iskolai folyóirat, ahelyett, hogy büszke lenne a főváros, hogy van itt egy ilyen folyóirat, ön akadékoskodik?” „Az én lányom a Bălcescu gimnáziumba jár, de ők nem adnak ki semmilyen folyóiratot, mi az, nekik nincs rá módjuk?” Nem tudta, hogy forgassa, hogy az ő lányának nem volt iskolai folyóirata. „Elvtárs, kérem, hagyjon jóvá legalább tíz példányt!” Elmentem egy nyomdába, ahol egy volt diákunk apja volt a főnök, és megjelent ezerötszáz példányban. Nem tudta meg senki, kiosztottuk a diákoknak. Elmentem az Akadémiai Könyvtárba, ahol a főigazgató Sahini akadémikus volt – egykori egyetemi kollégám. Megkértem, hogy adja ide a „Vlăstarul” összes megjelent számát. Azt mondja: „Nem vehetek ki annyit a könyvtárból! Aztán néhány szám fedőlapján ott van Mihály király. Adja becsületszavát, hogy kihagyják azt a fényképet, nem akarok bajt a fejemre.” És adott tízet, majd ismét tízet, amíg sorban mindet ideadta. Elmentem az Orvostudományi Kutatóintézetbe, ahol volt egy ismerősöm, és sokszorosítottak tizennyolc kötetet, a „Vlăstarul” összes számát, megjelenésétől napjainkig. Az első oldalon az én nevem van, két másik tanáréval együtt. Az ott dolgozó munkásnők annyira föllelkesültek e folyóiratok láttán, hogy napokon át dolgoztak, és bekötötték az egészet, ott a tizennyolc kötet a gimnázium könyvtárában.

Minden szünetben táborokat szerveztünk. Már két hónappal előbb sorban álltak, hogy föliratkozzanak a táborba, minthogy reggeltől estig a hegyekben voltunk a gyerekekkel. Szerették, valóban nagyon kellemes vakációk voltak. A tevékenységemből a tanulók megértettek egy dolgot: „Slujba-i slujbă, drujba-i drujbă” [A munka az munka, a barátság az barátság” (orosz–román keveréknyelven). – A szerk.]. Tudtam tréfálkozni az osztályban, az órák közti szünetben tollaslabdáztam, de a leckét komolyan kellett venni, a tanulók tudása terén nem voltam elnéző.

Kisgyerekkorom óta volt fényképezőgépem. Volt egy harmonikás Agfa gépem. Fényképészeti kört alakítottam a gimnáziumban. El nem mondhatom, mennyi diák volt ott. Megszerveztük a tanulók fényképkiállítását. Az igazgatónő hívatott, hogy megmondja, hogy az egyik tanuló fényképészeti kört alakított otthon, fényképeket készített, és pénzért árulta az osztálytársainak, az igazgatónő rajtam kérte ezt számon. Egyszer aztán megműtötték a szememet, és többé nem volt szabad sötétkamrában dolgoznom. A tálcákat meg a vegyszereket odaadtam egy volt diákomnak, akit fölkészítettem az orvosira, és aki nagyon vágyott ilyesmikre.

Nem akartam alijázni. Apám hallani sem akart arról, hogy elmenjek, apósom sem, aki velünk lakott. Voltam látogatóban… szerettük, de csak turistaként. Nagyon érdekes ország. Sok keserűség van bennem, hogy a műemlékek szempontjából a keresztény hagyományokat értékesítik, Jézus Krisztus tizennégy stációját, de a zsidók emlékeit elhanyagolják. Egész egyszerűen fájdalmat okozott ez nekem.

A Fizikai és Vegytani Társasággal eljutottam Magyarországra, Csehszlovákiába, Bulgáriába, Lengyelországba, aztán egy hivatalos küldöttség tagjaként a Szovjetunióba is, Szentpétervárra, Moszkvába és Tbiliszibe. Oktatásügyi küldöttség volt. Első nyugati utamat 1967-ben tettem, busszal, csak tanárok voltunk. Nagyon jó baráti viszonyban voltam az Országos Turisztikai Hivatal igazgatójával, együtt dolgoztunk az Állami Ellenőrzésnél, hiába, így épül a világ… Szerveztek egy tizennyolc napos kirándulást Olaszországba. Az útitársakat csak az üzletek, a vásárlás érdekelte. Nagy élvezet volt vásárolni az utcai zsibvásárokon, sohasem láttunk ilyent azelőtt. Egy nap egy tanárnő négy-öt takaróval tért haza, és hogy ne legyen gond, mindegyikünknek adott egyet. Mit mondjak… Egyesek számára zsibvásár, mások számára Itália, Velence, egész éjjel siklani a gondolában, amerikaiakkal, angolokkal… Megkérdezték: „Con musica o senza musica?” [Zenével vagy zene nélkül? (olasz)]. Vagy harmonikáztak… Mindegyikük operaénekes volt, fantasztikusak ezek a gondolások! Egész éjjel énekeltek, és hajtották a gondolát – ki aludt ott? Egész éjjel sétáltunk, és csodáltuk őket… Velence után Pádua, onnan Veronába, majd Bologna, Siena, Firenze, Róma. Nagy gyönyörűség! Kedvet kaptunk ezekhez a kirándulásokhoz, kérelmeztük, hogy mehessünk ismét Olaszországba és onnan Franciaországba [lásd: Románia – utazás (román állampolgárok külföldre, ill. külföldiek Romániába)].

Beadtuk az útlevélkérelmet, és egyszer fölhív valaki telefonon a Központi Bizottságtól, egy úr, aki az osztályomban a szülői bizottság elnöke volt. De én nem tudtam, hol dolgozik, mert nem érdekelt. „Maga akar elutazni Európába kirándulásra?” „Honnan tudja?” „Én foglalkozom a Központi Bizottságban az útlevélkérelmekkel, és eljutott hozzám a maga meg a felesége kérése. Nem viszik a fiút is?” „Kérem, ne állítsanak nekem ilyen csapdákat, nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem térek vissza.” „Roşeanu elvtárs, a fiú is adjon be kérvényt!” Valóban, egy hónap múlva mindhárman elindultunk, vonattal. Átmentünk Magyarországon, Ausztrián, ismét végigbarangoltuk Olaszországot. A fiunk tizenegyedikes volt, nagyon örvendett ennek a lehetőségnek.

Rómában voltunk azon az éjszakán, amelyen Armstrong leszállt a Holdra, elgondolhatja, hogy egész éjjel néztük a tévét [Az első ember, aki a Hold felszínére lépett, Neil Armstrong űrhajós volt, az Apollo-program keretében, 1969. július 21-én. – A szerk.]. Amikor láttuk, hogy kiszáll, és megteszi az első lépést, valósággal kővé dermedtünk. Ez egy olyan élmény, amit nem lehet elfelejteni. Eljutottunk Nizzába, onnan Marseille-be, Párizsba, ahol néhány napot töltöttünk. Elsétáltunk az áruházak előtt, de bennünket az összehasonlítások izgattak – például beléptünk egy áruházba, akartunk venni vászoncipőt, hogy ne legyen drága, talán tíz frank volt. Azt hiszem, hogy az eladó félórát volt távol valahol a raktárban, hogy megkeresse azt, amit mi akartunk. Ez alkalommal – valaki ideadott egy pár cipőt innen, hogy ha lehet, cseréljék ki, megmondta az üzletet is. És kicserélték a cipőt! Megállt az ész! Kérdeztük magunktól – miért nem születtünk a másik oldalon? De azért visszatértünk. Nem tétováztunk egy percig sem.

A fiam elvégezte a Mihai Viteazul gimnáziumot, majd a vegyészeti kart. Amikor végzett, első volt az országban. Nagyon jó kapcsolatban volt a tanárokkal, részt vett a tudományos diákkörökön is. Az oktatásba kívánkozott, egész életében ezt szerette. De nem volt egyetlen hely sem a tanügyben. „Elmegyek Giurgiuba, ott van egy katedra.” „És naponta fogsz ingázni, lehetséges ez?” Egyszer hívták Eforie Sudba, egy biológiai laboratóriumba, aztán Brassóba – valamennyire ismerték. Aztán lett öt hely itt, Bukarestben, és belépett az IOR-be [Román Optikai Művek]. Itt létrehozta a galvanoplasztikai részleget, és huszonöt éven át vezette. A különböző részlegek privatizációja után elhívták a Solaris gyárhoz, ahol néhány évig a finomító üzemet vezette. Nyugalomba vonult, azóta nem fér a bőrébe, találmányfejlesztéssel foglalkozik, a lakóközösség elnöke, naprakészen tartja egy szerviz anyagkészletét, foglalt reggeltől estig. Két unokám van. A nagyobbik huszonnyolc éves, régész, doktorandus. Van egy IT-cége. Tudja, mi ez az IT? Mert én nem!... [IT = information technology. – A szerk.] Félállásban az Akadémia Régészeti Intézetében is dolgozik. Egy igazi „jiddise kid”… Beugrik, hogy lássa, hogy vagyunk, öt percig ül. Nagyon melegszívű gyermek. A kisebbik huszonhét éves. Elvégezte a Közgazdasági Akadémiát. Egy amerikai cégnél dolgozik, amelyik mindazon gépkocsikat követi műholdról, amelyek az országban közlekednek, és amelyek előfizettek erre. Ő vezeti ezt a részleget.

Az [1977. március 4-i] földrengés előtt lementünk igen kedves barátainkkal, a Ionescu családdal – mindketten matematikatanárok – az Olari utcára. A kerületi pártbizottság előtt hullámzott a járda, azt hittem, hogy kettéreped, és bezuhanunk a Föld középpontjába. Olyan volt, mint a tenger hullámzása… Kezdtek lezuhanni a pártbizottság erkélyei. Előttünk, a Calea Moşiloron volt egy kábé tízemeletes tömb, hirtelen megjelenik a Hold, az épület összeomlott, és a helyén a Hold ragyog. Kezdődött a kiáltozás, ordítozás. Elgondolhatja, micsoda kétségbeesés… A fiam és a menyem, aki várandós volt, a kilencedik hónapban, otthon voltak, egy hétemeletes lakóépületben. Mire odaértünk, lejöttek a felvonóval a földszintre, a menyem hálóingben, a fiam rövidnadrágban. Amikor láttuk, hogy az épület áll, valamennyire megnyugodtunk, aztán megtudtuk, hogy az emeletek között maradhattak volna, minthogy a liftaknában a vakolat levált. Kétségbe voltunk esve. Meghallottuk, hogy összeomlott a Rosetti téri toronyház, ott lakott egy ismert romántanárnő, igazi személyiség. Szegény, ott pusztult el. Sorban hallottuk, kik is haltak meg. Aztán, elgondolhatja, az iskolában miről beszéltek. Csak erről. Egyiknek a húga, a másiknak a fivére, nagyanyja… A legváltozatosabb kis és nagy tragédiák. Végül aztán jött egy utasítás Ceauşescutól, hogy tilos a földrengésről és következményeiről beszélni. Másnaptól csend lett minden intézményben.

Ma is azt kérdem, honnan volt Ceauşescunak pénze, hogy újjáépítse az egész sugárutat [A Szocializmus Győzelme Sugárútról (ma: az Egyesülés Sugárútja) van szó. Ceauşescu parancsára lebontottak egy 4,5 kilométeres szakaszt a főváros történelmi központjában, csak azért, hogy a rálátás a Nép Palotájára, a világnak a Pentagon után következő második legnagyobb épületére monumentális legyen. A sors iróniája, hogy ezen a sugárúton van ma a legtöbb bank és nagy kapitalista konszern. – A szerk.]. Miképpen sikerült munkára fognia az egész világot, nem tudom! Ma csak nagy nehézségek árán sikerül felhúzni egyetlen tömbházat. A közlekedés kérdését ebben a városban szinte lehetetlen megoldani, minthogy a város régi, és teljesen meghaladják a problémák. Ez egy érdekes kérdés, ebben a Bukarestben lakom 1950 óta, és negyven éven át idegennek éreztem magam itt, mintha hivatalos kiszálláson lennék.

Amikor nyugdíjba vonultam, 1985-ben, ünnepséget szerveztek. Én szentimentálisabb vagyok, nem szeretem a könnyfakasztó helyzeteket. Föláll a számtantanár, tart rólam egy díszbeszédet, szinte elájultam, nem tudtam elhinni, hogy tőlem búcsúzik. Becsültek az iskolában, szerettem ott dolgozni, nagyon kellemes befejezés volt. Ma is tartom a kapcsolatot a diákokkal, harminc évvel a gimnázium befejezése után ma is fölhívnak telefonon, meglátogatnak.

Igen gyakran írtam az oktatás kérdéseiről a „Scînteia”-ba. [A Román Kommunista Párt Központi Bizottságának a lapja. Bukarestben jelent meg 1931–1940 és 1944–1989 között. – A szerk.], a „Contemporanul”-ba [A Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsának heti folyóirata. Bukarestben jelent meg 1946–1989 között. – A szerk.]. Azt hiszem, hogy nem jelent meg Bukarestben könyv, hogy mi meg ne vettük volna. Megvolt a „Secolul XX” teljes sorozata [(XX. század) – román világirodalmi folyóirat. – A szerk.]. Az Hachette könyvesboltban, valahol a Lipscani utcában volt egy boltvezető, Solomon volt a neve, akivel igen jó barátságban voltam. Hozott egy teljes francia sorozatot – „Les Livres d’Art”. Hát hány példány érkezett az országba? Tíz. És ebből az egyik az enyém volt. A jó könyveket csak végtelen sorállással lehetett megvenni. A nyugati irodalom, amit lefordítottak, a Központi Bizottság sajtóirodájának kénye-kedvétől függött… Ezt-azt az unokámtól is kaptam, francia könyveket. De általában románul olvastam.

1989-ben Ceauşescu összegyűjtötte az embereket, azt remélve, hogy meggyőzi őket. Volt egy tüntetés. Lehetett hallani a tribünről: „Nicu, adj még nekik száz lejt, adj száz lejt” [Elena Ceauşescu volt, a diktátor felesége. – A szerk.]. Az egész lakosságot lenézte. De mindazok közül, akik ott voltak, csak egy merte azt kiáltani, hogy „Le a kommunizmussal…” – csak ennyi kellett. Egy hullám támadt, ők elmentek a tribünről, majd felbukkant Caramitru, és jött a többi, mindaz, amit mindenki tud [Ion Caramitru (szül. 1942) – színész , majd színigazgató Bukarestben (Lucia Sturdza Bulandra Színház), 1976-tól tanár a bukaresti I. L.Caragiale Dráma és Film Akadémián. Az 1989. december 22-én megalakult Nemzeti Megmentési Front Tanácsának tagja lett, művelődési miniszter volt 1996 és 2000 között. – A szerk.]. Iliescu volt a Műszaki Kiadó igazgatója, papucsban ült a kiadóban, várta a pillanatot, mert nyilvánvaló, hogy ezt az egészet kicsit előkészítette a KGB, hiába nem ismerik ezt el. Jön a fiam: „Odaküldtek a Rádióhoz, védjük meg, mert veszélyben van…” Lőttek ott, mint a nyavalya. Mi néztük a tévében, hova menjünk… Idős emberekként persze hogy a tévében néztük az egészet.

A forradalom után a Nyugat ideköltözött, minden teljesen megváltozott. Sok szemrehányás hangzik: „Pénzed is kell legyen! Amikor volt pénzed [a kommunizmusban], mire költötted, vettél szójás szalámit!?” Ebből a szempontból egy pillanatig sem voltak nosztalgiáim, egy percig sem bántam semmit, rosszindulat kell ahhoz, hogy meg ne lássa valaki, hogy sok minden megváltozott. Hogy volt, ami rossz irányban is, az már egy más kérdés.

