Travel

Életrajz

Kósa Tibor, felesége 20 éve bekövetkezett halála óta egyedül él. Néhány éve költözött fia családja közelébe, Zugló kertvárosi részében egy másfél szobás lakásba. Jövőre lesz 100 éves, de 70-nek sem néz ki, igen aktív életet él. Napilapot és több hetilapot járat, figyelemmel követi a magyar politikát, olvas, hangversenyre és színházba jár, és rendszeresen utazik Magyarországon és külföldön is. Egy századot felölelő életéről szívesen és részletesen mesélt egy kávé és saját sütésű kalácsa mellett.

Az apai nagyszülők Balassagyarmatról jöttek fel Pestre. Nem tudom, miért jöttek fel Balassagyarmatról, és azt is csak sejtem, hogy mikor, az 1900-as évek legeslegelején. A nagyapám, Kohn Emil suszter volt. Cipőket javított, de készített is. Van egy olyan halvány emlékem, hogy talán vásárra is vitt a cipőiből. De nem hiszem, hogy ez volt a döntő. Nekem is csinált cipőt, s aztán évekig lehetett hordani, mert az nem ment tönkre. Nem volt okos ember, nagyon egyszerű kis suszter volt. A legfőbb jellemzője a becsületesség volt. A felesége, Steiner Rozália primitív asszony volt a köbön, és rosszindulatú is. Ő nem dolgozott. A nagyapám nagyon egyszerű munkásember volt, zöld köpenyben, zöld köténnyel ingujjban ült a konyhában a háromlábú kis székén, és dolgozott. Volt egy kis sapkája, ami mindig a fején volt [lásd: kápedli]. Nem emlékszem, hogy sapka nélkül lett volna. Szakálla nem volt, de bajusza igen. A nagymama őszült, kis konty volt a feje tetején. Egyszerűen öltözött, egy blúz és egy hosszú szoknya, és nyilván magas szárú cipő.

Az apai nagyszüleim egyszerű munkásemberek voltak, az egész életvitelük, a körülményeik, a lakásuk. Olyan prolik, amilyenek ma már nincsenek. Ez a réteg nincs már. A legprolibb proli módon éltek. Újpesten, a Szent István téren egy proliházban lakott, szoba-konyhás lakásban. Az a ház már nincsen. Ez egy földszintes ház volt, többen laktak ott. Egy nagyon egyszerű lakás volt, udvari szoba, abban volt egy dupla ágy, és volt, ha jól emlékszem, még egy tálaló. Semmi egyébre nem emlékszem. A szoba nem volt alkalmas az életre, nem lehetett leülni, sötét volt és kicsi. A konyhában zajlott, gondolom, az élet. Én néhányszor voltam az apámmal kint, Újpesten. Akkor a konyhában üldögéltünk.

Nincs ilyen emlékem, de nem hiszem, hogy különösen vallásosak lettek volna. Gondolom, hogy a nagyünnepeken elmentek a templomba. Csak abból következtetek vissza, hogy apám, anyám mennyire voltak vallásosak. Gondolom, hogy kóserek voltak. Nem tudom, gondolom. Ami szokott lenni [mezüze] az ajtófélfán, az minden bizonnyal volt. Nem tudom, de biztos vagyok benne, mert még a szüleimnél is volt az ajtófélfán.

Két gyerekük volt. Édesapám 1880-ban született. Hogy az öccse mikor született, azt nem tudom, de gondolom, hogy az obligát három év után. Nem taníttatták a gyerekeket. Nem emlékszem, hogy apámnak milyen iskolai végzettsége volt. De volt érzéke az újra. Apám fűszeres volt, az öccse valamikor az 1900-as évek nagy emigrációs hullámában Amerikába került. Az apám még néha egy-egy levelet váltott vele, de nekem velük semmiféle kapcsolatom nem volt, New Yorkban élt. Azt tudom, hogy egyszer a lányáról küldött egy esküvői képet, és ez a kép egy jó polgári szintet mutatott.

Nem volt igazi kapcsolat a nagyszülőkkel, mert az apám házasságával, mondjuk, egy fél szinttel magasabb társadalmi osztályba kerültek. Ez nem azt jelenti, hogy anyám soha nem járt apai nagyapámnál látogatóban, de nem ez volt a jellemző. Akkor még volt a BURV villamos Újpestre, a Nyugatitól indult [Újpest a 19. század közepére a bőrfeldolgozás és asztalosipar központjává lett, és az itt működő üzemek dolgozóinak, illetve a nyersanyag- és áruszállítás megoldására a Ganz és Tsa Vasöntöde és Gépgyár Rt. és a Magyar Ipari és Kereskedelmi Bank létrehozta a Budapest-Újpest-Rákospalotai Villamos Közúti Vasutat (BURV). A társaság a vonatok mellett villamost is üzemeltetett, amely a Nyugati pályaudvartól Újpesten és Rákospalotán át a Keleti pályaudvarig közlekedett. – A szerk.].

Kisgyerek voltam még, amikor meghaltak. Apám 1914-ben vagy 1915-ben vonult be az első [világ]háborúba, akkor még talán éltek. Újpesten vannak eltemetve a zsidó temetőben, de soha nem voltam ott.

Az anyai nagyapám, Schattelesz József 1848-ban vagy 1849-ben születhetett, és 1915-ben vagy 1916-ban halt meg. Emlékszem a temetésére. A nagyanyám, Goldarbeiter Netti 1852-ben született, nem tudom, hol, és azt hiszem, szűcsök voltak a szülei. Innen jöhetett a nagyanyám készsége, hogy mindent meg tudott varrni. Ott ült a varrógépnél, és varrt. A nagyanyám mindent varrt, kalapot és szalmakalapot s zsabós ruhát. Mindig nagyon netten öltözködött. Varrt cipőt is, mert megtanulta. A nagypapa öltönyben, nyakkendőben járt, és volt bajusza. Otthon németül beszéltek, és a nagyanyám Goethét olvasott, és Faustot idézett németül nekem. Ezt csak azért mondom, hogy a szintet érzékeltessem. Ez a suszter apai nagyapától és a környezetétől teljesen más világ volt. Nagyon sokat köszönhetek a nagymamámnak. Ez egy Schubert album. Ez van beleírva: „Meinen lieben Enkel Tibor” (Az én kedves Tibor unokámnak tartós megemlékezésül). És az aláírás: özvegy Schattelesz Józsefné. Meggyőződésem, hogy nagyon sokat örököltem ettől a nagymamától. Én azt hiszem, hogy ezek a bácskai zsidók németül beszéltek egymás között. Legalábbis a nagyanyám szívesebben beszélt németül. Lehet, hogy anyámmal is németül beszélt, ezt nem tudom. De egyszer régen volt a kezemben egy levelezőlap, amit a fiának, Richárdnak írt németül. A fia akkor katona volt. A nagyszüleim annyira voltak vallásosak, hogy a kóserséget tartották, és a nagyünnepekkor elmentek a templomba, és péntek este azért még volt gyertyagyújtás [lásd: péntek esti gyertyagyújtás].

Az anyai nagyszülők Újvidékről jöttek. A nagypapának valami vegyeskereskedése lehetett, gondolom, ahol cérnától kezdve a vasoszlopokig minden volt. Nem tudom, mekkora üzlet volt. Ők Újvidéken egész biztos, hogy nagyon tisztes polgári jólétben éltek. Ez csak visszakövetkeztetés. Volt valamikor az Úttörő Áruház a Kossuth Lajos utcában. Ez azelőtt egy Nagykovácsi Milenkó nevű emberé volt [lásd: Nagykovácsi (Nagykovácsy?) Milenkó], eredetileg Kovácsevics Milenkó, aki Újvidékről került föl Pestre [Nagykovácsi pályafutásáról lásd a szócikket: Nagykovácsi (Nagykovácsy?) Milenkó. – A szerk.]. Ő volt Újvidéken a gazdag ember. És tudom, hogy anyai nagyapám ezzel a Kovácsevics Milenkóval Újvidéken igen jóban volt. Feltételezem, hogy ez jelenti az ő szintjüket Újvidéken. És aztán egy szívességből aláírt váltón mentek tönkre. És így jöttek fel Pestre. Nem tudom, mikor kerültek fel Budapestre, de biztos, hogy az 1900-as évek legelején.

A nagyszüleimnek a Conti utca [Ma: Tolnai Lajos utca. – A szerk.] 24-ben volt egy szatócsüzletük. Mint Újvidéken, csak sokkal alacsonyabb szinten. Ez az üzlet lett a megélhetése aztán a nagyszüleimnek, amikor feljöttek Újvidékről. Ez a Conti utca a kuplerájnegyedben volt. A Népszínház utca kuplerájutcái sorban a Kender utca, a Víg utca, a Német utca, a Conti utca. A kuplerájt úgy kell érteni, hogy kint álltak a házak előtt a pengős kurvák, és kínálták magukat. Aztán bementek a házba, és mindegyiknek volt egy szobája. A szalon más volt, ott kívül nem álltak. Ez a kuplerájnegyed borzasztó volt. Azt ma nem lehet elképzelni. Valamikor ott volt a „Népszava” szerkesztősége a Conti utca és a Népszínház utca sarkán. A Conti utca 24-től jobbra három nyilvánosház volt, balra, a Déry utca sarkán egy. A Bérkocsis utca keresztezi a Conti utcát, ott is volt emlékezetem szerint jobb oldalon egy és bal oldalon egy. És a „Népszava” közvetlen közelében volt egy szalon. És ez ismétlődött a Víg utcában és a Kender utcában. A lányok a házak előtt álltak, és kínálták magukat.

Az anyai vonalnak különböző rokoni kapcsolatai voltak. A Friedmann Mór nagybácsi a Révay utcában lakott, és a ház és a mellette lévő szálloda az övé volt. Zsírnagykereskedő volt. A Friedmann nagybácsinak három gyereke volt. A lánya, a Hedvig egy újpesti orvoshoz ment feleségül. Azokat elvitték, elpusztultak. A két fia érettségizett volt. A kisebbik fiú, a Sanyi az apjánál dolgozott. A nagyobbik fiú, a Kornél, a gazdag zsidó polgár fiúgyereke a huszárokhoz vonult be, huszárhadnagy, zászlós, mit tudom én, mi volt az első háborúban. Annyira mihaszna ember volt, hogy soha nem volt foglalkozása igazából. Utána semmit nem csinált. A gazdag embernek a semmirekellő fia volt, aki lumpolt, kártyázott, nőzött. Mindenki otthon lakott, aztán a lány férjhez ment Újpestre, az orvoshoz.

A Friedmann bácsi felesége egy elhízott valaki volt. Miután a Friedmann bácsi volt az egyik házassági tanúnk, kötelező látogatáson voltunk náluk, és ebből elég is volt egy. Kötelező volt tanúnak hívni, lehet, hogy anyámék kívánsága volt. A gettó után találkoztam a Móric bácsival. Meglátogattam. Akkor már csak egyedül volt. A felesége nem maradt meg, a gyerekek közül egyedül a Kornél maradt meg. A Móric bácsi a nagyanyám utolsó napjainak egyikén ott volt nálunk, a Déry utcában, mert a régi lakásba mentünk vissza. Aztán, hogy mi lett vele, nem tudom.

A nagyszüleimnek három lányuk és egy fiuk volt. Minden gyerek Újvidéken született. Anyám volt a legfiatalabb lány, 1882-ben született.

A Gizella tánte Szlavóniába ment férjhez, Pozsegára, ugyancsak egy vegyeskereskedőhöz, a Haas Sámuelhez [Pozsega – szabad királyi város volt Pozsega vm.-ben (Horvát-Szlavónia), a vármegye törvényhatóságának és a Pozsegai járás szolgabírói hivatalának, kir. törvényszéknek, járásbíróságnak, kir. közjegyzőségnek és közjegyzői kamarának stb. székhelye; volt főgimnáziuma, felsőbb leányiskolája, földmívesiskolája. Lakosainak száma 1850-ben 2600 fő volt, 1891-ben 4100 (75% horvát és szerb, 12% német, 7% cseh, 5% magyar és 1% vend; hitfelekezet szerint 85% római katolikus, 9% görögkeleti és 5% izraelita), 1910-ben 5900 fő (70% horvát, 8% szerb, 8% magyar, 7% német és 5% cseh). Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. A Sámuel annyira félt a katonaságtól az első háborúban, hogy kihúzatta a fogait, hogy ne hívják be. És jött Pestre látogatóba; ez is milyen világ volt. Nálunk aludt, de mi is egy egyszobás lakásban éltünk, a dupla ágyban neki is volt hely. De azért elment a Royal Orfeumba [1908–1933 között Budapest legszínvonalasabb mulatóhelye, legnagyobb varietéje. 1933 után zenés operettszínház, majd kabaré. 1935-től Royal Színház néven üzemeltették. A háború után, 1945 májusában az elsők közt nyitotta meg kapuit Royal Revü Varieté néven. Műsorán főként artistaprodukciók szerepeltek, de revüiben jó nevű kabarészerzők és színészek is fölléptek. 1951-től Fővárosi Víg Színház lett, ahol háromfelvonásos operetteket játszottak. Az épületet 1955-ben bontották le. – A szerk.]. És fiákerrel ment oda, és fiákerrel jött haza.

A pozsegai ház frontrésze volt az üzlet. Az üzletre csak annyiban emlékszem, hogy ha belépett az ember, a bal oldalon volt a rövidáru és a jobb oldalon a nehezebb dolgok. De az udvaron is volt egy rész, ahol vasáruk voltak, amiket kiterjedésüknél fogva nem lehetett bevinni. Ha jól emlékszem, egy raktárépületszerűség is volt az udvaron. Jó néhány szobás lakásuk volt zongorával, nem pianínóval. A zongora a szalonban volt, ahol a vendégek voltak. Én ugyan sok vendégre nem emlékszem, de voltak. És akkor emlékszem, hogy az unokanővéremmel produkálnunk kellett magunkat. Arra emlékszem, hogy a nővérem mindig tiltakozott, hogy ketten produkáljuk magunkat. Fürdőszoba is volt a házban. Biztosan volt alkalmazott. Elképzelhetetlen, hogy ne lett volna.

Egy fiuk és egy lányuk volt. A lányukat Svájcban neveltették, a fiuk meg a frankfurti gazdasági vagy milyen iskolába járt. Karlsbadba, a Bledi-tóhoz mentek nyaralni [Karlsbad (Karlovy Vary) – híres fürdőhely volt Csehországban; Bledi-tó – üdülőhely Szlovéniában. – A szerk.]. Tehát mindenképpen az anyagi lehetőségeik fölött éltek. Aztán végül tönkrementek. Én tizenöt éves lehettem, 1923-24 körül lehetett, amikor náluk voltam, már Jugoszláviában [Akkor még: Szerb–Horvát–Szlovén Királyság; 1929-től volt Jugoszlávia. – A szerk.], és akkor mentek tönkre. Azt hiszem, hogy ugyanabban a házban maradtak, csak az üzletet adták el.

Tizennégy éves koromban megbetegedtem, kilenc hónapig voltam az Erzsébet szanatóriumban [Erzsébet Királyné Szanatórium – a mai Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet elődje, melyet 1901-ben alapított Korányi Frigyes. – A szerk.], és onnan kiszabadulva voltam lent, azt hiszem, három hónapig egyszer. Aztán lehet, hogy még voltam egyszer-kétszer. A gyerekek akkor már nagyocskák voltak, hiszen Gizella tánte talán a legidősebb nővére volt anyámnak. Az unokanővérem, Feodóra −­ mi Feának hívtuk – olyan tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Az unokabátyám, Milán akkor húsz éves lehetett. Milán, aki Frankfurtban volt, kicsit világot látott, cionista volt. És ugyanakkor emlékszem, hogy egyszer egy kerti mulatságon, amin én is részt vettem, horvát nacionalista hang uralkodott. Az asztalra felugrálva énekelték a horvát himnuszt. Milán elpusztult a háborúban, de nem tudom, hol és hogyan. Fea túlélte a háborút. Még előtte férjhez ment egy orvoshoz, akinek jól menő rendelője volt, emlékszem, még röntgengépe is volt. Nova Gradiškán éltek [Az egykori Újgradiska – Pozsega vm.-ben (Horvátország) lévő község, 3600 főnyi lakosának többsége (60%) horvát anyanyelvű volt az 1910-es népszámláláskor, s a lakosság töredéke (5%) volt csak magyar ajkú. A trianoni békeszerződést követően a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. A Fea két fia közül az egyik a csetnikekhez csatlakozott, és így a Fea családjának volt ennivalója, mindenük rendben volt. Ennek ellenére Fea férje valahol eltűnt. A két fiú túlélte. Az egyik hajóorvos, a másik gyerekgyógyász.

Haas Sámuel 1945-ben halt meg, Gizella tánte túlélte, és a lányánál élt, Nova Gradiškán.

Anyám másik testvére volt a Malvin tánte. Nem tudom, milyen foglalkozású férje volt, aki maláriában [(mocsárláz, váltóláz) – szúnyogok terjesztette, magas lázzal és hidegrázással járó járványos betegség. – A szerk.] halt meg, Malvin tánte 1920 tájékán halt meg, skarlátban. Pesten éltek. A Malvin tánte a Friedmann bácsinál dolgozott a sertésvágóhídon. És egyébként jellemző, hogy hozott friss tepertőt, és nyugodtan ettünk otthon [lásd: étkezési törvények], persze nem a kóser tányérokon.

És volt anyám öccse, a Richárd, aki Ballára magyarosított. Richárdból drogista lett, ez az állatfajta ma már nem létezik. Tehát különböző gyógynövények és gyógyszeráru. Különböző kenőcsöket csinált, de óvszerek is voltak már. Emlékszem, egyszer voltam nála látogatóban Nagybecskereken, akkor csomagolta. Ahol most a Gödör van, ott volt a Marokkói udvar [A mai Erzsébet tér és a József Attila utca környékén volt a hajdani, három utcára néző, kétudvaros Marokkói udvar, amely egykor Pest második legnagyobb bérháza volt (nevét egy „marokkói” figurát ábrázoló domborműről kapta). Az 1700-as évek végén kezdték építeni, és gróf Festetics Antal vásárolta meg 1802-ben. A Marokkói udvar tömegbérház volt: szobái és földszinti üzletei szűkösek voltak, a lakások többsége minden komfortot nélkülözött. (Az épületet az 1960-as évek elején lebontották.) – A szerk.]. Ott volt egy drogéria, ott dolgozott a Richárd nagybátyám, miután a katonaságtól hazajött, vagy a katonaság előtt. Ő Pécsett volt szanitéc az első világháborúban. Emlékszem, hogy úgy jött haza, hogy tele volt tetvekkel, és a nagyanyám minden ruhát leszedett róla, és bele egy nagy mosófazékba. És amikor itt kezdődött a fehérterror [lásd még: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején], akkor a Richárd nagybátyám Bécsen keresztül Pozsegára ment a nővéréhez, a Gizi tantéhoz. És ahogy ez már zsidó polgári körökben szokás volt, összesadhenolták őket [lásd: házasságközvetítő]. A Richárd egy vagyontalan fiatalember volt, de nagyon jó megjelenésű, szimpatikus jelenség. Világosan emlékszem rá. Pakrácról a Frida tantét vette el feleségül [Pakrác – Pozsega vm.-ben lévő ún. politikai község volt, 1891-ben 2100, 1910-ben 3300 horvát, szerb, magyar,  német és cseh lakossal, a járási szolgabírói hivatal, járásbíróság és adóhivatal székhelye. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Aztán elmentek Nagybecskerekre, ahol Richárd egy drogériát nyitott, és két gyereke lett. A Frida tantétól volt pénz a drogéria megnyitására. A szülei nagyon jómódúak. Egyszer voltam náluk Pakrácon. Nagy házuk volt, és a megjelenésük is a jómódú embereket jellemezte. A Frida tánte egyszer feljött Pestre, nálunk lakott, illetve egy szemközti házban aztán. Igen nagy orra volt, és megoperáltatta akkor. Ez volt olyan 1925-ben. S emlékszem, mennyire fel volt szabva.

Az apám fűszeres volt, és ha megmondom, hogy hol, akkor mindjárt látható a színvonal. A Conti utcában, az is a Népszínház utca környéke, a kuplerájnegyed. Ez az a környezet, ahol én felnőttem. A szüleim 1902-ben vagy 1903-ban házasodhattak össze. Nem tudom, hogy ismerkedtek meg. Ez nem ma volt, ez régen volt, amikor összehozták a házasságot. Anyám beszédhibás volt. Ha izgatott volt, akkor dadogott. A nagyszülők Újvidékről tönkrementen jöttek fel. Nem tudom, mikor mentek tönkre. Anyám gyerekkoráról semmit nem tudok, csak annyit, hogy Újvidékről jöttek el a jómódból a szegénységbe. Anyám akkor tizennyolc–húsz éves lehetett. Amikor feljöttek – ezt most csak összerakom –, nyilván a Conti utcai fűszerüzlettel kezdték itt az életüket. Anyámnak óriási trauma lehetett az újvidéki polgári létből feljönni egy Conti utcai környezetbe. Biztos, hogy ez anyámra igen nagy hatással lehetett. Talán ez váltotta ki nála a dadogást. És talán ezzel magyarázható, hogy az újvidéki polgári létből az újpesti suszter apámhoz ment feleségül, aki egy nagyon becsületes, tisztességes ember volt, és azon kívül semmi. Emlékszem, hogy fél kiló liszteket csomagolt előre. És emlékszem arra, hogy milyen precizitással vigyázott arra – akkor még ilyen kétkarú mérleg volt −, hogy a mérleg nyelve pontosan egymással szemben legyen. Tehát egy szikrányival nem akart csalni. Anyám nem tudom, milyen iskolába járt, de olvasott. Nem rózsaszínű könyveket és nem krimiket.

Ketten voltunk testvérek. Volt egy bátyám, aki mielőtt én megszülettem volna, meghalt. Én 1908-ban születtem, és 1911-ben született az öcsém, Kósa László Róbert.

A nagyszüleim átadták a Conti utcai üzletet, amikor anyám férjhez ment. Ez volt a hozomány. Apám, azt hiszem, 1915-ben vonult be, és rögtön fogságba esett a Pripjaty mocsaraknál [Ez volt Európa legnagyobb mocsárvidéke a mai Dél-Belorusszia és Észak-Ukrajna területén. – A szerk.], és fogságban volt több mint öt évig. Ezek az emlékek sokáig nyomasztották. Nagyon sokáig álmodott a különböző kozák kancsukákról. Vlagyivosztokból jött haza az első transzporttal az első világháború után. Egy kis japán hajón jöttek haza, nehéz körülmények között. A Sárga-tengeren előre figyelmeztették őket, hogy nagyon viharos lesz. Amikor hazajött, karanténban volt hosszú ideig, ha jól emlékszem, Inotán, de oda nem lehetett menni látogatóba [Az első világháború után működtek ún. hadifogoly leszerelő táborok (Csóton 1920 és 1923 között, Zalaegerszegen és Inotán 1919–1920-ban). A leszerelő táborokról a következő olvasható: „Az I. világháború után hazatérő hadifoglyok leszerelési ügyeinek egységes lebonyolítására létrehozott táborok, amelyek előbb 3, majd – 1920 júniusától – 14 napos egészségügyi vesztegzár állomásként is működtek. A 14 napos kötelező karantén lehetőséget nyújtott a hazatérők megfigyelésére és a politikai vagy egyéb szempontból gyanús elemek kiszűrésére” (mek.niif.hu/01300/01340/html/fond08.htm - 103k ). – A szerk.].

A Conti utcai boltban petróleumtól kezdve aprófáig minden volt, tehát ez egy szatócsbolt volt. Kenyér, liszt, sárgaborsó meg egyebek, mindenféle külön zsákban voltak. De még pálinka is volt. Volt egy kis pult, reggel jöttek be, és kértek egy fél deci kevertet. Emlékszem, hogy az császárkörte rummal volt. Az volt kiírva, hogy Kohn Ignác.

Az utcáról volt két ablak és egy ajtó. A két ablak között volt az ajtónyílás, rendes fémrolóval. Az egyik ablak mögött volt a kávépörkölő, és a másik mögött kisebb cukrászok részére melasz és pörkölt mogyoró, amerikai mogyoró, ilyet is tartottak aztán később. Az ablaknál volt egy nagy-nagy hordó, abban volt a melasz. És emlékszem, hogy vizesvödörbe mártott kézzel kellett kiszedni a melaszból. A boltot, azt hiszem, valamikor átalakították, úgyhogy a lakószoba kisebb lett. Egy fordított L alakot kell elképzelni, és az L talpánál nyílott a konyhába vezető ajtó. Gondolom, hogy valamikor ott vághatták el, úgy nagyították meg a boltot. Mert a lakószoba és a konyha között az üzleten keresztül kellett járni. Volt a szenesraktár, a fásraktár is ott volt.

A boltban volt egy kendermagos tyúkunk. Ez nyilván abban az időszakban, amikor nem nagyon jó volt az ellátás. És volt macskánk is. A tyúk a mákdarálónál lehullott mákszemeket szedegette fel. És a macska erre féltékeny lett, és rápisilt a mákra.

Azért annyi modernség volt, hogy nálunk hamar volt gáz. Volt az ún. Auer-harisnya, ez egy preparált vászon, és az izzott, és attól lett világos, tehát a lángot nem lehetett látni [A 18. század végén állítottak elő először kőszénből világítógázt (légszeszt), a 19. század első felében néhány gazdag pesti polgár házában már volt gázvilágítás (kőszén alapú, esetleg repceolajból előállított gázzal). Később kőszén helyett olajból is állítottak elő világítógázt. A gáz ún. gázharisnyákban elégve árasztott fényt. A gázvilágítást – elsősorban a lakásokban – a 20. század elején kezdte fölváltani a villanyvilágítás. – A szerk.]. Azt hiszem, hogy ilyesmi ma még a Várban egyes helyeken van. Akkor a lakásban lévő csillárban is volt egy ilyen gázláng. Aztán később, amikor hazajött apám, ez 1920-ban lehetett, akkor aztán villanyt is bevezettetett; telefonunk volt. A telefonszámunk 2958 volt. Az üzletben volt telefon. A modernségre jellemző volt, hogy volt mákdaráló és kávédaráló. A mákdarálóhoz később egy villanymotort szereltettek fel. Volt egy kávépörkölőnk is. Emlékszem, talán egy kiló kávét pörkölt egyszerre. Amikor készen volt, akkor apám kiállt az ajtó elé, és egy likacsos tepsiben rázta, és szinte az egész utca tele volt a kávéillattal. Tehát azért volt egy törekvés a modernségre: a gázra való átállással, a gázról a villanyra, a telefonnal, a villanymotorral hajtott mákdarálóval. Tehát valami, valami igyekvés egy szintesebb életre. Ez valószínűleg az anyám hatása volt, mert ő egy más szintről került le. És azért apámnak erre meg kellett felelni.

Nem tudom, hogy volt a nyitva tartás, de arra emlékszem, hogy egyszer a szüleim Siófokra elmentek nyaralni, és arra is emlékszem, hogy este elmentek sétálni, és apám időnként cukrászdából hozott süteményt. Szombaton nyitva volt a bolt [Vagyis nem tartották be a szombati munkavégzés tilalmát. – A szerk.], és lehet, hogy vasárnap is. A nagyünnepekkor bezártak. Biztos, hogy sokáig volt nyitva.

Apám anyámmal együtt csinálta a boltot, és volt egy szolgálólányunk. Volt egy pénztárfülke, amiben, azt hiszem, cigaretta is volt. De a pultnak volt egy fiókja, az volt a pénztár. Az első világháború alatt, amíg nem volt itt az apám, anyám vitte az üzletet. Apám még nem lehetett itthon, és a harisnyámba dugta anyám a pénzt, és nekem kellett elmennem beszerzésre a Krausz és Böhmhöz a Király utcába. Kiskocsit húzott a szolgálólányunk.

A környéken általában szegény emberek laktak, akik rendszeresen, nem is kevesen, heti fizetéssel vásároltak. De nem emlékszem egyetlen esetre sem, hogy valamiféle ellentét vagy veszekedés lett volna, hogy elmaradtak volna. A kapcsolat olyan volt érdekes módon – erre is világosan emlékszem –, hogy a szemközti házban lévő egyik emeleti lakásból felhívtak engem, hogy nézzem meg a karácsonyfát, hogy az milyen szép.

Amikor a nagyszüleim átadták az üzletet, akkor a Friedmann nagybácsi segítségével lett fuvaros a nagyapám. Stráfkocsija volt, ez egy nyílt platójú kocsi. Valahol a Mester utca végén tartotta. Emlékszem, hogy egyszer elvitt, és egy lóra felültetett. De ez nem tarthatott sokáig, mert 1915-ben meghalt. Amikor anyám férjhez ment, a nagyszüleim a Haller utca és a Gát utca sarkára költöztek. Volt a gazdag nagybácsi, a Friedmann J. Mór, aki nem tudom, ki révén volt nagybácsi, és az az egyik háza volt. Az egy egyszobás lakás volt. És ugyanott lakott a Malvin nagynéném, ugyanazon az emeleten. A nagyszülőknél, érdekes módon, a két ágy nem egymás mellett volt, hanem hosszában. Nem nagyon van emlékem, hogy a nagyszülőkkel összejártunk volna. Széderestén lehet, hogy együtt voltunk. És emlékszem a má nistánura [má nistáná]. Később, nagyapám halála után, odajártunk látogatóba a nagyanyámhoz. Emlékszem, gyalog a Conti utcából a Teleki téren és a Ludovikán át átvágtunk a Gát utca–Haller utca sarkán lévő lakásba.

A Haller utcai lakásból a kommün alatt – annak érdekében, hogy a gazdag nagybácsi, a Friedmann J. Mór lakása érintetlen maradjon, tehát ne költöztessenek oda be senkit – nagyanyám odaköltözött a Révay utcába. Ez egy nagy lakás, talán négy-öt szobás úri lakás volt, és valószínűleg az egyik cselédszoba volt az, amibe beköltöztették a nagymamát. A nagymamához jártunk két-három hetenként biztosan. Amikor a nagyanyám már özvegy volt, akkor a részére egy szobát béreltünk a mi házunkban, az első emeleten.

A ház, ahol mi laktunk, kétemeletes ház volt, de az árnyékszék az udvar túloldalán volt. Egymás mellett négy vagy öt árnyékszék. Arra emlékszem, hogy a fürdés minálunk úgy történt – nem gyakran, talán három-négy hetenként –, hogy a pincéből fölhoztak egy dézsát, és abba melegítettek vizet a sparhelten. És akkor sorban a család, először az öcsém, aztán én, aztán anyám és végül az apám fürdött. Mosdás volt természetesen, a konyhában volt egy mosdóállvány lavórral.

A lakásunk a bolt mögött volt. Ha az L befejezését meghosszabbítom az utca felé, ott egy ajtó nyílott a lakásba. Egy szoba volt. Az utcával határos fal mellett volt az én fekhelyem, egy dívány. Az ajtó mellett egy zománcos kályha volt, szénnel fűtöttük. És volt az öcsémnek parallel a szüleim két ágyával a gyerekágya. Volt a szokásos két szekrény, éjjeliszekrény, egy nagy asztal.

A konyhában volt egy rendes takaréktűzhely, egy sparhelt és egy asztal. A konyhaasztal kihúzható volt, és úgy volt ágy [A cselédlányok tipikus „bútordarabja” volt az ággyá alakítható konyhaasztal. – A szerk.]. A konyhaasztallal szemben volt egy ajtó, amit nem használtunk, ami a raktárba vezetett át, de ami be volt állítva szénnel vagy fával. Oda került később egy kétlángú gázrezsó.

Sokkal-sokkal később sikerült a lakásunk melletti szoba-konyhás lakást kibérelni, és így lett egy kétszobás lakásunk, és akkor lett először egy saját szobám – a konyha, a hozzácsatolt szoba-konyhás lakásból. Az első szobában voltak anyámék, aztán nagyanyám és az öcsém, és a konyhában voltam én. A konyhában még kvartetteztünk is.

Mindig volt szolgálóleányunk [lásd: cseléd], aki a mosás-vasalástól kezdve mindent csinált, a gyerekekkel is foglalkozott. A főzéssel nem, az kóser főzés volt. A cseléd a konyhában aludt, és kint is evett, a konyhában, egyedül. A szolgálólány általában nem zsidó volt. Illetve volt egy, valahonnan Kárpátaljáról jöhetett, ő – feltételezem, hogy – zsidó volt, aki szardíniát nem evett, merthogy ő még ilyet életében nem evett. Mindenhonnan voltak ezek, például Erdélyből. Emlékszem, hogy töltött káposztát olyat soha életemben nem ettem, mint amit az erdélyi leány csinált.

Talán egyedül a Kántor Ilonka volt sokáig. Ő egy elszegényedett debreceni polgárcsaládnak az egyik lánytagja volt. Most visszagondolva, református családból származott, azt hiszem. Ragyogóan tiszta volt. A mosóteknő mellett ott állt, és tiszta volt. A fehér köténye fehér volt. A nagymosást a cseléd csinálta, emlékszem, súrolókefével, és a padlásra kellett fölvinni a ruhát szárítani. Főzött is, de azért a lényegi főzés anyámé volt. Ilonka előkészített mindenfélét, de azért az anyám főzött. És ehhez, mondjuk, a konyha és az üzlet közti ajtó nyitva kellett hogy legyen. Nagyon sokan jöttek, mert sehol az utcában nem volt még egy bolt. Ilonka aztán rendesen férjhez ment, és tisztes polgári életet éltek. Emlékszem, hogy anyám gondosan végigvizitálta a holmiját, amikor elment, hogy nem visz-e el valamit. És én éreztem, hogy ez így megalázó. A szolgálólányokat cselédközvetítőn keresztül szereztük.

Arra emlékszem, hogy péntek este volt gyertyagyújtás nálunk, de ennek semmiféle vallási felhangja nem volt. Ez így szokás, hogy péntek este gyertyát gyújtunk, és kész. És volt fehér damaszttal terített asztal, meg a szokásos rituálé. De ennél többre nem emlékszem, csak hogy mindkettőnk fejére tette a kezét és egy áldásszerűséget mondott. A rituálénak megfelelően héberül olvasott, amiből mi, picik egy szót sem értettünk. Halotti évfordulókon is gyújtottak gyertyát néha [lásd: jahrzeit]. Kóserség volt természetesen, és húsvétkor természetesen volt edénycsere [lásd: Pészah]. Tartottunk szédert is, és amikor apám nem volt, anyám vezette a szédert, és én mondtam a má nistánut. Nagyünnepeken pedig elmentünk a templomba, a Dohány utcába [lásd: Dohány utcai zsinagóga], ahol nem bérelt, hanem vásárolt ülésünk volt [A hitközségi adóbevétel egyik tétele volt a zsinagógák ülőhelyeinek bérletbe adása. A bérletet az őszi nagyünnepek előtt kellett megújítani a következő évre. Az ülőhelyen szerepelt a tulajdonos neve. Amennyiben valaki naponta látogatta a zsinagógát, a padhoz tartozó kis fiókban tárolhatta imakönyvét, táleszét és tfilinét. Az ülések ára különböző volt, attól függően, hogy a zsinagóga mely részén voltak. – A szerk.].

A Rabbiképző Intézetnek az elemi iskolájába jártunk mind a ketten, a Rökk Szilárd utcába. Az elemi iskola után engem – biztos, hogy ez az anyám akarata volt – a Tavaszmező utcai Madách Gimnáziumba írattak be [lásd: Madách Imre Gimnázium]. Az öcsémet, aki három évvel fiatalabb volt, a Német utcai polgáriba [lásd: polgári iskola]. Miért? Mert lemérte anyám a kettőnk szellemi képességeinek különbözőségét. Az öcsém felső kereskedelmibe járt [lásd: kereskedelmi iskolák]. Nem volt egy különösen okos ember, olyannyira nem, hogy vizsgázott a kereskedelmi negyedik osztályából, de nem érettségizett le. Külön volt akkor az osztályvizsga és az érettségi. Az érettségit nem sikerült letennie. Utána a Hutter és Lever cégnél helyezkedett el mint könyvelő [A Hutter és Lever R.T. szappan és olajgyár („őse” az 1831-ben alapított Hutter-féle szappanüzem, a későbbi  Hutter József Szappangyár – Olajipar R. T.) három üzemből állt: szappangyárból (Thaly Kálmán utca), „a háború előtt itt készültek a cég legkedveltebb gyártmányai, az Asszonydicséret mosópor, az Elida-termékcsalád, a pipereszappanok és a VIM mosószerek”, olajgyárból (Rákospalota) és a Vegetál-gyárból (Soroksári út), ahol olajkeményítőt állítottak elő. Az Rt. központi épülete 1921 óta az Erzsébet körút 6. szám alatt volt. („A gyáróriás … – lévén korábbi német érdekeltség – 1946 és 1952 között szovjet tulajdonban volt.” 1953-ban a részvénytársaság beolvadt a Budapesti Illatszer- és Pipereszappangyárba.)  (nol.hu/gyujtesek/lelohely/framed/324938/ - 10k -) – A szerk.]. Az öcsémé elég szerencsétlen élet. Régi zsidó családoknál [bevett szokásnak] megfelelően az ő feleségét tulajdonképpen nekem szánták. Én már akkor is a magam lábán álltam, és azt mondtam: „Köszönöm szépen, ez az én dolgom.” Lett ebből egy házasság, de ez egy nagyon buta asszony volt. Az édesapja a kispesti zsidó hitközségnek volt a rasekolja, és egy tejipari vállalatnak volt az igazgatója. És így kerültek össze apámékkal, akiknek viszont a fűszerüzletük volt a Conti utcában. A lány apjának apám vásárlója volt. Ez egy magasabb társadalmi réteg volt, de a lányt férjhez kellett adni. Ők talán 1938–39-ben házasodtak össze.

Engem elindítottak a gimnáziumban, és taníttattak hegedülni. Ennek jelentősége van az egész életemben. A kommün alatt nem volt tanárom, és anyám ahhoz szoktatott hozzá, hogy minden nap egy órát gyakoroljak. Eleinte anyám szorgalmazta, később megszerettem a zenélést. Akkor is gyakoroltam, ha nem volt tanárom. Később aztán megint jártam tanárhoz. Lőwy Mayernek hívták. Ő egy akadémiát végzett tehetséges zsidó hegedűs volt, jól tanított. Rendszeresen jártam hozzá, a Csengery és Aradi utca sarkán lakott. Akkoriban, az inasiskola évzáró ünnepségén, ahol tanulók is szerepeltek, figyelt fel rám a vendégzenekar vezetője, és ezután egy ideig velük is zenéltem.

Én tizennégy éves korom előtt megbetegedtem, és két évig beteg voltam. Ez egy hasi és tüdőtébécés folyamat volt. Két hasi operációval kilenc hónapig voltam a budakeszi szanatóriumban, aztán három hónapig a Gizella tántinál. És aztán újból megbetegedtem ugyanazzal. A második alkalommal a Stefánia kórházban [A Stefánia-gyermekkórházról van szó, ma: I. sz. Gyermekklinika. – A szerk.] voltam, ahol katolikus nővérek voltak a nővérek. Az egyikhez, aki tanárnő lehetett, és novícia volt, bemehettem a klauzúrába, ott volt egy harmónium, és ketten muzsikáltunk. Ez nem tartott sokáig, mert aztán kitiltottak.

Tizenhat éves koromig beteg voltam, és ezért nincs nekem iskolai végzettségem. A gimnáziumból már nem fejeztem be a negyedik évet, amikor beteg lettem. Volt az orvos nagybátyám, a Kaschmaroff Lipót az anyai oldalról. Őneki volt két nővére, akik a Práter utcában laktak. Neki nagy fájdalma volt az, hogy bejárt a belgyógyászati klinikára, és nem fogadták el a szakvizsgához az ottani kötelező orvosi gyakorlatot, ezért magánprakszist folytatott. Ő azt mondta a betegségem után, a két hasi operáció után, hogy nem vállalhatok semmiféle olyat, ami izgalommal jár. Nem járhatok iskolába, nem tehetem ki magam feleléssel járó izgalomnak. Nem engedtek tovább tanulni, és így lettem optikus. Bár a Móric bácsi megpróbált egy bankban elhelyezni azzal, hogy majd le fogok érettségizni, de nem kellettem.

Én egy konok pasas voltam már akkor is. Az első helyem, ahol most a Korona Szálló van, a Kecskeméti utca – Kálvin tér sarka, ott volt egy nagyon szép, nagy, neves optikusbolt, Klein Dezső optikus boltja. Ott talán egy hónapig voltam, tanoncszerződésre nem is került sor, és egy gallért kellett volna vásárolnom az egyik fiatal főnök számára, és az nem olyan volt, amit akart, és egy pofont kaptam tőle. És én másnap már nem mentem be. A következő volt – de akkor már én kerestem állást – a Szervita téri templom mellett egy kis helyiség, a Refraktio Látszerészeti Intézet. Ez egy egyszemélyes bolt volt, és ketten voltunk inasok. Annak a főnöke egy sváb volt, Königseder Zsigmond, egy nagyon egyszerű sváb papától származó fiú. De a Budai Dalárdában énekelt [Az első magyarországi dalárda, 1856-ban alapították. A 19. század utolsó és a huszadik század első harmadában számos reprezentatív eseményen szólalt meg. – A szerk.]. Ez a Budai Dalárda a budai középszintbe tartozó vagy oda törekvő fiataloknak a dalárdája volt. Amikor a Nemzeti Színházban passiójátékot adtak elő húsvétkor, akkor a Budai Dalárda adta a kórust. Ez azért valamiféle szintet jelentett. A főnököm elfütyülte a Dvorzsák „Humoreszk”-et – az a jó hegedűművészek ráadásdarabja volt, egy könnyed, kissé sziporkázó, technikás dolog, aki hegedülni tanult, nem tudta elkerülni, hogy a Dvorzsák „Humoreszk”-et megtanulja –, szóval elfütyülte ezt a darabot, hogy ismerem-e. Ismertem. Én akkor lehettem tizenhét-tizennyolc éves. A Zsiga lehetett olyan huszonöt-harminc körül. Ez a Königseder Zsiga egy vállalkozó fiatalember volt. Ő alapította az üzletet. Nem tudom, hol tanulta az optikusságot, de igen ügyesen művelte [1928-ban könyvet jelentetett meg „A látszerész ismeretek elemei” címmel az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T.-nél. – A szerk.]. Később az orvosegyetemen végzett, és nőgyógyász lett, és Kőbányán volt egy rendelőintézet, ott volt a két háború között. A bátyja a Drasche Téglagyárnak volt a tisztviselője.

Másfél évig voltam ott. De eljöttem, mert igazában nem tanulhattam a szakmát. Sok mindenfélét tanultam, de azt is megtanultam, hogyan kell a Józsefvárosi pályaudvarról csónaképítéshez deszkát vinni Budakeszire, mert például erre is használták az inast. És ezt én nem akartam. Ez volt a második helyem. És akkor kerestem egy olyat, aki a szakmában ismert volt, és én is tudtam, hogy a szakma műszaki, technikai részét illetően a legjobb. Ő volt a Barna Andor. Az Izabella utca 11-ben volt egy kis helyisége. Miután én a Refraktióból egy-egy javításra odamentem a Barna Andorhoz, megvolt a személyi kapcsolat.

Valamikor volt a Vörösmarty téren egy nagy optikuscég, a Calderoni és Társa, a tulajdonosa Hopp Ferenc volt, aki a Kelet-Ázsiai Múzeumot alapította. Ez egy nagyon előkelő üzlet volt. Nagyon nagy csönd volt, elegancia. Ott volt a Barna Andor a műhely vezetője, és tudom, hogy nagy része az árunak, amivel később önállósult, onnan származott. És talán onnan is voltak vevők, én nem tudom [Stefano Calderoni (1794–1881) lombardiai optikus, aki a 19. században telepedett le Magyarországon. 1819-ben alapította vállalkozását, a Calderoni és Társa látszerészetet. Társa a morva származású, német ajkú Franz Hopp (1833–1919) látszerész, a későbbi világutazó, műgyűjtő, mecénás, a Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum alapítója. Hopp segédlevelének megszerzése után két évre Bécsbe, majd négy évre az Egyesült Államokba ment szakmai gyakorlatot szerezni. Hazatérve betársult a cégbe, amelyet – megtartva a cég nevét – 1864-ben átvett és továbbfejlesztett. Az optikai profil mellé – az Eötvös-féle tanügyi reformok idején – meghonosította Magyarországon a tanszer- és iskolai szemléltetőeszköz-gyártást, valamint a fotográfiához szükséges anyagokat és fölszerelést is. A céget 1949-ben államosították. – A szerk.].

Két évig voltam ott inas. Reggel nyolctól este hatig volt nyitva, ha jól emlékszem. Akkor még ebédidő volt, tehát haza lehetett menni egy órára, másfélre, nem tudom pontosan. Én nagyon sokat tanultam a Barna Andortól. De ha egy prizmás látcsövet javított, akkor elküldött, hogy ne lássam. Aztán a Barna Andornak Máriaremetén volt egy háza, és például oda kellett kivinni mindenfélét. Például azt is kellett csinálni. Én úgy lettem igazán optikus, és nem is akármilyen, hogy Németországból hozattam a szakkönyveket, és azokból tanultam, mert érdekelt.

Jártam inasiskolába is [lásd: ipariskolák]. Ott csak szaktárgyak voltak, de olyanok, amiknek semmi köze nem volt az optikussághoz. Ez valószínűleg hetenként egyszer volt, de nem emlékszem. Akkor én már tanultam hegedülni. Volt egy vizsga, ahol szerepeltem. A MÁV mérnököknek volt egy kis zenekara. Színvonalról ott nem lehetett beszélni, de mégis együtt volt egy csomó ember, nem értelmiségi, csak mérnök. És ez a mérnöktársaság elhívott, hogy társuljak hozzájuk. Így egyre inkább bővült a kör, amelyben mozogtam.

A Barna Andor a katonaságból hozott magának valahonnan Ausztriából egy élettársat, a Rippl Máriát, annak hagyta itt az Izabella utcai boltját, és ő Sopronban önállósította magát. Így vált el tőle. Rippl Mária nem volt optikus, de sok mindent megtanult. Rippl Máriától kaptam bizonyítványt, amikor leteltek az inaséveim, és látszerészsegédként voltam nála még egy darabig az Izabella utcában, egyedüliként. Rippl Máriának nem volt tisztázott az állampolgársága, úgyhogy nagyon sokszor egyedül voltam a boltban, és csináltam mindent, és időnként elvittem neki Máriaremetére a pénzt.

Az inaséveim alatt még otthon laktam, de emlékszem, hogy nem akartam a boltban segíteni. Hazamentem, leültem, és olvastam. A szüleim ezt nem fogadták negatívan, tudomásul vették.

Az inasidő roppant érdekes volt az Izabella utcában, két okból. Ott ismertem meg a Remete doktor bácsit. A Nádor utcában lakott, ott volt a rendelője és a lakása. Beszélgetéseink nyomán hívott fel, és így a feleségével és a fiával trióztunk. Tehát így is kezdődött az én kamaramuzsikával való kapcsolatom. A zenekari muzsikához is az Izabella utcai munka hozott. Mert volt egy kis zenekar, aminek az élén egy akadémista állt, aki abban a házban lakott, ahol a bolt volt, és miután én egy beszélgetős fajta voltam, hívott a Mozart zenekarba játszani. Ebben az időszakban három nagy, hasonló beállítottságú zongoraművész volt a placcon, a Fischer Annie [Fischer Annie (1914–1995) – zongoraművész. 1933-ban elnyerte a Budapesten megrendezett Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny első díját, s ezzel kezdetét vette nemzetközi karrierje. 1941 és 1946 között túlnyomó részben Svédországban tartózkodott. Repertoárjának javát Mozart, Beethoven és Schubert műveiből alakította, de máig meghatározóak Schumann, Chopin és Brahms műveit tartalmazó lemezfelvételei is (MÉL). – A szerk.] – a neve ismerős –, a Sándor Renée [Sándor Renée (1899–1977) – zongoraművész. A Zeneakadémián Dohnányi Ernő tanítványaként végzett (1921). Egy időben rendszeresen játszott kamarazenét Tátrai Vilmossal és vonósnégyesével. 1945 előtt a Goldmark Zeneiskolában, 1949-től a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán (1951–54) tanított (MÉL). – A szerk.] – akinek a neve nem ismerős – és a Weisz [Weiss?] Margit, aki a legkevésbé ismert [Mint „művelt lelkű, disztingvált zongoraművésznőről” emlékezett meg róla Tóth Aladár a „Nyugat” 1923. évi 24. számában – A szerk.]. A Weisz Margit férje csinálta a Mozart zenekart. Ebből az következett, hogyha a Mozart zenekarral koncerteztünk, akkor a Weisz Margit volt a zongorista. A Mozart zenekarból alakult egy kis kamarazenekar, a kis kamarazenekarból alakult egy még kisebb, és akkor abból még egy kis kvartett, és akkor itt is, ott is, amott is, mindenhol muzsikáltunk. Ha egy pillanatra zenekari szünet volt, akkor gyorsan négyen összeültünk. Szóval élénk zenei élet volt, azt hiszem, hogy ez ma nincs. Arra emlékszem, hogy anyám azt mondta: „Te, hát mit csinálsz az álladdal?” Úgy föl volt dagadva. Vagy magam muzsikáltam, vagy koncerten voltunk.

A Mozart zenekarban is játszottam, a Remete családban is kamaráztam, és akkor már megvolt a kvartett. A kvartett úgy született, hogy a nagyünnepeken a Dohány utcában ugyanabban a sorban volt egy fiú, aki ugyancsak a Löwy Májernél tanult, és ő hívott. „Nem akarsz kvartettezni?” „Dehogynem akarok.” Én mindent akartam. És létrejött a kvartett. Ez a fiú a Bajza utcai gimnáziumba járt, és ugyanebbe a társaságba tartozott még valaki a házból, ahol lakott, a Weismann Jancsi, aki gimnáziumba járt és az Akadémiára zeneszerzés szakra is. Később, miután végzett, a hitleráj elől Olaszországon keresztül Angliába került, ahol valamelyik nagy lapnak lett a zenekritikusa. Az első kvartett elég sokáig tartott, jó pár évig rendszeresen összejöttünk. Én voltam az elsőhegedűs, a másodhegedűsnek nagyon nem tetszett, hogy miért nem ő az elsőhegedűs. Hát én gondoltam egy nagyot, és egy Paganini etűdöt produkáltam egyszer, és nem szólt többet.

A Gyenes Pista a kvartettnek egy darabig brácsása volt. A Horthy-éra [lásd: Horthy-korszak] alatt valamiféle formában a baloldal elkezdett életre kelni. Akkor az Ascher Oszkár – az egy kitűnő epizodista színész volt – csinált szavalókórust [Ascher Oszkár (1897–1965) – előadóművész, kora versmondó stílusának megújítója. – A szerk.]. És voltak szavalóestek az Akadémián [A Zeneakadémián voltak a szavalóestek. – A szerk.]. Az Ascher Oszkár könyvvel a kezében jött ki szavalni, nehogy egy gesztussal többet mondjon, a kezével egy gesztust tegyen. A Gyenes Pista ebben az Ascher Oszkár-féle szavalókórusban is részt vett, de boldogan muzsikált. A vasasoknál a Szociáldemokrata Párt rendezett egy Somogyi Béla emlékestet. Somogyi Béla a „Népszavá”-nak volt szerkesztője, és egy szép napon, a Horthy-éra legeslegelején elkapták, és a Dunába lőtték [Somogyi Béla (1868–1920) – tanító, újságíró. Felsővisón volt állami tanító, majd 1897-ben Budapestre került, és a „Népszava” munkatársa, majd 1897–98-ban szerkesztője nyolc hónapig. Utána egy kültelki iskolában jutott tanítói álláshoz. Közben megszerezte a tanári képesítést is, reál-, majd kereskedelmi iskolában tanított. 1905-től a napilappá átalakult „Népszava” belső munkatársa. Ugyanekkor megindította a tanítók szervezkedését, majd 1906-ban lapjukat, az „Új Korszak”-ot, amelyet maga szerkesztett. A Károlyi-kormányban közoktatásügyi államtitkár. A Tanácsköztársaság idején elvi fenntartásai miatt nem vállalt szerepet. A Tanácsköztársaság bukása után a „Népszava” felelős szerkesztője. A fehérterrort támadó cikkei miatt az Ostenburg-különítmény tisztjei elhurcolták, és társával, Bacsó Bélával együtt meggyilkolták, holttestüket a Dunába dobták (MÉL). – A szerk.]. Az emlékestet valószínűleg a tizedik évfordulóra szervezték. Ott ő is szerepelt, és a Gyenes Pista vitt el bennünket oda.

A Barna Andortól el kellett menni, mert az nem volt egy jövő. Úgy gondoltam, meg kell nézni, hogy néznek ki a többiek, a magasabb szinten lévő optikusok. Két évig tartott az inasidő, és még ott voltam talán egy fél évig, évig. A Ferenciek terénél volt a Chmura-féle bolt [Ferenciek tere 2.]. Oda kerestek valakit a műhelybe 1929-ben. Karácsony előtt volt, és nagy forgalom volt, és én nem kerültem a műhelybe. A karácsonyi forgalom szükségessé tett valakit a boltban, a boltba kerültem, és a boltban is maradtam. A Chmurának volt a József [Nádor] tér és a József Attila utca sarkán egy fiókboltja, és három hónap múltán odatettek boltvezetőnek. A boltvezető van a bolt élén, az szabja meg, mi történik, az foglalkozik a vevőkkel, azon múlik, milyen forgalom van. Ott hárman voltunk, én, egy műhelymunkás, aki a szemüveget csinálta, és volt egy pénztáros.

Ott voltam már egy fél éve, és akkor megkérdezték, mikor akarok szabadságra menni. A szám tátva maradt. Én szabadságra mehetek!? Akkor voltam először életemben Velencében is. Elvoltam, mit tudom én, két hétig. Hova megy a pesti kispolgár? Abbáziába. És Abbáziában járok az utcán, és egy utazási irodában látom, hogy ennyiért lehet menni Velencébe. Az ezt követő időszak volt az, amikor volt a „Havi 200 fix” című film [Magyar vígjáték, 1936, rendező: Balogh Béla. – A szerk.], és énnekem kétszáz fölött volt a fizetésem.

A Chmurától kidobtak, mert olyat csináltam, amit nem lett volna szabad. Ez már színvonalas hely volt, megfelelő vevőkkel. És a Hatvany-Deutsch család egy társalkodónőjének, aki német vagy osztrák volt, volt egy fényképezőgépe, amit én megvásároltam. Amit nem lett volna szabad nekem megvásárolni, mert ez egy üzleti kapcsolat volt. Magamnak vettem meg. De ezt a fényképezőgépet a típusából eredően a Chmura nem vásárolta volna meg semmiképpen, mert olyan típus volt, ami már nem volt forgalomban. Ilyet nem szabad csinálni. És én nem csináltam ebből titkot, a felsőbbség is megtudta, és azonnal kiraktak.

Aztán én sehol nem voltam tovább, mint egy évig. A Chmura után volt egy fotóüzlet a Dorottya utcában, azután visszamentem a Klein Dezsőhöz. Annak volt Szolnokon egy boltja, és akkor ott voltam vezető a szolnoki boltban. Leköltöztem, és hétvégeken jöttem fel. Az öreg Klein Dezső egy rigolyás idős úr volt, aki valami barátságtalan megjegyzést tett, amit én visszautasítottam. El is mehetek, mondta. „Hát akkor, tartom szerencsémnek!”, feleltem. Akkor kerültem Juszt Gyulához, a Margit híd budai hídfőjénél volt a bolt, ahol viszont németül beszéltem. És így következett az, hogy a német optikai nagykereskedő ügynökével, aki rendszeresen járt Pestre, azzal én tárgyaltam, és én rendeltem. Én természetesen nem éltem evvel vissza, azt rendeltem, amire szükség volt, és a Juszt Gyula teljes egyetértésével. Ez volt az utolsó állásom.

1933-ban önállósítottam magam, kevés pénzből. Egy tönkrement örökös üzletberendezését vásároltam meg, és az ötfős társaságomnak az egyik tagjának, aki belső berendező volt, a segítségével rendeztük be a mai József Attila (akkor Gróf Tisza István) utca 24. szám alatti boltomat. A ház még ma is megvan. Ott textilüzletek voltak, volt egy könyvesbolt, nagyon jó könyvszaggal. A Hercegprímás utca sarkán – akkor úgy hívták, hogy Wekerle Sándor utca – volt egy patika, aztán volt egy textilbolt, aztán voltam én közös bejárattal egy másik textilessel. Aztán már a kapu volt. És a kapun túl megint egy textiles volt, aztán megint egy textiles. Az üzlet méretéről annyit, hogy három ablak volt egymás mellett – régi ház, vastag falak, tehát volt bizonyos távolság az ablakok között –, és a középső ablak volt kettéosztva, ott volt két üzletbejárat. Lassanként vásároltam össze a különböző szerszámokat. Egyszer voltam Bécsben például, és akkor kezdtem vásárolni a különböző gépeket, gépfelszerelést, mert az optikusműhelybe kellett. Emlékszem, hogy a Grabenen volt egy optikai nagykereskedő, a cégét Sphaerónak hívták, ott vásároltam csiszolókövet, meg amire még futotta.

És az ügynök cégétől kaptam hitelbe az üzlet egész árukészletét. Azzal, hogy a hetedik hónaptól kezdve fizessem a részleteket, és pontosan száz márkát kellett havonta fizetnem, ami akkor százharminchét pengő volt. És az első év úgy telt el 1933 végétől 1934-ig, hogy egyetlen fillér keresetem nem volt. Fenntartottam magam, de plusz nem volt. Otthonról küldték az ebédet. És emlékszem, hogy anyáméktól két darab Napóleon-aranyat kaptam [Napóleon-arany (Napoléon d'or) – I. és III. Napóleon korában vert 20 frankos aranyérme. – A szerk.], ez volt valahol egy fiókban otthon, és ez adott alapot arra, hogy Zeiss üveget is kaphassak. Az a legnagyobb márka szemüveglencsékben, de egyéb optikai dolgokban is. És ahhoz, hogy Zeiss üveget kaphassak, fényképet kellett küldenem az üzletről, és be kellett mutatnom a segédlevelet, hogy valóban optikus vagyok. És akkor voltak hajlandók szállítani.

Elsősorban azért nem volt plusz, mert nálam nem lehetett alkudni. Az első vevőt kiengedtem. Az első vevőt! Azt mondta, szemben van a Klein József, húsz százalékot ad. Állítólag. Én ellenben nem adok. De jöttek a vevők, lassanként jöttek. Semmiféle reklám vagy ilyesmi nem volt. Az volt kiírva, hogy „Kósa szemüvege jó”.

Ennek a boltnak a vevőköre alapvetően más volt, mint az Izabella utcában. Ez egy banknegyed volt, tisztviselők jártak ide. És ezek közül a tisztviselők közül az egyik – ugyancsak egy zsidó fiú, Láng Béla – elhívott az ő turistatársaságukba. Ez a Természetimádók Társasága volt. Volt a kisinóci menedékház, azt a TIT építette [1928-ban], és a hideg-hegyi menedékházat is saját erőből [A Nagy-Hideg-hegyen lévő turistaházat a Turisták Inóci Társasága – szintén: TIT – építette az 1930-as években (1940-ben?). A Turisták Inóci Társasága a Természetimádók Társaságának későbbi neve. – A szerk.]. Ott például ügyeletet kellett adni, mert volt egy gondnok, de a turistatársaság egy embere ott kellett hogy legyen a hétvégén.

Ez a TIT egy zsidó polgári társaság, bár voltak nem zsidók is közöttük, de azért a nagyja zsidó volt. Elég okos volt ez a fiú, tudta, hogy a társaság sokféle emberből áll, és tudta, hogy engem kihez kell csatolni. És ez nagyon lényeges lépést jelentett részemre. Tele voltam kisebbségi érzéssel. Az Erzsébet téren volt a klubhelyiség, ahol hetenként egyszer találkoztak, és én nem mertem felmenni. Érettségi nélkül! Akárhogy is, csak egy optikussegéd! És akihez a Láng Béla csatolt, az egy értelmiségi kis társaság volt, egy fiatal házaspár és két fiatalember, és én ehhez csatlakozhattam. Részemre ez nagy felemelkedést jelentett. Ez a zsidó középpolgárság volt, koncertlátogató, olvasó emberek. Thomas Mann új könyvét, az „Elcserélt fejek”-et például németül olvasták. Érdekes, hogy a kvartettel egyszer náluk játszottunk. A kvartett nagyon szigorúan intim muzsikálás, a kvartettezésnél nem lehetett senki jelen, mi magunk voltunk, magunknak játszottunk. De egyszer játszottunk ennek a társaságnak az egyik lakásán. És ez volt az első találkozásom a Vörös Segéllyel.

A TIT-nek volt egy érintőleges kapcsolata egy még szűkebb turistatársasággal, ahol zsidó patríciuscsaládok gyerekei voltak. Részben tisztviselők, de részben csak gazdagok. Az volt a foglalkozásuk, hogy gazdagok. Ezt a társaságot – ezt ma senki nem tudja – úgy hívták, hogy SIHO, Sí és Hegymászó Osztály [Alapító főtitkára Magaziner Pál (1898–1945) gyáros, magashegymászó, turistaíró, több Börzsönnyel foglalkozó munka szerzője volt, aki Günskirchenben pusztult el. – A szerk.]. Ez a Kárpát nevű turistaegyesületnek volt egy külön szekciója [A Magyar Kárpát Egyesület (MKE), Magyarország az első turistaegyesülete 1873-ban alakult Ótátrafüreden. Az egyesület sok helyen „vidéki” osztályokat alakított, így Budapesten is. Elsődleges célja nem a turizmus szervezése volt, hanem a Tátra feltárása, propagálása és kiépítése, mégis számos, a turizmust szolgáló tevékenységet is folytatott (túraútvonalak kialakítása, menedékházak építése, turistalétesítmények létrehozása) (Thuróczy Lajos: A természetjárás története, www.turabolt.hu/files/cikk36_Termeszetjaras_tortenete.pdf). – A szerk.]. Nem nagyon fogadtak be senkit, én ehhez a társasághoz kerültem. Nem tudom, hogyan, volt valami érintkezés. Ez csak néhány, hat-nyolc ember volt. Volt összerakható gumicsónakjuk valamennyiüknek, ők mentek vadvizekre, Ausztriába az Innre, a Salzachra, de mentek Boszniába a Drinára, ezt én nem tehettem. Volt, aki a Mont Blanc-on járt. Ezt én mind nem tehettem. De azért a sziklamászó iskolákat velük csináltam, és ez egy nagyon szép dolog volt. Ezek 1937–38-ban mind elmentek, kivándoroltak. És aki nem ment el, az elpusztult munkaszolgálatban. A Szabadság Kávéházban [Szabadság tér] jöttünk össze hetenként.

Magyarosítani én akartam, olyannyira, hogy amíg állásban voltam, sem használtam a Kohn nevet, Kónyinak hívtak. És nem tudom, hogy miért lett a Kónyiból Kósa. Én találtam ki ezt is, de végül apám magyarosított, és én is magyarosítottam. Ez is csak úgy sikerült, hogy apámnak volt egy úgynevezett tűzkeresztje, amit mint katona kapott. Arra hivatkozva ment fel a Belügyminisztériumba, és ha úgy történt, ahogy ő mesélte, hogy ragaszkodott, hogy őneki ez jár, és akkor megkapta [Apjának valamilyen más első világháborús kitüntetése lehetett – lásd: Rendjelek, kitüntetések –, a „Tűzkereszt” nevű kitüntetést ugyanis 1941-ben alapították, a háborúba lépés után, a „...háborúban való részvétel és haza védelmében szenvedett sebek ....méltatására”, elsősorban a Károly csapatkereszt, a Háborús Emlékérem és a Sebesültek Érme második világháborús megfelelőjeként. – A szerk.]. A magyarosítás 1934-es [lásd: névmagyarosítás]. Az öcsém még nem volt nagykorú, mert akkor a nagykorúság, azt hiszem, huszonnégy éves korban kezdődött. Ezért a magyarosítási okmány így szól, hogy „és gyermeke” – tehát ez rá is vonatkozott, de énrám nem, mert én már nagykorú voltam. A fiam, János már Kósának született. És én soha nem írom be, hogy én valamikor Kohn voltam. Mert ilyen a világ. Nem éreztem én tulajdonképpen ellenségeskedést magammal szemben. Akkor már önálló voltam, és azt nem lehetett kiírni az optikusboltomra, hogy Kohn, úgyhogy az volt kiírva, hogy „Kósa szemüvege jó”. Ebből nem derült az ki, hogy én Kósa vagyok, mert még akkor nem is voltam az.

A feleségem a TIT-ben volt tag, ott ismertem meg. Akihez a Láng Béla engem csatolt, ott volt egy házaspár, azok szétváltak, és a társaság egyik férfitagja lett az új férj. Az egyedül maradt férj, a Braun Laci nagyon jó barátom volt. Az egy nagyon rendes, becsületes, művelt ember volt. Az édesapja ügyvéd volt a Nádor utcában. Ő maga a Gabonatőzsdén dolgozott. Amikor a Braun Laci egyedül maradt, ketten társultak hozzá. Egy jogászprofesszornak a húga, aki Bécsből került Pestre és az én feleségem. No, a Braun Laci egyedül maradt, és mi akkor nagyon sokat jártunk együtt. Nem kevésszer mentünk egy kétüléses faltboatban – ez egy összehajtható gumicsónak  – a Dunára. Zebegényből jöttünk le például, vagy mentünk lefelé Kalocsa irányába. Egy Zebegénytől Budapestig való kiránduláson én az együlésesben és a Braun Laci a feleségemmel. Ez egy vasárnap volt, és hétfőn elmentem a Braun Lacihoz, és azt kérdeztem, hogy van-e kifogása az ellen, hogyha közeledem. Azt mondta: „Még talán el is veszed feleségül!” Mondtam: „Az is lehet.” Nem tartott sokáig, amíg megkértem. Ez talán július-augusztusban volt. 1936 karácsonyán összeházasodtunk. És ez ötvenegy évig tartott, életre-halálra.

A feleségem apja Strasszer József volt. Somorjáról, tehát a Csallóközből való az ő családja [Somorja – 1919-ig, majd az első bécsi döntést követően 1938–45 között Magyarországhoz tartozó nagyközség, ill. rendezett tanácsú város volt a Csallóközben, Pozsony vm.-ben, 1891-ben 2600 lakos (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, közjegyzőség és adóhivatal, polgári fiú- és lányiskola, iparostanonc-iskola), 1910-ben lakosainak száma 2900 fő volt. „A zsidók Somorjára csak a 19. században érkeztek (Tejfaluból). Önálló hitközség csak a 19. és a 20. század fordulóján alakult Somorján. A zsinagóga építését 1912-ben fejezték be. Az utolsó rabbi Singer Koppel Jakab volt, akit a hitközség többi tagjával együtt deportáltak. A 19. század felében Somorján nem élt egyetlen zsidó sem, 1919-ben pedig már 267 zsidó lakos élt itt” (Weinbergerová Mária: Zsidó települések Szlovákia területén, Fórum Kisebbségkutató Intézet, www.foruminst.sk). Trianon után Csehszlovákiához került, ma Szlovákiában van (Šamorín). – A szerk.]. Igen egyszerű ember volt, neki is a legfőbb jellemzője a becsületesség volt. A család állandóan azon veszekedett, hogy nem tiszta fehér köpenyben ült le vacsorához. Erre világosan emlékszem. Bécsben tanult fűszerességet, ott volt inas. A Rottenbiller utcában volt egy színvonalasabb fűszerüzletük, úgy mondanám ma, hogy csemegeüzlet. A fűszerüzletet csak a család vitte, vagy lehet, hogy volt egy alkalmazottjuk. Azt tudom, hogy apámék üzletéhez viszonyítva ez egy magasabb színvonalú üzlet volt, a választékát tekintve is. A Rottenbiller utca és a Conti utca alapvető különbség, és ez, mondjuk, az üzlet színvonalán is megmutatkozott, és nyilván a vevőkör színvonalában is.

A feleségem anyja családanya volt. Biztosan lenn is volt a boltban, nem lehet, hogy ne segített volna be. A szemközti házban laktak, a Rottenbiller utca 39-ben, háromszobás lakásban. Volt a házaspárnak a hálószobája, volt a közös ebédlő, és volt még egy szoba, ott a két lány lakott, és az ebédlőben, a középső szobában volt a fiútestvér, az Árpád fekhelye. Az Árpád szenvedélyes bélyeggyűjtő volt, és igen aktív tagja a Fűszerkereskedők Egyesületének. Őt az apja erőszakossága hozta haza Bécsből, ahol valamelyik bécsi banknak volt a tisztviselője. És aztán az Árpád csinálta az üzletet az apjával együtt, mindaddig, amíg be nem hívták a nagykátai munkaszolgálatosokhoz, ahol a Muray alezredes volt a parancsnok, akit utóbb felakasztottak [Nagykátán hírhedt kiegészítő parancsnokság volt, Muray (Metzl) Lipót alezredes vezényletével. 10-12 munkaszolgálatos századot küldtek innen Ukrajnába. A századok parancsnokait azzal indították útnak, hogy „ne merészeljenek egyetlenegy embert se visszahozni, mert a rájuk bízottak kivétel nélkül az állam ellenségei”. Murayt a Népbíróságok Országos Tanácsa 1945. április 30-án halálra ítélte, és másnap kivégezték. (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.].

A feleségem nővére, a Rozi mindenféle háztartásképző, ilyen képző, olyan képző iskolát végzett. 1945 után a Jointnál dolgozott egy darabig, aztán a Május 1. Ruhagyárban volt csecsemőotthon-vezető. Nagyon gondosan csinálta, valami díjat is kapott. Vele egy házban laktunk. Amikor mi Kairóban voltunk, akkor ő gondoskodott Jánosról, aki medikus volt.

A feleségem elvégezte a felső kereskedelminek a két osztályát. Érettségije nem volt. Egy vezető banktisztviselő jóvoltából került valamelyik bankba, ahol sokáig dolgozott. Amikor megismerkedtünk, akkor már nem ott dolgozott. Volt az Aulich utcában egy ügyvédi iroda, Fehérvári úti Bérház Rt. úgy hívták, azt hiszem, ott volt tisztviselő. Odamentem első este, és vártam meg, hogy lejöjjön. És aztán a feleségem lett. Dolgozott talán egy hónappal szülés előttig. János fiam 1939-ben született. És akkor azért nehezebb idők jöttek.

Azzal, hogy megnősültem, ezzel a szűkebb társasággal, amely engem magához emelt, a kapcsolat lényegében megszűnt. Egyszer-egyszer eljöttek, de már igazi kapcsolat nem volt. Egyikkel-másikkal néha találkoztunk, de az a nagyon jó baráti kapcsolat, amely nekem nagyon sokat segített a társaságban való mozgáshoz is, ez megszűnt. Mi, a feleségem is, olvasó emberek voltunk. Olvastunk, színházba jártunk, és a Pszichoanalitikusok Egyesületébe jártunk talán két vagy három évig [Ferenczi Sándor javaslatára alakult meg 1913-ban a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület (három évvel az ugyancsak Ferenczi kezdeményezésére megalakult Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület után). Ettől fogva Bécs mellett Budapest lett az egyik legnagyobb pszichoanalitikus szellemi és terápiás központ. A pszichoanalízis hazai művelői sajátos analitikus szemléletüknek köszönhetően önálló iskolát alkottak (Budapesti Iskola). Az irányzat több tagja a második világháború alatt emigrálni kényszerült, a háborút követő ellenséges politikai légkör hatására pedig a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület föloszlani kényszerült. (1989-ben alakult meg ismét a Nemzetközi Egyesület önálló magyar tagegyesülete). – A szerk.]. Ez 1933−34-ben lehetett. A Zsidókórház vezető orvosa egy Lévy nevű orvos volt. Előadások és beszélgetések voltak, nagyon jóízű beszélgetések [Lévy Lajos (1875–1961) – orvos, belgyógyászati tevékenysége mellett aktívan részt vett a pszichoanalitikai képzésben és tudományos munkában. Alapító tagja a Magyar Pszichoanalitikus Egyesületnek (felesége Freud unokahúga, Lévyné Freud Kata, 1937-től szintén kiképző analitikus pszichiáter, aki aktívan részt vett a nővérképzésben). 1928 és 1945 között a Zsidókórház osztályvezető főorvosa, valamint kórházigazgatója volt, és a „Gyógyászat” c. lap egyik szerkesztője. Zsidókórházbeli megbízatását 1945 után koholmányok miatt szüneteltették, majd Lévyt 1947-ben nyugdíjazták. 1955-ben kivándorolt. Londonban halt meg. – A szerk.]. Ez nagyon sokat segített nekünk. Befolyásolta a fiam nevelését és az egész gondolkodásmódomat.

És így indult el 1937-ben a második kvartett, amelyet meg-megszakított a munkaszolgálat. Itt az egyik egy akadémiát végzett csellista volt, aki 1945 után is csellót tanított. Volt egy fényképész, nagyon rendes ember, és volt egy, aki orvosi műszerekkel foglalkozott, ügynök volt. Minden héten másnál kvartetteztünk, pontosabban hármunknál kvartetteztünk, a fotósnál nem, mert ott nem fértünk el. A csellistáé volt az első olyan lakás, ahol egy hatalmas könyvespolc volt a falon, ahol sok-sok könyv volt, tehát egy olvasó ember volt. A többieknél is volt könyv, de nem így, hogy az egésznek a légkörét befolyásolta, hogy van egy könyvespolc.

Ez a második kvartett színvonalas volt. Az Opera brácsa-szólamvezetője, a Brunovszky Karcsi is játszott velünk [Brunovszky Károly (1904–1988) – hegedűtanár, hegedű- és brácsaművész. A Városi Színház zenekarában játszott. 1930-ban alapító tagként került a Budapesti Hangversenyzenekarba, ahol ügyvezetőként is működött. 1940–44-ben a Székesfővárosi Zenekarnál játszott, 1945-től 1949-ig ismét a Budapesti Hangversenyzenekarnál. 1949–1977 között a Magyar Állami Operaháznál volt művészeti titkár, a Budapesti Filharmóniai Társaság titkára (1950-től), 1967-től tíz éven át az egyesület ügyvezető igazgatója volt (MÉL). – A szerk.]. Ez évekig megvolt, az összetétel nem változott. Egy-egy tag változhatott, de a mag maradt.

Nősülésemig otthon laktam. Akkor átköltöztünk a Zichy Jenő utca 39-be. A szüleim a Conti utca 24-ből átköltöztek egy másik házba ott az utcában, az már kétszobás, fürdőszobás lakás volt, és ott laktak a nagyanyával együtt. A fiam egész kisfiúcska volt, amikor már oda mentünk az új lakásukba, látogatóba.

A Zichy Jenő utcai lakás egy normál, fürdőszobás, cselédszobás kispolgári lakás volt, amit béreltünk. Egy nagy előszoba volt, két szekrényt el tudtunk helyezni ott, az előszobából nyílt balra a konyha és jobbra a cselédszoba − a cselédszobában lakott hosszú ideig illegálisan Péter Gábor [Péter Gábor (1906–1993) – 1945-től a Budapesti Rendőr-főkapitányság politikai rendészeti osztályának a vezetője, 1949–1953 között mint az Államvédelmi Hatóság (lásd: ÁVH) parancsnoka jelentős szerepet játszott a koncepciós perek előkészítésében és végrehajtásában. – A szerk.] és a felesége −, és közvetlenül a kétszárnyú ajtó előtt volt jobbra a fürdőszoba és balra a vécé. A két szoba között egy duplaszárnyas ajtó. És az a bútor volt ott, ami most is van nekem. Ez csináltatott bútor volt, akkor abszolút modernnek számított. Valamiféle hozományt kaptam, de nem tudom, mennyit. Nagymamámtól kaptam, azt hiszem, száz vagy kétszáz pengőt, és ebből lett az étkészlet, amit a Haas és Czjzeknél rendeltünk meg [A Haas és Czjzek porcelán- és kristályáruház 1879-es megnyitása óta a Bajcsy-Zsilinszky úton van. – A szerk.]. Ezüst evőkészletet is csináltattam tizenkét személyre.

A feleségem az utolsó pillanatig dolgozott, de aztán szülés után nem. És azután nehéz időszakhoz érkezett. Volt cselédünk, ameddig lehetett. Ez természetes dolog volt, hogy volt szolgálólány, ő csinálta a takarítást, mosást, főzést.

A házunk aztán [1944-ben] csillagos ház lett. Háromszor vonultam be munkaszolgálatra. Amikor munkaszolgálatban voltam, akkor a feleségem csinálta a boltot. Meg a Haas Vera. Ez egy könyvkereskedőnek a lánya volt, aki optikusként, azt hiszem, nálam tanult. Mert akkor a zsidóknak tanulni nem lehetett, és megfizették [a szülők], hogyha valakit befogadtak tanulónak.

Először, az erdélyi bevonulás idején [lásd: második bécsi döntés], ez 1940 ősze, Besztercére kerültünk. Gondolom, ötvenen-hatvanan lehettünk. Nem tudom. Különöset nem tudok mondani. Akkor még a két szakaszparancsnok zsidó hadnagy volt. Az egyikkel később találkoztam, de már nem hadnagyként, hanem munkaszolgálatosként, a zsidók nem lehettek tisztek. Egy leállított malomban voltunk elszállásolva. Oda betereltek bennünket, és mindenki elhelyezkedett, amin elhelyezkedett, szalma meg minden egyéb nélkül, a földön. Fűtés nem volt semmi. De azért aki akart fürödni, mosdani, borotválkozni, az megtalálta a módját a mikvében. Itt semmiféle baráti kapcsolat nem jött létre. Rakodómunkásként dolgoztunk. Liszteszsákot cipeltünk, rakodtunk a pályaudvaron. Beszterce nem volt egy nagy hely, de mozija volt, és mikvéje volt, és utcája volt. De nem emlékszem magára a városkára. Besztercén elég – idézőjelben mondom – „szabadon” éltünk. Munkaidő után ki lehetett járni, voltunk moziban, voltam a zsidó mikvében. Na ez egy külön érdekesség volt részemre, hiszen ilyesmit nem láttam még. Együtt volt a fürdőmedence egy szaunával. A szauna valóban a régifajta volt, egy nagy kőre öntöttek vizet, és aztán valóban gőz volt. Tehát ott szaunáztunk, miközben egy emberke jött, és ez egy rossz emlékem tulajdonképpen, mert megelégedett a fürdőben azzal, hogy lemerült egyszer vagy kétszer, és kijött. Fürdés a szó mai értelmében itt nem volt. Lemerült a vízbe, és kész volt. Ez volt a rituális fürdő. Három hónap után jöttünk haza karácsony után, már január elején.

Második alkalommal 1943 kora tavaszán Ikladra [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.] vonultam be, és akkor többet hívtak be, mint amennyire számoltak, így létszámfelettiként hazaküldtek. Még János, a fiam születése előtt kikeresztelkedtünk, tehát én nem sárga karszalagos voltam, hanem fehér karszalagos. Úgy lettem létszámfölötti, hogy iparos, keresztény és azt hazudtam, hogy második gyerekkel terhes a feleségem.

Pár hónap múlva újra behívtak, akkor már kifejezetten a keresztény munkaszolgálatba. Nem emlékszem dátumra pontosan, de közel két évig voltam. A második bevonulás biztos, hogy 1943 elején lehetett, és nem sokkal utána behívtak újból. Akkor azonban már nem Ikladra, hanem Vácra. Ide már kifejezetten a fehér karszalagosakat hívták be. Vácról elkerültünk a szentkirályszabadjai [Veszprém vm.-ben lévő nagyközség volt. – A szerk.] repülőtér építésére, ahol barakkokban voltunk. Itt már tulajdonképpen kialakult az a századösszetétel, amely végig együtt volt, pontosabban 1944 augusztusában való hazaérkezésemig együtt volt. A szentkirályszabadjai repülőtér-építésen románok is voltak, munkaszolgálatosok Erdélyből. Egyszer voltam az ő barakkjukban. Arra emlékszem, hogy tele voltak bolhával.

Onnan egyszer itthon voltam, emlékszem. Fűzfőre lehetett lemenni, és onnan vonattal jöttem haza. Emlékszem, hogy egyszer csináltunk egy előadást. Hont Ferenc meg a Ránki, meg voltak néhányan, akiknek a kotta nem volt idegen, egy kis kórust alkottunk, és egy élőképet mutattunk be a „Felszállott a pává”-ból [„Fölszállott a páva (változatok egy magyar népdalra)” – Kodály műve, 1938–39-ben készült az amsterdami Concertgebouw megrendelésére. – A szerk.]. Ránki György muzsikus volt, Hont Ferenc meg a Szegedi Szabadtéri Játékok szervezője [Ránki György (1907–1992) – zeneszerző. A Zeneakadémia zeneszerzés tanszakán végzett Kodály Zoltán növendékeként. Ének- és zenekari művek, dalok, kamaraművek, népdalfeldolgozások mellett három operát, öt balettet, gyermekoperát, nyolc daljátékot, húsz színpadi kísérőzenét és több mint ötven filmzenét komponált; Hont Ferenc (1907–1979) – rendező, színháztörténész, esztéta. Megalapította a Szegedi Szabadtéri Játékokat, s 1933-ban a Dóm téren színre vitte „Az ember tragédiájá”-t. Az 1930-as években dolgozott rendezőként, tanított és folyóiratot is szerkesztett. 1943-ban munkaszolgálatra hívták be, onnan Moszkvába szökött, és 1945 nyarán tért haza. A háború után tanított a Színiakadémián, és vezető pozíciót töltött be különböző intézményekben (a Magyar Állami Filmgyártó Vállalat művészeti igazgatója, a Népművelődési Minisztérium osztályvezetője, később vezetője volt az Országos Színháztörténeti Múzeumnak /1953–57/, a Színház- és Filmtudományi Intézetnek /1957–59/, majd a Színháztudományi Intézetnek /1959–69/). Számos könyvet írt, több színháztörténeti műnek volt szerkesztője (Magyar Színházművészeti Lexikon). – A szerk.].

Itt jön egy külön érdekesség. Szentkirályszabadjáról levitték a századot Palánkára, az Újvidék mellett van. Késő ősszel már Palánkán voltunk. Ott lövészárkokat ástunk. Ez télen is tartott, tehát 1943–44 fordulón. Egy alkalommal engedtek haza eltávozásra. Nem nagyon osztogatták az eltávozást. Hatan-nyolcan mentünk. Világosan emlékszem, hogy Újvidékre, ami Palánkától tizenegy kilométerre van vagy nyolc kilométerre, pontosan kiszámítva a vonatinduláshoz engedtek bennünket el a munkáról, tehát a lövészárkokból. Azt tudom, hogy lélekszakadva mentünk, őrült tempóval. Elértük a vonatot a legeslegutolsó pillanatban. Egy éjszakát tölthettem itthon. Arra emlékszem, hogy Palánkán valami mezőgazdasági üzem helyiségeiben lehettünk elszállásolva. Arra is emlékszem, hogy egy vasárnap elmehettünk misére. Akkor láttam egy görögkeleti istentiszteletet.

Nem túl sokáig voltunk Palánkán. Palánkáról kerültünk át a Dráva-mellékre, Drávaszabolcs, Bélavár, Vízvár – ez Csurgó tájéka. Talán egy hónapig voltunk, hat hétig, nem tudom. Talán karácsony után, újévfordulón kerülhettünk el ide. Érdekes volt, az emberek csempészkedésből éltek, mert ott a határ úgy húzódik, hogy a Dráva itt van vagy ott van. Azt hiszem, hogy Drávaszabolcson egy kendergyárban voltunk, és az egyik helyiségben, mellettem volt Ránki és Hont Ferenc. Szóval jó beszélgető társaság volt, és tulajdonképpen én szellemileg jól éreztem magam. Nem éreztem magam rosszul, pontosabban.

Drávaszabolcsról kerültünk hét-tíz-húsz kilométerrel arrébb, nem tudom, vagy Bélavár, vagy Vízvár nevű helyre, és ott parasztházakban helyeztek el bennünket, családoknál. Mi Milánkovicséknál voltunk. A parasztokkal jó kapcsolat volt, nem volt semmi különös. Emlékszem, hogy az egyik családnál olyan mákos tésztát ettem, amilyet sem azelőtt, sem azóta. Mézes mákos, nagyon finom volt, nagyon bőséges. Ültünk az asztal körül, és zabáltunk. Én nem tudom, hogy ők tudták-e, hogy kikkel állnak szemben, hogy nem katona, hanem munkaszolgálatos, de nem zsidó. De nem tapasztaltunk semmiféle ellenségeskedést.

Itt már – érdekes módon – tagolódott a társaság. Tehát mégiscsak kialakultak valamiféle – idézőjelben mondom – „közösségek”. Tudom, hogy az én szakaszomban – amelynek végül én lettem a szakaszparancsnoka, hogy miért, azt nem tudom, rám mutattak, gondolom – volt egy négyfőnyi társaság. Ez egy művelődésre hajlamos polgári társaság volt. Aki olvas, érdeklődik, még nem tud, de érdeklődik. És még egy valaki volt, aki nem tartozott szorosan a társasághoz, később kiderült, hogy illegális kommunista volt. Ezt persze nem mondta. „Népszavá”-t olvastunk, és a „Népszava” írásainak, tanulmányainak, esszéinek a megtárgyalása tartozott a szellemi foglalkozásunkba.

Egy másik szakaszból valaki megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e a Vörös Segély munkájában részt venni. Vállalkoztam, mert ez beleillett az érdeklődési körömbe. Pénzt kértem a többi munkaszolgálatostól, és átadtam a felső kapcsolatomnak. Azt nem tudtam, hogy mi dolga van a mozgalommal. Csak megkérdeztem: „És hova lesz a pénz?” „A feleségem továbbítja” – mondta. De hogy ki, azt nem lehetett tudni, mert ez volt a kommunista mozgalomnak a jellemzője. Azt megelőzően volt már olyan, hogy az egyik barátunknál kvartetteztünk, és valaki meg volt híva, és az gyűjtött a Vörös Segélynek, és mi meglepetten vettük azt, hogy valaki a Vörös Segély részére ebben a környezetben gyűjt. Ez volt az első találkozásom a Vörös Segéllyel.

Csináltuk a lövészárkokat, és csaltunk, ahogy lehetett. Kemény munka volt, és nagyon rossz  bánásmód, egy alkalommal kilencen voltunk kikötve. A kikötés az, hogy hátulról van az ember felhúzva lábujjhegyig, és a lábra nem lehetett leereszkedni. És valamilyen közvetett úton ment föl sorozatosan panasz, és akkor ez megszűnt, és le is váltották a századparancsnokot.