Nem voltam szoros kapcsolatban a bukaresti zsidó hitközséggel. Apám élete végéig a petrozsényi hitközség könyvelője volt, az volt egész életében. Azt hiszem, hogy 1990 után azonnal, ha nem már azelőtt, már nem emlékszem pontosan, ismét beléptem a közösségbe. Minden évben fizetünk tagsági díjat, veszünk pászkát, megőriztük a hagyományokat. Jártunk konferenciákra. Amíg élt a sógorom, minden vasárnap beültetett a kocsijába, és mentünk [a Popa Soare utcai hitközségi központba]. Nagyon sok érdekes előadást hallgattunk. Itt, a tömbházban még laknak zsidók, néha beszélgetünk a szokásainkról.

Az az érzésem, hogy Petrozsényban ma már nincs tíz személy, hogy kitegyen egy minjánt. Most van valamiféle hitközségi elnök, akit Rosenfeldnek hívnak, de semmi köze nincs a mi családunkhoz. Van még egy nagyon érdekes dolog: a város polgármestere ma egy zsidó, [Carol] Schreter. Függetlenként indult a választásokon, már két alkalommal választották meg. Diákom volt hatodikos korában. Bányamérnök lett, éveken át ő volt az aninószai szénbánya igazgatója, aztán Petrozsényba ment, és ő lett a polgármester. Ma is az.

Oscar Roseanu
(Oszkar Rosenfeld)
Bucharest
Romania
Interviewer: Anca Ciuciu
Date of the interview: August 2005

Mr. Roseanu is a former chemistry teacher currently retired, aged 82. He lives with his wife in an apartment house in Bucharest, close to the center of the city, in an area with houses. His face is brightened up by his grey hair. He is always kind and smiling. He spent his entire life working with children and thinks their affection is the most important thing. His teaching career is full of achievements, including patents for laboratory equipment. He is very proud of his two grandsons, whose photos surround him all over the apartment.

My family history
Growing up
During the war
After the war
Glossary

My family history

My paternal grandparents came from some place in Galicia and settled in Barul Mare [Baru], a village – well, a commune, if you wish to honor it – located between Petrosani and Hateg [in Hunedoara County]. My father became an orphan at an early age. My grandfather, David Rosenfeld, was a barkeeper. He was a religious man, had a prayer book and knew how to pray. He didn’t wear traditional clothes – no one in the village did. They spoke Hungarian at home. I don’t know anything about my grandfather’s relatives. He died around 1921. I believe my grandmother – Etelka Rosenfeld – died before him.

Every year my father would take me to Barul Mare, to the tombs of my grandparents. Two years ago, my grandson and I were driving from Deva to Bucharest, and we made a stop in Barul Mare, to visit my grandparents’ tomb. There were a lot of German names, many of which sounded Jewish too, but I couldn’t find any familiar one. Some childhood friends in Petrosani told me the Jewish cemetery was right next to the cemetery of the German soldiers who died during the war [World War II]. When I was a child, that cemetery didn’t exist, of course. I didn’t manage to find the tomb. I spoke with the kids and I’ll go there again this year.

My father had several siblings: Pepi Klein [nee Rosenfeld], Etus Baum [nee Rosenfeld], Bela Rosenfeld, and Benjamin Rosenfeld. They were all born in Barul Mare.

One of his sisters, Pepi Klein [nee Rosenfeld], lived in Uioara [Ed. note: The official name of the town is Ocna Mures.]. Her husband, David Klein, sold bicycles and sowing machines in his own store. She was a housewife. They were very religious – Pepi even wore a wig. At a certain point [after World War II], they moved to Cluj; from there, they emigrated to Israel. Pepi died in Israel. David remarried; his new wife was a mutual acquaintance of ours who had lived in Lupeni. Pepi and David Klein had three boys and two girls: Jeno, Erno, a third boy, Hana and Erzsi. Two boys died in Transnistria 1 – witnesses claimed they had been blown up. Their names were Jeno and Erno. The third boy worked as a bus driver in Cluj for a long time, and then he left for Israel. He has children. He’s still alive, but his wife died. I knew them closely. One of the girls, Hana, was a math teacher. She died in Israel. She had a girl and a boy who now live in Israel. The other girl, Erzsi, married the tailor of the National Theater in Satu-Mare. They left for Israel at a certain point. They had a boy, Matei. He was brilliant – he didn’t need a tutor to succeed at the admission exam for the Electronics Faculty in Bucharest. They ended up in Israel, where the boy died during the Seven-Day War. Her husband hung himself; Erzsi could be found at the cemetery every day, mourning by a tomb that was empty, for her son had been virtually melted in a tank. Matei was married; he already had a child and his wife was pregnant. Her two children are now all grown-up. In order to keep her away from that tomb, they persuaded her to marry a man from Cluj whose wife had died at Auschwitz. They left for America. Meanwhile, her husband died, but she stayed there. She gives us a call from time to time. Erzsi comes to Romania at least twice a year.

Etus Baum [nee Rosenfeld], the prettier sister, married Sandor Baum, the owner of a food store in Brasov. She was a housewife. They lived close to the stone quarries. They had a cart with a horse. When I was on vacation, I used it to go to the city for supplies. They had two daughters. Etus was beautiful and so were the girls. The elder, Sonia, was 12 and the younger – whose name I don’t know – was 8 when they died with their mother at Auschwitz. Her husband survived and remarried in Oradea.

One of the brothers, Bela Rosenfeld, used to live in Buhusi. I lost any track of him. He once came to Petrosani. I don’t know what he did for a living.

The other brother, Benjamin Rosenfeld, also known as Dezso, was a shoemaker and lived in Petrosani. My father sort of provided for him, as he was rather needy. He married and left for Israel. He was devout and his wife wore a wig. Their children were pretty devout themselves. Dezso was once speaking on the phone and one of his daughters showed up and poured a cup of water on him because he dared use the phone on Saturday! Dezso had two girls. After he died, his wife and his daughters left for America. The girls are both married – one to a butcher and the other one to a small manufacturer of jeans.

My father, Martin Rosenfeld, was born in 1892 in Barul Mare. He commuted from Barul Mare to Petrosani to go to high school. After graduating, he settled in Petrosani, found a job at the coal mines and worked there for 46 years. He was a very special man, extremely earnest and moral; everyone who knew him looked up to him.

My mother, Frida Rosenfeld [nee Lustig], was born in 1901 and was 11 years younger than my father. She went to high school in Petrosani. In her youth, she worked as a cashier in a cosmetics store in Petrosani. I know my father experienced a ‘coup de foudre’ [love at first sight] when he met my mother. He married her in 1921 or so and they were very happy.

My maternal grandfather, Eugen Lustig, was born in Vienna. He was a tailor. A wisecracker, he knew all the small craftsmen and spent his entire day bowling and drinking beer with them. But he was a very good cutter for trousers; he was the one who did the tailoring. He had an apprentice who did the rest of the work. He may have been out drinking most of the time – if you don’t mind my saying that –, but he made some great clothes. Every time I went to him to have my pants fixed, he would say: ‘Here comes my best customer!’ He was a hell of a guy. His workshop was at his place; he had a special tailoring table in the kitchen. He had quite a reputation. Many people came to him to order clothes. He told stories from the time of World War I and bragged about how valiant he had been as a soldier [in the army of Austria-Hungary] 2.

My maternal grandmother, Irina Lustig, was born in Serbia and had relatives there. When I met her, her hair had already turned grey. They all spoke Hungarian in the region except for my grandmother, who spoke German fluently. She was a milliner and owned a women’s hat store on the main street, where all the stores were located. It was the only store of its kind in Petrosani and its clientele consisted of the town’s elite. I think she had an employee. My grandmother was the one who designed the hats. She shared the premises with Mrs. Benedek, the florist, with whom we were good friends. For my bar mitzvah, this lady offered me a volume of Petofi’s poems in Hungarian; I still have it. My grandmother’s store consisted of a long hall; at the back, there was a sort of stand where the hats were shaped. That was all. At a certain point, my grandmother also kept a section of toys. I was very excited about it, because, every week, she would let me have a toy from her store. There was a biker that circled around the house; there were toy cars, dolls and the likes. Every time I left the store, my grandmother waited until I got to the end of the street and called me: ‘Osiii!’ [Short, colloquial form for Oscar] I had to come back, as she had forgotten to give me a message for my mother! She did this every single time.

My grandfather was stout, while my grandmother was short, petite and lively. They never moved from Petrosani. They had 4 children: Willian Lustig, Imre Lustig, Rozalia Lustig, and Frida Rosenfeld [nee Lustig]. During the war, they stayed in Petrosani, because my grandfather was older than 50 – they only took those who were under 50. When the war ended, they didn’t leave. My grandmother died in the 1960’s. My grandfather died at the age of 96, in 1970.

William Lustig did his military service in Timisoara. He remained there and got married. He was an electrician. He installed the first elevator in the city at the German High School, the ‘Baratium’. He was very proud every time he told us about that elevator. He was a man with technical intuition and was very good at his job. His wife, Betti [diminutive form of Betus], was a housewife. They had two daughters, Klari and Evi [Klara and Eva]. At a certain point, the entire family left for Israel, to Kiriat Yam. Klari still lives there; she is married to an electrical engineer who works at the Haifa power plant. Eva, the elder, went to West Germany and I don’t know what became of her.

Imre Lustig never got married; he was a rather lonely character. He worked for CFR [Caile Ferate Romane – the Romanian Railroad Company]. There came a time when he and my father were the only ones in our family who still lived in Petrosani. When my father died, we figured we couldn’t let Imre all alone in Petrosani. So I pulled some strings here [at the Jewish Community in Bucharest] and got him admitted at the ‘[Amalia and] Moses Rosen’ [old age] home. He died there.

Rozalia Lustig died in 1951, in Petrosani. She wasn’t married. The poor woman was ill and one might think she waited for me to come and see her one last time. She died in my presence.

We occupied a large house made of brick when we lived in the company mining town of Lonea. We stayed at 14 Nicolae Iorga St. The street began with the houses of the railroad employees and continued with the mining town until it reached the main street. We were the only Jews there. All our neighbors were clerks or workers at the mine. Our best friends were the Szekely family, who lived opposite our house. She was a housewife and he was an apprentice at the company store. The miners paid at the end of the month – they brought in a receipt and the cost of their purchases was deducted from their monthly salary. They usually bought a sack of wheat flour, a sack of rye flour – as bread was baked at home back then –, a sack of corn flour, half a sack of sugar. This is what shopping meant there… That was the company town life.

My mother was a very good cook. Our house in the company town had a nice porch and a flower garden in front of it. At the back of the house, there was a vegetable garden. My wife remembers: ‘I watched Mother go to the garden and pluck a carrot from the ground. She came back, chop-chop, and the food was almost ready. Then she remembered she also needed a parsnip.’ She grew all the vegetables she needed in her garden; everything was neatly ordered. My father made her a box that allowed geese to stick out only their necks. She would force-feed them corn. She gave them salted water to make them even more thirsty and hungry. This is how she secured 12 fat geese for the winter. The meat was smoked in order to last through the winter. We bought the milk from a momarlanca [Ed. note: peasant woman from the Jiu Valley] who used a horse to carry the pails. They would put mamaliga [Ed note: food made of boiled corn flour] around the pail so as not to spill the milk and taste it on the spot. My mother negotiated with the momarlanca. It was funny to watch my mother speak Romanian. Nevertheless, she could make herself understood. We only used Hungarian at home. My mother was on good terms with all our neighbors. Everyone felt equal to everyone else and there was no discrimination whatsoever.

My father was the head of the supply department of the coal mines in Lonea, a town located about 7 kilometers away from Petrosani. He commuted daily using a small local train. In winter, they used a godin [in Romanian, small cylindrical stove] to heat the cars. He left for work at 6 a.m. and came back at 6 p.m. He had lunch at the clerks’ canteen in Lonea. Every evening I used to wait for him at the small station – it was for local trains only and was about 2 kilometers away from home. On the way back to town he would talk to his coworkers, not paying much attention to me – I was a sort of appendix, but he held my hand. He also had some work to do at home: he did accounting for the furniture factory in Farcas and for a tailor named Schwalb. Working for the furniture factory, he learnt carpentry. He built a gazebo in the courtyard that could shelter at least 10 people. I would spend a lot of my time there in summer. I did my homework there too. My father also made me swings and devices for exercise – it was a hobby of his.

Growing up

So my name is Oscar Roseanu [changed in 1947 from Oszkar Rosenfeld]. I was born in Petrosani, on 2nd May 1923. I had all kinds of friends of more than one faith and I played soccer in the meadows all day long, like any boy. My mother would yell: ‘Osiii!’ I think I was hundreds of meters away, separated by several rows of houses from my home, but I could still hear her call me for lunch. My childhood friends were: Dick Laci, the goalkeeper of our soccer team, Sporia, a momarlan’s kid, Rubb Dudu, son of a clocksmith, Zuberetz, son of a shoemaker [Czech]. No kid ever asked any other kid about his ethnicity or faith. We often played in my courtyard, where we had rings and a swing. The entire neighborhood was there. We once saw a character named Alexander who was touring Petrosani and who danced on a wire. I wanted to do that too, so my father had to comply and provide me with something similar. I danced on a rope placed 1.5 meters away from the ground, with a friend standing by to catch me if I fell. We once built a small barrack made of bricks to hide in it and it collapsed all over us. We would go fishing in the River Maleia [which crosses the town of Petrosani]; we would stand in the stream, catch fish empty-handed and put them in jars. We would ride our bikes to Barul Mare, about 20 kilometers away, and we would bathe in the mill’s pond. Silly things like that.

I used to play tennis. There were about 7 courts in Petrosani, although there weren’t too many inhabitants. I was very proud when I carried my racket around the town; I would often ride my bike to Lonea, 7 kilometers away from the town, where I played tennis with clerks, coworkers of my father’s. The Clerks’ Club had its own court. I would skate in winter. There were 3-4 skating rinks in Petrosani. My father and I would go skating every evening, while our mother watched as a spectator. I also skied. My classmates and I once built a jumping hill on the slope near the town; we could jump as far as 100 meters. We also had a bobsled; my father was the driver and I was the brakeman. The town had a bobsled track over 5 kilometers long. The ride was breathtaking. We once managed to persuade mother to ride with us. It was a one-time experience. It just so happened that we left the track and made a sudden stop; my mother fell over dad and this incident put an end to her sporting activity.

I took violin lessons and I went to the Conservatoire in Cluj for two years, on an optional attendance basis. I had a violin teacher who came by my place once a week. I played in the band in Petrila. I went there as often as twice a week and I walked my way back in the night, carrying my violin under my arm [Ed. note: Petrila is located 5 kilometers away from Lonea.]. I played in a semi-classical band. I also had an accordion and today I feel really sorry for our poor neighbors who had to listen to me play in the courtyard. The sound of my accordion could be heard in the entire neighborhood.

Petrosani is the town of my childhood. I feel tied to this town by my most beautiful memories. I read somewhere that the town had 18,000 inhabitants [in the interwar period]. Romanians, Hungarians, Jews, Germans, and Frenchmen lived together in harmony. Petrosani had a strong Jewish community and many notabilities were Jews: the town’s notary, Bercovici, my father, Martin Rosenfeld, the head of the supply department of the Lonea coal mines, and many others. Once a year I try to go back there and visit my parents’ tombs. A trip through the cemetery means remembering the whole past of this town by reading the names on the tombstones. Almost everyone who was buried here was my friend or my acquaintance.

There were many Jews in Petrosani. Let’s take a look at the list of Jewish families who lived on the main street. Coming from Hateg, the first Jewish family one came across was the Fucs family; it was a carpenter’s family. A few houses away lived Simenthal, the elite tailor. Anyone in Petrosani who wanted fancy clothes had them made by Simenthal. Next to him lived the Marek family, who owned the town’s power plant; their house had two floors and an inner courtyard with a fountain. At a street corner there was a butcher’s shop that belonged to the Horvath brothers. The Biber family had a clothes store on the main street too. The Weiss brothers ran a stately food store at another street corner. They lived in a large house with two floors situated above this store. They sold anything from confections to vegetables. It was called ‘colonial goods store’ or ‘general store’. The Weiss family owned a jewelry store that focused particularly on silver. The husband was short and fat and the wife was taller and statelier than him – it was clear who wore the pants in the family. The Schretter brothers’ clothes store came next. The father and all the sons worked in this store. In fact, the Schretter brothers remained the town’s main tradesmen. The youngest of the brothers became the mayor of Petrosani in 1996, running as an independent. The Hertz family owned a shoe store; there were two brothers. The Ranghewurtz family ran a drugstore; their son left for Israel. A second Biber family sold perfumes, photographic equipment, musical instruments and the likes. They left for Israel too. The Goldsteins’ clothes store had a sign that everyone admired: it pictured eight men pulling the legs of a pair of pants in opposite directions, without managing to tear the pants off. This suggested how enduring their products were. The family of engineer Abraham also lived on the main street. They were the ones who organized the Ihud of Petrosani and the Keren Kayemet 3 branch. Another Jewish family who lived on the main street was the Hoffmann family. The husband was a bank manager.

On the shore of the River Maleia, there was a beautiful villa, home for two families: the Pick family (still to be found in Petrosani, one of the few Jewish families who remained in this town) and the family of counsel Halmos, who had a daughter and a son. The daughter was a renowned pianist. From what I heard, this family emigrated to India and was never heard of anymore. There was also the Vamos family: the father was an accountant and had a son, Ervin, and a daughter, Lili. Ervin and I went to college together, at the Physics and Chemistry Faculty in Bucharest. After 1960, they inherited a fortune from an uncle in France and they emigrated to Israel, where they led a prosperous life.

There are so many names that are worth mentioning! The Isac family owned a pub. I think they were the only Jewish barkeepers in town. There was another shoe store on the main street, owned by Deri Musen; I met him after the war, in Haifa, where he owned another shoe store. Feldman was an optician; he left for Israel with his family and opened a new optician’s shop not far away from Deri Musen’s shoe store. The Taub family ran a shoe store too. They emigrated to Israel and, interestingly enough, the father became a bank manager there. Mandel Zucker was a friend of mine. He and his brother left for Israel, but one of them couldn’t adapt to the climate; he filed a request for repatriation, but was rejected. Paul Rotman, a housepainter, left with his sister for Israel before 1941. So did the Leb family (two brothers and two sisters) and the Schwalb family, a tailor’s family.

The Kardos family owned a clothes store. I remember a funny thing about Mr. Kardos: he was the one who taught me to blow my nose in a handkerchief when I was 3-4 years old. I used to see him all the time standing in front of his store looking at the street. The next store belonged to Rubb the clocksmith. His elder son became a clocksmith too, while the younger became a physician in Cluj. Old Rubb was the town’s humorist. He knew thousands of jokes. Anyone who passed in front of his store and stopped before the window had the opportunity to meet old Rubb, who came out and always found the time to tell a few jokes; he had them sorted by categories: with rabbis, with policemen, with priests and so on and so forth. The town’s inhabitants were retelling many of the jokes; my father was no exception: whenever I went home, he would tell me the same old jokes and I would pretend I heard them for the first time, in order to humor him.

The next store was a drugstore owned by Reismann. There were two drugstores in Petrosani and both of them belonged to Jews. A hardware store came next. The Weiss family lived on the main street and owned a china and glassware store. They weren’t related in any way to the other Weiss family that I mentioned above. They left for Israel too. The Nagy family lived in a neighboring house. The breadwinner was a shoemaker. They left for Israel before World War II. The next store was the millinery store of my grandmother, Lustig. She shared it with a florist. In the next house lived doctor Weiss and two sisters who were single – spinsters. The whole town thought of them as a bit eccentric because they spent their entire day standing by the window, looking in the street and saying hello to everyone. The Banden family owned a colonial goods store; both their sons left for Israel after the war. Mrs. Banden used to go to ‘Herkulesbad’ every year. When I was a child, I used to think that Herkulesbud was at least in Austria. I later realized that it actually meant Baile Herculane [Ed. note: a Romanian spa located only 166 kilometers away from Petrosani].

There were Jews living in other parts of the town too, some of whom became rather well-known. For instance, Schwartz became a vice-president at the Ministry of Labor. Doctor Herman had two sons; one became a physician in Cluj and the other one became a chemical engineer at the Dermata factory in the same city. The Fischers owned a colonial goods store in the company mining town. The Vertes family owned a terracotta stoves factory. Their eldest son was with the communist underground movement and was arrested in Hungary. After he was set free, he returned to Romania and went to the Medical School and to the Faculty of Mathematics. He died of ulcer. His two brothers both left for Israel.

There was a lad, Tiberiu Horvath, who became the vice-president of the Investment Bank after the war. He and the young Hoffmann, the banker’s son, were the ‘figure skaters’ of the town. Everyone skated near the borders of the skating rink, while the two of them were performing in the middle, admired by everybody. Their skates were attached to their boots with screws, which was something new at the time. They did skate beautifully, no arguing about that.

The Scheffers owned the only soda shop in town. They used a cart pulled by a horse to deliver soda bottles across the town. In winter the soda shop’s ground was transformed into a skating rink. Their nephew went to medical school in Timisoara and emigrated to Israel, where he works as a physician at the Zvat hospital.

Not far from the railroad station lived the Grossmans, who owned a construction materials warehouse. He was the main supplier of the mines, providing timber and other items necessary for mining. Their son studied in France, fought for the Maquis 4, came back and changed his name to Marin Gaston [Ed. note: He was born in 1918. He graduated from the Polytechnic Institute in Grenoble, Faculty of Electrical Engineering and Energy Science. Author of numerous scientific works and veteran of the French Army and French Resistance, he held important positions in the Ministry of Energy, the State Commission for Planning and the State Commission for Nuclear Energy between 1949 and 1962. He currently lives in Israel.] During the war, the Grossmans moved to Cluj together with a daughter. They were taken to Auschwitz and exterminated. When Marin Gaston returned to Romania he didn’t find any family member.

Every holiday found us at the synagogue – we didn’t miss one. On Yom Kippur, we would spend 12 hours there. We ate in the evening and fasted until the evening of the following day. On every holiday, my parents invited our relatives to eat at our place, because we baked bread. There was an oven in the street and people took turns to use it. Our turn came on Friday. My mother also brought the laundry of the old folks [the grandparents], who used to wash at our place; we were a very united family. Every Sunday morning, my father and I retired in the living room to pray. This was the Sunday morning ritual. My father taught me how to wear the tallit and the tefillin. I knew how to put on the tefillin – one on the arm and one on the forehead; it had to be strapped on 7 times.

I prepared for the bar mitzvah with a bocher for several months. This teacher taught me what to say and do. My bar mitzvah was held in the prayer house in Petrosani. I read from the Torah and carried it around the hall so that everyone present may kiss it. The tradition was observed in every detail. A table was laid in the evening. All my family attended – grandparents, uncles, aunts. Like I said, we were a very united family.

Petrosani had a synagogue and a prayer house. The synagogue is still there today. The rabbi’s name was Muller. He was known to be very learned. His son, Pinki [Pinkhas] Muller, grew up to become a rabbi too and signed up for emigrating to Israel after 1944. [Ed. note: He was arrested on grounds of urging the Jewish population of Hunedoara County to emigrate and spent several years in prison because of that. After his release, he emigrated to Israel and became the chief-rabbi of Northern Israel.]

The holidays felt like a fashion parade. All the ladies were showing off their new hats that my grandmother, the milliner, had made. You can imagine the display of elegance. The Jewish community strictly observed the traditional holidays: Yom Kippur, Pesach, Rosh Hashanah, Chanukkah. Harmony reigned in our family. I never heard my parents raise their voice. We didn’t miss one holiday. My parents invited my grandparents, my uncles, and my aunts; all the family would gather at our place and we would celebrate. Passover was like it was supposed to be: we would have matzah for 8 days. My father was a man who observed all the traditions. People knew he was Jewish and no one had a problem with that. I remember, for instance, the Pesach evening [Seder], when the entire family gathered before a meal that included everything that the tradition required:  ‘kos shel Eliyahu’ [Eliyahu’s Cup], the wine drops being taken out of the glasses with words like ‘dam [the plague of blood], tsefardeah [frogs]’ or my asking my father the mah nishtannah questions: ‘Mah nishtannah ha-lahylah ha-zeh mi-kol ha-layloht?’ and so on. On holidays, our community filled up the synagogue and the prayer house. Today, less than 10 families are still there – not even enough people for a minyan.

In the Maleia company town lived a group of Jews who observed the Galician traditions. They wore caftans, fur hats, and beards. They had a synagogue. At the first floor of the building that sheltered the synagogue, there were two halls for the Talmud-Torah study. Most of the Jews living there had occupations related to the Jewish traditions: one of them was a Talmud-Torah teacher, another one was a hakham etc. There was also a tailor who lived there; his name was Ovici and his daughter still lives in Petrosani today.

Things were quiet in Petrosani; there were no anti-Semitic outbursts – these only appeared after the Communists came to power [after World War II]. On Sunday, the town’s streets were flooded with the people who came out from the stadium – everybody was a ‘Jiul’ fan, as you can imagine. As soon as the match ended, you could see waves of fans coming downtown. There were no cars and the main avenue filled with people. They would walk to the other end of the town – and that was pretty much their promenade circuit. There must have been over 100 Jewish families in Petrosani. They formed a large community – after all, the main street had only Jewish stores and, come to think of it, only Jewish houses. The town had a workers’ casino with a very good cinema; it had a very large hallway where people came out to have a drink during the breaks of the films. They also held balls in there. People danced the mazurka back then and my father – one of the town’s Jews – led the dance. I remember him say: ‘Messieurs, changez les dames!’ [French for ‘Gentlemen, change your partners!’] This happened around 1937. Everyone knew everyone. No one cared if someone was a Jew.

In 1939, the Goga-Cuza cabinet 5 closed down all the high schools in working-class towns. This brought about the end of the high school in Petrosani and of the secondary school in Lupeni. Children were thus indirectly forced to register in vocational schools and arts and crafts schools; their curriculum included internships in companies, which secured, in fact, free labor for the government. I was in the 6th grade and I was in danger of not being able to continue my studies. So my father started sending letters to Targu Jiu, Timisoara, Deva or Sibiu, trying to find a school that would accept me. The answer came from Sibiu. My father was so excited, that he came home by taxi, not by train; for one time, he didn’t care that was beyond our means.

After a while, during a religion class, the principal found me in the corridor – being a Jew, I didn’t attend that class.  ‘What are you doing here?’ – ‘Don’t you know? I’m a Jew.’ – ‘Where are you from?’ – ‘Petrosani’ – ‘Who signed you up for this school?’ – ‘Well, my application was approved by the deputy principal!’ The principal had been on vacation and had no idea about this. It was his deputy’s responsibility to deal with such issues, but he hadn’t realized what my situation was either. The principal was mad at his deputy, who had dared take me in… But one month and a half had already passed and there was little he could do about it. So he let me stay. This is how I remained in Sibiu.

The high school had a band of 350 pupils. It was conducted by one of the teachers, Mr. Belu, a music enthusiast. One day he came in all the classrooms and announced: ‘We’re setting up a band; who wants to join in?’ I already had my own gang there. And I devised a plan to get us rid of the band assignment without making them realize we meant that. ‘Sir, we would like to be signed up for the saxophone’, I said, knowing for sure they lacked this particular instrument. Little did I know that the man had got enough money from the Ministry of Education to order a set of 350 instruments from Vienna! So one day he came to our classroom and said: ‘All those who signed up for the band follow me!’ He didn’t care about interrupting classes or anything – and bear in mind that our Romanian teacher was also the prefect of Sibiu County. But he couldn’t care less about the prefect! We went with him, still hoping there wouldn’t be any instruments for us to play. We were surprised to find out there were four saxophones! Fancy that! The practicing sessions were held in the basement, but you can imagine how seriously we took them. However, we did learn to play the saxophone under the guidance of some lads from the army band. We marched through the town with our band and we couldn’t have felt any prouder! I played the saxophone for several years after that.

After I was kicked out from that high school [in 1940, because of the anti-Jewish laws in Romania] 6, I went to the Israelite high school for a year, in 8th grade. I was in the same class with rabbi [Ernest] Neumann. [Ed. note: prime rabbi dr. in Timisoara, the last Romanian-born rabbi in Romania. He passed away in 2004.]

During the war

On 6 August 1941 the drum started beating in various places of the town – this is how they used to communicate the mayor’s orders back then. The drummer announced that all Jews were to report to the Army Headquarters in Deva the following morning, in order to be assigned to labor detachments. In 1941, all the Jewish men aged 16-50 in Petrosani were taken to forced labor: first to the Deva-Brad railroad track, then to the Matca-Paulis Canal, and finally to Moldavia, where they dug ditches to install cables between pillboxes. Meanwhile, the Jewish women of Petrosani were evacuated to a castle in Paclisa, near Hateg, then to Deva, where they remained until the war was over.

My father was working in the coal mines – he was the head of the supply department of the Lonea mines. The entire region was under military control. He was ordered to maintain his employment, but he wasn’t allowed to leave Petrosani. Despite that, he accompanied me because he wanted to see where I would be taken. He was planning to return using the pass that proved he was employed at the mines. But once we got to Deva, he wasn’t allowed to go back to Petrosani anymore, so he had to start walking with me and the others. All the Jews in the Jiu Valley – from Lupeni, Vulcan, Aninoasa, Petrosani, Petrila, and Lonea – formed a column which moved on foot for about 20 kilometers. Most of the Jews were taken to the commune of Craciunesti; my father and I, plus 18 others, got separated from the rest and ended up in the commune of Fizesti, where we were accommodated in a chicken farm. The stench was terrible. They laid mattresses next to the walls and we lived there until November. We had to go to the construction site every day. They were building the Deva-Brad railroad track; rocks and stones had to be removed, carriages had to be pushed, the location for the future track had to be cleared. During all that time the men in Deva were assigned to the Baia de Arama quarry, located on a hill near Deva. We had to carry large stones for about 6 kilometers. Each of us had a load of two stones tied together and placed on the shoulders. We had to take them to Deva, where they were used for paving some street. Then we went back to the quarry and started all over again. Not one single stone was carried using trucks or tractors. They only used us.

My father managed to phone his general manager in Petrosani and told him what had happened to him; but the man couldn’t do anything to bring him back. One day, my father gathered the guts to get on a truck and go to Deva. He went to the Army Headquarters and reported for a sort of review – ‘biography’, he called it. But the colonel had him incarcerated, accusing him of being a deserter. After spending 7 days in prison, he came back to the construction site. I remember I was on a hill with other Jews, guarded by soldiers; I noticed someone coming up the hill. He approached me and gave me a hug. At first, I couldn’t tell who that man was! When I took a second look, I realized it was my father. While in prison, he had lost a lot of weight and had got a kidney condition. I used to bring him hot water at night to put it on his back and soothe his kidney pain. Because everyone looked up to him, they appointed him apagiu [Ed. note: slang term derived from the Romanian ‘apa’ meaning ‘water’] – he carried water in a bucket and let the others drink using a cup.

In November, we were moved to another village. The construction site was abandoned. Eventually, we got back to Deva. Meanwhile, my father had turned 50; he was released, but wasn’t allowed to return to Petrosani, so he stayed in Deva. It was with great efforts that he managed to bring my mother to Deva too; she and other Jewish women from Petrosani had been taken to an abandoned castle in Paclisa, near Hateg, where she stayed for a long time. Many years later, I regretted not having asked my mother to tell me in detail what it had felt like to live in that castle for such a long time.