1944. március tizenkilencedikén érkeztünk fel, a német bevonulással egy időben Pestre [lásd: Magyarország német megszállása]. Három hónapig voltunk Pesten. Kicsit összekeverednek nekem már a dolgok, nem emlékszem pontosan, hogy mikor hol voltunk. Dolgoztunk a hűtőházban például a Vágóhídnál, ahonnan emlékszem, egy csülköt egyszer az ingembe rejtve vittem haza. A Kőbányai Sörgyárban is dolgoztunk. A Sörgyárnak vannak föld alatti részei, és ott egy repülőgyár volt, repülőgép készült ott [Az amerikai bombatámadások miatt határoztak a Dunai Repülőgépgyár Rt. széttelepítéséről Kőbányára és Budafokra 1944 áprilisában; Kőbányán augusztus végén indult meg a termelés. – A szerk.]. De mi a borospincékbe jártunk. Hogy mit kellett csinálni? Nem tudom. Azt tudom, hogy a 28-as villamosról leszálltunk, és ott gyűltünk össze. Mindenki otthonról jött. Volt egy időszak, amikor haza lehetett járni minden este. Karszalaggal jártunk, és mindenkinek a kezében ott volt a megfelelő papír. Emlékszem, hogy a Körtéren van vagy volt egy borkimérés, és egyszer oda rendeltek ki néhányunkat, mert a hadnagynak vagy nem tudom, kinek az édesapja ott volt kocsmáros, és valamit kellett csinálni.

1944. július elsején összeszedték a századot, és akkor kerültünk ki Galíciába. A Gobbi Hildának a bátyja vagy öccse volt a Gobbi őrnagy, aki azzal búcsúztatott bennünket a Rákosrendezőn, hogy nem visznek a határon túlra [Gobbi Hildának az apja, Gobbi Ede százados volt egy munkaszolgálatos zászlóalj parancsnoka. – A szerk.]. Ami nem jelentett mást, mint azt, hogy másnap vagy két nap múlva Lemberg alatt éreztük magunkat. Lemberg alatt mentünk tovább – emlékszem a táblára – akkor már gyalog.

Azt hiszem, hogy Nahadvonnán vagy Delatinban szállásoltak el minket [Talán az ukrajnai Ivano-Frankivszk területen lévő, egymással szomszédos Nadvornajáról és Delatin / Deljatin / Delatyn faluról van szó. – A szerk.]. Ez nem tartott sokáig, mert a szovjet előrenyomulás hamar elindított bennünket visszafele, és a Kárpátok gerincén, a Legionárius-hágón álltunk meg. Ez Rahó fölött van [Rahó – kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 5800, 1910-ben 6600 rutén, német és magyar lakossal, járásbírósággal. A trianoni béke értelmében Csehszlovákiához került, majd Kárpát-Ukrajna 1939 márciusában történt magyar megszállása után ismét Magyarországhoz tartozott, azon belül pedig Máramaros vm.-hez, amikor 1940 szeptemberében, Észak-Erdély visszacsatolásakor az első világháború előtti határok szerint állították helyre Máramarost. Ma Ukrajna része (Rahiv / Rahov). – A szerk.]. Ott a világon semmi nem volt. Különböző megoldásokat kerestünk, tudom, hogy nekünk csak a fejünk fölött volt fedél. Dorongokból épült valami volt, nem volt oldala, és fenyőgallyak volt az alj, amin feküdtünk. Az első időszakban esett az eső, és mindenki bőrig ázott. A feladat az volt, hogy dorongutakat építettünk. Tehát fát kellett vágni, és a dorongok képezték az utat, ahogy lefektettük egymás mellé. Ez nem tartott nagyon sokáig, de nagyon megerőltető volt. Olyannyira, hogy nekem soha nem volt aranyerem, de ott lett. És ennek köszönhettem, hogy kórházba kerültem. Tényleg rossz állapotban voltam, alig tudtam járni. Técsőre kerültünk, elhagyott, kiürített zsidó házakba. Kórház a szónak az eredeti értelmében nem volt. Nyugodt körülmények között voltunk, és mit tudom én, kamillateás gőzölést kaptam, gyógyszert nem. Vagy lehet, hogy nem is kamillás volt, csak forró vizes volt. Így visszahúzódott minden, és rendbejöttem. És a legszörnyűbb élmény, amire emlékszem, hogy volt egy kis szobácska, amit nem foglaltunk el. Bementem ezen az ajtón – és ennél szomorúbb látvány nincs –, gyerekcipők sorakoztak egymás mellett. Ez szörnyű volt…

A técsői „kórház” lejárt, és elindítottak bennünket – nem emlékszem, hogy katonai kísérettel vagy sem. Nem tudom, hogy ez Técsőn volt-e vagy később, hogy fölültem a vonatra egyedül, és gondoltam: „Megpróbálom, mi történik?” De leszállítottak. Jött a tábori csendőr, és levett a vonatról. De nem bántottak. Akkor már hárman, négyen vagy öten voltunk ugyanabból a századból. Akkor a kiegészítő parancsnokság Marosvásárhelyen volt, és ide bevittek bennünket, mert akkor már összefogdosták azokat, akik még megpróbáltak volna meglógni valahogy. Mert hiszen a front már összeomlott, orosz előrenyomulás. Odaállítottak a parancsnok elé, és megkérdezték tőlünk, hogy hova tartozunk. Mondjuk, hogy ez a 706/12, de mi úgy tudjuk, hogy a 706/12-őt hazavitték Lőrincibe. Lőrinciben volt valóban egy munkaszázados század. Erre elindítottak egy szem őrrel, és megérkeztünk a Nyugati pályaudvarra, és akkor azt mondtuk az őrnek, hogy találkozzunk holnap reggel hatkor. Valamennyien pestiek vagyunk, itt találkozzunk! Itt leszünk. Itt is voltunk másnap. Ez volt tehát augusztus elején. Én azzal csöngettem be otthon, hogy „Megmondtam, hogy hazajövök”. De ez így igaz. Másnap reggel visszamentünk, és akkor megérkezünk Lőrincibe. „706/12? Hát itt a 706/13 van!” „Tényleg? Hát akkor nincs mit tennünk, el kell mennünk a váci kiegészítőbe, ahonnan elindultunk.” És akkor megérkeztünk a váci kiegészítőbe.

Onnan egy idő múltán Pestre kerültünk, és elhelyeztek bennünket a Stefánia és a Hungária körút közötti részen, egy mellékutcában. Itt volt egy földszintes épület, és annak a hátsó részében volt egy iskola. Akkor volt a védlevelek [lásd: menlevél] korszaka, és emlékszem, hogy szabadabban mozogtunk, és hagytak is bennünket. Emlékszem, hogy a Margit híd felrobbantásának időpontjában a Szabadság téren voltam [Az aláaknázott Margit híd 1944. november 4-én robbant fel. – A szerk.], az amerikai követség előtt, amely akkor a svájci követség volt, és többen próbáltunk védlevelet szerezni. Én az egyik oda tartozó ember után mentem, a hátsó lépcsőn utolértem, és nem tudom, mennyi pénzért kaptam egy kitöltetlen védlevelet. Ezt töltöttem ki a feleségem nevére [lásd: svájci diplomaták embermentő tevékenysége]. Valaki a nunciatúráról szerzett az egész század számára vatikáni védlevelet, névre kiállítva. Ezt a feleségek is megkapták. Nem tudom, hány védlevél jött egyszerre onnan. És ennek szerepe volt később. Tehát meglett a svájci védlevél, és megvolt a vatikáni védlevél. Akkor mi a Filatori-gátnál egy fatelepen dolgoztunk, oda jártunk ki, de hogy hogyan, nem emlékszem.

Ebben az időszakban a mi Zichy Jenő utcai kétszobás-cselédszobás lakásunkba már beköltöztettek valakit a Délvidékről. Annak a révén jutott az én családom, tehát a feleségem és a fiam egy beutalóhoz az Úri utcába, a Nemzetközi Vöröskereszt Sztehlo-féle gyerekotthonába. Ki volt tűzve a nap, hogy mikor költöznek fel. Egy nappal korábban a Zichy Jenő utcából az egyik szomszéd felvitte Jánost az Úri utcába azzal, hogy az anyja másnap követi. A Filatori gáti fatelepen dolgoztak gimnazisták, akik, mivel nem volt tanítás, egy kis pénzért elmentek dolgozni. Az egyiket megkértem, hogy menjen és segítse a feleségemet a holmijával föl. Elment, és visszajött azzal, hogy elvitték a nyilasok. Összeszedték a zsidóasszonyokat a házban, és elvitték az óbudai téglagyárba. Ez feltehetően november végén volt.

A fatelepen a Wehrmacht részére dolgozó század voltunk, és minthogy az irodán is munkaszolgálatos társak voltak, kiállíttattam velük egy olyan papírt, hogy a Wehrmacht részére dolgozó zsidó asszonyokat nem lehet elvinni. És mellé egy lista. Fogtam ezt a listát – egy valódi név volt, a feleségem neve, a többi költött név volt –, és elmentem a téglagyárba. Bementem – és a legnagyobb biztonságban akkor van az ember, ha egy nyilasba belekarol, mert ki az, aki egy nyilasba belekarol?! –, és kerestem a feleségemet. Aztán a nyilasnak egyéb dolga volt, és én szabadon kószáltam, és kerestem a rengeteg ember között. Aztán egyvalaki megszólított, hogy „Már elvitték”. Mondom: „Merrefelé?” „Pest felé.” Akkor voltak a Pozsonyi úti védett házak, és a feleségem a házunk kapualjában, a Pozsonyi út 33. alatt várt rám, a szomszédai megdöbbenésére, hogy mi az istent akar ő a kapuban. Azért oda állt, mert tudta, hogy jövök. Én elmentem a Pozsonyi útra, és aztán majd, majd valami lesz.

Volt néhány nap, egy szabad mozgási lehetőség, amikor a költözés szabadon mehetett, és akkor érte mentem, és csillag nélkül, természetesen – a csomagok már fönt voltak – felmentünk az Úri utcába, és nem tudtuk, hogy a 16-ba vagy a 19-be, mert két vöröskeresztes gyerekotthon volt, de végül megtaláltuk. És persze nagyon örültünk, hogy megvan János is. Tíz-tizenkét gyerek biztosan volt ott, feltehetően zsidó gyerekek. Ott eléggé jó körülmények között éltek, bőségesen el voltak látva. Egy jó vezetőnő gondoskodott arról, hogy elegendő élelmiszer legyen mindenből: ovomaltinból például, cukorból például [Ovomaltin (Ovomaltine) – tápszerféle volt, malátából, tejből és tojásból készült por, kakaóval ízesítve. – A szerk.]. A vezetőnő aztán elment, mert ő meg a férjét mentette. Ő maga nem volt zsidó, de a férje igen, és a férjét rakta ide, oda, amoda. Amikor aztán elment, akkor tulajdonképpen az egésznek a vezetése, a gyerekekről való gondoskodás a feleségem kezébe került, noha voltak ott más felnőttek is, két székesfehérvári zsidó lány, akik nyugodtan segíthettek volna. Azt nem tudom, hogy mi magyarázza, hogy a Sztehlo egyszer meglátogatta, azzal, hogy a feleségemet tegyék ki onnan. És éppen akkor volt Sztehlo ott, amikor a feleségem sorban fürdette a gyerekeket, és látta, hogy a gyerekek és a feleségem között milyen kapcsolat van, milyen gonddal bánik velük, úgyhogy aztán ott maradhatott.

A házban egy kormányfőtanácsos volt, az volt a háztulajdonos, akinek a veje egy meglógott katonatiszt volt, aki megdöbbenéssel látta, hogy én időnként megjelenek. Ő nem mert kimenni a kapun. A feleségemnek minden papírja rendben volt. Minden saját néven volt, csak a felmenők neve volt megváltoztatva. Mert a gyerek nem biztos, hogy más nevet tud mondani, mint a sajátját. Tehát a nevek mindenütt saját nevek voltak. A vallás nem stimmelt, de azt egy gyerek nem tudja. A Váci úton volt egy katonai parancsnokság, és annak az első emeletén vagy a földszinten készültek a hamis papírok. Odamentem az utolsó papírért, ami a nagyszülők papírja volt. Keresztlevelet úgy szereztem, hogy a Deák téri evangélikus templomban bekopogtattam a Keken tiszteletes úr lakásába, és kértem, hogy adjon nekem aláírt, lepecsételt keresztleveleket, és képzelje, üres papírt adott, és így ki lehetett állítani [A Majsai László által „a II. világháború utáni protestantizmus egyik kimagasló tekintélyeként és erkölcsi nagyságaként” (Élet és Irodalom, 2006. 36. sz.) említett Keken András (1909–1974) evangélikus lelkészről van szó, aki 1941 és 1949 között volt a Deák téri evangélikus templom lelkésze. Keken András (és Sztehlo Gábor) különösen a német megszállás idején, a főváros ostroma alatt a Nemzetközi Vöröskereszt, valamint a svájci és a svéd követség támogatásával sok száz gyermek és felnőtt életét mentette meg. 1949-ben felfüggesztették állásából, 1950 márciusában az ÁVH letartóztatta,  két hónapig raboskodott az Andrássy út 60-ban, majd Kistarcsára internálták, ahonnan csak fél év után szabadult. Meghurcoltatása után gyülekezetéből, lelkészi szolgálatából eltávolították, és noha volt tanári diplomája is, csak segédmunkásként, majd könyvelőként dolgozhatott. 1956 őszén térhetett vissza korábbi gyülekezetébe. – A szerk.]. Tehát a feleségemnek rendben voltak a papírjai, és a kormányfőtanácsosnak, a háztulajdonosnak produkálni akarta, hogy „Íme. Hát nézze meg!”. Aki így akarja megmutatni, az már nem érdekelte, hogy rendben vannak-e a dolgok, mert ő meg féltette a házát.

Az ostrom alatt a kétemeletes pincében voltak. És emlékszem, hogy az első orosz katonával való találkozása Jánosnak volt, akinek a sapkáját levették, és telerakták kockacukorral. Ami nem jelentette azt, hogy nem jöttek le a kétemeletes pincébe, és nem nézték meg, hogy van-e valami innivaló.

Mi [munkaszolgálatosok] a vatikáni védettséggel nyugodtan éltünk, és azt hittük, hogy mi itt már nyugodtan meg is maradunk. De akkor jöttek a konyhahírek, hogy visznek, nem visznek, megyünk, nem megyünk, és akkor jött egy szép nap, valamikor decemberben éjjel háromkor volt riasztás. Én civilbe öltöztem, és a civilre egy overallt húztam fel. Az iskola udvarán gyűltünk össze. Nyilasokkal voltunk körülvéve. Volt, aki az első emeletről leugrott, és elkapták. Volt egy ajtó, ami előtt nem állt őr, és én letettem a hátizsákot – szerencsétlenségemre –, és bementem az ajtón. Hogy mi van az ajtó mögött, azt nem tudtam, de ez egy olyan ajtó volt, ami előtt nem állt őr. Az iskola egy olyan helyiségébe kerültem, ahol iskolapadok voltak fölraktározva, és én behúzódtam az iskolapadok között a sarokba. Nem sok időbe telt, amíg rájöttek, hogy ott van – azért mondtam, szerencsétlenségemre – a hátizsák. „Gyere ki, zsidó, mert…” – nem tudom. Én valószínűtlennek tartottam, hogy még ha bele is lőnek a padok közé, az engem eltalálna. Alvásba menekültem. És mire felébredtem, csönd volt. „És most mi lesz? Mi van az ajtó előtt?” Aztán hallottam egy ajtócsapódást. Kiderült, hogy volt egy ajtó, ami az udvarra nyílott, és volt egy lengőajtó, ami az iskolának arra a folyosójára nyílt, ahol az élelmiszerjegyet osztották, tehát oda jártak az emberek az élelmiszerjegyekért. Az előző napon, miután a feleségemet meglátogattam, egy volt munkatársamat látogattam meg a Nagyenyed utcában, és megkérdeztem, ha meglógnék, befogadnának-e. Nem kaptam nagyon biztató választ. Tehát leráncigáltam az overallt magamról, és a nagy forgalmú folyosón keresztül kilibbentem, és fölszálltam egy villamosra, és elindultam a Nagyenyed utcába, ahol előző napon megkérdeztem, hogy befogadnak-e. Egy hétig voltam ott.

Azután elmentem az újlaki templom mögötti Csejtei utcába, ahol a kvartettnek a csellistája, a Steiner Kati húzódott meg. Ez annak a Fischer József, igen jó nevű építésznek a lakása volt, aki aztán 1945-ben a Közmunkatanács elnöke is lett. Kitűnő építész volt, egy keresztény, zsidó feleséggel, aki viszont egy nagyon jó statikusmérnök volt [lásd: Pécsi Eszter]. Tehát oda bekopogtattam, és ott éltem egy hétig – ez 1944. december –, és onnan járkáltam. Egyszer vállaltam, hogy a sógornőjét, aki viszont Farkasréten bujkált, a Farkasrétről elkísérem a Csejtei utcába, azon a napon, amikor egy nyilas nagygyűlés volt az Erkel Színházban [akkor: Városi Színház], amit megelőzött a Gömbös-szobor felrobbantása [Az Erzsébet-híd budai hídfőjénél álló Gömbös-szobrot még 1944. október 6-án robbantotta föl a Marót-csoport, Padányi Béla mérnökhallgató, Janikovszky Béla orvos és Egri János vegyészmérnök. A csoport 1944 decemberéig összesen tizenkét robbantást hajtott végre, főleg fegyverszállító járművek ellen, de az ő „munkájuk” volt a Kossuth Lajos utcai nyilas könyvesbolt és a Városi Színházban december 3-án tartott nyilasgyűlés elleni akció is – A szerk.]. Ez egy eléggé izgatott légkörű város volt, énnekem a papírjaim rendben voltak, minden saját névre. Minden valódi papír volt, egyetlen dolog nem volt valódi. Volt egy polgári személylap, nem tudom, hogy honnan, ahol az, hogy zsidónak számít, ki volt mosva.

Én akkor papíron a MOM-ban dolgoztam mint optikus. És volt egy állampolgársági igazolvány, fényképes, aminek a dátuma lejárt 1942. nem tudom, mikor. Egy vonással lehetett a 2-est, 5-össé átalakítani, és az úgy érvényes volt. A Margit körúton akkor még a régi villamosok jártak, nyitott peron, és jött egy nyilas karszalagos pasas, hogy igazoljam magam. „Tessék! Ez vagyok vagy nem?” „Igen. Ez vagyok.” „Nem ez vagy! Majd megnézzük a Bem laktanyában!” A néni, akit kísértem, az is ott volt. És amikor a nyilas engem kikísért az első peronra, a néni is felállt. Nálam volt a néninek a kis kofferja. A villamos még nem állt meg, amikor az előttem állót félretoltam, és a mozgó villamosról leugrottam, és beszaladtam a laktanya irányába. Teljes elsötétítés, nagygyűlés a színházban, Gömbös-szobor robbantás. A pasasnak keresztben volt a puskája, és amíg ő lekászálódott, és elővette a puskáját és lőtt, én már befordultam. De akkor a laktanyán kívül is voltak őrök, és bizony meglődöztek, de nem találtak. És a következő villamosra fölszálltam, és továbbmentem. De közben a nagy rohanásban a néninek – később komoly szemrehányást kaptam érte – a kofferját, amiben benne volt mindene, eldobtam. Elmentem a Csejtei utcába, és bekopogtattam, és ha el nem kapom a nénit, aki egyébként klausztrofóbiás volt, és nem mert egyedül járni az utcán, és még zsidó is volt a tetejében, ott csukódik össze.

Ott maradtam egy hétig, és akkor onnan is mennem kellett. A boltomnak az ajtaján egy keresztvas volt, az alatt is volt egy zár, és volt egy szabad zár. A keresztvas alatti zár nem volt bezárva, tehát én a kulcsommal be tudtam menni az előkészített boltba, amelynek a sötétkamrájában – egy négyzetméteres sötétkamra volt, mert fotóüzlet is volt – voltak levesporok meg egy rezsó meg takaró meg mindenféle. Vécé nem volt, víz sem volt, de villany volt, mert a szomszédban volt valami katonai parancsnokság. Úgy vittem el papírban, és hagytam el ott. Onnan is kijártam, amíg lehetett járni. Amikor légiriadó volt, én akkor jöttem ki és mentem be. Ahol a Nagyenyed utcában húztam meg magam, annak a még magyarosítás előtti nevén volt egy katonaruhás felvétellel egy zsoldkönyv és egy nyíltparancs szabad mozgási engedéllyel. Krém Eleknek hívtak. Az utolsó pillanatig, amíg át lehetett menni, amíg volt híd, addig átmentem. És mindig ott jártam, ahol a legsűrűbb volt a veszély. Mert aki oda mer menni, annak nincs félnivalója.

Megérkezett az utolsó nap Pesten, amikor kijöttem egy csatos üveggel, hogy vizet veszek magamnak valahol, mert tudtam, hogy az Ó utcában vagy a Zichy Jenő utcában van egy pince, ahol folyik víz. És akkor megjelentek azok a plakátok, miszerint minden igazolvány érvényét veszti, és mindenkinek be kell vonulnia a Hunyadi páncélosokhoz [lásd: Hunyadi Páncélos Hadtest]. És akkor én elmentem a Damjanich utcába, a Brunovszky Karcsihoz, aki az Opera brácsa-szólamvezetője volt, és a kvartettben időnként játszottunk együtt, és aki korábban szerzett különböző papírokat. De azt mondta, ő már nem oszt. Erre én elmentem ahhoz az anyóshoz, aki nem engedte, hogy a Nagyenyed utcában tovább maradjak, és azt mondtam, hogy én most innen nem fogok elmenni. Nem kérdeztem. Mondtam. De ők lemennek a pincébe, mondta. Mondom, jó, menjenek le a pincébe. Én nem megyek le. Én nem szeretem, ha kérdeznek tőlem. És nem sok idő múlva feljött az ő albérlőjük, akivel egy perc alatt tisztázódott, hogy ő viszont illegális kommunista, és igazam van, ha nem megyek le. Ez az utolsó nap volt, a Regnum Marianum felől már lőttek [Az interjúalany a Regnum Marianum templomra gondol, amelyet a Tanácsköztársaság leverésének emlékére emeltek a Városliget szélén, a Damjanich utca magasságában, 1931-ben, s a felvonulási tér kialakítása miatt a Rákosi-rendszerben (1951-ben) lerombolták. Helyén ma egy fakereszt áll. – A szerk.]. És akkor megettem egy fazék sárgaborsó-főzeléket, mert az volt. Aztán bejöttek az oroszok, még két-három nap, és Pest felszabadult [lásd: Budapest felszabadítása].

Az a lakás, ahova a szüleim a Conti utca 24-ből annak idején átköltöztek ott az utcában, az aztán csillagos ház lett. Aztán az összeköltöztetésnél kerültek az öcsémék lakásába, ami a szomszédságban volt, a Déry utca és a Nagy Fuvaros utca sarkán. Az is egy kétszobás lakás volt. Innen aztán a szüleimet bevitték a gettóba [lásd: budapesti gettó] a nagyanyámmal, sőt az öcsém feleségével együtt. A Kazinczy utcában volt anyám, apám és nagyanyám, de hogy hol volt a sógornőm, noha egy lakásból vitték el őket, azt nem tudom. A másik sógornőm [Vagyis a feleség testvére. – A szerk.] az apósommal külön volt a gettóban.

A Kazinczy utcai egy első emeleti udvari lakás volt, és ennek valószínűleg az eredeti hálószobájában laktak a szüleim és a nagyanyám. Nem volt ágy, a földön aludtak. Nem tudom, hogy éltek ott. Nem beszéltünk később arról sem, hogy mi volt a gettóban velük. Én két alkalommal voltam náluk. Amikor a gettó felszabadult, mentem hozzájuk, a gettóba. Tökéletesen rendben találtam őket. A meglepő nekem az abszolút, tökéletes tisztaság volt. És krumplilevessel kínáltak. A sógornőm viszont olyan elhanyagoltan nézett ki a gettóban, pedig egyébként mindig nagyon tisztán, netten nézett ki. De ott teljesen elengedte magát.

Az oroszok egymás után szedték le a sárga csillagokat az emberekről. Ugyanakkor egy kisgyerektől elszedték az óráját. Nem emlékszem arra, hogy apósomék hogyan kerültek haza. Nem emlékszem arra, hogy az öcsém felesége hogy került haza. Arra emlékszem, hogy a szüleimet és a nagyanyámat egy szemetestargoncán szállítottam a már kiürített lakásba, arra raktam rá mindenféle holmijukat.

Először a Zichy Jenő utca szabadult fel, aztán a Déry utca, aztán a gettó. A Zichy Jenő utcai lakásba beraktak egy dunakeszi jegyzőt, vagy mit tudom én, kit. Én akkor az én párttagságom súlyával a hátam mögött elmentem a Zichy Jenő utcába, a pincébe, és azt mondtam, hogy aki oda beköltözött, azt javaslom, hogy hagyja el a lakást. Nagyon nyomatékosan. És a lakás másnap üres volt. És ugyanígy jártam el a Déry utcai lakásnál is. És a lakások üresek lettek. És ugyanígy jártam el az apósom lakásánál is, de ott csak egy szobát kaptunk vissza a háromból. Másnap fogtam egy szemeteskocsit, ráraktunk mindent, ami volt holmi, és a szemeteskocsival szépen hazavittük. Közben sikerült műanyag fóliát szerezni az ablakra. A Zichy Jenő utcai ház csillagos ház volt. Mi a harmadik emeleten laktunk egy kétszobás, fürdős, rendes polgári lakásban. Cselédszoba, fürdőszoba, kamra, vécé, minden. Az első emeleten lakott egy ugyancsak zsidó házaspár, akik akkor azt javallták nekünk, hogy a pincébe falazzuk be magunkat, amibe mi nem mentünk bele. Ezek üvegesek voltak. Persze semmilyen üveg nem volt a lakásban. Javasoltam, hogy csinálják meg. Megcsinálták. Persze fizettem rendesen. És üveges lakással vártam a családomat.

A nagymama épségben átvészelte, hazaköltözött a Déry utcai házba, ott beteg lett, és 1945 talán februárjában halt meg, a saját ágyában. Kilencvennégy éves volt. Közben megérkezett az öcsém, koporsóval kivitték a Corvin Áruházba − ez közvetlenül a budapesti ostrom után volt, ott voltak a betört kirakatok, a kirakatmélyedésekben pedig ott voltak a koporsók bennük a halottakkal −, és onnan vitték egyenesen a Rákoskeresztúri [zsidó] temetőbe. Ott van a szüleimmel egy sorban.

Az öcsém is munkaszolgálatos lett, aztán volt valami cirkusza, és le is ültették egy-két hónapra a Margit körúton, de nem tudom, hogy miért. Az öcsém 1945 elején, tehát a felszabadulás után már nagyon rövidesen itthon volt. És akkor született a lánya, aki aztán az édesanyjával nevelkedett.

A szüleim visszamentek a lakásba, megnyitották újból a boltot, illetőleg akkor a bolt már az öcsém nevén volt. Az öcsém is megérkezett, megnyitották, aztán becsukták. Azt tudom, hogy én 1945-ben, 1946-ban még mentem oda látogatóba, és akkor volt még a bolt. De hogy mikor csukták be, azt nem tudom. Az öcsém becsukta a boltot, és könyvelőként helyezkedett el, majd elvált. Volt valami szabóüzem vagy gyár a Holló utca tájékán, és annak volt ő a főkönyvelője. Amikor az megszűnt, akkor valószínűleg Tatán volt valamilyen vállalatnál főkönyvelő. Így ismerkedett meg az útja során egy kolleginával, aki aztán a felesége lett. Az öcsémnek a második házasságból saját gyereke nem volt. Az öcsém öngyilkos lett 1961 augusztusában, a mi kairói kimenetelünk táján.

A szüleim aztán semmit nem csináltak. Nyugdíjuk nem hiszem, hogy volt. Abból éltek, ami volt, és mi tartottuk el őket. 1954 körül kerültek ki Mátyásföldre, egy idősek otthonába, amelyben éppen megürült egy kétágyas szoba. Anyám nagyon sokat olvasott. Mátyásföldi tartózkodása alatt beiratkozott a könyvtárba; apám nem, anyám igen. Apám ott halt meg 1962-ben, anyám meg 1964-ben. Megvárta, amíg hazajöttünk Kairóból, és János doktorált. Még ott voltunk együtt. És akkor a friss kocsival még körbevittük Pesten, és fönt a Sváb-hegyen volt egy étterem, akkor még Vörös Csillagnak hívták [A Sváb-hegyet pedig Szabadság-hegynek. – A szerk.], ott ebédeltünk. Nem sokkal utána meghalt. Látogatóban voltunk, leadta füléből a fülbevalót, tudta, hogy meg fog halni.

Pest még nem szabadult fel egészen, amikor megkerestem a barátaimat, és így kerültem a Teréz körúti pártbizottságba, ahol az én hivatalos párttagságom 1945. január tizenkettedike, tizenharmadika vagy tizennegyedike óta van. De 1942 óta van dolgom a baloldallal. A Vörös Segéllyel való kapcsolatom, illetve az abban való tevékenységem volt az első lépés. Rögtön a felszabadulás után, pontosabban Budapest ezen része felszabadulásának másnapján, 1945. január tizennyolcadikán én a hatodik kerületi pártbizottságban kezdtem el dolgozni mint káderes. Márciusban megnyitottam az optikusboltot, és négy hét múlva becsuktam. Visszaadtam az iparűzési engedélyt, úgy éreztem, hogy nekem most más dolgom van, én most nem tudok a pult mögött állni. Különben is utáltam a pult mögött állni. A pult mögött állni a kapitalista időkben a vevővel szembeni teljes kiszolgáltatottságot jelentett. Nehezen viseltem el.

A feleségem 1945-től benn dolgozott a Péter Gábor titkárságán. Péter Gábor, akinek az eredeti neve Eisenberger Benjámin, a Nyírségből való. Én az ő mozgalmi tevékenységéről jól tudtam a munkaszolgálatban. A későbbiekben pedig, amikor a hatodik kerületben a szemközt ülő íróasztalnál egy régi mozgalmi – hadd mondjam így – elvtárs mondta a Péter Gábor nevet először, akkor jöttem rá, hogy a Péter Gábor az az Eisenberger Benjámin, akinek a nevét én a munkaszolgálatban tudtam meg. És akkor az én súlyom megemelkedett a szemközt ülő szemében azáltal, hogy ismerem a Péter Gábort. A felesége, Simon Joli volt az értelmesebb kettejük közül. De ez talán ma is megvan minden házasságban, hogy a férfi hordja a nadrágot, legyen bármilyen értékes a feleség. Joli harcos, az ideológiához abszolút hű, becsületes ember volt.

Én nem tudom, hogyan tudták meg, hogy már itthon vagyunk, lehet, hogy rajtam keresztül, de a hazaérkezésünket követő második napon üzent a Péter, hogy a Joli jöjjön be. Megjelent ott kétfajta harisnyával a lábán, hiszen nem volt semmink. Ott dolgozott mint titkárnő, főhadnagyi rangban. Először rendőrirodai főhadnagy volt, aztán lett rendőrirodai százados. Egyenruhája is volt, amit nagyon-nagyon ritkán vett csak fel. Nem tudom megmondani, hogy mit csinált pontosan. Nem volt erről szó, mi egymásnak a benti dolgainkról nem beszéltünk. Ami az irodában történik, az a munkahelyen történik, nincs tovább. Egyetlen alkalommal volt jelen egy kihallgatásnál, a Rajk-per során, emlékszem, a Szőnyi Tibor kihallgatásán. Szőnyi Tibor Svájcban volt orvos, és hazajött [Szőnyi Tibor (1903–1949) –  orvos. Egyetemi évei alatt Bécsben kapcsolatba került a magyar emigrációval, és csatlakozott a munkásmozgalomhoz. Magyarországra visszatérve tagja lett az MKP-nek. Életének jelentős részét emigrációban töltötte, politikai és tudományos munkát végzett. 1945 után tért haza. Az MKP szervezési osztályának helyettes vezetője, a Központi Vezetőség tagja, majd a káderosztály vezetője lett. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták és kivégezték. 1956-ban rehabilitálták. – A szerk.] Belekerült ebbe az én közvetlen főnököm is, a Szebenyi [Szebenyi Endre (1912–1950) – ügyvéd, belügyi államtitkár. Budapesten nyitott ügyvédi irodát. A letartóztatott szocialisták, kommunisták védőügyvédje volt. 1943-ban munkaszolgálatos volt. 1945-ben belépett a kommunista pártba, 1945. júniustól miniszteri tanácsos, 1946. áprilistól miniszteri osztályfőnök, a Közrendészeti Főosztály vezetője, majd 1947 júliusától miniszterelnökségi adminisztratív államtitkár. 1949 júniusában letartóztatták, 1950-ben halálra ítélték, és kivégezték. 1955-ben rehabilitálták (Palasik Mária
„Üstökön ragadni a reakciót”
Az államrendőrség és a politikai rendőrség kezdetei, beszelo.c3.hu/99/11/10pala.htm). – A szerk.]. Az egész Rajk-vonalnak tulajdonképpen értelmiségellenes íze vagy indítéka volt, nem viselték el az értelmiséget. Tehát a feleségem egy ilyen kihallgatáson volt jelen, és azt tudom, hogy nagyon feldúltan jött haza. Akkor volt talán az egyetlen eset, mikor a munkát szóba hozta. Persze amikor kitüntették, akkor arról tudtam természetesen; amikor én kitüntetést, dicséretet kaptam, arról ő is tudott. Amikor volt a Rajk-per, a feleségem ott volt a tárgyalóterem melletti helyiségben Péter Gáborral együtt, és tudom, hogy közvetlen telefonvonal volt, hallgatta a Rákosi az egész tárgyalást, és az ő irodájából adott utasítást arra, hogy milyen irányban menjen a tárgyalás. Péter Gábor ebben abszolút közvetítő szerepet játszott, és nem volt teljhatalma. A Rajk-per egy nagyon nehéz dolog. Egy ambivalens valami volt, hiszen a feleségem a Rajkot közvetlen közelről ismerte. Szimpatikus ember volt. Rettenetes dolog volt ez a hit és a kétkedés közötti helyzet. De a párhoz való hűség nem változott, akkor sem, amikor kiderült, hogy koncepciós per volt. Ez egy hiba volt, ez egy bűn volt, ilyet nem lehet csinálni, ez árt a pártnak, de a párthoz való ideológiai hűségünkön egy szikrányit nem változtatott. Hittem, nem voltak kételyeim az egészet illetően. Nem tettem fel kérdéseket, nem közelítettem meg kritikával azt, amit mindig kellett volna. Amikor 1953-ban lecsuktak, még akkor se. Mert az első dolgom volt a párttagsági könyvem után menni, amikor kiengedtek.

1945. május közepén bevonultam a politikai rendészetre. Odakerültem az Andrássy út 60-ba. Az intellektuális csoportban voltam. Volt két-három érdekes esetem. Például báró Luzsénszky Alfonznak jelent meg az írása a nyilaséra alatt vagy talán még előtt is, „Solymosi Eszter vére”. Ez egy, mondjuk, húszoldalas tanulmány, amiben a Talmud-hamisítással próbálta igazolni, hogy Solymosi Esztert valóban a zsidók ölték meg [lásd: tiszaeszlári vérvádper], és a vérét a maceszba gyúrták bele [Luzsénszky Alfonzról (1876–1946) és az antiszemita beállítottságú „Talmud fordításokról” a következő olvasható az Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem honlapján: az egyik legismertebb „Rohung Agost [Rohling Ágost]: A Talmudzsidó (Pest, 1872). Szélsőséges nézeteit a környezetükből kiragadott mondatokkal próbálta alátámasztani. Módszeréről J. S. Bloch bécsi rabbi írt Rohling tanár gonosz kópéságai, Budapest, 1883. címmel. Kettejük között bírósági perre csak azért nem került sor, mert Rohung visszalépett. Ugyanekkor heidelbergi tanári állásáról lemondott, visszavonta feljelentését, a közéleti szerepléstől teljesen visszavonult. Könyve ennek ellenére még számos kiadást megélt; nagy befolyással volt a XX. századi zsidó- és Talmud ellenes mozgalmakra. A másik széles körben ismert, hírhedt mű: Luzsénszky Alfonz: A Talmud magyarul (Budapest, az utolsó, 9. kiadás 1939-ben jelent meg). A műről – bírósági felkérésre – Blau Lajos írt szakvéleményt (Magyar Zsidó Szemle, 1931.). Blau Lajos fő észrevételei a következők voltak: szerző nem ismerte az eredeti szöveget, fordítása nem szöveghű. A szövegösszefüggésekből gyakran kiragadott egyéni véleményeket, melyeket általános érvényűként állított be” (or-zse.hu/orki/talmudkonyvei/talmud-eloszo333.rtf). Luzsénszky egyébként nem a Talmudból fordított, hanem Rohling összeállításából, amely maga sem eredeti, hanem egy 1700-ban megjelent írás kivonatos feldolgozása. – A szerk.]. Kaptam három vagy öt ilyen füzetet, hogy ezt nézzem meg. A Luzsénszky Alfonz a Kosztolányi Dezső téren lakott. Érte mentem, bevittem, letettem az Andrássy út 60. pincéjébe – ami olyan büdös volt a klórtól, hogy azt el nem lehet mondani, de betegség nem volt. Aztán megnéztem a könyvet, és elmentem az egyetemi templomhoz. Ahhoz csatlakozik egy ilyen teológiai főiskola, valami ilyesmi, oda becsöngettem, és megkérdeztem, hogy ki foglalkozik itt az Újtestamentummal [Az egyetemi templom eredetileg a pálosok rendháza volt. – A szerk.]. Otthagytam egy idézést, ekkor és ekkor jöjjön be. Aztán elmentem a Rabbiképzőbe, az igazgatójának a nevére nem emlékszem, és ugyanúgy otthagytam egy eltérő időpontra szóló idézést [A Rabbiképző igazgatója Löwinger Sámuel volt 1942–1950 között. – A szerk.]. Ez egy szörnyű élmény volt, mert nekem semmi ellenérzésem nem volt velük kapcsolatban, és tisztában voltam azzal, hogyha én tőlük szakértői véleményt kérek, az föltétlenül pozitív valami lesz. Aztán bejött először a tisztelendő úr, vagy nem tudom, hogy szólítottam, és mindjárt mondtam, hogy szakértői véleményt kérek, mennyi idő alatt kaphatom ezt meg. „Jó. Két hét?” És ugyanez történt a rabbival. A szomorú az, ami rettenetesen hatott rám, hogy két hét múlva hozták a szakértői véleményt – ezek egymásról feltehetően nem tudtak –, és mindketten kimutatták, hogy honnan emelte ki az idézeteket, amelyek az eredeti szövegkörnyezetből kiemelt megcsonkított mondatok voltak.

Aztán egy másik ügy, az sokkal érdekesebb volt. A nyilasok összeszedték a zsidó ügyvédeket a munkaszolgálathoz, de mint megtudtam, aki az ügyvédek névsorát megcsinálta, azt úgy hívták, hogy doktor Walton Ágoston, aki a családjától elbúcsúzni jelent meg Gödöllőn, ha jól emlékszem, és ott kapták el. Megkaptam az aktacsomagot, hogy nézzem meg, de ő már le volt csukva, nem én hoztam be. Kiderült, hogy ez a Walton Ágoston hozta volna össze a Veesenmayert a Szálasival. A vonatkozó telefonbeszélgetést az akkori elhárítás lehallgatta. És ennek a lehallgatásnak az anyaga ott volt az én fiókomban. És egy reggeltől késő estig egyfolytában tartó kihallgatás során mindazt szépen elmondtam, amit a lehallgatásából tudtam.

A harmadik ügy egy érdekes dolog volt, hogy a törvényszéki bírókról kellett dönteni. Ismételten felhozattak valakit a pincéből, és az volt a határozott benyomásom valami miatt, hogy nem normális. Elmentem az orvoshoz, aki később nagyon jó barátunk lett, és megbeszéltem vele ezt az embert. Teljes hatáskörrel dolgoztunk, nem volt akkor még olyan mértékű alá- és fölérendeltségi viszony, hogy kihez forduljak, hogy ezt elengedem vagy nem engedem el. Elengedtem. Hónapokkal később találkoztam vele az utcán, és azt mondta, hogy ő nem remélte ezt a bánásmódot. Az érdekes az volt, hogy ő ismert meg, és szólított meg.

Ennyit tudok elmondani erről az időszakról. Nem tartott sokáig, mert 1945. augusztus elején behívattak Péterhez, hogy most pedig engem áthelyeznek a Belügyminisztériumba, és a feladatom a rendőrségi hírközpontnak a megszervezése lesz. Átkerültem a belügybe. Az érdekessége az egésznek, hogy ugyanezzel a megbízással valaki már volt ott, és én ezt nem tudtam előre. Akkor a Farkas Mihály volt az államtitkár, volt egy szocdem államtitkárunk, egy kisgazda államtitkár, egy kommunista államtitkár [Farkas 1945. július 15 – november 23-ig volt belügyi politikai államtitkár. – A szerk.]. S akkor elmentem a Farkas Mihályhoz, s azt mondtam, hogy én így nem dolgozom. Az, aki ott volt már, a Rajk-perben kivégzett budapesti rendőrfőkapitánynak volt a sógora, Patakinak hívták, és másnap már nem volt ott. Igaz, hogy hasonló munkakörbe került a régi F2/A, a vezérkari főnökség, elhárítók közé. Én lettem a hírközpont vezetője alezredesként. A legfiatalabb alezredes voltam az országban.

Akkor rendőrszemlélőségek voltak. (Ezek kábé megfelelnek a jelenlegi régióknak.) Volt, mondjuk, hét szemlélőség az országban, oda kellett rádióállomásokat telepíteni, amelyek Budapest központtal tartottak kapcsolatot. Ennek különböző szekciói voltak. A szervezet, amelyet létre kellett hoznom, négy részre tagozódott, az egyik volt a rendőrség által kibocsátott körözések nyilvántartása, az újonnan kibocsátott körözéseknek a körözési értesítőben való megjelentetése és eljuttatása a rendőri szervekhez, és időszakonként egy összesített körözési könyv volt. Ennek az élén egy régi rendőralezredes volt, és volt egy hasonló rangú beosztottja is. Ide futottak be a közvetlen környezetből kiadott körözések. Volt egy rádiós részleg, amely meghatározott időközökben megszólalt az országban mindenhol a rendőrőrségeken, rendőrőrszobákon elhelyezett rádiókon, és bemondta, hogy mi van. Ehhez azonban meg kellett csinálni a rádiókészülékeket, és fel kellett építeni egy rádióadó-készüléket a központban. Ehhez volt tehát egy műszaki részleg. Ebben a műszaki részlegben műszerészek voltak, és volt két Bolyait végzett műszerész, akiket én később beírattam a műszaki egyetemre. Tehát épült minden szemlélőség részére egy adóállomás. Ezt műszerészek tervezték meg. Az első rádióvevő-készülékeket a Philips gyár szállította. Amikor elkészültek a rádióadó-állomások, akkor lett kétirányúvá a dolog. Ehhez kellettek morzetávírászok. Egy távírász elegendő a morzebillentyűhöz, és három kell ahhoz, hogy huszonnégy órás szolgálat legyen. Kezdetben, azt hiszem, kilenc rádióállomás volt. A régi távírászokat nem lehetett használni, mert akiknek a kezében van a morzebillentyű, annak a kezében van a hatalom.

Tehát megindult a rendőrség első rádiótávírász szakja hatvan emberrel. Honnan vettük ehhez a hallgatókat? Harminc kommunistát és harminc szociáldemokratát vettünk fel. Akkor a káderosztály vezetője a pártközpontban a Kádár János volt. Ahhoz mentem el – a titkárnőjét még a hatodik kerületből ismertem, az is egy nagyon szűk közösség volt a kezdet kezdetén. És a Belügyminisztériumnak volt egy szociáldemokrata pártszervezete, annak a főnöke a Balassa altábornagy volt [Balassa Gyula (1903–1974) – jogász, 1938–1944 között tisztviselő az Igazságügy-minisztériumban, 1945 után SZDP tag, 1945–46-ban az SZDP tagja és Nógrád-Hont vm. főispánja; 1946–1950 között altábornagyi rangban országos rendőrfőkapitány. 1950–1955 között koholt vádak alapján börtönben volt, 1957–1966 között az Országos Erdészeti Főigazgatóságot vezette miniszterhelyettesi rangban, és a Dunakanyar Intéző Bizottság elnöke volt (MÉL). – A szerk.]. Azt mondtam, kérek harminc fiatalt. Akiket a pártközpontból kaptam, azok bizony harcos kommunista fiatalok voltak. Mit gondol, hogy végződött ez a hatvanfős iskola? Harmincegy fővel. És mit gondol, mi volt az összetétel? Harminc kommunista és egy szociáldemokrata. Ha valaki egyet mondott, egyet mozdult, azt én másnap kirúgtam, és harmadnap már nem volt bent. Bármi, egy kritikai megjegyzés, valami nem vonalas megjegyzés elég volt, már ment is. De nem is kellett több harminc embernél. És azt hiszem, talán két vagy három maradt a régiekből, akik mellé ott volt természetesen a fiatal, mert vigyázott arra, hogy a régi mit kopog. A fiatalok voltak a politikai megbízottaim. És ők is egymás ellenőrizték. De egymás ellen soha nem volt feljelentés. Ezek egy helyről jöttek, mind egy húron pendültek, semmiféle probléma nem volt. Nekem egy problémám volt. Akit kívülről helyeztek be a szervezetembe, és aki aztán mindenféle jelentést továbbított rólam a belügyi ÁVH-snak. Százados volt, de nem lehetett tudni, hogy mi a feladata. Hol itt volt, hol ott volt, hol amott volt, és nem tudtam vele mit tenni.

Tehát fel kellett építeni a rádióadó-állomásokat, és új rádiótávírászokat kellett kiképezni. És végül a SZEB, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, Szviridov altábornagy [A SZEB alelnöke, majd Vorosilov távozása után elnöke volt. – A szerk.] engedélye kellett ahhoz, hogy ez a rendőrségi munka megindulhasson. Ez 1946 végén vagy 1947 elején indult be. Állandóan valami mozgás volt. Gondoskodni kellett arról, hogy például áramkimaradás esetén a rendszer funkcionálni tudjon. Mindenhova kellett egy áramfejlesztő generátor. A budapesti őrszobákon kellett egy olyan rádiókészülék, amit a központból lehetett elindítani. Amely  bekapcsolt, jelzést adott, hogy tessék odamenni a készülékhez, és meghallgatni a parancsot. Bármikor. A nap huszonnégy órájában. Ehhez megint új készülékek, új antennarendszer kellett. A szervezet még tovább fejlődött: voltak a körözések, volt a rádiószervezet, a műszakiak, a morzések és a telefonosok, és volt hozzájuk még egy szolgálat az országból beérkező mindenfajta értesülés gyűjtésére. Az egy huszonnégy órás szolgálat volt, minden reggel hét órára összegezve, értékelve a miniszter asztalán volt a jelentés. Ez a szervezeten belül, mégis attól szigorúan elkülönülve volt, négy-öt emberből állt az egész. S ezért én minden reggel negyed hétkor mentem dolgozni, megnéztem, mi van az értékelő jelentésben, amely hét órára ott volt a miniszter asztalán. 1947-ben kezdődött a javaslatomra, hogy a budapesti rendőrséget szereljék fel URH-készülékkel. 1948-ban fejeződött ez be, akkor szereltek fel három URH-s kocsit. Ez egy nagy dolog volt.

És közben aktív pártmunkás is voltam. 1945-ben megalakult az állami hivatalok pártszervezete, és annak volt egy szemináriuma, ott tanultam, amúgy meg magamtól. Folyton tanultam, és szemináriumokat tartottam, például a Kispesti Textilben, aztán voltam választási megbízott az első kerületben. Ez a munkaidő után volt persze. Annak idején a hatodik kerületi pártbizottságban olyan szemináriumot is vezettem, ahol csak hárman vettek részt, ennyire szűk körű volt. A családdal keveset voltam, egyikünk sem volt sokat otthon. Ezért volt nagyon fontos számunkra minden közösen töltött perc.

1948 augusztusában elküldtek Hollandiába egy fotogrammetriai kongresszusra. Ez tulajdonképpen a légi térképezés. Tehát repülőgépről csinálnak meghatározott intervallumokban felvételt. És két felvétel megfelelő készülékben plasztikus képet ad, és ilyen módon még a rétegvonalakat is be tudják rajzolni térképen. Mit mondjak, ha leültem Scheveningenben egy padra, akkor nem telt bele sok idő, mellém ült valaki. Ha átültem egy másik padra, akkor másvalaki ült le mellém. Akkor nemcsak Hollandiában voltam, hanem Belgiumban és Svájcban is. Ez egy hónap volt, nagyon szép volt. És amikor hazajöttem, Hegyeshalomnál a határőr-parancsnokságban a parancsnok lejelentkezett. És utóbb jöttem rá, hogy honnan tudja a határőrség, hogy jövök.

A minisztériumi osztályvezetőség, ami minden szempontból – technikailag, szellemileg – nagyon jól szuperált, kellett a belügyi pártbizottság titkárának. És 1951-ben áthelyeztek a budapesti főkapitányságra, gyermek- és ifjúságvédelmi osztályvezetőnek. Rengeteg lézengő gyerek volt. Összeszedtük őket Pesten mindenhonnan A Szabadság téri református templom mellett van egy egyemeletes épület. Ott volt egy nagy gyűjtő, ott aludtak a gyerekek, aztán összeszedtük őket, és akiket lehetett, elhelyeztünk valahol, valamelyik gyerekotthonba. Egyetlenegy alkalommal volt, amikor egy mama jött be a gyerekéért, akit egy cukrosbácsi vitt el.

1945-ben a fiamnak, Jánosnak volt egy tüdőfolyamata, és fölkerült a Szabadság-hegyre, és akkor a Zichy Jenő utcából el kellett jönnünk egy jobb levegőjű helyre. Akkor mindent elcseréltünk: a feleségem nővérének, a Rozikának a lakását a Rottenbiller utcából és a mi lakásunkat a Zichy Jenő utcából elcseréltük, és lett Óbudán, a Podolin utca végén egy házunk. A Kiscelli Múzeum alatt voltunk, az utolsó házban. Az lett a mienk. Ez egy komplikált csere volt. Ez a ház saját lett. Nekünk a felső szinten volt három szobánk, lent egy egyszobás komplett lakás volt, az volt a Rozikáé. A Podolin utca egy kiépítetlen utcarész volt, ott télen, ha valaki nem áll biztosan a lábán, és nem tud jól síelni, biztos, hogy a fenekén csúszik le végig.

1953. február elejéig voltam az ifjúságvédelemnél, amikor egy este eljöttek, és bevittek. Jött a fekete Pobjeda: „Na, alezredes úr, vége a játéknak!”, ezt mondták.

Bevittek a Gyorskocsi utcába, levetkőztettek, alaposan megvizsgáltak mindenhol, mindent, aztán beraktak egy cellába harmadiknak. Ez egy kétpriccses cella volt, a priccs sima deszka, nem volt semmi, csak a deszka. Az egyik, aki bent volt, ez egy érdekes történet. Egy beépített tégla volt, és ő aztán végigkísért az egész öt hónapos ÁVH-s fogságom alatt, különböző cellákba berakták, de már nem kísért el a katonai közbörtönbe.

Az első cellában csak pár napot voltam, aztán átkerültem egy másikba, ahol hatan-heten voltunk egy dupla priccsen. A cella kicsi volt, sétálni nem lehetett benne. Üldögéltünk, mint verebek a sürgönydróton. A foglárok papucsban jártak, tehát nem lehetett hallani belülről semmit. A leveshez nem kaptunk kanalat, egyáltalán, evőeszköz sosem a megfelelő volt. Vizet a vécéből vettem, egy fél lavór víz volt hatunkra-hetünkre a mosdásra; a vécének nem volt húzója, csak pedálja, nehogy valaki felakassza magát. Talán egy héten egyszer vagy két hétben egyszer volt zuhanyozás, és akkor sorban álltunk meztelenül a két csap alatt.

Az egyik cellatársam a Honvéd Kórháznak egy vezető sebésze volt, akit azért tettek oda, mert voltak itt külföldi vendégek, és ő volt az, aki beszélni tudott idegen nyelven, és ő vezette körül őket. Aztán voltak a katonai lehallgató szolgálat kódfejtő tisztjei – ezek keresztény-polgári elemek, idősebb urak voltak. A Bartók Béla úton volt a VKF, a Vezérkari Főnökség, és ott dolgoztak. Volt egy, akivel elég sokáig voltam együtt. Aztán ott volt doktor Vértes Imre, aki Franciaországban diplomázott gyógyszerészként, majd a háború után bekerült a honvédségbe, mint ahogy nagyon sokan bekerültek a különböző fegyveres testületekhez, és a rendőrség személyügyi főcsoportfőnöksége vezetőjének a helyettese lett ezredesi rangban [Vértes Imre (1905–1986) – gyógyszerész. 1942-ben a frontra került. 1943-ban átszökött a szovjet csapatokhoz, s a magyar partizánszázad parancsnoka lett. 1951-ben mint ezredes a Hadtörténeti Levéltár parancsnoka. 1953-ban bebörtönözték, 1956-ban rehabilitálták, ezt követően haláláig a szakmájában dolgozott (MÉL). Forrásunk semmit nem említ Vértes Imre 1945 és 1951 közötti tevékenységéről. – A szerk.]. Ővele jó darabig egy cellában voltam, és tőle tanultam oroszul. Őt azért tartóztatták le, mert találtak nála engedély nélkül tartott fegyvert. Ez az engedély nélkül tartott fegyver egy kis asztalka volt, aminek három használhatatlan puska volt a lába. De hogy igazából miért csukták le, nem tudom, mert mi egymással ezekről soha nem beszéltünk. Ez egy érdekes dolog volt. Senki nem beszélt arról, hogy miért van bent, mit kérdeztek tőle, arról nem esett szó. A Vértes Imrével ez egy barátság lett, ami aztán utána élővé lett, és hát akkor beszélhettünk arról, ami történt. Amikor kiengedték, akkor persze a honvédségtől leszerelték, és aztán a gyógyszertári központ igazgatója lett.

A napok várakozással teltek. Én oroszul tanultam bent ettől a gyógyszerésztől. Öt hónapig voltam nyomozati stádiumban. Ebből három hónap alatt ki nem mozdultam, nem szóltak hozzám egyáltalán, egy szót se, semmit. Tökéletes elszigeteltségben voltam. Aztán két hónapig volt a kihallgatás időszak, és a második hónap végén áttettek a katonai börtönbe.

A kihallgatásokra hátratett kézzel vezettek. Meg volt olyan, hogy önéletrajzot kellett írni, akkor az írószobára tettek. Egyet megírtam, aztán megint kellett írni, hatot vagy nyolcat, hátha valami eltérés van. A kihallgatást mindig ugyanaz az egy végezte. Egyetlen egyszer volt jelen az utódom. A kihallgatásnál nem volt gépíró, a kihallgató csak utóbb összegezte, ha jól emlékszem. Mindig ugyanazt kérdezte, hátha valami mást mondok. A kihallgatási jegyzőkönyv, amellyel átadtak az ügyészségnek, jó néhány oldal volt, tizenhárom alkalommal kezdődött azzal, hogy „beismerem, hogy…”. És amit beismertem, valóban igaz volt. Tizenháromszor ismertem be mindenfélét, például „Beismerem, hogy elvittem éjjel egy pakli cigarettát”.

Végig a Gyorskocsi utcában voltam, a második emeleten, az ÁVH különrészlegében voltam öt hónapig, és három hónapig a harmadik emeleten, a katonai börtönben. Ott már jobb körülmények voltak, nem heten voltunk két priccsen. Az egy elég nagy cella volt, húszan biztos voltunk. Itt katonák voltak, akik tárgyalásra vártak. Volt néhány köztörvényes is. De volt ott például régi katonatiszti családból egy magas állású katonatiszt, a Gótay Ákos, akiért interveniált a szovjet tanácsadó − abban az időben mindenütt ott volt a szovjet tanácsadó. A Gótay édesapja is igen magas rangú katonatiszt, azt hiszem, tábornok volt. A Gótay Ákos műszaki ember volt, elektromérnök. Nagyon szimpatikus, művelt ember. Jó volt vele beszélgetni. Szabadulásom után és az ő szabadulása után találkoztunk is, nem egyszer. Ő nem volt párttag, de a szovjet tanácsadó szerette volna, ha belép. A párt azonban nem fogadta el. A felvételét közvetlenül megelőzően fogták őt le.

A börtönkoszt nagyon rossz volt. Úgyhogy ezért a foglyok egy alkalommal fellázadtak. Én azt mondtam: én ebben nem veszek részt. Egyedül a húszból én nem vettem részt, elég kellemetlen is volt. A rabokat kizavarták a cellából, én pedig nagyon hangosan, hogy a kintiek hallhassák, követeltem a politikai tisztet. Aki jött. És én mondtam neki: „Ezt nem lehetett megenni! Hogy én ebben nem veszek részt? Csak azért nem, mert én nem veszek részt egy lázadásban. De ezt nem lehet megenni. Jogos.” Nem szólt semmit. A többieket visszaterelték.

A nyolc hónap alatt nem láttam a családot. Miután a kihallgató ügyész a beosztásomból eredően ismert engem, tőle kaptam engedélyt arra, hogy egy lapot hazaírhassak. A lap megvan valahol. Ez június vége, július eleje lehetett. Akkor írtam, s akkor kaptam egy csomagot. És ezt a csomagot az őrség bontotta ki természetesen. Nagy nehezen hozzájutottam, és megnézhettem a címzést. És akkor láttam a feleségem írását, s ebből tudtam, hogy nem történt vele semmi, hogy nincs lefogva.

A tárgyalásom 1953 októberében volt. Tizenhárom vádpont volt, de nem tudom magának elmondani már őket. Nyilván voltak különböző megnyilvánulásaim, amik nem illettek bele teljesen a pártvonalba. Gyűjtő meghatározásként a vádban már „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben vezető szerep” állt. A vádhoz az anyagot egész biztos, hogy az utódom szolgáltatta. Volt olyan vádpont, hogy néhány távírászt vidékre küldtem. „Igaz?” „Igaz.” És a tárgyaláson az egyik ott volt. És – ez teljesen megengedhetetlen egy katonai bírósági tárgyaláson – felálltam, és megkérdeztem tőle: „Igaz-e, hogy azért küldtem oda, hogy a párttal, a pártszervezettel való kapcsolatot rendbe tegye?” És kénytelen volt azt mondani, hogy „Igaz”. A tárgyalást vezető bíró mellett két alezredes volt az ülnök. A tanúk között ott ült a fővádlóm is, aki a BM pártbizottságának a titkára volt. „Mondja már meg, hogy megérdemelte a vádlott a kitüntetéseit vagy sem?” És kénytelen volt azt mondani, hogy igen. Aztán volt egy második tárgyalási nap, ahova a feleségemet már behívta az ügyész. És elejtették a vádat, semmi realitása nem volt. És kiengedtek. És kaptam egy papírt, hogy jelentkezzem a kerületi kapitányságon. Aztán azt mondtam az ügyvédnek, hogy szerezzen nekem a katonai bíróságtól egy igazolást, hogy vádelejtéssel jöttem ki.

Amikor engem lefogtak, betettek a házunkba egy társbérlőt [lásd: társbérlet]. Az alattunk lakó házmegbízott [lásd: funkciók a lakóhelyen] – mert azt hiszem, három ház van egymás alatt – figyelmeztetett, amikor én már le voltam fogva, hogy jó lenne valakit bejelenteni [Miután letartóztatták, a hivatalos szervek érvényesítették velük szemben az éppen aktuális „jogos lakásigény”-rendelkezést. – A szerk.]. De nem sikerült. Anyámékat kellett volna bejelenteni, de nekik saját lakásuk volt. A egyik szobát a társbérlő kapta meg a feleségével. És volt az alsó szinten a pincével szemközt még egy helyiség, ami az ő konyhájuk volt, tehát nem volt közös konyha. Még vécé sem, mert a lenti vécét használta. Ők végig ott laktak, amíg ott voltunk a Podolin utcában.

Péter Gábort 1953. január legelején ­fogták le, és egy héttel később a feleségemet elbocsátották. Kihallgatták, mert hiszen Péter Gábor közvetlen közelében – nem személyi titkárnője volt –, a titkárságon dolgozott. Kirúgták, de nem fogták le. Egyáltalában nem lettünk volna meglepve, ha őt viszik el, nem mintha bármilyen ok lett volna erre.

1953. október elején szabadultam, és másnap első dolgom volt, hogy telefonáltam a Köztársaság térre, az Ellenőrző Bizottság elnökének, hogy kérem vissza a párttagsági könyvemet. „Miért nem szóltál tegnap?! Tegnap hagytuk jóvá a kizárást!” De nagyon röviddel utána mégis visszakaptam a tagkönyvemet.

Amikor kijöttem a börtönből, az az ember, akit én megpróbáltam annak idején beagitálni a pártba − aki akkor a svájci cégnek volt a képviselője −, akkor már az Elektronikus Mérőkészülék Gyár mérnöke volt. Hozzá fordultam segítségért. És oda kerültem három műszakos diszpécsernek a gyárba. Közben visszakaptam a párttagságomat, jelentkeztem a tizenhatodik kerületi pártbizottságban, és megszűnt a három műszakos munka. Ott valamit csináltam, de nem volt igazi, nem a régifajta pártmunka volt. És aztán találkoztam véletlenül az Andrássy úton a hatodik kerületi agitpropossal, de nem mert a pártszervezetbe behívni. Akkor volt a Hazafias Népfrontnak egy emelkedő időszaka, és ő az elitjébe került, és felvett oda munkatársnak. Ez 1954-ben volt. Ez agitprop munka volt. Jártam Pest megyét, Monort, a Népfront-megbízottakkal beszélgetni. Ott voltam egy évig. Aztán áthelyeztek a Belkereskedelmi Minisztériumba, és a belkereskedelemben logikus volt, hogy az eredeti szakmámba kerülök. Így kerültem az optikához mint boltvezető.

A Margit híd budai hídfőjénél lévő Ofotért boltban lettem üzletvezető. Ez valószínűleg 1955 ősze táján volt. A boltban nagyon kemény fegyelmet követeltem. A bolt nagyon ment, és minthogy jó optikus voltam, a tisztességes munkát megköveteltem. A műhelyben hárman dolgoztak, a boltban pedig, azt hiszem, négyen. Mindig minőségi munkát kaptak, akik oda bejöttek, aminek az lett az eredménye, hogy az SZTK-receptek száma nagyon rövid idő alatt a duplájára nőtt. Elment a híre. Én nem álltam a pult mögött, de ha egy szemüveget kiadtak, akkor megnéztem a szemüveget, és annak a szemüvegnek jónak kellett lennie. És csináltam azt, amit akkor még Pesten nem csinált senki, hogy elkezdtem fényképezőgépet részletre adni, amikor még másutt nem volt részlet. A szakszervezetek csináltak kiállítást a munkahelyeken, elvittek a kiállításra négy-öt-hat-nyolc készüléket, és eladták részletre. És ahogy beszedték a részleteket, úgy egyenként kifizették.

1956. október huszonharmadikán [lásd: 1956-os forradalom] Mátraházán szabadságon voltam, egyedül. És ott hallgattam meg azt a bizonyos híres Gerő beszédet, és az első vonattal jöttem haza. Anyámék akkor már Mátyásföldön voltak, és én mindig vittem nekik valamit. 1956-ot természetesen abszolút ellenforradalomként éltük meg.

Amikor a feleségemet kirúgták Péter Gáboréktól, elhelyezték a MÉH-hez, ahol előadóként dolgozott [„MÉH” – Melléktermék és Hulladék Egyesülés; 1950-ben hozta létre a Népgazdasági Tanács a Tollkereskedelmi Vállalat Melléktermék és Hulladékgyűjtő Főosztályából. – A szerk.]. Onnan elkerült a Filharmóniához, és a fiatal művészek és az Állami Hangversenyzenekar ügyeinek az intézője lett. Ő tulajdonképpen az ösztöndíjas fiatal művészeknek volt a pótmamája. A fiatal ösztöndíjasoknak volt egy meghatározott szereplési kötelezettsége. De hogy ez megvalósuljon, arról gondoskodni kellett. Ő szervezte a szerepléseiket. Ki kellett erőszakolni, azzal, hogy ez vagy az már régen nem volt pódiumon. Az Állami Hangversenyzenekar dolgait is intézte. Ő az igazgatóság tagja volt, Ferencsik mellett ült az igazgatósági üléseken [Ferencsik János (1907–1984) – karmester.]. Egy mädchen für alles volt. Ez jó volt, mert koncertekre járhattunk. Szerette, amit csinált. Nagyon jó kapcsolatban volt az emberekkel, a művészekkel. Szerették, én ennek számos jelét láttam.

Az Ofotérttől 1957 elején mentem el. Akkor magasabb fizetést ajánlottak nekem az Ofotértnél, és kevesebbért mentem el az Elektroimpexhez, a közgazdasági osztályra. De már az első hónapban megkaptam azt a fizetést, amit az Ofotértnél ígértek, ha ott maradok. A közgazdasági osztályon elemző munkát végeztem. Különböző külföldi katalógusok alapján, hasonló technikai adottságú rádiókészülékeknek a jellemzőit összehasonlítva kellett kiszámolni, hogy mennyi lehet ennek a beszerzési ára ott, mennyiért ajánlhatjuk ki. Aztán amikor az optikai osztály helyettes vezetői posztja megürült, oda tettek engem. Azt kell mondanom, a kollégák egy része nem örült, hogy szakember került az élre. 1960 végén vagy 1961 elején kaptam egy nagyon hosszú útra megbízást: Ghana – Guinea – Nigéria – Sierra Leone és Dél-Afrika. Azt hiszem, hogy ez három hónap volt. A feladat az Elektroimpex képviseleteinek meglátogatása, piackutatás, eladás, exporttevékenység volt.

Amikor hazajöttem – ez március vagy április eleje volt –, akkor Kairóba küldtek. A követségre kerültem, titkárnak a kereskedelmi kirendeltségre, aminek a neve az volt, hogy a Magyar Nagykövetség Kereskedelmi Osztálya. Mi egy másik épületben voltunk, de például ugyanúgy adtunk ügyeletet a követségen, mint a követségiek. És az útlevelünk sem civil útlevél volt. A kereskedelmi kirendeltségen volt a tanácsos, voltunk négyen titkárok, mindenkinek megvoltak a saját vállalatai. Az enyém volt természetesen az Elektroimpex, az Artex és ha jól emlékszem, a Metallimpex és még néhány más vállalat. Ezek ügyeit kellett intéznem. Volt egy titkárnő, aki az adminisztrációt csinálta, és a levelezéseket intézte, és volt a főnöknek egy arab titkárnője, aki nagyon szépen beszélt franciául is. A tanácsosnál állandóan szólt a rádió a lehallgatók miatt. Miután én magyar filmeket is el akartam helyezni, erre a legjobb volt az egyiptomi tévé, amelynek a főnökével igen-igen szoros kapcsolatom alakult ki.

A feleségem Kairóban dolgozott egy ideig a kirendeltségen, és volt a Medimpexnek – ez egy gyógyszerekkel foglalkozó exportvállalat – is egy kirendeltsége, ott is dolgozott egy darabig. Én egyiptomi fontban kaptam a fizetésemet, ő csak forintban kaphatta. Hogy miért, nem tudom. De a lényeg az volt, hogy volt valami, amit csinált.

Kairóban kitűnő körülmények között laktunk. Olyan körülmények között, hogy amikor azt a lakást megláttuk, a feleségem megkérdezte a kirendeltségvezető tanácsost, hogy ezt így lehet? Volt egy árkádos előtér, az árkád választotta el az előtértől a szalon részt, ahol volt egy ülőgarnitúra, egy dohányzóasztal. Kértünk könyvespolcot, ami szokatlan dolog volt. Volt egy ebédlőrész, az ebédlő-, konyha-, fürdőszobarészt egy folyosó választotta el a lakórésztől, aminek a végén volt a hálószoba és még két hálószoba. Volt egy nagyon szép erkély ülőgarnitúrával, amilyen náluk szokásos. Ez egy bútorozott lakás volt, a lakbér annyi volt, mint amennyi az én fizetésem. Ezt persze a követség fizette. És volt kocsim.

A fizetésem a magyar viszonyokhoz képest kitűnő volt, de mi az első szabadságra tíz egyiptomi font tartozással jöttünk haza. Mert mindent meg akartunk nézni, és mindenhova el akartunk menni, ahova csak lehetett. Tisztességesen éltünk természetesen, ahogy ezt ott kellett. Vendégül láttunk és vendégségbe jártunk, és ha Pestről jöttek, azokat természetesen vacsorára vagy ebédre vártuk. De mindent meg akartunk nézni, és még egyszer meg akartunk nézni. Szemben a többiekkel, akik közül senki nem csinálta azt, amit mi csináltunk. Mi voltunk Luxorban is, ami nagy dolog volt. Én hivatalosan, de a feleségemet elvittem, és kifizettem természetesen a fele szállásdíjat is. De ezt csak egyedül én csináltam. Csak egy kocsira valót spóroltunk meg, viszont élményekben jelentősen gazdagodtunk. Hajóval jöttünk haza, nem repülővel − ami kötelező lett volna. Alexandria, Rodosz, Athén, Pireus, Velence, azután mentünk a kocsiért Kölnbe. Végül Franciaországon keresztül jöttünk haza. Itthon már kevesebb pénzünk volt, és a Taurusból lett először egy Skoda, a Skodából lett egy Trabant.

A helyiekkel nem igazán volt kapcsolatunk. Még az arab titkárnővel sem. Rajta kívül volt egy sofőr, Mohamed, és volt azon kívül még két ilyen tedd ide, tedd oda ember. Csak a kirendeltségen dolgozókkal és magyarokkal érintkeztünk, annyira, amennyire. Inkább a kint dolgozó, hozzánk hasonló érdeklődésű emberekkel voltunk kapcsolatban. Az egyik aztán később a Gorkij iskolának lett az igazgatója. A felesége, akivel egyébként ma is nagyon jó viszonyban vagyok, a János tanárnője volt. Ők tanították angolul azokat az arab diákokat magyarra, akik később a gödöllői mezőgazdasági főiskolára mentek.

Még Kairóban voltunk, amikor János egyszer írt, hogy ekkor költözünk, így intézd a szabadságodat. Ez 1963-ban volt. Akkor cseréltük el a Podolin utcai lakást a Hegedűs Gyula utcai lakásra, ami lényegében ugyanolyan volt, mint a Zichy Jenő utcai, tehát két szoba, nagyon barátságos, az erkély helyett egy kiszögelléssel, ahova a növények kerültek. Szép volt. 1987-ben maradtam egyedül, és azt hiszem, 2001-ben költöztem ide, azért mert a Jánosék a Gyarmat utcába költöztek, én idősödtem közben, talán helyesnek találták, ha közelebb vagyok.

1964 augusztusában jöttünk haza Kairóból. Amikor visszajöttem, nem az Elektroimpexhez mentem, hanem az Artexnél helyezkedtem el. Az Artex mindennel foglalkozott. A „szárított hangyától” kezdve képekig, terítőig, bútorig mindennel. Vagonszámra szállítottunk modern bútorokat a Szovjetunióba, Franciaországba, Svédországba és mindenfelé.

Mire visszajöttünk Kairóból, a Filharmónia átalakult, és aztán nem sok idő múlva a feleségem nyugdíjba ment. Talán még egy évet sem dolgozott már ott. Tulajdonképpen nagyon neheztelt rám, amiért erre rábeszéltem. Nagyon nehezen tűrte. Mindig tevékeny, a mások irányába nyílt, befogadó ember volt, és a kairói három évvel kiesett mindenből, és nem találta meg a helyét még egyszer. Közben cukorbeteg is lett. Sokszor volt kórházban. Először gyógyszeres kezelést kapott, aztán hamar jött az inzulin. De azért még akkor is utaztunk, mentünk, és vittük az inzulint.

Igyekeztünk minden évben külföldre menni, ez valahogy folytatása volt tulajdonképpen a kairói három évnek. Két gyönyörű utunk volt. A legszebb az volt, amikor a Loire völgyén mentünk végig autóval. Aztán voltunk az Óriás-hegységben [Karkonosze], a cseh−német−lengyel határon egy üdülésen, és akkor persze a régi cseh városkákat is megnéztük. Aztán voltunk az NDK-ban: Lipcse, Erfurt. Volt egy szép erdélyi körutunk is kettesben. Vállalati üdülésekre is jártunk. Az óriás-hegységi üdülés is az volt. Országon belül pedig például Miskolc-Tapolcán. Ott kétszer is. Volt egy finn faház a Bükkben, a Galya-tető alatt, ott is voltunk. Aztán voltunk a Lövérekben is. Voltunk Gyulán.

1971-ben mentem el nyugdíjba. Akkor kerültem az Intertouristhoz, tolmácsként, és „mindössze” huszonegy évig voltam ott. Én intéztem minden idegen nyelvű levelezést és a tolmácskodást is. Az Intertourist lassan megszűnt, mert megszűntek a devizakötöttségek, és így az Intertourist jelentősége is megszűnt. Lassan felszámolódtak a boltok, de az én szerepem egyáltalán nem csökkent, mert a Csemege megvásárolta az Interouristot, és ott is szükség volt a nyelvtudásomra. Huszonegy évig volt, nyolcvanhét éves koromig voltam ott, amikor a Csemege kiköltözött a Szép utcából a Késmárk utcába

1995-ben jöttem el, nem is tudom, mivel, de elmúlt az idő. Olvastam. Nyilván végre megint olvashattam. És elkezdtem koncertekre járni megint. Aztán nem sokkal utána, hogy eljöttem, volt egy olyan utam, ami másfélmillió forintba került. Kiel, Stockholm, Tallin, Pétervár, Oslo, Koppenhága, aztán a norvég fjordok. Ez egy nagyon-nagyon szép út volt hajóval. Aztán meg akartam nézni az északi gótikát, és Drezdán keresztül fölmentem Lübeckbe. Utoljára tavaly voltam külföldön, egy hétig Brüsszel, Gent, Brugge, Antwerpen. Az unokám, Andris egy vezetőképző tréningen volt egy hétig, és megbeszéltük, hogy találkozunk Brüsszelben, béreltünk kocsit, és körbejártuk Belgiumot. Azt megelőzőleg voltam egy hétig Toscanában, elbúcsúztam Firenzétől − három napig jártam Firenzét − nagyon szeretem −, utánam jött Andris és a felesége, találkoztunk Firenzében, akkor még három napig jártuk Toscanát és Umbriát.

A én baráti köröm a házasságommal eltűnt. Aztán a zenélés is abbamaradt a háború után. A kvartettből ketten elpusztultak. Miután én össze-vissza muzsikáltam Pesten, így adódott, hogy 1945 után egyszer elhívtak valamiféle kvartettezésre. Én nem tudok kilencvenkilenc százalékon élni, csak százon. Így százon voltam én párttag is. És ahova hívtak, az a légkör olyan idegen volt tőlünk, és olyan távol volt a lehetőségeinktől is, hogy úgy éreztem, ebben a körben én nem élhetek, én oda nem mehetek. Ez valahol a Hűvösvölgyi út tájékán volt, egy nagyon jómódú társaság. Ez nem az én világom. És ezzel megszűnt a kvartettezés.

És mindkettőnk munkája hajnaltól éjszakáig tartott. Tehát koncertekre sem jártunk. Viszont amikor engem fölmentettek a minisztériumban, és átkerültem a gyermekvédelmi osztály élére, akkor rögtön megpróbáltam ügyeletet vállalni, mert akkor kötelező volt a rendőrségi és tűzoltósági ügyelet egy koncerten, és akkor elkezdődött a koncertre járás. Hiányzott a zenélés, és nagyon sokszor hangzott el egy szemrehányás: nem így képzeltem a nyugdíjas életet, hogy a hegedűt nem veszed elő. Nem tudtam, nem futotta belőlem.

János fiam a Gorkijba járt végig, 1956-ig, amíg a Gorkij meg nem szűnt. Akkor érettségiző osztályként az Abonyi utcai leányiskola fogadta be [A volt zsidó gimnázium épületének Abonyi utcai szárnyában az 1955-56-os tanévben általános leánygimnázium létesült, amely a következő tanév során megszűnt Maxim Gorkij magyar–orosz iskola végzős osztályaival bővült. – A szerk.]. Ott érettségizett 1957-ben, és ment az orvosi egyetemre, és sebész lett. A felesége történelem-tanárnő. A Váci úton, a Bolyai Szakközépiskolában kezdett. Nem sokáig tanított ott, talán két-három évig, most már nagyon régóta a Radnótiban tanít. Az egyik unokám, az Andris 1969-ben született, a húga 1971-ben.

Életrajz

Grünstein Berta Marosvásárhelyen él, közel a zsinagógához, egy kétszobás lakásban, amely amióta csak vissza tud emlékezni, ugyanazokkal a régi bútorokkal van berendezve. Az ágya felett a falon az eküvői képe van kitéve, a többi falon pedig gobelinképek, egyeseket ő maga varrt, és van egypár zsidó témájú kép is, melyeket a férje kapott ajádékba. A szekrények vitrinjeiben sok apróság van, mindegyikről tudja, kitől kapták ajándékba. Életük szorosan összefonódott a zsidó hitközségi élettel, több mind hatvan éven keresztül voltak aktív tagjai. Legkedvesebb emlékei a hitközségnél rendezett ünnepi asztalok előkészítéséhez fűződnek. Az interjú alatt láthatóan felélénkült, ahányszor az ünnepi asztalokról esett szó, és pontosan részletezte a különböző recepteket. Az utóbbi időben már nem jár ki a házából, és már nem tudja segítség nélkül fenntartani a háztartását.

Apai nagyapám, Jäger Dávid valahonnan Máramarosból jött Szeretfalvára. [Szeretfalva – kisközség volt Beszterce-Naszód vm.-ben, 1910-ben 400 román és német lakossal. Trianon után Romániához került (Sărăţel). Máramarosszigettől 146 km-re van, délre. – A szerk.]. Úgy tudom, hogy gabonakereskedő volt, és fiatalon meghalt. Nem tudom, mikor születhetett, csak azt tudom, hogy amikor meghalt [1915-ben], apám tizennégy éves volt, ő lett a családfenntartó, és emiatt nem is volt katona. Nagymamám, Jäger Leni, született Lázár, a zsidó neve Láe volt. Dés melletti származású volt, a szülei nem tudom, mivel foglalkoztak, de úgy tudom, hogy volt üzletük. A nagyszüleim házasságuk után jöttek Máramarosból Szeretfalvára, és itt született négy gyerekük. Apám, Jäger Joszif 1901-ben született, ő volt a legnagyobbik. Következett Jäger Mojse, aki 1903-ban született. Utána – nem tudom hány év különbségre – következett a harmadik testvér, a nevére már nem emlékszem, az meghalt otthon, Szeretfalván, 1944 előtt. Volt már felesége, gyereke nem volt. Jäger Smil volt a legkisebb, nem tudom, mikor született.

Jäger Mojse mészáros volt. Az első feleségével – nem tudom, hogy hívták – volt öt lányuk, a legnagyobbikat Eszternek hívták. Eldeportálták őket, és Auschwitzban haltak meg. Mojse a háború után elvett egy Helén nevű nőt, a lánynevét nem tudom, és azzal volt egy fia. Szeretfalván laktak, és együtt mentek ki Smillel [öcs] 1957-ben Izraelbe, mikor volt a nagy [ki]vándorlás [lásd: kivándorlási hullámok Romániából]. Mojse nagyon beteg volt, ő halt meg először, az 1960-as években, és utána Helén, a második felesége.

Smil nem tudom, mivel foglalkozott, a feleségét Malkának hívták, és Szászrégenben laktak. Két fia volt. Az egyik Dávid, ő meghalt Izraelben negyvennyolc évesen, a másikat nem tudom, hogy hívják, de még megvan Izraelben. Apám is már beteg volt, és azt mondja: „Ha meggyógyulok, elviszel, hogy megnézzem Smilt?” Mondom „Igen.” S akkor azt mondta az uram, mikor apám jobban lett: „Menjél, megígérted. Valami történik apáddal, lelkifurdalásod lesz.” És akkor elmentünk 1969-ben Smilhez, akkor ő már beteg volt, és meglátogattuk. Helén, a Mojse felesége is ott volt. Azóta Smil fia az unokájával volt itt látogatóban. Malka 1960-ban halt meg, Smil az 1970-s években.

Jäger nagytata 1914-ben halt meg, négy kicsi gyerek maradt utána. Szeretfalván van eltemetve, csakhogy nem a temetőben, hanem nagyanyám egyik testvérének a kertjében, sírkő felirattal, mindennel. Nem tudom, hogy miért nincs a zsidó temetőbe eltemetve, de apám, tudom, mindig elment ünnepek előtt oda, a sírhoz. Én is jártam ott.

Nagyanyám nem ment többet férjhez. Nagy gyümölcsöskertjük volt a főút mellett, állatokat tartott, lovakat is. Szolgálója nem volt, a fiai segítettek, főleg apám, mert ő volt a legnagyobbik, és vigyázott a többiekre is. Szekeret tartottak, és a gabonát vitték a vásárba. Amikor megnősültek a fiai, nagyanyám a földet szétosztotta, a kertből adott házhelyet mindegyiknek, ez az első világháború után volt. Az apámé volt az első ház, mert ő volt a nagyobbik, utána a másiké, így következett egymás után a négy testvérnek a háza. Léni nagymamának a háza a végében volt a kertnek, gyenge ház volt, arra visszaemlékszem, de a gyerekeinek már szép házuk volt.

Nagymama a deportálás előtt, 1942-ben vagy 1943-ban halt meg, idős volt, de hány éves, nem tudom. Ő már a szeretfalvi zsidó temetőben van eltemetve, s Fajge testvérem is és a többi rokon is, aki meghalt. Volt Szeretfalván egy nagy temető, ami most is létezik.

Az édesapámat Jäger Joszifnak hívták, 1901-ben született Szeretfalván. Nem tudom, milyen iskolát végzett, mert tizennégy éves volt, mikor az apja fiatalon meghalt, és ő lett a családfenntartó. Nem tudom, milyen körülmények között ismerkedett meg édesapám anyámmal, de szerelmi házasság volt. Az édesanyámat Jäger Szerénának hívták, született Rosenfeld. Anyámék Herinából származtak, ez egypár kilométerre van Szeretfalutól, és vagy tizenöt kilométerre van Besztercétől [Herina a helység román neve, magyar neve Harina, 4 km-re van Szeretfalvától, 14 km-re Besztercétől. Kisközség volt Beszterce-Naszód vm.-ben, 1891-ben 800, 1910-ben 1000 főnyi német és román lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.], de szegényebbek voltak, mint apámék. Jäger nagyanyám, habár özvegy volt, mégis jómódú volt, és nem akarta anyámat feleségül apámnak, úgyhogy apám pénzt adott Rosenfeld nagyanyámnak, hogy tudjon hozományt venni. 1923-ban esküdtek meg.

Az anyai nagyapámat Rosenfeld Józsefnek hívták, és az 1880-as években született. Úgy tudom, hogy nagytata s nagymama is Herinából valók voltak, ez egy szász falu. Nagytatáék, úgy tudom, hárman voltak testvérek, de nem tudom, mikor születtek. Nagyapám egy nagyon gazdag családból való volt, de a testvérek kijátszották, úgy, hogy maguk közt elosztottak mindent, a földet. Azt már nem tudom, hogy miért történt így, de emiatt nagyapám szegény maradt.

Rosenfeld Dávid volt az egyik testvér, nagyon gazdag volt, még cséplőgépe is volt, és Herinán laktak A feleséget nem tudom, hogy hívták, volt két fiuk. Amire én visszaemlékszem, az az, hogy az egyik fia volt egyetemen is. Deportálva voltak mindnyájan, de csak az egyik fiú tért vissza, és az 1950-es években kivándorolt Izraelbe. A másik testvér Rosenfeld Jenkel, ő is nagyon gazdag volt. Meg volt nősülve, és volt egy lánya. Az is már férjhez volt menve, és egy gyereke volt, mikor eldeportálták mindnyájukat, és ott is haltak meg.

Rosenfeld Hendl nagymamának a lányneve Blatt volt, és ötön voltak testvérek. Csak az egyik testvéréről tudok, mert azt Grünstein Bertának hívták, és az uramnak volt az anyja. Egy húsvétkor [Pészah] történt, még gyermek voltam, mikor az uramnak az anyja nagyanyámnak mondta, hogy engedjenek oda húsvétra. Elmentem, de az uramat nem akkor ismertem meg, neki akkor már családja volt, annak idején nekem az öccse, Mihály udvarolt.

A Rosenfeld nagyszülők ugyancsak gabonakereskedelemmel foglalkoztak, hát végül is a zsidók mind kereskedelemmel foglalkoztak, de [a nagyszülők] szegényebbek voltak. A herinai házuk háromszoba-konyhás ház volt, nem volt cselédjük. Mikor jöttek pénteken a vásárból, megálltak nálunk, s anyám várta ott étellel és palacsintával. Rosenfeld nagytata vallásos volt, de nem volt szakállas, nagymama parókát viselt, mind azt viseltek, még anyám is parókás volt. Herinán nagyobb templom volt, mint Sărăţelon, mert több zsidó volt. Sakter is volt, és a templom mellett a zsidó fürdő [lásd: mikve], Sărăţelban nem volt, oda mentek, Herinára.

Nagyapám a tizennégyes háborúban Oroszországba volt elvive, és ott volt, nem tudom, hány évig fogságban. Betegen jött onnan haza. Én még kicsi voltam, mikor meghalt, de emlékszek rá, sokszor voltam náluk. Pont egy húsvét előtt történt. Nagytatáéknak is volt lovuk, szekerük, s nem tudom, hova akart menni. S bement az istállóba, azt mondta: „Olyan rosszul vagyok, ejsze a szédert én nem érem el.” Nem is érte el, mert ledőlt, és meghalt. Az 1930-as években volt. Én azt hiszem, a szívével halt meg, idős volt már.

Nagyszüleimnek, úgy tudom, hat gyerekük volt. Édesanyám, Rosenfeld Szeréna 1903-ban született Herinán, Beszterce megyében. A testvéreiről csak annyit tudok, hogy férjhez voltak menve, el voltak rendezve. Az egyik, úgy emlékszem, Bukarestbe ment például férjhez. Csak az egyik maradt nagyanyámmal Herinában. Rosenfeld Mártának hívták, volt egy leánykája. Együtt laktak egy házban, a férje zsidó volt, és ugyancsak bukaresti, nem tudom, hogy került ide. Mártát eldeportálták a kislányával és nagyanyámmal együtt Auschwitzba, ott haltak meg. A férjével nem tudni, mi történt.

Édesanyámnak a húga Rosenfeld Piri. Nem tudom, mikor született, és hogy volt-e a háború előtt férjhez menve vagy gyereke, de ő volt a második felesége Grünstein Marcinak, a férjem bátyjának. A háború után házasodtak össze, és volt egy fiuk. A sógorom elvált tőle, úgyhogy Piri 1958-ban kiment Izraelbe a fiával, Andrisnak hívták, akkor kilenc éves volt.