In the spring of 1942, we were all taken near Arad to work on a canal called Matca-Paulis. Initially, they accommodated us in Minis; we were later moved to Siria, then to Paulis – villages located along that canal. We were about 20 people in one room, in the hunting cabin of an agronomical engineer. They were digging a canal that would connect the Cris River to the Mures River and they were going to use it for irrigations. Every morning we had to walk several kilometers from our quarters to the canal. The canal got as deep as 2-3 meters. We shoveled earth and, when it rained, we shoveled mud. Sometimes we worked in the company of toads. We weren’t allowed to return until the soldiers guarding us got soaking wet.

At a certain point, in order to ease our work, we hid the shovels and the pickaxes in a hole dug in the ground, so that we wouldn’t have to carry them to the work site and back every day. One day the colonel made an inspection and noticed we weren’t carrying shovels. They had us all lying on the ground and each of us was struck with a belt 25 times; there were 50-60 of us. Of course, our buttocks were naked and we were lying in the mud; occasionally, the soldier’s belt touched the ground before coming into contact with our skin. Whenever one of the soldiers dared a milder stroke, the colonel threatened him: ‘I’ll have you lying on the ground and I’ll have one of these jidani [Romanian offensive word for Jew] beat you too!’ So the punishment was carried out according to the instructions.

Nevertheless, in this period, we were able to organize a small band. There were also people from Arad and Timisoara among us (not just from Hunedoara). One of them was Nunu Bercovici, an accordionist at the Moulin Rouge in Arad. He was an extraordinary accordionist. Apart from the accordion that he had brought along, we also had a violin and the flute of a good friend of mine. All we had to do was hire a ‘conductor’. Sometimes the locals asked our colonel to allow us to play at the balls that were held on Saturday evening. This secured us a better meal from time to time. Of course, we were guarded by a soldier. My friend with the flute couldn’t actually play the flute, but he held it by his mouth and pretended to play. Once the soldier got closer and noticed the man wasn’t playing at all; he told him: ‘Mr. Vamos, you need more practice!’ We were once invited to play at the wedding of a student in theology from Arad who lived in Siria. The colonel approved, so we got on a cart, escorted by two soldiers, and went to Siria. There were about 20 students at that wedding. When they realized we weren’t hillbillies ourselves, they told us to put our instruments aside and join them at the table. You can imagine what a pleasant evening that was.

Some inmates tried to escape and go to Arad. Occasionally they succeeded. The men dressed in clothes borrowed from us, trying to look as natural as possible. They were helped by the sasoaice [Ed. note: Romanian term designating a female descendant of the German population that colonized some parts of Transylvania in the 12th and 13th centuries.] who carried milk to Arad in cans; the women hid them under their large skirts, so that the train conductor wouldn’t spot them.

One day they put us on a train and took us to Moldavia under military escort; we worked there until the end of the war. The train went through Deva and those of us who had managed to let their parents know were able to see them through the windows of the freight cars. When we finally got to Moldavia, we were assigned to the villages of Vatinesti, Ciuslea, and Doaga. The miserable souls who lived there only ate onions and mamaliga. They had us digging ditches that connected the pillboxes aligned along the Siret River. I can’t remember how I ended up a carpenter. The carpentry workshop was located in a schoolyard. One day, on 23rd August 1944 7, the school principal got out and yelled: ‘Truce! The war is over. King Michael 8 has signed the truce!’ That very moment, the colonel, who was nearby, got on a gig and off he went! I rushed to the work site and told the people who were digging: ‘Folks, put down your shovels and pickaxes. The war is over!’ An armed soldier behind me shouted: ‘How dare you? I’ll shoot you!’ – ‘Follow me to the school to see for yourself!’ He came with me, then we both went back and he confirmed the news to the others. Yet none of the inmates dared lay down his shovel; none of them could believe the war was really over.

What were we supposed to do under the new circumstances? The Germans hadn’t withdrawn yet, while the Russians hadn’t arrived yet; so we were caught between two frontlines. When the Germans pulled out towards Transylvania, we were finally able to leave. I was impressed by several things. For instance, one of the first Russians we saw was a colonel on horseback. He asked us who we were. We told him we were Jews and we had been set free. I remember his first words were: ‘Remember you are Jews before being Communists!’ We were impressed to hear a Soviet colonel say that. We saw a Russian riding in a cart pulled by two horses. One of the wheels was missing and the axle was rubbing the ground. We asked him where he was going and he replied proudly: ‘Berlin!’

One day we saw a gig with a Russian soldier and a boy about 12 years old dressed in a Russian uniform and armed with a machine gun. They stopped in front of a pillbox. Some Germans who had hid there surrendered. They got out with their hands above their heads only to get machine gunned by the kid. We asked the soldier what could possibly explain that ferocity in a 12-year-old. The man told us that the Germans had killed the kid’s parents and he had begged the Russians to take him with them so he could avenge his family.

We set off for our homes. There were four of us in our group. At a certain point, the Russians stopped us and had us working to widen the railroad track; this was needed because the gauge in the Soviet Union is wider than in Romania. We worked for two days and two nights by the light of some burning archives and guarded by Soviet soldiers. We slowly began our journey back home. Of course, we had to walk. The road was dusty. There were ordinary trucks and tank trucks running in all directions, but none would pick us up. We saw a truck parked near the road. Some Russian soldiers had got off and were eating; next to them were ammunition crates and two or three large baskets of tomatoes. We asked the Jews who were with the soldiers if there was any way we could persuade them to give us a lift to Ramnicu Sarat. We were told to promise we would give them some wine in exchange for the ride. It worked! They told us to hop in. When we reached our destination and we wanted to get off, an armed Russian came to us and demanded the wine we had promised. He handed us some cans and we began to walk through the town begging everyone for some wine. Eventually, a merciful man who understood the position we were in filled our cans. We took them back to the Russians and they let us go.

We went to the railroad station. There was a long freight train overcrowded with people who were calmly waiting for the departure. We got on, hoping the train would take us to Ploiesti [Ed. note: 60 kilometers north of Bucharest]. The train finally left. We asked the others how long the train had been waiting in that station and they told us it had been there for a week. We congratulated ourselves for our luck: the train left immediately after we had boarded. In Ploiesti, we got on a train for Deva [Ed. note: the second largest town in Hunedoara County, Transylvania]. Because of the bombings, none of the train’s windows was intact. In Sibiu [Ed. note: important city in southern Transylvania, capital of Sibiu County], we got caught by a German bombing and we took shelter under the cars. Fortunately, no one got hurt. In Simeria [10 kilometers away from Deva], we said goodbye to two of the friends we were traveling with; they headed for Subcetate to get to Hateg. We later found out that they both died in a German bombing which caught them in Subcetate. After three years of hardships and pain, when everything finally seemed to be over and they were just a few steps away from home!

When things settled down in the region a little and the Germans had withdrawn to Arad [Ed. note: city located in the western extremity of Transylvania], a friend of mine and I decided to take our high school graduation exam in Arad. We ended up in a private Jewish high school. Although I wrote about 30 pages about the Latinity of the Romanian language, I failed. I had to go to Bucharest, where I took the exam at the Cultura High School 9. I passed. When it was over, I returned to Deva, where I had to spend the night before I could take the train for Petrosani. In the station, a Russian soldier threatened me with a gun and took my watch, my wallet, and my suitcase, in which I carried a suit and a French compendium of math problems. I was actually glad he didn’t shoot me! The following morning I was in the train for Petrosani, explaining the conductor I didn’t have a ticket because it was in the wallet that the Russian soldier had stolen from me. A week later, my parents received a telegram of condolence from a family in Deva, who had found out about my… death. The cause of the misunderstanding was the fact that my suitcase had been found under a bridge, where the Russian had thrown it; since the compendium had my name on it, people assumed that whoever had stolen my suitcase had also killed me.

After the war

At the beginning of September 1944, my entire family managed to return home, in Petrosani. Of course, the place looked devastated, as no one had taken care of it while we had been away. My father was immediately employed by the General Department of Mines in Petrosani. He worked there until he retired. After he did, he became the secretary of the Jewish Community in Petrosani. We received another house, with 3 rooms. We got our dining room furniture back and my father spent many evenings working to modernize it. We had some great furniture: a desk with sculpted bear feet, a table for 12 persons, armchairs. Back then, they didn’t use vinyl; everything was upholstered in leather. Here’s something that says a lot about the Jewish mentality: as soon as we got the place, my father had it plumbed. We were the only ones in the company town who had tap water and a bathroom; the rest of our neighbors carried water from the well in the street.

An interesting thing is that, in 1944, when I came back to Petrosani, the Jews were fewer than before. Some had left. The Jewish community tried to regain its daily routine. And it felt as if the Jewish youth had got more united – we all joined the Ihud [the Zionist Social-Democratic Party]. We organized a club and we even had a band… Our drummer, Tiberiu, later became the national vice-president of the Investment Bank. I played the accordion, another fellow played the violin, and this was our little band. On every Sunday night of the month of January, there was a ball: the Firemen’s Ball, the Small Craftsmen’s Ball, the Physicians’ Ball, and the Jewish Tradesmen’s Ball. The most popular was the Jewish Tradesmen’s Ball; the entire town’s elite was there and everyone struggled to get tickets for that ball, not just the Jews. This tradition went on until 1948, when the ‘ethnic problem’ was ‘duly addressed’ and things fell apart. The nationalizations 10 and the mass emigration 11 of the Jews in our town began. For instance, the fabric store of the Schweber brothers was given to a worker; it took him only one week to destroy everything. Business in Petrosani had a lot to lose.

Still, a number of Jews remained. We formed a small community whose chairman was Marci Schretter; my father, Martin Rosenfeld, was the secretary-accountant and Mrs. Meiszter was the cashier. My father held this position from 1946 until the last day of his life, in 1979. At a certain point, the entire central part of Petrosani was demolished 12. All those places I told you about so far don’t exist anymore; they were completely wiped out. At the time, this raised a debate, because there were coal mines underneath the town and people wondered if the ground would hold. The town is still there, but it’s a whole different town from the one I used to know! The central area and the company mining town were demolished. The houses were replaced by 10-story high apartment houses. People who used to have a vegetable garden found themselves with nothing at all. My parents were given the possibility to move to a place near the airport – it’s actually an airfield for gliders. It was a relatively new neighborhood and my mother was afraid it was too far from the marketplace. So they chose to move in a 1-story apartment house located closer to downtown, near the stadium. Few of the Jews who had remained in the towns in the Jiu Valley – Petrila, Lupeni, Lonea – attended the service in the synagogue in Petrosani.

I went to college in Bucharest and started a new life. I graduated from the Faculty of Physics and Chemistry of the University of Bucharest. In 1947, I changed my name. There were two reasons. The comrades at the County Committee of the Communist Party suggested me to change it; they told me it would be better if I did, that they had plans with me and that the moment was still right… This was the first reason. The second one is related to an incident involving my physics professor, academician T. H. Ionescu, whom we all considered a major reactionary [Ed. note: The term ‘reactionary’ designated an opponent of the communist regime at its beginnings.]. One day he had to give a lecture about the pendulum. Before he began, he asked us ‘Isn’t there anyone with davai ceas here?’ [Ed. note: ‘Davai ceas’ is Russian for ‘Give me your watch.’ It is said that the Soviet soldiers quartered in Romania at the end of World War II seemed to be fascinated by watches and ‘requisitioned’ any watch they could find from the Romanian civilians (along with many other belongings). This phenomenon was very widespread and the ‘davai ceas’ expression came to symbolize Soviet abuse in everyone’s mind.] We were 700 students in that class; we had been to concentration camps or labor detachments and had been deprived of our right to study, so we were all fierce revolutionaries at that time. We were required to give a written statement about that professor’s conduct. You can imagine we all rushed to expose his anti-Soviet attitude! The professor had access to our statements and knew our names. None of us passed his exam. I remember I took the physics exam 7 times and I failed 7 times. But, as soon as I changed my name, I took the exam again and I passed, because he didn’t recognize me under my new name.

After graduation, I taught mathematics at first. One year later, I was finally able to switch to teaching physics in Petrosani. When the State of Israel was founded, I was invited to give a conference on this major historic event. The hall in Petrosani was overcrowded. It was the year 1948… I was considered to have a bit of oratorical talent – I had delivered various science popularization conferences.

One day I was teaching a physics class in Petrosani; I remember exactly what it was about: the way in which sound is inserted into the magnetic tape of a film. The principal entered the classroom and said: ‘Comrade Inspector, you’re needed in Deva right away!’ I didn’t realize whom he was calling ‘inspector’. ‘You have been appointed inspector! You have to go to Deva immediately’. It was 9 o’clock and the train was leaving in an hour. I didn’t have time to change my clothes; all I could do was send a pupil to my house to bring me an overcoat. It was only six months later that I managed to come back to Petrosani and pick up some of my stuff. I had become a county inspector for education. This happened in October 1948. I spent one year and a half in Deva.

In 1949, I was summoned at the Ministry of Education and I was sent to the Danube-Black Sea Canal [Ed. note: The work at the canal began in 1949 and many of the workers were political prisoners from the communist jails. The work was interrupted in 1955 and wasn’t resumed until 1975. The canal, completed in 1984, begins south of Cernavoda and ends in Agigea, south of Constanta, connecting the Danube to the Black Sea and thus shortening the waterway to Constanta with almost 400 kilometers.]. My job was to organize the education along the canal. I was the head of the public education section. The minister of education, Dorian Popescu, was a cultivated and earnest man. He summoned the head of the [Constanta] county education section and told him: ‘All the towns located along the canal [Cernavoda, Medgidia, Ovidiu, Poarta Alba, Capul Midia etc.] are to be transferred under the jurisdiction of the Education Section of the Canal, and Mr. Roseanu here will be the head of this section.’ – ‘Comrade Minister,’ he said, ‘I will transfer all the existing teachers and I will bring much better ones to replace them; this is the Canal and, you know…’ To which I reacted: ‘But why should all these teachers and schoolmasters be sent somewhere else? If they’re not good enough, you should simply fire them; but, if this is not the case, let them stay here. What’s the point in transferring them?’ I later found out the man was terrorizing everyone; teachers got moved from one place to another all the time and the beginning of each academic year made everyone nervous. ‘What if some of them were Legionaries 13?’ he said. ‘Look, Mister, I’m asking you a simple question: do we want them out of the education system?’ – ‘No!’ – ‘Then a Legionary is as good in one place as he is in the next. All I’m interested in is that he does his job well!’ This infuriated the man. He left and the minister approved of my idea. All the teachers were kept at the canal in their current employment. When I went on inspection tours, they couldn’t thank me enough.

I endowed all the schools along the Canal with all the equipment that was available: overhead projectors, 8 mm film projectors, chemical substances, castings for the biology classes etc. I set up weekly kindergartens, because the canal workers were busy and their children had to spend the entire week in kindergarten. I was once called to Navodari to see some improvements the parents had made to a kindergarten. They had brought soil and had planted flowers – it was an extraordinary thing. I always tried to get all the necessary equipment for my schools. Sometimes I got it, sometimes I didn’t. I once went to Leonte Rautu [Ed. note: Key figure of the regime, ideologist and head of the communist propaganda.]: ‘I need some equipment and these are the people who are refusing to give it to me!’ – ‘There must be some sort of shortage.’ – ‘Comrade Rautu, clearly you don’t understand the importance of the Canal!’ This remark got me everything I needed. I didn’t know they were using political prisoners at the Canal. All I knew was that there were some inmates working somewhere, but I later found out they were political prisoners.

I had a boss, like everyone else. One day he told me: ‘Comrade Roseanu, we must nominate some people for being decorated with the Work Medal. Could you think of a few of your teachers who are doing a great job here at the canal?’ I made up a list of 11 teachers. He handed me an envelope and told me: ‘You’re going to Bucharest to submit this envelope; it contains 12 names!’ – ‘What do you mean 12, Comrade? I only nominated 11 and, with all due respect, I am the head of the education section. What goes on here is my responsibility and I doubt that you have the right to nominate someone without informing me first!’ He told me that he actually had that right and it occurred to me it was pointless to argue with him. I got to the ministry and the clerk from the personnel department opened the envelope and said: ‘Did you know that you have been nominated for the Work Medal?’ How was I supposed to know? The truth is that only seven or eight teachers were decorated countrywide. I was awarded the Work Medal in 1950 or so. Academician [dr. Constantin I.] Parhon [Ed. note: (1874-1969), head of the State (1947-1952); president of the Provisional Presidium of the People’s Republic of Romania (1947-1948); president of the Presidium of the People’s Republic of Romania (1948-1952)] personally shook my hand. In 1950, I was transferred from the Canal to the Ministry of Education; I became a general inspector with the minister’s office [Dorian Popescu was the minister of education at the time of Mr. Roeanu’s appointment].

There’s a story behind everything. I received a vacation ticket to Sovata [Ed. note: Spa located in the center of Romania, in Mures County, opened all year round. It is renowned for its lakes with salted mineral water that generates heliothermal effects.]. I came across a former fellow-student; he was there with his wife and with a young lady who was to become my wife. Initially, the girl had registered at the faculty where I studied too – that’s how she had met my former colleague. I hadn’t noticed her in college because there were 600 of us in the freshman year. So I was introduced to her for the first time in Sovata. We were planning to go on a trip to Borsec in an open bus – it was a delight to ride in one of those things [Ed. note: Borsec is a spa located in northeastern Romania, in Harghita County. Open all year round, it has numerous springs containing carbonated waters or waters rich in calcium or magnesium.] My future wife was being courted by an accountant from the Ministry of Light Industry. He didn’t let her out of his sight and he invited her to join us in the trip to Borsec. When we got on the bus, I sat next to her; there wasn’t any room left for the dear accountant, so he had to sit at the back… We began to talk and we hit it off. During the trip, we were together all the time and the accountant was left aside. I invited my mother to spend a few days in Borsec with me. I introduced the girl to her and my mother liked her from the start. I told her that I would be delighted if she would make a stop in Petrosani on her way to Craiova, so that my father could meet her too. Then it was her turn to ask me to make a stop in Craiova on my way to Bucharest, so that she could introduce me to her family. Things went very fast. When she came to Bucharest, I picked her up from the station. We got on a taxi and this is where I proposed to her.

We got married in 1951, in Bucharest. My wife, Rodica Roseanu [nee Teodoru] was born in Craiova, in 1926. She graduated from the Faculty of Philosophy in Bucharest. She was already my wife and had a child when she went to college. Rodica worked in education her entire life. In 1955 she was assigned to the Academy of Economic Sciences, where she worked at the Marxism-Leninism department, but not for long. She was a tutor, then a university assistant, but they fired her in 1957, on racial grounds. They got rid of all the Jews – it was their way of ‘duly addressing’ the ‘ethnic problem’. Of course, they didn’t say it, but that was the hidden meaning. She worked at School no.64, then at some other school, and then she got transferred to the ‘Mihai Viteazul’ High School, where she worked until she retired, in 1983.

Rodica has a brother, Mihai Teodoru, a physician specialized in phthisiology who was the manager of the tuberculosis treatment facility on Dorobanti Ave. His wife was a doctor too and her name was Rodica Teodoru; she died a long time ago, some 22 years ago. Mihai died last year [2004] on the Yom Kippur evening. They had a boy, Serban, who graduated from the Faculty of History. They wanted to assign him to Tulcea or Sulina, so he left for America. He took an exam at Columbia and he placed third. He graduated from Business International, then he worked for Moody’s [Ed. note: Corporation that establishes a country’s credit rating, which greatly influences the level of trust for that country’s external loans.] He used to come to Romania from time to time. In his turn, he has two children.

After we got married, we led a modest life. My wife was still a student when we got married. Our child must have been 2 years old or so when Rodica took the admission exam at the Faculty of Philosophy; the kid was walking in the halls of the faculty that day. We spent each vacation in Petrosani, at my parents’. They filled our backpacks with food and we went hiking. We went to Straja, near Lupeni, and to Surieni. We once walked for 9 hours – we made long trips. We went to Parang many times – I lost count. Both my wife and I enjoyed hiking in the mountains. It was a true hobby.

My boy was born in 1952, in Bucharest. When he was little, we took him to the weekly nursery. I had a bicycle with a seat in front, where he sat. In the morning, I took him to Dumbrava Rosie St., in the vicinity of Icoanei Garden [park in downtown Bucharest], where the nursery was located. He enjoyed the ride until we entered that street and he realized where we were going. He began to sob and there was nothing I could do about it. Saturday at noon, I went to take him home. He held me tight and he wouldn’t let go of me. Then he went to the kindergarten. He ate there and we took him home every evening. It took him some time to realize we were coming for him every day – in the beginning, he was afraid we would let him stay there for an entire week again. After a while, he began to like it in there. When my mother-in-law died, we invited our father-in-law to live with us. He was a great expert in stamps; he was the chairman of the district philatelic association. He was really into that. He held his grandson between his legs and they sorted stamps together.

I taught Marxism-Leninism in higher education for 10 years. The head of the Marxist-Leninist department of the Veterinary School – Boico was her name – came to check on me. It was her right to do that and I thought I had nothing to fear: I knew my subject by heart and my courses finished with applauses. I was a very good agitator because I believed in the Marxist-Leninist ideology with all my heart! You can imagine how easy it was for me to teach dialectical materialism with my physics and chemistry teacher background! Yet Mrs. Boico went tot the ministry and reported I wasn’t reading the courses, but I was telling them by heart, which could lead to ideological confusions. And she requested that I be fired from that department! She was actually as mad as hell – I don’t know how to put this more elegantly – because she saw the students applaud at the end of my courses.

I could never get over the first thing I heard from that Russian colonel at the end of the war: ‘Remember you are Jews before being Communists!’ 11 years after 1945, I was reprimanded in a Party meeting for having been a member of the Ihud. Somewhere in my records they found that I had been a member of the Ihud 11 years earlier. I may have been a fervent Communist, a Party member and a university lecturer teaching Marxism-Leninist, but none of these mattered. My being a Jew was more important. It haunted me my entire life.

One day the minister of education was summoned at the Politburo. Someone had ‘told on me’ and had depicted me in positive terms, so the minister was ordered to find me a position with the State control. I worked at the State Control Commission for 8 years, until 1960. That was a repressive mechanism. All our reports began with: ‘The school’s management failed to…’ No good words there. I was in charge with inspecting high schools and universities. I reported to the minister in matters concerning the higher education and to the deputy minister in matters concerning the high school education. There was a hierarchy that had to be followed.

There was a furniture factory in Arad. They made some extraordinary pieces of sculpted furniture! 11 general managers from the ministry had placed an order there. One of my teams was making an inspection in Arad and they called me: ‘Could you come over here? There’s something you should see!’ The managers had only paid the production costs, claiming the furniture had been manufactured by some school. They had some pupils and teachers from the vocational school accompany the furniture as it traveled to Bucharest by train. Then they had them assemble the furniture at their places, without offering them a glass of water. I informed the management of the ministry – Murgulescu was the minister at the time. He was summoned by the State Control Commission and was asked to dismiss all the 11 managers. He did that. One of them was transferred to the University; another went to some other place and so on. I personally knew one of them; his name was Borca and he had been the head of the education section in Timisoara, while I was at the Canal. He said: ‘I will pursue this Roseanu guy for as long as I live! I won’t let him get away with it!’ Meanwhile the State Control was dissolved. They sought to provide honorable positions for us. I was appointed deputy manager of the Education Section of the Capital; I worked there from 1961 until 1964. Well, guess who became vice-president of the Capital’s Party Committee! None other than my old friend Borca!

At the education section, my responsibilities included endowing the existing schools and establishing the locations for the new schools. It is with pleasure that I remember how I used to organize school camps. As long as I worked there, I organized all the camps around Bucharest, including a large camp in Snagov. It was a real adventure. At the opposite end of the lake, towards Gruiu [Ed. note: a commune near Bucharest], lay the former CFR pool; the place was deserted, but I can’t remember why. We chose it for our location! There were still some shower cabins and a sort of terrace. We turned the cabins into dormitories that could accommodate 3-4 kids in each room. But who had heard of a camp without tents? We needed some tents to make the place look like a real camp! But where could we find tents? We first went to the Ministry of Agriculture; they had tents, but they needed them for agricultural works through the entire summer. We found out that the Securitate 14 had military tents. Where’s that? In Constanta. We got on a small truck and went to Constanta. They had border tents. ‘And how do you plan to carry them?’ – ‘We came in a small truck!’ – ‘You must be kidding. One single tent weighs 80 kilograms!’ The tents were huge; they had windows, doors, and scaffolding. We found some trucks at the public transportation company, but they wouldn’t let us go all the way to Bucharest. Eventually, we persuaded them. The axles had a hard time coping with the iron structures. When we tried to install the tents we realized no one knew how. Teachers and foremen just stood there and didn’t know what to do. I phoned to Constanta. ‘If you want us to show you how to do it, you have to come over here!’ So I went to Constanta again and the guy drew a diagram. Before handing it to me, he asked: ‘But what’s in it for me?’ This is how things went. I had to give him wine and things like that to make him show me the diagram. I came back to Bucharest and had my people work for I don’t know how long. I arranged with a scene decorator from the Opera to have some large drawings with scenes from ‘Capra cu trei iezi’ [Ed. note: ‘The goat with three cubs’, a famous Romanian tale written by Ion Creanga.] and ‘The Sleeping Beauty’ installed in the woods, attached to the trees. The children walked in the forest and came across the goat and its three cubs. A whole story!

In 1964, Borca called me to his office and told me: ‘You’ve always wanted to go back to teaching. So where will it be?’ – ‘Look, I want to make sure you’re not setting me up first. I want to hear the head of personnel read me the evaluation that sends me back to teaching and then I’ll talk to you!’ He accused me of having a hostile and dictatorial attitude towards my subordinates and of things like that; of not having consulted with the staff, of having established the location for a school in a place where no school was needed.  Still, one year later, that school had three series of pupils. ‘Well, if this is it, I’ll go back to teaching! I was accused of discouraging certain teaching bodies with my negative attitude towards them… Give me some examples.’ – ‘Such an attitude was reported by the ‘Eminescu’ High School or by the ‘Spiru Haret’ [High School]!’ – ‘Then I want you to transfer me to one of these high schools, to face the wolf pack!’ The heads of the education sections of the two high schools were summoned and asked if they wanted Roseanu. They both did. I chose the ‘Spiru Haret’, because I lived nearby and because it was a very good high school. I went to another vice-president who was in charge of personnel and I asked him: ‘Between us, can you tell me the real reason why I’m being fired from here?’ – ‘Comrade Roseanu, don’t you realize? It’s because you’re a Jew! There’s also a Jewish secretary and a Jewish math inspector… There are just too many of you…’ Well, at least he told me the truth. Such a blow could have made me go insane.

Can you imagine the face of the principal [from the ‘Spiru Haret’ High School] when she saw me? She was shaking like a leaf because I had been the head of the education section. I told her: ‘Relax! I’m just your colleague now!’ She showed me all the classrooms and introduced me to everyone; she was making efforts to please me. I stayed there as a chemistry teacher until the day of my retirement, in 1986. I shot two full-length school films there: ‘The Chemical Compounds’ and ‘How to Solve Chemistry Problems’, which reviewed 14 types of problems. The films featured pupils of the high school. The furniture I designed and made for the chemistry lab became a prototype that was used by several schools in the Capital and in Ilfov County. We had a special chemistry lab with front works; each pupil had his own chemical substances. We had 90 photos from all the branches of the chemical industry in Romania; I put them on a rack that I placed on the teacher’s desk and the whole class could see what the machinery in the chemical industry looked like. We had 3D maps built by the students in evening school that featured the ‘14 branches of the chemical industry’ using small light bulbs. A push of a button displayed the oil industry; another push displayed the salt industry and so on and so forth. But there came a time when we had to send the entire lab to Cuba, because Misses Ceausescu [the wife of Dictator Nicolae Ceausescu] 15 had promised to equip a chemistry lab in Havana. I have three patents for teaching equipment. They all refer to modeling chemical phenomena. Today everything is computer-based. But back then, it meant something.

When I was hired by the ‘Spiru Haret’ High School, the Romanian teacher who was in charge with the school magazine, ‘Vlastarul’ [‘The Scion’] retired. I took over the magazine and I became a sort of editor-in-chief. It was the pupils’ magazine and it had been founded by Mircea Eliade [Ed. note: (1907-1986), prose writer and essayist marked by the spirituality of the Far East; renowned expert in the history of religions.], who had been among our students. The magazine had also been led by Alexandru Paleologu [Ed. note: (1909-2005), famous essayist and literary critic. He was imprisoned on political charges (1959-1964).], Constantin Noica [Ed. note: (1909-1987), philosopher and essayist. He was placed under house arrest in Campulung Muscel (1949-1958), then he was sentenced to prison for political charges (1958-1964) following a large-scale trial that the communist regime set up for a large number of elite intellectuals.] etc. I established a new section in the magazine that was dedicated to the alumni. They could write about their high school memories. I coordinated the magazine until 1964, the year of my retirement. Even after 1990 I still received phone calls from time to time: ‘Hello, is this the editor of «The Scion» magazine?’ Andrei Plesu [Ed. note: born in 1948; philosopher, art critic and essayist.] was one of my students; he wrote the articles in the cycle ‘The eternal student of the «Spiru Haret» High School’. An entire chapter of the magazine was written by these former students, the high school’s elite, who told stories from their youth. They took their ‘assignment’ very seriously.

Do you think I had an easy time? Every magazine had to submit the articles that were to be published to a series of authorities. The first on that ladder was the County Committee of the Union of the Communist Youth. Those comrades were happy our county had such a fine magazine and okayed my articles immediately. Then I had to go the County Committee of the Communist Party. Their approval wasn’t hard to get either. But the City Committee of the Communist Party was another story. Comrade Croitoru, the propaganda official, the one who authorized any publication, examined my magazine thoroughly and went: ‘I see there’s a pupil named Popescu in here; what do you know about his parents?’ – ‘Comrade Croitoru, he only wrote an article on mathematics; does it really matter what his parents do? It’s a school magazine. Instead of being proud our Capital has such a magazine, I see you’re making things more difficult for me.’ – ‘My daughter studies at the «Balcescu» High School, but they’re not publishing a magazine over there; they can’t afford that.’ What really annoyed him was that his daughter didn’t have a school magazine! ‘I beg of you, Comrade, authorize at least ten copies!’ I went to the printing shop of the father of one of our former students and we actually printed 1,500 copies. No one found out, as they were distributed to our students. I went to the Library of the Academy. The general manager was academician Sahini, a former fellow-student of mine. I asked him to give me a copy of all the issues of ‘The Scion’. He told me: ‘I can’t take out so many items from the library at one time! Besides, some of the issues feature King Michael on the cover. Do you solemnly promise me that you’ll get rid of this photo? I wouldn’t want to get in trouble.’ He gave me 10, then he gave me another 10, until I got all of them. I went to the Institute for Medical Research, where I knew someone. They multiplied 18 volumes – all the issues of ‘The Scion’ from its beginnings to our days. On the first page there is my name alongside the names of two other teachers. The workers were so excited at what they saw, that they spent several days binding them – the 18 volumes are still in the high school library.