Anyámnak az egyik öccsét Rosenfeld Adolfnak hívták, meg volt házasodva, de a felesége meghalt már a háború előtt. Adolf el volt vive munkaszolgálatba, mikor visszajött, akkor elvette a második feleségét, de nem tudom, hogy hívták. Valahonnan Máramaros környékéről származott, egy sakternek a lánya volt, de egy nagyon modern nő volt. Besztercén laktak, 1946-ban együtt tartottuk az esküvőnket, a rokonok közösek voltak.

Édesanyám, Jäger [lánykori nevén: Rosenfeld] Szeréna 1903-ban született, Herinán. Úgy tudom, hogy elemi iskolát végzett. Otthon jiddisül beszéltek. Anyámnak az eredeti haja hosszú volt, derékon alul ért, tudom, mert megvolt a levágott haj cofriba fonva. Elöl volt egypár szál haj, és mikor lekötötte szitával a paróka alatt, a haja megvolt a homlokán. Általában otthon, mikor dolgozott, egy kendőt tett, és a parókát csak úgy, ünnepekkor.

A szüleim 1923-ban esküdtek meg, de nem emlékszek, hogy erről meséltek valaha. Először bérben laktak, Sărăţelon egy osztálytársamnak a szüleinél, nem messze nagymama házától, és utána építették a házat azon a helyen, amit Jäger nagymama adott.

Ötön voltunk testvérek, három lány és két fiú. 1925-ben született Dávid, 1927-ben születtem én, Mirjám 1930-ban született, Fajge 1933-ban, azután született Salamon, 1938-ban.

A legnagyobbik testvérem, Dávid két évvel volt nagyobb nálam, nagytata után kapta a nevét. Félrenézett, baj volt a szemével, így született, ahogy született, sütött a nap és félre…

Mirjámmal egyszerre született még egy ikerleányka, aki meghalt a szülésnél a köldökzsinórtól. Szegény anyám, annyit sírt, mikor kiment a temetőbe, mindig végignézett a sorok közt, s mondta, hogy ahol ezek vannak, még elfér egy, és úgy is történt: utána szülte Fajgét is, aki ugyancsak meghalt gyerekként. Mirjám deportálva volt, együtt velünk, és Auschwitzban halt meg.

A testvérek közül Fajgével egyeztem én a legjobban, együtt aludtunk, és ő mindig befeküdt hamarabb, hogy melegítse meg nekem az ágyat. Háború volt, jöttek a magyarok, és Fajge pont akkor betegedett meg, mikor a tankok vonultak át Szeretfalván, úgyhogy nem lehetett orvoshoz menni, addig kellett várni, míg átvonultak a tankok, és akkor vittük apámmal Kolozsvárra, a Mátyás kórházba [A Park szanatóriumnak – ismertebb nevén: a Mátyás szanatóriumnak – Dr. Mátyás Mátyás volt az alapítója és orvos-igazgatója. A Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen végzett, ott lett általános sebész és szülész-nőgyógyász. Az általa létesített magánszanatórium, amely aránylag kevés orvossal dolgozott, a Fürdő utcában volt. 1948-ban államosították, és gyermekgyógyászati klinikává alakították. Jelenleg is működik. – A szerk.]. S azt mondta az orvos, hogy későn vittük, perforált vakbele volt. Azért én ott maradtam vele, s akkor mondták, hogy hozzuk haza, mert megtelt a hasa gennyel. Mi ketten annyira össze voltunk kötve lelkileg, hogy nem tudott meghalni, amíg én nem mentem ki a szobából. Tíz éves volt 1943-ban, mikor meghalt. Fajge Szeretfalván van eltemetve, a zsidó temetőben. A temető még most is megvan.

Salamon 1944-ben egész kicsi volt, még iskolás se volt, mikor eldeportálták együtt velünk, és Auschwitzban halt meg.

Szeretfalván születtem, 1927-ben. Miután idejöttem, Marosvásárhelyre, az uram Mucinak szólított, mert mondtam, hogy nem szeretem a nevemet. Édesanyám sosem szólított így, de azután nem is ismernek másképpen, minden barát így szólított.

Az iskolában románul tanultunk, délelőtt jártam iskolába, és délután a hájderba [héder]. Egytől negyedik osztályig volt egy tanító, és azután öttől tízig voltak különböző tanárok [lásd: oktatási reformok a két világháború között Romániában]. Az iskolában, az osztályokban együtt voltunk a román gyerekekkel, barátok voltunk. Én hetedik vagy nyolcadik osztályba jártam, mikor bejöttek a magyarok, és egy évet magyarul tanultam, de úgy tanultunk, hogy egy szót sem tudtam, csak mikor [Maros]Vásárhelyre jöttem, akkor tanultam meg magyarul. Az összes zsidó lány és fiú a faluból járt a hájderba, tudtam is héberül írni. A tanár odatett, hogy írjak levelet a szülőknek héberül, megírtam, de ma már nem tudok. Tízosztályos, nagy iskola volt, sok osztállyal, mert sok gyerek volt Szeretfalván, de hogy körülbelül hány lakosú volt a falu, nem tudom. Ott nem volt, hol tanuljak zongorázni, viszont a háború után, miután férjhez mentem, és idejöttem [Maros]Vásárhelyre tizenkilenc évesen, itt tanultam Veleményinél zongorázni [Marosvásárhelyen abban az időben közismert zongoratanárnő volt. – A szerk.]. S volt egy nagy Hohner harmonikám is, de eladtam.

A karácsonyt mi nem tartottuk, de a zsidó ünnepeket mindenki tartotta. Mikor Purim volt, Herinán csináltak purimi bált is, s akkor mi innen, Sătăţelról mentünk, és még más faluból is odamentek, ott több zsidó volt. Szimhát Tóra ünnepkor a gyerekek csináltak valami műsort, volt egy kicsi zászló, s volt a tetején egy alma, s az almában volt egy gyertya, s mindenki ment a Tóra után, és a gyerekek is mentek utána.

Apám gabonakereskedő volt, ő látta el Besztercén a malmokat gabonával. Volt gabonavásár Lekencén, és még nem tudom, hol, ott is vásárolt gabonát, és eladta aztán Besztercén. Úgy tizenegy éves lehettem, és apám engem küldött Besztercére, hogy hozzam el a pénzt. Nekünk is volt földünk, és voltak emberek, akik megdolgozták a földet. Volt egy szomszéd, aki a zsákokat emelte apámnak. Apám nagyon szerette a lovakat.

A családi háznál nagy gazdaság volt, mindenféle állat és majorság volt: liba, pulyka, tyúk, ló, tehén meg bornyú. Annak idején nem létezett ilyesmi, hogy víz és villany a házban, kútból vitték a vizet, és fával fűtöttek. A villanyt akkor csinálták [vezették be], mikor bejöttek a magyarok, 1940-ben [lásd: „Magyar idők]. Szombaton jött egy szomszéd, és az fűtött [Vagyis begyújtott a kályhába. Lásd: sábesz goj. – A szerk.]. A ház olyan falusiházféle volt, három nagy szoba, volt egy nagy raktár is, aztán volt kint még egy lakás, az volt a nyári lakás. Édesapám és édesanyám az egyik szobában laktak, mi hárman, a lányok egy másik szobában, és a fiúk egy másikban.

Volt egy öreg néni, Annának hívták, aki anyámmal együtt foglalkozott a gyerekekkel. Román származású volt, és minden vasárnap ment haza. Mi sírtunk, megfogtuk a szoknyáját, s ő mind mondta, hogy ne sírjuk, mert visszajön estére, de másképp, hét közben ott aludt nálunk, a nyári lakásban. Mikor anyám is ment a vásárba apámmal, akkor én voltam a legnagyobbik lány otthon, s akkor én rendeztem a házat. Egyszer, mert padló volt a konyhában, fölsúroltam. S volt egy ilyen kemence, ahol a kenyeret sütötték, és a szája bent volt a lakásban, és a hátulsó része a kertben. És mind felpriccoltam a falat. Örömet akartam csinálni anyámnak, persze haragudott. Még libát is akartam tölteni, hogy legyen zsírnak. Leültem reá, és mind adtam neki, s úgy csináltam, mint anyám, az ujjammal megtömtem, a testvéreim segítettek. S mikor felálltunk, az egész kukorica a begye mellett volt, s akkor azt mondtam, hogy többet nem csinálom. Egy nagy bödön zsírt készítettünk egy évre. Az a bödön most is megvan, csak mivelhogy érelmeszesedést kapott az uram, akkor azt mondta, na most már a zsírból szappant főzünk.

A szüleim nagyon jól voltak anyagilag. Mi nem éreztük, hogy nincsen pénz, vagy egyáltalán valami más hiányt. Voltak szegényebbek is, mint mi, de megéltek. Anyám, mikor megfejték a teheneket, mondta: „Na, te ide mész a tejjel, te oda mész, te oda mész.” És vittünk, adtuk oda, ahol nem volt, ingyen. Szépen öltözködtek anyámék, mi voltunk majdnem a leg… [elegánsabbak] a faluban. Még volt egy család, aki szintén gabonakereskedő volt, azok nagyon jól álltak, és utána mi. Én tizenöt éves koromban már aranyórát kaptam. A selyemruha nagy dolog volt, de mi minden ünnepre új ruhát kaptunk, volt, mikor selyemruhát is. Besztercéről vásárolták, nem volt muszáj, hogy zsidó kereskedőtől legyen, hanem ahol szebb dolog volt.

Vallásosak voltak a szüleim, de nem mint Bnei Brakban [Egy 2002-es izraeli felmérés szerint Bnei Brak egyike a legvallásosabb városoknak az országban. – A szerk.]. Megtartották a zsidó vallást, és a házban jiddisül beszéltünk. Apám nem volt ortodox, goben [gabe] volt, minden reggel otthon imádkozott tálesszal és tüelammal [tfilinnel]. Minden péntek este, szombaton, ünnepekkor mentek a templomba. Anyám havonta járt mikvébe. Szép nagy templom volt Szeretfalván, emelete nem volt. Két nagy szoba volt, az egyik oldalon voltak a férfiak, és egy ablak a két szoba között, s a másik oldalon voltak a nők. Nem volt rabbi, csak sakter [Tulajdonképpen nem világos, mit ért az interjúalany azon, hogy apja nem volt ortodox: valószínűleg arra gondol, hogy nem volt haszid. Amúgy valószínűleg inkább ortodoxok voltak, és nem neológok. – A szerk.].

Kóser mészárszék volt a faluban, és sakter vágta a majorságot is. A sakter a nagybátyám, Rosenfeld Márkus volt, a felesége Eszter, Jäger nagyanyámnak volt a testvére. Ők is valahonnan Máramarosból származtak, szép szakállas ember volt, és méghozzá a felesége nagyon elegáns, modern volt, nem olyan ómódi. Tiszta emberek voltak, oda vittük a csólentet szombaton, ott volt a kemencében, ott sütötték a pászkát is. A sakter tartotta az imádságot, és ő volt a hejdér [héder] tanárunk is [lásd: melamed]. Apám volt a gabe, a sakter után, aki rendezi, osztja a húst. És Szukkotkor aztán apám hazahívta az egész társaságot, és ott anyámmal egész éjszaka sütöttünk, főztünk, és akkor aztán táncoltak körbe ilyen vallásos táncot [lásd: hóra].

Az édesanyám nagyon jól főzött, jó gazdasszony volt, szeretett főzni. Gyerekkoromban, emlékszek, hogy húsvétkor [Pészah] volt más edény, teljesen más edény, amit egy ládában tartottunk. Mindeniknek külön megvolt a saját tányérja, minden gyerek tudta, hogy ez az övé vagy a másiké. Húsleves volt marhahúsból. Kenyér nyolc napig egyáltalán [nem volt], bundás pászkát, reminyit, céklalevest főtt, amit krumplival ettünk. Én is szoktam csinálni céklalevest. Meg kell reszelni a céklát a nagyreszelőn, odatenni egy kicsit sóban főni. Percek alatt kifehéredik, és akkor le kell szűrni, de nem szabad sokat főzni, mert akkor elmegy a színe. A leszűrt levet vissza kell tenni, pici ecet, pici cukor és egy egész tojást elhabarni, mellé meg főtt krumplit kockára vágva. Ennyi. És akkor a húslevesbe csinálnak pldlit, gombócot, pászkalisztből. Az nagyon finom. Mondjuk, hogy egy tojást felverünk, és akkor egy pici só, pici bors és egy pici pászkaliszt, egy kicsit vastagabb, mint egy híg palacsinta, de nem sokkal, mert az nagyon deged [dagad], és akkor kemények lesznek a pldlik – ez nem olyan, mint a gríz, az szaporátlanabb –, úgyhogy ide több tojás kell. És akkor azt húslevesbe betenni, és abba belefőzni. Nagyon-nagyon finom.

Minden péntek este édesapám imádkozott, édesanyám kocsonyás halat [lásd: halételek], húslevest és kalácsot készített. Pénteken a sakterhez mi, a gyerekek vittük a csólentet, és szombat délben hazahoztuk. Szombaton édesapám és a bátyám mentek a templomba, ünnepkor az asszonyok is templomba mentek, senki sem dolgozott [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Hanukakor hét gyertyát gyújtottunk [az ilyenkor szokásos nyolc plusz egy gyertya helyett. – A szerk.].

Szeretfalvát románul Sărăţelnek nevezték, románok és zsidók lakták. A falu a főúton volt, mert ott mennek Besztercére, Kolozsvárra, Désre. Ez egy nagyobb, módosabb falu volt, Besztercétől tíz kilométerre. Sok zsidó volt ott, volt két minyen [lásd: minján], szóval húsz-huszonöt család, de eldeportálták az összeset. A zsidó házak nem voltak külön, hanem a román házak közt. A faluban a szegény zsidóknak általában mesterségük volt. Üzletek voltak, de nem csak a főúton, volt egy másik út is, ami az állomásra ment. Ott is voltak üzletek, de inkább a zsidóké voltak. Nagyanyám egyik testvérének, Lázár Mirjámnak – nem tudom, a férje után hogy hívták – volt ilyen élelmiszerüzlete. A faluban a zsidóké volt a föld, a malom is, de a molnár nem volt zsidó. Vízimalom volt, ott folyik át a Bistriţa [Beszterce] vize, én ott születtem, mert mellette laktunk. A gyerekek a faluból mind odajártak fürdeni, ott tanultam meg úszni, mikor esett az eső, a víz mély volt, de mikor szárazság volt, akkor nem.

A szüleim nem mentek sose szabadságra. De Sărăţeltól nem messze volt egy sós fürdő, a földből jött ki a víz, volt nămol [iszap (román], amivel bekenték magukat. Én anyámmal és nagyanyámmal mentem mindig oda. Anyám mondta: „Adok egy lejt, gyere velem”, és mentem. Mindenki odajárt a faluból, nem kellett fizetni érte.

Posta volt a faluban, de nem volt orvos, és patika sem volt, Besztercére mentek orvoshoz. Villany nem volt a faluban, de rádió, az igen [lásd: rádiózás]. Mojse nagybátyámnak pátefonja volt, lemezekkel, szerette a zenét. Ha jól emlékszem, talán még Izraelbe is kivitte. Otthon nálunk főleg régi zsidó könyvek voltak, maradtak „din tată’n fiu” [öröklődött apáról fiúra (román)]. A szüleim nem politizáltak, hát akkor nem voltak pártok! A faluban apámat nagyon tisztelték, tanácsért jöttek hozzá. Aztán meg máskor kérdezték, ha férjhez akar-e menni a lánya vagy fia. Jött az egyik a faluból: „Te is jól állsz, én is – azt mondja apámnak –, adjad a lányodat az én fiamhoz.” Azt mondja apám: „Én nem adom még férjhez a lányomat”, rólam volt szó. Annak idején úgy volt, hogy a zsidók csak zsidókhoz mentek, vegyes házasság nem volt.

Sărăţelben románok voltak, de sosem volt semmi antiszemita megnyilvánulás. Nagyon jól egyeztek abban az időben. Akkor nem volt Hitler. Nem tudtuk, nem is gondoltuk azelőtt, hogy lesz valami, nem volt honnan. Román újságok jártak a faluba, de abból nem lehetett tudni semmit, és amikor a magyarok már bent voltak, magyar újságok akkor se nagyon jártak oda a faluba, mert nem volt kinek.

Mikor a magyarok bejöttek 1940-ben [lásd: második bécsi döntés], gyerekségből Dávid bátyám betörte egy magyar katonakocsinak az ablakát, kővel. A szüleim megfizették azt, és kész. Más baja nem történt.

1940-ben a férfiakat elvitték munkásszolgálatra [lásd: munkaszolgálat], apám is valahol Pesten túl volt. Nem tudom, pontosan mikor, de el volt vive. Leveleztünk, s aztán 1944 előtt hazajött, s akkor eldeportálták. Dávid is lágerbe volt vive, meghalt, mert nem tudott éhezni.

Tizenhét éves voltam, mikor összeszedtek minket, és az egész falut kiüresítették. Lovas szekérrel jöttünk be Besztercére, nem volt mit csomagolni, mert nem engedtek semmit, ott álltak mellettünk a csendőrök, amíg összeszedtük magunkat. Előzőleg nem értesítettek, hanem bementek a faluba, és kihajtották a zsidó családokat. Besztercére, a téglagyárba vittek, ott volt a gettó. Az összes környéki faluról odavitték a zsidókat, Herináról is.

A családunk együtt ment be a gettóba. Nagy volt az a gettó, még a beszterceiek is ott voltak. Szörnyű kondíciókban éltünk, barakkokban laktunk. A gettó körül volt véve szúrós [szöges] dróttal. Volt egy ismerősünk, nem volt zsidó, és ő jött csomaggal, nem vették el tőle, de nem engedték, hogy odaadja nekünk, azt ettük csak, amit ott adtak.

1944. május harmadikától június negyedikéig voltunk a gettóban, és akkor elvittek. Egy vagonban mentünk, az egész család Rosenfeld nagymamával, Mártával, a leányával és unokájával és az összes zsidó Herináról, majd csak Auschwitzban választottak külön. Senki nem tudta, hová visznek, pedig Varsóban már mióta csinálták ezt, 1939 óta. De akkor nem volt tévé meg ilyesmi, hogy az ember tudjon róla.

Éjjel tizenkettőkor értünk Auschwitzba, nem tudom, hány napig tartott az út, de nem adtak se enni, se inni. A [kakas]tollas csendőrök elkísértek egész Csehország határáig, s ott átadtak a németeknek [Valószínűleg Kassáig kísérték a csendőrök a deportáló szerelvényt, és ott adták át a németeknek. Akkoriban Kassa közelében húzódott a magyar–szlovák határ. Csehország akkoriban nem létezett, volt Cseh-Morva protektorátus, amellyel viszont Magyarországnak nem volt közös határa. – A szerk.]. Auschwitzban ott volt Mengele, s mondták jobbra-balra-jobbra-balra, csak senki se tudta, mi az a jobbra vagy balra. Egyik csoport a krematóriumba, s a másikat kiválasztották munkára, tehát életre vagy halálra [lásd: szelektálás]. Engem külön, apámat külön. Anyámat, a kicsi öcsémet, Salamont és Rosenfeld nagyanyámat is elvitték a krematóriumba, még azon éjjel. Az öcsém akkor egész kicsi volt, még iskolás sem volt.

Én elég fejlett voltam, hozzá voltam szokva a munkához is, úgyhogy kiválasztottak munkára, de nem kerültem össze semmi rokonsággal. Még vagy két napig ott voltam, s utána elvittek munkára. Több lágerben voltam. Németországban, Glöwenben  – ez a Maina vizének a túlsó partján volt [Talán a Brandenburg tartománybeli Glöwen? Ez viszont az Elba közelében van, és nem a túlsó, hanem az innenső (vagyis keleti) partjának közelében. Valójában nem tudtuk beazonosítani se a helységet, se a tábort. – A szerk.]. 1944. júliustól egész 1945. februárig, nyolc hónapig voltam ott. Csak nők voltunk abban a lágerben, és ott összeismerkedtem Dengelegi doktornak a húgával, Katival. [Nagy]Váradról volt deportálva, nagyon rendes volt, együtt kerültünk munkára. Vasutat építettünk, nehéz síneket és gerendákat hordtunk a vasúthoz, meg kiadták, hogy bunkereket ássunk a katonáknak, ahova tegyék a lőszert. Én voltam a legfiatalabb, és akkor Kati bement [a sáncba], és segített kiásni. S mikor mondtam a háború után, meséltem neki, azt mondja: „Te, olyan jól esik hallani, hogy én miket csináltam.” S volt ott egy öreg szász ember [Nagy]Szebenből, elvitték őket oda, hogy segítsenek, ő Wehrmacht[-katona] volt, és ő mindig dugva adott nekem almát vagy egy darab kenyeret, rendes volt. Egész télen ott voltam Glöwenben. Reggel ötkor kellett menni „appellt állni” [sorakozó a létszámellenőrzéshez], fatalpú cipőben, és ilyen „foaie de cort” [sátorvászon (román)] volt a felső része. Sokan fagytak ott meg, de nem volt szabad még oda se nézni, mert jöttek aztán nyolckor megszámolni minket, s vittek munkára.

1945. februárban, mikor már közeledtek az orosz tankok és a katonaság, a németek kezdtek elvinni minket Glöwenből, nappal az erdőben tartottak, és mindig csak éjjel vittek. S az angol repülőgépek mind dobták azokat a szórókat, hogy lássák, mi történik.

Még Németországban voltunk, egy kisvárosba érkeztünk, egy volt lágerbe, nem tudom, hogy hívták, de puszta volt, üres volt. Ott voltak a barakkok, ahol előttünk voltak a foglyok, azt hiszem, ukrajnaiak voltak. A németek azt akarták, hogy ott egy éjszakát maradjunk, abban a lágerben. De közben az oroszok megérkeztek. A németek összeszedtek, hogy menjünk tovább. Hátul volt ott egy ilyen nádas. S egy leány, aki Borsáról volt, az Máramarosban van, azt mondja: „Gyere, menjünk, bújjunk el oda, amíg elmennek a németek.” Én mint gyermek féltem menni, de a többiek mind elszaladtak. S aki nem szaladt, azt vitték tovább. S akkor én is odaszaladtam, s ott maradtunk elbújva a nádban éjjel négy óráig, és akkor visszamentünk a barakkba, ott volt széna, szalma a földön. Leültünk, és ott lövöldöztek körülöttünk, s mi vártunk. S egyszer, úgy későbben, bejöttek az oroszok, a fegyverrel elöl. Látták, hogy nem vagyunk németek, otthagytak minket, mentek tovább. S mi ott maradtunk, s aztán bementünk a városba, hogy keressünk valami ennivalót. Kicsike város volt, nem tudom, hogy hívták. A házak üresek voltak, a németek mind el voltak menekülve, az egész város üres volt. Bementünk a házakba, a spájzot kerestük, ennivalót. Kenyeret vagy amit a spájzban kaptunk, dzsemeket s ilyesmit. Vettünk egy-egy ruhát, cipőt, hogy öltözzünk fel… Visszamentünk a lágerbe a barakkokhoz, amíg lecsendesedett, és két nap múlva elmentünk.

Többen voltunk, vagy tizenhárman. Kerestünk egy szekeret, felraktuk, amink volt: ennivalót, amit onnan vettünk, mi húztuk a szekeret, s jöttünk, egészen, amíg találtunk egy állomást. Nem emlékszem, milyen nevű állomás volt, ott naponta egyszer ment át egy tehervonat, de aznap már el volt menve. S akkor elmentünk az első házhoz. S kértük, hogy engedjenek ott éjszakára aludni. Ott laktak már németek. És nem engedtek. S akkor hívtunk egy orosz katonát, és ő azt mondta, hogy ők menjenek ki a házból, és mi maradjunk ott. Azt mondtuk, nekünk nem kell [hogy ők kimenjenek], csak adjanak egy helyet, és akkor behoztak szénát az istállóba, s ott maradtunk reggelig. Reggel elmentünk az állomásra, s ott álltunk, amíg jött egy vonat, s felszálltunk. Tehervonat volt, és elvittek egészen Neubrandenburgig [A Brandenburg tartománytól északra fekvő Mecklenburg tartományban lévő helység. – A szerk.], ott voltak valami angol kaszárnyák. Az angolok el voltak már menve, és minket ott szállásoltak el, és ott is tartottak karanténban, három hónapig.

Oroszok voltak, őrök álltak a kapunál. Egyesek megbetegedtek közülünk, és kórházban voltak. S ha ki akartunk menni a városba, akkor kellett adjanak papírt, hogy mehetünk a kórházba, s hogy vissza kell jöjjünk ekkor és ekkor. Sokan meghaltak ott… Mert ki voltak éhezve, sokat ettek, s vérhast kaptak.

Azután 1945. május kilencedikén vége lett a háborúnak. Apám az amerikaiaknál szabadult fel, én az oroszoknál. Az oroszok elengedtek, s akkor kaptál egy papírt, hogy ki vagy, mi vagy, honnan jöttél, mit csináltál, és elvittek egy vonathoz, ugyancsak tehervagonok voltak, hogy hozzanak haza. Sok országból voltak ott. Sokan voltak Csehországból, Romániából, de nem csak zsidók voltak, volt olyan olasz, hogy nem is volt zsidó. Nők is voltak, s férfiak is. Lengyelországon keresztül jöttünk. A lengyelek nagyon rossz emberek voltak: a vonat megállt, mert mindig a holtvágányra tettek, és egy napot, kettőt ott voltunk. És mi kijöttünk onnan, megint ennivalót keresni… És azt mondták, hogy felrobbantják a vonatot velünk, amiért ki mertünk menni a városba. Akkor visszajöttünk, ott maradtunk egy nap, egy éjjel.

S átjöttünk Csehországba. S ott a csehek vártak kaláccsal, tejjel. És ott voltunk szintén egy napot. Aztán átjöttünk Magyarországra, és ott Pesten mentünk megkeresni a hitközséget. És a villamoson jöttek, hogy adjunk jegyet. Hát, mondjuk, mi Auschwitzból jövünk, nekünk nincs pénzünk. Voltunk jó páran, mind onnan… Németországból jöttünk együtt. S akkor felállt egy férfi, s azt kérdezte „Hányan vannak?”, s kifizette az összesnek a jegyet. Ott Pesten is kaptunk valami papírt a hitközségtől, de már nem emlékszem a részletekre, és jöttünk Aradig, a határig. Aradon szintén kaptunk valami papírokot, és eljöttünk a vonattal Kolozsvárig. Ott leszálltunk.

Az állomáson, véletlenül találkoztam Nussbächerrel, aki aztán udvarolt nekem, és aki apámmal volt együtt lágerben, és ő mondta, hogy várjam meg apámat, mert ő is kell érkezzen. Megérkezett Adolf is, anyámnak az öccse, megvártuk apámat, s együtt jöttünk haza. Édesapám Dachauban volt, úgy tudom, nem nagyon mesélt róla, már nem emlékszem. Őt az amerikaiak szabadították fel. Csak miután hazakerültünk, akkor tudtuk meg, hogy a többi családtag nem él. Eszünkbe sem jutott Németországban maradni, vagy máshová menni, jöttünk haza, hogy a családjainkkal találkozzunk. Többen voltunk, vagy tízen. Nem csak Sărăţelból voltak, máshonnan is a környéki falukból vagy Besztercéről. Fogadtunk együtt egy ilyen mikrobuszt, s akkor visszajöttünk Besztercére, s onnan direkt haza. A huszonöt családból csak három családban jöttek vissza.

A házból minden ki volt hordva. Minden, ami fából volt, még a lépcsők és a kút is el volt vive. A szomszédok nem mondtak semmit, és nem is adták vissza, amit otthagytunk. A házban nem laktak közben, csak kihordtak mindent. Fényképeket, papírokat, semmit se kaptunk meg. Az értékeket, az ágyneműt ott hagytuk valakinél Sărăţelon, de nem adták vissza. Csak ketten maradtunk apámmal, s elölről kellett kezdeni az életet. Nekifogtunk a gazdaságnak, én még meszeltem is, még mintát is festettem a falakra. Eltekintve attól, hogy megvolt a gazdaság, abból még nem lehetett megélni, úgyhogy az apám újra nekifogott a gabonakereskedésnek, és hordta a búzát Besztercére, ugyanazokhoz a malmokhoz. A malmosok, azt hiszem, nem voltak zsidók, de nem vagyok biztos benne.

A tizennyolcadik születésnapomat otthon töltöttem. Egy évig voltam otthon, utána megesküdtem [férjhez mentem], és [Maros]Vásárhelyre költöztem. Apám ott maradt Sărăţelon. Mikor visszajöttünk a deportálásból, apám újra nekifogott a gazdaságnak, és vásárolt lovakat is. Mikor mentünk haza az urammal, mindig mondtam, hogy „Nézz be az istállóba, és dicsérd meg a lovait!”. Egy jó asszonyt fogadtam apám mellé, egy szásznét [szász asszonyt], aki foglalkozott a háztartással. Mikor mentem haza, mindig sírt [az apám]: „Na mondd meg, na mondd meg, hogy ne csináljak én semmit?” És én mondom: „Csináltál eleget. Sírnak az unokák?”

Mostohaanyámat Adler Lujzának hívták az első férje után, és Láe volt a zsidó neve. Az első férjét nem tudom, hogy hívták, sem hogy mivel foglalkozott. Tordán laktak a háború előtt. A férje beteg volt, és fiatalon halt meg. Lujza nem volt deportálva, mert Tordán lakott, a háború után jött [Maros]Vásárhelyre, és a kóser kantinban dolgozott [Torda – 1940 és 1944 között is Romániához tartozott, a magyar–román határ kb. 20 km-re volt tőle. A romániai zsidókhoz lásd: Zsidó Statutum Romániában; zsidók Észak- és Dél-Erdélyben; zsidótörvények Romániában. – A szerk.]. A templom szomszédságában, ott hátul volt egy kóser kantin, főleg a zsidó egyetemistákért, de nem csak azért. A sógorához, Adler Arisztidhez jött, ő a sógoromnak, Grünstein Marcinak volt barátja, és ő vitte apámat, hogy anyut ismerje meg. Anyu megkínálta sólettel, és jön haza, és kérdem: „Hol voltál ilyen sokáig?” Azt mondja: „Lánynézőben voltam”, és be vagyunk jelentve, délután ötkor megyünk leánynézőbe. Úgy is volt, el is mentünk oda szombat délután, és úgy megtetszett nekem, mert nagyon ügyes asszony volt, tiszta háziasszony, nagyon szép nő volt a Lujza. És mondtam neki, hogy „Nézd, drága, oda apámhoz nem kell semmi, csak egy asszony. Még egy tűt se kell oda[vinni]”. Anyu elment Arisztidnek az anyjával oda, apámhoz, Sărăţelre. Körülnéztek, hát tetszett, ott minden volt, és akkor megbeszélték, hogy két hét múlva lesz az esküvő.

Lujzának volt egy fia és két lánya. Annak idején a gyerekei, azok el voltak már rendezve. A fia, Adler Joszif, nem tudom, mikor született. Jeruzsálemben lakik, 1946-ban ment ki Izraelbe [Akkor még: Palesztina. Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.], úgyhogy az 1948-as háborúban ott harcolt, és úgy kapott lövést [lásd: 1948-as függetlenségi háború Izraelben]. Egyedül ment ki, és bement egy kibucba, ott házasodott meg, és van két lánya.

Lujza egyik lányát Adler Pirinek hívják. Nem tudom a férje nevét, csak azt, hogy Bandi, aki anyunak [Lujzának] azt mondta, hogy „Adler néni”, nem mondta, hogy anyu. Pirinek van két fia, az egyiket Ivánnak hívták, Bukarestben végezte az egyetemet, ilyen színes folyóiratokat csinált. A másikat nem tudom, hogy hívták, orvos lett. Piri a hetvenes években kiment Izraelbe, mert ott volt a két fia.

A másik lánya Adler Julianna, Jucinak nevezték. Ő is férjhez ment, talán ha jól emlékszem, Bratislaunak hívták a férjét, Tordán laktak, és van két gyerekük. A leányuk, Éva Kolozsváron végezte az orvosit. A fia, Ervin frissen volt kimenve Izraelbe, és a katonaságnál valami történt, és félig lebénult. De utána megnősült, és elvette egy [maros]vásárhelyi orvosnak a lányát. Körülbelül az 1970-es években Juci meghalt itt, [Maros]Vásárhelyen, csak mi nem mondtuk meg anyunak. Mind mondtuk, hogy szanatóriumban van, itt van, ott van. Miután meghalt Juci, a gyerekek az apjukkal együtt kimentek Izraelbe.

Édesapámék 1947-ben házasodtak össze. Lujza a háború előtt Tordán dolgozott, cipőfelsőrészt tanult ki, és azt csinálta, hogy tudja ellátni a gyerekeket. Szegény Lujzának nem volt semmije. Az urától maradt kabátból volt neki átszabva egy télikabátja, csak egy kicsi bőröndje volt. A kolozsvári veje jött el az esküvőre, és itt [Maros]Vásárhelyen, a templomban megesküdtek, mert a zsidó vallás után, mikor a szülők másodszor nősülnek, a gyerekeknek nem szabad ott legyenek az esküvőn, és akkor én itthon csináltam egy asztalt, és meghívtam a vejét és a sógoromékat, máshol nem volt semmi mulatság. Másnap elmentek Tordára és Kolozsvárra, hogy ismerjék meg a Lujza gyermekeit, és onnan aztán elmentek haza, Sărăţelbe. Amikor férjhez ment a mostohaanyám, a kantint otthagyta, hogy mi történt a kantinnal utána, nem tudom.

Édesapám és Lujza 1949-ben végleges útlevéllel kimentek Izraelbe. Mikor apám ott volt Izraelben, akkor Joszifot, a mostohafiát kivette a kibucból. Azt mondja, itt vagy annyi éve, és egy gatyád sincsen, mert ott minden a közös volt. De Joszif nem bánt jól vele. Izraelben mind a ketten dolgoztak, apám is és Lujza is, azt hiszem, bőrgyárban. Állatokat is vásárolt ott, és csinált gazdaságot, de mindent felrúgott, és 1953-ban visszajött, mert azt mondta, hogy neki ott van Izrael, ahol a gyermeke van, és visszajött. Lujza is visszajött vele, akkor a leányai még itt voltak, csak hiába voltak itt, nem törődtek vele. Sărăţelre mentek, és akkor volt ott egy kicsi bolt, apám berendezte, és ott árult. Utána beköltözött Besztercére, otthagyta a házat, mindent. Cigányok költöztek belé. A sărăţeli ház még ott van, de nem tudtam még visszakapni.

Miután hazajöttem, a tizennyolcadik születésnapomat már itthon töltöttem. Két férfi udvarolt nekem egyszerre. Nussbächer, akivel találkoztam Kolozsváron, az állomáson, mikor hazajöttünk, a másik Grünstein Jóska, a jövendőbeli uram volt. Egyidősök voltak, és együtt voltak katonák.

Nussbächer nagyon szerelmes lett belém. A tizennyolcadik születésnapomra hozott ajándékba egy manikűrkészletet és egy képet magáról, olyan volt, mint egy filmszínész, de nekem az uram jobban tetszett. Megmondtam neki, hogy mint testvér szeretem, de férjnek nem. Kolozsváron volt egy bátyja, annak csokoládégyára volt, s egy másik testvére Besztercén volt, és ő akkor ott lakott náluk, annak meg malma volt. Nussbächerék nagyon gazdag zsidó emberek voltak, lovas hintójuk volt. Később átváltoztatta a nevét Alexre. Én nem akartam falun maradni. Azt mondta: „Nem baj, Beszterce tíz kilométerre van. Veszek taxit, autót, sofőrt, amikor akarsz, ott vagy Besztercén. Moziba, színházba, ahova akarsz [oda viszlek].” De nem akartam. Mondtam: „Kolozsváron annyi szép lány van”, de ő mondta, hogy neki nem kell egy sem, csak én. Ő olyan hallgatag volt, én meg beszédesebb voltam. Azt mondta, olyan vagyok, mint egy csicsergő madár. De én nem akartam hozzámenni.

A férjemről tudtam már a háború előtt, édesanyámnak volt az unokatestvére, de akkor már családja volt. Bejöttem [Maros]Vásárhelyre, Pirihez, anyámnak a testvéréhez, ő a sógoromnak volt felesége, és itt laktak, a Kossuth utcában. Mi a lágerből jöttünk, nem volt semmi ruhaneműnk. Kellett cipőt, kabátot, mindent csináltassunk, úgyhogy a nagynénimmel együtt mentünk, vásároltunk [anyagot], és megcsinálták. Ott találkoztunk Pirinél. Az anyám öccse, Adolf is akkor készült másodszor megnősülni. Mi, az egész család rokonok voltunk, és úgy rokonok közé nősültek akkor. Azt mondja az uramnak, hogy „Hát, meg kéne nősülj, mert…”, és dicsért engem, hogy én jó háziasszony vagyok, és becsületes vagyok. Az uram elvesztette a családját a lágerben, és sokat búsult. S akkor kezdett a férjem is gondolkozni… És én, mivel elveszítettem anyámat és a testvéreimet, ő pótolta. Én tizennyolc éves voltam, ő pedig harminckettő. Olyan meleg lelkű, jóindulatú volt, hogy nem volt sok olyan férj, mint ő. Én azt szerettem meg benne, nem mint férfi, hanem hogy nagyon jólelkű volt. Úgyhogy végül elhatároztam, hogy Grünsteinhez megyek férjhez.

Nussbächer azt mondta, hogy öngyilkos lesz, ha nem megyek hozzá férjhez. Nem vettem komolyan. Sokan mondták, hogy nagyon szép lány voltam. Én nem voltam olyan anyagias, úgyhogy a férjemet választottam, mert ha az lettem volna, akkor a másikat választom. Nussbächer elment Kolozsvárra, és a testvérének a fürdőszobájában öngyilkos lett. Itt voltam a nagynénimnél, és jött apám, s mondta a nagynénimnek, hogy mi történt, s ők nem merték nekem elmondani… De a végén a nagynénim megmondta… Elállt a szavam. Orvoshoz kellett vigyenek.

Én mikor férjhez mentem, Besztercén voltam a fürdőn [azaz a mikvében], másképpen nem eskettek meg. 1946. december elsején esküdtünk meg, Adolf nagybátyámmal egyszerre. Besztercén a zsidó vendéglő udvarán, hippe [hüpe] alatt tartották meg az esküvőt [lásd: esküvői szertartás]. Először őket eskették meg, mert ők idősebbek voltak, és aztán minket. Nem tudom, ha volt rabbi vagy csak sakter, de úgy gondolom, hogy a besztercei sakter volt. Nagy hó volt, bundás kabátom volt, és fehér ruhám. Sokan voltak az esküvőn, nem lehetett beférni a vendéglőbe, apámat ismerte a fél ország, és eljöttek. Kóser vendéglő volt. Nem szolgáltak fel különösebb ételeket, csak amit szoktak: volt előétel is, hús is, leves is, garnírung is, tészta [sütemény], ital. Kicsi [kevés] ajándékokat kaptunk. Az esküvő után [Maros]Vásárhelyre költöztünk, a Kossuth Lajos utcában laktunk, egy bérelt ház volt. És ott voltunk decembertől júniusig vagy júliusig, és akkor költöztünk ebbe a házba.

A férjem, Grünstein Jóska Chiuzában [magyarul Középfalva], Beszterce megyében született, 1914-ben [Középfalva – kisközség  volt Szolnok-Doboka vm. Bethleni járásában, 1910-ben 1000 főnyi román lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Az apját Grünstein Mendelnek hívták. Bethlenben, Beclean románul, egy Dés melletti faluban laktak, nem tudom, mi volt a foglalkozása és azt sem tudom, hogy honnan származtak [Betlen (Bethlen) – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, 1891-ben 2300 lakossal, 1910-ben és 1920-ban 3100 román, magyar és német ajkú lakossal; mint járásszékhely több közigazgatási intézménnyel rendelkezett (szolgabírói hivatal, járásbíróság, telekkönyv, kir. közjegyzőség, adóhivatal); volt vasútállomása, posta- és távíróhivatala, telefonállomása. A községben takarékpénztár, mezőgazdasági népbank és tejértékesítő szövetkezet működött. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Hárman voltak fiútestvérek, a legnagyobbik Márton. Marci 1909-ben született, Jóska, a férjem 1913-ban, Mihály, az öccse pedig az 1920-as években született. A szülei vallásosak voltak. Azt nem tudom, hogy ortodoxok vagy neológok voltak-e, hanem úgy, mint mi. Sakterrel vágattak, külön tejes és külön húsos edényben főztek [lásd: étkezési törvények ].

Marcinak nem tudom, milyen végzettsége volt, de az Alimentaránál [élelmiszer-ellátás (román)] dolgozott mint könyvelő. Itt volt [Maros]Vásárhelyen megnősülve, nem tudom, hogy hívták az első feleségét, és volt egy kislánya. [Maros]Vásárhelyről deportálták el őket, a kislánya négy éves volt akkor. A sógorom nagyon fösvény volt. Az uram, mikor idejött dolgozni [még a második világháború előtt], nem lakott náluk, de ott kosztolt, és azt mondta, hogy a pénzt is elvette a kosztra. A második felesége Grünstein Piri, született Rosenfeld az édesanyámnak a húga volt, és volt egy fiuk, Andrisnak hívják. A sógorom elvált tőle, úgyhogy 1958-ban a nagynéném és a gyerek, aki akkor kilenc éves volt, kiment Izraelbe, és ott megváltoztatta a nevét Peledre. Mikor mi mentünk 1969-ben látogatóba, akkor volt katona a fia. Nem emlékszem, hol élt, és hogy mivel foglalkozott. Ezt a sógornőmet [egyben tehát nagynénit is] nagyon szerettük, én is és az uram is. A harmadik feleségét a sógoromnak nem tudom, hogy hívták, az nem volt zsidó, de őmiatta vált el a sógorom a nagynénémtől. Marci [Maros]Vásárhelyen halt meg, 1992-ben.

Mihályról, a férjem öccséről csak azt tudom, hogy meghalt deportálásban, valahol Németországban. Az uram el akarta intézni, hogy Mihályt 1943-ban vigyék katonának, habár még nem volt katonaképes. Bevitték, és onnan írta egy levélben, hogy meg akar szökni. Az uram válaszolt, hogy ne szökjön meg, mert akkor a társai lesznek megbüntetve. Utána mégis elvitték Auschwitzba, és valahol Németországban halt meg.

Az uram Bethlenben járt iskolába, villanynál tanult sokat, addig, amíg megvakult. Körülbelül tizenöt-tizenhat éves korában történt mindez, és akkor elvitték Kolozsvárra, és megműtötték. Akkor azt mondták, hogy nem szabad többet tanuljon. És így aztán kitanulta a bőr szakmát, de nem tudom, hol. A háború előtt Bethlenben is már bőr szakmában dolgozott, és aztán eljött [Maros]Vásárhelyre. Itt egy privát háznál [boltban] árulta a posztót, és ott ismerte meg az első feleségét, Grün Helént. Besztercei volt. Kolozsváron egy nagybátyjánál lakott, az nevelte, és aztán jött ide [Maros]Vásárhelyre állásba, tisztviselő volt a vasudvaron. Eközben 1935-ben az uramat besorozták katonának. Szatmáron [Szatmárnémetiben] volt a román hadseregben, akkor huszonegy éves volt. Egy napra elengedték a katonaságból, és akkor megesküdtek. Mikor elvégezte a katonaságot, az körülbelül 1937-ben lehetett, akkor [Maros]Vásárhelyen laktak, a Cuza Vodă utcában, a feleségének a házában, egészen a deportálásig. Egy kisfia volt, Ernőnek hívták és 1940-ben született [A robgr003.jpg sz. fénykép tanúsága szerint Grünstein Ernő 1941 márciusa körül született. – A szerk.]. Együtt voltak eldeportálva Marcinak a feleségével és a kislányával. Az uramat és Marcit, a sógoromat elvitték munkaszolgálatra, ők ketten visszajöttek, de mind a kettőjük felesége és gyereke ottmaradt Auschwitzban.

[Máramaros]Szigeten [pontosabban Máramarosban] volt a munkatábor, a hegyekben, az erdőben ástak bunkereket. [Nagy]Bányáról vitték őket Borsára, majd [Máramaros]Szigetre, ott is szabadultak fel. A munkatáborban harmincketten mind [maros]vásárhelyiek voltak, és mind jó barátok voltak. A férjem akkor lenn dolgozott a kantinban, és minden este egy hátizsákkal a hátán jött haza [a táborba], és mind a harminckettőnek felvitte az ételt. Kenyeret és ételt.

Az esküvő után először bérben laktunk. A tulajdonost nem ismertem. Egy leány lakott ott előzőleg, de elment Izraelbe [Palesztinába] még annak idején, úgy maradtunk mi ott. Azután vettünk mi is egy lakást, ahol most is lakok. Nem volt, csak egy szoba, konyha, a többi részt azután építettük, hogy legyen apáméknak is egy szobájuk, mikor látogatóba jönnek a mostohaanyámmal, ünnepekkor vagy szombaton. Mi azt akartuk, hogy jöjjenek végleg ide, de nem akartak. De azért járt ide a templomba, mindenkit ismert, mindenki ismerte őt, és mégis azt mondta mindig, hogy „Otthon kinézek az ablakon, és mindenkit ismerek”, barátságos ember volt. Szegény apám azt szokta mondani, hogy csak akkor jön, mikor hozzák. Így is történt.

Hetvenöt éves korában, már beteg volt, és még akkor is búsult, hogy már nem tud dolgozni. Mindig mint magánszemély dolgozott, úgyhogy nem volt honnan menjen nyugdíjba, arra neki nem is volt gondja, mert volt miből éljen. Elvitték Kolozsvárra, a kórházba, és 1978-ban ott halt meg. Pont abban az időben minket Pop Mihai, Misi, egy közeli családi barátunk elvitt Kovásznára, kezelésre. A szomszédra bíztam a kulcsot, hogy szedje össze a postát, mindennap jött az újsághordó, és akkor gyűjtötték. És egyszer csak hallja, hogy szól a telefon. Bejött ide, és azt az üzenetet adták át, hogy a bejárónő Kolozsvárról anyunak telefonált, hogy apám meghalt. És akkor elmentek a szomszédok Misihez, ő telefonált anyuhoz, és akkor kocsira ült megint a feleségével, vett pénzt magához, eljött utánunk Kovásznára, és onnan egész éjszaka mentünk Kolozsvárra. Hajnalban, öt órakor odaértünk, de Bandiéknál, anyunak a vejénél sötétség volt. Bandi azt mondta, hogy már délben temethetjük is el ott. Mondom: „Te nem temetsz semmit. Nem te rendelkezel felette, hanem én.” Elmentünk az urammal a templomba, ott az udvarán lakott egy unokatestvérem. Kérdem, hol van apám. Azt mondja, hogy a morgában [hullaházban]. Mondom: „Annyi hely nem volt Bandiéknál a házban, hogy hozzátok haza?” Mert úgy szoktak nálunk. A házban viszont már össze volt csomagolva az asztalon egy nagy bőröndben apámnak az összes dolga. És akkor elkezdtünk rendelkezni: elmentünk, kocsit rendeztünk, hogy a halottat szállítsuk, aztán magánkocsit, hogy minket vigyen, akkor a Néptanácshoz a papírért [halotti bizonyítványért]. És akkor hazatelefonáltam, Scheiner volt az elnök [Azaz a hitközségi elnök. A feleségével, Scheiner Júliával a Centropa készített interjút. – A szerk.], hogy négy órára legyen a temetés. És akkor felültünk az autóra, és jöttünk, és elhoztuk apámat. Felvittük ide, a zsidó temetőbe.

Minden zsidóval, aki otthon hal meg, azt csinálják, hogy leteszik egy lepedőre, és egy másikkal letakarják, és tesznek a feje mellé egy gyertyatartót és gyertyát [lásd: holttest előkészítése a temetésre]. Letakarják a tükröt, és nyolc napig mély gyász [lásd: süve], de másnap már eltemetik. Apám Izraelből hozott homokot, és abból csináltak egy párnát a feje alá. A halottat le szokták mosni, azért minden temetőben van direkt cementből csinálva egy medenceféle, és mondanak érte egy imát, mikor mossák. Régebben itt is volt valaki, aki ezzel foglalkozott, de most már nincs. Volt egy Mendel nevezetű, a postán dolgozott az újságkihordásnál. Aztán egy idő után csinálta Léderer. A koporsó gyalulatlan deszkából van. A halottat felöltöztetik rendesen tiszta fehér vászonruhába [lásd: kitli], amit akkor varrnak, és adnak harisnyát, inget, sapkát [kipát], amit ugyanabból a vászonból varrnak. És a táleszét, azt mindenkinek ráteszik.

Apám harminc évig élt mostohaanyámmal. Halála után a lánya, Piri elvitte Lujzát Kolozsvárra magukhoz. Misinek a lánya Kolozsváron végzett, és mikor ment hozzájuk vasárnap, akkor én is mindig mentem velük, hogy látogassam meg anyut, mikor ő is ott volt. De Piriék soha nem voltak otthon, mindig römizni voltak. Anyu a májával volt beteg, és szegény mindig mondta nekem, hogy nem szabad jajgatni, mert Piri, a lánya kiabál. Az olyan rosszféle volt, nem mint Juci, a tordai lánya, aki meghalt. Az 1980-as években Piriék magukkal vitték Lujzát Izraelbe, és ott halt meg.

Az esküvő után nem dolgoztam, nem engedte az uram, de dolgoztatott otthon eleget, az igaz. Míg nem voltam férjhez menve, édesapám adott pénzt, hogy ne kelljen dolgozzak, utána már nem kellett, az uram jól keresett.

A háború előtt az uram a bőrgyárban dolgozott. Nem tudom, hogy hívták a bőrgyárat a háború előtt. Háború után lett egy vállalat, úgy hívták, hogy “Întreprindere de sortare” [osztályozó vállalat], és ott volt igazgató. Szortálták [válogatták] a bőröket. Ötven embere volt, a Maros hídon túl, jobb kéz felől, ott volt a vállalat. A bőröket a megyéből és az ország még hat megyéjéből kapták. Szortírozták, scop de fabricaţie [termelés végett (román)] repartizálták [kiküldték] a gyáraknak. Összesen negyvenkét évet volt ott, nem engedték még nyugdíjba jönni, úgyhogy csak két hónap után adták ki a papírjait, mert ilyen szakember, aki ennyire ismerte a bőröket, az országban nem volt sok, csak körülbelül négy-öt. Mikor nem volt meg a hónap végén a terv, akkor volt neki egy sofőrje, mentek, és hozták a bőröket máshonnan, hogy az emberek kapják ki az egész fizetést. Volt egy időben, hogy ötvenen is dolgoztak a keze alatt, férfiak és nők is. Szerették is nagyon őt. Problémája volt egyszer, mikor az árvíz elvitte a raktárból a bőröket, aztán mikor visszahúzódott a víz, a katonaság ment és kiszedte [a bőröket], végül is ő nem volt hibás.

Az uram nem volt párttag, és mégis igazgató volt, mert nagyon jó szakember volt, szükségük volt rá. Óriási dolog volt abban az időben, hogy igazgató legyél, és ne légy párttag. Feljelentették, és hívatták a Securitatéra. És jöttek haza is, nem voltunk itthon, benéztek az ablakon, és azt mondták, hogy bokáig érő perzsában vagyunk [élünk]. És behívatták akkor a pártra, mert végül is volt olyan ember, aki mindent leadott [besúgott], de olyanok is voltak, akik ismerték ezeket, úgyhogy végül a férjem megtudta, hogy ki árulta be. Nem csináltak neki semmit, mert szükségük volt rá.

Az uram hatvan évet járt a hitközséghez, minden áldott alkalommal ott volt. Mikor még dolgozott, minden pénteken és szombaton a templomban volt, miután nyugdíjba ment, míg voltak elegen, akkor minden nap a templomban imádkoztak. Utána már csak hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton volt az imádságokon. Mikor még dolgozott, akkor a szomszédos udvaron keresztül ment be, és így is meglesték és feljelentették. A kommunizmus ideje alatt a templomozás közben az asszonyok hozzánk jöttek, mert féltek, és azért itt várták az urukat, hogy jöjjenek a templomból. Mi nem féltünk. Abban az időben Scheiner volt a főnöke a hitközségnek, utána Sauber [A Centropa készített interjút Sauber Bernáttal. – A szerk.]. Az uram csinálta a temetést, esküvőt, és előimádkozott. Húsvétkor halt meg, 2002 márciusában.

Rég építették a [maros]vásárhelyi temetőbe a holokauszt-emlékművet, ott szoktak gyertyát gyújtani az auschwitzi halottakért. Minden évben tartják a megemlékezést. Mielőtt kivándoroltak volna, akkor nagyon sok zsidó volt a városban, és ötösével vonultunk fel a főtéren, egészen odáig, úgy, mint Auschwitzban. De aztán az utolsó években, a templomban csinálták a megemlékezést, már nem tudtunk oda felmenni.

A hitközségnél én rég, nagyon rég kezdtem dolgozni, és harmincegy évig dolgoztam. Anélkül hogy küldött volna valaki, úgy magamtól elkezdtem látogatni az öregeket, jelentést adtam, én ilyen asistent social [szociális munkás (román)] voltam. Meglátogattam az öregeket, sok öreg volt akkor, vittem a szegény öregeknek kalácsot, amit sütöttem. Szegények, mindig azt mondták nekem, ne vigyek semmit, csak menjek. Hogy annak idején kaptak-e valami segítséget Bukarestből, a hitközségtől, nem tudom, már rég volt.

Utána jöttek a vezetőségből, Bukarestből, és engem megválasztottak, és kijelöltek a hitközségnél asistentnek, mert azt mondták, hogy kell a vezetésbe egy – akkor rengetegen voltak, a templom tele volt, ez körülbelül harminc éve lehetett. És akkor én felszólaltam, hogy miért nem csinálnak kóser kantint. Akkor sok egyetemista volt itt, és nagyon jó lett volna egy kóser kantin, de azt mondták, most már késő, már nincs kinek.

Mikor ünnep volt, én készítettem az ünnepi asztalt. Hosszúnapkor [Jom Kipur], mikor a böjt kiment, csináltak roston sültet estére, és én sütöttem tésztát [süteményt], három-négyszáz humantást [lásd: hámántáska], az a Purim jellegzetessége. Itthon nálam, a lerben [sütőben] csináltam, többnyire egyedül, egypár nappal hamarabb sütöttem, mert poronyó [porhanyós] tészta volt, akkor megpuhul. Ezt kerekre ki kell vágni, és akkor háromszögbe tűrni.

Széderestére harminc-harmincöt kiló húsból, hatvan kiló krumpliból, harminc kiló céklából készítettem vacsorát. A hitközséghez leadtam a listát, amire szükségem volt, és ők vásárolták meg. A tojást, az olajat és a húst is ők adták. Egyebet mindent meg kellett vegyek, de meg volt szervezve. Volt egy magyar család, aki minden húsvétkor [Pészah] harminc kiló céklát hozott a savanyúságnak, de a tormát megvettem hamarább, és itt beástuk az urammal. Az egész felkészülés egy héttel hamarább kezdődött, mert a torma és a cékla össze kellett érjen. A virágot és a díszítést, azt utolsó nap tettem, hogy friss legyen. Vagy két órát csak a hremzlit sütöttük, de azt utoljára, az volt az utolsó, hogy friss legyen.

Ceauşescu ideje alatt [Maros]Vásárhelyen a vágóhídnál zsidó sakterek jöttek vágni Izrael részére kóser húst, és azt exportálták Izraelbe. Hárman jöttek családostól, és egy mesgiáh, aki Bécsben volt először vagy két évig, és utána jött ide. Ő az, aki lekontrollálja, hogy kóser-e vagy nem a hús. Vagy két évig itt voltak, abban a Furnica blokkban [a Furnica nevű üzlet közelében lévő tömbházban] volt mindnyájuknak a szállásuk, mert figyelték őket, a Securitate általában megfigyelés alatt tartotta az idegeneket, bárhol a városban.

Miután kivándoroltak a zsidók, az 1950-es években már nem volt [Maros]Vásárhelyen ki vágjon, akkor jött a sakter Bukarestből vagy Kolozsvárról, utána már innen mentek Kolozsvárra húsért. Mindig más húsfélét csináltunk, attól függött, milyen volt a nyersanyag, volt fasírt, volt pörkölt krumplival, torma, cékla mindig volt, előétel, tojás, mindenki kapott két tojást. És aztán tettem salátát a tojás alá, petrezselymet a tetejére, ha már volt, új retket, olyan tulipánt vágtunk ki a retekből. Volt, hogy azt mondták, hogy tavasszal sokba kerül, én mégis megvettem, amennyi kellett. Van egy ilyen cikcakkos késem, és akkor avval vágtam az uborkát, és abból is a tányérra két szeletet.

Amíg az uram élt, végigcsináltam a széderestét. Az utolsó asztalt 2001-ben csináltam, harminc évig csináltam. Az utolsó vacsorán, amit én csináltam, százharminc személy volt. Mindig azt mondták, hogy nem lesznek sokan: „Ne költsél, ne vegyél.” De én mindig azt a mennyiséget, ami egyszer kellett – mert én már tudtam –, azt vettem meg, és szerencsére, hogy így volt, a végén a személyzetnek már nem maradt. Volt segítségem, de nem sok, ami a legfontosabb volt, azt én egyedül csináltam, mert az úgy kellett legyen, ahogy kell. Utolsó nap, mert egypár napig dolgoztunk előre, amíg aztán az utolsó nap tizenhat órát voltam lábon. Mikor a szédernek vége volt, a férfiak összeszedték a termet, a nők mosogattak, rendbe tették a konyhát, és este tizenkettőkor jöttünk haza. És az éjszaka mindig görcsöt kapott a lábam. Szegény uram, olyankor kiáltottam, és ő jött, vett szeszt és masszírozta.

Többször meghívtam haza hozzánk mindenkit, aki a hitközségnél dolgozott, nem volt semmi különösebb alkalom, csak azt ígértem, hogy csinálok egy ekkora nagy kalácsot, és kidíszített tésztából [süteményből] lesz madár, lesz tészta, virág és mindenféle. Itthon sütöttem, ez egy olyan kalácsféle, kenyér helyett eszik: só és kicsi olaj van benne. Ez így szokás, így láttam anyámnál. Legelőször, mikor kezet mosnak, mondanak egy imát, és akkor mindenkinek vágnak le egy kicsi kalácsot, mézbe mártották, és mindenki kap egy darabot, hogy az egész év édes legyen [Ez tehát Ros Hásáná ünnepén volt. – A szerk.]. Utána egy csomó aprósüteményt tálaltam fel, ilyen kavart dolgot, poronyót, és likőr és pálinka volt. Akkor utána kocsonyás hal, tíz kilóból csináltam, de mindenki csak akkor evett kocsonyás halat, mikor idejött hozzám. Utána jött a töltött káposzta kóser marhahúsból és finom házi bor, ez így szokás. Mikor hozták a hitközséghez a húst, akkor vettem, és abból csináltam. Utána kávé, van egy nagyon szép német porcelán kávéskészletem, és abban szolgáltam fel, azután két-három tortaféle, különböző krémekből.

Szegény Grün Laci, hogy szerette [A Centropa készített interjút Grün Lászlóval. – A szerk.]. Rita, a felesége azt mondta: „Ez a Laci kedvence, te olyan finomra csinálod, de nekem sosem sikerül így.” Rita nagyon ügyes volt, mindig felugrott, és segített. Egyedül készítettem az ebédet [az otthoni vendégségekhez], több napon keresztül, de volt, amikor hívtam utolsó nap segítséget.

Ünnepekkor sokszor jött Rosen rabbi [lásd: Moses Rosen] Bukarestből a feleségével együtt. Egy úrinő volt. Ő is ügyvéd volt civilben, mind Rosen úr, így ismerkedtek meg. Mindig repülővel jöttek, és én fogadtam a repülőtéren virággal. De volt, amikor a felesége jött repülővel Bukarestből, és a férje jött Moldovából kocsival. Legtöbbször továbbmentek Kolozsvárra, de amikor itt laktak, akkor a Continental Szállóban voltak, az volt akkor a legelegánsabb. És akkor ott egy termet vettünk ki, és terítettünk, és teát, kávét, szardíniát, sajtot, maszlinát [olajbogyót], kenyeret, olyan dolgokat ettek.

Esküvők mikor voltak a templomban, akkor először a zsinagógában, a kicsi teremben, ahol most a széderestét tartják, van egy fotel, és szépen letakartuk, vittem itthonról szőnyeget, azt tettem eléje, és ott ült a fotelben a menyasszony. Egy kicsi, alacsony rabbi volt, azt hiszem, Kolozsvárról jött, és ott bent megeskette a fiatalokat. És akkor onnan átmentek a rabbival a templomba, a nagyterembe, és ott volt a hüpe csinálva: négy oszlopból áll, amit négy fiú tartott. Az utolsó esküvő, amire emlékszem, hogy itt, [Maros]Vásárhelyen volt, úgy tudom, hogy a Scheiner Aladáré volt, mikor a felesége meghalt, és utána elvette Mestitz Jucit [Scheiner Júlia]. Szintén jött egy sakter. És nem a templomban, hanem ott, a kicsi teremben csinálták, és megkértek, hogy csináljam meg a tésztákat.

Még keresztelőt [Természetesen nem keresztelő volt, hanem körülmetélés. – A szerk.] is csináltunk. Jött egyszer egy egyetemista fiú, hogy született egy baba, és szeretné megkeresztelni. Itt voltak egyetemen, nem idevalósiak voltak, azt hiszem, moldovaiak voltak. Már nem emlékszem, hogy hívják őket, és arra se, hogy mikor volt. Másképp nem ismertem őket, csak bejöttek a hitközséghez. Beszélgettünk, odajutottunk, hogy nem kereszteljük-e meg. Dehogynem. Minden ilyen dolgot, azt megcsináltam. Elvállaltam, a nagyteremben tartották a brít milát, a körülmetélést. Jött valaki máshonnan, már nem emlékszem, ki volt, és az csinálta. Miután befejezték az egyetemet, kivándoroltak Kanadába, sokáig leveleztünk, mert a keresztelő után is meghívtam őket ebédre is, nem is egyszer.

Minden évben mentem kezelésre, mindig ahová Lax Imre, a doktor küldött. Olăneşt-en voltam ivókúrán, mert vesekövem volt, Félixen [Félix-fürdőn] voltam párszor, de mint magánszemély. A szakszervezettől voltunk egyszer jeggyel [beutalóval] az urammal Sinaián és egyszer Kovásznán, a cukrosoktól. Minden évben Imréék Tusnádra mentek, és akkor mindig velük mentem. Beri [Sauber Bernát] és Mária, a felesége is mindig együtt voltak velünk. Az ottani klinikán egy hónapra vállalta, hogy ott röntgenezzen Lax doktor, és így a családját ott tudta tartani egy hónapot. Jó barátságban voltunk a doktor családjával, ott is laktam, abban a villában, ahol ők, és szemben velük volt egy egyágyas szoba, és ha nem volt üres, akkor velük egy szobában aludtam. Amíg a férjem dolgozott, csak én mentem. A férjem pedig évekig jeggyel ment Buziaşra a szívével.

1957-ben mi is feliratkoztunk Izraelbe, de nem engedték el az uramat, másodszor aztán nem is próbálkoztunk elmenni, akkor már nem volt semmi értelme. Háromszor voltam Izraelben. Először 1969-ben voltam, Marcival, a sógorommal mentem akkor együtt, mert nem engedtek a férjemmel. Mivel nekünk nem volt gyerekünk, mindig a fia volt a miénk. Mikor elment Andris, azt mondta az uram: „Mikor lehet menni, te leszel az első, akit meglátogatunk.” Mikor én hazajöttem, akkor elintéztem a papírokat, és 1970-ben elküldtem a férjemet. Mikor például én Izraelben voltam, és az uram kellett menjen Görögországba, hogy vegyen át valami árut, nem engedték őt, kellett küldjön mást, mert gondolták, hogy átjön Izraelbe. Másodszor 1977-ben voltam az apámmal, mielőtt meghalt volna, egy évvel az előtt voltunk. Smil, a testvére még élt, ő fiatalabb volt, mint apám, de Mojse már meg volt halva. A férjemmel, csak mikor nyugdíjba ment, 1980-ban, akkor engedtek együtt. Kirándulni mentünk, hogy az uram is lássa Izraelt.

A férjem halála után nem vállaltam tovább a hitközségi feladatokat. Sokáig beteg voltam, és most már nem tudom elhagyni a házat, segítségem van a háztartásban és a napi teendőkhöz, a hitközségtől is kapok kisegítő személyt. A harmincéves hitközségi tevékenységemért a bukaresti Zsidó Federációtól anyagi támogatást kapok, és ugyancsak kapom a Claims [lásd: Claims Conference]  német segítséget is.

Életrajz

Dr. Gottlieb Jánossal nagyon érdekes, mély élményeket hagyó órákat töltöttem jászvásári lakásán, egy központi, mégis csendes környéken levő családi házban, ahol feleségével együtt él. A lakás otthonos, berendezése művelt lakókra vall a sok könyvvel, képzőművészeti tárggyal és a tudósokra jellemző rendszerezett rendetlenséggel az íróasztalon. Kellemes volt tehát a környezet, de a bensőséges, meleg hangulat főleg Gottlieb János nagyon közvetlen, barátságos, segítőkész, jókedélyű személyiségének volt tartozéka. Legjobban az a rá jellemző lelki-szellemi szépség, életszeretet és életöröm bűvölt el, ami a földi poklot megjárt emberek kissé paradox, bár lehet, hogy természetes kiváltsága.

Édesapám és édesanyám is máramarosszigeti. És ­– amit utólag tudtam meg Sándor Páltól, édesapám féltestvérétől – édesapám kohen származású volt [lásd: kohének], tehát aránylag vallásos zsidó családból származott, de ő nem volt vallásos. Én se vagyok. De nem ez a lényeg.

Az édesapám apja, Gottlieb szintén, tulajdonképpen Ausztriából került Máramarosszigetre. Abban az időben még az osztrák–magyar k. u. k. volt, és úgy került Máramarosszigetre, de nem tudom pontosan, mikor. Az édesapám 1897-ben, Máramarosszigeten született. Édesapám nem ismerte az édesapját, aki nagyon korán, fiatal korában halt meg. Édesapám pár hónapos volt, mikor meghalt az édesapja. Úgyhogy ő se tudott túl sokat róla. Valahova fel van talán írva a neve, de nem tudom kívülről. De sose beszéltünk róla, mindig csak a Gottlieb nagybácsiról beszéltünk. Az édesapám apjának volt egy testvérbátyja, aki a k. u. k.-ban ezredes volt [lásd: zsidók a k. u. k. hadseregben] mint zsidó, ami nagy szó volt. Édesapámnak ez a nagybátyja Gottlieb Lajos volt. Ő annyira magyarnak tartotta magát, és annyira k. u. k.-nak [k. u. k. = kaiserlich und königlich, azaz császári és királyi – A szerk.] tartotta magát, hogy amikor 1919-ben a Kun Béla forradalom [lásd: Tanácsköztársaság] alkalmával letépték a rangjelzését, hazament, és meghalt szívszélhűdésben.

Édesapám szépen mesélt róla mint emberről. Azt mondta, nagyon egyenes magatartású volt, és tulajdonképpen ő volt az, aki segítette anyagilag édesapámat. Már mondtam azt, hogy árva maradt édesapám, nagymama újraházasodott, újra férjhez ment, és volt még két gyereke, úgyhogy nem tudta túlságosan segíteni, és a nagybácsi segítette. Tehát így szépen beszélt róla, mint egy egyenes magatartású magas rangú tiszt – ezredes volt [A Magyar Országos Levéltárban található dokumentum szerint Gottlieb Lajos nyug. alezredes 1918 februárjában nemességet kapott (www.arcanum.hu/mol/lpext.dll/MT/918/91d?fn=document-frame.htm&f=templates&2.0 - 15k). – A szerk.]. Valahol Magyarországon lakott, de nem tudom, hol. Tehát mind a kettő, a Gottlieb nagytata és a bátyja az osztrák részről jött Magyarországra, illetve Máramarosba. Tehát ez volt az édesapám édesapja részéről.

Az apai nagymamámat úgy hívták, hogy Klein Szerén. Máramarossziget mellett volt egy faluszerűség, Szigetkamarának hívják, már Máramarosszigethez tartozik, ott született nagymama. Sose tudtam meg, hol van Szigetkamara [Szigetkamara – már 1910-ben is Máramarosszigethez tartozó bányatelep volt Máramaros vm.-ben, 500 magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Aránylag jó családból származott, én két férfi testvérét ismertem Máramarosszigeten. Az egyik szerencsétlen módon elzüllött, mert ő színész akart lenni, és a család nem hagyta. És akkor kicsit ugye... [elzüllött]. A másik viszont ügyvéd volt Máramarosszigeten, híres ügyvéd volt a Klein Artúr. Tehát jó családból származtak, ismertem a Klein Artúrt is és a másik testvérét is. A Klein Artúrnak egy fia volt, aki meghalt a második világháború alatt, a másiknak volt egy lánya, ő nem jött vissza a deportálásból, és egy fia, aki visszakerült a munkaszolgálatból – Klein Istvánnak hívták, Klein, mint a nagymama. Klein Istvánnal Kolozsváron találkoztam a háború után, és azt is el kell meséljem, hogy mi történt vele. Ő idősebb volt, mint én, és munkaszolgálatban volt. Mikor az egysége visszavonult, sikerült elszakadjon az egységétől és elbújjon, mögöttük jöttek a szovjet csapatok, megvárta az oroszokat, tárt karokkal, de elfogták, és elvitték Oroszországba dolgozni egy lágerbe [lásd: zsidók szovjet hadifogságban]. Úgyhogy neki beszélhetett volna a szocializmusról, amennyit akar, nem lehetett meggyőzni, hogy milyen jó a szovjet rendszer. Visszajött, Kolozsváron találkoztam vele jó pár év múlva, én már diák voltam akkor, és őneki az volt az álma, hogy elmenjen Romániából. És el is ment. Végül Bogotában, Kolumbiában lakott, amíg meg nem halt. Tehát ő sincsen már életben. Neki gyerekei nem voltak.

A Klein nagymama mindkét testvére Máramarosszigeten lakott, és mind a kettő vagy Máramarosszigeten, vagy a deportálásban halt meg. Már öregek voltak, ha elvitték őket Auschwitzba, akkor ott haltak meg. A Klein Artúr nem nagyon volt vallásos, a másikat nem ismertem közelebbről. De Klein Artúrnál laktam Máramarosszigeten egyszer, úgyhogy tudom: nem volt nagyon vallásos. Tudja, hogy van: betartanak a zsidók egy-egy nagyobb ünnepet, az nem azt jelenti, hogy vallásosak. Így az apám is elment, mondjuk, a zsidó újévkor [Ros Hásáná] vagy a nagyböjtkor [Jom Kipur] a zsinagógába, és akkor elvitt engem is, és ott elbeszélgettünk az ismerősökkel – ez volt a nagyünnep. Hát ez nem azt jelenti, hogy vallásos életet éltünk.

A Klein nagymama volt az én szeretett nagymamám, isteni teremtés volt. Édesapám árva maradt, és a nagymama még egyszer megházasodott. A második férje Sándor néven ismeretes, Sándor Arnold. Tulajdonképpen Stern volt eredetileg, de megváltoztatta a nevét [lásd: névmagyarosítás]. Neki volt még egy testvére Budapesten, akit sose ismertem meg, ő szintén Stern volt, de Csillag lett belőle.

Nagymamáék magyarul beszéltek, legalábbis velem mindenki magyarul beszélt a családban. A nagymama nagyon vallásos zsidó volt. Nem volt parókája, nem ennyire, de nagyon vallásos volt, mindig csak kósert evett, és így tovább. A nagypapa nem, ő szerette a szalonnát, és mindig az ablak között kellett tartsa a szalonnát, nem volt szabad bevigye a lakásba. A Sándor nagypapa volt bankigazgató is, volt nyugdíja, volt, miből éljen, nem volt probléma. Nem Máramarosszigeten volt bankigazgató, hanem valahol máshol, nem tudom pontosan, hol, de ő máramarosszigeti volt, és úgy került vissza Máramarosszigetre. Mikor mind a ketten nyugdíjasak voltak, édesapám elhozta őket Nagybányára, volt lakásuk Nagybányán, ott éltek.

A Sándor Arnoldtól, a nagymama második férjétől – akit szintén nagyon szerettem –, volt két gyereke nagymamának: a Sándor Pál és a Sándor Erzsébet, akik tíz és tizenhárom évvel fiatalabbak voltak, mint édesapám.

A két gyerek közül a Sándor Pál volt a nagyobb, 1907-ben született Máramarosszigeten. Ők Bukarestben laktak. A feleségét Rosenthal Angélának hívták – Anginak szólítottuk –, temesvári származású volt. A nagybátyám felesége végtelenül értelmes asszony volt, és végtelenül szép családi életet éltek. Én laktam is náluk Bukarestben heteken keresztül néha, egyetlen egyszer láttam őket veszekedni – azon, hogy ki mosogasson. Mindenki maga akart mosogatni. Vicces, vicces dolog… Az elején a nagybátyám tisztviselő volt, de utána újságíró lett egy magyar újságnál, a „Szakszervezeti Élet”-nél. Ez a „Viaţa Sindicală” volt magyar kiadásban, abban az időben megjelent magyarul is. A nagynéném is szintén: tisztviselő volt, és utána újságíró a „Romániai Magyar Szó”-nál – „Előré”-nek nevezték akkor. A nagybátyám majdnem nyolcvanéves korában – amikor a lánya, Éva kiment Franciaországba – elment Izraelbe a feleségével együtt, mert Ceauşescu alatt nehezen tudta volna tartani a kapcsolatot a lányával Bukarestből. Tehát elég későn ment el a nagybátyám Izraelbe, és ott halt meg 1997-ben, majdnem kilencvenéves korában. Mikor meghalt a nagybátyám, pár nappal azelőtt volt a hatvanöt éves házassági évfordulójuk. Nekem ő mindig példa volt, nagyon szép családi életet éltek. A nagynéném nagyon szerette a férjét, és nem is élte sokkal túl. Én elég gyakran beszéltem vele telefonon innen Izraelbe, és láttam is őket, mert 1992-ben voltam Izraelben, akkor mindketten éltek még. Tudtam, hogy a férje nagyon beteg. Azt mondta, ha meghal a Pali, akkor ő felakasztja magát. Szóval nagyon szerette. Nem akasztotta fel magát, de nemsokára meghalt, nem élte sokkal túl a férjét. Nem volt sokkal fiatalabb, öt év különbség volt kettőjük között.

A lányuk, Sándor Éva 1940 áprilisában született. A neve Bărbulescu a férje után. A férje keresztény, Bukarestben a Műszaki Egyetem Vegyészeti Karán volt lektor vagy konferenciár, valami ilyesmi. Éva fizikus volt. Itt végezte az egyetemet, Iaşi-ban – én hoztam ide, akkor már lektor voltam a iaşi-i egyetemen. Miután befejezte az egyetemet, visszakerült Bukarestbe, és kapott állást mint kísérleti fizikus különböző intézetekben. Utána doktorált fizikából, szintén Bukarestben. Persze most már nyugdíjas ő is, Franciaországban, mert Franciaországba disszidált a férjével, pár évvel Ceauşescu leesése [lásd: az 1989-es romániai forradalom] előtt. Két gyerekük van, akik itt születtek, Romániában, és akikkel együtt mentek ki. A gyerekek már elég nagyok voltak, amikor kimentek. Említettem, hogy a férje Bărbulescu, a gyerekeknek román keresztnevük van: Virgil a fiú, a nővére Irina. Irina férjhez ment ott egy franciához, Virgil most nősült, ezen a nyáron [2007-ben].

Sándor Erzsébet a családban Bözsi volt, 1910-ben született Máramarosszigeten. Temesváron élt, férjnél volt Löbl Lajosnál, és ezen a néven is szerepelt utána, tehát nem mint Sándor Erzsébet, hanem mint Löbl Erzsébet. Amíg Temesváron volt, mint titkárnő dolgozott, nagyon szép nő volt, istenien szép volt. Nagyon szerettem. És nagyon szépen énekelt. Olyan szépen énekelt, hogy koncerteket is adott Temesváron. Hogy itt Romániában Löbl Lajos mivel foglalkozott, azt nem tudom, én tíz éves voltam, amikor ők kimentek Palesztinába – onnan tudom, hogy mikor mentek ki: 1929-ben születtem, 1939 volt, amikor kimentek –, nagy nemzeti érzésük volt [lásd: kivándorlási hullámok Romániából]. És ott tudom, mivel foglalkoztak: nyitottak egy fényképészetet. Egy időben ez az Erzsébet a Kol Israel rádió magyar adásnál volt szpíker a híreknél – én hallottam a hangját itt, Romániában a második világháború után, persze az 1950-es évek körül. Tel-Avivban voltak. Nem tudom egész pontosan, melyik évben halt meg, de aránylag fiatalon, jóval fiatalabban, mint a bátyja, Sándor, aki két évvel nagyobb volt, és majdnem kilencven éves volt, mikor meghalt. Már nem emlékszem az évszámra pontosan, de én itt voltam Iaşi-ban már, mikor Löbl Bözsi meghalt. Mikor megházasodtam másodszor, 1962-ben, ő már nem élt. Tehát az 1960-as évek elején halt meg, ötven-valahány éves korában. Neki nem voltak gyerekei.

Senki nem volt vallásos, se Sándor Pál, se Sándor Erzsébet. Szó sincs róla. A Sándor Erzsébet nemhogy nem volt vallásos, nacionalista volt.

Az édesapám Gottlieb László volt, a családban Lacinak szólították. A román neve a románok idejében – 1920 után – Vasile volt. 1897-ben született, Máramarosszigeten. Miután édesapám befejezte a középiskolát, elkerült Budapestre. Egy évig volt ott diák a Műegyetemen. Kitört az első világháború, ezért megszakította a tanulmányait, bekerült a háborúba, vitték katonának, rögtön a tiszti iskolába, mert egyetemi diák volt. Alhadnagy, utána hadnagy volt. Végigcsinálta az első világháborút, volt az olasz fronton, utána az orosz fronton is, mind a két fronton volt, volt négy kitüntetése, az egyik vaskereszt. Megmondom, ez miért fontos: nagyon magyarnak tartotta magát. Ezt azért mondtam most, mert együtt voltam vele lágerben. Ő lelkileg ment tönkre. Mert azok után, hogy milyen magyar volt, hogy milyen kitüntetéseket kapott a magyar hadseregtől, a k. u. k. hadseregtől, hogy azok után őt elvigyék lágerbe, ez túl sok volt neki. Tehát ő főleg lelkileg ment hamar tönkre. Ezért mondtam ezt az egész esetet. Az első világháború után már nem folytatta a tanulmányait, visszakerült Máramarosszigetre, egy kicsit elbújt, mikor a Kun Béla leesett, mert ő baloldali volt. Elég hamar nem lett baloldali, szóval nem lett szélsőbaloldali. Meggyőződött róla, de ez a későbbi években történt meg.

És tudom róla, hogy benne volt a Galilei Körben, ami egy baloldali kör volt tulajdonképpen. Ez a Galilei Kör Pesten volt. Azt hiszem, hogy az egyetemen keresztül, a Műegyetem keretén belül is volt már. Amikor az 1919-es Kun Béla forradalom volt, akkor ő tiszt volt, és mint tiszt átállt a forradalom mellé. Azt tudom. És mikor a Kun Béla leesett, akkor hazament a mamájához, aki Szigetkamarán, Máramarossziget mellett lakott, és nem tudom, hány hónapon keresztül nappal sose ment ki a házból. Félt attól, hogy keresni fogják, hogy letartóztatják. Főleg, mivel mint tiszt átállt a forradalom mellé – az nagy dolog volt. És ugyanakkor, amikor a nagybácsija, Gottlieb Lajos szívszélhűdést kapott bánatában, amiért lefokozták.

Már említettem, hogy édesapám csalódott a baloldalban. Ezt minek következtében? Sokat olvasott. Sokat hallgatott rádiót. Nagyon jól beszélt angolul – én sajnos nem tudok olyan jól angolul –, és hallgatta a BBC-t. És előbb-utóbb – még mások előtt – megtudta, hogy tulajdonképpen Sztálin mit művel a Szovjetunióban. A BBC-ből, miegymásból. Hát televízió abban az időben nem volt, ez az 1930-as években volt. Nem tudom pontosan, hogy ő mit tudott, mert félt velem erről beszélni – gyerek voltam, tíz éves se voltam, ugye. De láttam rajta, hogy csalódott volt, bár kokettált a baloldallal. Például jöttek hozzánk olyanok, akik baloldaliak voltak, le voltak tartóztatva mint illegalisták [Az illegalista illegális kommunistát jelent, a szót főnévként használták, és beleértődött, hogy kommunistákra vonatkozik, nem volt szükséges hozzátenni a „kommunista” szót. – A szerk.], aztán mindig elvonultak ketten, meséltek egymásnak valamit, de nélkülem. Én úgy tudom, édesapám a Vörös Segélyben nem volt benne, de ahol tudott, ő mégis segítette a baloldali mozgalmat. De úgy, hogy ne tudjanak róla.

Megpróbálta nekem megmagyarázni, hogy miért nem konveniál neki a kommunizmus. Fura dolog volt, hogy a kommunizmusban minden ember egyforma, és egyformán van ítélve, ami neki nem konveniál, mert ő sokkal többet tanult, és sokkal többet tud, mint mit tudom én, egy egyszerű munkás. Miért legyen ugyanolyan, mint az? Szóval megpróbálta ezt nekem megmagyarázni.

Ennek az eredménye az volt, hogy nekem 1947-ig eszem ágában se volt párttagnak lenni. Most letérünk a háború utánra… De mi történt 1947-ben? Tizennyolc és fél éves voltam, majdnem tizenkilenc, mikor Kolozsvárra mentem, az egyetemre. Kolozsvárt volt egy nagyon jó ismerősünk, megmondom a nevét is, doktor Kis Árpád gyerekorvos, akivel együtt voltam lágerben. Zsidó volt ő is, tulajdonképpen Klein volt, a Kleinból lett Kis. Együtt voltunk lágerben, ő szerencsésen megszabadult, és nagyon ritka eset, a felesége is megszabadult, ők Németországban találkoztak a felszabadulás után rögtön. Csodálatos módon. És mind a kettő hazajött, de a gyerekük – volt egy kislányuk, az Ágnes –, az nem jött haza. Az Ágnes ugyanabban az évben született, amelyikben én, és akkor én voltam az a gyerek, akit maguk mellé vettek – habár ők csináltak még egy gyereket a háború után. Öregkorukban, de sikerült még egy gyereket csinálniuk, kint van Izraelben, nem tudok róla semmit. Kis Péter, történész, ennyit tudok róla. A Kis Árpád az illegalitásban a Vörös Segélynek volt az orvosa Kolozsváron. Orvos volt, háza volt, kabinetje volt, minden, de a Vörös Segélynek volt az orvosa. És mikor elkerültem a Kis Árpádhoz 1947-ben, és mondtam, hogy nem vagyok párttag: „Muszáj beiratkozz a Pártba.” Hát ő íratott be a pártba. Nem én iratkoztam be. De aránylag jól jött ki a dolog, mert utána rájöttem, hogy az egyetemi pályafutásomat nagyon megkönnyítette a dolog. Úgyhogy néha vicces módon mindig azt mondom, hogy meggyőződésből lettem párttag: meg voltam győződve, hogy az nekem jó. Ez volt a meggyőződés.

De azt tudom, hogy miután visszajöttem a deportálásból, még Nagybányán voltam, és volt ott egy illegalista, nagyon szimpatikus ember, Hutira József, Hutira Jóska. Sokkal idősebb volt, mint én, de összebarátkoztam vele, és nagyon szerettem, mert nagyon rendes ember volt alapjában. A bátyját, Hutira Dezsőt, akit én nem ismertem, ki is végezték mint illegalistát. És a második világháború után Nagybányán volt egy üzem – nem tudom, milyen üzem, csak azt tudom, hogy volt egy üzem –, amit úgy hívtak, hogy Hutira Dezső. Hős lett belőle. Mikor visszakerültem Nagybányára, Hutira Jóska segített engem, és mindenkinek azt mondta, hogy ez a Gottlieb Lászlónak a fia, aki a baloldali mozgalmat segítette. De konkrétumokat ő sem mondott soha, úgyhogy mit csinált pontosan édesapám, nem tudom. Tehát inkább indirekte tudom a dolgokat, mint direkte.

Ismerték Nagybányán és Bukarestben is Hutira Jóskát. Hát mint illegalista voltak neki különböző feladatai, de a második világháború után bekerült a Miliciába, a rendőrségre, és magas fokú tiszt volt Bukarestben a DGM-ben, a Direcţia Generală a Miliţiei-ben [Milicia Vezérigazgatósága]. Utána Kolozsvárra került, és ő volt Kolozsvár tartománynak a rendőrfőnöke. És azzal kezdte a működését, hogy kirúgott ezer milicistát, mert vagy ittak,  vagy mást csináltak – rögtön kirúgta őket. Ez az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején volt körülbelül.

Az édesanyám lánykori neve Zelmanovits, ő is máramarosszigeti volt. Az édesapja az első világháborúban meghalt, tehát én őt nem ismertem. De a nagymama életben maradt, és a nagymamát látogattam néha Máramarosszigeten – ő Máramarosszigeten lakott –, édesapám vitt hozzá is. Zelmanovits néni, így szólították, nem tudom a keresztnevét, sose használtam. Ő abból élt, hogy volt egy háza, volt kertje és istállója. És jöttek a szomszéd parasztok, és nála hagyták a lovat, a tehenet és így tovább. Ezért fizettek, és ő ebből élt. Ebből a házból élt. Ez volt a nagymamának az elfoglaltsága.

Hát, az igazság az, hogy a két nagymama közül én nagyon szerettem az apai nagymamámat, sokkal kevésbé az anyai nagymamámat. Nagyon szeretett engem, elismerem, hát én voltam az egyetlen a családból édesanyám halála után, aki Romániában volt, és akit néha látott, mert a család többi tagja – a fia és annak családja – Csehszlovákiában volt. De, hogy mondjam, sose tudott eléggé szimpatikus lenni nekem. Nem tudom, miért. Pedig akart, szegény, akart, de… nem ment. Hiába, vannak szimpátiák, és vannak antipátiák. Nem volt antipatikus, azt nem mondhatom, de nem volt az a… A másikat nagyon szerettem. Egész másképp viszonyultam hozzá, nem tudom, miért. Pedig szegény, mikor mentem oda, vitt cirkuszba, vitt mindenhova, hogy jól érezzem magam nála. Én alig vártam, hogy leteljen az a pár nap vagy egy hét, amíg ott voltam, és menjek vissza Nagybányára.

A Zelmanovits nagymama, azt hiszem, 1941-ben halt meg, szívbajban. Körülbelül nyolcvankét éves volt. Tehát nem deportálták. Mindenki azt mondta, hogy milyen boldog dolog, hogy meghalt deportálás előtt.