I organized camps during every vacation. Pupils stood in line to sign up for them two months in advance. They liked to go with me because I used to take them hiking in the mountains all day long. We were once in the Ceahlau Mountains and we got to a waterfall with a staircase next to it. We wanted to eat, but there was nowhere we could sit. ‘We’ll sit on the stairs!’ And the entire group lay down on the stairs. They loved it and their vacations were indeed very pleasant. In my teaching career I managed to make my pupils understand an essential thing: ‘Work hard, play hard!’ I may have told jokes in class and played badminton during the breaks, but that didn’t prevent me from taking my job very seriously; when it came to teaching my students, I made no compromise.

I had a camera ever since I was a little boy. My first camera was an Agfa with bellows. As a teacher, I founded a club for the photo enthusiasts in the high school. You wouldn’t believe how many students joined that club. We even held photographic exhibitions with works of our students. One day the principal called me to her office and told me that one of the pupils had made himself an amateur photo lab at home; he developed photos and sold them to his schoolmates. The principal made me responsible for this unacceptable conduct. At a certain point, I had one of my eyes operated and wasn’t allowed to work in the dark anymore. So I gave my trays and substances to a former student whom I had tutored for medical school and who had shown a lot of interest in my equipment.

I didn’t want to join the aliyah. My father wouldn’t even consider it, and neither did my father-in-law, who lived with us. We went on a visit to Israel… We enjoyed our stay, but we were only tourists. It’s a very interesting country. But it upset me to see that Christianity is well represented from the point of view of the historical sites – the fourteen Stations of the Cross, Via Dolorosa –, while the Jewish sites are neglected. It simply hurt me to see that.

I went to Hungary, Czechoslovakia, Bulgaria, and Poland with the Society of Physics and Chemistry. I also went to the Soviet Union – to Sankt Petersburg, Moscow, and Tbilisi – with an official delegation of the Ministry of Education. My first trip to the West happened in 1967; we traveled by coach and all of us were teachers. I was a good friend of the manager of the National Tourism Office, who had been my co-worker at the State Control Commission. This is how people get around… We went on an 18-day trip to Italy. All the people we were with did was focus on shopping. For us, Romanians, it was a delight to shop from stands in the street, because we had never seen anything like that at home. One of the teachers came back with 4-5 blankets. In order to avoid any problems at the customs, she gave each blanket to some of us. Hillbilly conduct, what can I say? At least in most of the cases… As for me, I wasn’t interested in petty trade; we were in Italy after all. I remember Venice, with the gondolas afloat all night long and with many Americans and Englishmen… The gondoliers would ask ‘Con musica o senza musica?’ [Italian for ‘With or without music?’] They played the accordion… They all sounded like opera singers; they were great! They spent the entire night singing and walking – no one slept in Venice. We took long walks and admired them every night… We left Venice and went to Padua, then to Verona, then Bologna, Siena, Florence, and Rome. Splendid! We developed a taste for these trips, so we filed for permission to go to Italy again, then to France.

After we filed our requests, I received a phone call from a man who was the chairman of the PTA in my class. I had no idea where he worked, as I didn’t care for those things. ‘You want to take a trip to Europe, right?’ he asked me. ‘How do you know?’ – ‘I handle the passport-related issued at the Central Committee. Your passport and your wife’s passport arrived on my desk. Don’t you want to take your boy with you too?’ – ‘Please, don’t try to set me up. What do you take me for? I wouldn’t want to give you reasons to believe that I’m not planning to return.’ – ‘Comrade Roseanu, listen to me: have your boy apply for a visa too 16!’ The man was right. One month later the three of us left for Europe by train. We crossed Hungary and Austria and we got to Italy. My son was in 11th grade and he enjoyed this trip a lot.

We were in Rome that night when Armstrong landed on the Moon. As you can imagine, we stayed tuned all night long. When he got off and took the first step, we were completely flabbergasted. It was an event impossible to forget. We went to Nice, then Marseilles, then Paris, where we spent a few days. We went window shopping and we were amazed by the comparisons that we made. For instance, we asked for a pair of shoes made of canvas, so they would be as cheap as possible – about 10 francs. Well, I think the shop-assistant spent no less than half an hour in the warehouse, looking for what we wanted. Not to mention the fact that they agreed to replace a pair of shoes someone back home had given us, asking us to try to have them replaced. It was a whole different world! And we began to wonder why we hadn’t been born in that world. But we came back. There were no second thoughts about that.

My son went to the ‘Mihai Viteazul’ High School, then to the Faculty of Chemistry. He was the first in his graduation year countrywide. He was on very good terms with his professors and he attended the science circles. He had always wanted to pursue a teaching career. But there was no position for him in education. ‘I’m going to Giurgiu’ he told me. ‘There’s a vacant position there.’ – ‘And commute every day? No way!’ At a certain point, he was requested by a biology lab in Eforie Sud, and also by some school in Brasov – he had made quite a name for himself. Eventually there were 5 vacant positions here in Bucharest and he was employed by IOR [Intreprinderea Optica Romana – the Romanian Optical Enterprise]. He founded the electroforming section and led it for 25 years. After various sectors were privatized, the Solaris factory needed his services; he managed their refining section for a few years. He has been restless ever since he retired. He is interested in inventions, is the superintendent of his apartment house and keeps the inventory for an auto repair shop – he’s busy from dawn till dusk. I have two grandsons. The elder is 28 and studies for a PhD in archaeology. He owns an IT company. I hope you know what this IT stands for, because I surely don’t! He also has a part-time job at the Institute of History and Archaeology of the Academy. He’s an ‘yiddishe kid’… He drops by to see how we are from time to time. He doesn’t linger more than 5 minutes. A very affectionate kid. The younger is 27 years old. He graduated from the Academy of Economic Sciences. He works for a company which tracks through satellite all the coaches of the companies who are their customers. He is the head of that section.

In the eve of the earthquake [4th March 1977], we were walking down Olari St. with the Ionescu family, two very good friends of ours, both math teachers. When we got in front of the County Party Committee, we were shocked to see the sidewalk was curling; we thought it would break in two and we would be engulfed by the earth. It looked like sea waves… The balconies of the County Committee began to fall. In front of us, on Mosilor Ave., stood a 10-story high apartment house. Suddenly we saw the moon and we realized that huge building had collapsed and was no longer blocking our view. People started screaming and crying. You can imagine the despair that reigned over us. My son and my daughter-in-law, who was pregnant in the ninth month, were home, in a 7-story apartment house. When we got near the building, we found them in the street; they had taken the elevator. She was wearing her nightgown and my son was wearing a pair of shorts. Seeing the apartment house was still standing calmed us down a bit. Then we learnt they could have been caught between stories, because the plaster inside the elevator shaft had fallen during the earthquake. We got hysterical. We found out the apartment house in Rosetti Sq. had collapsed. A well-known teacher of Romanian lived in that building, a personality. She died there, the poor soul. We got news about people who had disappeared. And you can imagine what the only topic of conversation was in school the following day. One had lost a sister, one had lost a brother, one had lost a grandmother, and so on… Tragedy came in various shapes and sizes. Eventually Ceausescu issued an order: it was forbidden to discuss the earthquake and its consequences. The following day there was quiet in all the institutions.

I still haven’t figured out where Ceausescu 15 found enough money to rebuild the whole avenue. [Ed. note: Victoria Socialismului Ave., today Unirii Ave. On Ceausescu’s order, an area 4.5 kilometers long in the historic center of Bucharest was demolished so that the view from the House of People – the second largest building in the world after the Pentagon – may be monumental. Ironically enough, this avenue shelters today the headquarters of a large number of banks and capitalist corporations.]. I have no idea how he managed to raise that money and how he managed to put people to work! Today we strive to erect one single apartment house and it’s just not working. Then there’s the traffic problem in Bucharest: it’s almost impossible to solve because this city is old and completely outdated. Here’s an interesting thing: although I have been living here since 1950, I still feel a stranger to this city, I still feel as if I were on a business trip here.

When I retired from the education system, in 1985, they prepared a solemn festivity for me. I’m a rather sensitive type, so emotional moments get me every time. When the math teacher stood up and delivered a speech in my honor, I almost fainted. I couldn’t believe he was telling me goodbye. The teaching body had looked up to me and I had enjoyed working there. The ending was very appropriate. I still keep in touch with some of my former pupils, even 30 years after some of them graduated from high school. I get an occasional phone call and they visit me sometimes.

I used to contribute education-related articles to ‘Scanteia’ [Ed. note: ‘The Spark’, mouthpiece of the Central Committee of the Romanian Communist Party. It was published in Bucharest between 1931 and 1940 and between 1944 and 1989.] and ‘Contemporanul’ [Ed. note: Weekly edited by the Council of Socialist Culture and Education, published in Bucharest between 1946 and 1989.] I doubt there was any book published in Bucharest that we didn’t buy. We had the entire ‘Secolul XX’ collection [‘The 20th Century’, collection of universal literature published by the Univers Publishing House]. The Hachette bookstore, located on Lipscani St., had a shop-assistant who was a good friend of mine – Solomon. He brought me a full French collection – ‘Les Livres d’Art’. Do you know how many copies had arrived in Romania? 10. Well, one of them was mine. People could wait in line for ages to get their hands on a good book. It was the Central Committee that decided what works of the Western literature were translated. My grandson occasionally sent me books in French. But I read in Romanian most of the time.

In 1989, Ceausescu gathered his people, hoping he would be able to persuade them to be on his side. It started as a rally. A voice was heard on the platform: ‘Nicule, throw in an extra hundred lei, an extra hundred!’ [It was the voice of Elena Ceausescu, the Dictator’s wife.] This clearly showed how much he despised the entire population. Of all the people gathered below, one dared yell: ‘Down with communism!’ That’s all it took. The snowflake effect took over. Ceausescu and his wife left the platform and Caramitru soon appeared. You know what followed next. Iliescu was the manager of the Technical Publishing House and was waiting for the right time in his slippers – you do realize the KGB had a lot to do with this business, no matter how hard they deny it. [Ed. note: The KGB or Committee for State Security was the main Soviet external security and intelligence agency, as well as the main secret police agency from 1954 to 1991.] My son showed up: ‘We were sent to defend the Radio Broadcasting Company, for they’re in danger…’ There was heavy shooting at the Radio headquarters. We watched everything on TV, of course; we were too old to go out.

After the revolution, the West moved in and everything changed dramatically. Now the people are arguing that ‘It’s worse than before because we don’t have enough money.’ But let’s ask them what they could do with the money they had under the communist regime. Buy soy salami? From this point of view, I’m not a nostalgic. And I don’t regret anything. You must be blind not to see that so many things have changed. The fact that some of these things have taken a turn for the worse is yet another problem.

I didn’t keep in touch with the Jewish community in Bucharest. My father was the accountant of the Petrosani community until the day he died. I think I became a member of the community again right after 1990, if not even before. We pay a yearly fee, get matzah, and obey some of the traditions. I used to go to conferences. When my brother-in-law was still alive, he would pick us up in his car every Sunday, and we would go [to the community center on Popa Soare St.]. We used to listen to many interesting conferences. There are other Jews living in this apartment house and we sometimes talk about our traditions.

I think there are less than 10 Jews living in Petrosani today – not even enough for a minyan. There is a sort of chairman of the community – his name is Rosenfeld, but he is in no way related to our family. Interestingly enough, the town’s mayor is a Jew; his name is [Carol] Schreter. He ran as an independent and got elected twice. He was my pupil in 6th grade. He became a mining engineer and was the manager of the Aninoasa mines for many years. Then he moved to Petrosani and became a mayor. He still is.

Glossary:

Életrajz

Az [anyai] nagyapám, Deutsch Sámuel dunapentelei [Dunapentele – nagyközség Fejér vm.-ben (ma: Dunaújváros); az 1910-es népszámlálás idején 3900 főnyi lakossal. – A szerk.] származású volt, a nagyanyám, Schwartz Perl pedig Soltvadkerten született [Soltvadkert Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 7800 főnyi lakossal. A községben működött jesiva. – A szerk.].

Hat gyerekük volt, az egyik az én anyukám. A nagyszüleim szigorúan vallásos, jómódú emberek voltak, egy Kreislereiuk [német: ’szatócsbolt’] volt Soltvadkerten, amiben mindent lehetett kapni, vasárutól a fűszerig. Külön volt nekik borkereskedésük, szóval jómódú emberek voltak. Nálunk mindenki magyarul beszélt. Tudtak ők németül is meg jiddisül is, de magyar volt a beszéd. A famíliában egymás között is, és általában is.

Amikor megöregedett a nagyapám, az egész üzletet átadta a három fiának. A negyedik az sokkal fiatalabb volt, és az aztán, mikor megnősült, csinált magának egy textilkereskedést, az is egészen jól ment. És az én anyukám pedig kapta a textilrészt, a rőfösüzletet.

Az anyai nagyszülők, a Deutsch család és a Schwartz család az egy nagyon nagy család volt. Ottan össze volt házasodva az egész falu, mindenki Schwartz volt. Összeboronálták őket, gondolom, mert akkor még csak úgy mentek a házasságok a vallásosaknál [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Meg a szomszéd faluban, Kiskőrösön, ott is rengeteg Schwartz volt.

Azok össze voltak házasodva, és nagyon nagy família volt. Az én nagypapám (a dunapentelei) egy olyan családból származik, amelyiknek egy része keresztény volt, egy része meg áttért a zsidó vallásra, és az én nagyapám az már egy egészen vallásos zsidó lett.

De volt neki nagy-nagybácsija, az katolikus püspök volt ott [Duna]Pentelén [Dunapentele nem volt püspöki székhely. – A szerk.], még ma is ott a sírja biztos. Érdekes családfája volt neki, de hát ezzel ő soha nem dicsekedett.

És volt neki két testvére, szóval hárman voltak csak testvérek. Volt egy lánytestvére, az is ott élt Soltvadkerten, és volt egy bátyja Dunapentelén, de vele nem tartotta a rokonságot, mert az vallástalan volt, ő meg nagyon vallásos. A nagyszüleimnek nem volt semmi kapcsolatuk a nem zsidó rokonokkal, sőt, le volt tagadva. Nem is beszéltek róla.

Voltak keresztény ismerőseik meg szomszédok, akikkel jóban is voltunk. Igazán jóban voltunk a szomszédokkal. De úgy baráti körük nem volt, mert a család maga olyan nagy volt, hogy már nem volt hely arra, hogy még barátokkal is barátkozzunk. Amikor összejött az egész család, mondjuk, a hat testvér és azoknak a gyerekei, azok olyan sokan voltak, hogy nem is fértek el a nagymama lakásában, nem lehetett egyszerre összejönni.

Soltvadkert falu volt, nem kisváros, mint Kiskőrös [Közigazgatási státusa szerint Kiskőrös is nagyközség volt akkoriban, de lényegesen nagyobb, mint Soltvadkert, és járásszékhely volt. – A szerk.]. 

A [későbbi] férjemmel vagy tíz kilométerre laktunk egymástól. Körülbelül 8-10 ezer lakosa volt [A községnek az 1930-as években 8500–8600 lakosa volt. – A szerk.], és körülbelül 100 zsidó család élt ottan, annak a 85 százaléka ortodox volt. De nem az a bigott ortodox, nem volt szakállas vagy kaftános, olyan nem létezett nálunk, hanem csak modern kinézésű. Úgy hívják, hogy askenázi zsidó.

Mi askenázi zsidók voltunk. [[Az interjúalany nyilvánvalóan a kaftános-pajeszos haszidokat hívja „bigottnak”, és a „sima” ortodoxot modernnek. (Soltvadkert ortodox hely volt, még jesivája is volt.) A haszidok imarendje ún. szefárdi, ezért is mondja, hogy ők askenáziak voltak.

A haszidok is askenáziak, de nem egészen az askenázi rítus szerint imádkoztak. – A szerk.] És általában elég jó anyagi körülmények között éltek a zsidók, mert ottan a legtöbbje vagy borkereskedő volt, mert az egy bortermelő vidék volt, vagy textilbrancsa volt. Szóval kézműves nagyon kevés volt, talán kettő.

Volt hitközség, természetesen volt zsidó iskola, héder, azaz ivrit iskola [A héder nem azt jelenti, hogy héber, a héder héberül szobát jelent. – A szerk.], akkor volt kántor, rabbi, minden volt. Nagy zsidó élet volt. Templom is volt, szép nagy templom.

A zsidók és a keresztények össze-vissza laktak, de általában azért a zsidók igyekeztek egy helyen, a város közepén vagy a falu közepén lakni, mert az volt közel a templomhoz. A templom a főutcán volt. És akkor azon a környéken laktak a zsidók.

Nem gettószerűen, de mondjuk, inkább, mint a falu szélén. Volt, aki egy kicsit a falu szélén lakott, de a falu nem volt nagy, aki a falu szélén lakott, tíz perc alatt az is bent volt a város közepében. De általában úgy volt, hogy két perc alatt ott voltunk a templomban.

Volt egy nagy jesiva is, nagyobb, mint Kiskőrösön, pedig a falu kisebb volt [Kiskőrösön nem volt jesiva, hanem tanulócsoportok voltak, amelyek a jesivákhoz hasonlóan foglalkoztak az anyaggal. – A szerk.

Volt zsidó iskola. Nagyon jó iskola volt, olyan híres jó iskola volt, pedig csak egy tanító tanított 60 gyereket. Délelőtt egy részét, délután egy másik részét, fölváltva. De ha összehasonlítottuk a tanítási anyagot, amit mi tanultunk az elemi iskolában, az az volt, mint amit a keresztény gyerekek már a polgáriban tanultak.

Olyan nívós, jó iskola volt, annak híre volt, olyan jó tanítója volt. Ezenkívül még nyári iskola is volt, ahol tanítottak bennünket a zsidó imákat átfordítani magyarra, meg az imáknak a tartalmát meg a hittant, a történelmet, a zsidó történelmet. De nyelveket nem tanultunk, csak a polgáriban meg a gimnáziumban tanultak a gyerekek németül. De az elemibe nem fért bele, mert így is egy tanítónak 60 gyereket kellett tanítani. Az rengeteg.

A falu fejletlen volt annyiból, hogy még 1944-ben, amikor én elkerültem onnan – ugye amikor deportáltak –, még nem volt villany. Csak a háború után, a második világháború után jött a városba villany, illetve a faluba.

Ilyen kutak voltak az utcán, ahonnan az ivóvizet kellett hordani, és minden háznak – ugye majdnem mindenkinek vagy saját háza volt, vagy egy-két család lakott egy házban – az udvarában volt egy kút. Nálunk is volt. Két kutunk volt, egy elöl és egy hátul, mert olyan nagy ház volt, és hosszú udvar volt, mert hátul az udvarban voltak a borpincék.

Óriási borpincék voltak, mert a nagybátyáimnak ugyanabban a házban volt a borpincészete, tehát ezek még mind a nagypapától örökölt telkek voltak, és a ház, amiben mi is laktunk, nemcsak a többiek, meg az üzleteik is ott voltak. Egy nagy öreg ház volt, és ott volt benn a házban az üzlet meg a lakás meg az irodák meg a borpincészet.

És hátul, az udvar végében, egy hold volt az udvar, a legvégében volt egy új ház épülve az egyik nagybátyámnak. Auschwitzba került a családja, a felesége és öt gyereke ment Auschwitzba. Egyedül a nagybátyám jött vissza… Mozgalmas nagy ház volt. A nagymamám is ott lakott. Az ünnepeket szigorúan betartották, az asszonyok parókát hordtak [lásd: haszid öltözék; paróka], mindig sütés-főzés, vendégség volt.

Az apukám Boldogasszonyon született, az akkor még Magyarország volt [Boldogasszony (Frauenkirchen), Moson vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 2700 főnyi lakossal. 1910 óta Ausztriához tartozik. – A szerk.]. Pozsonyba járt iskolába, kereskedelmi érettségije volt neki [lásd: kereskedelmi iskolák], és osztrák–magyar levelező volt, amellett, hogy volt neki egy textilüzlete is, de mind a kettőből pénzt keresett.

Az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchiában volt katona, és az olasz fronton volt mint szanitéc, orvos mellett és kitüntetéseket kapott a háborúban. Volt egy nagyon csúnya része a világháborúnak, amikor az olasz folyónál nagyon nagy harcok volt [lásd: isonzói harcok]. Ott volt az én apám szanitéc, orvos mellett dolgozott.

A szüleim véletlenül kerültek össze, úgy, hogy az én anyukám egyik unokatestvére elvette az apukámnak a lánytestvérét. És akkor ez a lánytestvér bemutatta anyukámnak az ő testvérét, a bátyját, az én [majdani] apukámat, és így házasodtak össze.

Nagyon vallásosak voltak, mindent betartottak, szigorúan, mindent. Parókában járt az anyám. Kóser, streng [szigorúan] kóser háztartás…

Az én apukám is járt minden nap templomba. Minden reggel ment a templomba, és amikor visszajött, akkor reggelizett, és utána kinyitotta az üzletét. És este, mikor bezárt, akkor ment megint a templomba. A nők nem, közben a család otthon maradt.

Amíg kicsik voltunk, előre meg kellett vacsorázni, mire a papa jött, addigra már a mama bedugott minket az ágyba. Amikor nagyobbak voltunk, hát akkor együtt vacsoráztunk. És volt segítség a házban, addig amíg szabad voltam. Manapság azt mondják, hogy háztartási alkalmazott vagy házi segítség vagy valami ilyesmi. De hát akkor még úgy volt, hogy volt cseléd.

Apukám megtanult magyarul, gyönyörűen beszélt magyarul, de az anyanyelve német volt. És az anyámmal magyarul is és németül is beszélt. Úgyhogy mi mindig hallottunk német beszédet otthon, de velünk a nagyszülők magyarul beszéltek. Sajnos!

Bár beszélt volna velünk az apám németül! Akkor megtanultunk volna gyerekkortól. Lett volna két anyanyelvünk. Máma azt csinálják a szülők. Például az én lányomnak van két gyereke, ő a gyerekekkel csak németül beszél, a férje meg csak magyarul.

Mert ő pesti származású, az anyja most is Pesten él, és azt akarja, hogy a gyerekek… Itt él a fiú, már itt ismerkedtek meg, de magyar fiú. És magyarul beszél a gyerekekkel, azért, hogy ha mennek Pestre, a nagymamával tudjanak beszélni, mert az nem tud németül. Ez sajnos nem volt divat. Máma nagyon gyakori, hogy két nyelven nevelik a gyerekeket.

Az apukám minden nap olvasta az újságot, minden nagyon érdekelte, okos ember volt. Semmilyen szervezetnek nem volt tagja, mint ahogy a vallásosaknál nem divat, hogy valamilyen párt tagja. Nem volt semmiféle pártban.

Négyen voltunk testvérek. A bátyám tanult egy ilyen jesivában, a legidősebb lánytestvérem és a másik, a dunapentelei varrni tanultak, én meg órásnak tanultam. 16 éves koromban kezdtem el tanulni, mert nagyon sovány, vékony gyerek voltam. Mindig attól félt az anyám, hogy elvisz a szél, olyan vékony voltam és sovány. Kímélt a család, és 16 éves voltam, mikor elkezdtem tanulni és 17 éves koromban befejeztem. Úgyhogy csak egy évig tanultam.

Nem mozogtam nem zsidók között soha. Megvoltak a zsidó barátnőim és a mi társaságunk. Akkor aztán, később, mikor olyan 14-15 éves voltam, pedig akkor már az 1940-es évek voltak, nem volt semmi értelme nem zsidókkal barátkozni.

Tehát, egy kislánynak persze imponált… elég szép kislány voltam, a házunk előtt biciklivel le-föl sétáltak csak azért, hogy egy picit odanézhessenek. Szóval úgy gyakran, gyerekeknél ez előfordult. De előfordult például, hogy két keresztény fiúval mentünk kirándulni, ami nagy titok volt.

És ugye akkor már kezdődött az antiszemitizmus, mikor én olyan 8-10 éves voltam, akkor már elég nagy voltam. Soltvadkerten svábok laktak, és elég antiszemiták voltak. Emlékszem, hogy már gyerekkoromban beverték az ablakokat, meg a zsidó üzletekre ráírták, hogy zsidó, meg egy Mogen Davidot [Dávid-csillag] rajzoltak, meg az utcán például… ezt sose fogom elfelejteni. 

Kicsi lány voltam, és mentem tőlünk az egyik rokonomhoz, az egyik nagynéninkhez, mi a főutcán laktunk, és a sarkon be kellett fordulni, és ott laktak a kis utcában. És befordultam a kis utcába, és szalad utánam egy gyerek, egy keresztény fiú, és hátulról elkapta a nyakamat, és véresre kaparta. Szóval a körmét végighúzta rajtam. Csak azért, mert zsidó gyerek voltam.

Nem lehetett semmit sem csinálni. Sírva hazaszaladtam, a szüleim nem mertek reklamálni. A szüleink nem magyaráztak semmit, tudtuk úgy is. Szóval megértettük, hogy miről van szó, megértettük, de ugyanakkor mégis bennünk maradt a félelem, hogy ugye…

Nyaralni pedig rokonokhoz utaztam. A nagynénéméknek, akik kiskőrösi lakosok voltak, tehát nem messze tőlünk laktak, több tanyájuk is volt. Azok is nagyon jómódú emberek voltak. Szőlőskert tanyával vagy gabonaföld tanyával meg erdő tanyával [lásd: a földművelés szerepe]. És az a tanya, az nagyon szép volt. Ott nyaraltak a gyerekek, és ott nyaraltam én is.

A nagynénémnek a gyerekei az én korosztályom volt, és én is velük nyaraltam. A szüleim nem utaztak sehova, de a Deutsch gyerekek, akik a gazdag borkereskedők gyerekei voltak, azok mentek nyaralni. És a legidősebb lánytestvérem, az Erzsébet, az is ment velük, vitték magukkal. Tapolcán volt nyáron nyaralni, meg egy olyan gyerekintézettel. Volt egy házaspár, azzal foglalkoztak, hogy nyáron gyerekeket vállaltak nyaraltatni. Ott voltak nyaralni.

És a nagynénémék, akik megengedhették maguknak és mehettek nyaralni, azok vagy Semmeringen [Semmering – hegy Stájerország és Alsó-Ausztria határán, a vidék kedvelt üdülőhely volt. – A szerk.] nyaraltak, vagy a Tátrában, vagy fönt Miskolc környékén is vannak hegyek. Hogy is hívják azt a hegyet? Mátra! A Mátrában kibéreltek egy villát, és oda mentek nyaralni. Vitték a cselédlányt magukkal, mert főzni kellett, ugye.

Autóban is eléggé hamar, olyan 8-10 éves koromban ültem, mert volt egy unokatestvéremnek autója, ott a faluban. És hát csak úgy vitt bennünket autózni. Vagy pedig az apámhoz jöttek ügynökök árut eladni, és azok közt is már volt olyan, aki autóval jött. És akkor azok is persze kedveskedtek, az apám szépen bevásárolt náluk, nahát akkor a kislányokat elvitték, körbeautóztuk a falut.

Az apám minden évben egyszer elutazott vonattal Csornára [Csorna – járásszékhely nagyközség volt Sopron vm.-ben, 1920-ban 7700 lakossal. – A szerk.], mert ott élt az anyja meg a bátyja. Azoknak Csornán volt nagy textilüzletük. 

Ott is nyaraltam egyszer egy nyáron, mint kislány, olyan 10-12 éves lehettem. Minden évben, amikor az apám utazott meglátogatni az anyját, akkor én másik gyerekek nyakában ültem… És visszafelé megálltunk Budapesten egy napig, hogy megmutassa nekem Budapestet meg az állatkertet meg a Vidámparkot [akkor még: Angolpark].

Aztán sokkal később mentem megint Pestre, a háború után. Mikor jöttünk vissza a háború után, akkor Pesten keresztül jöttünk vissza. Sose fogom elfelejteni, a háború után mi már otthon voltunk a faluban, és a testvéremék lejöttek oda lakni, mert ott már volt ennivaló.

És a férfi [a későbbi férj] azt mondta, hogy ő meghív minket, az én testvéremet meg engem, menjünk föl Pestre, és elvisz minket az Operába. Hogy tudjam, hogy mi az, hogy Opera. Mert addig nem tudtuk. A háború után, 1945 őszén már nyitva volt az Opera Pesten.

És akkor meghívott minket. Pesten laktunk egy rokonnál, és ővele találkoztunk az Operánál, és elvitt minket az Operába, és az „Álarcosbál”-t adták éppen Verditől. És ez volt az opera, amit láttam. És aztán egy évvel később már férjhez mentem.

Fodrász akartam lenni, hát ugye akkor mindenki valamilyen szakmát tanult, mert már iskolába járni nem tudtunk. És miután az az egyetlen egy keresztény már nem mert zsidót felvenni tanulónak, mert félt, hogy elítélik mint zsidó gyerekek tanárát. Az egyetlen zsidó fodrásznő meg nem akart engem felvenni, mert félt attól, hogyha kitanulok – akkor még nem tudta, hogy egy év múlva mindannyian Auschwitzba megyünk –, szóval azt hitte, hogy majd én neki konkurencia leszek.

És az órás család, ez egy egész család, mind órás volt, az egész család, papa, mama és az összes gyerekei, volt egy csomó gyereke. Mind órások voltak [Minden bizonnyal a soltvadterti Fogler családról – Fogler Izidorról és a családjáról – van szó, Faludi (Fogler) József interjúalanyunk apjának testvéréről. – A szerk.] fölvett, és ott tanultam egy évig, és hát egy év után úgyis abbamaradt.

Amikor visszajöttem, az az év be lett nekem számítva, mintha tanultam volna. De hát nem tanultam, ezáltal nem voltam nagyon jó szakmunkás.

A legidősebb lánytestvérem az Elisabeth, Erzsébet, aki sajnos nem jött vissza, az anyámmal együtt eltűnt Auschwitzban. Együtt voltunk 3 hónapig a deportálásban, együtt mentünk a gettóból Kecskemétre és Kecskemétről Auschwitzba. Itt voltunk 3 hónapig. 

Az alatt a 3 hónap alatt x alkalommal átestünk különböző szelektálásokon, hogy kivittek és bevittek egy másik lágerba. [Szelektálás: a koncentrációs táborokban megérkezéskor volt az úgynevezett szelektálás, amelyet SS orvosok végeztek. Az egyik oldalra küldték azokat – általában az időseket, gyerekeket, kisgyerekes anyákat, betegeket – akiket rögtön elgázosítottak, a másikra a munkaképeseket, akiket munkatáborokba vittek kényszermunkára.

Auschwitz-Birkenauban, ahova a magyar zsidók többségét vitték, attól függött, hogy melyik oldal jelenti az életet, és melyik a halált, hogy éppen melyik krematórium működött. Ha a 2-3-as krematórium, akkor a jobb oldal jelentette a halált, a bal az életet, ha pedig a 4-5-ös krematórium, akkor a bal oldalra állókat gázosították rögtön el, és jobb oldalra küldték a munkaképeseket. 

Egyébként a szelektálást többször is megismételték, amikor kiválogatták azokat, akiket munkatáborokba küldtek, és a betegeket, legyöngülteket, akiket a gázkamrába küldtek. – A szerk.] És aztán 3 hónap után velem is az történt, hogy… Ezzel a testvéremmel együtt [tehát a másik lánytestvérével, Irénnel], kettőnket elvittek Németországba, Bergen-Belsenbe, egy másik lágerba.