Az anyai nagymamámnak volt egy fia – tehát az édesanyámnak volt még egy öccse –, aki ügyvéd volt Beregszászon – az Berehove, Csehszlovákiában, most már a cseheknél van [Beregszász ma Ukrajnában van. Lásd a szócikket. – A szerk.]. Ő meghalt még a deportálás előtt Beregszászon – az ő szerencséje volt. Két gyereke volt, egy fia – a Zelmanovits Béla, azt ismertem jól – és egy lánya – a lányt nem ismertem jól, ő meghalt a második világháborúban. A fiú túlélte a második világháborút, de aránylag elég fiatalon, szívbajban meghalt ő is, Csehszlovákiában. És ezzel ez a része a családnak el van intézve.

Édesanyám Zelmanovits Rózsi volt, Rozália, nem tudom egész pontosan, a személyi igazolványban mi volt. Édesanyám meghalt, mikor öt éves voltam, tehát én nagyon keveset emlékszem rá. Szépen zongorázott, erre emlékszem. Szép asszony volt, van egy fényképem róla. Azt tudom, hogy találkoztam emberekkel, akik ismerték, őt is mindenki szerette, akárcsak édesapámat. Nem tudok róla sokat. Hát öt éves voltam, mikor meghalt. És nemcsak hogy öt éves voltam, még valamit el kell mondjak. Mikor három éves voltam, már nem laktam vele együtt, hanem az apai nagyszüleimmel, mert édesanyám tébécés volt, és akkor elválasztottak tőle, hogy nehogy én is megbetegedjek. És meg is halt édesanyám, 1934-ben.

Tehát 1919-ben visszakerült édesapám Máramarosszigetre, szerelmes lett édesanyámba, és megházasodott. És együtt kerültek el Nagybányára 1926-ban vagy 1927-ben, mert ott más munkakilátások voltak. Édesapám lett a híres Phönix gyár – főleg kénsavgyár volt – egyik magas rangú tisztviselője. Egészen a második világháborúig, amíg el nem deportálták, ott dolgozott végig. Máramarosszigeten szintén állásban volt, de nem tudom pontosan, milyen állásban. Három tulajdonosa volt a Phönix gyárnak: Weiser Artúr, a testvére, Weiser Oszkár és még valaki, de tulajdonképpen a Weiser Artúr volt az, aki igazgatta a gyárat. Isteni jó szervező volt. Édesapám nála dolgozott mint magas rangú tisztviselő, de tulajdonképpen sokszor hívta magántitkárként is, tanácsokra. Weiser Artúr nem volt házas, ő átélte a második világháborút, Bukarestben volt, nem volt pénze se, és ott halt meg mint öregember, Bukarestben, majdnem éhenhalt. A Weiser Oszkárral nem tudom, mi történt. A Weiser Oszkárnak volt a fia a Weiser Miklós, aki segített engem anyagilag közvetlenül a második világháború után [„1909-ben a Weiser család több évtizedre kibérelte a fernezelyi kénsavgyárat. Ekkor alakították meg a Phönix üzemet, amelyet később Nagybányára telepítettek, a csődbement üveggyár helyére. Ehhez később újabb telkeket vásároltak. Közben a herzsai ólom- és cinkbánya is a család tulajdonába került, s ezzel a vegyészetről, a kénsav, sósav, rézgálic stb. gyártásról áttértek az ólom- és ezüstfeldolgozásra is. … A második bécsi döntést követően a Phönix a budapesti Hungária Vegyészeti Gyárral olvadt egybe” (www.nagybanya.ro/vallas-type-5.htm). – A szerk.].

Én, Gottlieb János 1929-ben születtem, Nagybányán. Hároméves koromtól az apai nagyszüleimmel éltem. A nagyszülők valahol Nagybánya mellett voltak egy ideig, egy faluban, ott is voltam velük együtt, és utána Nagybányán. De közben, mikor öt éves voltam,  édesapám magához vett, egy elég szép lakást bérelt ki, Nagybányának hát mondjuk, a szép részén, egy villában. A tulajdonos egy kolozsvári hölgy volt, özvegyasszony, Herczeg volt a családneve. Elég sokba került a bér, de a város szélén volt, jó levegője volt. Az apám mindig attól félt, nehogy én is valami tüdőbajt csináljak vagy ilyesmit. Ez volt ötéves koromban. Volt valaki, aki rendezte a háztartást, apámnak jó fizetése volt, nem volt abban az időben probléma. És utána volt a mostohaanyám, aki vezette az egész háztartást. Nem ő dolgozott, de kiadta, ugye, mindenkinek, hogy mit csináljon. Nem ő főzött, volt szakácsnő, aki főzzön. Ez nem volt probléma.

Csodálatos módon, a szomszéd villában lakott egy fogorvos, akit úgy hívtak, hogy Gottlieb Kálmán. Nem volt rokon. A Gottlieb Kálmán egy szerencsétlenség miatt, vagy inkább egy betegség miatt ágyhoz kötött lett, nem tudott járni, és akkor odahozta az unokahúgát – tehát a testvérének a lányát –, hogy az legyen mellette, segítsen neki. És így történt meg, hogy amikor hét éves voltam – körülbelül 1936–37-ben –, akkor apám ezzel a hölggyel házasodott meg másodszor. De hát én már ismertem a hölgyet, Garai Lilit, és nagyon jóban is voltunk. Őt csodálatos módon Garainak hívták, mert az ő apja megváltoztatta a Gottliebot a Garaira. De mondom, hogy nem voltak rokonaink. Egyébként a Gottlieb nagypapa, aki Garai lett, Déván lakott. Tehát Déváról jött az én mamám, a második mama Nagybányára. A Garai nagyszülőkkel nem tartottam nagyon a kapcsolatot, de voltam náluk látogatóban, mert ők átélték a második világháborút, az öregek [Mivel ők Dél-Erdélyben laktak, ami Romániához tartozott a háború alatt. Lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben. – A szerk.]. És ismertem őket a háború előtt is. Már nem tudom az utónevüket. Nagypapa, nagymama – így szólítottam őket.

Mit mondjak a második mamámról? Először is nagy érdeme volt, hogy tizenöt évvel volt fiatalabb, mint az apám. Egy értelmes asszony volt, volt középiskolája, többet nem csinált, mint középiskolát, de nem is volt abban az időben probléma. Középiskolája volt, és elég sokat olvasott, tehát volt általános műveltsége, szóba lehetett vele állni, lehetett vele beszélni. Velem nagyon szépen viselkedett, de mégsem volt édesanya. Ő sem élte túl a háborút, viszont neki volt két bátyja. Az egyiknek, Garai Jánosnak nem volt gyereke. Ők Déván laktak, majd alijáztak Izraelbe. Garai János nemrég halt meg Izraelben, de megvan az özvegye, a felesége él Izraelben, és jóban vagyunk, tartom vele a kapcsolatot.

A másiknak, Garai Sándornak volt egy fia Olaszországban. Garai Sándor Olaszországban volt diák, és a házban, ahol lakott, összekerült a fiatal hölggyel, és csinált neki egy gyereket. Sose házasodtak össze, de elismerte a gyereket, a gyereket Garainak hívják most is, katolikus, Bolognában lakik. Garai Giorgio Bolognában. Voltam nála látogatóban. Azt mondtam, hogy mégis, mi unokatestvérek vagyunk – ugye, semmi vérbeli rokonság nincs köztünk, de unokatestvérek vagyunk. Komplikált az élet. Nagyon helyes ember. Egyáltalán nem tud magyarul. Én angolul beszélek vele, a feleségem olaszul beszél vele, mert tud olaszul. Én nem tudok, de Giorgio tud egy kicsit angolul, úgyhogy megértettük egymást, ez volt a lényeg. Őneki volt egy nagykereskedése, épületrészleteket adott el, ezzel foglalkozott. Most már ő is idős, nyugdíjba ment. Neki négy gyereke van.

Én sok mindent édesapámtól vettem át, például én is szeretek tanulni, most is. Édesapám nagyon tanulékony típus volt, és egyfolytában szeretett tanulni és olvasni. Szépirodalmat sokat olvasott, de tudományterjesztő könyveket és folyóiratokat is szeretett olvasni. Elő volt fizetve tudományterjesztő folyóiratokra, az „Élet és Tudomány” járt nekünk, magyar kiadásban – más tartalma volt, mint a román kiadásnak. Újságok közül a „Brassói Lapok”-at olvasta, abban az időben jöttek a „Brassói Lapok” Nagybányára. De főleg könyvekről van itt szó. Nagyon szép gyűjteménye volt, rengeteg könyve volt, enciklopédiák és más könyvek is, mindenfajta. Rengeteget olvasott, nagyon szép általános műveltsége volt. Sokkal nagyobb, mint az enyém. Ennek van egy magyarázata is, ugye. Mert én, amikor elkezdtem matematikát tanulni, akkor már sok időm mást olvasni nem volt. Olvastam, de keveset, aránylag.

Tehát édesapám autodidakta volt. És nagyon sok mindent tudott. Az angol nyelvet nagyon jól megtanulta, megtanulta a mineralógiát. Nagybányán csinált két szép ásványgyűjteményt is, magának egyet, és a Phönix gyár tulajdonosainak is ő csinálta meg az ásványgyűjteményét. De tudományosan, mert oda volt írva minden, hogy mi az, hol találták, mikor találták és így tovább. Az ásványokkal úgy van, hogy a bányászok, mikor előrementek a táróban, és rátaláltak egy ásványi helyre, akkor van az az anyag, amit felhasználnak a gyárban, de néha jön egy olyan ásvány, amelyik szép a közepén. Azokat a köveket szépen kiveszik, és ellopják. Ez az igazság. És senki sem nézett rájuk, békén hagyták őket – ez volt nekik a plusz keresetük. Én mentem néha az apámmal együtt a bányászlakásokba, a bányászoknak volt ásványuk, velük tárgyalt, és ott vette meg a bányavirágot, nem ő ment a bányába. A bányászoktól tudta meg azt is, hogy mikor és hol találták, és azt rögtön feljegyezte magának. Így állította össze a bányavirág-gyűjteményt [„A bányavirág a föld alatt begyűjtött, egy vagy több ásványból álló ásványminta, amely különleges esztétikai tulajdonságokkal rendelkezik, az ásvány vagy ásványok összenövésének, színeinek, formáinak, az egyes összetevő kristályok kivételes méretének köszönhetően” (http://www.museum.hu/museum/archive_temp_hu.php?ID=374). Egyébként Nagybányán található Európa egyik legszebb bányavirág múzeuma. – A szerk.]. Végtelenül értelmes és kedves ember volt édesapám, nagyon szerették. A munkásoktól az igazgatóig mindenki szerette őt. Hogy elmeséljem csak azt: én már rég itt voltam, Iaşi-ban, tehát jóval a háború után, mikor a iaşi-i egyetem szervezett egy kirándulást a diákoknak Nagybányára, és meg akarták látogatni a Phönix gyárat. Én is benne voltam a kirándulócsoportban – én már tanszemélyzet voltam –, és elmentem a Phönix gyárba, hogy tárgyaljak velük, hát apám ott volt tisztviselő. Egy munkás volt akkor a káderfelelős. Mikor meghallotta, hogy én a Gottlieb László fia vagyok, azonnal minden ajtó nyitva volt. Annyira szerették. Mindenki szerette.

Édesanyámtól örököltem azt, hogy szeretem a zenét. Ha lehet, egész nap zenét hallgatok. Komolyzenét, nem akármilyen zenét. Édesanyám halála után én is vettem zongoraórákat. Volt otthon zongoránk, és szerettem zongorázni, de hát nem úgy, hogy ez legyen a mesterségem. Most is van egy pianínóm.

Tulajdonképpen én nem kaptam különösebb zsidó nevelést, inkább magyar nevelést kaptam otthon is. Nem tanultam héberül, nem is tudok. Sajnos. Nem árt soha egy nyelv pluszban, de így volt. Egy házitanítótól megtanultam héberül olvasni, de sohase értettem, hogy mit olvasok. A házitanító körülbelül nyolc- és tizenkét éves korom között járt hozzánk, olyan három-négy éven keresztül, de egyszer egy héten.

A második világháború előtti nagybányai zsidó életről nagyon keveset tudok mondani. Én csak egy nagy zsinagógát tudok Nagybányán, a többi, az nem volt zsinagóga, inkább imaház volt. Apám nagyon ritkán ment a zsinagógába, akkor vitt engem is, de csak nagyünnepek alkalmával: egy Ros Hásánát, egy Jom Kipurt, egy Pészahot megünnepelni. Kétszer-háromszor egy évben. És kész.

Egyszer az életben megtartottam egy ünnepet, elárulom. Mikor tizenhárom éves lettem, apám megkérdezte, akarok-e bár micvó lenni. Én nem akartam, és nem lettem. De ugyanabban az évben, mikor volt a nagyböjt ősszel, a Jom Kipur, böjtöltem. Megígértem az apai nagymamámnak, akit nagyon szerettem, hogy böjtölni fogok. És elárulom, hogy böjtöltem becsületesen. Mert nem volt semmi értelme, hogy azt mondjam neki, böjtölök, és nem böjtölök. Vagy böjtöltem, vagy nem. És böjtöltem. Egyszer az életben. Nagyon boldog volt a nagymama. De miatta csináltam az egészet. És megpróbáltam azt is, hogy tudok-e vagy nem böjtölni. Sikerült a nagyböjtöt megtartani. Hát, szegény nagymama, olyanokat mondott nekem: „Mikor megnősz, akkor lesz neked egy szép zsidó feleséged.” És akkor mindig azt mondtam neki: „Én olyan nőt fogok elvenni, akit szeretek. Zsidó vagy nem zsidó…” És így is lett. Mit csináljak?

Velem mindenki magyarul beszélt a családban. Nekem magyar az anyanyelvem, nem is tudtam más nyelvet ötéves koromig. Utána édesapám – édesapámnak volt nyilvánvalóan egy német nevelése – vett egy fräuleint nekem, ahogy szokás volt abban az időben, és így tanultam meg németül. Azt hiszem, hogy öt éves voltam, édesanyám halála után. És csak hat és fél éves koromban tanultam meg románul, mikor egyszerűen beadott román iskolába, mert azt mondta, hogy „Meg kell tanulj románul, mert Romániában élünk”. És igaza volt. Nagybányán nem volt zsidó iskola, csak héder. Volt református magyar iskola, de nem adott oda. Nem, én a román állami iskolában végeztem az elemi iskolát. Négy elemi osztályt csináltam románul, egy év gimnáziumot, utána az 1940-es években bejöttek a magyarok [lásd: második bécsi döntés], és attól fogva magyarul csináltam a gimnáziumot, majd az egyetemet is.

Az egyetlen problémám gyerekkoromban az volt, hogy árva voltam. De nem éreztem túlságosan árvának magam, mert olyan szépen foglalkoztak velem. Édesapám nemcsak papa volt, hanem mama is volt. Nagyon szépen foglalkozott velem, nem beszélve az ő szüleiről, főleg a nagymamáról. És utána nagyon szépen foglalkozott velem a második anyám is, akit nagyon szerettem. Nem szeretem azt az elnevezést, hogy mostohaanya, inkább második anya. A nevén szólítottam, Lili. Nekem szép gyerekkorom volt. A környezet is szép volt, az emberek is.

Nem tudom, hogy volt, a csoda tudja, abban az időben nekem voltak barátaim: zsidók – de kevés zsidó –, magyarok, románok, minden összevissza. Mindenkivel jóban voltunk, mindenkivel barátkoztunk, nem volt probléma a nemzetiség, valláskérdés. Mindenkinek a maga dolga volt a nemzetiség és a valláskérdés. Főleg miután megtanultam románul is, ugye, hatéves koromban, akkor nem volt probléma, hogy tartsam a kapcsolatot a román gyerekekkel. Én nagyon el voltam keseredve, amikor láttam, hogy egymásnak uszítják tulajdonképpen a különböző nemzetiségeket – mert ez az igazság. Az uszítást kezdtem érezni még gyerekkoromban. Voltak magyarok, akik románellenesek voltak, és románok, akik  magyarellenesek. Nem tudom, miért, mert nem lehet egy nemzet ellen lenni. Lehetsz valaki ellen, az igen, de nem egy nemzet ellen. Nincs mese. És ugye, kezdődött az antiszemitizmus az 1940-es években, már tizenegy éves voltam akkor. Voltak magyar származásúak a barátaim között, sőt olyanok, akik Magyarországról jöttek Nagybányára, amikor Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott, azokkal is nagyon jóban voltam, nem volt semmi probléma. Nem mondhatom róluk, hogy egyenként antiszemiták voltak. De voltak, akik mindig valamit bemondtak a zsidók ellen.

Például az antiszemitizmus megnyilvánulása volt akkor is, mikor bejöttek a németek – ez már 1944-ben volt [lásd: Magyarország német megszállása] –, és utána kellett hordjunk sárga csillagot. És utána jött a gettózás. Hát kik vittek oda, a gettóba? A magyarok. Mit mondjak? Én leírtam az emlékeimben azt a dolgot, hogy a mi házunkba beraktak két német tisztet [A visszaemlékezés németül jelent meg egy sorozat részeként Roy Wiehn szerkesztésében, amelyben a holokauszt túlélői leírják emlékeiket. Ioan Gottlieb: Euch werde ich`s noch zeigen (Megmutatom én majd nektek) – Herausgegeben von Erhard Roy Wiehn, Hartung-Gorre Verlag, Konstanz, 2006., http://www.hartung-gorre.de/gottlieb1.htm– A szerk.]. Nekünk négy szobánk volt, és úgy volt abban az időben, hogy a hadsereg miatt vettek szobákat a tisztek részére. Nem volt velük semmi probléma. Nem is beszéltek velünk, az az igazság. Nem SS-tisztek voltak, hanem Wehrmacht-tisztek, az nagy különbség. Tehát volt két tiszt. De a két tisztnek volt egy puccerje [Puccer = tisztiszolga (’Putzer’ /német/] is, egy német katona, aki nem lakott ott, hanem jött minden reggel. Nem tudom, mit csinált nekik. Fiatal gyerek volt, nem sokkal idősebb, mint én. Én összebarátkoztam vele. Német volt, én jól beszélek németül, ő beszélt velem, játszottunk együtt… Hát ez nem volt olyan gyerekes játék, beszélgettünk, miegymás a kertben. Nem volt semmi probléma. Amikor minket elvittek hazulról gettózni, akkor elvittek előbb egy teherkocsihoz, ahova beraktak mindenkit a környékről. Ez a teherkocsi az utcának a végén volt, nem sokkal messzebb a mi házunktól. És a puccer nem volt ott, amikor elvittek minket. De hazaérkezett, és megtudta, mi történt. Utánunk futott, megtalált engem a teherautóban, kezet fogott velem, és minden jót kívánt. Nem minden német antiszemita. Komplikáltak ezek az emberi kapcsolatok, nagyon komplikáltak.

Ha jól tudom, 1944. május ötödikén volt a gettózás Nagybányán. Minden zsidó lakásba jött pár emberből álló komisszió, és mondták, hogy hány perc múlva tessék összeszedni egypár dolgot, és visszük a gettóba. Minden további nélkül. Civilek voltak, nem hiszem, hogy volt fegyverük, nem volt szükségük rá. Az egyik civil, például, aki hozzánk jött, az az én tornatanárom volt. És elvittek. Nagybánya szélén volt egy elhagyott, azt hiszem, hogy téglagyár vagy valami ilyesmi, ami már nem működött. Volt ott valami építve, és odaraktak be minket, persze „la grămadă” [halomra (román)], ahogy mondják románul, egyiket a másikra. Nem tudom, hányan voltunk együtt. Földön aludni, szalmán meg miegymás. Az el volt előre készítve.

Édesapám tudott Auschwitzról. Senki se tudott Auschwitzról és ezekről a lágerekről Nagybányán. Nem tudom, honnan, ő tudott ezekről a lágerekről. Édesapám a gettóban mondta, hogy elvisznek minket, és hogy nagy kínok várnak a lágerben meg miegymásban, és nincs értelme, hogy ennek kitegyük magunkat. Így történt az meg, hogy amikor gettóztak minket Nagybányán, két vagy három hét után egy orvos családdal együtt öngyilkosok akartunk lenni. Én is. Az orvos – Benedek, a másik nevére már nem emlékszem –, a felesége, a gyerekük, én, a papám és a mostohaanyám, mind a haton. Morfiummal. A doktor bácsi adta nekünk be az injekciót. A gettóban még nem volt olyan szigorú a dolog, úgyhogy ő szerzett, és volt mind a hatunknak. Hatunkból csak hárman haltak meg. Ő, azaz az orvos, a fia és az én mostohaanyám. A doktor felesége életben maradt, az édesapám is és én is. Kérdés, hogy miért maradtunk mi életben. Akkor tudtam meg, hogyha injekcióban adják is a morfiumot, a gyomron keresztül megy, csodálatos módon, tehát előbb a gyomorba megy, és onnan szívódik fel. Úgyhogy amikor minket megtaláltak, akkor rögtön bevittek a kórházba, és gyomormosást csináltak. Persze én nem tudok róla, mert nem voltam magamnál. Ezenfelül én fiatal gyerek voltam, tizenöt és fél éves, hát akkor egészen erős a szervezet, és megbirkózott a morfiummal. Édesapám azért maradt életben, mert nem tudta, hogy a nikotin valamennyire a morfiumnak az ellenmérge. És idegességében sokat szívott. Ilyen fura dolgok történnek az életben. Így maradtunk mi, ketten életben. Arra is emlékszem, hogy amikor fölébredtem, szóltak a harangok a [nagy]bányai református templomban, és a kórház aránylag közel van a templomhoz. És nem tudtam, mi történt. Nem tudtam, hogy miért ébredtem fel.

Pár hétig voltunk a gettóban, mert egy hónap múlva érkeztünk Auschwitzba. Nagybányáról egyenesen Auschwitzba vittek, de három napig tartott ez az egyenes. Egyetlen nagyobb városra emlékszem, amin átmentünk, az már Lengyelországban volt, Katowice. Azt láttuk a táblán. Hát megtörtént, hogy kinyitották egy kicsit a vagonokat, kiszellőztettek, de nem volt elég. Amikor deportáltak, tulajdonképpen én voltam, az apám, a Sándor Arnold és a nagymama a családból. Mi, négyen Auschwitzig együtt mentünk. A nagymamát és a nagypapát sose láttam már azután.

Nekem a jobb fülem a morfiummérgezés miatt folyásos volt – de külsőleg, nem belülről –, és be volt kötve a fejem. És így érkeztem meg Auschwitzba, bekötött fejjel. Annyira tudta édesapám, hogy mi történik, hogy mikor Auschwitzban kinyitották az ajtókat, hogy mindenki menjen ki a vagonokból – ott kellett hagyja a csomagokat meg miegymás –, akkor apám levette rólam a kötést, és kitanított: „Hogyha megkérdik, hogy hány éves vagy, azt mondod, hogy tizennyolc vagy.” Tehát nagyobb, mint amennyi én voltam – tehát tudott a gyereklágerekről. „És ha megkérdik, dolgozni akarsz-e, akkor persze hogy dolgozni akarsz.”

A férfiakat külön nézték, a nőket külön. Először a nagymamától váltam el mint nőtől, ugye. Hát mi csak négyen voltunk a nagymamával együtt a családból, és akkor a férfisorban maradtunk hárman. A férfisor elején volt egy tiszt, az orvos, aki mondta, ki menjen balra, ki menjen jobbra. Az egyik oldalon voltak az öregek és a gyerekek egy része – hát a gyerekek mentek a gyereklágerbe, az öregek mentek a krematóriumba, ugye –, és a másik oldalon voltak azok, akik munkába mentek [lásd: szelektálás]. És akkor megkérdezte tőlem németül ez az orvos, aki a férfisort vizsgálta, hogy hány éves vagyok. Én beszéltem németül, úgyhogy mondtam, hogy hány éves vagyok, és hogy „Akar-e dolgozni?”. „Igen.” De mondom, hogy édesapám levette rólam a kötést, nehogy azt mondják, hogy beteg vagyok, és akkor vigyenek… Tehát ő sok mindenről tudott. És neki köszönhetem azt, hogy élek. Úgy készített fel engem Auschwitzban, mint aki tudja, hogy mi következik. Hogy honnan tudta, azt nem tudom. Sose mondta meg. Túlságosan is jó volt a felkészültsége, ami nekem használt persze. Csak neki kevésbé.

Auschwitzban én nem voltam, csak egy hétig, mert minket utána Mauthausenbe küldtek, az már Ausztriában van, közel a Dunához. Oda szintén marhaszállító vagonban vittek, de nem voltunk olyan sokan egy vagonban, mint Auschwitzig, persze ott már katonák vigyáztak ránk. Elkerültünk Mauthausenbe, ott se voltunk sokat, három napot voltunk ott édesapámmal együtt. Mauthausenben már az édesapám se tudta, hogyan csinálja jobban, és mikor egyesek megkérdezték, hogyha van valaki, aki gyerek, hogy vegyük ki, és más lágerbe megy, és így tovább, apám akkor azt mondta, hogy „Fiam, te határozz, ha akarsz, akkor menj oda”. Visszautasítottam. Vele akartam maradni. Úgyhogy együtt maradtunk, és Mauthausenből  elvittek minket Melkbe [A Melk melletti Roggendorfban 1944 áprilisában létesítették a mauthauseni koncentrációs tábor egyik altáborát, ahol az ún. „Kvarc-projekt” keretében kvarcbányában dolgoztatták a foglyokat (a Steyr Művek és a Flugmotorenwerke Ostmark /FMO/ számára). A tábort a Vörös Hadsereg szabadította föl 1945 áprilisában. – A szerk.]. Hát Melkről sokan tudnak, mert ott van egy híres apátság, a melki apátság. Az már nagyon régi apátság. Hát ott volt a Duna-parton a láger. A láger széléről mi láttuk a Dunát. Egy kis láger volt, tízezer ember körülbelül. Csak férfiak voltak. Általában ők külön csinálták a női lágereket, külön a férfilágereket.

Melkben dolgozni kellett, mégpedig egypár kilométerre a lágertől csináltak, vagy akartak legalábbis csinálni egy repülőgyárat hegy alatt. Azért hegy alatt, hogy ne lehessen bombázni. És olyan hegyet választottak, ahol könnyű volt a tárókat csinálni, mert főleg homokhegy volt. Olyan pickhammerrel dolgoztunk, amivel aszfaltot szoktak törni. Amikkel mi dolgoztunk, kisebbek voltak, mint ezek az aszfalttörők, mert vízszintesen kellett tartani őket, és előreemelni. Kellemetlen dolog, mert nyolc óra után az embernek úgy fáj a feje, hogy reszket mindene benne. Tehát ezt csináltuk mi. Hát nem volt kész a háború végéig csak egy kis része, a golyóscsapágyrészleg volt kész, a többiből nem volt semmi kész. Tárókat csináltunk, volt egy nagyobb táró, két kisebb táró, nem tudom pontosan, de vagy öt tárót csináltunk. Nem tudom, hány száz métert kellett bemenni a hegybe. Három részben dolgoztunk, tehát nyolc-nyolc-nyolc órát. Persze, amíg kivittek, amíg visszahoztak… Azok, akik nyolc órát voltak dolgozni, legalább tizenkét órát voltak kint a lágerből. Mert ugye amíg mentünk-jöttünk, vártunk, a lágerből előbb gyalog mentünk egy kisállomásig, onnan vonattal tovább, szóval sokat tartott. Jó pár kilométerre volt a lágertől.

Persze aránylag sokan voltak, akik a lágerben dolgoztak. Nekem is sikerült a lágerkórházban dolgozni. Tehát ott dolgoztam, foglalkoztam a betegekkel, könnyebb munka volt, mint kimenni, és a táróknál dolgozni. De hát ezt is kellett csinálni. Hát egy adott pillanatban például odaraktak minket, akik a lágerkórházban dolgoztunk, hogy a hullákat rakjuk be teherautóba. Mert ott nem volt krematórium, Melkben, és vitték a hullákat Mauthausenbe. Azt hiszem, hogy kétszer egy héten jött egy teherautó, és vitte őket. Amikor bejött az ősz, bejöttek a hidegek – fűtésről nem volt szó –, akkor körülbelül harminc halott volt egy nap. Egy nap. Számítsa ki, hogy… Akkor mi történt? A láger száma lejjebb ment, akkor mindig hoztak újabb foglyokat. Tehát ezeket a hullákat kellett berakni a teherautóba. A hullákat a vécék alatt tartották valahol, egy pincében, ott rakták egyiket a másikra. Persze a vécék rosszak voltak, és lefolyt, rájuk ment minden piszok, kellemetlen munka volt azokat vinni.

Nem tudom, hány százan voltunk egy teremben, priccseken aludtunk, tehát olyan hármas ágy volt – földszint, közép és fent – deszkából, valami szalma talán volt rajta, de kevés, és azon aludtunk. És adtak nekünk egy-egy pokrócot, amivel betakarózzunk. És be voltunk öltözve ebbe a csíkos öltözékbe, mint a megbüntetett emberek, még Auschwitzban kaptuk az öltözéket.

Csodálatos módon én megszabadultam a tetovált számtól, nekem nem volt tetovált számom, nekem karszámom volt, de nem Auschwitzban kaptam, hanem Mauthausenben kaptam a számot. Édesapámnak szintén nem tetovált száma volt, mind a ketten Mauthausenben kaptuk a számot. 72762 voltam én, és 72763 volt ő, mert a László a János után jött. Névsorban vették. Egy kis fém táblára volt berakva, és dróttal felfogva. És itt kellett tartani a karon, a csuklón, és azonkívül rá volt varrva a szám a ruhára is a mellén és valahol a nadrág egyik részén.

Nemcsak zsidó foglyok voltak a melki lágerben. Például nem tudom, honnan került oda két spanyol. Szóval többen voltak, de két olyasmi volt, mint egy belső rendőr, tehát rendet tartott a barakkban. Szimpatikus alakok voltak a spanyolok. Utána jöttek a franciák, akiket későbben hoztak oda, szintén mint pótanyagot. Hát egy vezette a barakkot, a blockältester [Az SS által kinevezett fogoly, aki a blokkokért felelős. – A szerk.], de volt mellette egy, aki írta a dolgokat, hogy ki van... és koszt, és mit hoznak és így tovább. Ez volt a schreiber. Schreiben, írni kellett tudjon, ugye. Hát csodálatos módon az egy francia volt. Nem zsidó, keresztény francia. Azonkívül lengyelek voltak elég sokan, nem zsidók. Voltak ukránok, voltak mongolok. Honnan jöttek oda mongolok? Hát valahol bekerültek a szovjet katonacsapatokba, és mint hadifoglyok kerültek oda. Ukránok voltak elég sokan. Volt egy angol pilóta, mint hadifogoly került oda. Volt egy román, nem tudom, hogy került oda De a jó nagy része zsidó volt, főleg az elején, mikor mi odakerültünk.

Mindenütt, ahol láger volt, a mellre és nadrágra felvarrt szám mellett volt egy színes háromszög. És az a szín mutatta, hogy ki miért került oda. Volt három: piros, fekete, zöld. A pirosak voltak a politikaiak. Csodálatos módon én politikai voltam. Hogy miért, azt nem tudom. És hogy miért volt minden zsidó politikai, azt se tudom. A feketék, azok voltak a kis tolvajok, a munkakerülők, például nem akartak dolgozni, és berakták a lágerbe őket. Az én főnököm, a barakk főnöke, az egy ilyen fekete volt. Ő mint arbeitscheuer [munkakerülő?] volt ott, fekete háromszöge volt neki, valószínűleg dutyiból, vagy nem tudom, honnan. És voltak zöldek, azok voltak a gyilkosok, akiket kiszedtek a börtönből, és beraktak a lágerbe. Ezek rendszerint németek voltak [A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, a cseheknél T = cseh). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték; zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínűt (lila színűt) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színűt az ún. „aszociálisok” (csavargók, leszbikusok, prostituáltak) és a cigányok, és két Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. – A szerk.].

A feletteseink SS-ek voltak. Wehrmacht-tiszt kevés volt bent, de megtörtént, hogy volt. Volt egy Wehrmacht orvos. Ugye, hát az nem volt SS orvos. Például én neki az életemet köszönhetem. Mert én jelentkeztem, hogy beteg vagyok. És hozzá mentem, szépen németül elmeséltem, hogy tizenhat éves vagyok, és nem bírok tovább dolgozni, ha odaküldenek, meghalok. De nem voltam beteg, nem voltam olyan beteg, hogy azért berakjanak a láger kórházába. Ott tartott a kórházban végig. Ilyenek is voltak. De a többi, az mind SS volt, a főnök SS volt, akik vigyáztak ránk, mind SS-tisztek voltak, és utána voltak a katonák, akikkel mentünk a munkába. Ötös sorban voltunk, és mindkét oldalt katonák puskával vigyáztak ránk. Nem is tudom, milyen katonák voltak, nem is volt érdekes.

Voltak a barakkok, több barakk volt, és minden barakkban volt, nem tudom, hány száz ember. Ezek voltak a munkásbarakkok. Fel volt osztva, hogy ki megy reggel, ki megy délután, ki megy éjszakára dolgozni. Tehát voltak a barakkok, és a barakkokon kívül volt ez a kórház például, volt a konyha.

Minden barakknak volt egy főnöke, azt úgy hívták, hogy blockältester – hát az ältester az az idősebb, főnök ugye –, és mellette volt a schreiber, aki vezette a kondikát. De ezek foglyok voltak. A blockältestereket szadistákká nevelték, és utána odarakták őket főnököknek. Például az én blockältesterem elmesélte nekem egyszer, hogy ő nem tudom, hány évet volt már lágerben – vagy hét-nyolc éve volt lágerben –, és hogy az elején volt egy főnökük, és a főnöknek megadták azt, hogy most elmennek, nem tudom, hova dolgozni, és mondjuk, százból csak tizenöt jöjjön vissza. A többieket ki kellett végezni útközben. Ahogy lehetett. Például mesélte, hogy Mauthausenben – a mauthauseni láger keretén belül – volt az a híres kőbánya. Azt kérdezte valaki tőlem: „Láttad azt a kőbányát, amikor ott voltál?” „Nem.” Csak azután, a háború után. Ha akkor láttam volna, nem lennék most itt. Mert onnan nagyon kevesen kerültek elő. Ott odarakták őket, hogy köveket hordjanak, nagy darab köveket lépcsőn föl. És mikor jöttek a kövekkel, akkor meglökték őket, visszaestek, a kövek rájuk, egy csomót megöltek közülük. És amikor már mindez megvolt, akkor azokat, akik túlélték, odarakták ugyanarra a munkára. Miután szépen így kitanították, hogy milyen jó szadistának lenni, akkor odarakták blockältesternek.

Hát, rosszul viselkedett a foglyokkal. Én egyszer meg is ijedtem tőle. Tudniillik az egyik zsidó elaludt egy reggel. Elaludt. A többiek is hibásak voltak, mert senki se figyelt fel. Az az igazság, hogy mindenki magával se tudott eleget törődni, nemhogy másokkal törődjenek. És nem volt ott, amikor csinálták az úgynevezett appellt. Hiányzott valaki nála. Az nagy tragédia, ugye. Megszökött? Mi van vele? És mikor megtalálták, akkor elkezdte verni, ütni, amit akar. Szóval, hogy rövid legyek. Én aznap épp munkába mentem, nem tudtam, mi történt, csak amikor visszajöttem, a többiek elmesélték nekem, hogy addig ütötte őt, amíg bírta, de amikor látta, hogy nem hal meg, akkor felakasztotta. És kész. Ezt ő csinálta a saját kezével.

Ez a blockältester homoszexuális lett a lágerben, és én voltam az egyik ifjú. Nem az egyetlen. És akkor szóba állt velem. De aztán előbb-utóbb már nem lettünk jóba, és azért kerültem munkába. De egy ideig nem dolgoztam, ott tartott maga mellett heteken keresztül. Más munkát adott nekem a barakk keretén belül. És akkor közelebb voltam hozzá. Sokat mesélt, én mit mondjak? Egyébként, mikor normális perceiben volt, szimpatikus is volt. De nagyon keveset tartott ez az egész, sajnos. És akkor mind mesélt. Mesélt ezt, mesélt azt… Féltem tőle. Egyszer megharagudott rám, nem tudom, miért, és azt parancsolta: „Na, menj a drótokhoz.” A láger szélén voltak azok a drótok elektromossággal. És elindultam, őszinte leszek, azt mondtam, hogy inkább dögöljek meg ott a drótok között, mint hogy tovább éljek így. És mentem. Ő nem várta el ezt tőlem, azt hitte, hogy én nagyon félek. És utánam futott, elfogott, és visszahozott. Azt mondja nekem: „Azt hittem, hogy gyáva vagy.” Na jó, hogy hitte. De már közel voltam a drótokhoz, amikor elkapott.

Hallottam esetekről, hogy öngyilkosak voltak egyesek. Volt Nagybányán egy érdekes lengyel család. Nem tudom, hogy szabadultak meg Lengyelországból. Nem is tudott a férfi se magyarul, se románul, németül beszéltünk, németül jól tudott. Erthaim volt a családneve, a keresztnevét nem tudom. Mérnök volt, akinek a felesége a saját unokahúga volt. És volt egy gyerekük, aki teljesen hülye volt. Szóval annyira degenerált volt, hogy négy-öt éves korában ágyban, szóval csak fekve volt, magára csinált, csak nevetett, nem tudott beszélni, nem tudott menni, nem tudott semmit. Ők beadták az iratokat, hogy kivándoroljanak Amerikába. Amerika befogadta őket, de gyerek nélkül. És nem mentek. Hogy miért nem hagyták ott azt a szerencsétlent? Nem tudtak lelkileg elmenni. Egyetlen gyerekük volt… És deportálták őket. Na, ez volt az egyetlen eset, akiről hallottam, hogy fekve akasztotta fel magát. Képzelje el, mennyi akaraterő kell ehhez… Az ágyban volt, nem tudom, honnan került spárgája, vagy mije volt neki, és azzal a felső priccságyhoz felakasztotta magát, és ott  maradt, nem mozgott, amíg meg nem halt. Fura, ugye? Erről azért tudok, mert ismertem az illetőt.

A koszt rossz volt, nem nagyon lehetett megenni, ez az igazság. Az emberek lassan-lassan mentek tönkre. Nemcsak a koszt miatt, hanem idegileg, lelkileg és így tovább. Édesapám 1945 januárjában halt meg. Együtt voltunk, egy barakkban. Ő is dolgozott, és amikor lehetett, nem dolgozott.

Én Melkben pár hónapot, talán két vagy három hónapot, nem túlságosan sokat dolgoztam. Beszéltem erről a nagy munkáról, a tárókban. Mert utána a kórházban dolgoztam jó pár hónapot. A végén, két vagy három hónapot azt mondtam, hogy beteg vagyok, és beteg maradtam. Tartott az orvos, mikor kiengedtek, megint visszajöttem más bajjal, szóval akkor már ment a dolog. Már ismertem, hogyan kell csinálni a dolgokat. Például azt mondtam, hogy hasmenésem van. Hát hogyha az embernek hasmenése van, akkor be kell mutassa. De nekem nem volt. És ott hagyott a tiszt, hogy mutassam meg. De ki vigyázott rám? Szintén egy lágeres, egy fiatal fiú volt az. És akkor látta, hogy nehézségem volt, és elvette tőlem az éjjelit, ami alattam volt, és elvitte. Utána, mikor kérdezte az orvos, azt mondta, hogy „Hát csinált, elvittem, hogy kimossam”. És így tudtam kórházban maradni egy ideig.

Amikor Melket muszáj volt felszámolni, mert jöttek az orosz csapatok, akkor a foglyok egy részét gyalog vitték az ebenseei lágerbe [Ebensee községben a mauthauseni koncentrációs tábor egyik altábora volt. – A szerk.]. De engem nem gyalog vittek, én már akkor betegállományban voltam, és Mauthausenbe vittek vissza vonaton. 1944. áprilisban kerültem vissza, de nem voltam sokat utána már Mauthausenben. Hát ott láttam azt, amit utólag fényképeken látott maga is: egész kis dombok csak holtakból. Látott ilyet? Ezek voltak filmezve. Például a „Nürnbergi tárgyalás”-t ha látta, legalábbis az első kiadást Spencer Tracyvel, ott adtak egy ilyen dokumentációt, ami eredeti film volt [Gottlieb János Stanley Kramer 1961-ben készült, „Nürnbergi per” című filmjére utal, melynek egyik főszerepét  Spencer Tracy (1900–1967) alakította. – A szerk.]. Én láttam ezeket a dombokat, nem volt kellemes az sem. Melkben ilyet nem láttam. Amikor Mauthausenbe visszavittek, már nem is voltak SS-ek ott, az SS-ek elmentek. Egy bécsi civil rendőrség volt aztán, aki vigyázott nagyjából a rendre, de már nem csinált semmi rosszat. Hárman voltunk egy ágyban, ennivalót majdnem semmit nem adtak. Május ötödikén volt a mauthauseni lágernek a felszabadulása. Négy nappal a háború vége előtt szabadultam én meg.

Összesen tizenegy hónapot voltam lágerben: Auschwitzban, Mauthausenben, Melkben, ismét Mauthausenben. De utána még két hónapot voltam kórházban, a felszabadulás után, mert annyira le voltam gyengülve, hogy nem tudtam a lábamra se állni. Annyira le voltam gyengülve, hogy be kellett vinni engem egy másik kórházba. Akkor kerültem át Ebenseebe, az ebenseei kórházba, amit az amerikaiak egy kicsit rendbe hoztak, és ott mesterségesen tápláltak engem vénán keresztül, amíg helyrehoztak. A szabadulás után. De nagyon sokan haltak meg a szabadulás után. Mert már nem volt visszaút, nem lehetett megmenteni őket. Majdnem két hónapot voltam ebben a kórházban. Tehát egész májusban, és június vége fele kezdtem hazafele jönni.

Az ebenseei kórházban voltam, amikor adtak egy papírt, amivel felülhettem akármilyen vonatra ingyen. És akkor előbb elkerültem még egy lágerbe, hát az már felszabadulás után volt, akkor már nem voltam bezárva oda, de volt, hol aludjak egy éjszakát, kettőt. Ez valahol szintén Ausztriában volt, Linz mellett. És akkor meglátogattam Linzet is. Útban hazafele. Onnan vettem egy másik vonatot, hogy Magyarország fele kerüljek. Nagyon sokat utaztam, mert meg kellett kerüljük Bécset. Bécs agyon volt bombázva, nem ment vonat arrafele abban az időben. Úgyhogy Sopronba kerültem – jól megkerültük az egész utat –, és Sopronból Pestre.

Június vége fele voltam Budapesten, maradtam vagy három-négy napot. Pesten már rögtön volt címem, az állomáson rögtön mondták, hogy akik a deportálásból jönnek haza, hova kell menjenek. Én már hallottam róla, hogy vannak ilyen központok, már tudtam róla. Elmentem oda, ott megint irányítottak tovább. Megkérdezték, hogy mit akarok, mondtam, hogy haza akarok menni Nagybányára. Akkor volt a románoknak ott Budapesten egy képviselete, oda is elmentem, ők is adtak egy papírt, és jöttem hazafele vonaton.

Hogy hogyan utaztunk, az egész más kérdés. Rosszul, könyörgöm. Én olyan rosszul néztem ki Budapesten, hogy miután felmentem egy vagonba, amelyik ment Debrecen fele – ez volt az út, Debrecen fele –, jöttek az orosz katonák, és mindenkit kiraktak a kocsiból, hogy az nekik kell, és ők utaznak azzal a vagonnal, de mikor engem megláttak, visszavittek. Olyan rosszul néztem ki. Úgyhogy az orosz katonákkal mentem egész Debrecenig. Debrecenben volt a következő vonat, és onnan jöttem Nagybányára. Hát persze közben látogattam ismerősöket Pesten is, Debrecenben is, mert voltak ismerőseim, nagybányaiak, akik odakerültek. Adtak címeket, akiket ismertem. De hát pár órát tartott az a látogatás.

1945. július tizennegyedikén éjjel két órakor megérkeztem Nagybányára. És akkor elmentem a volt zongoratanárnőmhöz – Kádár Erzsébetnek hívták, ő Bartók Bélának volt a tanítványa. Kádár Erzsébetnek a férje Kádár Géza festő volt [Kádár Géza (Máramarossziget, 1878 – Nagybánya, 1952) – 1899–1901 között a budapesti Iparművészeti Iskolát látogatta, majd Münchenben Hollósy Simon tanítványa volt. Végérvényesen 1923-ban telepedett le Nagybányán. Felesége a Bartók-növendék Hevesi Erzsébet volt. – A szerk.], csodálatos módon mind a ketten illegalisták voltak, kommunisták voltak, nem tudom, hogy szabadultak meg. És a nő zsidó volt, csak ki volt keresztelkedve, a Kádár Erzsébet, úgyhogy őt nem deportálták. A lánykori neve Hevesi volt, és volt egy húga, aki Pesten volt zongoraművész – tehát mind a ketten zongoristák voltak –, és akit deportáltak. Ő nem jött vissza. És én hozzájuk mentem. Hogy miért választottam őt? Érdekes dolog. Azért is mentem oda, mert tudtam, hogy olyan emberek, akik ebből nem fognak problémát csinálni. Mert ahogy én kinéztem, amilyen piszkos voltam, amilyen büdös voltam, akárhova nem mehettem. Nem voltak lehetőségek mosakodni se, hogy rendben tartsam magamat. Én a lágerruhákkal jöttem haza Nagybányáig. Csíkossal. És akkor ott éjjel a fürdőszobában mindent levettem magamról, megmosakodtam, adtak nekem egy pizsamát, és lefeküdtem. Ez volt az első jó éjszaka több mint egy év után. Ott voltam náluk vagy egypár hétig. Akkor csináltam a láger utáni első fényképet. Hát, megmértem magamat, Nagybányán már elég kövér voltam, negyvenöt kilós. Tíz nap alatt tíz kilót híztam.

Közben megtudtam, hogy a nagybátyám, Sándor Pál megvan Bukarestben, sikerült valahogy vele felvegyem a kapcsolatot, és elmentem Bukarestbe. Ő nem tudta, hogy én megyek, rossz volt akkor a közlekedés és a kapcsolatok, a posta is, minden, amit akar. De otthon volt a sógora, aki fogadott. A nagybátyám nyaralni volt Buşteniben [Brassótól délre], de ő is rögtön hazajött, utána elvitt engem is oda, és ott töltöttem vele egypár hetet. Egy kicsit rendbe szedtem magam. Megkérdezte, hogy mit akarok, én megmondtam, hogy mit akarok, és visszamentem Nagybányára. Nem volt probléma. Tartottam vele a kapcsolatot, amíg meg nem halt.

Visszakerültem Nagybányára, és kezdtem az után érdeklődni, hogy hogyan tudom befejezni az iskoláimat. Tulajdonképpen egy gimnázium volt Nagybányán, de volt román és magyar tagozata. Én rögtön a magyar tagozathoz mentem, oda iratkoztam be, mert könnyebb volt nekem magyarul tovább csinálni az egészet. Beleegyeztek abba, hogy két évet csináljak egy év alatt mint magántanuló. Mert egy évet vesztettem, nem az én hibámból. Nem kellett járjak az iskolába, csak vizsgázni. Hát tanultam, amit tudtam, akkor tanulni nagyon nehéz volt, de hát levizsgáztam végül is, elintéztem a vizsgákat. És egy év után beiratkoztam az utolsó, nyolcadik osztályba – abban az időben a gimnázium nyolc osztályos volt –, és visszakerültem a volt kollégáimmal egy osztályba. Mert behoztam azt az egy évet. Persze nem csak a volt kollégáimmal voltam együtt, mert jöttek máshonnan is, de főleg azok voltak, a volt kollégáim. És azokkal érettségiztünk, és mindegyik ment a maga útjára.

A mi lakásunkat, miután minket elvittek a gettóba, bezárták és lepecsételték. Ez volt 1944 májusában. Nem tudom egész pontosan, mikor, de Nagybánya ősszel – tehát egy fél évre rá – felszabadult. Sokkal hamarabb, mint mi. Nagy összevisszaság volt akkor, és előbb-utóbb a lakást odaadták másnak, akinek befolyása volt. Nem tudom, hogy kik vagy milyen formában, de nem volt érdekes, mert azután minden lakást annak adtak, ugye, akinek akarta a Párt és így tovább. Tehát amikor én hazajöttem, mást találtam a lakásban – ez a lényeges. Ki került az én lakásomba? Egy Birtás Gábor nevezetű illegalista, aki utána a szekuritáténak [lásd: Securitate] lett a főnöke. Na most, hogy kerüljön be a lakásba? Mert át akarta adni a nagybányai zsidó hitközségnek, ami volt a lakásban. Nem tudom, honnan szedtek egypár zsidót, azt hiszem, a munkaszolgálatosokból, akik visszakerültek, és ők voltak Nagybányán a zsidó hitközség, és akkor a zsidó közösség volt az, aki átvette a lakásban levő tárgyakat. Akkor a lakásból kivettek mindent, amit találtak, az ásványgyűjteményt is. Én egy részét visszakaptam az ásványgyűjteménynek. Egypár darab még megvan nekem, csak azért, hogy emlékezzek édesapámra. De nem túl sok. Miért van ilyen kevés belőle? Mert akkor nagy cirkusz volt, hogy nem szabad ásványt tartani, be kell adni az államnak – mint az aranyat és így tovább. És akkor én vettem a ládákat – ládákba volt szépen berakva –, és beadtam a kolozsvári Bolyai Egyetemnek [lásd: Kolozsvári tudományegyetem] ajándékba. Még egy köszönő papírt se kaptam tőlük. Ott van, valahol meg kell legyen. És én megtartottam magamnak egypár dolgot emlékbe, ennyit. Tehát a lakásunkban levő dolgoknak egy jó részét megtaláltam a hitközségnél, amikor visszajöttem, de nem mindent, sajnos. A bútornak is egy részét a zsidó hitközségnél találtam. A bútor a miénk volt, a saját bútorunk volt. Valahogy megtaláltam a zongorát is. Azt elhoztam Kolozsvárig, utána eladtuk, és én vettem egy másikat. Most is van egy pianínóm.

Segélyekből éltem, kaptam segélyt. Elmentem a város vezetőségéhez, még az is adott segélyt, mert IOVR-tag – Invalizi, orfani şi văduve de război [Hadirokkantak, hadiárvák és hadiözvegyek (román)] – voltam. Kaptam pénzt tőlük, kaptam segélyt a hitközségtől, szóval valahogy kijöttem. Én se tudom, hogy éltem, de valahogy sikerült átvészelni. És volt valami nagy szerencsém. A Phönix gyárnak az egyik tulajdonosa Bukarestben élt, és hol Bukarestben, hol Nagybányán volt. Zsidó volt, Weiser Miklós. Pesten élte túl a háborút. Egész Magyarországban eldeportálták a zsidókat, csak Pesten nem sikerült nekik. Pesten nem tudom, melyik szigetre, a Margit-szigetre vagy melyik szigetre vitték a zsidókat, és nem sikerült mindannyiukat deportálni. Túlságosan nagy volt a kapcsolat a zsidók és nem zsidók között, Pesten főleg, és azért ott nem sikerült deportálni őket. És egyébként ott nősült, ott ismerte meg a feleségét. Hogy miért nősült ott, azt tőle tudom. Mert hát sok nő járt utána. Képzeljen el egy jóképű, magas férfit, aki gazdag, akinek egyeteme van – vegyészetet és konzervatóriumot végzett, nagyon szépen énekelt, jó hangja volt. Mindene volt, és főleg pénze volt, tehát úgy estek a nők utána, mint annak a rendje. De nem nősült meg, mert azt mondta, hogy mindegyik a pénzéért megy hozzá feleségül. De ott megismerkedett valakivel, aki beleszeretett anélkül, hogy tudja, hogy kicsoda, és akkor azt elvette feleségül. Weiser Miklós nagyon szerette édesapámat, mert ő csinálta neki az ásványgyűjteményét is, többek között. Körülbelül egyidősek voltak édesapámmal, vagy talán még fiatalabb volt, mint édesapám. És ő segített anyagilag a háború után, amíg a középiskolában voltam. És segített alaposan. Az egyetemen már kevésbé segített. Azért is, mert 1947-ben kerültem az egyetemre, 1948-ig én még kaptam holmi segélyeket, amiből tudtam élni, ő viszont közben – 1947-ben vagy 1948-ban – elment az országból. Elfutott Nyugatra. Jól tette. Felajánlotta nekem, hogy magához vesz. Örökbe akart fogadni. Én nem akartam senkihez se menni örökbe fogadva. Megvolt a saját egyéniségem, és nem akartam másokat hallgatni. Nem mindig jó ez, de ez volt. Valahova Amerikába mentek ki, de nem tudom pontosan, hogy hova, Argentínába, talán. Körülbelül sikerült neki egy csomó pénzt kivinni külföldre, és volt, miből éljen, de sajnos nem élt túlságosan sokat, vagy tíz év múlva meghalt szívszélhűdésben. Tehát elég korán halt meg, nem lett öreg. De mikor középiskolás voltam, ő segített.

1947-ben beiratkoztam a Bolyai Egyetem vegyészeti szakára, és elkerültem Kolozsvárra. Azért a vegyészetre, mert így kaptam stipendiumot a Phönix gyártól. És az egyetemen aztán kezdtem kapni a különböző segítségeket. Hát volt a Jointnak Kolozsváron bentlakása és kantinja, volt hol lakjak is Kolozsváron, és hol egyek – ingyen kantin, ingyen szállás, minden ingyen volt. A Joint tartotta fent, és elég központi is volt a bentlakás, a Majális utcában. Ott voltam az elején, elsőéves koromban. Az első év elvégzése után átiratkoztam a Bolyai Egyetem matematika szakára. Különbözeti vizsgákat kellett tegyek, és akkor egyenesen a másodévre kerültem.

De közben megnősültem. Jött a másik probléma. A feleségem nekem kollégám volt Nagybányán, a középiskolában, az utolsó évben. Laktam is a szüleinél – az volt a baj, ugye. Butkovits Aliznak hívták, de tulajdonképpen ő eredetileg Berger Aliz volt. Butkovits lett, mert a mostohapapája örökbe fogadta. És a Berger Aliz hogyan szabadult meg a háborútól? Az egészen furcsa. Az édesanyja ki volt keresztelkedve, mert keresztény volt a második férje, és akkor őt nem kellett deportálják. De a lányuk, hiába volt kikeresztelkedve, nem volt férjnél, hát kicsi volt, fiatal volt, kellett volna deportálni. Ő százszázalékos zsidó, mert az anyja is zsidó volt, csak kikeresztelkedett, és az apja is zsidó volt – Berger volt. De volt egy szomszédjuk, és a szomszédnak volt egy szőlője Szinérváralján – az Seini románul –, tehát Nagybánya és Szatmárnémeti között körülbelül középen [Szinérváralja – nagyközség Szatmár vm.-ben, Trianon után Romániához került (Seini), Nagybányától 27 km-re van északnyugati irányban. – A szerk]. Odavitte a leánykát, és ott tartotta a háború végéig. Volt ott, hol lakjon, hol egyen, volt minden. És így szabadult meg. Hiába keresték otthon, nem lehetett megtalálni.

Megnősültem, még mikor másodéves voltam. Másodév elején, 1948 őszén. És akkor sikerült egy szobát szerezzek aránylag olcsón, szintén egy zsidó családnál, akiknél nagyon jól éreztük magunkat, és sikerült az egyetemen szerezni a feleségemnek egy tisztviselői állást, tehát ő is keresett. Én is kerestem még, dolgoztam. Pénzt gyűjtöttem az „Antal Márk”-nak – úgy hívták azt a Joint által fenntartott bentlakást. Én már nem laktam ott, de dolgoztam nekik, jártam a városban, gyűjtöttem a pénzt, és akkor nem tudom, hány százalék az enyém volt a pénzből. Szóval átvészeltem. Két évig volt problémám, aztán elkezdtem keresni én is, mert harmadéves koromban kineveztek gyakornoknak. Tehát diák voltam, és gyakornok voltam, matematikai  analízis szemináriumokat tartottam az első évvel. Utána csináltam mindenfélét. Így történt meg az, hogy mikor nyugdíjba mentem, nekem elismertek ötven év felsőoktatást.

Az első házasságomból volt egy fiunk, Gottlieb Péter, ő 1950 márciusában született, mikor harmadéves voltam. Miután elváltunk, ott maradt Kolozsváron az édesanyjánál. Normális volt, mert öt éves vagy hat éves volt, mikor elváltunk, hát kisgyerek volt. Nem volt nekem mit kezdeni egy kisgyerekkel itt, Iaşi-ban. Ez így volt, de mikor egyetemre került, akkor idevettem. És itt végezte a matematikát. Visszakerült Kolozsvár mellé, utána Kolozsvárra, és ott házasodott meg, a felesége román. Kimentek Izraelbe 1989-ben, pár hónappal Ceauşescu leesése előtt [lásd: 1989-es romániai forradalom]. A fiam 1996. decemberben halt meg – negyvenhat éves volt –, rákos lett. De van két unokám Izraelben, megvan mind a kettő. A két gyereknek román neve van, az egyik Mircea, a másik Silviu. Mert a mama adja rendszerint a neveket. De mikor kimentek Izraelbe, mind a ketten felvettek zsidó neveket. A Mirceából Miha lett, a Silviuból Yossi. 1979-ben és 1983-ban születtek. Mind a kettő befejezte már a középiskoláját, a katonaságot is, és most egyetemi diákok, a nagyobbik, Miha közgazdaságot végez Jeruzsálemben, a kisebb, Yossi pszichológát tanul Beer Shevában. Az anyjuk Sederotban van, de hát ők nem nagyon laknak az anyjukkal.

A Bolyai Egyetem jó magyar tanárokat hozott Magyarországról Kolozsvárra, és kevesen voltak kolozsváriak a tanárok közül. Nagyon jó matematikaképzést kaptam, ami egész életemben használt. Isteni tanáraim voltak, véleményem szerint. Borbély Samu nemcsak matematikus volt, hanem mérnök is, és Németországban is dolgozott egy ideig, például azt hiszem, hogy a Stuka vagy melyik repülő szárnyának a profilját számolta ki [A Stuka – Sturzkampfbomber rövidítése – 1935–36-ban a németek által kifejlesztett merülő bombázó, hivatalos nevén Junkers Ju 87. – A szerk.]. Hát ő nem volt Hitler-párti, tehát neki nem volt politikai baja, de mikor látta, hogy mi lesz, akkor elment Németországból. De nagyon jó kiképzésű volt, és nagyon jó praktikus matematikus volt [Borbély Samu (Torda, 1907 – Budapest, 1984) – matematikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. A berlini műegyetemen végzett, majd ugyanott tanársegéd, 1933-tól pedig az egyetem repüléselméleti intézetének matematikusa. 1941-ben Kolozsvárra költözött, és a Ferenc József Tudományegyetemen tanársegéd, adjunktus, megbízott előadó volt. 1944-ben, Kolozsvár német megszállása után letartóztatták, Budapestre, majd Berlinbe vitték, ahol börtönben ült. 1944 decemberében visszatért Budapestre, majd 1945 végén Kolozsvárra. 1945-től a Bolyai Egyetem tanára, 1949-től a miskolci műszaki egyetemen, 1955-től a budapesti műegyetemen matematika tanszékvezető, 1960-tól 1964-ig a magdeburgi nehézgépipari műegyetem matematika intézetének igazgatója volt, 1964 és 1968 között ismét Budapesten tanszékvezető. – A szerk.]. A Gáspár Rezső professzornak kevésbé praktikus, de nagyon jó elméleti felkészültsége volt, és nagyon szép kurzusokat tartott, például sokaságelméletet és valós függvényeket. Gáspár Rezső magyarországi volt, és azt hiszem, hogy Debrecenben halt meg, ha jól tudom, nemrég, pár évvel ezelőtt [Gáspár Rezső (1921– 2001) – akadémikus, egyetemi tanár. 1943-tól 1945-ig a pápai Református Kollégium tanára volt, 1945-től 1953-ig a budapesti Műszaki Egyetem Fizikai Intézetében tanított, 1953-ban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Elméleti Fizikai Tanszékének tanszékvezetője lett. Úttörő jelentőségű tudományos munkát végzett a kvantumkémia területén. Nemzetközi rangú tudományos iskolát teremtett a Debreceni Egyetem Elméleti Fizikai Tanszékén. – A szerk.]. Gergely Jenő volt az egyetlen olyan tanárunk, aki ott maradt Kolozsváron. Ő tulajdonképpen már tanársegéd volt az első világháborúban. A két világháború között nem ment el Kolozsvárról, mert ott nősült, ott maradt, és középiskolában tanított. Mikor 1945-ben újra megcsinálták a Bolyai Egyetemet – akkor már Bolyai volt, azelőtt nem tudom, hogy hívták [I. Ferencz József Tudományegyetem, majd a két világháború között II. Károly Király Intézet. – A szerk.] – akkor a Gergely bácsit megint visszavették [Gergely Jenő (1896–1974) – szakíró, a nemeuklideszi geometria szakértője. 1920-tól 1948-ig a kolozsvári Marianum leánygimnáziumban tanított; 1947-től nyugalomba vonulásáig a Bolyai Tudományegyetemen, majd a Babeş-Bolyai Egyetem matematika karán adott elő. – A szerk.]. Isteni tanár volt Jenő bácsi, és egyfolytában olvasott, úgyhogy neki nagyon szép általános műveltsége is volt. Mindig azt mondtuk, hogy egy járó enciklopédia. Mikor kérdeztek valamit tőle, mindig megmondta, hol lehet megtalálni. Ő főleg geometriát tanított, görbefelület-elméletet, differenciálgeometriát és így tovább. Egyébként nála is csináltam a diplomadolgozatot. Az államvizsga-dolgozatot variációszámításból csináltam, de ő adta a témát. Ott volt a Pick György, Pikk Gyurinak hívtuk mindannyian. Ő középiskolában volt tanár, és onnan került az egyetemre. Nagyszerű algebrista volt [Pick György (1907–1984) – 1945–1952 között a kolozsvári Bolyai egyetemen algebrát tanított, a Babeş-Bolyai Egyetemen az algebrai iskola megteremtője volt. Sok erdélyi magyar matematikus doktorátusi vezetője volt (www.emt.ro/kiadvanyok/msz/msz2000/msz37.pdf). – A szerk.].

Fizikából szintén volt egy nagyon jó felkészültségű tanárunk, a László Tihamér. Jó kísérleti fizikus volt [László Tihamér (1910–1986) – fizikus, egyetemi tanár. A Unitárius Kollégium fizikatanára volt 1944-ig, 1947-ben a Bolyai Tudományegyetem tanszékvezető tanára lett. Számos tankönyv és egyetemi jegyzet szerzője volt. – A szerk.]. Talán nem volt olyan nagy koponya, de elsőéves korban ilyen kellett oda, nem nagy tudós. És hát ott volt a Vescan Teofil – aki idejött Iaşi-ba, és őutána jöttem én is ide –, aki nagyon szép elméleti fizika kurzusokat tartott. Vele csináltam az elméleti mechanikát és utána egy általános elméleti fizika kurzust is. Nagyon szép műveltsége volt, és ami nagyon fontos, nagyon termékeny volt. Ő itt, Iaşi-ban halt meg, ötvenéves korában, de több mint százötven matematika-, fizikadolgozata volt akkor már közölve. Volt legalább három diplomája: matematika, fizika és filozófia. A Bolyain magyarul tartotta az előadásait. Úgy beszélt magyarul, mint románul. Ez a Vescan megengedte azt magának, hogy mikor ki kellett tölteni a személyes adatokat, akkor ahhoz, hogy milyen nemzetiségű, azt írta, hogy erdélyi. Se magyar, se román, ő erdélyi. Radó Ferenc isteni tanár volt, nagyon jó pedagógus, és nagyon jó mint tudós is, nagyon szép dolgozatai vannak. Ő is, azt hiszem, hatvanhat éves korában halt meg, bélrákban [Radó Ferenc (1921–1990) – matematikai szakíró. Középiskolai tanár volt, majd 1950-től a Bolyai, ill. Babeş-Bolyai Egyetemen előadó, 1968-tól egyetemi tanár nyugalomba vonulásáig (1985) (www.banaterra.eu/magyar/I/irodalmi_lexikon/irok/irodalmi_lexikon.htm). – A szerk.]. Szóval jó tanáraim voltak. Ez az igazság.

A fiatal nemzedék is jó volt. Ott volt a jó barátom, aki pár évvel idősebb, mint én, de abban az időben már tanársegéd volt, a Gábos Zoltán, aki egyébként a Magyar Akadémia külső tagja [Gábos Zoltán (1924) – egyetemi tanár (Bolyai Tudományegyetem). Kutatási területei: részecskefizika, általános relativitáselmélet, elméleti mechanika. Több monografikus jellegű munkát is megjelentetett. – A szerk.]. Most is Kolozsváron van, nyolcvanegynéhány éves, de jól tartja magát, nemrég láttam. A kollégák között ott volt a Weiszmann Endre is, ez zsidó, aki ott maradt tanár a kolozsvári egyetemen, főleg a szilárd test elméletével foglalkozott, utána kiment Amerikába családostól, és onnan ment nyugdíjba [Weiszmann Endre (1923) – fizikus, tanított a Bolyai Tudományegyetemen, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Romániát elhagyva előbb az izraeli Weizmann Intézet kutatója volt, később a City University of New York emeritus professzora. – A szerk.]. Ő is idősebb, mint én. Közülük egyik se volt tanárom nekem, de ott voltak abban a környezetben, és nagyon jó kapcsolatunk volt egymással. Tehát szerettük egymást, beszélgettünk egymással, nyugodtan elmehettem akármelyik tanárhoz kérdezni, beszélni vele, nem volt az a probléma, hogy a tanár milyen messzi van.

Az én szériámban tízen voltunk egy évben, másodéves koromban. Első éven sokan voltunk, de nagyon sokan lemaradtak. De mikor másodéves lettem, mi, matematika szakosok tízen voltunk egy évben. Mind közel voltunk egymáshoz, segítettük egymást. Aki egy kicsit gyengébb volt, azzal mindig valaki foglalkozott. A társaim közül megvan még a Singer Iván [1929], Bukarestben van, matematikus, a Román Akadémiának a tagja. Egy csomó könyve van, a Springer kiadásban is rengeteg dolgozata van. Tulajdonképpen mi ketten voltunk, akik valamit tovább vittek. De a többiek is jó középiskolai tanárok voltak. Nagyon jó kollektívánk volt. Sajnos lassacskán elkerültek az emberek, utána jöttek a későbbi évek, amikor kérték, hogy a két egyetem közösüljön. A Bolyai nagyon jó volt, sajnos most már nem ugyanaz [1959-ben összevonták a kolozsvári magyar Bolyai egyetemet a román Babeş egyetemmel, és így lett a mai Babeş-Bolyai egyetem, a magyar és a román szakokat összeolvasztották. – A szerk.].

Tehát 1951-ben végeztem el az egyetemet, utána egy évet ott voltam a Bolyain tanársegéd. 1952-ben felvételiztem itt, Iaşi-ban aspirantúrára – aspirantúrának hívták akkor, a doktorátus ez tulajdonképpen –, december végén idejöttem, és azóta itt vagyok. Tehát 1953. január elsejét már itt töltöttem.

A doktorátusi témám az általános relativitáselmélet volt, az jó matematikusoknak való, sok geometriát kell csinálni benne. Ösztöndíjjal jöttem ide három évre, és a következő ősszel már adtak nekem órákat, mint tanársegéd az elején, utána mint lektor. Tehát 1953 őszén már kezdtem tartani az első kurzust itt, Iaşi-ban, huszonhat éves koromban. Elméleti fizikát tanítottam, matematikát csak most, az utolsó években – nemlineáris differenciálegyenletekkel foglalkoztam a maszterátuson.

A Iaşi-i Egyetem Fizika Karán tanszékvezető voltam, két részletben. 1963 decemberében halt meg Vescan professzor, és 1964-ben én lettem a tanszékvezető. Akkor a tanszéket úgy hívták, hogy Elméleti Fizika és Anyagszerkezet Tanszék. Egészen 1971 vagy 1972-ig voltam tanszékvezető, mert akkor megszüntették a kis tanszékeket, egyesítették őket, hogy ne kelljen annyi tanszékvezetőt fizetni. Ez így ment 1990-ig. 1990 januárjában megint szétrakták a tanszékeket, és akkor én megint tanszékvezető lettem, de akkor már csak úgy hívták, hogy Elméleti Fizika Tanszék. És tanszékvezető maradtam 1999 őszéig, amíg nyugdíjba nem mentem. Akkor más vette át a tanszéket, de egy évvel ezelőtt megint egyesítették a tanszékeket, úgyhogy most megint nincs Elméleti Fizika Tanszék, most együtt van a Szilárdtest Fizikával.

Sokféle előadást tartottam: kezdtem elektrodinamika- és reativitáselmélettel, utána kvantummechanikát tartottam nyugdíjazásomig, tehát 1958-tól 1999-ig. Tartottam szilárdtestelméletet, kvantumtérelméletet. Utána lassan átadtam másoknak is, de mind a két kurzust én kezdtem Iaşi-ban tanítani. Tartottam termodinamikát, statisztikus fizikát, fizikát filozófusoknak a Filozófia karon, tartottam elméleti fizikát a vegyészeknek. És amióta nyugdíjas lettem, tartottam nemlineáris differenciálegyenleteket fizikusoknak. Volt elég előadásom. Már én se tudom, mennyi mindent tanítottam. Nyugdíjazás után még tartottam előadásokat, azt hiszem, ez [a 2006-2007-es tanév] lesz az első év, amikor nincs előadásom. De most olyan kevés diákunk van, hogy nem vehetem el másoktól a kenyeret.

1971–72-től vezetek doktorátust. És már van vagy harminc „doktorom”, és egyesek ismertek világszerte már. Csak kettőt mondjak közülük. Az egyik, Achiba Segal a neve, szintén zsidó, kint van Izraelben, a Weizmann Institute-ban dolgozik [A Rehovotban található Weizmann Intézet a világ egyik vezető, természettudományokkal és műszaki tudományokkal foglalkozó, multidiszciplináris kutatóközpontja. – A szerk.], specialista a napenergia problémájában, mert az nagyon fontos nekik, ezt felhasználni. Egy másik, aki magyar, Vékás László Temesváron van, ő szintén jó specialista a ferromágneses folyadékokban, és szintén ismert az egész világban, be is választották már elég régen az Európai Akadémiába [European Academy of Science and Arts].

Hogy a tudományos munkáim közül melyiket tartom fontosabbnak, azt nagyon nehéz megmondani. Nagyon szerettem a relativitáselméletet, de most már abbahagytam, hát kell mást is csináljak. A kvantummechanikát is szerettem, és ott is vannak dolgozataim, kevesebb, de van egypár dolgozatom. Kvantummechanika könyvet írtam, nem egyet, többet, kvantumtérelméletről jelent meg könyvem, relativitáselméletről [I. Gottlieb: Mecanica cuantica, fascicula I (Originile mecanicii cuantice), Centrul de multiplicare al Univ. „Al. I. Cuza” Iaşi, 1973; I. Gottlieb si I. Merches: Teoria cuantica a cimpului, fascicula I, Centrul de multiplicare al Universitatii „Al. I. Cuza” Iaşi, 1975; I. Gottlieb, I. Merches, D. Tatomir: Teoria cuantica a cimpului, fascicula II, Centrul de multiplicare al Univ. „Al. I. Cuza” Iaşi, 1981; Ioan Gottlieb: Mecanica cuantica, fasc. I, Centrul de multiplicare al Univ. „Al. I. Cuza” Iaşi, 1982; Ioan Gottlieb, Ciprian Dariescu si Marina-Aura Dariescu: Fundamentarea Mecanicii Cuantice, Editura Tehnica, Chisinau, 1995; I. Gottlieb, D. Tatomir, M. Stamate: Complemente de mecanica cuantica, Editura Plumb, Bacau, 1997; I. Gottlieb, Marina-Aura Dariescu, C. Dariescu: Mecanica cuantica, Ed. BIT, 1999; Gh. Maftei, I. Gottlieb, Cleopatra Mociutchi, Irina Mazilu, D. A. Mazilu: Teoria relativitatii restranse, din seria Teorii Fundamentale ale Secolului XX, Editura Univ. „Al. I. Cuza” Iaşi, vol. I, 2001, vol. II, 2002].

Van az International Society on General Relativity and Gravitation, annak már régen tagja vagyok. Tagja vagyok az American Mathematical Societynek mint matematikus. Én is benne vagyok a European Academy of Science and Artsban. Voltak olyan akadémiai beválasztások, ahol pénzt is kellett adjak, azt nem veszem én túlságosan komolyan: például a New York Academy of Science, ez pénzzel jár, de nem volt rossz, mert küldtek könyveket, küldtek anyagokat. Ott kellett tagsági díjat fizetni. Most már a European Academyben is kell fizetni – az elején nem kellett, de most már kell, mert nincs pénzük. De megírták szépen, hogy fenn kell mi is tartsuk valahogy. A tagdíj nem nagy, körülbelül hatvan euró évente. Kitüntetéseim nem nagyon voltak, nem is adtam be sose anyagot ilyenre, az az igazság.

Amikor idekerültem Iaşi-ba, hát persze új ismerőseim voltak, és próbáltam elég közel kerülni hozzájuk. Aránylag jóban voltam mindenkivel. De az ember nehezen talál magának nemcsak jóban levést, hanem valakit, akivel tud közösen munkálkodni. Én így találtam rá a második feleségemre – abban az időben még másnak volt a felesége. Értelmes nő volt, és mindig jó dolgokat mondott nekem. Az előnye az volt, hogy én matematikus fejjel gondolkoztam, ő pedig fizikus fejjel. Na most, én elméleti fizikára jöttem ide, de én fizikából nagyon hermetikus voltam. És akkor ő kezdte nekem magyarázni, hogy ez így nem megy. És igaza volt. Megtanított, hogyan kell fizikadolgozatokat írni. Utána én tanítottam meg őt egy kis matematikára, hogy tudjunk dolgozni is együtt. És sikerült. Van egy csomó közös munkánk.

Az elején ő nem az Elméleti Fizika Tanszéken volt, de oda került. És akkor nyilvánvaló, egyre többet dolgoztunk együtt. És tudtunk egymásnak segíteni minden problémában. Például ő is kapott aztán elméleti fizika kurzust, és akkor én mondtam neki, hogy körülbelül mit hogyan csináljon. Ő mondta nekem, hogy vigyázzak, hogy mit csinálok a fizikusokkal. Mondom, én túlságosan elmatematizáltam a dolgokat, ami nem megy a fizikusoknak. Meg kell tanulni az arany középutat, az aurea mediocritast. És ez így ment, és nagyon jól megértettük egymást, túl jól, a véleményem szerint. Mert neki családi problémái voltak, a férje volt az, aki el akart válni, be is adta a válópert, el is vált. Én megjósoltam neki magamban, hogy ez fog megtörténni. Megmondom, miért. Mert az ő elméje sokkal magasabban volt, mint a férjéé. És a nők se bírnak ki kevésbé okos férfit, és a férfiak még kevésbé bírnak ki okosabb nőt maguk mellett. Akkor természetesen ez a házasság felbomlott. Felbomlott tavasszal, és én ősszel rögtön rámentem, hogy meg akarok vele nősülni. Nem hagytam gondolkozni túl sokat.

Én már jó pár éve el voltam válva. Kolozsvárról már úgy jöttem ide, hogy válófélben voltam. Elméletileg. Gyakorlatilag csak azután váltunk el, ugye. Intelligensen váltunk el, cirkusz nélkül. Én nem vettem részt egyetlen válóperen sem, nem voltam, nem jelentkeztem. Meg voltunk egyezve, és el volt intézve a dolog. Az első feleségem újra férjhez ment. Most Luţă Aliz a férje után. Nem volt több gyereke. Az igazság az, hogy az első feleségemmel is úgy voltam, hogy mikor együtt voltunk, három napig minden jól ment, három nap után már semmi sem ment jól. Tehát én már tudtam azt, hogy elválok, még mielőtt a második feleségemet megismertem volna. Tehát ez nem volt probléma. Nála volt probléma, hát akkor házas volt, két gyerekkel. Én nem akartam rávenni arra, hogy elváljon, mert amikor gyerekek vannak középen, akkor nehéz az ügy. De szerencsére részemről így történt. 1962 őszén összeházasodtunk, és azóta együtt vagyunk, már negyvennégy éve ugye, már ki van próbálva.

Az első feleségem 1927-ben született, ő is idősebb, mint én. A második feleségem is idősebb, mint én, ő 1926-ban született. A felségem tavasszal [2006 tavaszán] töltötte be a nyolcvanadik életévét. Úgyhogy ahhoz képest, kopogjuk le, ugye... És tele van energiával, most is Bukarestben van, ide megy, oda megy, intézkedik. És van kivel tárgyaljak. Szóval, vigyázunk egymásra.

Ő is vigyáz rám, mert nekem is egészségi problémáim vannak. Azt még nem meséltem el, hogy az egészségi problémáim között egész biztos a lágerből származik az egyik, ami egy kémiai cukorbaj. Tulajdonképpen nem arról van szó, hogy a szervezetben nincs elég anyag feldolgozni a cukrot, hanem rosszul dolgozza fel. És ez egész biztos, hogy a lágerből jön, mert aki a lágerből megszabadult, hát az… Szabad ide csúnyákat is mondani? Mikor megszabadultunk, nekem volt egy jó barátom, nőgyógyász volt, orvos, idősebb, mint én, aki szintén nagybányai volt, és ő is megszabadult. És elmondtam neki, ahogy én elkezdtem enni, tíz kilót híztam tíz nap alatt és így tovább. Ő azt mondta nekem: „Gyermekem, mi, akik megszabadultunk, a mi szervezetünk úgy ráment erre az új helyzetre, hogy – bocsánat – a szart is feldolgozta.” Ez volt a helyzet. Ez a szervezetnek volt a jó tulajdonsága. Tehát valószínű abból az időből származik ez a cukorbajom, viszont csak évtizedek után jelent meg. Mert énnekem hogyha reggel megvizsgálják a cukorszintemet, normális. Most is. És mindig az volt. Mert mikor csinálják azt az úgynevezett „diabet provocat”-ot – nem tudom, magyarul hogy mondják, mert ezt már itt tanultam meg –, az azt jelenti, hogy reggel adnak neked glukózt, és akkor csinálnak egy görbét, hogy a cukor hogy megy ki a szervezetből. A mi szervezetünkből lassabban megy ki a cukor, mint a normális. Ez azt jelenti, hogy elég sok ideig marad a szervezetben pluszban ahhoz, hogy rosszat csináljon. Negyvenöt éves koromban lett egy szívinfarktusom, és a szívinfarktus után jöttek rá, hogy nekem ez van. És akkor lemondtam a cukorról. Utána kezdett a szemem elromlani. Akkor az első szemoperációnál lett egy nátrium-kálium problémám, és ez ráment az idegközpontra. De nem az elmeproblémára, hanem a mozgáskészségre, úgyhogy én kocsiba kerültem. Nem tudtam se járni, se írni. Szerencsére kijöttem belőle. Utána kezdett a csontokra rámenni, van egy protézisem a jobb lábamon. Azért járok bottal, mert félek leesni. Utána, most két évvel ezelőtt felfedezték, hogy van egy vesebajom, veseelégtelenség. Szerencsére még egyelőre nem kell dialízist csináljak, de közel vagyok hozzá. Tudom azt, hogy előbb-utóbb oda kerülök. Tehát ez az egészségdolog végigment az egész életemen.

Hogy visszakerüljek: a feleségem vigyáz rám. De én is vigyázok rá, mert szükségem van rá. Most is dolgozunk együtt, amikor lehet, tárgyalgatunk tudományos dolgokat. Hát hogyha ugyanabban a mesterségben vagyunk mind a ketten, elméleti fizikusok, akkor van, mit közösen tárgyaljunk. Ő ritkábban jár be az egyetemre, mint én, mert hát istenem, valaki mégis a háztartást is kell vezesse. És kell mást is csináljon, idősebb is, mint én, nő is – a nők hamarabb mennek nyugdíjba is.

A feleségem megtartotta a lánykori nevét. Az első házasságában nem, de miután elvált, visszavette a lánykori nevét, és akkor megegyeztünk, hogy tartsa meg a lánykori nevét. Főleg azért is, mert együtt dolgoztunk, és hogy mindenkinek legyen meg a maga neve, mert különben összekeverik. Mociuţchinak hívják, lengyel neve van. Tulajdonképpen az apai részről valamelyik dédpapa lengyel volt, aki az oroszoktól elfutott, és egész Besszarábiáig jutott, és ott nősült. Tehát onnan van a név. Viszont a keresztneve, az Cleopatra – Pati, így szólítják a barátok. Az ő gyerekei a volt férjének a nevét viselték, mind a kettő Tomozei. Persze a fiú megtartotta a nevét, a lányka férjnél volt, ő most Timofte a férje után. A feleségem két gyerekét együtt neveltük, miután összeházasodtunk.

A nevelt lányomnak, Mihaelának, mind a két lánya jogot végzett. A nagyobbik lánya, Timofte Andrada most az Európai Uniónak dolgozik, de nem Románia részéről, hanem versenyvizsgával került oda. A kisebbik, Timofte Mara kapott egy tanársegédi állást itt, Iaşi-ban, nem az állami egyetemen, hanem a Petre Andrei-on. A Mihaela fiútestvére, Alexandru Németországban van. Két gyerekük van: Alexandru Vlad – ő fogorvosit végzett Münchenben, és most már dolgozik – és Raluca – ő még tanul.

A kommunizmus ideje alatt nem volt problémám a származásom miatt, mert deportálva voltam. A szüleim meghaltak, és mint árva szerepeltem mindenütt, függetlenül a származástól. Problémám volt mással. Amikor a személyes adatokat töltöttem ki, akkor én a nemzetiségre mindig magyart írtam. És a vallásra zsidót, „religie mosaică”, már ha ott volt. Az 1950-es években, nem tudom most pontosan, melyik évben, bejavasoltak a fiatalság kongresszusára Bukarestbe. És valami nem stimmelt nekik az adatokkal kapcsolatosan. És akkor telefonáltak, azt hiszem, a párttól, nem tudom, kivel beszéltem – megmondta a nevét, de nem érdekelt –, és egy nagyon érdekes beszélgetésünk volt. Ő se hagyta magát, én se hagytam magam. Azt mondja: „Azt írta, hogy magyar.” „Igen.” „Hát akkor hogy deportálták?” Mondom: „Mint zsidót.” „Hát akkor maga zsidó vagy magyar?” „Az a kérdés, hogy mit kérdez.” Nem értette a dolgot. Azt mondom: „Figyeljen ide. Sztálin szerint mi a nemzetiség? Anyanyelv, kultúra, közösség. Én magyar középiskolát jártam, magyar egyetemet, magyar az anyanyelvem, magyar közösségben éltem, magyar kultúrám van. Én magyarnak vallom magam.” „Hát akkor magát miért deportálták?” „Azért, mert a vallásom zsidó.” Nem értette. Levágtak a listáról. Nem tetszett nekik ez.

Elárulom, hogy itt nem volt problémám az egyetemen. Azért sem, hogy magyar vagyok, azért sem, hogy zsidó vagyok. Nekem volt több zsidó kollégám. Mindegyiket kirúgták valamilyen ok miatt. Engem nem. Én megmaradtam mint volt deportált. A többi zsidónak más volt a helyzete, ők idevalósiak, azaz moldvaiak voltak, nem voltak deportálva. Vagy ha deportálva voltak, akkor itt voltak, Transnistriában, ami aránylag könnyebb volt [lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben]. Egyik sem maradt meg az egyetemen. Az egyiket, Relu Schwartzot kirúgták, utána Iaşi legjobb középiskolai fizikatanára lett, a nevelt lányomnak is ő volt a tanára. Kiment Izraelbe, Haifában lakik, nemrég volt Iaşi-ban, most, az ősszel. Persze most már nyugdíjban van, de mikor kiment, átvitte az itteni tapasztalatokat, és alkalmazta Izraelben.

Az 1989-es események [lásd: 1989-es romániai forradalom] következtében megváltozott az életem valamennyiben. Már abból a szempontból, hogy nem kellett duplicitással foglalkozzak. Mert az igazság az, hogy az egész kommunista évek alatt mindenki duplicitás volt. Otthon egyet beszéltem, máshol mást. Nem lehetett kimondani azt, amit gondoltál, csak nagyon kis környezetben. Kellett vigyázz a szádra. És most már nem kell vigyázzak a számra. Most ehhez hozzáteszek valamit, ami érdekes. Nekem volt egy zsidó diákom, akinek előbb-utóbb megismertem a szüleit. A papája órás és ékszerész volt. Nagyon gazdag ember volt a második világháború előtt – a háború elejéig. Az 1950-es években itt volt látogatóban a sógora, aki már közben kiment Franciaországba, és rábeszélte, hogy iratkozzon fel, hogy menjen ő is ki Franciaországba. Egyszer hozzá kerültem, és az öreg – persze sokkal idősebb volt, mint én – tette magát, hogy nagyon rossz kedve van. Nem értettem a dolgot. Mondom: „Goldenberg úr, maga, aki gazdag volt itt, miegymás, most nehezen él, mi tartja, miért nem megy el Franciaországba? Miért olyan nagy probléma?” „Én nem akarok menni, de a felségem és a gyerekeim beszélnek rá, hogy menjek.” „Hát miért nem akar?” „Én megmondom magának, miért. Én mint zsidó, már amikor anyámnak a tejét szoptam, megtanultam azt, hogy »Haltz maul«.” – Tudja mit jelent, nem? Fogd be a szád. – „Nekem nem nagy dolog, hogy befogjam a szám. De az az örömöm, hogy látom, hogy a románok is be kell fogják a szájukat – nekem ilyen örömöm Franciaországban nem lesz.” Hát az igazság az, hogy mint zsidó én is megtanultam gyerekkoromban, hogy fogjam be a szám, mert olyan körülmények között éltem. Nem volt szabad beszéljek. Tudtam, hogy apám hallgatta a londoni rádiót, arról nekem nem volt szabad tudni. És így tovább. Szóval megtanultam gyerekkoromban. És itt, Iaşi-ban is tovább csináltam, de soha nem szerettem ezt a problémát.

A másik dolog, hogy az ember mégis el tud menni külföldre, nem probléma dolgozatot küldeni. Hát régen probléma volt külföldre elküldeni dolgozatokat, kellett, nem tudom, hány engedélyt kérjek, hogy nem államtitok, amit én írok. Nem állt fenn az a probléma, hogy nem adják meg, nekem az volt a probléma, hogy kérni kellett. Az időbe telt és így tovább. Utána, hogy miért írsz idegen nyelven. Akkor kozmopolita vagy. Románul kell írni, ugye. De amit románul írtam itt, azt senki se olvasta külföldön. De azért sikerült elküldeni dolgozatokat: Franciaországba küldtem, Argentínában jelent meg egy dolgozatom még abban az időben, azaz 1989 előtt, szóval sikerült mégis egypár dolgozatot kiküldeni különböző szakfolyóiratokhoz. Például a párizsi „Contes Rendus”-ban, Argentínában a „Revista de Matematica y Fisica Teoricá”-ban, Magyarországon a „Periodica Mathematica Hungaricá”-ban jelentek meg dolgozataim.