És a testvérem az ott halt meg. Elválasztott bennünket a Mengele. Az választott szét bennünket, és november elején, úgy november 10-e vagy 12-e táján Bergen-Belsenből vittek el munkára minket Hannover mellett Duderstadtba [a buchenwaldi koncentrációs tábor egyik altábora – A szerk.]. És mikor minket elvittek, pont jött Auschwitzból egy szállítmány ember.

Oda hoztak Auschwitzból embereket. Ott találkoztam még egy unokatestvéremmel. Ettől a kiskőrösi unokatestvéremtől, akit akkor hoztak, kérdeztem, hogy hol van az anyám és a testvérem, nincsenek-e ott. Mert nemrég ott maradtak, de élnek. November 15-én tudom, hogy még éltek Auschwitzban. És mi pedig Németországban a testvéremmel muníciógyárba kerültünk és ott dolgoztunk.

A Sándor, a bátyám, az hamar visszajött, az Szegeden volt katona, illetve munkaszolgálatos, és oda az oroszok nagyon hamar bementek. Ő már 1944 novemberében otthon volt, ő szabadult föl elsőnek. És Soltvadkert már 1944 novemberében föl volt szabadulva. 

Nem úgy, mint Budapest. Mi ketten pedig a lánytestvéremmel – május 8-án volt vége a háborúnak – és mi május 10-én szabadultunk föl, mert Theresienstadtban még addig harcoltak a németek, nem akarták föladni azt a lágert ott.

És akkor 10-én fölszabadultunk [A theresienstadti gettót  1945. május 8-án szabadították fel, és május 10-én a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja átadta a gettót a szovjet hadseregnek. – A szerk.], május 10-én, és június 15-e táján jöttünk haza. Mi is akkor még azt reméltük, hogy hazajöttek a többi családtagjaink is, de hát akkor láttuk, hogy…

Az apukám az megmaradt úgy, hogy amikor a Hitler bejött Magyarországra, őt már pár nappal később deportálták Ausztriába egy munkatáborba, egy gazdaságba. És akik oda kerültek, ebbe a gazdaságba, körülbelül 60-80 ember – csodálatos, volt, aki a feleségével vagy az apa a fiával – azok mind megmaradtak.

Olyan jó soruk volt és megmaradtak, és ő is visszajött [Valószínűleg Strasshofban volt: a dél-magyarországi csendőrkerületekben összeállított transzportok némelyikét ugyanis Strasshofba irányították, ami egy Bécs melletti tábor volt, ahol kelet-ausztriai ipari és mezőgazdasági üzemekben dolgoztatták az oda irányított mintegy húszezer embert.

A munkaadókon és munkavezetőkön múlott, hogy milyen bánásmódban részesültek. Mintegy háromnegyed részük – köztük idősek és gyermekek is – túlélte a deportálást.  – A szerk.]. Az apukám visszajött és két évvel később megnősült újra.

Amikor visszajöttünk Soltvadkertre a háború után, az életünket ugyanúgy folytattuk, a falu többi részében ugyanúgy megvolt minden, ugyanúgy ment az élet tovább, mintha semmi se történt volna. Mi csak egy évig voltunk el. Persze a keresztény szomszédokra nem nagyon tudtunk ránézni, mert bennünk volt még az az érzés, hogy hát tulajdonképpen hagytak minket, hát magyarul mondva: megdögleni.

Mert azért volt olyan is, ahol voltak olyan rendes emberek, akik azt mondták, hogy „Majd én elduglak” vagy „Megmentelek” vagy valami. Nálunk ilyen nem volt. És nem nagyon találkoztunk aztán senkivel.

Aztán pedig átmentünk Vadkertre, onnan Pestre, a lánytestvérem [Irén] elköltözött Hőgyészre [Tolna megye], a bátyám kivándorolt, az apám megnősült. Apám a háború után közvetlenül kinyitotta a textilüzletet, és amíg tudta, csinálta.

És ott maradt egészen 1951-ig, aztán kimentek Izraelbe, mert akit elvett feleségül, annak volt egy lánya, aki kint volt Izraelben, még a háború alatt valahogy ki tudták küldeni [Palesztinába]. És a család-összehozási [egyesítés] alapon hivatalosan kiköltöztek Izraelbe.

Apám 32 évvel ezelőtt halt meg [1969], Izraelben. 81 éves volt, amikor meghalt, és az utolsó hétig dolgozott és pénzt keresett. Még 80 éves korában pénzt keresett. Egy szuvenírüzletben volt eladó, nem volt saját boltja többé, de nem is akart, nagyon jól megvoltak abból, amit ott kapott. És a felesége is kapott német jóvátételt. És így nagyon szépen megéltek, semmi anyagi gondjuk nem volt soha. Ő is vallásos maradt, de nem volt bigott.

A bátyám rögtön, amikor visszajött, elkezdett szabóságot tanulni ott a faluban. Sose lett belőle jó szabó, csak hát valamit kellett hogy csináljon. És a lánytestvérem meg én, ugye amikor én visszajöttem, akkor továbbra is órás voltam ezeknél, ahol tanultam, mert ezeknek Pesten is volt egy üzletük, és ők Pesten dolgoztak, és én vezettem a soltvadkerti üzletet. 

És a lánytestvérem, aki másfél évvel idősebb, mint én, az Irén, az meg képtelen volt szegényke a háztartást vezetni. De ott volt a bátyám, az apám, én és ő – négyen voltunk, és egynek kellett a háztartást vezetni. Anya nem volt. És akkor így éltünk, amíg… A bátyám kiment Izraelbe 1948-ban. Én tartottam vele a kapcsolatot tovább.

Az Irén nővérem a háború után férjhez ment Magyarországon, a férjének Hőgyészen volt bőrkereskedése, de paksi származású volt. De hát ők is aztán ott hagyták az üzletüket, nem lehetett a kommunizmus alatt már, nem volt maszek üzletes.

Ők Izraelben élnek, és még mindig ott vannak, ahol akkor voltak. Falusi életet élnek, és nagyon nehéz élete volt őneki is. Végül is öt kicsi gyereket fölnevelt, az enyém volt a hatodik. És azért is nagyon szerette az én lányomat, mert legalább egy lány is volt ott. [Az interjúalany férjének sikerült Ausztriába szöknie a kisebbik gyerekkel, és onnan Izraelbe mentek, ahol a gyerek a nagynénjénél nevelkedett.] Nagyon nehéz élete volt neki is. Most már könnyebb neki, de még mindig sokat dolgozik…

Öt fia született: a legidősebb fiának van 14 gyereke, a második fiának van, azt hiszem, 10 vagy 12, a harmadiknak is és a negyediknek is. Mindegyiknél van 10-12-14 gyerek, csak az ötödiknél van 3. Az ötödik fiának 8 évig nem született gyereke a házasságából. 8 év után született egy, aztán még egy és még egy. Aztán be volt fejezve, ott csak három gyerek van. Irén férjét Binétnek hívják, aki szintén egy nagyon nagy családból egyedül maradt meg.

Ő maradt meg egyedül. Ez az egy Binét megmaradt, és ebből lett egy ilyen óriási család mára, ez nagyon érdekes. Például van neki, nem szoktuk kérdezni, de olyan 50 unokája. És az 50 unokából már van neki dédunokája is, legalább 15-20. Ilyen nagy család lett abból az egy férfiből… Nagyon vallásosak persze. Amit a jóisten ad, azt el kell venni, mondták ők, és szülték a gyerekeket, egyiket a másik után. Mindig fájt a szívem azokért az asszonyokért, akik folyton csak szülnek.

És mindegyiknek nagyon nehéz megélhetése van. Meg nincs is megélhetése. Ez a család bigottan vallásos. Apámnak sem tetszett, hogy az én sógorom a gyerekeit így neveli. Nem szerette. Haragudott érte, mert ő egy modern vallásos ember volt.

Nem az én világom, úgyhogy amikor összejövünk, bár nem tagadnak minket meg, mert mégis mondják a gyerekek, hogy a nagynénim meg a nagybácsim, de sok közös beszélnivalónk nincs, mert az egy más világ, amiben ezek élnek.

A fiútestvérem is egy modern vallásos. Ő is Izraelben él. Nős volt. Az első felesége meghalt, a másodikkal most együtt él. Gyereke nem volt neki. Ő alkalmazva volt a Jeruzsálemi Egyetemen. Először sokáig dolgozott egy ilyen tudományos kertben, ahol tanulmányozták, hogy hogy lehet a Negevben [Negev sivatag] termelni. 

A homokból hogy lehet termőföldet csinálni, és mit lehet ott termelni. És aztán már nem bírta, mert az egy nagyon nehéz munka volt, és akkor átköltözött Jeruzsálembe, és ott az egyetemen kapott egy állást. Ott a Lacinak [a férjnek] egy unokatestvére, aki vegyészmérnök volt, ott volt egyetemi tanár, és az beprotekciózta oda, az ő osztályára, ott a vegyészeten szerzett neki egy állást. A testvérem onnan ment nyugdíjba.

1948-ban államosították a házunkat meg az üzletünket [lásd: államosítás Magyarországon], és aztán a falu ugye elvette ezt a nagy házat, mert a főutcán egy hatalmas nagy telek volt ez. Az egész család elmenekült jóformán onnan, a nagybátyáim is mind elmentek a saját házukba. Mindegyiknek volt nagyon szép háza. Mind a három testvérnek gyönyörű új háza volt. 

És az mind államosítva lett, mindent elvettek tőlünk. Csak most, miután vége lett a kommunizmusnak, most kaptak valami vacak telket. Pár ezer forintosat. Vidékit. Szóval jóvátétel gyanánt. Nevetséges. És akkor egyszer, mikor már lehetett menni Magyarországra, és autónk volt, leutaztunk megnézni, hogy mi van a régi házunk helyén, vagy megvan-e még a ház, vagy ki lakik benne.

Akartuk tudni. Lebontották, és egy nagy piacteret csináltak oda. Nem építettek rá a mai napig se semmit. Egy nagy-nagy piactér lett, most senki nem lakik ott. Illetve nincs hol lakni. A pincéket is lebontották. Szóval mindent lebontottak, pedig azok nagyon jó pincék voltak.

Olyan pincék voltak, hogy voltak benne ilyen cement hordók is, üveggel kibélelve. Olyan mint egy szoba. És az egy cement épület, szóval beton épület, de belülről ezek a szobák ki vannak üvegezve, úgy, mintha csempe lenne, de üveg, ilyen nagy üvegplatnikkal van kirakva a plafon is, illetve a föld, az oldalak, a plafon, minden.

Csak egy nyílás van rajta, amin a bort beengedték vagy kiszivattyúzták. És ott tárolták azt a rengeteg sok bort, mert őnekik bornagykereskedésük volt, export. Ide is szállítottak Ausztriába, Németországba még a háború előtt. Meg Svájcba meg híres nagy cégeknek. Az egész vidék nekik vásárolta a bort.

Mi [a férjével] pedig 1948-ban elindultunk Budapestre, ott laktunk albérletben egy rokonnál. Egy nagyon nagy lakás volt, úgyhogy nem volt gond, hogy egy cselédlányt is vittünk magunkkal, mert akkor már két gyerekem volt. Ott is maradt, mi disszidáltunk, ő ott maradt.

Abban a lakásban maradt, ahol mi laktunk. És onnan ment aztán férjhez később, sokkal később. Elhatároztuk, hogy kimegyünk Izraelbe, de elfogtak engemet az úton. Az egyik gyerek a kezemben, a férjem már átment a határon, a másik gyerek a kezében [Ez a gyerek az akkor kb. 11 hónapos Márta nevű gyermekük volt.], és engem elkaptak és visszahoztak Magyarországra, és akkor bezártak [Ez az első disszidálási kísérlet 1949/1950 körül lehetett.]

A gyereket [Edit] elvették tőlem. Akkor még az apám ott volt, akkor őnála volt. De mikor másodszor lebuktam, mikor leültem öt hónapot és kijöttem, és egy pár hónap múlva újra disszidáltam, akkor rokonok vették magukhoz a gyerekemet, az Editet.

És mikor aztán kiszabadultam másodszor, akkor azt mondtam, hogy ebből elég volt. Én nem bánom, lesz, ami lesz, itt maradok. És akkor elkezdtem dolgozni az Órajavító Szövetkezetben, ahova protekcióval fölvettek, annak dacára, hogy börtöntöltelék voltam. 

Politikai bűnös. És ott dolgoztam, és megkerestem a kenyeremet. Látták, hogy nagyon szenvedek a kézi munkával, mert szaktudásom nem volt, hát akkor áttettek a könyvelésbe, és megtanítottak könyvelni, és akkor eltartottam magamat addig, amíg nem kerültem ki Bécsbe.

Öt és fél évig voltunk egymástól elszakítva, és akkor megint adódott egy alkalom. Megláttam, hogy lehet disszidálni, és akkor azt mondtam, hogy hát engemet már nem érdekel, vagy felakasztanak, vagy csinálnak, amit akarnak. Én megpróbálom. 

Mert nem bírtam már ott élni. És akkor elindultunk harmadszor a gyerekemmel, és akkor sikerült átjutni Szombathelyen keresztül. Parasztkocsival jutottam át végül. Szombathelyen kiszálltam a vonatból, és ráültettek egy parasztkocsira, elindultunk, és a szalma közé be voltunk takarva, hogy ne lássa senki.

És a paraszt ott lakott, direkt a határon. Aztán a kertjének a vége az már Ausztria volt. Most is van ilyen. Csak akkor ugye jobban vigyáztak, de ő már tudta, hogy mikor van őrségváltás, és mikor nincs katonaság ott a határon, amikor engemet oda kivitt a kertbe, és azt mondta, hogy „Innen menj tovább egyenesen, ott a fény felé, és az már Ausztria. Ott már semmi bajod nem lesz”.

És éjszaka elindultam egy 8 éves gyerekkel [Ez tehát 1955 körül volt, Edit nevű gyermeke ekkor volt 8 éves.. – A szerk.], és egy kis táskával, amiben benne volt egy napi fehérnemű… És ott aztán már a férjem intézte és várt engemet. [A gyerek] tudta, hogy az az apja, mindig beszéltünk róla, meg sokszor telefonált.

A másik kislányom, az pedig 11 hónapos volt, amikor elszakadt tőlem, és 6 éves volt, amikor visszakaptam. Akit az én férjem kivitt Izraelbe, és az én testvéremnél volt. Egy anyának a gyerekéhez megvan a kapcsolata akkor is, ha 10 évig vagy 20 évig nem látja, de a gyereknek biztos, hogy furcsa volt, és sajnos lelkileg őt biztosan nagyon megviselte, mert ő egy – hogy mondjam csak? – pszichésen nehéz eset, szóval problémái vannak. Szóval őt [Mártát] megviselte ez az egész hercehurca, és sose fog meggyógyulni. Tragikus élete van. Méghozzá sajnos egy borzalmas házassága volt, és egy borzalmas válása volt, és a négy gyereket az apa magához vette, és nem adták neki a gyerekeket. 

És ez mind arra vezethető vissza, hogy az élete az első perctől kezdve nem sikerült. Mert egy 11 hónapos gyereket elszakítani az anyjától és aztán az apjától is… Akármilyen jó volt a testvérem hozzá, az mégiscsak más, mint a szülői ház. Szóval sokon mentünk keresztül, nagyon sokon.

És akkor hozattuk vissza [Mártát] Bécsbe, amikor mi már tudtuk, hogy nem fogunk tovább utazni, és már volt lakás. Bérlakás, de volt lakásunk is már. Normális életet éltünk. Már volt üzletem, már pénzt kerestem. És azóta is itt élünk Bécsb