Kimenni konferenciákra nehéz volt. Nem azt mondom, hogy nem lehetett, hanem hogy nehéz volt. Például 1983-ban meg voltam híva Olaszországba egy konferenciára, egy gravitációs összejövetelre, az International Society on General Relativity and Gravitation által rendezett konferenciára. 1980-ban ugyanazt tartottak Jénában, ott voltam. Jénában nem volt problémám. De én nem mondtam a rendőrségen, hogy hova megyek, mert akkor engedélyt kellett volna kérjek, hogy odamegyek, hogy mit beszélek ott, kivel beszélek ott és így tovább. 1980-ban kértem útlevelet, hogy meg akarom látogatni Csehszlovákiát és Kelet-Németországot [lásd: NDK], és adtak, minden probléma nélkül. De 1983-ban Olaszországba kellett menjek, ugye. És akkor megint kértem, adjanak útlevelet, mert meg akarom látogatni ezeket az országokat – Olaszországot, Franciaországot, Németországot, Ausztriát, Magyarországot. De nem írtam be a kérvénybe, hogy hova megyek, és én jelen leszek egy ilyen gravitációs összejövetelen, mert akkor ahhoz külön engedélyt kellett volna kérjek, akkor meg kellett volna mondani, hogy mit írtam a dolgozatba, amit oda viszek… Az igazság az, hogy mindenki tudta az egyetemen, hogy hova és miért megyek. De mindenki tette magát, hogy nem tudja. Beadtam idejében a kérvényt az útlevélre, megmondtam, hogy milyen országokba akarok menni, és kaptam két hónapra útlevelet.

Jugoszlávián keresztül mentem Olaszországba, és Franciaországon, Németországon, Ausztrián, Magyarországon keresztül visszafele. Saját autóval voltam, a feleségemmel együtt, szép kirándulást csináltam akkor. Meglátogattuk a mauthauseni lágert és a melki lágert, ahol én voltam. Csak ezt a kettőt, a többit nem. A mauthausenit lehetett látogatni, a melki, az nagyon kicsi volt, az már nem volt a régi láger, de van egy múzeum ott is. Akkor látta a feleségem is, hogy mit jelentett egy láger. Láttam azt a helyet a mauthauseni láger keretén belül, ahol a kőtermelés volt, a lépcsőket, ahol ezrével ölték meg az embereket a kövekkel, és 1983-ban, negyven évvel későbben, ott még bűzlött a hely a halottaktól.

Izraelben egyszer voltam, 1992-ben, a feleségemmel. Amit ott csináltak, az egy csoda. Ahogy felépítették azt az államot, gazdasági szempontból főleg, az fantasztikus. Hogy erdőket csináltak a pusztában, és ott minden fának a gyökeréhez megy egy cső, és csak annyi vizet kap, amennyi kell – mert nekik nincs sok vizük. Komputeren keresztül, komputer adagolja a vizet. És krumplit nevelnek a pusztában más helyett. Krumplit nevelnek, amit Németországba küldenek utána. Szóval ezek fantasztikus dolgok. A hollandokhoz küldenek virágokat, persze nem tulipánt, a tulipánt, azt hozzák ide, és ők mást küldenek oda. Szóval, hogy ezt meg tudták csinálni, az nagyon komoly dolog. Tehát nagyon jó véleménnyel voltam, de sajnos nem hagyják őket normálisan élni.

Én először is Sederotba mentem, mert ott volt a fiam, még élt 1992-ben, és én elsősorban őt mentem meglátogatni. És aztán láttunk egy csomó dolgot. Voltam a Holt-tengernél is, többek között. Van ott egy város, amit úgy hívnak, hogy Arad [Romániában is van egy azonos nevű helység, erre utal itt Gottlieb János. – A szerk.]. Voltam persze Jeruzsálemben, elmentem a régi városba, mert ez kultúra dolog is. Megnéztem ott a keresztény templomokat is, nemcsak a zsidó templomokat, csak az arab templomot, a mecsetet nem tudtam megnézni, mert az komplikáltabb és veszélyesebb volt. Bemehettem volna, de hát… komplikált. Nem volt az ember biztonságban, főleg ha megtudták, hogy zsidó. Utána voltam Betlehemben, megnéztem szépen ott is, hogy mi hogy néz ki. Ott se volt nagy béke, de érdekes volt, és nagyon jól meg van szervezve. Pontosan azért irigylik őket, és azért vannak bajok. Voltam Tel-Avivban, utána mentünk az ország másik végébe, Nahariába – az Libán melletti részen van –, ahol lakott a nagybátyám, még élt akkor, és a nagynéném, akikről beszéltem, akik Bukarestből kerültek oda. Szóval látogattam elég sokat, voltam mindenfele.

A legfőbb befektetést a zsidók a gyerekeknek adják. Oda fektetik be a pénzüknek egy jó részét, a gyerekekbe. A fiam felesége román–orosz szakos filológusként ment ki Izraelbe, de átnevelték, és ő kell foglalkozzon azokkal a gyerekekkel, akiknek problémáik vannak. Tehát Izraelben egy iskolában egy gyereknek, aki nem tanul valami ok miatt – nem azért, mert hülye, hanem családi problémák miatt, vagy mit tudom én –, annak egy speciális tanárt adnak, aki elég jó pszichológus, és tudja az anyagot is, aki tanul vele. Mert nekik nincs szükségük arra, hogy egy gyerek ne tanuljon végig, és ne legyen felkészülve az életre. Tehát a menyem ilyen gyerekekkel foglalkozik. Annyit meg tudott ő is tanulni matematikából, ami kell alsó osztályokban. Nem magas osztályokról van itt szó. Tehát a problematikus gyerekekkel külön foglalkoznak. Nálunk ki foglalkozik vele? Senki az égvilágon! Tehát ott külön probléma ez, és ez nagyon fontos. Írtam egy újságcikket 1992 után, amely meg is jelent a „Ziarul de Iaşi” nevű újságban, és valami ilyesmit írtam, hogy Einsteinnél nagyon sokat számított az, hogy zsidó volt, és a zsidóknak Mózes óta – ugye ez már három és fél ezredév – kell tudni olvasni és írni, és természetesen ez használ. És nálunk ezt elhanyagolják. Azt mondtam: az, hogy nálunk, Romániában az iskola és a tanulás általában nincs eléggé fedezve anyagilag, hát ez népellenes. De nincs, kinek megmagyarázzam. Nem kell hároméves korában, hanem öt- vagy hétéves korában, de akkor adjanak mindent, amit lehet, erre a tanulásra. Tartottam egy előadást a iaşi-i zsidó hitközségnél és a Német Kulturális Központnál Einsteinről, ott is elmondtam ezt.

Én nem gondoltam soha arra, hogy Izraelben telepedjek meg. Nekem egész más lelki beállítottságom van, nem másért. Nemcsak Izraelbe, kimehettem volna Amerikába vagy akárhova. Nem lett volna problémám. Beadom a kérvényt itt, elmegyek Izraelbe, és Izraelből oda megyek, ahova akarok. Nekem a lelki beállítottságomhoz nagyon fontos volt a baráti kör, amit gyerekkoromban fejlesztettem ki magamnak. És amit hiába, sehol máshol nem lehet még egyszer megcsinálni. Van például egy középiskolai kollégám Nagybányán, aki minden évben küld nekem gesztenyét, hogy ne felejtsem el Nagybányát. Szép dolog. És tartom a többiekkel is a kapcsolatot. Szóval az a barátság, amit az ember itt kifejleszt magának, azt nem lehet sehol máshol a világon még egyszer megcsinálni. Hogyha kimentél húsz-huszonöt éves korodban, az más. Akkor olyan helyzetben voltam, hogy nem akartam kimenni.

Én minden deportálás ellenére azt mondom, hogy szerencsés voltam ebben az életben. Mert énnekem a matematika, az hobbi. Hogy az ember egész életében hobbiból éljen… az már az első dolog, ami jó. A második hobbi, az a zene. És kevesen tudják azt megérteni, hogy mit jelent valakinek a zene, aki átérzi a zenét. Én sokszor dolgozok zene mellett. És a harmadik, az a családi élet, az, amit itt, Iaşi-ban találtam meg. Jól érzem magam a családban. Mit akar az ember többet?

Hogy én minek vallom magam? Azért is, mert vegyes házasságom van. Hát elsősorban zsidónak vallom magam. Azért, mert apám is zsidó volt, anyám is zsidó volt, de ez nem elég. Az én apám ateista volt, én is az vagyok. Tehát nem azért érzem magam zsidónak, mert vallásos vagyok, hogy legyek pontosabb. Én meg vagyok győződve arról, hogy a zsidóságtól kaptam a szeretetet a tanulásra. Mert ez egy elég jó zsidó vonás. Tehát maga az a tény, hogy nekem ilyen szellemi adottságaim vannak, azt én annak is köszönhetem nagyjából, hogy zsidó vagyok. Mert a zsidók között rengeteg sok értelmes ember van. Statisztikailag sokkal több, mint más nemzetben. Hiába, ez van. Miért van annyi zsidó Nobel-díjas, szóval nem csak Nobel-díjas? Tehát ezt a szellemi problémát, amit én nagyon szeretek, azt mint zsidó örököltem. És ez nekem nagyon fontos. Mondtam, hogy én most is szeretek tanulni, hogy minél többet tudjak? Pedig azt is kérdezheti, hogy ebben a korban mire használ nekem. Másodsorban, magyarnak kell valljam magam. Tehát először: zsidó, másodszor: magyarnak kell valljam magam. Miért kell magyarnak valljam magam? Mert édesapám így nevelt. Mert hiába, magyar az anyanyelvem, az alapműveltségem magyar. Mert hát az iskolában az a pár elemi osztály nem adta meg a román műveltséget. De amit én gimnáziumban csináltam végig, majd az egyetemen, az magyar műveltség volt. Hiába, ez van. Elárulom, hogy most, mikor adták a magyar igazolványokat, én kivettem.

De meg kell valljam, hogy én nagyon jól érzem magam a románok között. És ha jót tudok tenni a román államnak és a román közösségnek, én azt megteszem. Ugye, itt vagyok több mint ötven éve Iaşi-ban. Nekem annyi tanítványom van az ország minden sarkában… És ezt miért csináltam? Átadtam, amit tudtam. Nem csak románoknak, volt egypár magyar diákom is, de főleg a románoknak. A feleségem román. Elárulom, hogy volt egy barátom, én mindig azt mondtam, hogy legjobb barátom, sajnos egy évvel ezelőtt meghalt. Mint két testvér, úgy megértettük egymást. Román volt. De van egy csomó magyar barátom: a Toró Tibi Temesváron [Toró Tibor (1931) – atomfizikus, szakíró, a Temesvári Tudományegyetem matematika–fizika karán az elméleti fizika tanszék vezetője, az MTA külső tagja (1993). – A szerk.], a Gábos Zoli Kolozsváron, és nemcsak ezek, a volt kollégáim között is vannak barátaim. Tehát én minden nemzetiségű embert szeretek, akivel jól megértem magam. És mivel itt éltem, Iaşi-ban, tehát én zsidó, magyar és román is vagyok. Ebben a sorrendben. És ezt meg is írtam. Jól érzem magam, nincs semmi probléma.

Megyek én is néha a zsidó hitközség összejöveteleire. De nem vallási szempontból, ennek már egész más alapja van. Azért megyek, mert akkor az ember találkozik a többi zsidóval, hogy úgy mondjam. Tehát az egység kérdésében: együtt vagyunk. Például mikor van a szédereste, akkor mindig meghívnak engem is és a feleségemet is, miért ne, és megyünk a hitközséggel együtt megcsinálni a széderestét. Ilyen alkalomkor elmegyünk. Vagy mikor van a Hanuka. Akkor is meghívnak, akkor is megyünk szépen oda, nincs semmi probléma. Van nekem is ilyen sapkám, kipám. Elmegyünk, természetesen, mert együtt akarunk lenni velük. Nem azért, mert milyen vallásos vagyok, de együtt akarok lenni velük. És így tartom a kapcsolatot a hitközséggel. Most pár nap múlva megyek megint hozzájuk, mert nincs új naptárom még. Minden évben veszek zsidó naptárt is, legyen az is meg.

Naponta bejövök az egyetemre, mert van egy csomó tudományos munka, amivel most is foglalkozok – de nem csak itt, hanem otthon is –, és ez hobbi, ez megmarad. Úgyhogy most is foglalkozok tudományos dolgokkal, most ezekkel az új problémákkal, a fraktálokkal a fizikában, érdekes dolgok, és csinálom őket. Egy könyvet írok, abban másról van szó, de tudományos könyvet, külső formákról főleg, és azoknak a fizikai alkalmazásairól.

Meséljem el, hogy telik el egy napom? Felkelek. Nem túl korán, de felkelek. Én főzöm a kávét reggel. Akkor kávézunk, utána reggelizek, közben megbeszélem a feleségemmel, körülbelül mit csinálunk aznap, és jövök be az egyetemre. Itt dolgom van rendszerint. Megnézem a postámat, az emailt, válaszolok erre-arra. Jönnek mások is, kérdeznek, miegymás. Rendszerint hazakerülök háromkor, négykor. Mikor hazaérkezek, a feleségem megy, és melegíti az ételt, míg eszünk, öt óra, hat óra lesz. Akkor pihenek, ugye. Meddig pihenek? Hét óráig, mert akkor meghallgatom a hétórás híreket. Akkor lesz nyolc óra belőle, mikor ez befejeződik.

Híreket hallgatok, és van most is a televízióban egy-egy film, amit végignézek. Olvasni sajnos kevesebbet olvasok. Mert a bal szememet már elvesztettem, nem látok a bal szememmel egyáltalán. És a jobb szememmel meg akarom még látni, amit lehet. Tehát nem szabad túlságosan elfárasztani. És nekem mégis kell komputerrel foglalkoznom, kell olvassak, kell írjak, és az már nekem elég, és akkor nagyon nehezen tudok mást is olvasni. Úgyhogy hosszú regényeket nem is kezdek el most már olvasni. Olvas néha a feleségem, és meséli, de az más.

Ötéves koromtól zongoráztam. Miután visszajöttem a lágerből, még tanultam zongorázni, még zongoráztam. Mert szerettem. De utána elkerültem az egyetemre, és kész volt. Most már nagyon ritkán zongorázom – pedig szeretek –, mert már nem mennek az ujjaim úgy, ahogy kellene, és akkor idegesít. De nagyon szeretek zenét hallgatni. Szeretem például a hegedűkoncerteket és a zongorakoncerteket: Beethoven és Csajkovszkij, Schumann-nak nagyon szeretem a zongorakoncertjét, a csellókoncerteket nagyon szeretem például. Sok mindent szeretek. Minden jó zenét szeretek. És egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy nincs könnyű zene és komoly zene, jó zene van és rossz zene. Mert az igazság az, hogy a könnyűzenében is vannak olyanok, amik nagyon szépek, és tetszenek.

Életrajz

Óbudán nagyon sok zsidó élt. II. József engedélyezte, hogy sok zsidó települjön Magyarországra. Amennyire utánanéztem, az óbudai magyar lakosság 5 százaléka, körülbelül 20 ezer ember zsidó volt. Volt egy utca itt, ami mára teljesen eltűnt, ott egy kétemeletes ház volt, az a hitközségé volt, és ott volt a zsidó elemi is. Ma még látni a zsinagógát, az is ebben az utcában volt. Ez egy nagy zsinagóga, és a méreteiből ítélve is valószínű, hogy itt ennyi zsidó élt. Ezek magyarok voltak, de zsidó vallásúak, ugyanúgy ahogy a svábok is magyar állampolgárok voltak, csak németül beszéltek. Meg braunhaxlerek, azaz svábok és szlovákok éltek. Ezek nagyon békésen együtt éltek. Az anyai nagyszüleim 1900-ban kerültek ide a Felvidékről, és 1900 óta itt éltek, én emlékszem, hogy a nagymamám megünnepelte minden sváb ismerősének az ünnepét, és a svábok is köszöntötték a zsidó ünnepeket. A baj akkor lett, amikor Hitler fölcukkolta a svábokat, és egy-két gyerek hajlandó volt a családi hagyományokat felrúgva zsidózni, irredenta viselkedést tanúsítani.

A svábok mezőgazdasággal, szőlőtermesztéssel foglalkoztak, és a piacon voltak árusok. A szlovákok közül sokan a textilgyárban dolgoztak, mert itt, Óbudán nagyon sok textilgyárnak volt a kikészítő üzeme. A zsidók közül is nagyon sokan dolgoztak a textilgyárban. Megtanulták a szakmát, először munkásként dolgoztak, később pedig a gyárak vezetői, műszaki és gazdasági vezetői lettek.  Aztán a zsidók közül sokan voltak kereskedők. Óbudán voltak nagyon jó nevű zsidó cukrászok.

Az anyai nagymamám apja [azaz a dédapa], Reis Zsigmond kereskedő volt Mocsonokon, és annak az apja, az én dédapám [helyesebben: ükapa] is kereskedő volt. Ahogy a nagyanyám mesélte, a dédapám analfabéta volt, és úgy regisztrálták, ha valaki nem fizetett, hogy egy rovást tettek a neve mellé, és amikor volt pénze, akkor elszámoltak. A dédapám Balassagyarmaton született és halt meg, de a nagyapám már Felvidéken született. Nagyanyám, Reis Regina Mocsonokon született 1879-ben. Az anyai nagyapám, Breiner Kálmán 1876-ban született Tesmagon.

Az nagyszüleimnek az első világháború előtt volt egy élelmiszerüzletük. De az anyai nagypapám az első világháborúban sokáig hadifogoly volt, a nagyanyám meg otthon volt három gyerekkel, így tönkrement az üzlet. A háború után aztán a nagyapám a Szent István Tápszerműveknél dolgozott ügynökként, az árucikkeikkel járta Budapest környékét, és eladta őket. 1938-ban halt meg. A nagypapám halála után a gyerekek tartották el a nagymamámat – mindig a gyerekeivel lakott haláláig.

A nagyszüleim vallásos emberek voltak. Ezt onnan tudom, hogy nekem az óbudai zsinagógában helyem volt, nemcsak ünnepen, hanem péntek este is. És amit tanultam héberül imádkozni és a vallás szokásait, azt mind a nagyanyámtól tanultam. A nagypapám az óbudai temetőben kitüntetett helyen fekszik, mert azt hiszem, a hitközségnek volt valamilyen tisztségviselője. Kóser üzletek nagyon nem voltak Óbudán, de azért a vallást azt eléggé tartották. Kóser mészárszék volt, de később megszűnt. Nagymamám kóser húsért először bejárt egy kispiacra a Lehel út és a Róbert Károly körút sarkára, aztán meg a Lipótvárosba. A nagymamám teljesen kóser volt, a tejest és a zsírost különválasztotta. A haláláig nem evett disznóhúst [lásd: étkezési törvények].

A nagymama jól ismerte Óbudán a sváb származású lakókat. Elment hozzájuk, ha valaki meghalt, valaki született, az ünnepeiken elment köszönteni őket. Vitt ajándékot, és azok is hoztak neki ajándékot, például sláchmóneszt [lásd: Purim]. Nálunk karácsonyfa sosem volt, de ő mindig elment köszönteni. Nálunk Hanuka volt, és ha nem esett egybe a karácsony a Hanukával, akkor azok jöttek köszönteni minket. Hoztak valamit, körtét, aszalt szilvát, szőlőt. Ételt nem hoztak, mert tudták, hogy azt nem fogják megenni, de gyümölcsöt, azt igen.

Nagyanyámnak 6 testvére volt. Az egyik testvérének, Bertának a férje szakképzett cukrász volt, övé és a férjéé volt a Brüll cukrászda. Azoknak nagyon jól ment, megvettek egy kétemeletes bérházat a Pacsirtamező utcában.

Az apám szülei Reisz Dávid és Dávidné [született Reisz Regina] kocsmárosok voltak, és volt nekik egy kocsmájuk. A Felvidékről származtak, mint az anyai nagyszüleim. A nagyapám Páldon, a nagyanyám Pusztacsandalon született. Nem tudom pontosan, hogy hol ismerkedtek meg a szüleim, de lehetséges, hogy onnan származik az ismeretség, hogy mindkét részről Felvidékre valók.

Az édesanyám, Breiner Olga 1907-ben született Óbudán. A háborúig nem dolgozott. Édesapám, Reisz Imre 1898-ban született Budapesten. Jófejű, kiváló kezű ember volt, megvolt az érettségije [lásd: érettségizettek aránya 1920 körül] is, és szeretett volna tovább tanulni, de a numerus clausus miatt nem tanulhatott tovább. Mert itthon nem volt neki munkája, és nem tanulhatott, akkor kiment Párizsba vagy talán Lyonba, és ott egy selyemgyárnak dolgozott. Magyar motívumokat rajzolt, és a gyárban abból nyakkendőket készítettek. Úgy 1925 és 1930 között volt kint. Aztán hazajött, összeházasodtak anyámmal, és mert nem kapott állást, kimentek Hollandiába. Édesapám cinkográfus volt, és a nyomdászoknál nagyon erős volt a szakszervezet, és azon keresztül jutott álláshoz Rotterdamban. A születésem előtt jöttek haza, és aztán már kapott apám itthon is állást. A Nyomdászok Szakszervezete a Szociáldemokrata Párthoz tartozott. Az édesapám, ha jól emlékszem, valamilyen végrehajtó bizottsági tag volt a Szociáldemokrata Pártban. Ezért amikor a németek bevonultak Budapestre 1944-ben, rögtön jöttek a lakásunkra az apámért. De akkor ő már nem volt itthon, akkorra már megszökött a munkaszolgálatból és bujkált. Szerzett hamis iratokat, és itt, Pesten bujkált. A szociáldemokraták segítették. Volt egy cipész, egy baloldali érzelmű ember volt, az támogatta őket. A háború után folytatta a cinkográfus munkát.

Ahogy édesanyám mesélte, Óbudán intenzív kulturális tevékenység folyt, volt a zsidó ifjaknak egy köre, oda jártak, rendeztek rendszeresen bált, ismerkedtek. A nagybátyám, Breiner Nándor, az édesanyám és a nagynéném, Breiner Ilona oda jártak. Aztán volt a Bródi kávéház – a Bródiék is zsidók voltak, volt egy szeszgyáruk és egy jéggyáruk, meg egy hamuzsírgyáruk és az a kávézójuk –, és ide jártak Óbuda polgárai, köztük zsidók is. Az apám kevesebbet járt oda, mert neki olyan elfoglaltsága volt, hogy egy órára ment munkába, és késő este jött haza, de azért az édesanyám el-elment oda. Anyukám és apukám is olvastak, Thomas Mannt, Móricz Zsigmondot, Jókait, az európai klasszikusokat. Azt gondolom, hogy amikor én iskolában voltam, az anyukámnak akkor több ideje volt olvasni. Amikor apám és anyukám együtt voltak otthon délelőtt, akkor volt idejük olvasni is. A Zichy utcában, ahol a zsidó iskola is volt, volt egy Joint konyha, és a háború után az édesanyám ott kezdett dolgozni, aztán amikor az megszűnt, akkor elment dolgozni a Rövidáru Nagykereskedelmi Vállalathoz, ahol adminisztrátor lett.

Én 1935-ben születtem, és Óbudán gyerekeskedtem. 1935 után, amikor a szüleim hazajöttek Hollandiából, akkor már az apám nem nagyon járt templomba. Én mentem az anyukámmal és a nagymamámmal, meg persze a zsidó iskolában az osztállyal. Otthon nem voltunk kóserek. Disznóhúst nem ettünk, de nem tartottuk meg a tejes és a zsíros közötti szüneteket, és nem vettünk kóser húst. De mondjuk, egy paprikás csirke tejföllel, az teljesen elképzelhetetlen volt. A szokások azok megmaradtak. Libát vettünk ősszel, a zsírját kisütöttük, és azzal a zsírral gazdálkodtunk. Novemberben, decemberben, januárban többször is ettünk libát, és ezek a libák, azt hiszem, mindig kóserek voltak. Például, ha csirkét vettünk, akkor elvittük sakterhez és ő vágta le.

De azért ezeket az ünnepeket megünnepeltük. Úgy emlékszem, hogy nekünk is volt külön húsvéti edényünk [lásd: Pészah]. A homec ki lett takarítva a lakásból [lásd: homecolás]. Ennek a lényege tulajdonképpen egy nagytakarítás volt. Fogadtunk egy asszonyt – az járt hozzánk nagymosásnál is –, aki segített nekünk, kitakarította az egész lakást, hogy ne legyen morzsa, és akkor elővettük a padlásról az edényeket, és a Pészah ünnep alatt ezt használtuk. Maceszt ettünk, csináltunk maceszból süteményeket, amiket ma már alig ismernek, és maceszlisztből gombócot, szilvás gombócot. Amikor meghalt a nagypapám, az édesapám húsvétkor nem tartott szertartást, de azért a szédereste meg volt tartva, mert vagy elmentünk a templomba, vagy ismerősök, vagy rokonok tartottak széderestet. Mi nagyon sok zsidót ismertünk, és vagy mi mentünk oda, vagy ők jöttek hozzánk széderestét tartani.

Péntek este gyertyagyújtás volt, apám nem volt otthon, mert dolgozott. Az anyukám és a nagymamám azért csinálták. Kendőt vettek a fejükre, és úgy megáldották a lángot. Volt bárhesz is. Én még gyerek voltam, de én tudtam az imákat, és együtt mondtuk a nagymamámmal meg az anyukámmal. Aztán ez is elmaradt lassan. A pénteki ételekre, emlékszem, nagyon sok szószt tettünk. Fokhagymaszószt, paradicsomszószt. Péntekenként libahúst ettünk szósszal. Templomba is mentünk péntek este és szombaton, amikor kiállt a szombat, akkor. Délelőtt nem mentünk, mert akkor főzés, takarítás, háztartási munkák. Olyan nem volt, hogy nem gyújtottak villanyt, olyan nem volt, hogy nem ültek villamosra, ilyesmi nem volt. Az apukám is ment dolgozni. Én is jártam iskolába.

Megtartottuk a hosszúnapot, meg ugye böjtöltünk, és sátoros ünnepen részt vettünk, ami a templomban volt megrendezve. De teljesen magyarok voltunk, felvidéki magyarok, zsidó vallásúak. A nyelv és a szervezettség, a hagyomány minket a zsidósághoz kapcsolt. A római katolikusokat a római katolikussághoz. Valamikor ide betelepítettek svábokat. Azok a svábok később magyarok lettek. 200 évvel ezelőtt jöttek ide csehek. Azok is magyarok mára, magyarokká váltak. Amíg a svábok azok svábok voltak, a csehek azok csehek voltak, a magyarok azok lehettek evangélikusok, katolikusok vagy zsidók, azok magyarok voltak. Mi nem voltunk külföldiek. Mi magyarok voltunk. Csak más vallásúak.

A gyerekkoromból emlékszem a kárpátaljai nyaralásaimra. Volt ott valami távoli rokonság anyai ágon, a Gerendás Marika és a férje Nagymuzsajban – ez Ungvár felé van –, és náluk töltöttem gyerekkoromban egy-két nyarat. Vonattal mentünk oda, értem jöttek ezek, akiknél nyaraltam, és amikor vége volt a nyaralásnak, a szüleim jöttek el értem. Nagyon érdekes élet volt ott, mert nekem, óbudai gyereknek nem volt tapasztalatom, hogy milyen a vidéki élet. Az állatok és a sok gyümölcsfa, és az, hogy nagyon szabadon lehetett játszani. Nem tudom, hány gyerek volt a családban, de sok zsidó gyerek volt ott a környéken, és voltak hasonló korúak, mint én. Két nyarat töltöttem ott, olyan 3-3 hetet. Ez lehetett 1940–1941-ben. Emlékszem, nem voltak különösebben vallásosak. Péntekenként elmentünk a templomba, de nem voltak kóserok, és a férfiaknak sem volt szakálluk, egész európaian hordták a frizurájukat [lásd: haszid öltözék, szakáll]. Amikor kezdték már a zsidókat ott üldözni, mert ott előbb kezdődött, akkor idejöttek egy időre Magyarországra, és itt laktak nálunk. 

Az óbudai zsidó elemi iskolába jártam. Azért ide jártam, mert 1938-tól erősen lehetett érezni, hogy az ország fasizálódik, zsidótörvények jelentek meg. Engem nagyon kergettek itt Óbudán, amikor elemista voltam még. A proligyerekek kis része kifejezetten vadászott a zsidó gyerekekre, és amikor iskolába mentem, ha tudtak, megkergettek, és ha elkaptak, akkor megvertek.

Az elemi iskola a Zichy utcában volt. Egyetlen kétemeletes épület volt az utcában, ebben volt a hitközségnek egy négyosztályos elemi iskolája. A zsinagóga egészen közel volt az iskolához, és mi jártunk templomba az osztályból. Ott az elemiben kezdtem el héberül tanulni. Jól tudtam imakönyvből imádkozni. Ide csak 3 évet jártam, mert aztán jött a háború.

Mi az édesanyámmal, a nagynénémmel és a nagymamámmal csillagos házba kerültünk. Aztán az édesanyámat a nagynénémmel együtt a csillagos házból az óbudai téglagyárba terelték. Onnan gyalog elmentek az osztrák–magyar határig. Ott egy keresztény pap azt mondta, hogy azok, akiknek folyamatban van a Schutzpassuk, azok álljanak külön. Ők külön álltak, és visszahozták őket vonattal Budapestre, és egy csillagos házba kerültek, és ott szabadultak fel.

Egyszer csak megjelent az apám a csillagos házban. Parasztnak volt öltözve, bajuszt növesztett, és egy kis ködmönben volt, és mondta, hogy azt mondjam neki, hogy Józsi bácsi, és menjek utána olyan jó 10–15 méterrel. Így vitt el engem gyalog a Nyugati pályaudvar környékére egy védett házba. Innen kerültem aztán a gettóba, és ott találtak engem meg az anyai nagymamámmal, amikor bejöttek az oroszok, és felszabadították a gettót.

A felszabadulás után beírattak az Állami Árpád Gimnáziumba, ami egy nagyon modern iskola volt, és nagyon jó tanárok voltak. Két év után az édesapám kivett ebből az iskolából, mert úgy vette észre, hogy a múlt szelleme annyira él még ebben az iskolában, hogy nekem jobb lenne a Wesselényi utcai zsidó iskolába járni. (A háború előtt magas állású köztisztviselők gyerekei jártak ide, és semmi esetre sem az óbudai munkásgyerekek.)

Az osztályzataim igen mérsékeltek voltak. A szüleim nem tudták, hogy mi történt, hogy én az elemi iskolai tanulmányaim után annyira visszaestem. Mikor az édesapám, aki kiváló rajzoló volt, rajzolta meg az én házi feladataimat, és arra is rossz jegyet adtak, akkor édesapám meggyőződött arról, hogy azért, mert én a háború után az első zsidó gyerekek között voltam, aki oda jártam, nekem ott nincs helyem. Az Árpád Gimnáziumban kevés barátom volt, de zsidózást nem tapasztaltam.

Átkerültem tehát a Wesselényi utcai zsidó általános iskolába. Oda azokkal jártam, akikkel az óbudai zsidó elemibe jártunk a háború előtt, és azokkal is mentem tovább a textilipari technikumba. Az osztályban olyan huszonöten voltunk, vegyesen fiúk és lányok. Az osztálytársaimra nem is nagyon emlékszem, de a tanáraim kiemelkedők voltak. Az iskolában meg Óbudán is a templomban készítettek fel a bár micvóra. Az egy nagyon nagy ünnepség volt, és nemcsak nekem volt akkor bár micvóm, hanem több gyereknek is, és gratuláltak meg ajándékot kaptunk. A szüleimtől valami ruhát kaptam.

Az anyám a háború után közvetlenül a Joint konyháján dolgozott, ott, a Zichy utcában, ahol a hitközség volt, és a Jointnak volt egy otthona, ide jártunk minden nap, itt ugyanis kaptunk enni. Rajtuk keresztül bekerültem egy ilyen cionista otthonba, ami a Hasomér Hacairhoz tartozott, és ahol intenzív felkészülés zajlott, hogy menjünk ki Izraelbe. Ez egy bentlakásos iskola volt, olyan volt, mintha kibucban lettünk volna. Onnan jártam délelőtt a rendes iskolába. Délután és a nyári és a téli szünetben pedig az otthonban tanítottak minket. Tanultunk táncokat, tanultunk énekeket, tanultuk Izrael történelmét, hébert, készítettek minket arra, hogy ki fogunk menni Izraelbe. Amikor szünet volt, és ott voltunk, akkor az ünnepekre készültünk. Az ünnepeknek a jelentőségéről beszéltek, És mentünk táborba is minden évben. A táborban kirándultunk, aztán játszottunk, előadásokat hallgattunk, énekeket tanultunk. A szüleim örültek, mert nem volt ennivalónk, és engem ott elláttak. De aztán én nem mentem ki, mert nem bírtam elhagyni a szüleimet.

Amikor elvégeztem a Wesselényi utcában a nyolcadik általánost, elmentem a textiltechnikumba. Nagyon érdekes volt, az egész pályaválasztás, hogy textiles legyek. Semmi közöm nem volt a textilesekhez, de annyi zsidó gyerek volt, akinek a szülei textilesek voltak, én is mentem textilre. A szüleim nem szóltak bele a pályaválasztásba, örültek neki, hogy én tanulhatok, mert az ő vágyaik teljesedését látták ebben.

A textiltechnikumban nagyon sok zsidó is volt, szerintem a 30 százaléka az osztálynak, méghozzá nagypolgári zsidók, akiknek a háború előtt kis üzemeik voltak, azoknak a gyerekei kerültek oda. Nem nagyon beszéltünk a zsidóságról, mert az akkoriban nem volt téma. De 1956 után, amikor érettségi találkozók voltak, akkor derült ki, hogy a tanárok között és a diákok között is sok zsidó volt.

A technikum után a műszaki egyetemet gépészmérnöki karon, textilszakon végeztem. Amikor elvégeztem az egyetemet, akkor textilgyárakban dolgoztam, karbantartási osztálynak voltam a vezetője, később, mivel a textileseket nagyon rosszul fizették, a Ganz-Mávagba kerültem, a Mozdony-, Vagon- és Gépgyárba, mozdonyszerkesztőnek. Onnan megint a textilszakmába, és egy gyárban lettem igazgatóhelyettes főmérnök.

A feleségemmel, Bálint Veronikával 1960-ban házasodtunk össze. Úgy ismerkedtünk meg, hogy volt egy barátom Óbudán, és a barátomat a rokonánál bemutatták egy kispesti kislánynak, és ő kérdezte tőle, hogy nincs-e egy barátnője, és ő hozott egy barátnőt. Így ismerkedtünk meg, és mind a kettőből házasság lett. Szempont volt, hogy zsidó legyen a feleségem, én mindig a zsidó társaságot kerestem, és azt hiszem, a szüleim is elvárták. Amikor összeházasodtunk, Kispestre költözünk a feleségem szüleihez. Ők is egy nagyon szerény lakásban laktak, a lakásukat elvették a második világháborúban a nyilasok, és nem kapták vissza. Az anyai nagypapámnak volt egy testvére, Júlia, aki hajadon volt, és itt szolgált Pesten egy zsidó családnál. A család 1956-ban elment az országból, és a nagynéném ott maradt egyedül a lakásban. Amikor idős és beteg lett, a nagynénikém beköltözött hozzá. Júlia halála után a nagynéném visszaköltözött az anyjához, és mi megkaptuk ezt a lakást. A feleségem az Energiakutató Intézetben dolgozott a személyzeti osztályon.

Amikor odakerültem a feleségem családjához, azt hittem, hogy elájulok, mert karácsonyfa volt náluk. Ők mindig tartottak karácsonyt. Az édesapja, amikor nem volt Kispesten elég zsidó, mindig tizediknek elment a templomba, de nem tudott imádkozni [lásd: ima]. A feleségem édesanyját elhurcolták [1944-ben], és volt náluk egy asszony, aki vidékről jött, olyan bentlakásos cselédlány volt, és aztán azt elvette a második világháború után az édesapja. Tulajdonképpen ő nem kaphatott a mamától zsidó nevelést. De nagyon meglepődtem, mert karácsonyfa volt. Nagymamám ki se jött hozzájuk, mikor megtudta, hogy karácsonyfa van.

Gabriela Brodska
Carlsbad
Czech Republic
Interviewer: Barbora Pokreis
Date of interview: August 2005

Mrs. Gabriela Brodska lives in Carlsbad in a small but cozily furnished apartment. The mother of her former son-in-law, Mrs. Blaouva, who is 95, is her roommate. Mrs. Brodska was born in the year 1924 in Roznava; after World War II she moved to Carlsbad. The interview took place over two sittings. Mrs. Brodska told us her story in the Czech language with the occasional use of Slovak and Hungarian expressions. Due to the serious nature of her state of health we ended the interview prematurely at her request.

My family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

My family background

Of my grandparents I remember my grandmother, my father's mother, and my maternal grandfather. I don't know how long my father's family lived there where my father was born [Zadorfalva, today Hungary], they lived in that village since time immemorial. I don't know when they then moved to Miskolc. My grandma was named Fannika [Fanni] Roth. My grandmother on my father's side died early on, I was 15 [1939]. Grandma lived in Miskolc [a city in Eastern Hungary] and I was born and lived in Czechoslovakia [see First Czechoslovak Republic] 1. My brother [Ladislav Roth] and I used to go visit her during summer vacation. The poor thing died early, she was around 60. Grandpa was named Roth, but unfortunately I don't know his first name. I didn't know him either; he died long before, in the year 1918. And I wasn't born until six years later. I'm sure I used to know his name, but I just don't remember any more.

We visited Grandma every year. We used to go to her place for summer vacation. She lived in this duplex house. My aunt [Paula Fischer, nee Roth] lived with her. There were three apartments there. In one of them lived my aunt, Grandma's daughter, with her family, and my grandma lived in the second apartment, also in a two-room apartment, and then there was one more apartment that consisted of one room with a kitchen. Plus a courtyard and garden, but she didn't keep any animals. It was this typical family house. Miskolc wasn't a very big city in those days, around 60,000 people or something like that. [Editor's note: in 1920 Miskolc had 57,000 inhabitants, 20 percent of who were Jews.] Grandma's house was close to the center, a few meters away.

She was a great grandmother, I loved her very much. A great grandmother! She was this typical grandma, like the grandma in the book by Bozena Nemcova 2. As far as religion goes, my grandma was assimilated. They had a farm; they didn't move to Miskolc until later. They had a field, and they had livestock, and the livestock had to be fed on Saturdays and Sundays and on holidays as well. And the cows had to be milked, so some observance of holidays and customs under those circumstances wasn't all that possible. [Editor's note: this indicates that the interviewee is not familiar with all Jewish laws regarding the observance of Sabbath. During this holiday it is forbidden to work, but the feeding and milking of livestock is allowed. However, the milk that is collected by milking during holidays cannot be consumed.]

My grandfather on my mother's side was named Jakub Kraus. Grandpa was 74 when he died [1937], and I was about 13 at the time. My grandpa on my mother's side originally lived in Zlate [a town in today's Eastern Slovakia in the county of Bardejov], and they had a store there, one of those typical village stores, where they sold absolutely everything: sugar, bread, petroleum and everything. Grandma was named Etel Weberova [Etel Krausova, nee Weberova]. I never knew her; she died at the age of 56. She got a brain hemorrhage, so when I was born, she was no longer alive. Grandma's father - my mother told me this - worked as an estate manager for a count in Szepes and his father also worked there. [Editor's note: Szepes is the Hungarian name for the Spis region in Slovakia. According to information from the State Archive in Levoc (under which Spis belongs) at that time there were three noble families living in that region: Andrassy, Csaky and Thurzo. Because the surname Weber was very common in the region, we were not able to ascertain from the information gained for which of these nobles he worked as estate manager.] They were natives of that region, who had apparently lived there for a long time already. If he had a function like that he must have been born there and lived there a long time.

We went to Zlate once to have a look around. Grandpa's place was this typical village house. I think that it had two rooms and a kitchen. This typical village house, only one story. When we were there my grandpa was no longer alive, and the current owner wasn't at home, so we only looked in through the windows. Grandpa lived with us because he was a widower. At that time we were already living in Roznava. I was already born in Roznava. My grandparents sold everything in Zlate that they owned and moved here, because there was no school there, only up to the fourth grade [see People's and Public schools in Czechoslovakia] 3, and they had three children that were going to school. So they moved to Roznava. There they then bought a larger house. My mother was married here and my brother and I were already born in Roznava, so I'm a Roznava native. Grandpa loved me very much. He didn't call me by any other name than 'arany-virag' [Hungarian - my golden flower]. Well, my grandpa had five grandchildren, so I felt that he was very emotionally fixated on me. Sometimes Grandpa spoke Hungarian with us, and sometimes Slovak, according to the situation.

My mother was born in the Hungarian part of the Austro-Hungarian monarchy. She was born in the village of Zlatow [then the name of the town of Zlate, in the county of Bardejov]. My mother was named Jolanka Rothova, nee Krausova. My father was named Jeno, in Czech Evzen Roth. He was born in the village of Zadorfalva, and then later they moved to Miskolc. They had a farm in Zadorfalva. My father was 33 when I was born. I know that on 1st May 1924 he was 33. My mother was six years younger than he was.

My father was a beautiful person, but unfortunately died at the age of 42 of kidney failure. He was a person that couldn't say no to anyone. It was common, when someone wanted to buy a pig: 'Mr. Roth, please lend me five crowns!' My father always pulled out his wallet, even though we weren't rich. I remember him very well; I loved my father very much. I remember that for his funeral, people from nearby villages came to pay their respects. He was very well-liked and respected. He was buried by the rabbi, my brother couldn't say the Kaddish, he was only 11, so he couldn't. [Editor's note: The Kaddish, prayer for the dead, can be recited by a son for his parents only upon reaching the age of 13, after his bar mitzvah.] The rabbi spoke, he said goodbye. My father was buried in Roznava in the Jewish cemetery. But after the war that cemetery was destroyed and the remains were transferred to a Christian cemetery.

Today there's no Jewish cemetery in Roznava; there aren't any Jews there either [according to information from the Central Union of Slovak Jewish Religious Communities, to this day (2005) there lives at least one person professing the Jewish faith]. Now there's this special section there. After all, it's all the same to the dead. In death we're all equal, and in life we should be too. I looked for his grave when I was last in Roznava, at that time part of the cemetery was still there. I found my father's grave and that of my grandparents - my mother's parents. My father had a very nice gravestone made of Swedish granite and when they transported him [from the Jewish cemetery to the Christian one], my friends wrote me that the gravestone had been lost and then they didn't know whose grave it was.

My father was one of ten children: seven boys and three girls. All seven boys graduated from high school, though at that time there was no bus or train connection to Zadorfalva, which is a small village. They had to walk I don't know how many kilometers. My grandma would get up in the night, light the stove, and throw a bunch of potatoes into it. Then she would wrap up the hot potatoes in this sack, prepared ahead of time from some fabric, and they would have that in their pockets, for warmth. The oldest [Andor Roth] studied law, and when the youngest [Laszlo Roth] was graduating, Uncle Andor already had a well-established clientele, so he paid for the youngest one's studies. He studied medicine. So two of them had a university education. And all of the boys graduated from high school. The girls, as was the custom then, were at home and helped out with the household up until they were married.

My father had forests, a forestry business. He owned them. My mother was at home. Before she got married she probably didn't work. Daughters were at home, helped with the household and waited for a husband. My father, when he was in the army, served in Roznava, where he and my mother met and it was love at first sight. However, in the meantime war broke out [WW I], and so they didn't get married until he returned, after the war. My father did seven years of service. Back then compulsory service lasted three years, and the day before he was to finish his service war broke out; he didn't even get to take off his uniform. He served everywhere where it was necessary, at the front. He didn't talk to me about it; I was eight when he died. So I don't remember his wartime reminiscences.

My parents were married in Roznava. It was probably a Jewish wedding; I wasn't around yet at the time. My mother already lived in Roznava, where my grandpa had bought that house. It was a multi-story house, quite large, so my father actually married into it.

Our mother spoke Slovak with us and our father Hungarian. Between each other they spoke Hungarian. Our mother didn't learn Hungarian until they moved to Roznava. Up until then she spoke only Slovak. My mother tongue is Slovak and Hungarian too, after my father. We spoke both. Our mother spoke only Slovak to us as a matter of principle, so that we wouldn't forget. And our father made a point of only speaking Hungarian with us. Our father, however, spoke Czech well, because during the war he had served with guys from Bohemia and Moravia, so he learned Czech there. There was a large number of Hungarians living in Roznava, because all of Southern Slovakia was mainly Hungarian; Hungarian-speaking people lived there. [Editor's note: according to the census of 15th February 1921, Roznava County had 39,913 inhabitants, of which 18,883 identified themselves as Hungarian, 18,054 as Czechoslovaks, 487 as Jews and 2,489 as others.]

My parents dressed in a 20th-century way. Dresses, blouses and skirts were worn. I know that my father wore breeches; they were in fashion back then. As far as religion goes: absolutely not. My father always searched high and low for his hat when he was off to the synagogue [meaning that he usually didn't cover his head, while Jewish faith requires covering the head].

Our house wasn't right in the center. The center of Roznava was a square, right. And then leading off it were various streets, so the street where our house was, was named Ruzova Street, No. 3. Our apartment was spacious, three rooms, and on the ground floor there was also one apartment. We of course lived above. The stairs led up to this hall. In the summer we ate there, because it was comfortable, cool. It had these tiles. There was a nice, large kitchen and three rooms. The bathroom was large; I used to go there to read forbidden books. I usually chose from the library books that weren't meant for me yet, various love stories. I would lock myself in there and read. That bathroom was the size of half of one of the rooms. It also had a window, so I also had light. I sat comfortably and read. Then I would smuggle the books out in my pants.

Our furniture was normal. In the kitchen there was a table, chairs, also some kind of trunk and cupboards, something like that. Then there was a bedroom, that's where my parents were. We had one really large room. It was almost a ballroom, I had a piano there. It was a large grand piano and it needed room. Otherwise there was a large dining table and chairs. There was a built-in glass case, with china and those various knick-knacks. There was a sofa, where Grandpa would always lay down after dinner, and call to me 'arany viragom, gyere nekem jatszani! (to the piano)' [Hungarian - my golden flower, come play for me!]. I would always lull him to sleep with my playing. My grandpa also slept in this room. There was a bed there, but placed in such a way as to not disturb the character of that living room. Well, and then my brother and I slept in that front room. The house didn't have a garden, only a small courtyard.

We had a maid, she lived with us. Those girls would usually get married and leave, they weren't with us for long. One of them was with us a long time; she was named Erzike [Elizabeth]. I liked her so much that I called her kis anya [Hungarian: little mother]. Later I got in touch with her, when I returned [from the concentration camp]. She was more or less like my second mother. She helped out with the household, and also cooked, because she was very capable and tidy, together with my mother. When there was a lot of laundry she also did it, but we also had a washerwoman. You know, my father was very socially aware; I know this from my mother. When we were born and had diapers, my father would say, 'Mother, you'll wash those diapers yourself. They're our children, and why should that maid wash our children's dirty diapers!' And we had to clean our own shoes. My father was a real democrat. I think that he also voted for the Social Democrats.

My father had nine siblings. The oldest was Andor, then there was my father, Jeno, then Sandor, Mihaly, Erno, Gyula and Ladislav - Laszlo. Seven boys and three girls: Paula, Gizella and Marketa. Andor graduated from law school in Budapest and had a well-established practice there. His wife was a piano professor in Budapest at the conservatory. They had one daughter, Agnes she was named. He [Andor] didn't survive [died during the Holocaust]. Only Sany bacsi [Uncle Sani] and Laszlo, they survived.

Sandor lived in Budapest and was well-off; he had a fancy goods shop. His wife was named Magdolna and was a farmer's daughter. They had one son, Andor. He died last year in Budapest. He was very well-known, here too [in the Czech Republic], because he was an expert, a builder of railway bridges. He had an award from us too [Czech Republic], from the Ministry. They would invite him to various countries for consultations. I cried a lot when his wife wrote that he had died.

Mihaly stayed in the family home in Zadorfalva. He later took over the farm. His wife was named Bozenka. They were all from Hungary, only my mother was from Slovakia. They had one daughter, Zsuzsanna, she lives in Israel.

Erno lived in Putnok, which was this smaller town in Hungary. He had fields but also a general store. His wife was called Rozsika. She was very kind. He actually married into that store, but he owned some properties. They had one son, Jozsef.

Gyula worked for Sandor in Budapest. He was married, but married a divorced woman that had one daughter. So he didn't have children of his own. His wife's name...we called her Aunt Panni. That was short for some name.

Laszlo was a doctor in Budapest. After the war, in 1956 4, when there was the so-called counter-revolution, he left for the United States; at that time he was already married. There he at first worked in some institute for the mentally ill as a male nurse, until he got his degree recognized. And then he worked as a doctor. He's got one daughter, Eva. His wife is, I think, named Zsuzsanna.

Paula was named Fischer after her wedding. Her husband was Lenard Fischer. They had a son and daughter: the daughter, Klara, was in an advanced stage of pregnancy when they deported her. The poor thing went straight into the gas chambers. She was a beauty, a real beauty. Their son was Tibor. He now lives partly in Hungary and partly in Israel. Uncle Lenard had a company, I don't know, maybe he was in the lumber business. I didn't really ever pay any attention to it. I do know that after the war [WWI] he worked for some government ministry in Budapest, and then years later he returned to his native village, because his parents had died and he took over their store, and it wasn't until a few years later that he moved to Miskolc.

Marketa's husband was named Viliam, but I don't know his surname. Those names are disappearing from my memory. They lived in Sajokazali [a municipality in Hungary]; it was a larger village, more of a municipality. They also had a butcher's shop. They had a daughter, Magda, who looked so much like me that people confused the two of us. Aunt Marketa was together with her daughter in Auschwitz and during the death march 5, Maketa could no longer continue. She was horribly exhausted and fell down. Magda kept crying, 'Mommy, please, hold on, mommy, mommy, please, hold on!' She kept on picking her up and picking her up. But she couldn't and the SS soldier said to her, 'so you won't be lonely,' and shot her as well.

We kept very close relations with them [with her father's siblings and their families]. Really very close. They regularly came over to visit us and we them. I liked them very much, because they reminded me of my father. And for them we were still orphans, the children of their beloved brother. So their relationship with us was very lovely. I really loved all of them. I couldn't say which one of them I loved more.

My mother had one brother and one sister. Her brother lived in Bratislava. He was named Gejza Kraus. His wife was named Friderika Hirschbeinova and they had a clothing store in Bratislava. They had one daughter, Alica. I think that in 1942 they deported them to Lublin. [Editor's note: from 27th March to 14th June 1942, 39,899 citizens of Jewish origin were deported from the territory of the Slovak State (1939 - 1945) to the Lublin district.] We searched for them, but never found anything. They were probably all shot.

My aunt was named Berta, married Deutschova. They lived in Presov and there they were shareholders in Slovenka. [Editor's note: this factory was founded in the year 1920 by Jan Orszaghy in Martin as the first Slovak knitting factory and joint stock company, which was later named SLOVENKA. After the war, it became indebted, and the factory was purchased by the Prague Legiobanka (which administered it up until nationalization). The state-owned company SLOVENKA, headquartered in Martin, was created on the basis of a decree by the President of the Republic in May of 1948 (the second wave of nationalization), and that retroactively to 1st January 1946. The factory partly also concerned itself with mercantile activities.] That was some sort of co-operative store that sold women's and men's underwear. They weren't doing too well, then they returned to Roznava, and there they lived up until the war. They had one daughter, Jolanka and a son, Vojtech, who committed suicide because of some girl. He poisoned himself with cyanide. He was 24.

Aunt Berta lived in Roznava. We were together every day; they lived only a little ways away from us. After dinner my aunt would come over and she and my mother would sit by the window and embroider or crochet. Towards the evening she would then go home. Like one big family, really. Well, and Uncle Gejza would often come from Bratislava to visit us. He liked his two sisters a lot. It was he that took care of me when I began to attend the conservatory. You know, when I see today those relationships between siblings or in families, where maybe they don't speak with each other, or are suing each other over property, I can't comprehend it. On both sides I saw only solidarity and love. So for me it's really quite foreign and incomprehensible.

Roznava was a small town of seven thousand. [Editor's note: according to the 1921 census, there were 39,913 people living in the district of Roznava, while the town of Roznava itself had 7,325 inhabitants.] There was a mining colony, but about two kilometers from Roznava. Well, you know, back then for me it was the center of the world. Like for a child, but I can tell you, that when I was in the concentration camp, that homesickness, for my home town, when I saw around me, in my mind's eye, those mountains, forests, the longing and pain were worse even than that horrible hunger, thirst, beatings and that hard work, that unbelievably hard work that we women did. So I really was this local patriot.

I can't tell you exactly how many Jews lived in Roznava, but they took about 350 to 400 of us from the ghetto. [Editor's note: on 1st December 1930, 634 inhabitants of the Roznava district identified themselves as having Jewish nationality. In the actual town of Roznava there lived at that time 425 Jews.] There was a synagogue [built in Moorish style, in the year 1893] in town, in fact a very nice one. Not big, but nice. Around it there was a garden, I can still see before me a huge walnut tree and below it benches. We didn't go there very often, only on the high holidays. At first there was this one old rabbi there, who died, so I don't remember him. Then came his nephew Dr. Leo Singer [died in the year 1944]. He had a doctorate in philosophy and then also did a degree in theology. He was a young person, not very good-looking, but inside he was so beautiful! He had such amazing knowledge! Each month he prepared a cultural program. Because I was quite good at reciting, I would usually recite some poem. We also had a piano there, so I also played. There was this one very talented little boy there, who played the violin, so sometimes the two of us played some piece together. Then the rabbi would start speaking. I once heard him, he lectured on Einstein's 'Theory of Relativity.' He was truly such an advanced person!

Growing up

Those lectures used to be in the evening, it was only for adults. For children we also had theater, puppets. But that was already right after 1939, and right at that time I began to realize that I belonged to the Jewish community. Because expressions of anti-Semitism were already very strong, we could already feel it. The Jewish youth withdrew into its shell and so it brought us together, that we only met amongst ourselves. Well, and it was for these children that we made those puppets and performed plays for them. We tried to somehow culturally occupy ourselves, because we didn't go to the movies any more. The Germans made these films [German anti- Jewish propaganda] like 'Jud Suss' based on the book by Feuchtwanger 6, so you can imagine it. And under the influence of this film, when people came out of the movie theater and met a Jewish man, they would beat him to a pulp. We wanted to avoid such unpleasantness. We met quite regularly, here and there, and we always managed to amuse ourselves. There were quite a few of us young people. At that time our social circle was limited to a narrow, or narrower, circle of people that were of a similar nature.

During my youth the Jewish community was almost Neolog 7. Jewish stores were open even on Saturday. People made a living mainly in business, but I also knew one miner, the mine locksmith. A shoemaker lived close to us. A terribly poor family! You know, I've always only heard that Jews are rich. I'd like for them to see that family! They lived in a one-room apartment, and their kitchen was so tiny! It had a window up high, so when you walked along outside the building, you were looking down into that kitchen. They couldn't even afford to pay for electricity, so at night they worked by the light of a candle, or a petroleum lamp. I know that my mother would always wrap up my clothes that I didn't wear any more, but that were still in good shape, and took them to them. They had two daughters, one was the same age as me, plus two boys. The other Jewish families would send them flour and butter on Thursday or Friday, so that they would at least have something for Sabbath. Once I was over there for supper, and they had unbuttered bread, only one slice apiece, and radishes, those red radishes. Each one got a few slices, and that was supper. They were truly poor, and there were more families like that. Not everyone was rich. There were people that lived only very modestly and did manual labor.

They built a mikveh in Roznava, but only the shammash, shochet and cantor went there. The rabbi, if he went, that I don't even know. We all had a bathroom at home, so people bathed at home. Otherwise I know that a couple of those devout people from the older generation probably went there. My parents didn't go there at all. I've never been there in my life; I don't even know what it looks like. On Thursdays after lunch we had religious classes, and the rabbi taught us that, because there was no Jewish school in Roznava. It wasn't necessary for those few Jews.

Before the war there were shnorrers [beggar, the Yiddish term shnoder means 'to contribute'], yeah, I remember them, but really don't know how often they would come by, because I wasn't interested. I had a different world. If I wasn't in school, I was in the street and we would play outside. I was terribly fond of fighting with boys. I had completely different concerns than watching if shnorrers were coming by. Well, but at our place at dinnertime there was always this one bocher [student], but I don't know what that means. I know that they called him Bocher. This terribly poor boy, who perhaps didn't have parents. He would come over once a week and teach us how to pray. We weren't too enthusiastic about that praying, but the rabbi did after all want us to know how to read [Hebrew], well, so he would come over, but really more because my mother would give him supper. I remember that one time my father was walking along, and that poor guy didn't even have a winter coat. He walked around in winter in only that old suit. Father said, 'I can't stand to look at that any more!' There were a couple of well-off Jewish families in town, and he said, 'Look, he's a young person, he'll get tuberculosis!' Where we lived the winters were very cold, though short, but cold. He managed to get some money together. My father grabbed him, 'Come on, now we're going shopping!' He bought him a complete set of winter clothes, boots and a new suit and a coat. Everything, and a warm scarf too. The poor guy cried.

He came by only once a week, but the custom was that they came to, as they used to say 'napokat enni' [in Hungarian literally 'eat the day']. In Roznava there was a high school, and his parents were poor and couldn't afford for the boy to go somewhere for dinner and couldn't last all day on just a piece of bread. So before the start of the school year, either the mother or father would search out six families, because there were six school days in the week. So from what I remember, we always had one diner. He would come on a certain day, say on a Monday, and to the other families on other days, up until the end of the week. They were only Jewish boys. In this respect there was this solidarity. Jewish families held together, they really tried to help those that needed it.

I don't know if there was electricity and running water everywhere in town. We had it, but, you know, there were families that couldn't afford it. For light they had a petroleum lamp and they bathed in a washtub. The so-called main streets and roads were paved with cobblestones. Back then there were few cars driving around town. I have no clue how many people in town owned cars. Maybe only a few people had one; it was a big luxury.

Every week, on Friday and Saturday, there were markets. Farmwomen from the countryside would come and sell poultry, eggs, butter and fruit. Everything. There was also a fair held, but only once every three months. Everything you could imagine was sold there: sweets, clothing, absolutely everything. My mother went shopping every Friday, but for the most part we would have everything delivered. We bought in quantity. Every year we made jam, lekvar - szilva lekvar [Hungarian: plum jam]. So we had our connections in the countryside and they would deliver us a hundredweight [100 kilograms] of plums. We'd pit them until midnight and then cook them out in the courtyard. Nuts were also purchased by the bagful. My mother would go to the market to buy peppers, green peppers. There were several Bulgarians, gardeners around. [Editor's note: Bulgarian gardeners assumed a prominent position in the cultivation of vegetables across the whole of Europe. Their migration began on the cusp of the 18th and 19th centuries. They began arriving in Slovakia at the end of the 19th century. In the following century local officials recorded vegetable farms founded by Bulgarians in about 64 localities. In the period between the two world wars (1935) the number of Bulgarian vegetable farms in Slovakia was estimated at 320. They were the most numerous around Kosice and Bratislava.] During the time of the First Republic, you could get ten peppers for a crown, ten halers apiece. A kilo of butter, the stuff that was brought by the women, cost nine crowns. There was also a dairy, but there it was a bit more expensive. There was no fish market. But I know that my grandpa liked fish, so my mother would sometimes make them. But where she bought the fish, I don't know. Neither was I interested, it was on the table, so it was.

I remember that once Minister Derer 8 from Bratislava was in Roznava, he was a Social Democrat. It was a big deal; they paraded him down the main street, around the square with a bouquet of red carnations. That's what I remember from it, at the time I was still a child. We only hung around and looked at him, you know. And when the Republic fell apart in 1939 [see Slovak State] 9, I was only fifteen. My father was such a Hungarian patriot that when they played the Hungarian anthem, my father would stand at attention and tears would stream down his face. I never became attached to that Hungarian nation, because I was born in democratic Czechoslovakia and the class differences there [in Hungary] were so big. When some poor guy went to see some official, he would wring his cap in his hands until mister all-powerful bureaucrat notified him that he could step forth and stand before his desk. So this bothered me. Or once I was in Budapest and a carriage drove by me, in which Horthy's 10 wife was sitting. The carriage stopped, someone got out and before Horthy's wife got out he knelt and kissed her hand. Well, I was completely flabbergasted that something like that existed! In Czechoslovakia, when you wanted to write the president, it was Dear Mr. President and nothing more. Something like that was incomprehensible to me.

I was born in the year 1924 in Roznava. From the age of three I attended nursery school, a convent school. I spent most of my time outside in front of our house, where there were a lot of children. There weren't many cars in those days: once a day a car would drive by, and slowly at that. We children were always fooling around outside. And as soon as the first snowfall came, we'd be sledding and going skating; while my father was still alive [died in 1932]. My childhood was truly beautiful. I took his loss very hard, even though I was still a child. That's how I remember him, he loved me so much, and I loved him so much. My brother was four years older than me, and when I was born, my father was disappointed. He wanted another son. So in the beginning his relationship to me was quite lukewarm. And then I know that when my father was sitting, my place was in his lap. And when my aunts came to visit from Hungary and said to him, 'Listen, aren't you overdoing it a bit with your love for that child?' my father said, 'Half of my heart is this child!'

Father died when I was eight and my brother was twelve. My mother remarried after two or three years. It's not something I like to recall. It was a very unhappy marriage, and if I've ever hated anyone from the bottom of my heart, it was my stepfather. Both my brother and I hated him! He didn't like us. He wanted a child of his own and our mother didn't. She was afraid that it would affect his behavior toward us, although his behavior was... My stepfather was named Alexander Eichnel, well and my mother then took his name. We never thought of him as our father. We really kept him at a distance. I couldn't bring myself to call him Dad, or something like that. I avoided addressing him in any sort of more intimate way. He was a tinsmith by trade.

At first we lived on the small amount of capital we had gotten for those forests. [Editor's note: they sold the forests in the Roznava region that had belonged to their father, Jeno Roth.] You know, it was no great fortune, but our father's brother [Sandor Roth] helped us out. The relationships among the siblings were beautiful, really. They lived and breathed for each other. And that uncle was very well-off. He had a wholesale notions and leather goods business in Budapest. I recall that in the spring we would get a package from him with cloth for an outfit, a coat and money for shoes. He dressed us. He would say: 'I don't want anyone to say that he's working to support my brother's children.'

Back then there were five grades of public school and three of council school. I attended public school at the convent. Right after I finished council school, I left for Bratislava and they accepted me into second year at the conservatory. Evidently I must have had some sort of talent if I came from such a small town and they immediately accepted me. My teacher was a conservatory graduate. She was named Boriska Falvy and married some lawyer, Gotthilf, I think. They couldn't get me away from the piano; they had to drag me away from it, that's how much I liked it. I loved Beethoven immensely. I also liked Mozart. Interestingly enough, as a young girl I didn't have a feel for Chopin. He's very emotional, and it was only as a young woman that I began to understand his music and very much fell in love with him.

I began to attend the conservatory in Bratislava and then I had to return back home. Because at the end of 1938 Roznava was annexed by Hungary [see First Vienna Decision] 11. So my musical career thus ended. They said that I'll once be a shining star in the musical sky. Golden eyes that saw me there. But I took private lessons in Miskolc with Professor Hollosy. Lessons, well, once a month, but he said, 'yes, you're going on to the next grade.' I already wanted to attend music academy, which was seven years.

After the war I wanted to finish conservatory, so that's why I went to Prague. After finishing the third year of conservatory, I could have taken a state degree exam, which would have qualified me to teach. But I knew the entire conservatory [program], even though I didn't have the papers for it. I actually wanted to finish that entire seven-year academy, so that I would be qualified, for I didn't have a trade, a diploma, nothing. But then I met my husband, it was 16th August and the next day he asked me for my hand. We were married on the 31st, in 1945. Then several years went by before I again sat down at a piano.

I didn't come by a lot of religion at home, because though my parents observed holidays, it was more out of respect for their parents and traditions than from some sort of religious conviction. Irrespective of the fact that I attended a Catholic convent school and didn't have even one Jewish girlfriend. My friends were from among my classmates. Once this one girl came to visit me [the student that did this interview] and kept asking me how I perceive my Jewish identity. Well, that's really tough, because I lived in an exclusively Christian environment, just that school alone, that I attended from the age of three, even nursery school. My parents had many Christian friends; there may have been more of them than those from Jewish families. We were very assimilated. I perceived Judaism solely as a religion. When my classmates had catechism, I had time off. And then when I had religious lessons, they had time off. This is the only thing in which I saw a difference, nowhere else. For me Jewishness wasn't a nationality or a race. I didn't come into contact with this until those sad times began, but otherwise I didn't see any differences. One was a Protestant, [another] a Catholic, and I was of Israelite denomination. So that's all what Jewishness meant to me. The situation changed after 1939, when the Republic fell apart and we were annexed by Hungary. There they already had those restrictive anti-Jewish laws [in Hungary] 12.

My parents attended synagogue only during holidays. While my grandpa was still alive [Jakub Kraus, died in 1937], they were a little more devout, of course. For Passover the dishes were changed and so on. And then, when Grandpa was already dead, it wasn't taken so seriously any more. We also cleaned house before Passover, but it was only normal spring cleaning. I definitely ate leavened bread. We bought matzah, after all, traditions are traditions. We also had a Christmas tree. Yes, Chanukkah, we observed that too. Then came Christmas and we had a tree and presents. Our parents were quite lukewarm but they were believers.

While Grandpa was still alive we kept kosher, but afterwards we didn't. At our place we ate mainly poultry and we kept geese for the goose-fat. Geese and poultry and once in a while some beef. No pork, but when I went on some trip my mother would make me schnitzels from pork meat. Otherwise, at home, I guess they didn't care for it too much, there was more poultry. Our mother fasted at Yom Kippur, but we didn't have to.

I had one brother, who was four years older than me. His name was Ladislav Roth. We had a beautiful relationship. When I was smaller, of course he was the big one and I was the little one. When I was already 15, 16, we really liked each other a lot. Once the high school principal said to my brother, 'Listen, you're walking around with your sister as if you were lovers!' Because he'd always put his arm around my shoulders or take me by the arm, so we really did look like that...! My brother would say, 'Sir, that's my sister, whom I really like a lot! I've got only her!' At that time our mother was already remarried and our relationship with our stepfather was very bad, so we were very attached to each other. And when someone that didn't know any better saw us, he really did think that we were lovers and not siblings. My brother didn't attend the monastery school because there was also a state school in Roznava. He went there, five grades and then went to high school and graduated in Roznava.

My brother had a bar mitzvah, by then our father was no longer alive. I know that it was very touching. On Saturday afternoon the adults were invited, our rabbi, that was still that old rabbi. We had fish, barkhes and I don't know what else. Various sweets were made, so that meat and dairy wasn't mixed, so that it was done properly. Well, and then on Sunday afternoon the young people would come by, my brother's friends and my girlfriends.

Before the war I had a fiance; he was my brother's classmate from high school. And in such a small town we all knew each other. We had the same last name, even though we weren't related. He was named Tibor Roth. I had a very happy marriage and I really did like my husband, it was mutual, but the kind of love that I felt for Tibor, that's something that you experience only once in a lifetime. He was the only son of well-off parents. His father was the director of this one smaller distillery in Roznava. He was also a shareholder. They only had the one son. Tibor was a leftist, though he wasn't a member of the Communist Youth, but he had distinct leftist tendencies.

During the war

During the war Tibor was in the Budapest ghetto 13. Somehow, I don't know how, it's something that his aunt who lived in Budapest wrote me afterwards, he got into the Arrow Cross Party 14, that was a Hungarian fascist party - 'nyilas keresztesek.' He had very good knowledge of when and where raids were to take place and when and who they'd be arresting, and he would then anonymously notify, warn those people beforehand. But it began to be suspicious that when they would go get someone, they'd never find them at home. They began to follow him, and then he knew that things were bad. That was in February of 1945. He didn't want to go to his relatives', because that was the first place they'd look for him, and he didn't want his relatives to have problems. He hid under this one bridge in Budapest. You can easily imagine that there, in the winter, in February, he got a bad case of pneumonia. Around 10th February the Russians had already liberated Budapest. [Editor's note: the 2nd and 3rd Ukrainian front completed the liberation of Budapest on 13th February 1945.] With the last remnants of his strength he managed to climb up onto the river embankment, and there he collapsed. People loaded him onto some cart and took him to the hospital. He lived a couple more days, but they weren't able to save him. I then wrote him from home; I had his relatives' address, because I used to send him letters there. And that aunt of his wrote me what had happened, well, it was a harsh blow for me.

In March the Germans occupied all of Hungary [see 19th March 1944] 15. In April or at the beginning of May we went to the ghetto. The ghetto was in Roznava. They emptied three or four buildings next to each other, and that's where we were. I went to work in a brick factory, it was terribly hard work. I went there to get away from that place [the ghetto]. I felt like I was being strangled there. I wanted to get out amongst people, see the streets and see people. And then on the sixth, at the beginning of June, they drove us from the ghetto to Diosgyor, near Miskolc, where we spent two days in a brick factory. And then to Auschwitz. The trip took a week, and then we arrived. In Auschwitz each minute had sixty seconds of horror. At that time my brother was already in a work camp. Unfortunately he didn't survive the war.

We arrived in Auschwitz on 13th June. I went to the left and my mother to the right. Back then I didn't know what that meant. We were without water, there were about ninety of us in one wagon and they gave us one pail of water. We had food with us, but didn't eat at all. Our mouths were so dry that we couldn't swallow. So everything that we had with us stayed there. I was as if stunned, I had no idea where I was, what was going on, I only heard them bellowing. I was completely out of it. I heard them bellowing, 'Alle raus! Alle raus! [German: Everyone out!] And leave everything on the train, just step off in pairs.' I took my mother by the arm and we went. I was just automatically lifting my feet, because the trip had taken a week. During the day we stood still and it was hot. Horrible, no water and ninety people in one wagon. A barred window. I had no idea at all where I was and what was happening to me.

My mother's hand trembled and she said, 'Oh my God, they're splitting people up over there!' She noticed that there was a doctor standing there, a doctor that is, that had also taken the Hippocratic oath, and on one side and the other, SS men and SS women... My mother noticed - I didn't even see them - that standing on the right side were young women and that older people were going off to the left. My mother wasn't old, she was 48, but her hair was completely white. She let go of me and inconspicuously nudged me. She said, 'Go there, with the young people!' I just managed to kiss her hand and said to her, 'Mommy dear, be strong!' This was all as if in a dream, I stood there and realized that I'm not holding my mother by the hand. So I stood there helplessly for a while, and wanted to take a step to the left. One SS soldier jumped over to me, I was wearing a coat and skirt, and he took me by one corner of that coat and threw me over there. By doing this he actually saved my life. I then went to the camp.

I didn't know what was actually going on. We then asked the block leader, where are the young women, where are the children, those gorgeous, beautiful children. Such pretty ones, in Roznava we had several beautiful young women! The block leaders told us, in such an evasive manner, these were girls that had been there from 1942, they're in Camp H, they've got easier work there; children there get milk and better food than here. Don't worry about it! I was crying constantly, and my girlfriends were becoming annoyed with me, saying, 'Hey, we're in the same situation as you! Stop crying, you'll cry your eyes out!' I said, 'I'm not crying because I'm thirsty, hungry or because I'm sleeping on the bare ground, and that instead of a pillow I've got my clodhoppers that I wore on the trip here, but because I've got this horrible feeling that something's happened to my mother!'

About two months later I saw a former childhood friend of mine. Edita Langova. They came from Spisska Nova Ves and had Slovak citizenship, so when the Hungarians came, they deported them, but Slovakia didn't want them. For I don't know how many weeks they lived in, as it was called, 'senki foldje' [in Hungarian: no man's land], between Slovakia and Hungary. People they knew were bringing them food so that they would somehow survive. Then the Slovak government took mercy on them and accepted them. Well, and in 1942 they went to Auschwitz. So I saw Edita there, at that time she was already a block leader, but in a different part of the camp. I came to see her, but she didn't recognize me with my hair cut and in those horrible rags. My first question was: 'Edita, please tell me, what that Camp H is?" 'H, Camp Himmel [heavenly camp], [after saying these words Mrs. Brodska lifted her hands to the heavens - B.P.]. And that's where our mothers and children are.' She said, 'You didn't know about it, what did you think?!' So that's how I found out about it. That's why the endless weeping and that eternal pain! I felt that my mother must have died such a horrible death!

Towards the end of October [1944] they deported us further onwards. In the camp we were always running and hiding, whenever we knew that there was going to be a selection. We hid where we could. For example we managed to hide in a different block. The older prisoners, well, the girls that had been there from 1942, said that there was only one road out of Auschwitz: up a chimney. There's no other way out! That's how they said it. I don't know what we were hoping for, but at the end of October they began to deport the entire section of the camp where we were. We were the last block and there was no longer anyplace to run, no place to hide. We marched off and stopped in Brezinka in front of the gas chamber. It didn't look like one, there were heavy iron gates and above it grass, but we knew what it was. That was the longest night of my life. How long we stood there, I don't know. I was 20, 20 1/2, and I was asking myself what I had done to have to die such a horrible death at the age of twenty, while I so terribly want to live! We hugged and kissed each other. We promised each other that while we're still able to breathe we'll hold each other by the hand, so that we won't be so alone as we're dying. I don't know how many hours we could have been standing there, when an SS soldier drove up along the track and bellowed, 'Alle zuruck!' [Everyone back!] So we turned around and went. Auschwitz was immense; I don't know where they were leading us. They ordered us to strip, selection. At that time I already had glasses, not strong ones, weak, about one and a half diopters. One of the girls that had already been there a longer time saw me and said to me, 'hide those glasses.' I was holding some bread in my hand, which we had gotten for supper, a quarter of a loaf. I hollowed out a hole in it and stuck those glasses into it and carried that bread. I passed the selection.

During the night we were in a room, I don't know what room it was, but there were mice running around everywhere. I sat down, and suddenly I felt that something was watching me. It was a rat. I screamed and jumped up! I leaned up against a wall and that's how I slept. There were more of us, so we leaned up against each other, held each other, so that none of us would fall down. In the morning they chased us out and we stood outside all day until nightfall. Well, it was already October, not the warmest, you know. So they dressed us! I got an organza nightshirt that reached all the way to my ankles. Women's knickers, that were down to here on me [to the knees], but I didn't care, at least it protected my knees. I got some child's dress, which was coming apart at the seams, and some boy's coat. They took my shoes, because I still had my own, from home. They were these solid shoes. Well, in their place I got these black high-heeled ballroom shoes. By then I had been standing outside for three or four days. So I took off my shoes outside. We also got socks, one gray and one purple. The way we were dressed wasn't fit for even a circus. In the morning of the fourth day they woke us up, and we set off by foot, on a march.

The older prisoners were saying that there were various transports, several hours, two-day ones. The several-hour ones consisted of them loading people up and circling Auschwitz round and round, but the end station was a gas chamber. We started marching and in the distance we saw lights and then they distributed packages. There really was an SS woman standing there with two or three helpers, girls, and each one of us got a package. We got a half a loaf of bread, a slice of salami and a piece of margarine. It was only when we got on the train, and it was a passenger train, and I saw the first civilian building outside, and there was light inside and you could see into the room and in the window there was a birdcage, it was only then that we believed that we had left Auschwitz behind us. That we had gotten out of that hell after all.

They liberated us during the death march. There were ninety of us girls. After the war I returned home and sadly didn't find anyone from my family. I wasn't at home long, about six weeks. I wanted to finish conservatory. I left for Prague and on the first day there met my husband. Fourteen days later I was married. And that's how my entire musical career came to an end.

Post-war

My husband was named Ondrej Brodsky. He was also a Jew, but it meant absolutely nothing to him. He was born on 17th October 1911. There was an age difference of twelve and a half, thirteen years between us. That's how I wanted it. I didn't want some young guy who hadn't sowed his wild oats yet, whose main interest was parties. I couldn't pull myself together psychically from everything that had happened. I needed a man that would support me in all respects, who would be my mother, father, brother, husband, everything. I could only find this in a more mature man. My husband was 33 and was a soldier in the foreign legion.

Before the war my husband had been a technical manager in a co-op in Zilina where they manufactured spirits, cognac and whatnot. He was there until it all started happening. My husband emigrated in 1939 after the Republic fell apart. He emigrated to Poland. My husband was a Social Democrat, so he was listed as a political emigrant. And then, when war broke out, they went further on. There was a large group of boys from Czechoslovakia. And they joined the army when the first brigade was being formed, which was a solely Czechoslovak brigade. So he spent the whole war as a soldier, right to the end.

After the war they offered him a factory and I don't know what else, as a member of the foreign legion, he had been decorated several times. He also got a war cross; that was the highest decoration at the time. [Editor's note: the Czechoslovak War Cross of 1939 was established to commemorate the battle to liberate the Czechoslovak Republic from enemy occupation as a visible decoration for Czechoslovak citizens at home, units and members of the Czechoslovak Army abroad, and also units and members of allied armies that participated in the fighting which broke out in the year 1939, and who exhibited an extraordinary and successful act or command thereof, in the course of which they risked or lost their lives.] My husband said that he didn't care to be some factory owner, but that he wanted to work. At first he worked in army administration, he was this housing officer, a bureaucrat. At that time my husband was already retired, but because the state of his health was bad, he was reevaluated. After his return he was in the army for about a year and a half. He was listed as having a military disability pension.

Sadly, it's been thirty years since my husband died. It was in 1976. He had a civilian funeral, at a crematorium. He had an army funeral in Carlsbad. I used to go visit his urn twice, three times a week. And when my health became bad and I couldn't go there - back then there was no bus service there - I had to walk up a hill, we brought his urn home. We have a cottage in a very beautiful place, and my husband loved it there. Our children laid his urn to rest there, with great reverence. There's always a bouquet and a candle.

While my husband was in the army, we lived in Prague. When he left the service we moved to Carlsbad, so since 1946 we've lived in Carlsbad. At first we lived someplace else, it was actually an army apartment, and when my husband left the service we moved. It was a second-category apartment with local heating, it had three rooms. When I became a widow I moved here, where I now live. Grandma Blauova [the mother of Mrs. Brodska's former son- in-law] was widowed a half year before me. Eva [Mrs. Brodska's daughter] lived in this apartment with her family. And they moved into my apartment, the three-room one. Well, Grandma and I moved here. That's when our children were still married.

I worked as an accountant, accounting is the lousiest work that there is. I knocked on wood when I went into retirement. I had two employers, The Surface Construction Company and The Agricultural Construction Company. It was this construction company. That's where I worked the entire time I was employed. I didn't have to take a re-qualification course, though they wanted it of me, they wanted me to improve my qualifications, because conservatory has nothing in common with accounting. I said that I'd go work as a construction warehouse clerk, but that there's no way anyone would get me to go to school. 'I've got a sick husband and two children in school, why, in a year you'd put me in the grave. What are you thinking?' The company accountant then said to me: 'We'll tolerate it, it's all right, but so that it's somehow taken into account, we'll lower your salary by ten crowns!' It was this symbolic salary reduction. They then made it up to me in other ways, those ten crowns.

I didn't have a lot of free time, because I worked in the accounting department and every week I had a deadline, and then I would take the last bus home. I didn't have a lot of time. We'd spend Saturdays and Sundays at the cottage with the girls.

We had two daughters. The older one is named Eva. She was born on 5th December 1949. The younger one is named Silvia and was born on 30th December 1951. Both are born in December, exactly two years apart. When the girls were small, Eva would take horrible advantage of Silvia, because Silvia is good-natured, she'll do the first and last for anyone. Eva really took advantage of her good nature in a vile way. Then when they grew up and Eva was wiser, she realized that her sister is also there for some other purpose than to shine her shoes.

Eva trained to be a goldsmith, but hasn't done that for a long time. She took a course and has a beauty salon for dogs. She trims and grooms doggies. Silvia graduated from teachers' high school and works as a governess. First she taught at a special school. Then, at her own request, she transferred to the teachers' school residence. They've got a beautiful residence.

Both of my daughters live in Carlsbad. Eva got married early, she was 20. She married the son of Grandma Blauova, my roommate. But their marriage didn't last and they divorced. Then about eighteen years ago Eva remarried. Her second husband is named Karel, he comes from Prague. Silvia also married early. She met her husband at her high school prom. When they were preparing for the prom, for the celebratory polonaise, and because the teachers' school is strictly a girls' school, they had perhaps only one boy there. Part of the army was here in Carlsbad, so the commander lent them forty soldiers for the prom. And that's how Silvia met Honza. He didn't even ever return home. He's from Ostrava. Honza took our [last] name, because he was named Zmija [viper, adder]. Well, that poor guy had so many problems at school, and he said that he didn't want his children to go through what he had to in school. So he's got our name, Brodsky.

Eva has two sons, and Silva has two sons. Eva's oldest son is Tomas, who's 35. The second son is named Peter, and is 33. Tomas is an elevator mechanic by trade, but he then took some course, so he also performs various inspections. But he works manually too. Peter studied to be a chef, but he's got a furniture store. Both are already married. Tomas has two children and Peter gained one son by marriage and little Adamek is theirs, he's a year and a half. Silva also has two boys. The older one is Jan, he's 31, and the younger one is Ondra, he's 24, almost 25. Jan is also an elevator mechanic, but also took some sort of course, like Tomas. And Ondra is an auto-mechanic.

I have a very positive relationship with Israel. The other day I was listening, it was very nice, to that guy Bretislav Olser [born 1947], publicist, photographer, journalist, and traveler. Photojournalist, Moravian, always at 8 o'clock on Praha 2 there's the program 'House Guest.' It's about three quarters of an hour long. I knew that they'd be talking about Israel, so I listened to it. Since 1996 he's been abroad about six or seven times. He's already published a few books on this subject [e.g. They Survived Six Wars, ...And God Became an Orphan, Blood Under Both]. By the way, he's not Jewish, so he can't be accused of being biased. He said that Jews were accused of doing only business. But what else were they supposed to do? They weren't allowed to work in agriculture, they didn't receive land. So they could only do business and study in the ghetto. So then it went from one generation to the next, on and on, until the son of Empress Maria-Theresa, Joseph II 16, issued the tolerance edict. So the fact that Jews only did business wasn't only their fault, but those very strict laws and circumstances forced them into it. He always stays there for a longer time. It really made me happy, I'm telling you, I'm not a chauvinist, when an unbiased person said that you can't understand those Arabs. A total of six million people live in Israel, and of that one million are Arabs [Editor's note: statistics from the year 2005 state that Israel has 6.9 million inhabitants. The largest group is made up of Jews: 5,260.000 and Arabs: 1,350.000]. Their standard of living can't be compared to the standard of living of the Arabs that live in the surrounding countries. They have all the advantages, they can study, and also have the advantage that they don't have to join the army and aren't in danger of being shot. He said that Israel belongs to those countries that are at the top as far as culture and standard of living goes. I was very glad to hear that from an unbiased person.

Israel existed before, too. Israel didn't cease to exist when in the year 70 [the year 70 A.D., the destruction of the Temple of Jerusalem by the Romans] they subjugated Israel and destroyed Jerusalem and the temple. Back then they dragged many Jews off into slavery. Many Jews then moved away to various countries, but many Jews also stayed there, and those continued to uphold their national culture and religion. Israel as such never ceased to exist; it was only modern Israel that was created in 1948.

In Roznava the Jewish population was very assimilated. To this day I don't really know what I am. I live in this vacuum. And if it was possible to write 'nationality human,' or 'person,' in questionnaires, I would most certainly write 'nationality human.' I feel myself to be a person. I'm not saying that I'm a cosmopolitan, but I love this country, because I live here. I love my native city, my native land and I don't know if I could get used to being someplace else, but in no way am I nationalistically or chauvinistically inclined, in no way whatsoever. Neither with respect to Judaism, nor with respect to the other side.

Glossary

Életrajz

Anyám szülei Kulában éltek [Kula – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal, kir. közjegyzőség). Lakosainak száma 1891-ben 8500 (40% magyar, 33% német, 25% szerb, 2% rutén), 1910-ben 9100 fő (40% magyar, 27% német, 28% szerb, 5% rutén) volt. A 20. század első évtizedeiben állami fiú- ás leánypolgári iskolája volt. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került, ma Szerbiában van. – A szerk.]. Nagyanyám, Schwartz Salamonné a háztartást vezette, és nyolc gyereket nevelt, nagyapám, Schwartz Salamon tanár volt. Nagymama lánykori neve Siegel Johanna volt. Nagyanyám és nagyapám Kulából Belgrádba költöztek, miután a nagynéném házat épített. Ez még az előtt történt, hogy megszülettem [1910 körül. – A szerk.]. Háromemeletes ház volt. A második világháborúban elvették. Otthon magyarul és németül beszéltek, nem szerbül.

Nagyapám kántor volt, a Belgrád központjában lévő zsinagógában énekelt, ahol ma a Freskógaléria van. Nagyanyám háztartásbeli volt, hiszen rengeteg gyerekről kellett gondoskodnia. Nem volt háztartási segítsége. Amikor a legnagyobb lány felnőtt, ő segített neki, míg Belgrádba nem költözött, és varrónő nem lett.

A nagyszüleim vallásosak voltak, megtartottak minden ünnepet, és kóser volt a háztartásuk. Nagyapám szakállas volt, de csak kis szakálla volt, nem olyan nagy, mint apám apjának. Európai módra öltözködtek – nagyapám mindig nagyon elegáns volt, kalapot hordott és alatta kepelét [kipát]. Nagyanyám hosszú szoknyában, blúzban és nagy vállkendőkben járt.

Anyám és nagyanyám járt zsinagógába. Itt, Belgrádban kettő is volt, egy szefárdi [lásd: szefárdok] és egy askenázi [lásd: askenáziak] zsinagóga. Mi ebbe jártunk. Nagyapám nagyon szépen énekelt. Arra különösen jól emlékszem, ahogy a Kol Nidrét énekli. Amíg élt, mindenki megtartotta az ünnepeket a családban. Mindannyian egybegyűltünk, és mindent a szabályok szerint ünnepeltünk – Hanukakor gyertyát gyújtottunk, Jom Kipurkor, a hosszúnap után nagy vacsorát ettünk. Emlékszem, milyen finom sóletet főzött nagymama, amit mindig elvitt a pékségbe. A pék nem volt zsidó, de tudta, mi az.

Azokban az időkben senkit nem érdekelt, zsidó vagy-e vagy sem, hogy ki kicsoda és micsoda. Soha senki sem beszélt negatívan arról, hogy valaki zsidó. Ez így volt velünk is. Az ünnepek alatt eljöttek hozzánk a nem zsidók, és boldog ünnepeket kívántak. Hihetetlen tolerancia volt akkoriban.

Nagyapám 1927-ben halt meg Belgrádban, nagymama szintén Belgrádban halt meg, a Staro Sajmiste koncentrációs táborban 1941-ben.

Apám szülei a magyar határhoz közel, Romániában éltek, egy Nagyvárad nevű helyen. Kereskedők voltak, fűszerüzletük volt. A nevükre nem emlékszem már. Emlékszem, hogy apai nagyapámnak hatalmas szakálla volt. Nem öltöztek városiasan, de nem is úgy, mint a falusiak. Nagyapám kepelét [kipát] hordott. Nagyanyám mindig kendőt hordott. Magyarul beszéltek.

Anyám, Kornveis Kornélia [született Schwartz] 1892-ben született Muraszombaton, ami ma Szlovéniában van [Muraszombat – nagyközség volt Vas vm.-ben (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, királyi közjegyzőség és adóhivatal), 1891-ben 2100 (vend, magyar és német), 1910-ben 2700 (47% magyar, 4% német, a többi legnagyobb része vend), 1920-ban 2900 főnyi lakossal. Trianont követően a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került, ma Szlovéniában van. – A szerk.]. Nagyapám egy ideig ott kántorkodott. Aztán Belgrádba jöttek. Anyám fiatal lányként jött Belgrádba, a nagynéném után, aki itt dolgozott varrónőként. Anyám anyanyelve magyar volt, akárcsak az enyém. Varrónőként dolgozott a nagynénémnél, a legidősebb nővérénél, nála tanulta ki a szakmát. Világi nő volt minden értelemben, de nagyon szerény ember.

Néha elmentek Párizsba a nagynénémmel, hogy szép, modern ruhákat vegyenek. Anyámnak saját keresete volt a nagynénémnél, de amikor férjhez ment, abbahagyta a munkát, és egy ideig csak a háztartást vezette. Aztán újra varrni kezdett. 1943-ban halt meg Staro Sajmistében, akárcsak nagyanyám.

Apám, Kornveis Ignác 1882-ben született Nagyváradon, ami akkor Magyarországhoz tartozott. Ugyanott született, ahol én. Évekkel később ellátogattam a szülővárosomba a férjemmel. Akkor már Romániához tartozott. Nagyon szép és érdekes kisváros volt sok emlékművel és parkkal. Nem tudom, milyen iskolába járt apám, csak azt tudom, hogy kereskedő volt, árukat adott el, és a szállítmányozásban is dolgozott. Külföldön is kereskedett.

A szüleim 1921-ben házasodtak össze. Apám magyar katonaként jött Belgrádba [az I. világháború alatt]. A harctéren meglőtték a karját, kórházba került, és amikor elengedték a kórházból, sétálni ment egy magyar barátjával egy parkba, arrafelé, amerre anyám lakott. Anyám a barátnőivel a parkban varrogatott, és magyarul beszélgettek. Apám odament hozzá, bemutatkozott, beszélgetni kezdtek, és hamarosan jó barátok lettek. Apám akkor már nős volt, de beleszeretett anyámba, megkérte a kezét, és visszament Nagyváradra, hogy elváljon a feleségétől, akitől két fia volt.

Összeházasodtak, és anyám befogadta apám két fiát – Lacit és Antalt. Tanoncok voltak, és az anyjuk nem haragudott meg, mert anyagi érdekből kötöttek házasságot apámmal. Elköltözött egy másik faluba, de kapcsolatban maradt a két fiával, és az anyámmal is. A fiúk még a második világháború előtt elmentek Izraelbe [akkor még: Palesztina. Izrael 1948-ban alakult meg. – A szerk.], és ott alapítottak családot.

Anyám Nagyváradra ment apámmal, aztán Belgrádba költöztünk. Apám dolgozni kezdett. Amennyire emlékszem, nem ment neki valami jól, aztán beteg lett a szívével. Nem sokkal azután meghalt. Kicsi voltam, amikor meghalt, 1929-ben.

Először egy kicsi, kényelmetlen lakásban laktunk a botanikus kert mellett. Aztán átköltöztünk a George Washington utcába. Ez a ház még ma is létezik, szép, kényelmes épület volt. Megvolt mindenünk a házban – villany, víz. Sok kutyánk volt. A George Washington utcában egy snaucerünk volt.

Anyámnak volt egy cselédje, Katica, amikor megnyitotta a műhelyét. Szüksége volt a segítségre, különben nem boldogult volna. Katica mosott ránk, takarította a házat, főzött, bevásárolt. Volt egy saját háza valahol Belgrádon kívül. Emlékszem, hogy anyám libát tömött a pincében, ahogyan a zsidó nők tömték. Amikor elég kövérek lettek, odaadta őket Katicának. Ő aztán levágta, megtisztította és megfüstölte őket.

Mindig anyám vigyázott rám. Nem volt senki más, aki gondoskodott volna rólam. Segítettem anyámnak a munkájában – amikor megvarrt valamit, én vittem el az ügyfélnek. Így kerestem egy kis pénzt. Anyám műhelye a lakásban volt, egy külön szobában. A kuncsaftok egymás után jöttek – ajánlották őket. Hozták a saját anyagukat, és anyám különböző ötletekkel segített nekik. Soha nem készített olyan ruhát az ügyfélnek, amiről azt gondolta, hogy nem fog jól állni neki.

Martin nagybátyám egy szefárdi zsidó nőt vett feleségül, egy igazi gyönyörű nőt. Anyám nem engedte, hogy a szülei házába menjek, mert úgy gondolta, a szefárdi zsidók nem olyan tiszták, mint mi vagyunk. Így hát anyám tudta nélkül jártam hozzájuk. Isteni ételeik voltak. Rendetlen, de nagyon érdekes emberek voltak. Más volt a mentalitásuk, mint nekünk, vajdasági zsidóknak. Jó emberek voltak, de elég primitívek – gondolom, ez az akkori társadalom miatt volt, de ezt akkor nem értettem, mert még nagyon kicsi voltam. A nagybátyámnak két gyereke volt, sajnos mindannyian meghaltak Staro Sajmistében 1943-ban.

Anyámnak voltak szerb és magyar könyvei is. Nagyanyámtól kaptam könyveket. Nagyon szerettem meséket olvasni, amikor kicsi voltam. Gyakorlatilag magamtól tanultam meg magyarul olvasni a könyvekből.

Anyám nagyon haragudott a zsidó hitközségre, mert amikor apám meghalt, nem gondoskodtak rólunk úgy, ahogy kellett volna. Mások gondoskodtak rólunk. Az ortodox egyház például. Tőlük kaptam télikabátot, cipőt meg ilyesmit, és nem a zsidó hitközségtől. A hitközségen csak üvöltöztek velem, amikor katolikus lettem, és egy katolikus férfihoz mentem hozzá. Mintha ez számított volna, mert én így is zsidó maradtam! Megtartottuk az ünnepeket otthon, az anyám és a nagynéném. Jom Kipurkor elmentünk a zsinagógába, a többi ünnepen otthon maradtunk, és magunkban ünnepeltünk. Megvacsoráztunk, megebédeltünk, nagymama főzött valamit. Nem hinném, hogy kóser volt, mindenesetre a háztartás nem volt kóser. És nem tartottuk a szombatot.

Nem emlékszem, hogy lettek volna zsidó szomszédaink. A szüleim barátainak a nagy része nem volt zsidó. A zsidók többsége a Dorcol nevű városrészben lakott. Az itt élő zsidók többsége a Staro Sajmiste koncentrációs táborban pusztult el.

1922. augusztus tizedikén születtem, Nagyváradon. Onnan csak arra emlékszem, hogy volt egy kis barátom, egy úgynevezett „szent zsidó”, annyi idős volt, mint én, három vagy négy éves. Volt egy kis pajesza, és a ház mögött szoktunk elbújni, ahol a budi volt. Mindig ott játszottunk, amíg a bátyja oda nem jött. Megtiltotta, hogy együtt játsszunk. Azt mondta, gój vagyok. Valószínűleg, mert nem voltam elég vallásos. Nekik én alsóbbrendű zsidó voltam.

1927-ben költöztünk Belgrádba a szüleimmel, amikor öt éves voltam. Belgrádban nem voltak zsidó iskolák, amikor kicsi voltam. A német iskolába jártam, a Nusiceva utcába. Ott tanultam meg németül. Mindannyian együtt jártunk hittanra. Nem volt ott külön hittan a zsidóknak, úgyhogy én is keresztény hittanra jártam, ahol nagyon sokat énekeltünk.

Aztán egy szerb iskolába jártam, a botanikus kerttel szemben. Három zsidó lány volt az osztályban. Emlékszem, az egyiket Kunick Gizellának hívták. A hittan miatt meg kellett mondanunk, hogy zsidók vagyunk. De nem jártunk oda. Egy nappal az iskolaév vége előtt bejött az osztályfőnök, és azt mondta nekünk, hármunknak, hogy álljunk fel. „Nem jártatok hittanra, így nem lehet leosztályozni titeket.” Azt feleltük: „Hogy járhatnánk hittanra, ahol nem is értünk semmit?” Volt egy tanárunk, aki hébert tanított nekünk. Meg kellett tanulnunk olvasni. Nagyon nehéz volt, és egyáltalán nem volt érdekes. Ezzel szemben az ortodox pap történeteket mesélt. Mi másra van szüksége a gyerekeknek, mint mesére? Az igazgató behívatta a szüleinket, megbeszélte velük a dolgot, és végül megegyeztek, hogy járhatunk a keresztény hittanra, és hallgathatjuk a papot. És aztán jegyet is kaptunk belőle.

Nagyon szerettem a földrajzot. A tanárunk jól tudott mesélni, és mindig volt valami érdekes története. Imádtam a történeteket, ezért volt annyi mesekönyvem, amiket még ma is szeretek.

Elmondok egy történetet az iskoláskoromból. Volt egy német lány az évfolyamon. Amikor a recesszió idején rossz idők jöttek a zsidókra, azt mondta nekem: „Tűnés innét, te szemét zsidó”, én pedig megragadtam, és megütöttem. Az osztályfőnök azonnal kézbe vette a dolgokat, és behívatta a szüleimet az iskolába. Azt mondta az anyámnak: „Kérem, ne büntesse meg a kislányt, teljesen igaza volt. Hogy lenne szemét zsidó, amikor ő is egy a mi gyermekeink közül?” Megvédett. Mi jogon nevezett engem így az a kislány, mikor még csak „nagy” zsidó sem voltam?!

Az elemi után középiskolába mentem, majd tizenhat évesen férjhez mentem, és már nem volt időm több iskolára. Nagyon sok barátom volt abban az iskolában a három zsidó lányon kívül is. Mindenkinek megvolt a maga baráti csoportja, azok pedig vegyesek voltak. Elmentünk minden szlavára, karácsonyra stb. [Szlava – a család védőszentjének ünnepe, amelyet minden pravoszláv családnak kötelessége megünnepelni. A védőszent hagyománya apáról fiúra száll: amint a fiú saját családot alapít, kötelessége új családjában is megünnepelni a családi védőszent ünnepét. (A védőszent napjának megünneplése mellett a legnehezebb időkben is kitartottak, még a több évszázados török uralom idején is, sőt Tito alatt is.) Egy családhoz szlavára csak egyszer hívnak meg valakit, a továbbiakban már illik észben tartani, hogy kinek mikor van a családi ünnepe, mert elvárják a megjelenést, s az „indokolatlan” távolmaradást sértésnek veszik. – A szerk.]. Egyszer tizünket, akik nem voltunk katolikusok, meghívtak karácsonyra, szerbeket [nyilván: a pravoszlávokat], zsidókat, mindenkit. Nagyon szép volt.

A legtöbb időmet azzal a három zsidó lánnyal töltöttem. Délelőtt az iskolában tanultunk. Az órák után hazamentünk, az anyámnak segítettem a háznál, vagy a piacra mentem. Esténként találkoztam a barátaimmal, és moziba mentünk. Volt egy kereskedelmi központ, aminek saját mozija volt. Külön helyünk volt abban a moziban, mert az egyik barátom anyja ott dolgozott. Magyarul és németül néztünk filmeket. Általában elvittem a nagymamámat is, ezért nem néztünk szerbül filmeket. A barátaim magyarul, szerbül és németül beszéltek, mint én. Általában szerbül beszéltünk egymással, néha meg magyarul. Látogatóba is jártunk egymáshoz.

A zsidó ünnepeken néhány zsidó barátom eljött hozzánk. Meghívtam néhány szerbet is, és minden nagyon érdekes volt nekik. Anyám ragaszkodott ehhez. A barátaimat elvittem a zsinagógába is.                                  

Nem volt kóser a háztartásunk. Szombatonként nagyanyám elment anyámmal a zsinagógába, én soha nem mentem. Anyám mindig azt mondogatta: „Ha akarsz, gyere, ha nem, nem. Nem kötelező.” Korán reggel mentek el, ezért mondta azt nekem: „Te csak aludj, mi megyünk.”

Nagyanyám és anyám mondtak valamilyen imát szombatra, emlékszem rá, hogy volt egy ima, de már elfelejtettem. És még más imákat is. Jom Kipurra egy különleges gyümölcsöt vittem anyámnak és nagyanyámnak, mert ők böjtöltek, és az a gyümölcs segített nekik, hogy könnyebben elviseljék a napot. Én nem böjtöltem, anyám adott pénzt, hogy vegyek rajta szendvicset, és a házon kívül egyem meg. Jom Kipur után, este mindannyian összegyűltünk, és az egész család együtt vacsorázott. Nem számított, ki böjtölt és ki nem, a lényeg az volt, hogy egybegyűljünk Jom Kipurkor. Emlékszem egy imára, egy részére: „… Él melech neemán, Smá Jiszráél …” [’Isten hűséges király’ – a liturgia egyik legfontosabb, napjában többször is elmondott imádsága, a Sömá előtt szokták mondani, ha az ember egyedül imádkozik, nem közösségben. – A szerk.]. A nagyanyám tanított meg rá.

A kedvenc ünnepem a karácsony volt az ajándékok meg a karácsonyfa miatt. Azt minden gyerek szereti. Karácsonykor mindig meghívtak minket a barátainkhoz, akik keresztények voltak, ahogy ők is eljöttek mihozzánk, amikor mi ünnepeltünk. A Purimot szinte soha nem ünnepeltük, több ok miatt is, de főleg azért nem, mert nem volt férfi a háznál. Tudom, hogy az ortodoxok és a zsidók is azt mondják, ha egy férfi meghal, mindez eltűnik vele.

Nem voltak testvéreim, de volt egy rokonom, Levensohn Pál, aki olyan volt, mintha a fivérem lett volna. Zsófia nagynéném fia volt. Remek fickó. Ők megtartották az ünnepeket. A maceszt mindenki nagyon szerette. Róla csak az a ködös emlékem van, hogy volt valamijük Londonban, és hogy volt ott valamilyen zsidó alap azoknak, akik elmenekültek, de nem jutottak el Izraelbe. Csak annyit tudok, hogy ez egy alap volt a zsidóknak. Gondoskodtak azokról, akik odamentek, kaptak pénzt az odautazásra és a továbbutazásra Izraelbe [akkor még Palesztinába]. Pál nem tudott elmenni Izraelbe [Palesztinába], mert a nagynéném nem engedte el. Egy héttel az után, hogy a nagynéném nem eresztette el Londonba, meggyilkolták őket Staro Sajmistében.

Két férjem volt, mindkettő nagyon rendes ember volt. Az első Kapás Sándor fogorvos volt. Beszélt oroszul, magyarul, szerbül és angolul. Tőle tanultam meg oroszul. Több évig Oroszországban élt. Szobát bérelt a lakásunkban. A konyhán és a szobán kívül, amit anyám használt műhelynek, volt még egy szobánk, amit kiadtunk. 1935-36 körül költözött oda. Délelőttönként fogorvosként dolgozott valahol a városban, délután pedig a saját betegei jöttek hozzá a lakásunkba. Igazi sármos férfi volt. Aztán randevúzni kezdtünk. 1938-ban közölték velünk, hogy el kell hagynunk az országot, mivel nem ott születtünk. Így aztán, hogy Belgrádban maradhassak, és ne kelljen visszamennem Romániába, férjhez kellett mennem – és ezt is tettem. Mivel minden olyan kapkodva történt, még arra sem volt időm, hogy beszerezzek egy fehér esküvői ruhát.

Amikor hozzámentem egy nem zsidóhoz, anyám nem panaszkodott. Imádta a vejét. Csak az ellen tiltakozott, hogy olyan fiatalon mentem férjhez. Én tizenhat éves voltam, ő pedig harminc. Ez nagy korkülönbség volt. De nagyon kedves, jóképű és jó ember volt. Belgrádban azonban volt egy törvény, hogy mindenkinek templomban kell házasságot kötnie. Így lettem katolikus, de az esküvő után soha nem jártam templomba.

Két gyerekünk született. A lányunk, Eszter [ma Ester] 1940-ben született, Belgrádban, Péter [ma Petar] pedig 1944-ben, Budapesten. A háború előtt Sándornak segítettem a munkájában. 1940-ben besorozták. Amikor már egy éve távol volt, kaptam tőle egy lapot, ebből tudtam, hogy életben van. Közben Eszterrel Zentára költöztem, Sándor szüleihez. Aztán, amikor Sándor visszajött, Budapestre költöztünk, egy kis budai házba, Esztert pedig Zentán hagytuk a nagyanyjával és a nagyapjával. A budai ház anyám nagynénjéé, Klein Arankáé volt. Amikor Budapestre jöttünk, Sándornak sikerült valahogy megvásárolnia a házat a nagynénémtől, mivel ő zsidó volt, Sándor pedig nem, és így megmentettük a házat abban az időszakban [Amikor a zsidóktól többek között a lakásaikat is elvették. – A szerk.]. A Szálasi érában Sándor egyik unokatestvére tagja volt Szálasi pártjának [a Nyilaskeresztes Pártnak]. Egyszer majdnem elvittek engem koncentrációs táborba, de Sándor unokatestvére senkinek nem engedte, hogy bejöjjön a házunkba. Nagyon jó ember volt.

Egy légiriadó alatt szültem. Mindenhonnan robbanások és csattanások hallatszottak, a fiam meg felsírt, és én olyan boldog voltam. Közvetlenül az előtt, hogy megszültem a fiamat, Sándor azt hallotta, hogy azokat a zsidó nőket is koncentrációs táborba viszik, akiknek a férje nem zsidó. Ezért azonnal elvitt egy budapesti kórház pincéjébe, ahol két hosszú hetet töltöttem. Ez után a két hét után leköltöztünk a saját házunk pincéjébe, és ott is maradtunk, amíg a szovjet csapatok be nem jöttek Budapestre, 1944-45 telén. Volt ennivalónk, mert Sándor mindenre időben gondolt. Csak néha ment ki egy fehér lepedőbe burkolva, és hozott kintről egy kis havat, hogy legyen vizünk. Így éltem túl a háborút annak a háznak a pincéjében rejtőzve. És közvetlenül budapesti tartózkodásunk vége előtt Esztert is sikerült magunkhoz venni.

Az utca túloldalán volt egy hely, ahol az oroszok összejöttek. Jól kijöttünk velük, le is fordítottuk, amit a magyaroknak mondtak. A férjem fogorvosként dolgozott akkoriban. Egyszer segített egy magas rangú orosz katonának a fogával. Az nagyon hálás volt Sándornak, és rengeteg ételt kaptunk az oroszoktól. Mielőtt ez a férfi elhagyta Budapestet, megkérdezte Sándort, van-e valami kívánsága. Sándor azt mondta, egyetlen kívánsága, hogy visszamehessen Zentára, ahol született. Adott mellénk két orosz katonát, hogy elkísérjenek Zentára, és így hagytuk el Budapestet, 1945-ben.

Visszaadtuk a házat a nagynénémnek, hogy lakjon ott, de továbbra is a férjem nevén volt. Néhány évvel később furcsa levelet kaptunk, amelyben az állt, hogy a katolikus férjem erőszakkal vette el a nagynéném budapesti házát, amit most visszaadnak neki. Nem akartam senkivel sem veszekedni, így a ház az unokatestvérem tulajdonába került.

Miután elhagytuk Budapestet, Belgrádba mentem megkeresni a családomat, de senkit nem találtam, és megtudtam, hogy mindenkit megöltek Staro Sajmistében. A németek eladták a George Washington utcában álló házunkat, de felfogadtam egy ügyvédet, és a házat visszakaptuk. Megboldogult férjemmel rengeteg pénzt fizettünk az átírásért.

A háború után először Zentán laktunk, aztán [Magyar]Kanizsán. Mikor berendezkedtünk ott, [Magyar]Kanizsán, tudták rólunk, hogy én zsidó vagyok, a férjem pedig nem, de soha nem tapasztaltam semmit. Hogy őszinte legyek, nem is nagyon jártam össze senkivel. Jóban voltam a cigány szomszédasszonnyal, nagyon kedveltem; nyolc gyereke volt. Átjöttek hozzánk, és az én gyerekeimmel játszottak. Nagyon szerettem őket. Istenem, ők aztán sírtak, amikor eljöttünk. Nagy zsidó vagyok, de nagy szerb is. A környéken sok nemzet és vallás volt, a gyerekeim pedig mindenkivel játszottak. Időnként elvittem őket a zsinagógába, de a karácsonyt is megünnepeltük a férjem miatt. A zsidó ünnepeken ebédet csináltunk. Az egyik unokám elment Izraelbe. Majdnem ott is maradt, most pedig bánja, hogy mégsem.

Magyarkanizsáról Sándor Belgrádba költözött 1948-ban dolgozni. Nagyon nehéz volt a megélhetés Belgrádban a háború után. Egy bérelt lakásban lakott, és két évvel később mi is odaköltöztünk, aztán lett saját lakásunk. A fiam iskolába ment, aztán egyetemre. A lányom varrni tanult. Sándor egy fogorvosiskolában dolgozott, én pedig otthon. Sándor 1953-ban halt meg.

Második férjemmel, Teleki Györggyel Sándor munkahelyén ismerkedtem meg. Betegként jött Sándorhoz. Összebarátkoztunk. 1956-ban házasodtunk össze. Csillagász volt, a csillagvizsgáló mellett lakott. Segítettem neki a csillagvizsgálóban – ő figyelte a csillagokat, én pedig valami számokat diktáltam a listáról. György meggyőződéses ateista volt, de minden vallást tiszteletben tartott. Járt templomba, zsinagógába, mecsetbe. Sokat utaztam vele. Minden vasárnap templomba ment az anyjával, aki katolikus volt. Megkeresztelték, amikor fiatal volt. Neki mindegy volt, zsidó vagyok-e vagy sem, ő hitetlen volt.

Csak a férjemen keresztül követtem a politikát – nem nagyon érdekelt a politika, de a férjem egyszerűen mindent tudni akart, mindig jól informált akart lenni. Nekem nem volt sem időm, sem erőm olvasni. Voltak vallásos könyveink, hála a férjemnek, aki ateista volt, de akit minden érdekelt. Sokféle könyvünk volt, még a buddhizmusról is voltak könyveink.

Voltunk Indiában, Japánban, beutaztuk Európát. Tényleg nagyon sokat utaztunk, míg az anyósom beteg nem lett. Aztán Belgrádban maradtunk miatta.

Amikor megtudtam, hogy megalakult Izrael, kitörő örömmel fogadtam. Megboldogult férjem, Sándor, aki katolikus volt és magyar, el akart menni Izraelbe, mert a nővére egy zsidóhoz ment feleségül, és elment vele Izraelbe. Ott született gyerekük. Mi nem mentünk, mert a [magyar]kanizsai zsidó hitközség elnöke azt mondta a férjemnek, hogy ő nem mehet, mert nem zsidó. Így végül nem mentünk. Sajnálom, mert nagyon szerettem volna elmenni, nagyon. A férjem pedig olyan volt, mint egy született zsidó.

Soha nem gondoltam arra, hogy jobb lenne Izraelben élni. Egyszerűen oda akartam menni, valami odahúzott, hogy menjek. Nagyon sokat hallottam róla. Követtem minden eseményt, ami ott történt, a Jom Kipur-i háborút, például [lásd: 1973-as arab–izraeli háború].

Most kapcsolatban állok a belgrádi zsidó hitközséggel. Először a lányommal voltam a hitközségben egy koncerten. A lányom gyakrabban jár, mint én. Háromszor kaptam segítséget a hitközségtől vagy a svájci alaptól, általában ünnepre.

Vera Szekeres-Varsa, Budapest, Hungary
Interviewer: Mihály Andor
Date of the interview: February 2007
Translation: Antonia Szenthe

Vera Szekeres-Varsa, a language teacher, is still active as head of a university department. She lives in Budapest, in the neat Lipótváros district, surrounded by noble and beautiful objects. Vera is an excellent, collaborative interviewee who is strongly motivated to preserve the memory of her family and especially of some of her beloved family members. She does not show her age, dresses youthfully, and her stature, posture, and movements are more that of a woman in her forties than of a 74-year-old.

One of my maternal great-grandfathers, Ármin Weisz, was a wholesale dealer in agricultural products in Komárom (Komárno)1. I don't know when he was born, only that he died in 1913. His wife was born Regina Weisz. Regina had a brother who moved to Vásárhely (Trhovište) and became a judge and member of the Upper House of the Parliament. There is a picture of him in the festive garb of Hungarian noblemen, with a sword at his side. I do not know Regina's date of birth, and I only know that she died sometime during the Great War. They were well off; all the family relics show it. I have a seventeenth-century rug from them, for example. I have never seen the house in Komárom; I only heard about it. It had many rooms, a coach house, a carriage, horses, and servants. A cook, a maid, a coachman, a Fräulein, a mademoiselle, a master for the children. They had five children; three got a fine education, and two had only a menial upbringing. The choice did not follow any patterns; neither the order of birth nor the gender of the children influenced it. I thought that maybe those two were not Armin Weisz's children, and he knew it because the family history says that when the husband came home, officers jumped out of Regina's window.

One of the five children, Ernő, came to Pest, changed his name to the more Hungarian-sounding Vadász, and became a banker. They were well-to-do; he and his wife went on holiday to Abbázia (Opatija),2 visited the Opera in Vienna. On the nineteenth of March 1944, when the Germans marched in, he hanged himself in his apartment. By then, he was divorced, perhaps partly due to his wife's lavish spending. According to a family anecdote, if she saw an outfit in a shop window in Vienna that she liked, she would check where the owner lived, go to his flat, make him open the shop and buy it. It didn't matter that this way it cost twice as much. They had no children.

The other child, Blanka, married Béla Leveleki, a Jewish forester, lumberyard owner, and wholesale dealer from Transylvania. They had a large apartment in Marosvásárhely (Târgu Mures) and a summer house in Szováta (Sovata). Aunt Blanka was so much of a Hungarian that when Transylvania was reannexed to Hungary,3 she appeared in Bocskai.4 My father desperately told her that the re-annexation might not bring such a bright future. The couple was taken from the local ghetto to Auschwitz and never came back. They had three children. One daughter died early, before the Shoah.

The third child, Oszkár, did not get a noble upbringing; he befriended the coachman of the household. He was a printer and died quite young, in the 20’s. His wife was a seamstress. His son, Ferenc Vadász, joined the Communist movement in Czechoslovakia and became a worker-correspondent for a Hungarian-language, crypto-Communist, or at least strongly left-wing newspaper called Magyar Nap (Hungarian Day). Later he became a journalist. As a young Communist worker, he got into Hungary, where he was arrested and sent to Kistarcsa.5 Uncle Ernő helped his nephew and paid for a Christian lawyer because a Jewish lawyer would not have been credible. He was released from Kistarcsa, then somehow, he was arrested again, and first sent to Auschwitz, but not as a Jew, as a Communist. From there, he was taken to forced labor somewhere and survived. In 1945, he returned to Hungary, became the municipal party secretary in Kecskemét, and from there, he joined the newspaper Szabad Nép (Free People). In the terror of the 50's, he did not suffer any harm. After 1956, he stayed at Népszabadság (Liberty of the People); now he is retired.6 He had two sons; I don't know what happened to them.

The fourth child was Aunt Mariska, also uneducated, and she preferred to befriend the servants. Aunt Mariska married the Jewish railwayman József Gombos, later stationmaster of Baja. Aunt Mariska was like a grandmother to me because none of my grandmothers were alive when I was born, and Aunt Mariska came from Baja when my sister and I were born. I remember her as a very nice, curvy lady wearing a pretty white apron. Her arrival at Auschwitz and her husband's Uncle Jóska's arrival are recorded. They were already old people then. They had two daughters, but they survived the war. One lived to be a hundred and three, the other a hundred and four. And both remained in good mental health. A strange compensation for the good Aunt and Uncle.

The husband of one of the girls was a Croatian Christian man who hid her. He also wanted to hide his sister-in-law and her family. Still, the brother-in-law said it was impossible, and they fled to Italy. From there, they made an adventurous journey to Switzerland, where three of the family of four survived. The sole victim of the war was not murdered, either, "only" killed by wartime conditions: his diabetes could not be treated properly. Of course, they were hardly allowed into Switzerland. My aunt told me they were standing at the border, a small group with a few children, and they didn't want to let them into the country. They all spoke German. The Swiss border guard officer told them to wait, to move a little, so they wouldn't be so visible. They heard him on the phone saying that he would resign and disarm if he had to deport them back with the children. After the phone conversation, he told them to wait until nightfall, and they were let in in the dark.

The fifth child, Gizella, my grandmother, was born in Komárom, in 1871 and died in 1921, in Törökbecse (Novi Bečej). My grandmother was raised as a lady, and as a child, she had a mademoiselle at home. In 1890 she married Izsó Garai, who lived from 1859 to 1937. His Hungarian-sounding name was changed from Grünhut. I do not know how they met, but I have a suspicion. Ármin Weisz was said to be a Freemason; I don't know if he was a member of the Komárom, the Bratislava, or possibly the Vienna Lodge. But I know that Izsó Garai was a member of the Lodge in Szeged. I assume that when he lived in Körmend, he must have visited the Lodge in Komárom, which was in the vicinity, and that is where the connection comes from.

All I know about the Garai branch is that my grandfather Izsó's father was Miksa Grünhut, and his mother was Erzsébet Mauthner. When they were born and when they died, I don't know. Miksa Garai was a steward or estate manager on the estate of a distant relative in Körmend or near Körmend.7 They were well-to-do people. His son Izsó succeeded him in this cattle governorship. When he married my grandmother Gizella in 1890, they moved to Törökbecse.8 This area is Vajdaság (Vojvodina). There, he was nominated director of the Postal Savings Bank, not only for Törökbecse but for the whole area.9

They had two children, both born in Törökbecse. The first was my mother, Ilona (1892-1972), and the second was my uncle, Laci. Uncle Laci was born in 1893, graduated from high school in Szeged, then from KERAK,10 and then took an additional one-year course. He was a clerk in a mill, and he owned half the mill. In 1942, the Germans or the local Fascist shot him dead in Pancsova (Pancevo). I heard from a family friend who has since died in Israel that he was accused of being a partisan liaison, dragged out of his house, and shot dead. But that is unlikely, partly because I don't think there was a partisan army there at that time, and partly - and this is a fundamental point - because my mother told me he could not have been a partisan, as he wasn't that kind of person. Maybe a month or two before she died, my mother said to me in the hospital, out of the blue: "You know, if it had to come to all this, I would have liked Laci to have been partisan."

My mother remembered her childhood as a happy, heavenly time. She called her parents Mummy and Daddy. There was already a bathroom in the house in Törökbecse, but there was no running water. So, water had to be fetched from the well; a yardman regularly filled the tank. The sewage ran to a cesspool. It was just like running water for those who took a bath but not for those who carried it. The toilet worked the same way; someone filled the tank continuously. There was an ice pit in the yard as well, called ‘katráka’. The farming area also had a sort of rack. And there was a rose garden. No farm animals were kept.

The furniture that I remember in the bedroom of our Pancsova home came from Törökbecse. As a child, I remember a huge painting I saw in Pancsova, which I can still describe. I know it came from Komárom, from the Weisz's, probably as dowry; my mother said it was from the seventeenth century. Later, when I became an art historian, I realized that if it was really from the seventeenth century, it must have been a Snyders,11 the sort of which belongs to a museum, it was either a copy by a contemporary master or it was a workshop piece. So, it was probably a painting of great value. The picture always frightened me as a child, because it was a hunting scene, hounds just snatching a boar already half kneeing, bleeding. The painting was dark, like many from the German lowlands. It hung in the main bedroom, I had to sleep there in the afternoon, and this picture was formidable; I hated looking at it. I don't know why I didn't say so; they certainly wouldn't have made me sleep there if I had. Instead, I said I could sleep much better in that big leather armchair, and I indeed snuggled there a lot.

The house in Törökbecse had five rooms; my grandfather had some sort of office there. There was a parlor with a piano and separate rooms for children of different sexes. A Fräulein lived with them; my grandfather held that the children must learn Hochdeutsch12. Therefore, the resident Fräulein had to speak Hochdeutsch. Trudi von Trutschler came to the house after my grandfather traveled to Berlin to select her personally. She stayed with them for a long time, but she was no longer there when my mother finished boarding school at the age of sixteen. So, both children spoke native German. They played a lot together. The two brothers and sisters were very close. Uncle Laci had many friends. One of them, Oszkár Görgényi-Göttche, became a renowned pediatrician in Budapest in the fifties and sixties, it was him I chose as a pediatrician to my daughter.13 It seems to me that within the Törökbecse middle class, there was no segregation. The Göttche’s were Christian Swabs, and then there was a family among the friends, one of them, a young lawyer called Iván, had a card: “Dr. this and that, de genere Töhötöm.”

They were very social. At least twice a week, they received guests at my grandmother's house. On other days they visited other people's houses. So, there was something happening almost every day. The gentlemen might not join each time but the ladies and children did. Just as an example, my mother's piano teacher was an Italian woman, Piccola, she came with a local gentleman to Törökbecse. And there was a tennis court; they used to play tennis.

These grandparents were not religious either, neither they were vehemently anti-religious. My mother went to a public elementary school for six years. The school was across the street, and it was the yardman's wintertime task to sweep the snow so Iluska could pass easily. When the road was muddy, he would lay planks across the puddles. By then, Iluska spoke good German and started to learn French from her mother. She had lots of toys, and a dog who was dressed in doll clothes they sewed.

When my mother was twelve, she started boarding school at the Public High School for Girls in Temesvár (Timisoara). It was a four-year school for girls, till the age of sixteen. They slept in dormitories of sixteen beds; one of the girls was a baroness of some sort. My mother arrived by the family's horse-driven cart. It was definitely a school for fine misses. For example, they learned to burn patterns in velvet. I still have my mother's pattern book, and I have the velvet case of the burning needle as well. And then, they learned housekeeping; how to instruct the cook, who obviously knew better how to do things. They learned literature, German, French, and music. Italian was also a choice; my mother enrolled. Once a week, they had a day off and could go out to the city. The college had a policy that children had to bring their own cutlery. They had to carry silver cutlery, and they had to engrave their initials and their dormitory number on it. I have a spoon with GI 48 engraved on it. The report card indicated that she was an Israelite, but I never heard anything about visiting a synagogue. Nor did she tell me of any conflict with her peers over her denomination. She liked it there a lot. They only went home during the school holidays. In addition, on Sunday afternoons, parents were allowed to visit. By then, my mother knew with certainty that she wanted to be a doctor. She was planning to take an exam as her school did not earn her the high school certificate required to enroll in university. She would have had to catch up mainly in Latin, which she agreed to without further ado. She would have had to go to a gymnasium in Szeged to take the exam and she could only stay if she could live with someone trustworthy there. But there were no relatives in Szeged. Back then, high school teachers used to take in boarders. But they couldn't find such a family with only daughters and my grandmother declared that she would never allow her to stay at a family with a boy. That was the end of my mother's education.

She did not rebel, but she tried to do something about it. She told me that the hardest time was when school started in the autumn for others. She was determined to learn all of Schiller's dramas by heart in German. She never got that far, of course, but she knew a lot, not just dramas. She told me how she studied in the garden; as the Sun sank, it was getting cooler but she did not stop reading. To catch the light, she followed the rays of the Sun. But she also studied Goethe, played the piano, and educated herself. She had a great appetite for culture.

After my mother came home to Törökbecse at the age of sixteen, she played tennis and entered the party life. Young men came to the house, played the violin, and she played the piano. They had scenes-of-life pictures taken, they dressed up as one thing or the other and let official photographers take the shot. My grandmother had already started to make sure that there were suitors. My mother was very rebellious, yet she had no conflicts with her parents. She probably believed they meant the best for her. But her rebellion manifested in turning down all the suitors. When she was twenty, she had already turned down the tenth suitor, Vilmos Engel. My grandmother sat down with her in the drawing room and told her: “My dear, what do you want to do with your life? Do you want to end up as an assistant pharmacist?" And then she realized that maybe that wasn't a perspective, and she said yes to Vilmos.

Vilmos Engel came into the family through Freemasonry. My grandfather [Izsó Garai] was a Freemason, a lodge member in Szeged. They told me that in 1912, he came home from a lodge meeting in Törökbecse and told his wife Gizus that there was a new member in the lodge, a sympathetic young man, and he would invite him. And they agreed to invite the young man, whose father, Dr. Mór Engel, a lawyer, was a founding member and also an officer of some sort in the Szeged lodge, one of the recommenders of Ferenc Móra. So, they invited Vilmos Engel, who, I imagine, saw my mother and fell in love with her at first sight. And I not only imagine, I know that this love lasted until death. We somehow inherited this love in a sublimated form because he showed unconditional, devoted love for me and then for my daughter.

Vilmos Engel was a journalist and co-owner of the newspaper Szegedi Napló (Szeged Journal).14 I don't know what proportion of the paper belonged to Uncle Vilmos; it may have been less than half. The original owner was his uncle, Lajos Engel, who deceased, and his wife, Giza could not run the paper alone. So, she appointed Uncle Vilmos as co-owner and deputy editor-in-chief. Uncle Vilmos was a journalist. Aunt Giza was in her nineties when she was crammed into the wagon. I can only hope that she died on the first day.

When they got married in 1913, the journalists of the newspaper published the first and last issue of a "nuptial magazine" called Előleg (Advance), in which István Tömörkény, Ede Kisteleki, and István Ortutay, among others, wrote funny articles.15

After the wedding they were on honeymoon in Venice for six weeks. My mother tried to brush up her Italian while everyone around her spoke German. She had a good sense of language. After the honeymoon, they moved into a large apartment. Izsó Garai ordered the furniture for seven thousand four hundred crowns. According to the invoice, the order consisted of “Dining room (dark oak, with copper embossing): 1 credenza, 1 cupboard, 1 patent table, 8 chairs, 2 armchairs, 3 curtains, 1 tablecloth, 3 bonne femme,16 1 tablecloth. Bedroom (painted, lacquered, with some gild): 2 wardrobes, 1 bed 150/200, 2 bedside tables, 1 toilette table, 1 wardrobe with three doors, 1 bedframe in 2 parts, 1 horsehair mattress, 1 ottoman,17 with linen cover, 2 chairs upholstered in silk, 1 table with glass top, 1 wall covering, 1 bed decoration, 1 armchair for the toilet table, 2 curtains, 1 bedspread, wall covering in fabric. Reception room: 1 sofa bed (lemonwood and ebony), 2 armchairs with mother-of-pearl inlay, 1 round table with glass top, 3 curtains, 3 bonne femme, 1 wall of coat stands."

The house belonged to Szegedi Napló; the publishing office was there, the printing house was in a side wing of the building, and the apartment was on the first floor. Besides the salon, there were two or three other rooms. The salon was so large that occasionally it served as an exhibition room for the Szegedi Napló artists.

I have a letter from my grandmother from the end of 1913, which she wrote to my mother from Törökbecse, advising her who to visit and when. If possible, she writes, don't postpone your visit to the X's, else it will be cold to wear the outfit that is best for the occasion, the best to wear at the X's. The newlyweds had their own two-horse carriage. My mother already exercised at home and was a keen member of the Szeged Athletics Club, where she enjoyed rowing.

Uncle Vilmos was a lieutenant during the war. He got typhoid fever on the front, survived, and then got through the war relatively easily. When they married, Izsó Garai gave his daughter a monthly allowance of three hundred golden crowns. During the war, my grandfather and Uncle Vilmos purchased war bonds,18 and lost all the money.

Since the Szegedi Napló was notoriously Jewish-owned and left-wing, Uncle Vilmos was in danger in 1919. He did not even live at home for a few days. Somehow the Szegedi Napló also got out of his hands, and he became an employee at the Athenaeum Printing House, first in Szeged, then, for a short time in Pest.19 His father, Mór Engel, believed that if he was to prepare his son to lead the publishing house and the printshop one day he should go through all the stages of the process, so Uncle Vilmos also studied typesetting and bookbinding. And he knew languages, German and French. That's why he could work for Athenaeum and he was soon appointed head of their liaison-office in Rome.

My mother traveled with her mattresses because she said the beds in Italy were not good enough. She declared that she had to look modern in Rome, so she cut her hair. But she kept a piece of it so she wouldn't go with such unimpressive hair if she had to go to the opera. Then she would pin on her own supplementary hair. They traveled with incredible luggage, but after six months, they came home because my mother couldn't take it. It was my father. Her love for my father started before they went to Italy. He lived with Uncle Vilmos in Szeged for maybe another year after that, and then my mother moved to Pest in 1927. Uncle Vilmos later sold his interests in Szeged; he also moved to Pest where he had a small printing press. They were always good friends; even my father was good friends with him.

My mother, now Mrs. Engel (Engel Vilmosné), lived in Pest, in the Fifth District, in Pannónia Street. My father already lived in Pest when she moved up. My mother opened a lingerie shop in her apartment. She had a Singer sewing machine. A lady must have had a sewing machine at home because every week or so, a seamstress came to the fine households to cuff, hem, take in or let out, sew the fallen buttons, etc. In Temesvár, sewing was part of the curriculum but not tailoring, so she never could obtain a license. But she did meet a tailor, a brilliant, well-educated Jewish woman, Manci Hillinger, with whom she remained excellent friends until her death. She tailored, and my mother sewed. Mother made notes printed to the ladies of Szeged, saying, "If you come to Pest, I will be glad to be at your service."

Meanwhile, in 1928, my sister Klárika was born. They were not yet married, but she was already called Klára Varsa. At least, I think so. They married in 1932. I don't have my mother's letter to her father and brother before she remarried, but I have the reply. It says: “Come home with the baby; we can support you in Szeged. But we are not able to support you in Pest.” Apparently, they accepted the situation. My grandmother was no longer alive, having died in 1921.

After the death of my grandmother, Gizella Weisz, my grandfather and Uncle Laci moved to Pancsova (Pancevo) 20Uncle Laci worked in the Pancsova mill; later, he became co-owner, and Izsó retired. The two men lived there alone; Uncle Laci had never married. I remember the house in Pancsova; we spent every summer there until the war. The house was a four-roomed, single-storey building with a porch on Fő Street. Uncle Laci had no separate bedroom; he had his bed in the gentleman's room, but Grandfather had his own room. There was a big kitchen, an elegant bathroom, and black stone or marble bath. You could make hot water in a tall copper cylinder. There were wood-burning, tiled stoves. There was a resident cook and a maid; they lived in the same room. I was firmly told to be polite to them, to call them auntie, and to nicely ask for whatever I needed. For example, cylinder sugar, snow-white, shiny sugar cones, they always had them at hand. There was a dog, a very interesting little fox terrier. I loved dogs, and I didn't have one of my own. The kitchen was huge, at least five by five, with two shiny stoves. The fire was always on in one, so we had hot water. There was a separate oven, but that wasn't used. The bedroom had two big windows on Fő Street and a sofa with many cushions in front of the window. I could kneel on it and look out to the street, which was amusing because it was so close – a very different view of the Pest one, where we lived on the sixth floor. And there were horse-drawn carriages and ox carts. It was also interestin to see the cows coming home, but since they didn't come to the house, I had to ask to be let out to peer at them. The garden wasn't big, but it was very nice. There were many kinds of roses, and my grandfather knew their names. All he cared about was his roses.

Before I go on with the story of my parent's life together, I'll share what I know about my paternal side. My grandfather's father was Ferenc Weisz, and his wife was Erzsébet Lechner. I don't know when they were born or died, but I know that the myth of the family's Kuruc traditions21 begin with Ferenc Weisz. His landlord was a great patriot, and when "Lajos Kossuth called"22, he announced among his serfs that whoever joined the army would get a piece of land from him. According to my father, Ferenc joined the 1848 War of Independence and received land for that, maybe two or three acres. So, he became a landowner, but the plot was too small to provide a living. He probably did some trading as well. I know of three children: my grandfather, Farkas Weisz, and a brother and a sister whose names I don't know.

My other great-grandfather was Áron Kesztenbaum. The family legend says that his wife, Erzsébet Molnár, was a Unitarian Christian who converted to Judaism. I don't know much about them, but perhaps the newspaper article in the 14 December 1935 issue of the newspaper Egyenlőség (Equality) about Áron Kesztenbaum's brother or uncle tells us something about the family:

"Kesztenbaum, the Singular Man from Zemplén

In Sátoraljaújhely, the Jewish school of Kesztenbaum, nearly a century old, has deservedly risen to fame. It was established by the county authorities based on the will of the generous Jewish philanthropist from 1825. Kesztenbaum bequeathed 100,000 Forints to erect a suitable school in the synagogue courtyard in Sátoraljaújhely, Zemplén County. The noble Mr. Kesztenbaum wished to offer proper education for the area's Jewish youth and dispensed free tuition to the orphans of his brethren…

The testator, Márton Rafael Kesztenbaum, was a simple man. In his lifetime, no one would have guessed how noble-minded he was. He wore peasant clothes and was known to be thrifty if not avaricious. Rumor has it, on the county meeting days, he went to Sátoraljaújhely from Pelejte, where he was a landowner,23 and chewed some dry bread for lunch, sitting on a stone in front of the county hall…

Kesztenbaum had no education, little friendship with reading and writing, and his knowledge of Hebrew was limited to reading and writing. Still, he was friends with almost all the respectable men of Zemplén County. ...

In 1825, with the foreboding of his imminent death, Kesztenbaum prepared his last will and testament, in which he was forever inscribed in the history of Hungarian Jewish philanthropy. The will was deposited in the County Archives. However, it was not until 28 November 1829 that Kesztenbaum closed his eyes in the arms of his friend and lawyer, Mihály Resko. ...

At that time, the Jews of Zemplén could hardly understand the idea of founding a school, and the execution of the will and finally the opening of the school can only be attributed to the officials of the county."

Farkas Weisz was considered a rebel in the family. He should have enlisted as a soldier in 1865, but instead went to work illegally among the fishermen of the Tisza and only emerged after the Compromise.24 By then, his father Ferenc had died, and the tiny piece of land was inherited by his brother and his sister, who had married in the meantime, and he had nothing left. The siblings were good and bought him a horse and a cart. So, he became a hauler. He was hard-working and certainly intelligent, for later, he had a small business in the outskirts of Miskolc with several horses and a cart. At one time, in addition to transport, he also rented a pub in Miskolc, where his wife, Erzsébet Kesztenbaum, also helped him. Erzsébet was born in Taktaharkány25 in 1849. They lived meagerly. I know from my father that their house had a dirt floor. Farkas continued the Kuruc tradition, was strongly anti-Habsburg and militantly anti-religious. All I know about his wife, Erzsébet Kesztenbaum is that she came from a poor family, so she was not educated, and she was the only religious one in the family, with the vigor of a neophyte. Erzsébet died sometime in the 1920’s, and is buried in the Jewish cemetery in Miskolc. Still, when I looked for her grave in the late 1960’s, I couldn't find it. In his old age, Farkas moved to Pest to live with his daughter and died in 1932, and he is buried in the Kozma Street Jewish Cemetery.

They had eight children but only four made it to adulthood: a daughter and three sons. The three sons changed their names to the more Hungarian-sounding Varsa sometime in the early twentieth century, between 1905 and 1910. I don't have the document about hungarazing26 the name, but my father's graduation picture in 1911 lists him as Varsa. Their sister was married by then, so she remained Róza Weisz. The children went to a Hungarian school. The eldest was Róza, my aunt, born in 1871; she was not educated. I don't know why she didn't attend four years of elementary schools. As far as I know, she only attended for two years.27 I saw her letters, her spelling was terrible. She married Ignách Gajdos, a wealthy textile merchant. They lived in Rákóczi Street in Budapest, and the shop was in that house. Her husband died in 1934, Aunt Róza in 1941. They had two sons. The elder, Alfred, was born in 1899 and lived in Paris in high esteem until he was eighty-eight years old. He was an excellent doctor. He came to Paris because after graduating medical school in Pécs, the only job he could find was as an unpaid assistant doctor in the countryside. His wife was also a doctor, her chances of finding employment in Hungary were even more dire. In 1931, they went to Paris. Alfred had to graduate first, then pass all the medical exams again. He did it all in three years.28 Meanwhile, his wife Marianne, also a medical graduate, worked as a beautician and supported the family. They had a child already when they emigrated; another was born there quite soon. When Alfred became a French doctor, Marianne graduated in French, and attended medical school. In the meantime, she gave birth to a third child and later worked as a research biologist. Then she had a fourth child, in 1944. They escaped the war by hiding their Jewish identity. They looked Jewish, so they said they were from the south of France. The name Gajdos might have been Basque or Catalan, it helped a lot. They spoke French with quite a strong accent until they died, but one could reasonably expect some complicity from the French authorities, while the Germans couldn't detect their alien pronunciation in any case.

The younger son, [Gajdos] Sándor, was also very talented but not hard-working. He preferred horse races to studying, played cards, and had had bourgeois whims. When he was sent to university in Vienna, he bought two beautiful greyhounds instead of taking the exams. Eventually, he became a lawyer and lived a somewhat frivolous, bohemian life in Pest. After the war, he became a merchant for export-import. He divorced his first wife. His son from that marriage worked in foreign trade as a mechanical engineer. Sándor died in 1986 in Düsseldorf, where he had defected with his second wife, in 1957. He somehow managed to make it legal. I remember him telling me that when he was a captive as a forced laborer, he caught a moment alone with a guard escorting him from one place to the other, and said to him: “Look, I have nothing, I can't give you anything, but the Russians are already here. If you let me go now, and then you come to me after the liberation, I will reward you handsomely." He was let go, survived, and the guard came to claim his reward after liberation.

After Róza, the eldest son, Varsa (Weisz) Imre was born in 1873, so he was nineteen years older than my father. When he finished elementary school, the teacher visited them and said, "My dear brother Farkas, the child Imre needs a chance at further schooling." And then they put him in a public school, and he became a printer, a proofreader. He took part in the First World War, was at the siege of Przemyśl, and was taken prisoner. He wrote about it, and some of his books were published. (The family had some literary talent; my father also wrote poems. Bad poems, but they were still poems. He might have written good novellas.) His wife was Aunt Zsófi, and they had three daughters, Klári, Magda, and Erzsébet. They lived with the quality of life of the lower-middle-class; I think they had a three-room flat in Józsefváros until the girls married. As I remember, the flat was dark, and the doors were dark as well. Their eldest daughter, Elizabeth [Varsa], was born in 1899 and died in the early 1990’s. She was a beautiful girl, married twice. The first husband was at least twenty years older than her and was a senior official at the Hungarian State Coal Mines.29 Her second husband was a mechanical engineer. She had a daughter who still lives in America, her husband, János Beér, who took part in Wallenberg's actions when he was an undergraduate, and taught at MIT in America. [Varsa] Klári's first husband was a Christian military officer who, in 1942 was nice enough to divorce her as his career was hampered by a Jewish wife. There were no children from that marriage. Klári remarried after 1945, and there were children and grandchildren. I never knew her husband; they lived together briefly, and he died. She did not remarry. Magda [Varsa] had no children. Uncle Imre was in a camp in Austria with his daughters, where they were forced to do long marches on foot.30 His daughters pushed him home from Austria in a baby carriage; he was so weakened. He died in the winter of 1945, after liberation. Aunt Zsófi had a mild stroke in 1944, and when the family was deported, she could not get out of bed. They left her there, and, somehow, she survived. I met her again in 1957.

A few years later, the teacher returned to the Weisz’s and said, "My dear Farkas, the Dezső child, he has to be educated, too." And so, Dezső finished KERAK after public school, a two-year trade school, a kind of vocational school.31 I think he went to Nagykikinda to work in a bank as an accountant.32 He got better and better jobs in the same bank, so he moved from Nagykikinda to Szeged and then to Budapest. He worked in a bank until my father opened a law office.

Uncle Dezső married a Christian woman, Erzsébet Bogdánffy of Bogdánfi. My religious grandmother was devastated and made my father, who was still unmarried at the time, swear never to marry a Christian woman. My father swore. Uncle Dezső converted before the wedding and gave a reversalis vow, but the grandmother did not know about this.33 Uncle Dezső's two sons were brought up as Christians, and no one ever knew that their bloodline was not entirely clean. One of the sons was Ferenc, married a Christian woman. How little anti-Semitic her family was, is illustrated by the following: in October 1944, when the Hungarian Nazis came to power, Ferenc had already disappeared, as it was later discovered he had been taken prisoner by the Americans. His mother-in-law showed up and said to my mother, "Ilus, pack your things; you come with me and stay with us." Even though she already had a three-year-old daughter at that time, and they didn't know whether the father, the only family link to them, was alive or dead. But she certainly knew their life would be in danger if she sheltered us. I will never forget her offer. Still, we didn't go. My mother said, "If Jóska comes home, he'll look for us here."

Both my cousins [Ferenc Varsa and István Varsa] were engineers. During the '56 revolution, István was in Moscow on an official business trip. When he returned, he defected at the end of the year. He didn't dare taking his two sons and wife with him, and the family followed him in a very adventurous and strange way years later. They ended up in America, divorced there, and István remarried. He married the widow of Colonel Koszorús, who has a marble plaque dedicated to him opposite the Dohány Street Synagogue.34

For 13 years, the Weisz couple took a long break, but then my father was bor. When my father finished elementary school, the same teacher came to my grandfather again and said, "The Jóska child really needs further schooling." But then my grandfather, who was already in his sixties, said it was impossible. He couldn't have him educated. My father's younger brother, Dezső, thirteen years older, who was already a married bank official in Kikinda, took him in and had him educated. They must have lived in a big flat because when he arrived as a little boy, the couple already had two small children. Still, he had a separate room.35 Uncle Dezső also paid for his clothing. He was treated as if he were their child and had more rights than the little ones. The little ones repeatedly mentioned that they learned a lot from Jóska. He spent the holidays at Aunt Róza's in Pest, as this was her pledge. The two boys there were closer to him in age, and they regarded him as their brother. Alfréd [Gajdos], who also wrote poetry and published a volume,36 often told me that he learned his love of Hungarian poetry from my father. My father recited many poems by heart. The two Gajdos boys and my father spent one or two weeks with their grandparents in Miskolc every summer. This is how I know the house was small and had dirt floors. All my father told me about these holidays in Miskolc was that they went swimming somewhere in the neighborhood. For these children living in bourgeois comfort, these holidays were exciting, and they were free to roam wherever they wished.

He didn't tell me much about his high school years. He didn't like going to school; he didn't like Latin or German. Only Hungarian and history. And athletics. There were athletics clubs in Nagykikinda. In 1911 he graduated from the Public High School in Nagykikinda and wanted to go to university, but my uncle couldn't afford to do it. He knew that his uncle had to educate his own two sons, as well. So, my father, who wanted to be a Hungarian literature and history teacher, became a law student in Budapest, at the Pázmány University.37 It was the only university in Hungary at that time where it was possible to study, as we would say today, on long-distance courses.38 He took various jobs in Szeged as a clerk because, in the meantime, Uncle Dezső moved from Nagykikinda to Szeged. My father did not like law, but he did it properly. He did a lot of sports: athletics, including long and high jump. He was so good at sports that around 1913, even his participation in the 1916 Olympics came up, but the war intervened. The drafted students were allowed to take the final exams earlier, so in 1914, my father finished his studies and filed in. He received his diploma signed by Rusztem Vámbéry in 1918.39

In 1915 he was shot in the lungs on the Eastern Front and was hospitalized. He recovered too soon, thanks to his strong, athletic body, and was sent back to the front. He spent six weeks in the trenches, where everyone had a cold or flu, and he caught TB. Then he was taken prisoner of war40 and in early 1916 he was sent to Krasnoyarsk in Siberia. He was sent to the officers' section of a vast prisoner-of-war camp. He told me how they tried to get rid of the lice. They buried the shirt, stuck a straw in the ground, and the lice would crawl through it. Then they dug up the shirt, dirty but free of lice. From time to time, there was no food, and that was terrible. He made friends with a certain József Fénykövi (he changed his name from Sonnenstein shortly before the war), who had a cube of sugar. It was their dinner-for-two because Fénykövi shared it with him. They moved around quite freely within the camp. For example, they amused themselves by setting up plays; of course, the boys played the female parts, too. Then there was a typhoid breakout. He never told me this, but when I met Señora Fénykövi in 1973, she told to me how my father had visited Fénykövi and cared for him when he was lying in the infected barrack. She, in turn, had never heard the story of the cube of sugar. So, these two men had done a lot for each other, but they only shared the stories of the other’s good deeds.

After the October Revolution41 the Russian army dissolved, and very slowly, with many difficulties, he came home relatively sound. He traveled for a day, then waited for two days in some Siberian village, then traveled again, then waited again. Eventually, he came home. But Fénykövi chose to go to China and ended up in Spain, where he became very rich.

When my father arrived home in 1918,42 everything was already falling apart here. Because he had always wanted to be a literary man, he enrolled in the Faculty of Arts. But he dropped out in the first year because that was when the Jew beatings started at the universities.43 In Szeged, he passed the bar exam after one or two years and worked in a bank. He even started athletics again, but it was obvious that he would not be an outstanding sportsman, although he seemed in perfect health. He played sports for a long time, hiked a lot, and was even a coach at the Szeged Athletics Club. When he passed the bar exam, he took a job in a law firm. In the late 1920’s, he came up to Pest. By this time, he had already begun a relationship with my mother. It started in Szeged around the Athletics Club, where my mother rowed. Vilmos Engel was also a member of the Athletics Club, but he did not exercise.

So, my father came up to Pest in the late 1920’s and opened a law office in Aunt Róza's apartment on Rákóczi Road. He lived there, and there was room, as the boys were no longer at home. A cousin, Mariska Kesztenbaum, was the secretary. She died four or five years ago; I kept in touch with her. She was the only one of my paternal grandmother's family I had contact with. She was the daughter of Erzsébet Kesztenbaum's brother.

As I said, my mother came up, and my sister was born in 1928. They married in 1932 and established a home together. They lived at 14 Pannónia Street briefly, then moved to Alag,44 because my father always said he was from the countryside. He was born in Miskolc and lived in Nagykikinda for years, so he was not a countryman par excellence, but he felt that he should live in the countryside, not in a forest of stones. He always longed for somewhere outside. They rented a villa in Alag. My father came to work from Alag to Pest. My mother had a lot of furniture and things, and they took all of it with them. It was the furniture that Grandfather had bought for her in 1913, in Szeged, when she first married. In Alag, I don't know why, one of the places was no good, and after six months, they moved to another place. And when that one was no good either, my father said, well, if my mother feels so miserable, they should return to the city. So, we moved to the Phoenix House in Újlipótváros, in 1935. After six months, my father wanted to leave there, and my mother said no: my father could move, but she and the children would not. So, we stayed there permanently; I moved out in 1979.

My father's office stayed in the Gajdos' apartment on Rákóczi Street until 1936-37, then it moved to Uncle Dezső's apartment on Hold Street,45 to the 'throne room,' as they called the hall, which even had interior columns. Uncle Dezső left the bank and became my father's partner in the law firm. He was not a lawyer but did many things for my father. From 1933 onwards, my father spent much time in hospitals and sanatoriums. When he was in the Budakeszi Sanatorium, Uncle Dezső visited him, they discussed the cases, and my father told him what to tell whom and where to go. So, what he could do instead of my father, he did. He was smart; he understood things. Of course, only my father stood at the bar, but Uncle Dezső ran the office; he was a jack of all trades. There was also a typist, a lovely young girl.

I was three and a half years old when my sister died in September 1936. By then, she had been bedridden for a year and was never a real playmate. Anyway, there was a period when I was ill and in hospital. I had tuberculosis and, at the same time, whooping cough. The doctors didn't give a penny for my life. They told my mother to take good care of her older child. They thought she had a better chance of surviving. I don't remember much about my sister. In the photographs, until she was three or four years old and became ill, she looks like a little blushing, cheerful child. Then there comes a period when she seems very sad. She started school at Alag local elementary school. My mum and dad thought she had gotten sick because she had been vaccinated in school, even though the family pediatrician had vaccinated her earlier. They questioned why they had not been asked about it. My sister finished the first class, and then her school career ended.

My father became temporarily religious for about three years after my sister died. Before that, he was not a believer at all, so much so that when I was in my first year of elementary school and I heard that we had to light candles on Friday nights, I took out a glass tray from my mother's room, took two candles from the pantry that we had saved in case of a power cut, and lit them. My parents scolded me; my mother said the glass tray would crack, and my father said this was a pagan thing to do. That was my religious upbringing. My sister's death was even worse than expected because she got tuberculosis from my father, who interpreted it as murdering his child. I learned from my cousin Alfred a few decades later that they feared he would have a breakdown or commit suicide. He could not do that because I was three years old. I think his sudden religiousness was a psychological solution to all this. The family was so irreligious that when they wanted me to pray in the evenings in memory of Klárika, no one knew a prayer either in Hungarian or Hebrew. Then after three years, religion somehow dissipated from my father, parallel to the growing influence of Nazism in Hungary. (Hot-tempered poems bear witness to his feelings.)

Then, religion came back once again. In 1948, my father was in the hospital, obviously knowing that he didn’t have much of his life left, and suddenly he asked for a rabbi because he wanted to return to the Jewish faith.46 My mother argued a little, but not much. The rabbi was called, and my father converted back. And then he got it in his head that my uncle Dezső had to return to the Jewish faith, too. My uncle was over seventy then; his children and grandchildren were all Christians, so he didn't want to make such a fuss. My father told him he did not want to see him again if he would not convert back. My uncle, who raised him and loved him very much, almost like his own sons, was heartbroken. I remember my father’s bed was on the mezzanine of the hospital in Amerikai út, there was a ledge outside, and my old uncle, suffering from spinal pain, wearing a corset, climbed up there to lay eyes on his beloved, dying brother, knowing he would not receive him. My father knew he had weeks or months to live, and when he learned that my uncle was not returning to the Jewish faith, he asked Uncle Vilmos Engel to take care of us. And Uncle Vilmos kept his word. He visited us, cared for us, and loved us.

My earliest memory is when we moved into the Phoenix House. Huge people carried a huge wardrobe, and my mother told them where to put it. To keep me calm, I was given a bag of honey candy. Otherwise, they were meticulous about when, what, and how much I ate. And every time I reached into the bag, I got a broken piece, even though I could see there were whole pieces. I was two and a half years old.

The apartment in the Phoenix House had a bedroom, dining room, salon, hall, maid's room, kitchen, bathroom, toilet, and pantry. Hot water all day round, central heating, a spacious garden in the courtyard, divided into four sections. Every spring, four big flower beds, and tulips of different colors were planted in them. In the middle stood a fountain with a female figure, a big statue. During the siege, her head was knocked off on the pedestal by an impact, and it always served well as a swing. I think the house was built in 1931, and my mother was very proud of her modern apartment. The apartment was furnished with furniture from Szeged, some of the carpets were so big that they didn't fit, so they were rolled up.47

I don't know what cases my father's law firm dealt with. The Kecskemét Canning Factory must have been his client because we received many canned apricots. They were delicious. I once overheard my mother and father talking about somebody wanting to entrust him with something. My dad offensively said he wouldn't take it, "You don't think I'm going to take a case where the client is wrong!" Then I am aware of one more case of his for sure. Near Balatonalmádi there was a settlement called Budatava where a development sold plots. They were sold at a down-payment of half the price, and then in installments over two years. My father was the lawyer for this transaction, and instead of a fee, he asked for a plot of land at half price. He got it. We didn't use it for anything because my father was ill, and after 1945 it was expropriated. After a long litigation process, my mother somehow got it back in 1954. Of course, by then, someone had already built a house on it, so we got another one. The village was no longer Budatava but Almádi; it had public utilities. So, he was dealing with civil cases like that, not with criminal cases. Maybe even divorce cases.

In the meantime, my mother was mainly a housewife because my father and sister were ill. That alone made life very difficult. She was always trying to do something about it. A certain Aunt Manci, with whom she ran the lingerie shop for a while, worked as an employee in someone's fashion salon on Katona József Street. Sometimes, when there was too much work, Mama would get some to do at home. She sewed beautifully. But she sewed very little and earned very little.

I started school in 1939, a private school. They didn't want to send me to a private school, and my mother told me very proudly and self-consciously that she was sent to the public school for girls. But when my sister died, and no one in the family was sane, I was taken to Kozma Street Cemetery for the funeral. It was a traumatic experience. The first was that all the ladies had black veils in front of their faces. The second was seeing my father's shoulders shaking with sobs. I started to cry loudly. A maid, a country girl with common sense, lifted me up, took me in her arms, and carried me away. And then I saw right into the pit just as she took me in her arms. I understood that that's where they'd put my sister. I was terrified. I cried uncontrollably for a long time, and then I stopped talking. By then, I was babbling a lot, reciting long rhymes by heart. I was a very talkative little kid. I was already being taught German by my mother, who was very attentive to my Hungarian. When I was three, she decided it was good enough to start German, and she started teaching me. So, after my sister died, I stopped talking. I talked to my parents, the maid who lived with us, and the children I met in the park, but I didn’t speak to adults. Not Uncle Dezső, not Uncle Vilmos, no one. Until then, I chatted with each of them easily. My family was frightened. They called a psychologist and a doctor and tried to work it out. I heard what they spoke about me – children are always aware of talks about them – so, I hid under some furniture when someone came to examine me. They only could get me out by force, and they didn't want that. When the doctor left, I would come out and go on playing with my dolls and teddy bears. So, they couldn't send me to a public school because you can't send a mute child there. This is why I went to a private school on Pozsonyi Road, Erzsébet Répánszky's private school, where there were four of us in a class. It was actually a four-grade, undivided elementary school. There was a pretty big room. All four classes were there. In some classes, there were only two or three kids. We had to go to the other room during music class because that's where the piano was. We didn't have gymnastics, but we went for walks every day, the whole school, all twelve kids. Miss Erzsi also had a helper, Miss Sári, who taught English. When I think back, I think eighty percent of the children were Jewish.

At home, I was always with my mum. She minded me, we played, we talked, she recited many poems to me. Early on, she read to me from the book "The Adventures of Muki and Bubu from the Jungle to the Garage" by Mózes Gaál.48 This was a thick volume, a wonderful novel. I was a very bad eater, and my mother made it worse by cramming food into me. She was afraid of what might happen if I fell ill as well. I really liked raw things, kohlrabi, carrots. Why they didn't give me those, I don't know. So, I'd sit there at lunch from half past one to half past three, munching, and my mother would read to me to give me patience to sit there. And then she told me a lot of things I didn't understand, but she said it was no bother if I didn't understand, she'd just go ahead and tell me now. My mother could tell stories with passion. About the French Revolution, for example. She used to walk with me a lot, and to keep me from getting bored, she used to recite poems to me. By the time I became a teacher of Hungarian, I knew a lot of poems by heart, but I always had to be careful not to include the few mistakes I learned from my mother. She also recited poems in German. She also taught me French, enough at least so that when I read a French name, I might be able to pronounce it.

Nonetheless, my father played some role in my upbringing as well. He once told me that he really wanted me to learn a poem. This must have been in 1942, when he learned that he would certainly not be able to raise me. It didn’t matter if I didn’t understand, he'd try to explain it and I should try to remember it. Every day I would learn a passage and tell him. I could tell he was happy. It was "The Old Gypsy" [by Mihály Vörösmarty]. But he also made a serious pedagogical mistake. Once, when he heard my mother speaking to me in German, he asked her why she was teaching the child German and not English or French. My mother knew French quite well, and she knew some English, but far from the native speaker level at which she spoke German. The next time my mother spoke to me in German, I said I didn't want to learn German, I wanted to learn English. My German lessons stopped and of course the other language did not come too much, either.

My father was a great influence on me. If he said something, I took it very seriously. But the occasion was rare, because he spent months in a sanatorium. When he was at home, we weren't allowed to go near him. I didn't spend much time with him, but sometimes he would take me for a walk because in the open air my mother would sooner let me, and then I would want to walk as much as he did. He was, however, the one to teach me how to ride a bike. I got a small bike. I got a lot of things, even though we weren't well off, precisely to offset my father’s constant illness. What I needed for my development or my education, I definitely got, I had plenty of toys, lots of books. I learned to swim in Mátrafüred, at the age of ten, where the lifeguard put me on a string. The year 1944 the training was discontinued, then in 1945 my mother took me to Lukács Bath and there I finished on my own.

At first, we had a maid, later it became unsustainable to pay and feed her as well. At that time, there was this "the tarp is spread for market but there’s nothing to sell" solution, which was called "couple for cleaning". A couple moved into the staff room, a certain Mariska and her husband. The wife did the housekeeping, she was not paid a wage but was allowed to live there with her husband. She was with us from 1938 to 1944. But Mama never left me, she took care of me herself.

A normal day would see me at school in the morning and home at noon. It was a three-minute walk to school, but my mother would pick me up, because every half hour a vehicle would pass along Pozsonyi Road. After school, she would take me for a walk or to the skating rink. The winter of 1942-43 was terribly cold, it was twenty-eight degrees in Budapest at one point, and I was the only one on the skating rink. My mother told me to go inside after every turn to warm up. I had skates with a buckle. Then we went home, we had to eat lunch, then I sat down to study.

When I was born, I was given a railed cot and slept in it until I was ten. I couldn't fit in it anymore, and if I wanted to stretch out, I had to stick my legs out through the bars. For my tenth birthday, I got an armchair bed that I had to open up each night. I slept on it until I was twenty. The apartment was so cluttered with furniture that there was not a nook, I played under Mama's toiletry table, and if I made a doll's room out of the doll's furniture, I was never allowed to leave it out.

On weekends, when my father was well, we would go on a trip to the Buda Hills. I didn't like hiking, but my father would show me the birds, which was fun. Before the war, we used to go to Pancsova in the summer, and we always spent two months there. In 1939, as the First Vienna Decision brought back Felvidék (Upper Hungary), we moved to Rozsnyó (Rožňava) and rented a room there. I liked it very much, because there were oxen in front of the house and an older girl lived opposite, who was at least ten years old, but she accepted me as a playmate. During the war, between 1940 and 1942, my mother and I stayed in a boarding house in Balatonalmádi three times for six weeks. My father would come down at weekends. In 1943 we spent three weeks in Mátrafüred.

I had piano lessons, and I always had to go to Uncle Ernő's to practice, because there was a piano there. I went to Fodor's gymnastics school in Hollán Street, where fencing was still possible and I was enrolled in fencing.49 They spent a lot on my education, more than they could afford. I learned languages at home. I was not a good student, but I did not need to be tutored.

My mother studied piano for ten years, she played the piano beautifully and was very musical. She was always listening to classical music on the radio. She wanted me to be a music lover too, so when I was quite young, about seven years old, she took me to a concert once. I know it was Beethoven's Symphony No. IX, I was bored to death, and was relieved when they started singing. Unfortunately, that spoiled it and I didn't accompany my mother for a long time. But once, Imre Ungár gave a concert, and my mother told me the background information that the pianist was blind, so I became interested.50 But I was already ten years old. My parents used to go to the theatre a lot, especially to the Vígszínház (The Comedy Theatre of Budapest), and my mother would run home during the intervals. But I wasn't alone, Mariska was there. I went to the cinema with my mother, my father didn't come. After Klárika died, he didn't do certain things. For example, from then on, he only wore a black tie and a black watch strap. Once my mother and I went to see a comedy and I was rolling with laughter. Then my mother told my father that he had to come and watch the kid laugh, and he did. One of my father's business associates was connected with Metro-Goldwyn-Mayer51 and we got tickets to see The Wizard of Oz52 at the Royal Apollo Movie Theater, later named the Red Star Movie. There I got little dolls of all the characters in The Wizard of Oz, made into brooches. I had them for a very long time, my daughter scattered them somehow.

My parents were not out in society very much. My mom had girlfriends; my dad had one very good friend, a lawyer. We socialized with my father's family quite a lot, Uncle Dezső, Uncle Imre. We also kept company with the Engels. I had children come to my house, schoolmates. I went to other people's houses. We had children's parties at ours and elsewhere. When I went to a party, my mother tried to dress me up very nicely and put a lot of bows in my hair, which I hated. I had one in each of my two pigtails, one in the middle, and who knows where else. I was a good girl, I didn't say anything, but when Mama didn't see, I took the bows out and stuffed them in my pocket. That was my greatest rebellion until 1944.

In 1943 I finished elementary school, and in the autumn of 1943 and it was no longer easy for a Jewish girl attending whichever school her parents chose. There were two options: either a civil school or the Jewish Gymnasium [see glossary]. There was a disagreement between my parents because my father said that the child should not go to a denominational school. My mother said that the child should go to a place where she was sure not to get any diseases. She would be more exposed to illness in the civil school. So I went to the Jewish Gymnasium, but not to Abonyi Street, because we didn't get a spot there. There was a private school called Lázár Piroska [see: Lázár Piroska's Public Educational Institute for Girls in Budapest], an external branch of the school on Abonyi Street, on the first floor of an apartment building in what is now Balassi Bálint, then Személynök Street. Fifty-five of us studied in one class, and two rooms were opened into one. The hall and one other room had been turned into a gym earlier, but it could only accommodate half a class, so the timetable was set as German/Gymnastics, Gymnastics/German. While half had Gymnastics, the other half had German, and then they switched. This school year didn't even last a year.

I remember my parents’ shock when the Germans marched in [see: German occupation of Hungary] and how they said, "We have a very serious problem." Not quite a month later, a letter came:

"The plenary meeting of the Board of the Budapest Bar Association held on 14 April 1944, pursuant to § 5 of Decree No. 1210/1944 of the Hung. Royal Ministry of Justice hereby removes Dr. József Varsa, attorney-at-law, from the register of lawyers as recorded by the Budapest Bar Association. The decision ordering his removal shall be published in the Budapest Gazette after it becomes final.

REASONS

The Board of the Budapest Bar Association has established that the lawyer named in the operative part of this decision is a person to be considered a Jew pursuant to Article 9 of Act XV of 1941, and therefore, pursuant to Article 5 of Decree No. 1210/1944 M.E., he should be removed from the register of lawyers kept by the Budapest Bar Association."

I have a copy of a letter my father wrote to one of his clients on April 20th 1944:

"Highly esteemed Mr. Rocskay,

If I remember correctly, in 1938, but in any case, at the very beginning of our business relationship and in several subsequent discussions, you, Mr. Rocskay, made generalizing statements about the unreliability of Jews in general. Whether out of conviction or based on unpleasant experiences, I do not know, but doubtless in the belief that I am not a Jew.

For the sake of sincerity, however, I must also state that on more than one occasion during our various discussions, you, esteemed Mr. Rocskay, made remarks which proved, if not your pro-Jewish sentiments, at least your humanist mindset. Because, as you, Mr. Rocskay, emphasized, a man should never be judged by his origin, nationality, or religion but by his deeds.

Your statement about the unreliable character of Jews also applied more specifically to Jewish lawyers; however, as I said, in a generalized way. I did not want to refute it at that time for many different reasons.

One reason was that I had never engaged in political or ideological debates with my clients or others. Another was that I considered such debates pointless. First of all - I am convinced - it was not by words but deeds that such beliefs and statements, which I thought to be misconceptions, had to be refuted. Also, I considered it pointless to enter into such a debate because any argument, agitation, or proof against such misconceptions would appear to be a futile struggle.

And finally, I had not refuted such statements because I had adopted such a stance. I could not have spent the last 30 years or more on anything other than the perpetual and fruitless pursuit of such arguments.

During my career as a lawyer, my years as a volunteer, the First World War, and the long years of captivity, I considered all refutations unnecessary. On the contrary, if I had chosen to argue against the ill accusations, I would not have followed my conviction to refute them by deeds, not words.

Whether this perception was right or wrong is not for me to decide. Still, the fact is that my most insistent clients were those who – at the beginning of our acquaintance - uttered views similar to yours, Mr. Rocskay, even though I later told them the truth about my status.

However, I do not want you, Mr. Rocskay, or anyone else who may read this letter, to be misled and think my silence was intended only to attract and keep clients. On several occasions during my practice, the condition of the engagement was that the lawyer must not be Jewish. In such cases, I have regretfully declined my engagement, without regard to any financial or other advantage and with a statement of my religion.

Not so very long ago, while we were still in contact, I was recommended by a high-ranking state functionary as legal adviser to a large Dutch firm here. However, when I learned the Dutch firm sought a Christian lawyer, I immediately informed my patron that I did not meet this condition. I did not visit the director of the Dutch firm at the arranged time and place for the reason I have just mentioned. I was then given the advice I did not follow: to take the case because they would waive the condition above after seeing my work. But I did not apply, even though I knew that this firm alone would have provided me with more income than my entire clientele, as it was.

Generally speaking, I declared my religion to the client if the case was of significant financial interest, especially if it was an out-of-court procedure. If asked, I would tell the truth in cases of minor benefits or economic advantages. Still, as in your case, if I was not asked, I almost made a sport of my conduct, not referring to my religion. Indeed, such cases often resulted in strange situations, but I followed the principle that deeds are the proper arguments against untrue accusations instead of words. After the cases were closed, I told them I was not a Christian, whereas the clients told me not to make a fool of them because they would not believe it.

Also, there have been occasions when I have had to pocket the following remarks with bitter satisfaction: "Only a Christian lawyer can conduct a case so fairly and objectively."

Despite its irrelevance to the matter, our long and pleasant cooperation, Mr. Rocskay, requires that before you misjudge my conduct, I declare I have never denied my religion except in one case. When I was a prisoner of war in Russia, I had to choose whether to stay with my comrades with whom I was one and with whom I was lying on the front line in the Carpathians and then in the sands of Galicia. If I had not denied my religion, I would have ended up in a European camp and not in a Siberian one, but if I had denied it, I could have stayed with my comrades. Of course, I denied my religion without hesitation.

I know this is not a merit, nor do I wish to make it sound like one; I only bring it up because generalizations are always untrue. After all, it was not only I who denied my religion on this occasion but all my fellow officers of the Jewish faith in that camp, without any hesitation or discussion.

As for the mentality of Jewish lawyers, I can only say that many of my Jewish colleagues think as I do in the conduct of their cases. Still, I have no wish to prove this because I have already stated that fighting against this epidemic is futile.

Despite what I have said, you may still question, Mr. Rocskay: why I am only telling you all this now? Why not earlier? Perhaps the above explanation would be good enough. I want to add another thing: I have been preparing to tell all this - if not in such detail - for some time. On the one hand, I have been ill for about two years and spent most of the time in a sanatorium, so we hardly met.

On the other hand, you, Mr. Rocskay, had only two legal cases with me, one in 1937 (the naturalization) and the house purchase in 1939. In these two cases, if I remember correctly, I earned 1600 pengő, which is money for me, but not enough to explain my silence until today. The purpose of writing this letter is that on the 4th of this month, you, Mr. Rocskay, asked me to represent your interests in purchasing a new property on the proceeds of the house purchase.

In the shadow of the yellow star, I have not yet declined the commission because, although I am aware of your cautious attitude in these matters, I wanted to help with my advice. Even with this resolution, I decided that if the case came to completion, I would not bring the matter to a legal conclusion because, with a yellow star on my chest, I did not wish to be a member of a body that once had Kossuth, Jókai, Eötvös and other undoubtedly great Hungarians.

I came to this position not only in your case, Mr. Rocskay. I have decided not to take any case since 5 April because of my above resolution.

Whether Mr. Rocskay's planned transaction will become topical or not, I do not know, but if it does, I will not take the case even within the grace period (until 31 May) because, as I have said, I do not wish to act as a lawyer shamed and stigmatized.

However, based on fellow feelings for you, Mr. Rocskay, if the case is still on the table by 31 May, I will happily provide guidance free of charge. After that, I cannot advise you, not even free of charge. Although I would be happy to help some of my former clients, including you, I want to avoid even the appearance of conflicting with the law.

This matter would have needed a more detailed explanation. I chose to write because a meeting with you, Mr. Rocskay, would have brought you a startling surprise, which I wanted to avoid.

Mr. Rocskay, I have always respected men of honesty and faith like you. I have reached the point of saying all this and, in some respects, of putting an end to the conduct which I have practiced in some cases - again, whether rightly or wrongly, I do not know - but de facto have done so.

I hope you, Mr. Rocskay, will keep me in your good memory, just as I will keep you and your whole family in my memory.

I send my compliments to Madame and Gizike and extend my warmest greetings to you, Mr. Rocskay, and your sons.

Yours sincerely, … "

József Rocskay sent the following reply:

"To Mr. József Varsa.

Dear Mr. Varsa, dear Counselor, it is miserable to read the lines of your letter in which I seem to be hostile toward Jews. I will only state two facts. For years, my lawyer in Nice was Rozentál, and in Paris Salamon, both honest people, and my manager was a certain Mr. Kertész for nine years, all Jewish people. A faithful Roman Catholic considers all men brothers and could not even consider harming them. I learned to love you as much as if you were a dear brother to me, which is why your letter makes me sad. I only ask that in the future, if I need your advice, you allow me to show you the contract personally before signing it. Meanwhile, I also apologize if I have offended you in any way or other.

Sincerely,

József Rocskay

Budapest, 5 May 1944."

School continued for a while, maybe until April or early May, but they no longer let me take my Hebrew-letter prayer book with me, for example. Personally, I never experienced any anti-Semitic incidents until 1944. Or another example: Mariska cleaned with the shutters closed because we were not allowed to have Christian employees.53 My father told me that fortunately Dezső was in charge of the legal cases. Dezső was Christian. Uncle Vilmos's little printing shop, which was in Vasvári Pál Street, was apparently taken over by the printer he had employed.54 Then suddenly the 'star'55 came in and my mother started manufacturing stars on the sewing machine. Summer was coming soon, and then she sewed a beautiful silk star on my pretty little batiste dress. For the coats, she made stars from a thicker material. She sewed it well, because one doesn't sew anything poorly.

In May, we had to move in to a yellow-star house.56 Initially there were extenuating circumstances. For example, doctors and lawyers were allowed more space. One day, a colleague of my father's came to see us, who had received two gold Signum Laudis in the First World War,57 and was exempted from changing flats.58 He suggested we switch flats. His apartment was in a yellow-star house, and he did not want to stay there, and ours had not become a yellow-star house. So, we moved to the yellow-star house at 4 Tátra Street, where we had a room and a half, which was very good at the time. This didn't last long, of course, because soon there were thirty-five of us living in the flat, and I was sleeping under the piano with another little girl. We were at 4 Tátra Street until November. By then the Engels had arrived there, too.

Back in the summer of 1944, my father was persuaded to convert. It was a tough family battle, they blackmailed him with me. So my parents were baptized in the Lutheran church on Deák Square, where my uncle had made some contacts, and I was to learn a few prayers in order to be accepted as well later on, but history swept that away. At the same time, they bought two authentic evangelical birth certificates. My father was István Vágner, my mother's name was Margit Stettberger, and I was Veronika. The story goes that they did not accept money for the false papers, but asked for objects. I remember mainly those that concerned me, namely a gramophone I received for my tenth birthday with four English Linguaphon records and my bicycle. The only thing I remember of my father's belongings is the typewriter.59 My mother saw conversion as a life-saving gesture, who would care. She is a Hungarian who is also Jewish. My father suffered. Additionally, we had a Swiss passport, we had a Spanish passport, a Swedish passport, and there was a Vatican passport in the pipeline. But we didn't use any of them.

Because of his illness, my father was not taken for forced labor service, either, and I have an official document with the following text:

"Dr. József Varsa, resident of Tátra Street 4, V. district, Budapest, presented himself for enlistment in accordance with warrant number 24467 of the order of the Hung. Royal Ministry of Defense, and was found unfit for rubble clearance work in the medical examination undertaken. Budapest, August 1944. 11."60

On October 15, 1944,61 my parents and I went to Uncle Dezső's house at 15 Hold Street,62 and we wanted to stay there. My aunt, who was Christian, didn't want us to stay there. She was afraid. That was the first time I understood that it was really a matter of life and death, after my mother said: he who gains time gains life. We went back to the yellow-star house, where three days later an interesting incident occurred, as the following record attests:

"Protocol

Recorded in Budapest on 18 October 1944 at 6 o'clock in the afternoon at 4 Tátra Street.

The undersigned, as officially appointed housing supervisors, report that on 18 October 1944 an individual dressed in military uniform appeared and introduced himself to Lili Pintér, a tenant on the second floor, as Valiant63 Hunyadi, and informed her that the Jews are to be taken away at 3 p.m. At the same time, the aforementioned Valiant Private Hunyadi also called on István Jakab, the house supervisor, and told him the same thing as he had told Lili Pintér. István Jakab, the house supervisor, asked Valiant Hunyadi if he had written authority to do so and on whose orders the Jews were taken away. He only replied that he had no written order, but that in the afternoon, when the Jews were taken away, Lieutenant Somogyvári would be here and he pose such questions to him. At this point, Valiant Hunyadi left.

At 3.45 p.m. two soldiers dressed in military uniforms appeared, one wearing a tin hat and the other a cock-feather hat. Both held their firearms at the ready. They repeatedly shouted in a shrill voice that all Jews were to line up in the courtyard within 5 minutes with their hands up without any luggage. They declared that anyone who did not immediately assemble in the courtyard would be shot on sight.

The assembling was done, whereupon the assembled were ordered to put all their cash, watches, gold watches, pocket knives and all valuables immediately before them, as they would strip everyone naked, search their homes and anyone found with valuables on their person or in their home would be shot dead on the spot.

Some people who reported leaving money or other valuables in their homes were ordered to go back to their homes immediately with their hands up and retrieve their valuables.

Meanwhile, while these valuables were being collected, two other individuals dressed in uniform, one of whom was wearing a security guard's uniform, appeared.

When they had finished collecting money and other valuables, they issued an order for everyone to go to their homes, take food, but no additional clothing or backpacks were tolerated and everyone was to reassemble in the courtyard within minutes.

As the house was five stories high, and there were many sick and feeble people among the occupants, the assembly could not take place as quickly as desired, whereupon (we cannot say whether one or two soldiers) used their guns to fire shots into the air.

It is also submitted that all persons were allowed to have 10 Pengő. and some who claimed to have small children were allowed to take luggage with them.

Some of the residents wished to excuse themselves using various forms of identification, and were told that the captain would be here shortly and it is to him that they will show their identification.

After the gathering had taken place, a line-up was ordered and all the Jews at 4 Tátra Street were assembled in front of the house, but while they were being lined up, and almost all the residents were already on the street, Mr. István Kaesman Baritz, head of the V. Party Service, happened to pass by and asked the assault officer, who had already been here at noon and called himself the Valiant Hunyadi, what was happening and on whose orders. Apparently, the Party Service Leader could not get a reassuring and satisfactory answer, so he took action. He placed two beweaponed men, wearing Hungarist armband64, who had appeared meanwhile, to guard the Valiant Hunyadi until he returned and to use their weapons if he resisted.

A few minutes later, Mr. István Kaesman Baritz returned and gave orders to the armed Hungarist party brothers, who had gathered in the meantime, to seek out the four individuals in uniform in the house and arrest them, because an individual action had been taken and, instead of going to the front, here they were, looting and desecrating the Hungarist idea at home. On his orders, the house was searched from cellar to attic and two of the four individuals wearing the uniforms of the Hungarian Guard were arrested.

A list of the valuables recovered, classified by apartment and name, is attached.

The present report was closed at 7 p.m. on 18 October 1944 and signed by all the house supervisors.”

Later it turned out that the Arrow Cross men who chased away the marauding soldiers were from Hashomer, that is, pretend-arrowcross members [see: Halutz Youth Resistance in Hungary]. The appearance of the Hashomer members was not exactly coincidental. They would cruise in twos, and if they saw some action somewhere, while one was watching, the other would run off to get back-up. The way I found this out was that there was a parade in Budapest on the first of May 1945. My mother, who was under the spell of the French Revolution anyway, said, ‘come on’ when she heard there was going to be a parade. In front of us were a bunch of neat kids, about sixteen years old, and they were carrying a banner that said MADISZ65. Later, at number 2 Szent István Boulevard, I saw a sign saying "MADISZ on the first floor". I went up and said I wanted to take part. I was twelve years old; maybe I looked even younger, so they told me to come back in a few years. I was just about to leave when one of the "Arrow Cross" men came out of one of the doors. I was petrified. He saw it immediately, understood, and asked, "Wasn't I once in a situation where they wanted to take me to the bank of the Danube? Did I happen to live in this neighborhood? Am I by any chance a little girl from a Jewish family who had something like that happen to her?" And then the story became clear. Later I heard that this boy had been arrested by the Rákosi regime on charges of Zionist conspiracy.66 I was about forty when it dawned on me that I should look for this boy. I attempted it, but I couldn't find him.

A few days later, despite the certificate, my fifty-two-year-old, seriously ill father was taken to dig trenches. It was then that Uncle Dezső wrote this letter to my mother:

"Dear Ilus, You can't imagine how terribly depressed I am, and I am wracked with self-reproach for not having taken a firm stand on the matter of your stay. Just imagine the feeling that overcame me when I found out that Jóska had been taken away. I won't attempt to console you, but I have it on good authority that they only took them for three days’ worth of labor and they are to be replaced by a new transport after three days. The Aryan couple's decree was withdrawn, so I'm home. Be sure to send me a few lines with the super and let me know what you need so I can at least be here to help. I will discuss certain things with the super and try my best to rectify the infinitely mindless mistake I made. Don't be discouraged; hang on tight, I hope everything will soon be all right. I kiss you and Vera many times. Dezső"

My father was to be taken further west from a place called Hosszúhegy, but first he was taken to the brick factory in Óbuda. Fortunately, he had enough money to send a letter to my uncle with a guard telling him he was there. Then my mother and Uncle Dezső and his uncle planned his rescue. I remember the rehearsal for the "play" at 15 Hold Street. My aunt had the look of a Hungarian grand dame. She had to wear her best fur coat, her best rings and her boa. They put money in an envelope and rehearsed the expected situation. They repeatedly rehearsed what to say and how to say it. Then, dressed as smartly as possible, she went out to the brickworks and said to the soldier on guard, whom the high-ranking lady was to address as a private and refer to him on a first name basis, "Lead me to your commander, son." He did. There was some young officer. What my aunt had to do was to pull off her gloves to show the many rings she wore, and put her hands on the table so that the envelope peeked out from underneath, and say "Give me Varsa!" He let him go free. That's how my father came home.

What was life like in the yellow-star house? The parents have assessed that there's no way school will start in September. They said, the kids could not go without education for long months. My mother taught a little literature, my father taught literature and history, we had languages, and there was also a teacher who came twice a week, Mr Vajthó, the famous teacher at Berzsenyi Secondary School.67 It was difficult for so many people to manage cooking individually, until Uncle Vilmos's wife arranged for three women to cook one day, three other women the next, and we would all eat at the same time. She divided it up, she decided how many spoonfuls everyone got. Uncle Dezső and his grandson, who was three years old, came to pick me up several times and took me for a walk on Margitsziget (Margaret Island). I took off the star on those occasions. I was capable of behaving without the star. He also took me for a walk on the day of Horthy's attempt to exit68 but we didn't go back to Tátra Street, he took me to their house, and my parents came to Hold Street as well. I remember that the radio was on all afternoon, and they kept saying that General Beregfy should come to Budapest immediately.69 That night we did not go back, but slept there.

In Tátra Street, there was a house superintendent who had six children, the eldest was a member of the Arrow Cross, running around with an armband of red-and-white stripes, but the father was quite normal, especially when he got his money. At the beginning of November, we went to Uncle Dezső, in Hold Street. This was done with my father and mother in the front, with very little belongings, and far behind, but within sight, the superintendent took me. The order was that if my parents were arrested, the caretaker would take me to Uncle Dezső as if nothing had happened, and I would not say a word. But nothing happened. I protested a little, but I remember there was some reference to the fact that I was more important than they were because I would still have children.

We spent a few nights at Uncle Dezső's, but by then we had a key to the flat. And it turned out that the Christian wife of one of Uncle Dezső's sons, Sárika, was related to a military doctor with the rank of General Staff, Lajos Návay of Náva. The general was taken West with the army, and his wife went with him. Mrs. Návay gave the key to his apartment to her niece, Sárika, who gave it to us. It was a large, elegant apartment at 5-7 Királyi Pál Street, on the first floor. This was where we weathered what was to come. We already had our papers; we were the Lutheran Vágner family who had fled from Gyöngyös. My parents decided to do so because Gyöngyös was already under Russian control, and on the other hand it was the only rural town I knew. They didn't buy me a paper, but I was on their papers. My name remained Veronika since, although they could see that I was reliable, if someone shouted my name and I would lift my head in response, it would be a giveaway. There was an amazing coincidence. When we moved there, we found out that Mrs. Lajos Návay Návay's maiden name was Mária Wagner. Only she spelled it with a "W". According to our papers, we were also Vágner, so we moved in with the landlord saying that Mária was my father's cousin. We felt relatively safe there.

I don't know where we got our food from, we were refugees, and obviously we were given ration cards.70 Anyway, I remember the moment when we went around the kitchen and the pantry and found three leeks. My father said that three leeks equaled three days. And then we had canned tomatoes, little Golden Pheasant brand tins from the Kecskemét canning factory. We also had some flour. We baked "bread". It reminded me more of a matzo ball. At that time, we already had the feeling that it would not last terribly long, that we would not starve. We didn't go out into the streets much, lest we be stopped. If we did go out, my mother told me to put my two big red pigtails under my coat and to cover my head with a cap, because red hair is characteristic. To this day, I still don't understand why they didn't cut off my pigtails instead.

In those days, in every doorway, on large cardboard tablets, you had to write the names of all the inhabitants, their mother's name, their father's name and their grandparents' names, so two generations up. I learned all the fictitious grandparents very well; I even knew when their name day was. My father looked at this sign and saw that a lawyer called Pethő lived there, who was one of the vice-presidents of the far-right MÜNE (Hungarian National Association of Lawyers)71 and, as far as my father knew, denounced Jews. And they knew each other. So, when the siege closed around town, there was already shooting in the streets and we had to move down to the shelter, my father decided not to come down. The women were cooking in the garden, and one of them said: "Mrs. Vágner, you know, there's so much nonsense in the house. For example, someone said that your husband must not come down to the shelter because he was a deserter. Then it was clear that this could not go on any longer, and my parents came to the following conclusion. Lawyer Pethő had two daughters, one the same age as me, with whom I played several times, I was at their place, she at ours. Then I had to go up to the second floor, and whoever opened the door, I had to say that I hadn't come to play, but that I wanted to talk to the Counsellor. When we were alone, I had to say that my dad would like to go upstairs to see the Counselor, but he wanted the Councelor to open the door himself. After a minute, my father went up and spoke to him privately. You know my little girl, Counselor, she used to play with your little girl. I only ask this of you: let us not know each other. He said, I'm in. And he kept quiet. This probably was partly due to the fact that in December 1944 no one with an ounce of sense could have thought that the Germans could win this war. Then, when he was not certified after 1945, he asked my father to be his redeeming witness. My father went and spoke up for him. Pethő was later interned. Possibly my father’s testimony helped him to go through with just an internment, not imprisonment. But of course, there's no way of knowing for sure. Later, when I was teaching at Trefort School, I saw on one of the little girl's report cards that her mother's name was Pethő and that she lived in Királyi Pál Street. Gee, I said, I know your mother. I forgot all about it, but the next time I had open hours, an elderly man came up, introduced himself and said humbly that he only asked me not to hurt his granddaughter, because of how he had behaved back in the day... I rejected this with indignation, asking what kind of a person he thought I was. The child was quite mediocre, but I always had to give her one grade better. The others couldn't understand why I was making exceptions.

The apartment had one entrance from the staircase and one from the hallway into the kitchen. When we weren't in the shelter, we were in the kitchen because it was warmer there and the windows in the rooms had shattered already. In the back wing of the house there was a three-room apartment overlooking the courtyard just a few stairs further up from our place; you could access it through the hallway. There was the Arrow Cross headquarters of the fourth district - because it was the fourth district at the time. Day after day, these Arrow Cross men would pass by us, and they would come in and ask us: 'Madam, with respect, have you seen Brother Nagy?' We knew Brother Nagy very well, because he regularly came to the bomb shelter and delivered speeches, telling us that if anyone knew of anyone in hiding, they should report it, because a family had been caught next door and shot dead, along with their children. I remember he held at least four or five of these speeches with the general theme of "by pain of death."

We were liberated on the seventeenth of January, and late in the evening of the sixteenth a figure came, dressed half as a soldier, half as a civilian, wearing Bilgeri boots.72 He asked if there were any military men. Not many, but my father counted as one. They gathered around him. He said that he was a partisan, fighting with the Russians, and that they should synchronize their watches. They adjusted their watches, and the guy left. The next day, the thick iron door to the shelter was flung open and the Russians came in. "Nyemeckij, fascist?" There were neither Germans nor fascists. It was a big house with a big shelter, and because it was a genteel house, there were few people, the shelter was not crowded, so the Russians stayed, and installed their radio there.

I used to go out in front of the house during the day, although my mother forbade it, because the fighting was still going on in Buda and we still lived in the shelter. In front of the house gate there was a shot-out field kitchen that I used to climb up on to sit. One day I saw Brother Nagy sneaking into the house. Not dressed up, of course, not even wearing boots. Probably went upstairs to get the treasures. I had been inside the Arrow Cross office once, where there was so much looted stuff that even a very rich carpet shop had a tenth of what was piled up there in Persian carpets. And silver boxes, cutlery. I thought Brother Nagy had to be caught. I rushed to the shelter, grabbed the first Russian, whom I named Ivan, dragged him upstairs and pointed at Brother Nagy. Brother Nagy shot at him, and Ivan shot back, at the same time slamming his left arm against the wall to protect me. The others arrived at the sound of shooting and Brother Nagy was dead.

A week after the liberation, the "partisan" suddenly appeared. He said that he had nowhere to live, could he go to someone's house. My father said he could stay with us. He slept there one or two nights. A few days later, Hungarian detectives appeared, dressed in semi-military clothes, for example with a waist belt over their jackets. They came into the apartment, went straight to the colonial bookshelf in the living room, took down one of the encyclopedias, shook it out by the hard cover, and a lot of foreign money fell on the floor. The "partisan" had hidden it there. Then the guy was hanged. His name was Brúnó Depner, he was roaming in the city and committed several murders and robberies. There was a short piece in the newspaper about him being hanged.

After a week or two we went back to Tátra Street. In our apartment in the Phoenix House, there were refugees from Transylvania. We went upstairs and my father told them that this was our flat, they should leave. They left. They found a place in the house; we were on decent terms. They were not evil people, they did not harm anything. When we left, my mother had closed the dining room, there was the dining room table with a heavy crocheted tablecloth, and when she took the tablecloth down, the whole pattern was there in dust. So indeed, no one had touched it. Then all of a sudden, I had a 40-degree Celsius fever. The tension of the previous months must have come out on me. Brúnó Depner’s and Brother Nagy's brains, as I saw them spilling out. Two days later I was fine.

In March, school started twice a week. In April, even more frequently. At that time, there was an annex of the high school on the corner of Wesselényi Street and the Erzsébet Ring, on the fourth or fifth floor, in an apartment. Why it was not continued in the school of Lázár Piroska, I don't know. There were two big rooms, one for the freshmen and another for the sophomores, which could be accessed through the freshman's room. The teachers and other classes were in the house on the other side of the boulevard. One of my classmates, Kati Liebermann, got it in her head that we won't learn German. Everyone agreed. When we saw from the window that Aunt Flóra, the German teacher, was crossing the boulevard and starting to climb upstairs, we stepped out the window into the hallway and crept down the back stairs. Back then, the boulevard still had advertising pillars with small doors that you could slip in through. We spied on her from there, and when German class was over, Aunt Flóra went back to the teachers' room, and we went back to class. When we told them we refused to study German, they asked us what we would study. We said English. English it was. That’s where we had school until June. In the school year 1945/46 we moved to Hollán Street. I attended for one more year, because I liked it less and less, because everyone was Zionist, even though I really liked going to the Jewish High School, liked my classmates and the school was of a good standard (for example, mathematics was taught by Rózsa Péter, so that even I understood maths then). I didn't like that because I was brought up to be very Hungarian. By then I had read half of Hungarian literature. At the age of thirteen I read Eötvös' novels. Then I realized that Mikszáth was even better to read, and I read at least thirty or forty volumes. My father was very happy that I was reading serious stuff. That was my culture. It would never have occurred to me not to live in Hungary.

Then I fell into two different ideological systems in quick succession. First, I became Anglomaniac. In 1947, I saw an exhibition at the embassy about the English way of life. The civilization, the traditions. I liked it very much. I was already learning English. One day my mum was called in by the English teacher, she complimented me and told me to find a special English teacher for this child, because it could be a profession. Then my mother said that if it could be a profession, she should have an English teacher. In 1947 it was not easy to find an English teacher in Budapest, but they did. I went to an uncle who was not English, but South African and devastatingly racist.

In 1947 I told my mother that I didn't want to go to the Jewish High School because there everyone was Zionist. She was relieved that I didn't want to go to Palestine. Okay, she said, and agreed to let me go to Varga Kata.73 At that time I had already moved on from my Anglomania and was flirting with Communism. In Varga Kata, the girls danced quadrille during the break. And I was thinking about worldwide revolution. I was a terrible student, I had a lot of C's, my only strong subject was English. So much so, that when the teacher went on sick leave for three days, I had to teach the English class. But I really didn't like the spirit of the school. Besides, I was in a very strange situation. The majority were well-off, they had seasonal tickets to the opera, they were library members. And we were so poor that such things were out of question. When I had a hole in the sole of my shoe - I had a patent shoe - my socks were always getting terribly filthy. My mother used to scold me all the time, how could someone be that way, stepping in all that rubbish, how could my socks be so dirty. And I didn't tell my mum that I had holes in the soles of my shoes, because she couldn't buy a new one anyway, and she would have just felt bad about it. I felt so humiliated. And then I met a friend from elementary school at the pool (I did have a pool pass because health came first) and asked her what school she attended. She told me that she went to Szemere Street, to Ráskay Lea, which had just been renamed Kossuth Zsuzsa. In Szemere Street, one half of the building was an elementary school, the other half was Ráskay. I asked how the school was, she said it was good, I asked how the DISZ74 was, she said it was good. I took this as my cue and in the autumn, without telling my parents, I enrolled at Ráskay. I told my mom afterwards. A woman with a beautiful bun of brown hair, Mrs. Béla Aradi, was the Hungarian teacher. (Later, I found out that in 1944, when the teachers assigned to perform public services, she was giving out ration cards. Looking up from her work she saw a Jewish student of her’s, Éva Gerő, standing there. She pretended not to know her. She asked her name. It was Juliska Molnár. Yes, the ration cards are registered to Juliska Molnár. And she did the same for several others.) She asked me what language I was going to study. I thought, English would be a waste, so I said French. I sat in the French group; there were eight of us, because the class was divided into three. The others had been studying for three years and I only knew what I had picked up from my mother. When Ms. Ilonka, the French teacher, noticed this, she told me that I had to take a special exam in January. At the end of the year, I was the only one who had a 7 in French (because that year there were seven grades according to the Soviet model).75 Then I stayed at this school until I graduated. I graduated in 1951 and looked to the bright future as a faithful communist youth activist.

While all this was going on with me, my father was readmitted to the Chamber, the office was up and running, there was unfinished business that Uncle Dezső could take care of by correspondence. Some small flow of money trickled from that source. And already beginning in the autumn of 1945 we received IKKA packages from Fénykövi.76 He was so rich that he had a hunting lodge in Morocco. He was a keen hunter. At the entrance to the Smithsonian Institute in Washington, visitors are faced with a stuffed elephant, and it is inscribed with the words "A gift from Fénykövi". For two or three years the packages came regularly, four every month. It was a fantastic treasure. Chocolates by the kilo, and a 100 g bar of chocolate, my mom swapped it for a kilo of flour. And we had sardines. So, we weren't starving.

The trench digging, cellar life, and all the excitement only further worsened my father's health. And although he was the first person in Europe to receive streptomycin77 - which temporarily improved his condition – in 1948 the disease rapidly worsened and he died in October. He lived for fifty-six years. For a long time, I felt like a tree swaying in the wind. I was held in place by two roots, and now I lost one.

After my father died, I'm unsure what we lived on. On thin air, most likely. My mother sold certain things. She had been doing a bit of sewing, but then she started working in earnest. But she didn't sew underwear, she sewed carrying bags. She sewed very nice bags on the Singer sewing machine and here and there she sold them. Besides, she had some kind of widow's pension, two hundred forints, if I remember correctly. And my father had been declared a war invalid, which also meant some extra money, maybe fifty forints. We got along very modestly, but managed somehow. I taught English from the age of fourteen and a half. First to a girl who was younger than me and who was about to fail her exams. I got twenty forints a month and a cup of cocoa every time. That made a difference, too, because ten forints and eighty pennies was the tram fare for a month. From then on I got no money for trams or school fees. Except at the beginning of the year. But if I had to replace pencils or notebooks, I bought them. The next year I had two pupils. We were so poor that when I was still at Varga Kata, and there were well-to-do girls from middle-class backgrounds, one of whom invited me to her birthday party, it was obvious that I had no clothes to go in. I went in the second-hand clothes that my mother's friend who had emigrated to Canada in 1920 sent me in a parcel. And then my mother sewed something for me from the lining of the curtains in her Szeged apartment, which she dyed in the bathtub.

I had a good time in Ráskay. I didn't mind failing the odd class, because I was doing what I was interested in. For example, there was a self-study group, only it wasn't called a self-study group then, it was called literature group, history group, and I had all sorts of tasks there. Those were the subjects I liked. Meanwhile I did a lot of work in the movement because I felt that was what was really important. But not primarily in school. In those days people were organizing everywhere they could. They called it "the division". Each district had more than one base organization, in the thirteenth district there were thirty-six DISZ base organizations. In 1949, naturally, I joined the DISZ, not at school, but in district organization XIII/29, on the basis of residence. I spent at least twenty hours a week there. After a while, in 1950, I became secretary of XIII/29 and I imagined that I was doing very important work and I also believed that I was defending peace. That was the main motive for me. I marched in inordinate quantities. We were paraded whenever possible. For example, during the council elections, we walked the streets at dawn, singing loudly to encourage the population. I couldn't fathom not taking part in that. Consequently, I did not have much time to learn. Other people went to balls, went dancing, I've never been to a ball and I didn't care. All I was interested in was protecting the peace. This had two roots. One is the Shoah. After the Shoa, hearing the lyrics of the anthem of the Democratic Youth Movement (DISZ) "Wherever you have a homeland, whatever sky looks down on you” had an elemental effect on me. And also, the words "There is no richer, more beautiful country - All men feel that they are free!"78 Of course, how could we have known what the Soviet Union was like, how everyone there felt. We knew nothing. And I believed it all. And this sentiment grew stronger when my father died. Maybe I was thinking that we had to show our colors as a family and I had to take the torch from my father. And then this commitment to communism grew in me, which lasted for four or five years. So much so that when Tito became “the chained dog”79, I wondered what might happen if you were caught by the UDBA (Yugoslav political police) and tortured. I thought I should test how I could resist something like that. I tried to hold my thumb to the gas flame. I was sixteen years old. It was going to the point of insanity. As DISZ secretary, I was busying myself there constantly, I spent all my time there, but I believe we achieved nothing at all. We were running our mouths. I sure did a lot of talking.

I graduated with honors. In four subjects it was obvious that I was going to get top marks: Hungarian, History, Latin and French. I got a C in physics and by some strange miracle I got an A in maths. I was immediately admitted to the Russian Institute at the university. When I applied, it was the Russian Department of ELTE, and by the time I went in the autumn it was called the Russian Institute. It was completely separate from ELTE. Then, in January it was called the Lenin Institute.80 It was established because it had been decided a year or two earlier that Russian would soon have to be taught in all schools, but the trivial detail that there were no Russian teachers was forgotten. Many Russian teachers had to be trained; there were three hundred of us in our year. When they started, they were based in Mikszáth Square, in the building of the former Piarist grammar school. We occupied the entire building. By the time I was in third year, it had moved to Szabadság Square, the former Stock Exchange Palace.

I had wanted to be a psychologist before, but as psychology was a bourgeois pseudoscience, I thought languages would be very good for me, languages and literature. I flirted with English, but I was told that a comrade ought to be a Russian major, this was extremely important. At the time I believed that I knew English, and I knew French, but of course later I realized that, at a child's level. I also knew a little German. And my mother had the clever idea that if I could speak English and French, and I could take on a third language family, that would open up very good opportunities.

The training started as a single-track teacher training. No one spoke Russian, we had to learn the language from scratch there. After a year, we all spoke it. We had twenty language classes a week, five times four hours, very witty and well-scheduled, with very good teachers. I had two excellent teachers, one was a native speaker, Anna Petrovna, the other, Tibold Timon, was good at linguistics and grammar, and they worked together. And we had a lot of lessons; we studied Russian thirty or forty hours a week. Hungarian literature was taught by Pál Pándi.81 He was an excellent lecturer. In addition to language, we studied Marxism, and then there were exercises in national defense. I could never dismantle the damn machine gun.

My bustle in activism stopped at the university. I had imagined I would get even more serious about the movement when I got to university but they ignored me because I was an intellectual, and that took its toll. There were enough working-class cadres, and a lot of them were workers without a high school diploma, but had acquired admittance to university via exams in a limited number of classes. Being from an intellectual background was not taken very well. Many of those with special admittance were juiced while still at university, but many broke down afterwards, or left the profession. There were György Konrád, Imre Pozsgay, János Berecz and Ferenc Kunszabó.82 Ferenc was also on special admittance, but he was smart. He wrote love poems to a classmate and asked me to check for spelling mistakes. Then there were Serbian partisans, Greek partisans. A former Serbian partisan escaped after the decision of the Information Bureau83 and he was employed by the SAO to befriend the other defected partisans to make sure Tito won't send a spy. But he didn't do it secretly, everyone knew about it.

I only really attended university for a year because I got married and became pregnant. The marriage came about when I was fifteen and a classmate of mine met a boy at a dance school and we bumped into each other at the swimming pool. At the dancing school,84 boys were properly taught how to approach girls. I was fifteen years old, Sanyi Virág seventeen, but he greeted me with respect and we were on formal terms with each other. For at least three weeks. It was love at first sight. He played water polo for Vasas.

We had been going out for a year when he graduated and became a medical doctor. He approached me in mid-September saying he had been offered a Soviet scholarship. He asked if I would wait for him. Because by then we had already decided to get married. I said sure. But my answer was motivated in part by a young communist activist's sense of honor. As soon as he decided to go to the Soviet Union, he was moved to a college called Oleg Kosevoy.85 He lived there for three months and studied Russian. They went out in December and started the first semester at the beginning of the second semester. They were told that the real good comrades would come home as soon as possible to build socialism, so whoever agreed could stay there for the summer, finish the second semester and continue with the sophomores in the fall. He took the opportunity, so he came home for the first time in almost twenty months. I had already graduated in the meantime. When he first came home, he was a bit of a stranger, but I didn't think much of it at the time. Of course, we corresponded during the twenty months, but a letter took at least two weeks to arrive, so if one of us asked a question, the answer came in a month. He was home for a month, then he went back and we continued to correspond. He came home again at the end of the third year, by which time I had completed my first year. I was supposed to go abroad on a scholarship as well, but then I wasn't allowed. They said that the current state of class struggle did not allow intellectuals to go to the Soviet Union.

When he was home for the second time, he suddenly asked me, what reason is there not to get married right away? Really, why not, I asked with innocent eyes. Though I had no room, my bed was the old sofa bed, which kept collapsing. My income was as low as my wages from having three private pupils. The mother of one of them could not pay, but she was a seamstress and made clothes from my outgrown rags, sometimes two old rags into one dress. That was our quality of life. We got married. His parents were very happy, my mother was happy. My mother had wanted to be a doctor, and then she wanted me to be a doctor, and I didn't want to hear about it, so now there would be a doctor in the family after all. And she loved Sanyi. She did have some concerns about whether it was a bit premature. We didn't want the baby right away; it was an accident. I went through the pregnancy alone; he was in Leningrad, no money. My mother and I rented out a room in the flat because we couldn't afford the overhead costs. And the staff room was occupied for a long time, until 1956, by a couple who had moved in at some point to clean. My mother used to say that if you had a decent flat, you shouldn't give it up, because it would come in handy one day. Besides, she was terribly attached to her furniture.

I had a bad pregnancy; I didn't go to university much because I was told I had to walk a lot. I had a faithful walking companion, György Konrád. He used to skip university and walk with me. Then later he was expelled from the university on the charge of concealing the fact that his merchant father had had several employees. In truth it was no more than hiring a few hands during the busy season.

The child was born in April 1953, precisely on my twentieth birthday, and his father first saw him when he was six weeks old. He was very happy. He said he would graduate in two years and come home to his family. But he was a stranger by then. We were still formally married, but it was over. It was his last year when we divorced, the divorce trial was quite weary, and it was not entirely risk-free to divorce a good comrade who had studied in the Soviet Union.

Marriage and a child also put an end to the movement, but it wasn’t just that. In fact, it had ended a year earlier, because the university wouldn't let me, though I would have liked to attend. When Stalin died in 1953, I cried a lot. I only stopped because my mother told me it was bad for the child. When Imre Nagy came, along the new government program, I didn't figure out anything. I just concluded that mistakes had been made, but now everything will be corrected.

My mother, of course, saw the world very differently. Not one hundred percent different, because I think she accepted that the future was communist, but she couldn't accept the details. For example, I distinctly remember a conversation in which she said that the Impressionists were very good painters. And she wasn't all that sure that 'Letter from the Front',86 or whatever the title of that Soviet painting had been, is better than Renoir. My mother had problematic taste.

I have a strange memory of the first thing that could not be believed blindly. Stalin supposedly said that Mayakovsky was the greatest poet who ever lived and ever would live. I believed the first half, but the second made me wonder. How can you know this in advance? That was the first small crack for me. It didn't bother me that there was a ration card and soap could only be bought against a ticket, but it did bother me that I personally knew displaced people87 who I knew could not be exploiters. We were also sensitive to people just being thrown out of their homes, even if they were not being taken to their deaths. These were all little cracks. But it was only in 1955 that I really began to wake up. It wasn’t just me, there were smarter people than me, like Konrád. He believed it too, he took it seriously. Even though he was expelled from university. We had gone through such thorough brainwashing that we accepted it. Then in 1956 came Khrushchev's speech,88 from which we could finally learn a few things. By then we had become ardent supporters of Imre Nagy.

My fervor for the movement seemed to have been cut off clean in 1956.89 I joined neither the KISZ nor the party. Later, in the sixties, when things were gentler, when there were no more murders, when people were no longer in prison, I felt that I would give an arm and a leg for some activist organizing. I thought about the peace movement. The greatest experience of my life had been war, so I know what peace meant. But I decided not to give my name to these people. At times in certain situations, I was told that it would be better if I was a party member, but I said I didn't want to be. For example, the deputy director of teacher training at Trefort retired and told me to apply for his job, he would support me, but I would have to become a party member. I said no. But by then it was safe to say that.

By the way, Sanyi's family background is very interesting. His maternal grandmother was a Vend peasant girl who became pregnant and fell from her family’s grace.90 And the father "ran away to America". Maybe he didn't even know he had a child. The poor girl somehow wandered up to Budapest with her child, was married by a good industrialist who adopted the child. This child was the mother of Sanyi Virág. She married a fireman, an organized worker, an active social democrat, a very intelligent man. When there was a B-listing, he was always the first to be dismissed. Therefore, they lived in real proletarian poverty in the Tizenháromházak.91 Apartment with kitchenette, outhouse in the yard. And then Sanyi's mother, who was a very clever woman, said, enough of this proletariat fate, we'll raise the child as a gentleman. She envisioned that he would graduate from high school. They put their son in high school. He never tasted chocolate until he was fifteen. He knew there was such a thing, but there was no question of buying it. But he wore decent clothes and they bought him a zoo pass. He was a very good student, bright and hard-working. And he understood exactly what he had to do.

His parents became good cadres after liberation. His father became the general director of the Spa and Thermal Baths Company.92 His mother, who was a laundress before the war, became the manager of the Rico bandage factory. She had never worked in the textile industry, but she was a clever, resourceful woman. At one time she was even a member of parliament. Besides, there was not the slightest trace of anti-Semitism in the Virág family or in Sanyi. Her father, an organized worker, was by principle against anti-Semitism. His wife later said something like 'she was a nice woman, even though she was Jewish', which my daughter strongly objected to, but she could not be said to be anti-Semitic. And it should also be said that after Sanyi divorced his second wife, his third wife was Jewish again.

I couldn't go to university because of the pregnancy, but I took my exams, finished my second year and still did quite well. I started my third year, my mother helped me around the baby. It never occurred to me that I could do anything else but go to university. My mother agreed. Up until the point where it became clear to me that I found out that a child had to be fed, you had to buy a bottle, a stroller. I always had students, but it was a terrible effort. That's when things got rough. The pediatrician told me that I had to give lemonade to the child, who was six months old at the time. Sometimes you could get lemon, but it was very expensive. It turns out you can't raise a baby from nothing. I realized I had to go to work. And the Virág parents didn't mention any such thing as 'you just study for now' and they would help support their grandchild instead of their son in their son, w ho was being educated by the state anyway and wasn't contributing to the child's upbringing anyway. Their two manager's salaries would have paid for it. Instead, they said they would help me find a job. And they helped indeed, as getting a job was not easy, either. I went to work for the IBUSZ93 in November 1953. I was hired because I knew languages, but I didn't need them very often. When my work didn't concern languages, which was most of the time, I worked in the ticket office on the Oktogon Squire. It was a miserable job, quite tiring, too, and if you were at the cash register and you made a mistake and came up short at the end of the day, they would deduct it from your pay. I was paid seven hundred and sixty forints a month. I worked for ten months and saved a thousand forints. I decided to continue my studies in the 1954/55 academic year and to take out a hundred forints from my savings every month, in addition to the scholarship. I quickly passed the exams for the first semester of the third year by October and continued my studies from September. By January I had to pass my second semester exams of the third year, and in the meantime, I was studying for my fourth semester of the degree in Literary Translation. We had very good teachers, for example Imre Makai94 or János Elbert.95 Makai was then translating "War and Peace". He set an example of what intellectual honesty is. For example, for months he did not translate a single line because he had immersed himself in Freemasonry in order to understand it better when he translated the part where Freemasonry appears.

Then, at the end of the 1953/54 school year, these excellent teachers were fired as petty bourgeois vestigialities. The next school year a comrade named Vilma Sarkadi came. She was one of the political prisoners who were freed from the Soviet Republic in exchange for Soviet captives in Hungary in the council republic era. She had found her way to the Soviet Union sometime in the 1920s, and no longer spoke Hungarian well enough. She brought Soviet cadres with her, and they often did the dirty work. For example, one of them went to my mother and tried to persuade her to make me leave university voluntarily. I don't know what reason I might have had to do so, but that's what happened. And then I was unexpectedly failed in my theory of literary translation course. I was generally an excellent student, and even at that very forced pace of taking the second semester of the third year and the first semester of the fourth year at the same time, I still got near excellent marks. You may not be able to tell whether you got an A or a B, but you can judge whether you knew something or knew nothing at all. And I knew the theory of literary translation quite well, even adding my own thoughts. And then there was a course called the Practice of Literary Translation, for which I got a B, and when I got my index back, the grade was crossed out in red and it said invalid. And then the head of the study department whispered to me that Comrade Sarkadi didn't want me to attend any longer and that I shouldn't mess with her. She advised me to transfer to the teacher training course of study. I wanted to be a translator, but I could accept switching to a teacher's course. However, I was missing a lot of exams. I had to start taking all the teachers’ exams. I took exams every three days. If one had gone awry, the whole construct would have collapsed. Some of them were very nice, for example Erna Pál, an excellent linguist, came in on the fourth of April, allowing me to take the exam.

I never found out what comrade Sarkadi's problem was with me. Much later, my third husband, György Szekeres, made sense of it: it must have been that when the Virág parents found out that I wanted a divorce, they told some old comrade to cross me. Because there, at the university, I didn't get up to any trouble. Maybe I was a bit of an eye-catcher. I didn't have any nice clothes. A pretty young girl usually likes to dress nicely, but I was always in terrible rags. I did have some colorful scarf that I got from my cousin who had a loom, and I didn't wear that scarf the way I should have. It was inside my coat, but part of it was hanging out between two buttons. This extravagance was the subject of a DISZ meeting. So, I may have caught the eye of this woman from the Soviet Union even without outside influence. Or maybe she didn't take too kindly to the fact that I could cite English, French and Latin examples. But it's more likely that my mother-in-law gave her a hint.

Finally, in 1955, I graduated as a teacher. My thesis, which I completed for the department of art translation, was accepted. I wrote it during my time working at IBUSZ

We officially divorced in 1955, but we split up in 1954. When we had our last hearing, Konrád and I went to the registry office in the Fifth District to register for marriage. By then we had already booked a room in Tihany. I had to hand in my identity card, and it said that I was married. The registrar looked at me stunned and said, "But you are married." I said I was divorced. "Well, there is no trace of that here. When did you get divorced?" "Yesterday." He said to postpone it until a little later, when it becomes legally binding. Or we could run to the courthouse, tell them not to send the decree per post, but to give it to us, and come back the day it becomes final.

By that time, I already had a room in my mother's flat, because when Judit was born, we put the subletter out and I covered half the rent. My mother adored the child, but the divorce made her terribly desperate. She loved Sanyi, she didn't love Gyuri. She thought that with Sanyi, my life was set. A doctor and a good cadre. And he's a fired philosopher who's a bohemian. When Gyuri moved in, they weren't really on bad terms, more polite and cool.

After graduating from university, I was placed at the Csanády Street primary school, which was close to our flat. I was there for six years and I learned a lot from it. I taught Russian, and later English and Hungarian. I earned a qualification for that as well, because in the meantime they realized that this one-subject degree was stupid, and they announced Hungarian and History as additional subjects. It was a version of the evening university, with the alleviation that you could do it in three years instead of six. The reason I was able to do this was because I had read a lot before, so I didn't have to read fifteen thousand pages for an exam, just, say, three thousand.

At first, I didn't like this school because the headmistress was a dragon. I ran into another one of those scarf things. I still didn't have any clothes, and I was still wearing what came in a package from my mother's friend in Canada, and there was a blouse that had no collar. I didn't like it; I bought a tiny scarf and tied it around my neck. And then she asked me what this scarf was. I said, kitty-scarf. That's what they called it. We're not kittens, we're teachers. That's how it started, and then it went on to the point where we had to fail a kid. I failed him, she ordered me to appear for a report and asked me 'what you did to keep him from failing.’ She actually used incorrect conjugation as she asked me this. Unfortunately, I gave an impertinent answer: I taught him. From that moment on, she picked a quarrel with me for everything. For example, for writing illegibly in the class diary.

After six years, a job offer appeared for a senior teacher of Russian at Radnóti. They needed a minimum of five years of work experience, and I was going on my sixth. I applied and waited. One day I got a phone call in the headmaster's office, because that was the only phone there, and the headmaster of the Endre Ságvári School (Trefort) asked me if this application was only for Radnóti, or if I would like to be a head teacher in general. In general, I said, and that's how I got a job there. Even though by that time we had a new director who really appreciated my work.

The marriage with György Konrád lasted seven years. We split up because it turned out that we were not compatible. He is quite an excellent man, but he is not suitable as a husband, at least he was not at the age of twenty. Soon after Konrád and I split up, I got married to Szekeres. Konrád met György Szekeres at the Parliamentary Library. Everyone was interesting to Konrád, he was genuinely interested in people. Every day he came home saying, 'I met such an interesting person'. He was colorful and good at telling stories, I listened to him, but after a while I stopped taking him seriously. He offended a lot of people because he listened to people and asked questions so cleverly that they grew convinced he was becoming their friend. And the next day, he just says hello sweetly, but clearly without interest. Now, when he called Szekeres interesting a second time, I started paying attention. Then when he came home the third time saying how interesting he was and that he was a French partisan, I started to take an interest too. Of course, you also have to know that for me a partisan is a very high quality. Someone who has done something against what is to be hated, even though he personally was not under threat. We must not tolerate anything being done to us. I was always of the opinion that we should not just stand by while we are thrown out of our own houses. There's always the kitchen knife, even if one doesn't have a gun. And we just left our homes when we were told to, we just put on the star when we were told to, other people got on the wagon when they were told to. By the time you were in Auschwitz, there clearly was nothing else left to do. But until then! So that's why, in my eyes, anyone who took part in the French Resistance was very valuable. I used to go to the library a lot too; I thought I'd have a look at this Szekeres next time. Once, when Gyuri and I went to the library together, he introduced us. Szekeres didn't have an apartment; he worked in the library, in the so-called ‘typing and researching’ room, where one could use a typewriter. That's where he did his translation work. On the surface, he wasn't a hero, but a very smiley man, gentle and polite.

György Szekeres was at the Sorbonne in 1940, and when the war broke, he volunteered. In 1941 he joined the French resistance movement. With high military honors, he was a major general and commander of all the foreign fighters in the partisan army, and in 1945 he was discharged, came home and became the foreign affairs columnist of the "Free People", but he hated it, he kept asking to be allowed back to Paris. He didn't even like being a journalist. And to top it all, his boss was Oszkár Betlen.96 He also hated the atmosphere because it was not French. He was sent back to Paris, where he was a correspondent for the "Szabad Nép" for a year and a half. In the meantime, he went back and forth, because the peace treaty was being drawn up at the time, and Gerő needed an expert for each partner country. He became the French expert. In 1948, after a year and a half in Paris, he was called home, received personally by Rákosi, who told him that the ambassador in Rome was a man with "not a bad record", but that he still needed the accompaniment of a reliable comrade. He was sent as a counselor and became the second man in the embassy. Then either the ambassador was recalled or he came home on leave and was not allowed to return, so Gyuri became the chargé d'affaires. He had a small scandal: the ambassador's wife went back to Rome to get her jewelry, which was in the safe. Gyuri had the key to the safe and of course he gave her the jewels. He was reprimanded verbally for this, and demanded the reprimand in writing, but they never put it in writing. After the regime change, I found the informer's reports that one of the embassy employees had reported about him. In the autumn of 1949 he was called home, but he did not come. By then he had his ideas of what was going on here. Shortly before, in April 1949, he had been home and had dinner at a friend's, János Beck's, house when Beck was arrested. They came with a search warrant and said they would take him away for a while to clear up certain things, and he would be back before the end of dinner. He was back five years later. Beck was a communist, graduated from university in Bologna because of the Jewish laws, and was ambassador in various places in the late Kádár era.97 So in 1949 he was called back home. He received a letter from Andor Berei saying that they had been thinking for a long time that he should take an important position and that he should come home to discuss it.98 He decided not to come home, but to go to France instead. He decided to end his involvement with politics and start writing instead. French communist friends refused to recognize him on the street. They crossed over to the opposite sidewalk, and that's not a figure of speech, it actually happened. Pierre Courtade scolded his wife for inviting Szekeres' little girl to their little girl's baby shower99 Semprun describes in "What a Beautiful Sunday!" how he met Szekeres:

"...In 1949 I received a phone call from Roger Vailland. He called on Courtade's behalf. He was instructed to inform the comrades, he said. Szekeres is in Paris, but he is not to be spoken to. Szekeres has become a traitor, Vailland said. He had left his post as counselor at the Hungarian embassy in Rome and had ignored the Hungarian party's summons that ordered him back to Budapest. ... I was buying a newspaper in front of the Deux-Magots café on the Saint-Germain Boulevard. Vailland had phoned a few days before. I turned to one side- Szekeres was standing next to me. I looked at his face, not wanting to pretend I hadn't noticed. I wanted him to know that I had noticed, and even though I had noticed, I was ignoring him. I wanted him to understand that my gaze and my silence were telling him to go to hell. Or rather into nothingness."

(Semprun later apologised to Szekeres. I have a very interesting letter, but he apologized verbally several times as well.)

The French secret service figured, here was a person who could be blackmailed. They offered him citizenship and even said he could take a French name. Three times he was called in, and each time they demanded something a little more lenient. They did not ask for anything too base, just a statement of why he no longer wished to serve the people's democracy. This too, he refused. He was then told that the expulsion order was here. Effective immediately. At the time, the Minister of the Interior was Bidault, who knew him well from the Resistance.[100] Szekeres asked for a one-day postponement, but was told no. All they did was accompany him to where Jeannie was on holiday with the child. They let them have ten minutes alone. He told Jeannie to inform Annie. Jeannie understood. Annie Hervé was Bidault's secretary in the Resistance and godmother to their little girl Sophie. As soon as Gyuri was taken away by the agents, Jeannie rushed up to Paris to see Annie, who went straight to Bidault's apartment. It was a Sunday. She told Bidault what the situation was, Bidault sent his own personal secretary by car to Strasbourg. From Paris, instructions were given to the station that the train was not to leave Strasbourg until the secretary of the Minister of the Interior arrived there. He did reach the train, bringing Szekeres a paper stating that he wished to settle in France. All he had to do was sign what he had been doing, what he wanted to do. He wanted to stay there. But by that time he had gone completely wild. What are you thinking! To do this to him in France! And then he was handed over to the Russians at the border of the Soviet occupation zone. From there he was taken to Dresden, then to Prague, to Pankrác prison, and then handed over to the ÁVO at Rajka. He was taken to Andrássy út 60, from there to the prison in Vác, where he remained until May 1954. He later reconstructed that it may have been Gerő's peace commission that saved his life, because in the autumn or winter of 1950 some young lieutenant at the ÁVO took out his pistol and, while playing with it, tried to make him accept the accusation that he had collaborated with the Gestapo during the war. Then suddenly this young lieutenant disappeared, was never seen again and he never heard this accusation again. Gyuri thought that Gerő was defending himself, that he could not have a colleague who worked for the Gestapo.

When he came out of prison, he had no home. In Vác he was asked where his relatives lived. And he said Pomáz, because that was where his sister lived after she had been relocated there. Whether it had been because of her landowner husband or because they had a decent flat on the Körút, which someone took a liking to [see: resettlements in Hungary], I don't know. So they put Pomáz down as his place of residence. He went to Pomáz, and then he started looking for a flat in Pest, but it turned out that he couldn't come to the capital, Pomáz was designated as a compulsory place of residence for him. He was not allowed to live in Budapest until the summer of 1956. He could not get a job. He was shoveling in Törökbálint at the brick factory. Every day from Pomáz to Margaret Bridge by HÉV, from there to Móricz Zsigmond Place by tram No. 9, and from there to Törökbálint by another HÉV. He shoveled for eight hours and then commuted back. And he was already forty years old. He couldn't physically cope. He was rehabilitated in 1957. He asked his friends for translation jobs, but they were scared to give him work. But Viktor Lányi was translating "Les Miserables" at the time and had got pretty bored with it. He gave him the rest of the book to ghost-translate. The first edition was published as Viktor Lányi translating the whole thing, but in the next edition Viktor Lányi correctly confirmed, then from abroad, that from this page to that page György Szekeres had translated it.[101] In 1960 he was given a half-time job as a Czech proofreader at the Europa Publishing House.

We couldn't get married yet, because the divorce with Konrád hadn't been officially finalized. To top it off, it was complicated because Szekeres was married on paper, even though he had never really been married. What had happened was that when Rákosi sent him to Rome in 1948, he had a French partner, Jeannie Chauveau, who was then deputy editor-in-chief of Elle magazine, and they had a little girl. However, even Westerners were not allowed to move freely between countries at that time, and in order for his partner to go to Rome without all the visa hassle, a diplomatic passport was required. So, Gyuri asked for a diplomatic passport for his wife in Hungary. She got it. In 1948, it was not so striking that a French journalist did not bear her husband's name. And when he got out of prison in May 1954, he received an identity card which attested that he was married. But having never actually been married, he could not divorce. In the end it was George Aczél who settled the case. We had been living together for four years before we were able to get married in 1964.

We never moved in together, because he had previously acquired a co-tenancy in the house I was living in, from which he had split off a one-bedroom apartment. It was the first apartment he ever occupied as the main tenant. We divided my mother's apartment in 1957 and it became two small apartments with separate entrances. So, as a family, we had three small flats in the same house: my mother and I on the sixth floor, Gyuri on the first. We lived like that almost all the time.

My mother was ill for seven years. She maintained herself very strong, up to a few weeks prior to her death she taught whenever she could, went to concerts, museums, everything interested her, on her deathbed she learned Goethe by heart, lest inactivity, as she said, make her senile. She lived for eighty years. I know now that she had a much stronger influence on me than my father.

After my mother's death, my daughter was nineteen years old, and as Judit had been registered at my mother's flat for years, she was given the flat by the council. And then Gyuri and I decided that the sensible thing to do was to swap. Not officially, but in practice. And we lived like that for about three quarters of a year, until Gyuri died in 1973. He lived for fifty-nine years. A sudden heart attack killed him. He died standing up, as the Russians say: he died a righteous death. The disappointment in his ideals took him, he could not bear that.

In the meantime, I was doing a degree in psychology at university. There was a period in my childhood when I wanted to be a psychologist. Around the age of fourteen, Uncle Vilmos gave me Wundt's "Child Psychology". And he mentioned Freud. He gave me a volume, but I didn't read it until a few years later. And it kind of interested me. However, when I went to university, there was no psychology because it was declared a bourgeois pseudoscience. I got my high school teaching diploma without the word psychology being mentioned. When I started teaching, I felt that maybe someone ought to. My resolve was further strengthened by the fact that I got my diploma as a teacher of Russian language and literature without Dostoevsky's name being mentioned. Not only did we not study his work, but his name was not pronounced. The only reason I read Crime and Punishment and The Idiot was because my father had it in his library. I saw that it was the same with psychology. And then in the second half of the fifties I read Benedek's "Golden Cage", he mentioned Szondi. Then I read Szondi, and then I got the Freuds out of my father's library, so I got more and more interested. Eventually I enrolled at university and did a degree in psychology as an individual correspondent. Individual correspondence meant that you graduated in five years, not six, and had to attend the classes of the full-time course of study.

I finished the first year while I was still teaching at Csanády. At that time, we taught on a morning-afternoon rotation, and I only attended university classes every other week. They accepted it. I graduated in psychology in 1963.

In 1965 I received a picture album of material from the Cairo Museum and fell in love with Egyptian art. So, in 1968 I started a degree in art history, also by correspondence. I thought we would start with cave paintings, since it was about the history of art. But we started with the Renaissance. Egypt was out of the question. In the first class, Professor Vayer casually said that of course we ought to be able to read German, English, French, Russian and naturally, Italian.[102] And you mustn't despair if you see a Latin text. Now, the students were lucky to speak one foreign language, some knew none. One of our classmates quickly put together a team of five, and we always studied together. We would assign who reads what and then report back to each other. So, I was on good terms with these kids fifteen years younger than me, and the friendship lasted. In 1975, one of the girls received two invitations to the summer university in Eger. She invited one of her friends, but she had just got a passport - she was refused to have a passport for the prior five years because her brother had defected - and she wanted to go abroad. She asked me. But I was going to go to France in the summer of 1975 to do research for the book I was writing about Szekeres.[103]

The trouble was that in the autumn of 1974 Konrád was arrested at my house. One day he came to say he wanted to stay at my place because he was wanted. Stay, I told him. He stayed there for a few days, but he couldn't help himself, he went for a walk. The next day, after one of my classes, I was told to go to the principal's office. There were two men in civilian clothes, they showed me their search warrant, put me in a grey Volga and took me home. Gyuri was taken away within five minutes. Ten minutes later they came back with another search warrant and completely ransacked my apartment. They even rummaged through the tea boxes with a pen to see if there was anything in them. They took some books, my typewriter, my film recorder. The only consequence of this was that I was not given a passport,[104] so I quickly told my former classmate that I would go to Eger. And there I met András Román, whom I hadn't seen for twenty-five or thirty years.

The first time I met him was in 1946, when I was thirteen, my mother had something to do at the Postal Savings Bank, and she sent me out to Liberty Square because I always had to be out in the open air for fear of tuberculosis. I sat on the bench with a book in my hand and read. Next to me sat an auntie who was grazing some kindergarten children. She turned to me and asked, "Aren't you Vera Varsa?" How do you know? She said that Auntie Manci Hillinger (my mother's tailor friend) was her cousin, and she told me that Varsa Vera had two big pigtails and was always reading. Then my mother came along, the two women got to know each other. They, together with Aunt Manci became best friends until they died. That lady had a son who was already in dancing school. I didn't attend, so the aunt offered for her son to teach me how to dance. The dancing lessons were at our house. Of course, there was no tape recorder or anything like that, they whistled the tunes. This boy was András Román.

András Román was an excellent expert of monument restauration, and an excellent man. He was a member of the board of ICOMOS, UNESCO's heritage organization, for six terms, eighteen years, and for two terms, six years, he was vice-president. He also served as President of the Hungarian chapter of ICOMOS. He has been invited to lecture in many places and has worked plenty in his home country. His work included the rescue of Hollókő, two villages in Transylvania (Torockó, Énlaka) and the synagogue in Mád. In 2001, Mád received the Europa Nostra prize for the restoration of the synagogue, and András Román played a major role in this. So he is, among other things, an honorary citizen of Hollókő, an honorary citizen of Torockó, an honorary citizen of Mád. He has written three books on the protection of monuments and many articles. The summer university, where we met again, was renamed András Román Summer University of Historic Preservation last year [2006].

I married András Román only later, because I insisted that Zsófi, my granddaughter, should be my witness, but in 1979 we moved in together in a special way. I gave my apartment in the Phoenix House to his ex-wife, who was still living there, and we divided his apartment into two. When I moved here, I was forty-six years old and I wanted to be independent. Plus, András had a daughter who was going on marrying age, and I was on good terms with her, but I wanted to take all precautions for peace. András, his mother and daughter lived in three rooms and I had two rooms. We had two kitchens and two bathrooms. The door between the two apartments was not walled in, but filled with a bookshelf. Then in 1981, the daughter got married, they went away on their honeymoon and never came back. They went to America. Later my mother-in-law died. She was still working two weeks before she died. She was a lovely lady.

After the regime change, when it was possible to buy flats, András said he'd like to get married then. Zsófi had also come of age, so there was no obstacle. In 2005, after five bitter years and eight operations, András was overcome by illness. He fought hard. He only gave up in the last three weeks, until then he worked, taught and travelled. He died in his own bed, in the apartment where he was born. In addition to the summer university, a research center for historical monuments will be dedicated to his name in the autumn.

While I was a senior teacher at Trefort, I worked as a lecturer at the School of Drama and Film from 1974. In 1979, I left Trefort and was employed solely by the university. In 1987, Mrs. Miklós Radnóti, the former head of the lectorate, retired and I was appointed, even though I was not a party member. In 1987, it didn't matter so much anymore, and it had always been a free-spirited university. For example, in 2002, during the elections, only two people wore a rosette with the national colors, including teachers, students and technical staff[105]. Or another: the Minister of Culture, Andrásfalvy, came to our opening ceremony and gave a speech. When the students thought it was too long, they started clapping and drumming, so he had to stop.

Even though I was done with my activism after 1956, I still had a longing for it. In 1967, the Hungarian Pedagogical Society was re-established, and I was invited there by Nándor Szávai, who was the president of the high school section. I became active there for a while, only to later realize that the tasks were nominal. They gave us all sorts of tasks, asked for our opinions, and then it turned out that they had already made up their minds. The next time I had this experience was in the period before the change of regime. In 1988 I went to the founding meeting of the Social Democratic Party. There were very nice old organized workers there, old social democrats. I left the meeting with the idea to become a party member by the time I got home. But I didn't, because fortunately I realized in time that I would be in a place where I would be out of my element again. Then I looked into the Hungarian October Party of Gyuri Krassó, but it was clear that this was not my place either, even though I had known Gyuri Krassó for a long time.[106]

Then I checked out another party, they called themselves 4-6-0. This referred to the first world war lasting four years, the second six years, and the hope that the third would last zero years.[107] I liked that. It sounded nice enough, but they were mostly sixteen-year-old kids. And then I joined SZDSZ. I've been a member of SZDSZ ever since. I got on the list of candidates before the first municipal elections and became a representative in the fifth district. I was the chairman of the cultural committee. In France, in Saint Paul de Vence, I organized an exhibition of artists from the Fifth District. Saint Paul de Vence is the Mecca of modern art. I served one term as a member of parliament and one term as an external committee member. I was also briefly a trustee of SZDSZ district unit. In the second term, by the way, András was elected, and at that time FIDESZ was in power in the district, and hardly anyone else was allowed a seat. But they did not dare to make the vice-president of ICOMOS sit among them and not be the councilor for cultural heritage management.

When I left municipal government, I was looking for something for myself. I was already in contact with Amnesty International; I was corresponding, because correspondence is one of Amnesty's main tasks. Its objectives are quite impeccable, and there is a lot that is right, but there is one problem: an organization of that size inevitably becomes bureaucratized and superficial. I did not notice this until we had the scandal in 2000. At that time, I had been the President of Amnesty International in Hungary for several years.

The President of Amnesty International/Hungary, Vera Szekeres-Varsa, issued the following statement:

"An official of Amnesty International/Netherlands published a regrettably premature advertisement in a Dutch newspaper informing the Dutch public that children's teeth had been knocked out by the Hungarian police. I learned about the advertisement from the Hungarian news media, as the national chapters do not deal with cases arising in their own countries. We receive the cases we work on via our international secretariat in London and they are always related to cases in other countries. Both the international secretariat and the AI organization in Hungary immediately stopped further publication of the advertisement, calling on the Dutch section to apologize (if it could not credibly prove its claim) and to state that the news was unfounded. On 22 December, the Director and Press Officer of the Dutch section sent a statement to the Centre for Country Image, apologizing in full for their error. Amnesty International consistently fights against all human rights violations (the annual report published in the summer of 2000 unfortunately included a case in Hungary), but we insist on our credibility, and because of the unfounded nature of this case, both the Hungarian organization and the London Secretariat demanded a correction and apology from the Dutch section, which was made."

I resigned shortly after this incident, because next, the Slovenian section published an unfounded news item. Already after the first scandal, our rural groups, which we had worked for years to set up (all as volunteers!), collapsed, we had withstood a lot of unkind attacks and harassment. I don't fight my own pack. But I missed them very much for a long time, and I still regret how things turned out to this day.

Letter from the former President of the Republic of Hungary:

"To Mrs. Vera Szekeres-Varsa,

President of Amnesty International Hungary

Dear Vera!

I am deeply saddened that you have resigned as President of Amnesty International Hungary. The whole "affair" was blown out of all proportion. In my opinion, the way it was handled did neither the country nor Amnesty International any good, and the only smart thing you could have done was to resign. Anyone who knows a little about the workings of the organization knows that the domestic branch has neither the initiative nor the capacity to take a position on abuses in its own country.

This war - perhaps I would call it a 'PR' war - was a terrible waste to take on, it would have been child's play to elegantly fend it off. This way, however, it was costly and left a bad taste in the mouth of everyone who had anything to do with it.

I greet you with warm friendship, and allow me to thank you, albeit only as a former president, but with a sincere heart and affection, for what you have done over the years - I dare say for the benefit of the whole world - in this supposedly "insignificant" international organization!

Árpád Göncz"

I practically brought up my daughter on my own. The child didn't mind my divorce from her father, because she never lived with him. When the marriage was still somewhat intact, he was in Leningrad. She loved Konrád Gyuri, and of course he made friends with her, they played a lot, as he was only twenty years older than her. What hurt the child was when Gyuri and I divorced. She didn't make a big fuss about it, but it bothered her. I remember in those months we sat on the floor for hours a day, building blocks, because I knew I had to make up for everything. Otherwise, my mother helped me raise the kid. I had no role model as a mother. I was too young and everything was very different from the way it was when I was growing up. I was the child of elderly parents, and in addition, in my life there was a huge historical cataclysm and then, a huge historical shift. And she was the child of a very young mother. But ultimately, I am an educator.

First, I sent the child to the district primary school, Fürst Sándor Street. Then I transferred her to Csanády Street, where I also taught. I transferred her because the company of children at the old school did not seem to be good. There, learning was not a priority. When I transferred her to Csanády, I knew who the teacher was going to be, and I knew she was qualified. Still. my daughter didn't go through primary school there, because in the meantime I was transferred to Trefort. In Trefort, there was a primary school, even so, I didn't want to take her out of her environment. But I found out that Trefort had much higher standards, so, to make the adjustment to high school milder, I transferred her after seventh grade. My considerations were justified; she only had to be tutored in music, arithmetic, geography and biology. As for extra lessons, the language lessons were at home: English, French, Russian from me, a little German from my mother. She learned to play the flute, but then she didn't feel like it. I taught her to swim, and then she did well in the sports club, but she didn't play competitively. She also played tennis. Finally, she graduated with honors, and was immediately admitted to the ELTE, the Faculty of Humanities, with the highest marks. There was no question that she would go on to university, not vocational school. She was admitted to study French and Russian. My ambition was to send her to both language regions before admission. Of these, only French was successful. I couldn't organize the Russian. In the era of Socialism! But his father, who had graduated in Russia, was a renowned doctor, a member of an international research team, went to the Soviet Union every three or four months, and we asked him to find a pen-friend with whom we could switch places. And he was unable to find one. Among all those doctors, he couldn't find one with a decent apartment, with a nook where they could put a guest child. Then he finally found one, but at the closing banquet, the doctor-dad drank himself belligerent, so he came home saying Judit couldn't go there. She graduated from university in 1976, but in the meantime, she had already taken art history as a subject as well. I was two years above her with my art history studies, and she really liked it. So, she had three subjects, and she wanted to skip a year with one of them, to avoid having three final exams at the same time. They wouldn't let her do that, so she dropped Russian. So, she did a degree in French Art History and went to the Kiscelli Museum, where she had to organize the collection of drawings. It was very little work. She said it's okay, as long as her kids are young, it'll be fine. Then, shortly before the regime change, she moved to a private gallery, and from there she moved to another private gallery, and then she had her own gallery. She mainly sells paintings and old Zsolnay porcelain. She is very successful. So are her daughters. One is an economist, the other is a sociologist and my third grandchild is still studying. The two older daughters already have beautiful babies, one each. May they all live in perpetual peace.

My daughter considers herself Jewish, but she is completely devoid of faith. And she has never had any anti-Semitic incidents. When I discovered that she considers herself very Jewish, I blamed myself for a moment, thinking that I had made her life difficult. Because it is easier to be non-Jewish than Jewish, and if one is half this and half that, one could move in the either direction. If you're being raised by someone who is not Jewish, it's probably doable. I didn't raise her as a Jew, she didn't see us go to Synagogue as we didn't, not even my ancestors were religious. Still, it is inevitable, and should not be avoided, that the next generation knows or hears about the persecution. Because I am most deeply convinced that it is also for their protection that they should know about it and be taught that it is necessary to put a halt to any dangerous developments at the first moment. There must be no compromise. Not only out of morality, but also out of self-defense. I never articulated this to her when she was little, but inevitably these sorts of issues came up, and of course we never hid it. The stories from the time of the Shoah also surfaced.

I myself have an absolutely biased attitude towards Israel. I don't care about anything, whatever happens; this state needs to live, to flourish, to be strong. I first visited Israel in 1988, eight times in all. The last time was last year, in 2006.

Schwarz Ernő
Budapest, Magyarország
Az interjút készítette: Andor Eszter
Az interjúkészítés időpontja: 2004. január

A 93 éves Schwarz Ernő felesége halála óta egyedül él egy garzonlakásban. Kevés bútora van, de van köztük néhány szép régi darab is.

Mint elmesélte, sok bútorát, képét, értékes étkészletét már eladta. Bár igencsak nagyot hall, ezen túl azonban elég jó egészségi állapotban van.

Naponta kétszer megy zsinagógába, reggel a közeli Bethlen téri zsinagógába megy gyalog, délután pedig a messzebb lévő Dessewffybe jár.

Szombaton nem száll járműre, ezért ilyenkor mindig – még a legnagyobb hóban és hidegben is – elgyalogol  a Bethlen téri zsinagógába.

Az interjút nagyon élvezte, legalább hatszor voltam nála, és minden alkalommal azzal búcsúztatott, hogy még napokig tudna mesélni. Legszívesebben a katonaéveire emlékezett. 

• Életrajz

A nagyszülőkig nehéz visszamenni, nem ismertem egyiket sem. Apámat Schwarz Lipótnak hívták, és 1865-ben született. Apám lehet, hogy Magyarországon született, mert 16 gyerek volt három anyától. Valahol Ausztriában volt egy nagy jesiva, és apám azt mesélte, hogy ott tanult. Ő nagyon tudott zsidóul. A gyerekeket vizsgáztatta, Tórát tanított.

Anyámat Friedmann Reginának hívták. Zubogyban született az 1860-as években. Ez kis falu Miskolctól följebb a határ felé. Nem nagyon tudok az anyám családjáról sem semmit, mert árva volt, a nagybátyja tartotta el a családot. Drága jó anyám nem tudom, hogy járt-e iskolába. Nem tudott se írni, se olvasni, de kézimunkázni igen.

Anyámnak volt egy öccse, a Friedmann Dávid. Virilista volt, Miskolcon ő volt, aki a legnagyobb adót fizette. A Főúton volt a kávéház, a Grand Szálloda, s azt kivette. A Friedmann Dávid minden lánynak [lánytestvérének] vett házat más-más faluban, mikor férjhez ment. A szüleim házát ő vette Upponyban, a bánhorváti házat ő vette – ahol a Lina néni lakott. Lina néni és az én anyám testvérek voltak. És a Lina néninek a férje meg apám testvérek voltak. Két fiútestvér elvett két lánytestvért.

A miénk volt a legnagyobb ház Upponyban [Uppony néhány száz lelkes kisközség volt Borsod vármegyében, Ózd környékén. – A szerk.], középen. Ott falun úgy van, hogy a ház a kert felé, hátra nyúlik. Hátul  istálló volt – volt kocsi, ló meg tehén –, aztán volt a kert, és aztán volt a patak. És a patak másik oldalán volt az iskola. A patakon híd volt, és ha azon átmentünk, az már Sajóvárkony volt.

A szüleimnek volt egy kis fűszerüzlete. Ez egy kis falu volt, és egyedül voltunk zsidók. Elöl volt az üzlet, és volt három szoba még hátul. Nem volt a fűszerüzlethez raktár. Minden héten bejártunk Putnokra a vásárra. És ami hiányzott, só, cukor, cérna, petróleum meg ilyesmi – vidéken más nem kell, a parasztoknak megvan mindenük –, azt megvettük. Az üzletben csak a mamám dolgozott meg a lányok. A fiúk mentek inasnak, ahogy az iskolából kikerültek, a lányok meg ott maradtak addig, amíg férjhez nem mentek, és anyámnak segítettek. De aztán mikor a nagybácsim megvette Miskolcon a Grand Szállodát, akkor oda bevette a nagyobb lányokat, a Terézt meg a Bertát. Akkor a legkisebb lány, az Olga segített az anyámnak. Anyámnál könyvre vásároltak. Az azt jelentette, hogy a gyárban dolgoztak ezek mind, és 15-én meg 1-jén kaptak pénzt. Az anyám se írni, se olvasni nem tudott. De mikor hazajött a gyerek az iskolából, elmesélte neki, hogy melyik szomszédasszony mit vitt. Arra emlékezett. S akkor a lányok írták be, és jött másnap, harmadnap a vevő, és megkérdezték, hogy ezt tetszett vinni? Igen. Mást nem vitt? Nem. És akkor 1-jén meg 15-én egyben kifizették. Egész héten nyitva volt az üzlet, vasárnap is nyitva lehetett, de szombat ünnepnap volt [lásd: szombati munkavégzés tilalma], akkor zárva volt.

Apám bőrkereskedő volt. Járt faluról falura, szedte össze a bőrt a mészárosoktól. Az egy nagy üzlet volt akkor. Kaptunk pénzt a nagykereskedőtől. A nyúzott bőrt megvette nyersen, és ő adta tovább a kikészítőnek. Putnokon volt egy bőrnagykereskedő, aki a gyártól kapott pénzt. És az a nagykereskedő meg adott azoknak, akik mentek a mészárosokhoz összeszedni a nyersbőrt. És mi a mészárosoknak adtunk előre pénzt, hogy miket gyűjtsenek. Mi kaptuk a pénzt a nagykereskedőtől Putnokon, a Fleischertől. A Fleischer meg kapta a gyártól. Én is vittem kocsival. Akkor már iskolába jártam, és segítettem apámnak. És már amikor Csehszlovákia lett [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság], akkor Bánrévén kellett keresztülmenni minékünk Ózdról Putnokra. És Bánrévén megállítottak, hogy nem Csehszlovákiába viszik-e a bőrt. Bánréve egyik oldala Csehszlovákia volt, a másik Magyarország. Megállítottak minket ottan, és mutattuk, hogy a Fleischertől van minékünk megrendelőnk, és oda visszük Putnokra, nem Csehszlovákiába.

Upponyban laktunk, és Bánhorváton volt két nagybácsim. Ott volt egy mészáros, mindenkinek az volt a „keresztapja”. Groszmann-nak vagy hogy hívták. És az ő házában volt az ima. Mi pénteken délután mentünk haza apámmal a mészárosoktól, és ahogy Bánhorváton mentünk keresztül, fele úton tettünk le kenyeret, hogy szombaton, ha megyünk, akkor fölvettük a kenyeret, mintha ennénk, és akkor tovább lehet menni. Mert Upponytól Bánhorvát az 2 kilométer. 2 kilométert nem szabad menni, és Upponyból szombat reggel Bánhorvátra csak úgy mehettünk el imádkozni, hogy letettünk kenyeret félúton. [Szombaton nem lehet a város vagy lakott terület végétől 2000 ámánál (könyöknél, ami kb. 1–1,2 km-nek felel meg) messzebb menni. A lakott terület vége a terület legutolsó házától kezdődik. Ha viszont ezen a 2000 ámán belül elhelyez az ember még szombat előtt egy kenyeret, akkor ezzel azt a területet „egybekapcsolja” a várossal, és szombati tartózkodási helyéül jelöli ki – így akkor onnan kezdődik a 2000 ámás megszorítás. Így a zsidó az eredeti város vagy lakott terület végétől nem 2000, hanem 4000 ámát (kb. 2–2,4 km) mehet. Ezt „éruv techumim”-nak, a „határok összekeverésének” hívják. Az éruvokkal a Talmud „Éruvin” traktátusa foglalkozik, de ez a törvény megtalálható a Sulhán Áruh „Oráh Hájim” traktátusának szombattal foglalkozó törvényei között is. – A szerk.] Minden szombatra (oda mentünk). És akkor hazamentünk vasárnap reggel. A szüleim kóserek voltak. Minálunk a tejes meg a zsíros olyan, mint a tűz meg a víz: ellenség [lásd: étkezési törvények].

Szédereste rendszerint otthon voltunk. Akkor jöttek a gyerekek. Upponyban mi a falu közepében voltunk – hogy direkt építette-e a nagybácsi, anyám öccse, vagy nem, nem tudom, de a közepén voltunk, s a legnagyobb ház a miénk volt. Dédes volt egy kis falu, és ott volt sakter, és az egész környék oda járt, Szilvásvárad meg Uppony meg Bánhorvát. Falun tömték a kacsát, tömték a libát – mi is neveltük, meg a szomszédtól vettünk. Jöttek, hogy kitömtem egy kacsát, vagy egy libát kitömtem, nem veszi-e meg. Mert örült, pénzt kapott a falusi paraszt. Ünnepek előtt jött a sakter. Akkor többet kellett vágni, libát, kacsát – akkor még pulyka nem volt –, s a hízott liba nehéz volt, és a sakter a faluban fölvett egy parasztkocsist, és jött kocsival, s akkor azt meg kellett fizetni. Putnok közel volt, és az nagy zsidó város volt. Gazdag. Putnok az egész környéket 100 kilométeres körzetben ellátta mindennel. (A macesz is onnan volt.) Ott volt a vásár, ott volt minden [Putnok, amely egykor Gömör vármegye székhelye is volt, az 1920-as években nagyközségnek számított. Lakosainak száma 4200 fő körül volt. Volt új városházája, népbankja, vasútállomása, posta- és távíróhivatala, telefonállomása. Gőzmalom és téglagyár is volt Putnokon, valamint egy kis fürdő. Élénk forgalmat bonyolított a gabonapiaca. – A szerk.]

Upponyban jártam elemibe. Az egy állami (elemi) volt. Csak mi voltunk zsidók. Bánhorváton már volt három család. Utána fölmentünk Ózdra [Ózd ekkoriban – bár járási székhely volt – nem rendelkezett városi státusszal, hanem nagyközség volt, mintegy 6000 főnyi lakossal. – A szerk.]. 1920-ban, mikor a Jenő bátyám megházasodott, Kőalján volt a házunk. Kőalja egy negyede volt Ózdnak. Nagy vasgyár volt ott Ózdon. És volt a Tisztviselőtelep, és volt a Hangony. Egy utcasor volt ez a Kőalja. Mert volt a patak, és utána már hegyoldal volt. Az nem volt egy ilyen vallásos rész, ott nem annyira zsidók laktak. Inkább tisztviselők. Ózdon is volt egy fűszerüzlet, akkor ottan már volt mészárszék. A bátyám, Adolf csinálta, amikor visszament Újpestről Ózdra. Nem kóser mészárszéket csinált, de disznót nem árult, csak borjút árult, meg birkát vágott meg ilyesmi. Kis dolgokat. Marhát se [árult], bár Ózdon már volt vágóhíd. Anyám vezette az üzletet. És amikor Adolf benősült Aggtelekre, az anyám bezárta az üzletet. Kőalján volt Károly bácsiéknak sütőüzemük. Ez volt az apámnak a testvére.

Anyámnak 11 szülése volt és kilencet nevelt fel. Kétévenként születtünk, mindannyian Upponyban. Mindig egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány. Én vagyok a legkisebb fiú, én 1910-ben születtem. Olga a legkisebb lány, 1908-ban született. Olga előtt volt az Adolf. Ő 1906-ban született. Előtt volt a Teréz. Ő 1904-ben született. Előtte volt a Samu. Ő 1902-ben született. Aztán volt a Berta. Ő 1900-as. Árpád bátyám 1897-ben vagy 98-ban született. Az Etelka volt a legidősebb lány. 1893-ban született. Aztán volt a Jenő, ő 1891-es.

Olga, a legkisebb lány Ózdon élt, Ózdra ment férjhez. A férje, Lichtmann Miklós a Tulipán áruházban volt kereskedősegéd. Jó parti volt. Az Olgáék még vallásosak voltak. Ózdon még nem lehetett azt csinálni, és anyám előtt se, hogy ne legyenek vallásosak. Megtartották a szombatot meg az ünnepet. Kósert ettek, szombaton bezárták az üzletet [lásd: étkezési törvények; szombati munkavégzés tilalma]. Ez volt a vallásosság. Nem sokat tudok az Olgáról. Amikor eljöttem otthonról, Olga még iskolába járt, aztán ment férjhez, amikor én már Pesten voltam. Az Olgának a férje nem jött haza. Olga meghalt Auschwitzban 3 lányával egyetemben, de egy lánya, Pirkó túlélte. 1956-ban mentek ki Kanadába, most Torontóban van. Mikor kimentek, a cigarettagyárban elhelyezkedtek, és 1965-ben már ellenőr volt a cigarettagyárban.

Adolf mészáros volt. Miskolcon tanult az egyik nagybácsinknál, mert az is mészáros volt. Mikor a Berta nővérem férje, a Spitzer Károly Újpesten nyitott egy ortodox üzletet, akkor az Adolf följött Pestre. De nem sokáig volt itt, nehezen tudta megszokni a pesti életet, és visszament Ózdra, és ott Kőalján nyitott egy mészárszéket. És akkor ő ott élt a szülőkkel. 1929-ben halt meg az apám, és 1931-ben vagy 1932-ben nősülhetett az Adolf, és az anyámmal ott élt Ózdon. Csak a felesége, Ilonka nem bírta ott az életet, és vágyódott vissza Aggtelekre. Ott született, ott élt egy testvére. Így került Adolf Aggtelekre. És akkor anyám is ment vele. Eladták ott azt a kőaljai házat meg az üzletet, és elmentek. Adolfnak két gyereke volt. Mindannyiukat, anyámmal együtt elvitték Auschwitzba. Senki nem jött vissza. Adolf munkaszolgálatos volt.

A Teréz meg a Berta Miskolcon állásban voltak a nagybácsinál, a Friedmann Dávidnál a Grand Szállóban. Akkor még lányok voltak. Berta ellenőrizte, hogy mit visz ki a pincér. Teréz meg a konyhában volt, vigyázott a kóserságra. Kóserság annyiban volt, hogy ők kóser húst vettek. És arra kellett vigyáznia a Teréznek, hogy a konyhában lehetőleg a tejeset meg a zsírosat ne keverjék össze. Nem volt olyan nagyon kóser a szálloda, de disznóhúst nem használtak. Miskolc egy vallásos hely volt, és a vallásos elment az olyan üzletbe, ahol vallásosak voltak. Akik nem voltak vallásosak, azok elmentek a Grand Szállodába, de tudták, hogy sertéshúst nem esznek.

Nagy szó volt, hogy a nagybácsi Miskolcon egy szállodatulajdonos. Ez emelte a vidéki lányok lehetőségeit. Biztos, hogy a nagybácsin, akinek a szállodája volt, azon keresztül tudtak ezek a lányok már kapcsolatokat építeni. A Terézt egy mezőkövesdi fiú vette el, a Bozóki József [aki a háború után magyarosított Braunról]. Bádogos volt. Nem járt iskolába, nem tudott írni, olvasni. Sajóvárkonyon volt nekik edényüzletük. Vidéken egy fazekat vagy ilyesmit egy életre vettek. Úgyhogy nekik az volt az üzlet, hogy voltak esküvők meg ilyesmik, és akkor ők adtak ki nagy edényeket. Megvették a keresztények, abban főztek, és őnékik az volt az üzlet, hogy kiadtak edényeket. Terézék csak kóserok voltak és szombattartók, szombaton nem nyitottak ki. A Teréz Auschwitzban meghalt. Öt gyereke volt, életben maradt a Klári meg az Ica. A férje is visszajött. Egy fiuk nem jött vissza.

Előtte volt a Samu. Úgy volt, hogy a zsidó gyerekeket vitték, hogy tanuljanak mesterséget. Egerben a kovács is, a bádogos is zsidó volt. És azoknál tanultak a zsidó gyerekek, a bátyám, a Samu is ott tanult egy bádogosnál, és ez a mezőkövesdi, a Teréz férje is ott tanult. Samu Egerből elvette egy özvegyasszony lányát, és föladtak Egerben mindent, Szilvásváradon vettek egy házat, és volt nékik egy fűszerüzletük, mészárszékük, és kocsma is volt. Egy házon belül volt a három üzlet. A fia, a Karcsi az első osztályt még Szilvásváradon járta, a második osztályba már följöttek Pestre. A Samu felhozta a gyerekeket ide, mert azt akarták, hogy a gyerekek lássanak rendes zsidó életet. A Schück rabbinál laktak, ez nagyon sok pénzébe került a bátyámnak. Amikor fölhozta őket, akkor teherautóval jöttek, még fát is hoztak. És állandóan hozta föl a zsák lisztet, a zsák krumplit, meg megvett 10 kiló cukrot a rabbinak. A rabbi a Kertész utcában lakott, ott volt egy ortodox iskola. Ez egy kétemeletes ház volt a hitközség tulajdonában, és az iskola fölött lakott a Schück, és vett gyerekeket vidékről. A Kertész utcai a lány ortodox iskola volt, a fiúk a Dob utcába jártak. Ez 1931–1933-ban volt, akkor én már ott dolgoztam a szalámigyárban.

A Samu fölszabadult Németországban, mikor az amerikaiak fölszabadították őket. Koncentrációs táborban volt. Az egyik gyereke elpusztult, a másik, Karcsi, hazajött. Mindjárt visszamentek Szilvásváradra. Megtalálták a házukat, megtalálták az üzletet. Már nem emlékszem, hogy mennyire kifosztva. Azért vidéken kevésbé tudtak lopni, mert hogyha elvitték azt a valamit, akkor a szomszéd vagy látta, vagy tudta, hogy ez nem a tiéd volt. Aztán mikor jött az államosítás 1951-ben, akkor nekik le kellett adni az üzleteket. Utána nem tudott mit kezdeni Samu, följött Pestre. S akkor laktak ott a Teleki téren. Egy ház van ott, abban van egy szefárd templom. Ő oda járt a szefárdi templomba. Samu 1958-ban ment el Izraelbe. A barátjával ment ki, akivel együtt volt Egerben inas. A barátja hazajött, ő meg ott maradt, mert a Karcsi ott volt, és eltartotta őt. Ottan már nyugdíjas volt. Jeruzsálemben laktak. Soha nem jött haza látogatóba. Izraelben halt meg az 1970-es években. A felesége él Izraelben – 97 vagy 98 éves.

A Bertát elvette egy mészáros, Spitzer Károly. Vas megyei volt a Spitzer. Amikor segéd volt Egerben, a bátyámmal, Samuval voltak jó barátok, és azt mondta néki, gyere, nézd meg a testvéremet. És elhozta a barátját, meglátta a nővéremet, és elvette. Újpesten volt egy teljesen vallástalan rabbi, és jött oda egy vallásos neológ rabbi 1920-ban, és kicserélte a mészárosokat. Az „Új Élet” hirdette a kóser mészárszéket, és akkor följött ide Pestre a Berta férje – ez még az esküvő előtt volt –, és csinált itt üzletet, és utána csinálták meg az esküvőt. A gyerekek már mind itt születtek. Berta dolgozott az üzletben. És ide jöttem aztán én fel inasnak Ózdról. Később bejöttek Pestre, a Fóti útra. Itt volt az utolsó üzletük. Ott is laktak. Onnét vitték el. A férje nagy szocdem volt, és a szocdemeket összeszedték, és Kistarcsára vitték, és mind elpusztították. A Berta hazajött Auschwitzból, de a gyerekek a gettóban pusztultak el, mert az óvoda találatot kapott. A Bertát agyonlőtték az oroszok 1945-ben Pesten az utcán.

Az Árpád bátyám Hatvanban volt mészárosinas. Amerikába toboroztak Magyarországról embereket, mert ott akkor építették a Borough Parkot [New Yorkban]. Mentek a többiek is, és ő is kiment 1913-ban, 16 éves korában. Először munkásként dolgozott, aztán mészáros lett. Az amerikai bátyám, az Árpád meg az a szilvásváradi bátyám, a Samu Izraelben 60 év után találkozott. Az Árpád New Yorkban halt meg.

Az Etelkát elvette Hatvanból egy Grósz Nándor nevű fuvaros. És a férje nem jött haza az első világháborúból. Etelkának az első házasságából volt a Laci és a Margit. Ő ott maradt tovább Hatvanban az apósánál a két gyerekkel. Úgy megszerette az apósa, azt mondta: a saját gyerekemnél jobban szeretlek. Nem engedte férjhez menni. És mikor aztán meghalt az öreg, ő ott maradt. Aztán férjhez kellett menni az Etelkának, mert ő fiatal is volt, és jött egy vöröskatona, ez volt a Markovics Ernő. Ez elvette két gyerekkel Hatvanból. Ő egy megbélyegzett ember volt. Nem tudott elhelyezkedni sehol. Nagyon intelligens ember volt amúgy, nem egy olyan nagy forradalmár. Aztán följöttek Pestre. Itt a Ganz gyár vastelepén volt éjjeliőr. Nem tudott jobbat találni, mert priusza volt. Etelka nem dolgozott. Nagyon szegényen éltek, Berta segítette őket. Mikor Hatvanból följöttek, az első házasságból a gyerekei széjjelszóródtak. A fiú maradt Hatvanban, a kislány meg elkerült a testvérem, a Jenő családjához. A második házasságból volt három gyerek: a Sanyi, a Lajos és az Imi. Csak a Sanyi meg az Imi élte túl a háborút. Ernő büntetőszázadban volt, ottmaradt. Az első házasságából a gyerekeit elvitte a háború. De Etel megmentette két unokáját a gettóban. Lacinak volt egy kislánya, Ágika, és egy fia, a Tomika, azt elvitték Hatvanba a Laci apai nagyszülei, hogy könnyítsenek, mert bevonult katonának a Laci. Az Etelka a lányának a fiát és a fiának a lányát mentette meg. Etel a gettóban szabadult föl, és akkor a gyerekek disszidáltak, és kivitték őt Torontóba – ott halt meg. A gyerekek most is ott vannak. Az Etel unokája, dédunokája.

Jenő benősült Sajókazára, Adler lányt, egy nagyon gazdag mészárosnak a lányát vette el. Nagy dolog volt akkor. 1920-ban házasodott, ő volt az első, aki nősült. Átvette az apámtól a fűszerüzletet Upponyban, és a házat is a hozományából. És ebből tudott a család a többi gyerekkel beköltözni Ózdra. Ez azért volt jó, mert Uppony egy egész kis falu volt, ahol se közlekedés, semmi nem volt. Aztán otthagyta Upponyt, és Sajókazán nyitott kocsmát, aztán onnan továbbmentek Putnokra valamikor 1923-ban vagy 1924-ben. Ott volt egy nagy komplexum, kocsma meg vendéglő. Ez már a banknak a kezében volt akkor, mert mindenki eladósodott, és akkor a bank megvette, s az adta már bérbe. De az 1920-as években nem kapott már engedélyt az italmérésre. Neki kellett a strómant venni. Először még saját maga kezdhette, hát csak aztán biztosan piszkálhatták. Ez [a hatósági piszkálódás] már 1926-ban vagy 1927-ben lehetett. S akkor vett egy strómant, és annak a neve alatt megkapta az iparengedélyt. De a világválságban [lásd: 1929-es gazdasági világválság] tönkrement. És akkor 1933-ban fölköltöztek Pestújhelyre, ahol nekem már akkor saját üzletem volt, és beálltak segíteni a boltba. Két gyereke volt, azok túlélték a háborút. A lánya az anyjával megjárta Ravensbrücköt, de visszajöttek. A Jenőt Kistarcsán agyonlőtték 1944-ben. Megásatták velük a sírt, aztán belelőtték őket.

15 éves koromban jöttem föl Pestre. Ez úgy volt, hogy drága jó anyámmal meglátogattuk az Etelt Hatvanban. És anyám azt mondta, ha már Hatvanban vagyunk, jöjjünk a Bertát is meglátogatni Újpestre. Eljöttünk, meglátott a sógorom, a Spitzer: „Te itt maradsz inasnak”. Mikor följöttem, én a hatodik osztályt nem fejeztem be, mert én március 15-én jöttem föl.

Újpesten volt nagy változás, mert Venetiáner volt a rabbi [Venetiáner Lajos (Kecskemét, 1867 – Újpest 1922): előbb Csurgón, majd Lugoson, végül Újpesten volt főrabbi. Számos értekezése és több könyve jelent meg. – A szerk.], három fia volt, és mind a három kitért. Akkor jött oda egy új rabbi, és kicserélt mindent. A kóserság néki nem felelt meg. A saktert meghagyta, mert azt tisztességes embernek ismerte Újpesten és Rákospalotán a zsidóság. Jöttek a mészároshoz, ez a Tihanyi volt, a piactéren nagy háza volt, és az üzletében volt a nem kóser és a kóser együtt. Azt mondta a rabbi, ilyen nincs. Akkor azt mondja Tihanyi, hogy rácsot csinál. Ilyen sincs, mondja a rabbi, hanem elválasztjuk az üzletet, és az ablakot kinyitjuk [azaz az ablak helyén ajtót vágnak], és ott lesz a kóser. Szóval ilyen nagy változást csinált. Az „Új Élet”-ben benne volt, hogy Újpesten kóser mészárszéket akarnak, s akkor a Spitzer, a Berta férje megpályázta és megkapta.

Újpesten két hitközség volt, és az ortodoxok nem hagyták békén a sógoromat, akinek már volt a neológ mészárszéke, hogy csináljon egy ortodoxot is, mert azoknak nem volt üzletük, és Pestre jártak be. És akkor csinált egy ortodox üzletet is. És az Adolf bátyám, aki a nagybácsinál tanult Miskolcon, följött ide, és akkor lett két üzlet Újpesten [Újpest város lakosainak száma az 1920-as népszámlálás adatai szerint 56 500 fő volt, a lakosok mintegy ötöd része tartozott az izraelita hitfelekezethez. – A szerk.]. De nem sokáig volt itt Adolf, nehezen tudta megszokni a pesti életet, és visszament Ózdra.

A Spitzer Károlynál voltam inas négy évig, mert akkor úgy volt, hogy egy év próbaidő, s akkor nem kellett menni iskolába, nem kellett leventének [lásd: levente-intézmény] menni. Aztán három év múlva be kellett hogy jelentsen, akkor így voltam négy évig. Az inaséveim énnékem nagyon nehezek volt, mert közben a Spitzer csinált egy műhelyt is. Megvette egy hentesnek a műhelyét és kikóserítottuk. Ott csinálta a kolbászt – marhahúsból. Volt egy segédünk, egy cseh. Ezek nagyon értették a szalámikészítést meg a kolbászt – mert ez külön szakma. Úgyhogy volt a műhely, volt a neológ üzlet, és volt az ortodox üzlet. És bizony erős volt az üzlet, mert a vallásosak odajöttek, a másik mészárosokat ez a rabbi nem fogadta el. Én nem annyira pultnál dolgoztam, hanem voltak előkelő vevők, s azoknak haza kellett vinni a húst. Újpesten nagy gazdag zsidóság volt. Volt kocsi, ló, és avval kellett menni.

Vasárnap mindig be kellett hozni a sógoromat a Széchenyibe [gyógyfürdő a Városligetben], és akkor a Gundelnál [előkelő és drága étterem a Városligetben] találkoztak a mészárosok. Oda a gazdag hentesek jártak, akik nagyobbak voltak. De nem engedtek be a Gundelba csak úgy, hanem engedélyt kellett kérni, ez és ez be akar jönni, kérdezzék meg azt a hentest, akivel akar beszélni, hogy bejöhet-e. Aztán volt a fürdővel szemben egy étterem, és ott voltak a kisebb mészárosok. Annak idején kávéházakban jöttek össze a szakmák. S akkor ott az üzleteket mindig kitárgyalták.

A Spitzer a Gundelnál találkozott [a gazdag hentesekkel], mert az volt a helyzet a kósernál, hogy mi levágtunk egy marhát, de csak az elejét használtuk. Mert az eleje csontos és olcsóbb, a combja meg drágább hús. Ha a kóser mészáros eladta a combot, majdnem visszakapta a marhának az árát. Ezért a drágább húst, a hátulját eladtuk a [nem kóser] hentesnek, és az elejét eladtuk olcsóbban a kóser mészárosnak. A hátsó részét ezek a szegény mészárosok, akik a piacon voltak, nem tudták megvenni, mert az drága volt. Ők az elejét vették vagy csak negyed marhát, fél marhát vettek. Ezt a hátsó részét csak azok tudták megvenni, akiknek nagyobb üzletük volt. A Lipót körúton volt a legelőkelőbb. És a Spitzer ezekkel tárgyalt. De nem azért nem használjuk a hátsó részét, mert nem kóser, hanem mert drága.

Amikor felkerültem, a nővéremnél laktam Újpesten a József utcában. Egy bornagykereskedőé volt a ház, Stern bornagykereskedő volt – és azt mondtuk néki, hogy szeretnénk még egy szobát nekem, ő meg fölmondott az egyik lakónak, kifizette. Mert akkor úgy volt, hogy a háziúr adott a lakónak pénzt, hogy menjen és nézzen magának másik lakást.

A családom nem volt annyira vallásos. Én voltam a legvallásosabb. A többi nem volt olyan vallásos. Ez azért volt, mert én kóser mészárszékből jöttem, és ottan felügyelők voltak. Újpesten az Erzsébet utcában volt egy ortodox zsinagóga, s odajártak ezek a Vas megyeiek. Oda járt a sógorom is, mert Vas megyei volt. Az Árpád úton volt egy nagyon vallásos templom, és volt a József utcában egy templom, az volt a neológnak a nagy temploma. A bátyám meg odajárt a nagytemplomba, ami most is megvan, az az aggok háza. Én az Árpád útra jártam. Az Árpád úton volt egy nagyon vallásos zsidó, akinek egy nagy áruháza volt, és egy szobát hagyott minékünk imaháznak benn az udvarban. És mi ott imádkoztunk, a vallásosak. Az szefárdi volt, lengyelek voltak. A lengyeleknek más imakönyvük van. A felügyelő, aki volt nálunk az üzletben, az vitt magával. Drága jó apám írt zsidóul levelet, hogy vigyázzon énrám. Úgy mondják zsidóul, hogy nem elég az, hogy a Jóisten mellette van, de külön még amellett is lenni kell valakinek.

Aztán Rákospalotán is csinált a sógorom egy üzletet, mert a vallásosok bejártak Pestre. A sógoromnak nem számított a pénz, csináltunk Rákospalotán egy üzletet, amiben én voltam, mert az Adolf maradt az ortodox üzletben Újpesten, a sógorom meg a másik üzletben. Akkor én már mindent tudtam, tudtam vágni meg minden. Aztán lett nagy zűr. A zsidók egymásnak mentek Rákospalotán, hogy itt van ez a szerencsétlen öreg Frommer bácsi, akinek meghalt a veje, meghalt a lánya, és ő neveli az unokát, és már elmúlt 80 éves, és annak hoznak egy konkurenciát. Hát, mondom, énnékem nem kell ez, itt hagyom.

Rákospalotán az 1920-as években még nagy zsidóság volt [Rákospalota megyei város 1930-ban mintegy 43 000 főnyi népességgel. – A szerk.]. Csak egy hitközség volt, az ortodox. És Rákospalota vallásos volt, az ortodox gyerekek mentek jesivába tanulni. Én nem voltam olyan vallásos. Az üzletünk Újpesten már neológ volt, hát mi úgy voltunk kezelve, mint neológok. Rákospalotán a fele cionista volt, a másik fele agudista [lásd: Agudat Izrael]. A rabbi azt mondta, hogy énnékem itt van a parnoszém [jiddis: fizetés, megélhetés], maradjatok itt. Ha elmentek, énnékem nem lesz közönségem. Volt ottan egy kereskedő, aki csinált egy szombattartó szövetkezetet. Ez egészen 1956-ig megvolt, és nagyon nagy üzem lett belőle: műanyag alátéteket meg ilyesmit csináltak. Volt három fia néki, könyvüzletük volt nékik, és mind a három jesivába járt. És őnékik voltak a barátai az agudisták. A neológ zsidók azon voltak, menjünk Izraelbe. Az agudisták voltak a vallásosak, és a cionisták a neológok. És a két párt külön imádkozott. Egy templomban imádkoztunk, de az egyik szobában az agudisták, a másikban a cionisták.  Én a cionistákhoz jártam. De sokszor volt, hogy én hamar mentem imádkozni, ugye, mert ki kellett nyitni az üzletet. Látom, hogy ott imádkoznak [az agudisták]. Akkor mondták nékem, hogy tíz percet maradj, hogy legyünk tízen. Mert meséltem, hogy külön imádkoznak ezek, és akkor ott kellett maradnom, míg meg nem jön a tizedik.

Rákospalotán laktam, és szombat délután bejöttem a Kazinczy utcába gyalog. Megbeszéltük ottan a fiúk, hogy szombat reggel nem imádkozunk ottan, Rákospalotán, hanem bejövünk a Kazinzcyba, mert itt egy nagyon híres kántor volt. És szombat délelőtt besétáltunk a Kazinczyba.

Ki akartam tanulni én a kóser földolgozást is. És bementem a Kazinczy utcai Rebenwurzl szalámigyárba segédnek, s ott voltam mint fiatal segéd három évig: 1931 és 1933 között. Amikor bementem a Rebenwurzlékhoz, énnékem a szakmám már megvolt. Két nagy gyár volt, a Skrek és a Rebenwurzl. [Rebenwurzl Salamon és Izidor Rt. ortodox kóser szalámigyára, Budapest, Kazinczy utca 41. A Rebenwurzl család régi zsidó hentes család. A századelőn Rebenwurzl Sámuel „marhahús elárusító üzlettulajdonosként” szerepel a budapesti lakcímjegyzékben, lakása a Szerecsen utca 16-ban, üzlethelyisége a Laudon utca 4-ben volt. Pontosan nem tudjuk, hogy a család mikor vásárolta meg a Kazinczy utcai épületet, 1928-ban Rebenwurzl Salamon és Izidor hentesek még csak a Laudon utcai üzletet birtokolják, 1943-ban viszont már biztosan az övék a Kazinczy utca 41. szám alatti ingatlan. Skrek Lipót hentes, a Skrek Lipót Rt. szalámi, kolbászáru és húskonzervkülönlegesség gyár tulajdonosa már az 1913-as lakcímjegyzék szerint is a Dob utca 27. szám alatt folytatta az ipart, gyár- és üzlethelyiségét egészen 1944-ig megőrizte. – A szerk.] A Skreknek a Dob utcában volt háza. Hatemeletes ház volt a Skreké, és elöl volt az üzlet. És már akkor alul garázs volt.

Ezek nem találkoztak egymással, csak mikor kimentek a vágóhídra. Én voltam a közvetítő közöttük. Azt mondta nekem a Rebenwurzl Samu bácsi, hogy légy szíves, menj át a Skrekhez, mondd meg a Skreknek, hogy 10 órakor ott vagyok a sarkon. És találkoztak, megbeszélték, mielőtt bementek a vágóhídra, hogy mennyit fognak adni a húsért, hogy ne adjon az egyik többet, mint a másik.

A Rebenwurzléknál úgy volt, hogy hét segéd volt, én voltam a nyolcadik segéd. És az öreg egy segédet engedett csak oda, mikor keverte a húst [a szalámihoz], az ment hozzá, és öntötte a paprikát meg a borsot. Még egyet nem engedett. A többi segéd vágta a húst. Először nem engedtek dolgozni mint segéd – mert ugye a fiatal segédet nem engedik dolgozni –, csak tróger lehetettem. Reggel hatkor kezdtünk dolgozni a gyárban. Vittük az üzletekbe biciklivel az árut. Addig mindig bicikliztem, míg az autót meg nem vették.

Az első jogosítványt 1933-ban kaptam. A Skrek vett autót, mert gazdagabb volt. A Rebenwurzl sem akart lemaradni, s ő is vett. És én kísértem az autót.  Mikor megvették az autót, akkor már én a sofőrrel mentem, mert a sofőr nem vihette be az árut ugye az üzletekbe. Újpestről egy barátomnak, aki autóműszerész volt, mondtam, „Gyere, ne legyen keresztény sofőr – mert azt vettek föl –, gyere és tanuld ki.” És csinált egy vizsgát, és a keresztényt elküldték, és a barátom lett a sofőr, és engem kitanított, mikor mentünk. Akkor nem volt [tanfolyam]. Bementem a rendőrségre, ott annyit kérdeztek mindenkitől, hogy kinek van elsőbbségi joga. Mindegyik azt mondta, a tűzoltóknak meg a rendőrségnek. És énrám került a sor. Nekem volt egy kis protekcióm annál, aki vizsgáztatott, és aztán én rámondtam, hogy a tömegközlekedésnek. Evvel el voltam intézve. Aztán megmondták, hogy ekkor és ekkor behívnak, és akkor le kell vizsgázni [a gyakorlatban]. Könnyű volt a vizsga.

Rákospalotán laktam a nővéremnél, az Etelkánál. Egy másfél szobás kis lakás volt az. Ott laktam a konyhában. Akkor vettem én motorkerékpárt. Onnan jártam be a Rebenwurzlékhoz. Azért a pénzért kaphattam volna Pesten is egy szobát, de azért laktam ott, mert hogy segítsem őket.

A Dessewffy a legrégebbi templom, oda jártak a hordárok, az hordár-templom volt. A Dessewffybe akkor jártam, mikor a Rebenwurzléknál voltam. A hordárok korán kimentek, már mikor kicsit világosodott, és ott kezdtek imádkozni. Mi is odamentünk imádkozni, a sakterok, a mészárosok, hogy minél hamarabb kiérjünk a vágóhídra. És Rákospalotáról jöttem be szombatra, hogy amikor már kimegy a szombat, akkor már ott legyek. Szombat este kinyitottunk, vasárnap minden üzlet nyitva volt.

Pestújhelyen volt az első üzletem. 1933 elején mentem Pestújhelyre [Pestújhely ekkoriban még nem volt Budapest része. Önálló nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, körülbelül 8000 fő lakossal. – A szerk.]. A Schächter azt mondta nékem, hogy mindent fedez, csak csináljak Pestújhelyen egy üzletet, mert ott van az édesanyja. Ez a Schächter hitközségi elnök volt az ortodoxoknál. Volt ott négy kóser család, és azt mondta az elnök, hogy ott van a hitközségnek a háza a piaccal szemben, egy szobát kinyit, csináljak ott egy üzletet.

Pestújhelyen a bíró házában laktunk. Úgy volt, hogy a bíró bejárt hozzám, mert én borjúhúst árultam, és ott a henteseknél nem volt borjúhús. Bejárt hozzám, és mondtam, mi a helyzet. Azt mondja, nékem itt a Neptun utcában van egy házam, cigányok vannak benne. A Neptun utcában ott csak a cigányok laktak. Kirakom, azt mondja, és rendbe hozom. És rendbe hozta. És együtt laktunk a Jenő bátyám családjával, akik 1933-ban jöttek föl Pestre.

De hiába csináltam az üzletet, nem ment. Olyan kevés húst tudtam eladni, hogy átvittem biciklivel Zuglóba. Később már három biciklisem is volt. A Jenő bátyám is besegített. Egész Zuglót én láttam el hússal. A hitközségnek volt Zuglóban üzlete, de én elvettem a vevőit. Még a kántor is tőlem vett húst. Mert én olcsóbban adtam. Hát az nagy differencia volt. Ugyanez volt a macesszal. A hitközség itt Pesten csinálta a maceszt, és Vácról hozták be a maceszt a kereskedők, mert az olcsóbb volt. A hitközség kiküldött a Nyugatiba embert, és elkobozták a maceszt.

Annak idején Budapest körül vámok voltak A főváros területére érkező minden árucikk után vámot kellett fizetni. (Kivételt csak az átmenő forgalom, illetőleg egyes állami monopóliumot képező cikkek behozatala jelentett.) A vámot a főváros határán húzódó vámvonalakon elhelyezett vámsorompóknál és vámházaknál szedték be. A városi vámot 1950. január 1-jén szüntették meg. – A szerk.], nem lehetett Budapestre vám nélkül behozni árut. Ezért probléma volt Pestújhelyről, ami nem tartozott Budapesthez, átvinni Zuglóba az árut – az Pest része volt. Úgyhogy titokban este, éjszaka jöttünk át a körvasútnál, ott voltak a vámok. Ez egy tiltott dolog volt, igen komolyan vették. És a hitközség megtudta, és elkaptak engemet a vámosok. Elkobozták a húst. Először azt mondták, hogy a biciklit nem vesszük el, de legközelebb már a biciklit is elvesszük. Aztán fogtam magamat, otthagytam a pestújhelyi üzletet 1935 körül, mert ott nem tudtam eladni húst, és egy fél kilót sem mertem most már áthozni, mert a hitközség főtitkára rendőrrel és vámőrrel nézte, hogy mit csinálok.

Még mikor a Rebenwurzl gyárban voltam, megismerkedtem már a feleségemmel. A Rebenwurzléknak volt vagy 10 bodegájuk, ahol reggelizni lehetett. És a feleségem, Katz Helén ott volt vezető a Garay utcai üzletben. Ő Nagyecsedről, nagyon vallásos családból való volt. Asztalos volt az apósom, szegény ember. És mikor megtudták, hogy Schwarz, a kóser mészáros veszi el, egész Szatmár megye odavolt. Három lány volt. Az egyik elment a cselédre vigyázni egy nagyvárosba. A másik lány férjhez ment, azt elvette egy szegény ember, a kicsit meg én vettem el. Az édesanyja meghalt néki, és fölhozta a nagynénje. A Jázmin utcában volt a nagynénje gondnok egy nagy házban. Ott lakott nála.

1936-ban volt az esküvő a Kazinczyban [a Kazinczy utcai zsinagógában]. Nem fértek be. Mind a két emelet tele volt nézővel, az udvaron nem fértek el, annyian álltak bent. A mészárosok mind ott voltak. Aztán Nagyecsedről meg Porcsalmáról voltak sokan, voltak a feleségem testvérei, azok mind följöttek. Az is nagy harc volt, hogy ki lesz a vőlegény apja, aki felkíséri a hüpe alá. Az én édesapám már nem élt, és a Rebenwurzl is akart lenni, meg volt egy Ernsfeld nevű, akinek cipőboltja volt a Rákóczi úton, de volt néki 20 háza is, ez is akart az lenni. Végül a Rebenwurzl Samu bácsi testvére, az Izidor lett. Nem akartam megsérteni az Ernsfeldet meg még kettőt, hanem megegyeztek, hogy akkor az Izidor bácsi legyen.

Amikor megnősültem, akkor énnékem megvolt a lakásom Pestújhelyen. És onnan költöztünk át Pesterzsébetre [Pesterzsébet – 1932-től Pestszenterzsébet – megyei jogú város volt, lakosainak száma 1930-ban 68 000 fő volt. – A szerk.]. Pesterzsébeten, benne volt az „Új Élet”-ben, kóser mészárost akartak, mert ott nem volt kóser mészáros, csak baromfis volt kettő. Pesterzsébeten csak neológ hitközség volt, de a neológok is kósert ettek. Azért, mert szombaton nyitva volt, azért még kóser háztartást vezettek. A hitközség ajánlotta énnékem, hogy azt a helyiséget megkapom, pont a városházával szemben.

Helén volt a boltban. Én meg jártam a mészárszékre, mert énnékem a marhahús meg ilyesmi nagyon ment. Mikor én bevonultam 1937-ben, akkor ő már inkább csak baromfival foglalkozott. Hozták a baromfit, nem ott vágtuk, a feleségem átvette, aztán vitte be Pestre, öt-hat libát egyszerre bevitt a vevőknek. 1937-ben született a Rózsa, a fiam, Sándor meg 1943-ban. A nagynéni, aki a Helént is nevelte, az segített a gyerekekkel. Helén nagyon ortodox volt, sájtlis volt [lásd: paróka]. Őnéki muszáj volt kósernak lenni, mert az apja, meg volt unokatestvére nagyon sok, és jöttek mind Pestre föl, és akkor nem ettek volna nála [lásd: étkezési törvények].

Az üzlet a városházával szemben volt, és oldalt volt egy ilyen kis utca, és ott laktunk egy nagy földszintes házban. Két szoba volt, volt konyha, azonkívül volt egy nyitott veranda, amit beüvegeztettünk. Ilyen zsidó vándorok jöttek mindig. Úgy hívják őket, hogy snorrerok [jiddis: kéregetők]. Ez jött délelőtt, és kérdezem, hogy „Reggelizett már?”. Mondja, hogy dehogy reggelizett, még nem. Akkor utána végigjárta Pesterzsébetet, és délben visszajött ebédelni. Volt olyan, aki délelőtt jött, volt olyan, aki délután jött snorrerolni. Hogyha este jött, akkor ott aludt. Tettünk oda egy sezlont, és ott aludtak. Minden héten jött kettő, legalább.

Volt egy nagytemplom. A nagytemplomban csak neológok voltak. Azok a neológok délután nem imádkoztak, de mi délután is akartunk imádkozni a templomban. Aztán följött az apósom Nagyecsedről, ő vallásos volt, és akkor összeálltunk öten, és kivettünk egy lakást, ott imádkoztunk. Meg aztán az is, hogy szombaton a neológok 9 órakor kezdtek imádkozni és 11 órakor volt vége, mi meg, ortodoxok kezdtünk imádkozni fél 8-kor és 9 órakor már otthon voltunk a családnál és reggeliztünk. A minján megvolt azért. Volt ott egy termény-nagykereskedő, akinek volt két segédje, zsidó. Akkor ott volt a Rossmann bácsi, annak is volt két fia. Akkor én voltam. Volt ott egy szabó, a Singer szabó, az is vallásos volt. És akkor volt a Fleischmann, úgyhogy tíz ember összejött.

1937. február 1-jén bevonultam katonának, a 2. honvéd gyalogezrednél voltam négy évig.[ 1932 júliusában miniszteri rendeletben szabályozták az általános hadkötelezettséget. A kötelező szolgálati időt 18 hónapban állapították meg, de 12 hónap után már leszerelhették a sorállományú katonákat. Az interjúalany feltehetően továbbszolgált, és a munkaszolgálat egységesítéséről szóló 1941-es HM-rendelet következtében kellett távoznia a seregből. (Dombrády Lóránd – Tóth Sándor: A magyar királyi honvédség 1919–1945. Bp., 1987. Zrínyi. 98.) – A szerk.] Elmaradt korosztály voltam, nem hívtak be korábban. Upponyban nem volt, de Bánhorváton volt a jegyző, és a jegyző mellett laktak a nagybácsimék. Ott is volt Schwarz Ernő, egy évvel volt, mondjuk, idősebb (mint én). Azt a Schwarz Ernőt behívták katonának, a másik Schwarz Ernőt, engemet, nem hívtak be. De mikor meg akartam nősülni, kérdezték: „Volt katona?” „Nem.” „Hát kérem szépen, be kell vonulni.” Akkor volt a feleségemnek egy unokatestvére, aki nem csinált mást, csak a hóna alatt volt egy aktatáska, és a baráti körben mindenkinek a fekete dolgát elintézte. És ő elintézte azt, hogy egy év múlva kell csak bevonulni, és Pesten fogok szolgálni. Ezt elintézte – nagy dolog volt.

Énnékem nagyon nagy szerencsém volt. Bevonultam a Károly laktanyába, és odajön egy katona, azt mondja: „Van köztetek hentes?” Mondom: „Én nem hentes, mészáros vagyok.” „Nagyon jó – azt mondja –, gyere velem, elintézem, mert engem nem szereltek le, mert nincs helyettesem a konyhán.” Abban a percben a konyhára kerültem, mert nem tudták a mészárost leszerelni. Mert úgy van, hogy leszerelnek, és jön a másik a helyére. De a legérdekesebb az volt, hogy mindenki azt mondta, hogy ilyen nincsen, hogy kiképzés előtt [elvisznek a konyhára]. Mert először a kiképzés, az hat hónap. És akkor tudtam meg, mikor fölszabadultunk és elmentem kiváltani a könyvet, rá volt írva, hogy elvégezte a főzőtanfolyamot. Evvel mentették magukat az irodában, hogy én iskolában vagyok.

Jól van, ott maradtam én a konyhán. Evvel is szerencsém volt, mert mielőtt bevonultam, én jártam a Rebenwurzléktól kisegíteni oda, ahol a hadseregszállító volt. És mikor bevonultam a konyhába, és elmondtam a főszakácsnak, hogy én tudom, maguk minden nap mit kaptak, ott voltam, mikor megcsináltuk a cédulát, és szóltam, hogy nem lehet, hogy mindennap ugyanazt kapják. S az tetszett a főnöknek, hogy én mindent tudok. És aztán ameddig lehetett, ő ott tartott a konyhán engem.

Mindennap hazamehettem, kilépésem volt. Az volt a helyzet, hogy a konyhavezető családja a Budafoki úton lakott, az Erzsébet kórház háta mögött volt egy tisztviselőtelep, és ott lakott. És az adott nékem állandó kilépést, mert én a konyhához tartoztam. És én minden második nap, harmadnap vittem az ételt haza a családjának. S így én körülbelül másfél-két évig a konyhán voltam. Én hetenként legalább háromszor otthon voltam. Biciklim volt, és hazamentem Pesterzsébetre.

A Bocskai utcában volt egy nagy templom, és péntek este a zsidók összeálltunk, aki akart, és oda mentünk. Hivatalosan mehettünk. Csak a vasúton kellett átmenni a laktanyától, és ott is voltunk már. Nyáron 7 órakor imádkoztunk, és már ½ 9-kor bementünk vissza a kaszárnyába. Szombaton nem mentünk. Szombaton már volt foglalkoztatás. A keresztények meg mentek vasárnap reggel.

A katonaságnál nem kell megtartani a vallást. Volt úgy, hogy kimentünk éleslövészetre vagy menetszázadba. Akkor adtak egy darab szalonnát, meg adtak egy fél komiszt. És ez volt ugye, hogy majd visszajövünk négy órakor és majd megebédelünk. A szalonnát persze odaadtam a barátomnak.

1939-ben itt volt az olasz király [1937-ben járt Magyarországon az olasz király és felesége, három napot töltöttek Budapesten. A királyi párt fényes külsőségek között fogadták, a pályaudvarról való bevonulás és a visszaút nyitott hintókon történt, és díszszemle is volt. – A szerk.]. És akkor kivették a magas gyerekeket a díszszázadba. Tizennyolcan voltunk zsidó gyerekek a díszszázadban. Mindig, mikor valami ünnepély meg ilyesmi volt, akkor én mindig benne voltam a díszszázadban. És aztán kerültem az őrszázadba. Jött egy ezredparancs, hogy nagyon jól kiképzett és megbízható szakaszt kell adni. És én abba belekerültem, és elmentünk Várpalotára. Azért kellett, hogy jól kiképzett, megbízható [katonák legyenek], mert német és olasz tisztek jöttek oda bemutatni az új fegyvereket. Na most mikor megtudták, hogy Schwarz meg Kohn [ezek tipikus zsidó nevek], azt mondták, kérem szépen, maguk visszamennek. És akkor én visszakerültem a 2. honvéd gyalogezredbe.

Akkor már nem mentem a konyhára vissza, hanem az őrszázadba kerültem. Budán volt a Rudolf laktanya. Ott megbízható, jól kiképzett katonák voltak, ők adták Budapesten az őrséget. A Soroksári úton volt a Lámpagyár, abból fegyvergyár lett. Csepelen volt egy nagy lőszerraktár, oda is adtunk. Volt a Margit körúti fogház. Különböző helyeken egymást váltottuk. Engem legtöbbször a Várba vittek. A Várban volt az ezüstkamraőr. A belső várudvarban volt egy őr. A Horthy mikor kimegy a kertbe, egy üvegcsarnokon megy keresztül, ott is volt egy őr. Akkor volt a kertőr. Én az nagyon szerettem lenni, kertőr. És akkor volt egy figyelő. Ha kint volt a Horthy vagy a fia, akkor mindig ki kellett állni oda, ahol most a sikló van, ott voltam őr. És én így szabadultam meg, hogy az őrszázadban voltam. Jött egy parancs, hogy a 2. honvéd gyalogezredet elviszik, és mi nem voltunk benne, mert mi külön voltunk egy őrszázadban.

1941-ben mentem munkaszolgálatra. Volt az őrszázadnak a parancsnoka. Négy század volt a laktanyában. És ennek a négy századnak ő volt a rangidős századparancsnoka, nem emlékszem a nevére. Nagyon jóban voltam ezzel a századossal. És mondtam neki, százados úr, ha meg akarja menteni az életét, jelentsen beteget és menjen be a kórházba. És akkor befeküdt a kórházba, én is bementem oda mint a csicskása. De nem tartott sokáig. Ott voltam tán egy hónapig, és közben elvitték a századot. Amikor lejárt, akkor visszamentem jelentkezni az őrszázadba, és azt mondták, kérem, maga zsidó, fiatalember. Magának Alsódabason kell jelentkezni a munkaszolgálatosoknál. Ez nyáron lehetett. Elmegyek Alsódabasra, rengeteg ember volt ott. De már csak kikeresztelkedett fehér karszalagosok voltak ott. A többieket már elvitték.

Pécs mellett, egy fürdőnél gazdasági munkára osztottak be minket. Ez jó két évig tartott. És akkor jött egy parancs, hogy a bajai utászoknak kellenek munkások, és akkor két századot elvittek a bajai utászok. Én azokhoz kerültem, és mi mentünk, hogy erősítést csináljunk a szerbek ellen. Mi ki akartunk építeni ottan a magyar oldalon egy védőfalat, hogy ők ne tudjanak esetleg átjönni mihozzánk. És ott voltunk többet mint egy évig. Akkor beosztottak minket a határőrséghez, a hegyekben kellett megfigyelőt építeni, Kőrösmezőn [Máramaros megye], de akkor már az oroszok közel voltak, és akkor Lengyelország felé mentünk, de visszajöttünk. Megint mentünk, megint visszajöttünk. Kőrösmezőn mi mindent hamarabb tudtunk, mint a parancsnokság, mert mi hallgattuk a rádiót. A fehér karszalagosok legtöbbjének a felesége keresztény volt, rendszeresen lejártak oda, ők hozták a rádiót.

Egy szép napon mondják, hogy a románok beengedték az oroszokat ellenállás nélkül. Hát akkor mi be vagyunk zárva! Meg voltunk ijedve, most mit csináljunk? Próbáljunk meg Kőrösmezőig menni. Kőrösmezőig elérünk, akkor a rádió bemondja, hogy már Tokajban vannak az oroszok. Akkor azt mondták, hogy Miskolc még nincs elfoglalva. Miskolcra bementünk, azt mondták, hogy Füzesabony még nincs elfoglalva. Füzesabonyban azt mondták, menjünk nyugodtan, mert Hatvan szabad. Megérkeztünk Budapestre, a Józsefvárosi pályaudvarra, és ott kaptuk az amerikai támadást. Még a vonatkocsin volt a konyha, ló, minden, és jöttek az amerikai gépek. Láttam, hogy egy kis erdő van ott, és bementem az erdőbe, és öt méterre tőlem vágódott be egy 2 és fél mázsás bomba. Akik ottmaradtak a kerítésnél, a betonkerítésnél, mind meghaltak a légnyomástól.

Akkor már nem volt parancsnok, nem volt semmi. Megmaradtunk százan vagy kétszázan, és a Tattersallba [lóversenypályára] bejöttünk. Én kocsival, lóval voltam – az túlélte az amerikai támadást a pályaudvaron –, és bementem, hogy hol tudok konyhát csinálni. Mondták, hogy van itt egy bunker – azt még csináltak a háború előtt. Lemegyek a bunkerbe, és egyszer csak hallok borzalmas nagy csapásokat – már a gumigyárban voltak az oroszok, az ott van a lóversenypálya után, és lőtték a Tattersallt. Följövök a bunkerból, látom, hogy csak halott van. A légnyomástól. Kártyáztak és úgy haltak meg. Ment mindenki, amerre látott. Én is fogtam magam, és elkezdtem bujdosni. Együtt bujtunk több munkaszolgálatossal.

A Dob utcával szemben a másik oldalon van egy kis utca – a Gerlóczy utca –, és ott voltak a tűzoltók. A tűzoltókat kivitték a városból, s akkor rendőrség jött oda. S az kapott egy találatot, s a rendőrök bujkáltak ugyanúgy, mint mi. És abban a pincében, ahol én voltam, volt legalább húsz rendőr. Hetekig ott voltak. Féltek ők is az oroszoktól. De kimentek. És jöttek vissza naponta kétszer. Elmentek a múzeumig, és látták, hogy az oroszok ott vannak a Kálvin téren. Ottan, abban a pincében, ott szabadultunk mi föl. Sok ember volt a pincében: rendőr volt, civil volt, minden. S én valahogy hátramentem, de egyszer csak kiabálnak, hogy mindenki jöjjön ki, itt vannak az oroszok. Én félálomban kimegyek az udvarra. Ott külön álltak a munkaszolgálatosok, külön álltak a rendőrök, külön álltak a civilek. Az egyik orosz fogta a munkaszolgálatosokat, és elvitt minket a Lujza utcába az orosz katonai parancsnokságra, és véletlenül egy zsidó tiszt volt ottan. És az a zsidó tiszt beszélt a gyerekekkel – mert ezek kárpátaljai gyerekek voltak a legtöbb –, és megmondta ez az orosz tiszt, hogy csak az utcán ne tartózkodjunk, mert parancs van, minden férfit össze kell szedni, zsidó vagy nem zsidó. Minden férfit visznek el munkára Oroszországba.

És akkor nagy nehezen megyek a Nagy Fuvaros utcába, tudtam, hogy ott lakott a feleségem öccse meg az Ungárék. A feleségem öccse elvette az egyik Ungár lányt. Bemegyek, és ott vannak az udvaron az öregek meg a sógorom. „A nővéred, az Etelka az Akácfa utca 13-ban van, együtt szabadultunk föl”, mondja az Ungárné vagy az Ungár bácsi. És akkor elmentem az Akácfa utca 13-ba, és mondják nékem, hogy a nővérem elment a Kartács utcába, mert őt a Kartács utcából hozták be a gettóba. De kíváncsi volt, hogy mi van a lakásával a Kartács utcában, és elment megnézni. Két nap múlva jött vissza a Kartács utcából. Azt mondja: „Képzeld el, egy tű nem hiányzott. Mert a szomszédasszony fölhozta a testvérét vidékről, betette oda, és bejelentette, hogy nem üres a zsidó lakás.”

Az Akácfa utcai lakás úgy volt, hogy az utcára volt az ablak, a bejárat, és utána volt két nagy szoba, utána konyha. Ez egy nagy lakás volt. A háború után oda jöttek vissza a rokonok, akik hazajöttek [a deportálásból], mind odajöttek. Úgy voltunk vagy húszan ottan. Majdnem egy évig ott voltunk az Akácfában, amíg ki nem tettek minket, mert a régi lakó, akit kitettek, hogy gettó lett, visszajött. S akkor a gyerekek mentek Ózdra, a nővérem meg visszament a Kartács utcába. Akkor a Klauzál téri csarnok mellett egy lakást vettem, és a nővérem, a Kartács utcából odajött, és együtt laktunk. És később elmentem az Elemér utcába a második feleségemhez lakni.

A feleségem elvitték két gyerekkel, elvitték, elpusztult. Ez volt az utolsó transzport, ebből senki nem jött haza. Nem emlékszek vissza, hogy mikor tudtam meg, hogy elvitték a családomat Auschwitzba. Hazajött a nővérem, a Berta Auschwitzból, és ment a Bethlen téri templomba várni, hogy ki jön még meg. Jön egy szép napon nékem mondani: „Tudod, kivel találkoztam? A Weisz Bözsivel. Mondtam néki, hogy élsz, örül néki.” Ez a második feleségem rákospalotai volt, és minékünk volt Rákospalotán üzletünk, és ők ott laktak szemben az utcában. És mint gyerekek úgy jártunk együtt. Én bejöttem Pestre, és elvettem Helént. Ő meg férjhez ment Rákospalotán. A második feleségem a gyerekkel fölszabadult a gettóban. Tulajdonképpen az volt, hogy a Május 1. Ruhagyárba [1913-ban eredetileg katonai varroda és ruharaktár funkcióval hozták létre a gyártelepet a VIII. kerület, Elnök u. 1. szám alatt. 1930-ban megalakult az Országos Ruházati Rt., és ruhagyárat alakított ki. 1948-ban a gyárat átnevezték Egyenruházati Nemzeti Vállalatra, majd 1952 és 1968 között Május 1. Ruhagyárra. – A szerk.] bevitték a szabókat, s bevitték a feleségeket. Az utolsó percben a szabókat elvitték, a feleségek ottmaradtak, behozták őket a gettóba. S ő a gyerekkel bejött a gettóba. A második feleségemmel a házasságkötés 1948-ban volt. A VII. kerületi elöljáróságon [tanácson]. Nem volt zsinagógai esküvő, mert az nagyon nehéz lett volna, mert tanú kellett, hogy a nő férje elpusztult, és ahhoz is tanú kellett, hogy Auschwitzból nem jött vissza a feleségem. A feleségem kislányát adoptáltam. Nem volt jó házasság, nem is akarok beszélni róla. A feleségem az 1980-as években halt meg. Zsidó temetőben van eltemetve.

A Kazinczy utcai templomban minden évben van megemlékezés az Auschwitz után – az ortodoxok ezt tartják. Akkor odamegyek, ezt tartom az [első] családom után.

A fölszabadulás után én csináltam a Klauzál téri csarnokban a tejterméket. Egy ilyen standot. Úgy volt, hogy bejártak a kocsik még akkor vidékről, és kint álltak a téren, és bejöttek az asszonyok és árulták. Mi mondtuk nékik, hogy ne áruljanak, mi átvesszük. Látja, a vajnak az ára ennyi, és mi egyben megfizetjük magának. Egy egész hosszú asztalt elfoglaltam, és odaállítottam az Etelkát meg a gyerekeket. Egyszer csak bejön valaki, azt mondja, „Ernő, emlékszel rám?”. Mondom: „Emlékszek.” Munkaszolgálatosok voltunk együtt, és megbeszéltük, hogy egymást fogjuk segíteni, ha fölszabadulunk. És ő megtudta, hogy én a Klauzál téri csarnokban vagyok. Őnéki tejterméküzlete volt, Korona tejüzem, úgy hívták. És elmesélte, hogy ő adott a parasztoknak, akik behoztak árut, előleget [még a háború előtt]. Most aztán ő fölkereste ezeket, s mindegyik megígérte, hogy hoznak néki árut. Azt mondja, én ellátlak téged áruval, csak áruld. És ő szállított nékem. Így én mindig nagyobbítottam. Később aztán az Etelka ezt teljesen átvette. És ez addig megvolt, míg a nővéremet nem vitték ki a gyerekek Kanadába.

Mikor fölszabadultunk, akkor összejöttünk munkaszolgálatosok. A templomban találkoztunk az Akácfa utcában. A templom az Akácfa utca 28-ban, az nyílt meg legelőször.  Egyszer ott volt a barátom, úgy hívták, hogy Fuchs Ignác. Azt mondja, beszélj a volt konyhavezetővel, mert megjött Amerikából a Joint, és annyi pénzt kapunk, amennyit el tudunk költeni. Ez egy kóser szociális konyha volt a Wesselényi utcában. A Katz Aranka vezette a konyhát a háború előtt is, meg a gettóban is, még ameddig volt anyag. És a Katz Aranka fölfedezte, hogy a Jointtól kapunk pénzt. A Joint, mikor fölszabadult a gettó, már jött is Amerikából. Behívattak engem a Jointba, hogy pénz van, csak húst kell szerezni. És elvállaltam, hogy én bevásárolok a konyhának. Kimegyek a vágóhídra, s kérdezem: „Ki itt az igazgató?” Azt mondja: „Minárics elvtárs.” „És hol van az irodája?” Azt mondja: „Ott van hátul.” Megyek be, ő néz rám. „Hát te meg élsz?” Hát ő Skreknél volt kifutó, én meg a Rebenwurzlnál. És most 1946-ban ő volt az igazgató [a Vágóhídon]. Mondja nékem: „Bemész a minisztériumba a Blaskó elvtárshoz.” Bemegyek a minisztériumba, mondom, „A Blaskó elvtársat keresem.” „Én vagyok!” Mondom: „Maga nem ózdi?” Azt mondja, „Az vagyok”. „Fűszeres volt az apukája?” „Igen.” Mondom: „Nem jártunk mi együtt a Laufer tanárhoz?” Azt mondja: „Hányas maga?” Mondom: „1910-es vagyok.” „A nővéremmel járt.” Hát, azt mondja: „Mit óhajt?” Mondom, „Hús kell”. Azt mondja: „Ez nehéz, mert látja, kimegy a vágóhídra, és ott sorban állnak az orosz kocsik, akik húsra várnak.” Mondom: „Én már voltam a vágóhídon, a Minárics elvtárs küldött éngem ide. Én a Mináriccsal már megbeszéltem, csak magától kell az engedély.” Beszéljem meg a Mináriccsal, és a Minárics mondja meg, hogy mit tud ő csinálni. Mentem másnap a Mináricshoz. Azt mondja: „Tudod, milyen szerencséd van tenéked? Most kaptam egy órával ezelőtt egy értesítést, hogy Romániával megegyeztünk, hogy kapunk élő marhát. No most csak hol fogjuk levágni, hogy az oroszok ne lássák?” Mondom: „Tudod, mit? A borjúvágóhíd a másik oldalon van, a borjúvágóhídon levágjuk a marhát, és az oroszok nem fogják tudni, hogy én hátulról mit viszek el.”

A fölszabadulás után egy hónappal megyek a templomba egy vasárnap reggel. „Megismersz? Én vagyok Hahn Béla, együtt voltunk inasok.” Rákospalotai gyerek, és egy évvel hamarabb szabadult föl, mint én. Ő rákospalotai volt, és őt engedték a rákospalotaiak, hogy üzletet nyisson. A kóser tejet hordta a vallásosoknak. Megjelenik a fölszabadulás után a templomban. Azt mondja, hogy „Ide hallgass, énnékem volt Rákospalotán a mészárszékem és lebuktam. Feketén vágtam és priuszom van. És most nem kaphatok iparengedélyt.” És azt mondja nékem, „Csinálj egy nagyon nagy micvét. Megkérlek téged, hogy az Eötvös utcában nyisd ki az üzletet a te neveddel, tenéked úgyis van tejterméküzleted”. Át kellett adni a tejtermékiparomat a nővéremnek, és az Eötvös utcában kiváltottam az iparengedélyt. Mondom a Hahnnak, jól van, az én nevemen lesz az üzlet, és te leszel benne, mert én a konyhának vagyok a bevásárlója. Én vásároltam be a zsidókórháznak, a szeretetkórháznak, az aggok házának. Én úgy vásároltam, hogy pénz nem volt, hanem én a nagykereskedőtől megvettem a húst, és a vágóhídon volt egy bank, és a bankba beadta a számlát, és másnap ment a pénzért a bankba. Szóval pénz az én kezemben nem volt. A Joint fizetett mindent. És mondtam néki, Béla, ennyi és ennyi húst kaptál, mennyit fizettél be a hitközséghez? És mondja, hogy ennyit. Mondom, hogy akkor a felét add nékem. És ez így ment addig, ameddig csak ő nem disszidált 1956-ban.

A hitközség felügyelete alatt volt hét üzlet. Volt egy a Lujza utcában, volt az Eötvös utcai. Akkor volt a Garay utcában a Ligeti bácsi. Aztán a Garay téren volt a Hádinger. Volt a Klauzál téri csarnokban a Schwarz. Aztán volt a Mátyás utcában és a Csanády utcában. Egyszer jön nékem a Hammer bácsi, a főmesgiách. Minden üzletben volt a felügyelő, ugye, mert a mészáros nem megbízható. És azt mondja nékem, hogy csináljak egy nagy micvét. Azt mondja: „A vőmet Szamossályiban államosították, nagy gyümölcskertje volt néki Szamossályiban. És ott van a szerencsétlen pénz nélkül, mert mielőtt a gyümölcs beérett, minden pénzt beleköltött. Most mikor a legszebb volt a gyümölcs, csak le kellett volna szedni, akkor államosították. Csak akkor tud följönni, ha van néki állása.” Mondom, „És én mit tudok csinálni?”. Azt mondja: „A Garay téren ott van a Hádinger, vegye meg azt az üzletet a Hádingertől. Beszéltem a Hádingerrel, hogy maga átveszi az üzletet.” Mondom: „A hitközségnél van ezer alkalmazott, és akkor nem tudja a hitközség alkalmazni, és nem tud segíteni rajta? Tudja, mit? Beszélek a Hádingerrel.” Odamegyek a Hádingerhez, mondom: „Hádinger úr, maga tud róla, hogy a Hammer bácsi...?” Azt mondja: „Igen, én mondtam néki, hogy beszéljen magával, és vegye át.” Azt mondom néki: „Mit kér érte?” 5000 – annyi mint ma 5 millió, annyit kért érte. „Kérem, meg van véve.” És akkor fölhoztam és ott bejelentettem, az volt a társam nékem. S én meg voltam a bevásárló.

1948-ban vettem át a Garay téri üzletet, 1951-ben államosították [lásd: államosítás]. 1951-ig mindenkinek a saját nevén volt az üzlet. A Garay téri és az Eötvös utcai üzlet az én nevemen volt. És én bevásároltam mindegyiknek. Amikor aztán államosítottak, a hitközség kapott működési engedélyt, úgyhogy mi tovább dolgoztunk mint hitközségi alkalmazottak. Mi megkaptuk a vágóhídon a húst, azt kifizette a hitközség, mi kiárultuk a húst, és a pénzt bevittük a hitközségnek vasárnap. A differencia volt a miénk. Amikor államosítottak, én az aggok házába lettem bejelentve, hogy a konyhánál fogok dolgozni. A volt segédemet, az egyiket a zsidókórházba tettem be konyhamészárosnak, a másik segédemet a szeretetkórházba. Egy hét múlva az aggok házát államosították. Akkor átmentem a szeretetkórházba. Nem voltam tovább, mint egy hét, államosították a szeretetkórházat. Akkor még mindig szállítottam a húst, és jönnek két nap múlva, hogy a zsidókórházat a Szabolcs utcában, azt is államosították. Én ezekre a helyekre konyhakész húst küldtem.

Most ez megszűnt. Mindent államosítottak. Akkor a Katona József utcában a pincében csinált a Katz Aranka egy nagy konyhát – egy kóser konyhát felügyelet alatt. Ottan ezer embernek főztünk. És annak voltam én akkor a bevásárlója. A neológoknak is volt szalámiüzeme meg az ortodoxoknak is. Valamelyik okos azt mondta, hogy a neológoknak nem kell hogy legyen feldolgozás, mert használják az ortodoxokat. S elvették a szalámigyár engedélyét. Csak az ortodox ment, és akkor azt a neológok is használják. S azt mondom a Katz Arankának: „Aranka, a konyhának tudunk csinálni kolbászt, esetleg virslit, azt nem kell bejelenteni.” S akkor elmentünk a Csanády utcába, mert ott volt a neológ szalámigyár, amit elvettek, s akkor ott a konyhának csináltunk kolbászt. Ezt nem kellett bejelenteni, ez nem volt üzlet, csak a konyhának egy műhelye volt.

Akkor jött az 1956 [lásd: 1956-os forradalom]. Én kimentem a vágóhídra kedden korán reggel, levágjuk a marhát, kész van a hús, és nem jön a kocsi. 9 óra van, fél 10 van, 10 óra van – nem jön kocsi. Odamegyek a portára, kérdezem, hogy jött már be kocsi a városból? „Nem jött be senki – azt mondja –, nem tudod, hogy forradalom van?” Mondom, „Nem tudom”. Nem telik bele 10 perc, megjön egy autó. A Mester utcában a Braun, az a legnagyobb ilyen gyáros volt, onnét megjött, mert közel volt. És az elkezdte mesélni, hogy az egész Pest forradalomban van. Így kezdődött. Minden nap mentünk a vágóhídra. Állandóan vittem az ételt, a legnagyobb tűzben is. Most, hogy visszagondolok – nem féltem. Képes voltam kimenni Rákosfalvára, vinni. Amilyen hosszú a Kerepesi út, olyan hosszú volt a tanksor, ami jött velem szembe. A tankok jöttek, míg odaértünk. Mondtam a vezetőnőnek: „Aranka, hát ezt nem lehet.” Azt mondja, „Holnap reggel úgy indulsz el, hogy csinálunk egy vöröskeresztes zászlót”. Jó, hát akkor holnap is jövünk.

A második világháborúban én 8 évet töltöttem, 4 év katonaság, 4 év munkaszolgálat, de úgy nem viselt meg, mint az 1956. Elmentem a Köztársaság térre, ott volt a pártház, kijött a pártházból egy szerencsétlen katona, aki be volt osztva ottan, és lelőtték ezek az ötvenhatosok. Ezt végignéztem. Azt nem lehet mondani, hogy nyílt antiszemitizmus lett volna – nem volt. Az volt az igazság, hogy aki tudott elmenni, elment. Aztán jött egy rendelet, hogy lezárjuk a határt, és nem engedünk. Az nem antiszemitizmus volt.

Mi Izraelbe akartunk menni. Meg volt beszélve. Az, aki fuvarozott minékünk, az elvitt két saktert, és elvitte a társamat, a Hahn Bélát. És mondom a feleségemnek, mink is szedjük össze, és csinálj két nagy ládát, hogy mink is elmegyünk. Közben a sógoromék elmentek, s visszahozták őket a határról. S akkor elment a kedvem, hogy most menjek el, ezeket is visszahozták. Attól féltem, lebukok a határnál, elveszítek mindent, és akkor mit csináljak? Majd elmegyünk, ha lehet menni rendesen. Akkor azt hitte az ember, hogy majd lehet rendesen is menni. Nem lehetett menni, nem is hiányzott nékem annyira. A két nagy láda föl lett adva, és ott rohadt el Izraelben. A csomag elment, és mi itt maradtunk. Ha a feleségemmel nincs ez a cirkusz [Ernő a családi problémákikra utal itt, amiket nem kíván részletesebben elmesélni], nekem nem is jutott volna eszembe, hogy elmegyek. Nem tudtam elmenni. Nem is tudtam itt hagyni, 1000 embernek a kosztjáról kellett gondoskodni. Elmentek a társam – disszidáltak –, négy mészáros elment, a négy üzletük itt maradt, nekem kellett fölszámolni. Az alkalmazottakat nekem kellett elintézni, hogy mindenkinek legyen állása.

Megmondom őszintén, hogy 1956 után énnékem semmi bajom nem volt. De összevesztem a családdal. Elmentem Amerikába, és elmentem a legvallásosabb üzletbe dolgozni. Fogtam magamat, azt mondtam a segédemnek: „Gyere és addig, amíg én elmegyek Amerikába, engemet helyettesíts.” Elmentem először a bátyámhoz, az Árpádhoz, de nem felelt meg, nem volt kóser. Fogtam magamat, bementem Borough Parkba. Innen [Magyarországról] elment egy kollégám Borough Parkba, és mondtam neki, hogy állok. Azt mondja: „Gyere, nálunk laksz, és amelyik mészároshoz akarsz menni, örömmel fognak fogadni.” Pénteken este megyek a templomba, jön velem egy fiú, aki azt mondja: „Szervusz, kolléga!” Azt mondom néki: „Milyen kollégák vagyunk?” Azt mondja: „Én Győrből vagyok, ketten testvérek kijöttünk ide, és itt van nékünk üzletünk Amerikában.” Szombat este azt mondja, „Gyere el, nézd meg az üzletet”. Elmegyek vasárnap reggel, azt mondja: „Nem segítenél egy kicsit? Menj hátra, segíts, aztán majd beszélgetünk.” Aztán ott dolgoztam. A bátyám megkérdezte: „Mennyit kaptál?” Mondom, „10 dollárt”. Azt mondja: „Még egyszer nem fogod betenni a lábad!” Akkor ez a barátom, akinél laktam, annak a nagybácsija is mészáros volt, és elmentem az öreghez segíteni. Egészen odavolt, mert nem tanult mészáros volt; néki csak üzlete volt, és kellett, hogy olyan legyen neki, aki tudja csinálni [a kóser vágást]. Örült, hogy olyan segédet kap, aki már tudja [hogyan kell kóserül vágni]. De akkor jön a barátom, azt mondja: „Te, őnéki van segédje, nincs rászorulva nagyon, de Williamsburgben van egy mészáros, az rá van nagyon szorulva. Tedd meg, menj oda ünnep előtt és segíts.” Pénteken odamentem és ott segítettem, és kérdezte: „Itt marad Amerikában?” „Itt nem maradok, mert nekem a nővérem Torontóban van, idejöttem a bátyámhoz, és innen átmegyek Torontóba.” „Adjál kezet, hogy visszajössz és csak hozzám jössz.” Mondom: „Nézze, nem adok kezet, de ha visszajövök, magához jövök.” Ezzel befejeztem Amerikát, két hónapig voltam ennél a barátomnál. Utána elmentem Torontóba a nővéremhez, az Etelkához, és ott is dolgoztam egy kóser mészárszéken. Aztán megbocsátottam magamnak, és hazajöttem. 9 hónapig voltam.

1962-ben autót nyertem. Volt autónyeremény-húzás, és a tévé közvetítette. Egyszer csak bemondja, a feleségem ment, kivette a szekrényből a könyvet, és mikor már másodszor mondja, hogy a 005500-as nyert Skoda Oktáviát, megnézi, és azt mondja, 005500 a mienk. 8 évig volt meg az autó, 1962-től 1970-ig. Mikor megnyertem a kocsit, az volt a legelső, hogy vegyünk nyaralót. És Csillebércen vettünk egy nyaralót, s akkor minden szombatra kimentünk. Szombat-vasárnap ott voltunk. A feleségem kétszer elment egy nyáron nyaralni. Én soha nem mentem. Én akkor mentem el, mikor jött a Katz Aranka, és azt mondja nékem, „Ernő, be vagy utalva Füreden a nyaralóba két hétre”. Akkor elmentem Füredre a feleségemmel.

Az üzlet fölött az emeleten lakott egy szerelő, aki a Lehel úti garázsnak volt a vezetője, és azt mondja nékem, „Schwarz úr, hát én elvinném a kocsit reggel, teszek bele olajat, csinálok szervizt, teszek bele benzint és este meg visszahozom”. Azokon a napokon, mikor magának nem kell. Ez így ment 4 évig, s akkor lett itt egy kiállítás, és hoztak ide  három Volkswagen bogárhátút, és mikor vége volt a vásárnak, akkor bevitték a Lehel úti szervizbe. Akkor szólt énnékem: „Akar venni egy új autót?” Mondom, „Miért ne vennék?” „Akkor jöjjön ki holnap, és válassza ki a háromból, amelyik tetszik.” Hát a pirosat választottam. Az is 8 évig volt meg.

A Jósikába jártam templomba a háború után. Az csak egy imaház volt, ortodox. 1956-ban megszűnt, 90 százaléka elment a templomból. Akkor kezdtem ide járni a Bethlen térre, és azóta ide járok. Amióta nyugdíjas vagyok, reggel, este elmegyek templomba. Reggel megyek a Bethlenbe, és a Dessewffybe járok minden este, mert ott mondanak kádist, és külföldről küldik a sok pénzt, hogy mondjanak kádist. Csak azért járok, hogy meglegyen a minján. Mert hiába fizetnek, pénzért nem jönnek. Szombaton csak ide megyek a Bethlen térre, ide sétálok.

[Régebben itt, a Bethlen téren] minden reggel harmincan voltunk, most meg van olyan, hogy öt van. Hatnak kellene lenni, aki imádkozik, mert négy lehet olyan, aki már megimádkozott, és avval vagyunk tízen. De ha öt van, már meg vagyunk elégedve. És akkor a tizedik a másik templomból jön ide, hogy meglegyen. 1956 után fiatalok maradtak, de vallásosak nem. De ma már megváltozott a zsinagóga. Most minden jó, nem lehet azt mondani, hogy ezt nem fogadjuk el, mindent el kell fogadni, mert ha nem, akkor megszűnne teljesen. És az meg nem lehet, hogy megszűnjön.

Régen [a háború előtt] mindennek megvolt a maga közössége. Egy utcában volt három templom, az egyikbe jártak csak a lengyelek [a pólisiak], a másikba nem jártak csak a legvallásosabbak, a harmadikba jártak, akik nem voltak vallásosak. Szóval nem volt probléma, mert egy utcában volt húsz zsidó, és ha csak tíz ment belőle, már az is elég.

A háztartás szigorúan kóser volt a háború után is. Külön volt a zsíros edény meg a tejes edény. Míg az Elemér utcában laktunk, a gyerek még nagyon kicsi volt, és cselédlány volt. És megyünk haza pénteken, mondja a cselédlány, nagyságos asszony, tetszik tudni, milyen nagy dolog történt? A gyerek zsíros késsel vágta a vajat, de én tudom, levittem és beleszúrtam a földbe. Mert az anyja meg a dédnagyanyja is zsidóknál szolgált, és tudta azt, hogy bele kell döfni a földbe. Sóletet ritkán csinált a feleségem. Akkor megfőzte pénteken, és szombaton megmelegítette. Péntek este húsleves volt. Hal nem tudom miért, de ritkán volt nálunk. Csak a húsleves meg a sólet.

Addig, míg én a Jósikába jártam, a feleségem nem gyújthatta föl délután a tévét, se nem nézte, hátha valaki hazakísér engem. Most már nem tartom annyira szigorúan. A tévé állandóan ég, azt nem kell fölgyújtani, csak megnyomok egy gombot, és jön a kép. Ha hazajövök, kinyitom az ajtót [kulccsal], vagy följövök a liften. De volt itt egy zsidó portás, az mindig jött és fölkísért, hogy nekem ne kelljen. De most följövök a liften.

De szombaton ma sem ülök fel járműre, gyalog megyek. Ami böjt volt, zsidó böjt, azt mindet mindig megtartottam. Most is megtartom a hosszúnapot, mindent.

Én maradtam kóser mészáros. 80 éves koromig dolgoztam. Amikor nyugdíjba mentem az Eötvös utcai boltból, akkor már nem nagyon ment az üzlet, akkor már csak a baromfi ment, a borjúhús megszűnt. És utána visszamentem oda csak felügyelni. Mert minden üzletben felügyelő volt, mert ez elő van írva. Ha bejön a hús, a mesgiách fél óra alatt kiszedi az eret, meg leszed minden cafatot róla. A többi meg az, hogy csak ott üljön. Ezt körülbelül még egy öt évig csináltam.

Minden nap 2-3 órát takarítok. Én ugyanezt csinálom, ha megyek a templomba, ott is mindig azt nézem, hogy mit kell csinálni. Tévét nézek, meg olvasok, mindent kiolvasok, minden érdekel. A zsidó vonatkozású dolgokat mindent elolvasok.

Kétszer kaptam milliót kárpótlásba, de fogalmam sincs, hogy kitől, nem emlékszem. Nem tudom megmondani, hogy mennyit kaptam, csak kaptam. Amit adtak, én elfogadtam.
 

Mieczyslaw Najman
Swinoujscie 
Poland
Interviewer: Tomasz Kluz 
Date of interview: November 2005

Despite his ninety years of age, Mr. Najman is a very vigorous man.

He tells the story of his life in a rapid manner, missing words, making frequent digressions...

You can hear in his voice the characteristic melodic drawl of pre-war Poland's eastern territories and the hard consonants of Yiddish.

He also frequently uses dialect expressions and phrases.

He speaks reluctantly and little about his childhood and family, more willingly about his youth in his home town of Drohobycz.

The subject he is most eager to discuss is his service in the Red Army and in the Polish army in the Soviet Union.

War in his story is the wandering of a young boy who experiences hunger, loneliness and deadly fear.

Mr. Najman proudly presents the medals and distinctions, both Polish and Soviet ones, he was awarded during WWII.

We speak in his apartment in downtown Swinoujscie, a summer resort on the Baltic Sea on the north-western tip of Poland.

Mr. Najman stresses repeatedly he is the last one in the area who observes Sabbath.

• My family background
• Growing up
• During the war
• After the war and later life
• Glossary

• My family background

I didn't know my grandfather. I remember my father. He was Herman Fischer [1866-1933]. His Hebrew [Jewish] name was Hersz. When they called him to the Torah for the bracha [properly: for the bimah, i.e. the platform where the Torah is read; bracha: blessing], it was 'Reb Hersz Jaakev Cvi.' He wasn't particularly religious, didn't spend his days in the church [synagogue], wasn't interested in that.

He went to synagogue but to drag his children along... If they want to, very well, if they don't, no problem. Every morning he put on the teffilin, at breakfast put on the tallit. He used to say, 'You can do all this at home, without a church, you only have to observe what God told us to do. You have to observe God's commandments and do no wrong to anyone. In the family, one should help the other.

The family is sacred. Then you have to help others, but first your own home. [In short, Mr. Najman's father saw observing the commandments as more important than going to synagogue. Nor did he force his children to go to synagogue].

My father had his own house, with two large rooms occupied by his tailoring business. He sewed military uniforms, civilian suits, had more work than he could possibly handle. At the very center of Drohobycz 1 [city 80 km south-west of Lwow, today Drogobych in Ukraine], on Zupna Street.

Why Zupna? Because there was a 'zupa' there, a salt mine [first mentioned in 1340]. We lived downtown, in a beautiful house. A tin roof, everything of good quality. It had a second story and a total of eight or ten rooms. Everything very comfy. Beautiful windows, beautiful everything, straight from the carpenter. One room was rented out, some artists lived there.

The house stood on the main street, something like ten meters from it. In the back there was a huge garden, with trees, flowers, fruit, potatoes were planted in the fall. My father liked it when nothing at home was lacking. The kids were well dressed, everyone had what they needed, nothing was lacking.

My father was affluent, had his own house, didn't depend on anyone. Had apprentices, made good money, and so he spent. There was money for living, for the holidays we had ham. His sister sent us dollars from America.

My father didn't actually need it, we lived quite affluently. My father helped all his children. Those who were here, those who were there [in America], he helped them all.

My father had completed several grades of gymnasium. The opinion was he was an intelligent man. Your typical tailor or shoemaker completed five grades of elementary school and that was it. He read all day, always starting with the 'Gazeta Wieczorna' [daily published in Lwow 1931-1932], that was his main source of information. News from the whole day.

My mother says, 'You sit with the newspaper all day!' And he replies, 'You know, when I read a newspaper, it's like eating chocolate. You won't understand that. When I read 'Heine Werke,' [German: works of Heinrich Heine, 1797-1856, a famous German poet] I know what the man represents. You have to read both, it'll get into your head. If you read Heine Werke, you'll be able to reason. You must read; the mind has to be trained for those things.'

He never joined any political party. He generally tried to establish relationships with people and know everyone... He attended a meeting here, a meeting [there]... Participated everywhere, entered all organizations. The Jewish ones not so much, but the Polish ones very much so. He was always asked to sit on all kinds of acceptance boards, committees, had his say everywhere. He was a master tailor, gave lessons, educated apprentices, was active in the tailors' guild.

He knew how to cut, knew how to sew and he won contracts. The 6th Podhale Riflemen Regiment [elite mountain infantry unit] was stationed in our town and all the officers came to my father to order a uniform. Because my father knew how to fit it well, and even the commandant himself came to us. And how did Janicki sew? [another tailor, name typically Polish].

He had an officer son. And the son had his uniforms made secretly by my father. Because his father didn't know how to sew, just a botcher he was. And so the officers came to have their uniforms made to measure. And every officer wanted to look as handsomely as possible, for the suit to be beautiful, for there to be no wrinkles under the armpits.

When he tried on the uniform, my father would ask him to stand on the table and he looked for any wrinkles. My father knew his trade. And then he said, 'My son will deliver it.' I was that son, and I always got a tip for delivering it, my kind of pocket money.

There was the fire brigade, there was the prison administration [for whose officers Mr. Najman's father made uniforms as well]. There was the famous Brygidki prison in Drohobycz [major facility for up to 1,500 convicts, named after the Brygidki prison in Lwow, located in a former convent of the St. Brigid Nuns, the name 'Brygidki' served as vernacular for 'prison' in the region].

The warden also had his suits made by my father. He came by droshky to bring the material himself, and then came himself for the measurements. He said, 'Take your son with you, let him see the Brygidki,' and there were prisoners in fetters there.

There were also those who made beautiful pieces of furniture. When the warden saw what a great job my father had done, he ordered for such a piece of furniture to be presented to my father.

In winter time we received potatoes and other things. There were also the 'Gutbesitzer' [Yiddish and German: estate holders], my father made suits for them too, so they supplied us with potatoes and other things, such as fruit. So that my father didn't have to buy anything, he only had to make the suit. My father was very popular in this respect, it must be said.

Until he fell ill. He was 66, started turning jobs down. He woke up in the night, felt bad. They bled him, that was the fashion those days, but it didn't help and he died. No one took over the business. He had sons who were tailors too but it wasn't the same. When my father died, his funeral was attended by several hundred people from the family alone, we were such a big family. And it all untangled itself.

My father had a first wife [Mr. Najman doesn't remember her name] with whom he had six children. She died upon delivering the sixth one. My father was already advanced in age [but] still he married again, she was nineteen years old. That wife [Mr. Najman's mother] took her mother with her [to live with them], and with this new wife he again had six children.

Three sons and three daughters from the first marriage, and three sons and three daughters from the second one. [From the first marriage] the girls were Besza, Róza, and Sala, and the boys were Dawid, Mendele, and Herszel.

And so the son [Herszel] was left. When he was in fourth grade gymnasium, there were no apprentices in my father's tailoring shop. My mother says, 'Hersz, take him for an apprentice. What use is there of going to school, what will they make out of him there, better you teach him to be a tailor.'

The brothers and sisters in America found out about that and were appalled. It's not fair, they said, to take a child away from school and turn it into a tailor's apprentice instead. And they brought him there and things got unpleasant. They brought him to America.

He studied in America and became a professor, he was so smart. Still, every month he sent my father money. He didn't care whether it was this line or that line. His name in the US was Harry Fisher.

Grandmother Golda was always very busy, had no time for anything, always working. She baked her own bread and took care of us all, and there were almost ten of us. She had her hands full from morning until night, and her daughter was a young girl, 19 years of age.

So many chores from the very start, her mother helped her with everything. As for praying, I remember those things, she was very religious, composed, took care of the house and nothing else interested her, it was her whole day, from dawn till dusk. At some point she fell ill, went to hospital and died. Before the war, in 1933. She was eighty-something. She was already of advanced age when she moved in with us, her husband was already dead.

My mother was called Sabina. Wajgert-Najman, something like that. She was born in 1892. They killed her in 1941. She had a brother, Moryc. A trader. Her elder. She was a pretty girl, only she wasn't prepared to marry so early. She moved in, there were a total of almost dozen children, six already at home, she delivered another six, it was really hard work.

You had to do their laundry, see them to school, keep the house clean. You had to help them with their homework. When she had time, she'd take a child... when she saw someone had problems at school, she'd say, 'Come, come to read and write with me.' And she'd say, 'You speak only Polish at home, I'll speak Polish to you so that your classmates don't laugh at you.'

She read a lot, that was her way of learning. Whatever she read, she called the kids, told them everything. So that the children knew what the story was, who wrote it. She told us about Adam Mickiewicz 2, about all those Polish poets, so that we knew our way around in school. Who was Mickiewicz, who was the poet Maria Konopnicka... [Maria Konopnicka (1842-1920): Polish author of poems and novels for children and adults]. She prepared us kids for school.

She made sure we were clean, explained to us how to behave at school, how to reply. 'If [some] child is hungry and you have two sandwiches, give him one. And remember, children, that one is replete and one is not. The latter is prepared to do anything, the good and the bad.

So if you have something to eat, give it to the other child, because when you come home, there'll be something to eat and the other kid may have nothing to eat at home...' Some of the Ukrainian children were very poor. And that's why I was very friendly towards my classmates. Everyone was, there were no divisions in the classroom.

My mother was very religious. She prayed on Saturday, blessed the candles, I remember, as a boy, that she was very observant of those things. Kosher, all those things, she observed them. With that grandmother, her mother, they observed all the laws.

In the morning, when we were going to school - a dozen kids, fewer later - Grandmother always got up, gave each of us a piece of bread with butter, and sent us to school. The stepsister from America paid all the money she could towards education, one step-sister worked at a legal office, the other too, and my own sisters completed eight grades, a little bit more perhaps, and that was all their education.

My sister Tomka [probably a diminutive of Toma, Tamara or Taube], married name Friedman, had two children, they were also killed. She was born in 1902. Her husband was a barber, very talented, had his own shop in Drohobycz. He came from Przemysl, a civilized, progressive man.

Tomka was a cultured person; she spent the summers not in Drohobycz but in Truskawiec [renowned health resort some 100 km south of Lwow and 10 km from Drohobycz, today Truskavets in Ukraine].

My second sister was Klara, born in 1908, had two grown-up kids, Edziu and Darek, she too was killed in 1942. Klara had a kind of embroidery shop, she embroidered shirts, all kinds of belts, doilies, worked there herself and had employees too.

[Her husband] worked at the Galicja, making some four hundred zlotys a month [Galicja: Jewish-owned oil refinery in Drohobycz]. He was a mechanic, a handyman, raised in an orphanage. They also went out of town for the summer, lacked nothing.

The third one, Klara Kleiner, killed during the Holocaust, was married to a restaurant waiter. She also had children, Szomek and Jonas, they were killed too. And a brother, Filip, sixteen years old [born 1925], also killed in 1941. Of them all only I survived and my brother Michal, born in Drohobycz in 1913. Survived the war, got married in Poznan and died there, it's twelve years now since he died [in 1993]. His children are still alive.

• Growing up

I was born on Judgment Day, Yom Kippur, 30th September 1916, in Drohobycz [Editor's note: in 1916, Yom Kippur fell on 7th October]. Then the circumcision, there was a whole story. Those were always wealthy people who did that. Affluent people, respected in the community, they took care of that, gave you presents. So it was a big story, in this respect.

I didn't go to cheder, a melamed came instead and taught us Ivrit [Hebrew] at home. I was around 12. He came to us and taught me and my brother. No one wanted to study but the melamed still taught us and he got the few zlotys. My father paid him. 'Damn, you want to be ignoramuses?' he said.

The bar mitzvah was very solemn. They kept an eye on me, I was to read from the Torah, there was a blessing, various ceremonies, the rabbi was there, the room full of Jews, yes, it was solemn, you must admit that.

At home we spoke Yiddish. After the kids went to school, we started speaking Polish, all the time, to get used to it, to make the transition to gymnasium possibly smooth. There was school, so we studied, it was seven grades or something like that. You had to study.

The headmaster of the school where I went was called Szymon Bartkowiak or Bartnik, I don't remember. If I did something bad, he'd box my years: 'You must study because you're talented, you should go to university!' And he encouraged me. He was tall, fat, my father made suits for him. He tried to make sure I studied.

He'd ask my teacher if anything was wrong, what my problem areas were. He'd call me, explain to me for half an hour, demonstrate. 'You should be the top of the class,' he'd say.

At my elementary school there were fifteen Jews, five Catholics and ten Ukrainians. There were very few Catholics around. Drohobycz, Lwow, it was Zapadnaya Ukraina [Russian: Western Ukraine, pre-war Poland's south-eastern territories, lost to the Soviet Union in 1939], it was Ukrainian territory, an ethnic melting pot.

Ethnic Poland was elsewhere. The towns south and east of Lwow: Drohobycz, Boryslaw, Stryj, Sambor, it was all Ukrainians, very few Poles. [Editor's note: pre-1939, Poles represented, respectively, 40 percent of the population of Drohobycz, 58 percent of Boryslaw, 34 percent of Stryj and 41 percent of Sambor.]

The Pole was the 'Gutbesitzer.' That was your typical Pole, the ordinary ones were few, rather those with large estates. The land, the forests, that was something the Poles owned a lot.

We played football with a rag ball. We came to the park, and so did the Ukrainian, and the Pole, and the Jew, whoever wanted to play could play with us. There was no resentment [ethnic strife], you can't say that. At least our father taught us to never look for divisions but instead to always look for ways to peaceful coexistence.

You shouldn't say that this guy is this and the other one is like that. He said, 'If someone cheats you, don't tell anyone or you'll be laughed at. Don't speak falsely of anyone, don't be a false witness. You'll be liked by others and they'll respect you.'

Business college was like gymnasium. [Editor's note: business college was a vocational school, whereas gymnasium offered a general curriculum.] They taught a profiled course. There was German, there were other subjects, like in gymnasium, but above all there was math. It's a business school. Its purpose was to teach you to calculate.

To compose your sentences was important too, but the emphasis was on math. They taught Polish history. The teachers were all Jews. The finals included an essay, like usual, there was a commission, I remember. Several oral examinations. But the most important thing was to know your math. I knew how to calculate, I had a knack for this, that was the basis.

There were those organizations, Hashomer Hatzair 3, Betar 4, I was a member and we had a leader. Several hundred members, a lot. They were supposed to leave [to Palestine] but they didn't. I was... I wasn't so deeply involved because I had a job, but those who didn't were active on those organizations from dawn to dusk.

They came and asked, 'Please, come and join us.' What they did? Only discussions about how it is in Israel [then Palestine], that we should go there because we have no future here etc. All kinds of lectures about Israel, about how life there looks like. We participated in the Israeli elections, everyone came and we voted. Signed for this or that candidate. The Jewish organizations were many.

For the summer holidays we went to Truskawiec, I had a sister there, because my brother-in-law [Friedman] opened a shop there for the summer season. I spent three months there. Those were beautiful holidays, a beautiful area, all kinds of parties, dancing. Everyone came there, from all over the world. I spent the whole summer there.

I got food to eat and I went to watch. I met new friends... My brother-in-law took me, 'Come with me, we'll go to that one, it's this business here, and here they do this, and here they make that... I'll introduce you to everyone, you'll be able to visit on your own.' There were beautiful cafés there, beautiful restaurants. Visitors came from America, from various places of the world, and people made big money there.

My brother-in-law had seven helpers at his barber's shop. His wife worked in the kitchen and had someone to help her so that when the barbers came back from work, they'd find the dinner waiting. I lived with my sister in a house, you had to pay for it, pay all the bills, and the business paid for all that during the three months and in winter you didn't have to do anything.

The shop was all glazed in. When a customer came, they seated him, there were the helpers, smartly dressed, beautiful aprons, their hair elegantly made, the instruments, everything top quality, as you call it. He sat there, they cut his hair, he saw himself [in mirrors], and they were all very kind, not like today.

A customer came, the barber said, 'Good day, sir! How can I help you? Right on, sir!' He put on the white apron. 'Like this? That'll be very good. Or like this, that's the current fashion. Here you go...'

Everyone wanted to be served quickly, no one spent an hour there, he came and minutes later he was shaved, his hair cut, and he left satisfied. On top of the five zloty charge they gave a two zloty tip to the apprentice. Because the people who came there were rich, not like us, but rich, they came to spend. When a man like that partied, went to a café or a restaurant, everyone benefited from that.

Drohobycz was a very interesting town, because it was industrial, there were mines there, one mine, another mine [salt and coal mines], there was the Polmin, where very many of the employees were Polish [Polmin: pre-war Polish state-owned oil company, operated a refinery in Drohobycz, Europe's largest at the time].

And then, a short distance from Drohobycz, two or three kilometers, there was Boryslaw [town 5 km west of Drohobycz, known for its oil fields, today Borislav in Ukraine], so there were jobs there too.

There were many business owners, and their managers, and the agents... everyone had a job. So either you repaired the boardwalks [Boryslaw had plank boardwalks, often repaired], or found a job at the sawmill, or unscrewed the pipe somewhere and stole some of the oil... There was no tragic poverty, it was quite okay; you could earn the few zlotys.

There were two cinemas [in Drohobycz]. One was a Jewish one, yes. The manager and owner in one was around 60, and the girl [his wife] was in her twenties. Everyone went to the movies, my father and us included, if he found himself near the cinema, whether he had already bought a ticket or not, we went inside. All the big movies we went to see. Polish ones, foreign ones too, like today, the same kind of movies.

There were theaters, various troupes, beautiful guest performances. And there was this, I don't remember his name, who slept in our apartment [an actor who rented a room in the house where Mr. Najman lived]. We saw the 'Dybuk' [a play by Szymon Anski (1863-1920)], it was macabre [eerie]. Ida Kaminska 5, we saw her performances, after the war too, we also saw the 'Dybuk,' but that was after we had found ourselves in Walbrzych.

Ida Kaminska, when she entered, everyone rose from their seats, such was the respect for her, the most famous actress in the world [Poland's most famous Jewish actress, known in the world]. She went to America and there she died [in 1980]. There were some exceptional artists, usually from Russia, incredible theaters. If a theater came, the room was always packed. A new group every month. Russian, Polish, Jewish...

I remember the Zaniewski circus, other circus troupes, the horses, everything. The Bleibert brothers, the artistes, they hammered nails into their knees. They would lie down on broken glass and you would trample on them. They later fled abroad, [running away] from the Germans. There were very many performers.

There were those who walked the tightrope, high above your head, without any protection. It was like from this house to the other side of the street, twenty meters. There and back. All kinds of performers came because there was money [in town] so there was demand.

There was everything, a sports club, I also played, because I liked to play. There was the municipal [soccer] league, then the province level, teams came from Lwow, from Stryj, Sambor. Always a crowd of viewers to cheer the players up. The Jews had the Betar club [affiliated with the Drohobycz branch of Betar].

I went there as a child. There was the Ukrainian club [Dniepro], one of the players on their team was Kicyla, a huge hunky guy. I remember that when once he shot at the goal and the ball hit the goalkeeper in the head, the poor guy fell down and didn't get up anymore.

I supported Betar. Then there was the Junak club, a very strong team, only Poles. I remember Betar playing against Junak. Betar was a strong team, but once the Ha Kohwi team came from Vienna and wasted them [probably Hakoah, a famous Viennese soccer team, founded 1909, the first all-Jewish team ever, often played 'guest matches']. Ha Kohwi [Hakoah] crushed Betar eleven to two, and I cried, I remember.

Like a child. They played so beautifully, scoring goals with header shots, beautiful boys, it was a pleasure to watch. [Editor's note: headers were rare before the war because the balls used at the time were much heavier than those used today, which is why Mr. Najman remembered that].

A huge crowd, you couldn't get through. Within a kilometer radius around the field people stood on roofs, on ladders, because the tickets had long been sold out, and the game was incredible. We shouted 'Down with the referee!'

My neighbors were mostly Jews. I had one Polish neighbor, and apart from him there were only Jews around. When I went to elementary school, there were twenty Jews in my class and four Poles. The neighborhood, only the poshest Jewish houses, the most elegant businesses, run by Jews.

If a Pole had a store, the Jew competed with him so fiercely the Pole had to move elsewhere. You know? He had money, cut his prices, and the [rival] was unable to undercut him.

And those making money on the side, the droshky drivers, the ragamuffins... There were many of those among the Jews, the droshky drivers, the porters, because there was no work before the war, the government didn't hire [Jews for official posts]. That's why they went into commerce, because it was independent.

They looked for work because you had to earn your living. There was a market, on Tuesday and Monday, and the Jews sold wheat. The Jew bought from the farmer, took the stuff to the market and sold it at a profit. That's how they did it those days.

If someone was in trouble, people collected money for him, brought it to his home, so that no one died, God forbid. One Jew helped the other. For instance, a woman had several children and her husband died. What did they do? The people from the community came, put up some money, bought a cow, she grazed the cow, sold the milk and already had some money to live on.

There was one synagogue in Drohobycz, the rest were prayer houses [synagogue built 1842-1865, allegedly the region's largest]. The prayer houses were poor, you sat in a small room full of poor people, all in their payes, in their beards, lousy, all kinds of folk went to the prayer house.

If someone was rich, he didn't go. The rich offered gifts, and actually came in person perhaps once a year for a high holiday. I also went but I wasn't much interested, didn't have much enthusiasm for those things.

I remember the Kotower rebe [Editor's note: probably Kotlower rebe, from the town of Kotlow, 130 km east of Drohobycz] was in our town. He was riding to the mikveh in a carriage and the Jews with payes who stood by the road tried each to pluck some part from his carriage, because he was a 'holy man.'

Then was the Boryslawer rebe [from Boryslaw, 5 km from Drohobycz], and there was subsequently some strife between them as people started going to the other one. Because, those days, the rabbi was someone to settle disputes. A council met and you could come and lay out what your problem is. And your opponent [could do the same]. And some consensus would be worked out.

I remember the tzaddik's visit, it was the Belzer rebe [probably Yissachar Dov Rokeach (1894-1926), the third rabbi of the Belz Hasidic dynasty, or Aharon Rokeach (1877-1957), the fourth rabbi of Belz]. People clung to the train car, everyone wanted to get to him. He gave advice, read [told] the future. And how to get to him, you had to wait several days to see him. Jews came, Poles, everyone.

I remember, the police chief came, my father was making a suit for him, and says, 'You know what? I gave him 10 zlotys and he told me all cases I was currently working on would be soon behind me and I would get a big promotion.' And my father, he was a civilized man, says, 'Chief Sacilo, sir, and you believe in such mumbo-jumbo?'

The guy took offence and left. And my mother says, 'My God, he came here to tell you a story, you have to hear him out, you can have your own opinion but why cut him like that?'

[On Sabbath] you didn't do anything, you ate, drank, read and talked about Sabbath. What it was, that God created it, that it was His day. On Friday night, my mother had those candelabra, she'd lit all the candles. She'd put on her sheitl and pray for the week to be good, for us to lack nothing, for everyone to be healthy, for everything to go according to God's commandments.

For everything at home to be as it should, something like that, yes. The candles had already been prepared for Sabbath, and my father took the kids to the synagogue or they prayed at home.

I spent the Sabbath with my parents at home. I went to the prayer house and then home. My dad would read to me, tell stories. The children came, my brothers, some relatives, you sat at home, talked, read books.

All the holidays were observed. Preparations were made, my mother baked all kinds of things. On Rosh Hashanah, Judgment Day [Yom Kippur], you drank some tea in the evening and then you had to fast all day, until dusk. For Sukkot we made a sukkah, the booth, in the courtyard, because we had a good courtyard, and we ate meals there...

You organized a party, the neighbors came, friends, the Catholics came too. It was very nice, you spent time together, no one disturbed us. After all, there was no access from the house [meaning: street; the booth stood in the garden, in the back, hidden from view]. So you could play, read, sing.

Purim, yes, the same, you waved the dreidels at the Haman [Editor's note: the rattle you wave for Purim is called a greger; the dreidel is what you play with on Chanukkah] and told about it at home. My father told me who Haman was, why he wanted to exterminate the Jews, told me about Esther...

The announcement had already been given that all were to be killed but the king took a liking to that girl Esther and asked her, 'What do you wish?' And she wished nothing, no precious gifts, no gold or anything. 'I only wish one thing, Haman.' And what did she want? For Haman to be punished for his plan to kill all [Jews].

He had already prepared a gibbet, and he was eventually hanged himself. There were gifts... Depending on who could afford what. Yes, my mother observed all those traditions, she had a talent for that.

For Passover, I mean Pesach, all the dishes were cleaned, koshered and put in a special box in the attic, and you used a different set for the seven days. It was Passover, all the dishes had to be new. Then the walls were whitewashed. We ordered matzah and it was sent to us elegantly, in a droshky.

When Passover came, father convened the children at the table and told the story about how we used to be slaves, how God led us out of Egyptian slavery which is why we observe this holiday. And he asked questions. But we didn't care for those things [learning about the Jewish religion], we had Polish friends all around.

I worked as an office assistant at Kamerman's sawmill, the first couple of months my salary was just 20 zlotys a month, only after a couple of months that was raised to a hundred zlotys. My brother also worked at the sawmill, there was no [other] job 6.

There were several dozen people waiting to take my place. I had the few zlotys, could go pick the girls and to a café, because those days there were cafes. The 6th Podhale Riflemen Regiment stationed in our town, all of them usually went to a café.

The café was like this, I was sitting at a table, I got up, asked a girl to dance. If I offered her a drink, I also had to order sandwiches, that was 3.20 [zlotys], and then I could agree with her whether she would go with me or not. Sometimes you had to give her a pair of stockings or a few zlotys, it wasn't just like that. Sometimes some troublemakers came, the police would have to intervene, but we had our own circle.

My friends were Jews, Poles - most of them officers, that's it. Most of them, because they were the elite, those were people who had shares in mines, very rich people, the cream of society. Elegant boys, pretty as a picture, yes. When a guy like that entered, the whole place smelled beautifully, he knew how to behave intelligently.

Those days, officers were usually sons of the gentry, not from the humble families. Very few of them were Jewish, there was one in our town called Langier, he was in charge of delivering the service mail and other things, an officer, gave a lot of money during the war for airplanes and so on [Editor's note: Mr. Najman probably means the collections of money carried out before the war with the purpose of buying equipment for the armed forces].

I had a girlfriend, I mean I dated someone, but war separated us. Mania Kurzewska, her name was; this was in Truskawiec. A pretty girl. I met her by chance, and we met several times. She held me by the hand, we had dinner together, went to dance, and that was the whole procedure. And I dated Polish girls. I met their families, those were large families, the mother had sisters, cousins, the cousins had sons, so there was always someone to talk to.

In 1938, 1939, my brother Filip was studying in gymnasium, conflicts had already started, this 'he's a Jew so a let him sit there' issue began before 1939. [The interviewee is referring to the so-called bench ghetto 7.] 

As long as Pilsudski 8 lived, he somehow kept the lid on that, he had a Jewish wife, Sara [Editor's note: both of Pilsudski's wives were ethnic Poles: Maria Juszkiewiczowa, Aleksandra Szczerbinska]. After he died in 1935, things got different. My brother came from school and spoke about what went on there. They are doing nasty things, he said, that hadn't been before. But the teachers were ruthless, kept order.

• During the war

When Hitler came to power 9, he wiped out all opposition. Hindenburg gave up power; he was weak and had nothing to say, and Hitler started filling all the top posts with his people. People said things would soon get nasty. Hitler had all the power and, above all, that he was oriented solely against Jews. 'Mein Kampf' - it said all Jews needed to be destroyed.

Why? Because Jews in Germany had a strong position, owned the industry. And the Germans envied that. And Jews had given them money to prevent communism. But the poor are always the most numerous and that was how he appealed to the nation.

In 1939 10 the Germans came, stayed for a week and left, and the Russians came 11. Nothing really happened under the Germans, only rumors circulated that people were being murdered in Przemysl [city 250 km north- west of Drohobycz]. Very many Jews arrived from Przemysl, it could have been the 14th, 15th September [1939], I don't even know where they went 12.

When the Russians came, they had nothing against anyone, gave everyone a job. Put their people in the offices, took in all the Poles workers, usually Jews [Polish citizens of Jewish origin]. Were friendly towards Jews. The officers came, married Jewish girls, life was normal. The Jews were happy, you have to admit that 13. They had jobs, were happy, people had jobs in the police, the NKVD 14, in all the offices.

The Poles stood aside, because they were opposed. Then the Soviets started purges, started sending the legionnaires [here: Pilsudski's supporters], officers, no officers, to Siberia 15, while the local folk was left in peace. Everything was under control, food ration coupons were introduced and that's it.

We lived in our house, no one bothered us. In one way it was like we had some property, in another it was like we didn't. The Soviets didn't like the fact that my father worked for the [Polish] army before the war, and this and that, but my father was no longer there [he died before the war]. So they could not harass him.

The house - what, were they supposed to evict us? My brother went to work, I kept working at the sawmill. And they [the Soviets] nationalized some of the sawmills. This is a revolution, it's normal, you take what you like. It's war, you know.

Our last name was Fischer. When the Russians came, we told them we were not 'gahayrat' [Yiddish: legitimate], meaning our mother and father weren't officially married. [Editor's note: the point probably being to hide the German-sounding name or the fact of having relatives in America, highly inconvenient under the Soviets].

The Soviet official says, 'So, after your mother, you're now called Najman.' In the military, I went by the name Najman, and my brother did too. My name was Samuel. But my documents said something about Mieczyslaw, something was there, Mietek, Michal, Mikhail... Because I have two names. At a Polish office, I always said 'Mieczyslaw' and so it went. And Samuel was a name I didn't use, to use the name Samuel at work?! You had to hide your [ethnic] origin.

When the Germans invaded 16, I had to go to war, to the military. They came, gave me the [conscription] order. Came home, a truck waited, took us all to Boryslaw. Me separately, my brother separately. My mother - it was a horror for her, crying and grinding her teeth she's going to be left alone. The younger brother [Filip] stayed. She cooked eight chickens, I remember, for the way. I put it all into a rucksack, it was very hot, the stuff got smelly, I had to throw it away.

The next day was already like war. The Germans had already entered Boryslaw. When they started pounding [shelling], everyone ran away. They were giving such a banging, such a cannonade, bombs, everything. There were many nationalities there, Ukrainians, Poles... Everyone ran away, only the Jews stayed. We were co-opted to some other group. They packed us and sent us to Russia, to Kharkov [city 900 km east of Drohobycz, today in Ukraine]. And there they started training us. A month.

After a month they took our guns away and sent us to labor 17, to Siberia, took us there on trucks. And so I found myself in Omsk [city in Siberia, some 2,200 km east of Moscow]. Not in the army, but you had to work, carry off freight cars, load them with sand...

We were a separate unit, under escort. No one knew what they'd do with us. It was supposed to be the army, and it was something else. I don't know what it was. I was in the same army with my brother and one didn't know anything about the other.

And there was this young man, the 'prorab' [Russian: abbreviation of 'pravodnik rabot,' work leader], an engineer. Had us divided into tens, thirty or forty men, from Poland, Romania, Hungary, Kishinev [Moldova]... And we were prepared for work. What was the work? There was the 'vyertsushka,' an open freight car, it was called 'vyertsushka.'

They put us in it at eight in the morning, some thirty people, as many as would fit in, and took us to a place twelve or fifteen kilometers away where our job was to load the 'vyertsushka' with sand. People were hungry, one had hernia, no one paid attention. 'Davay, davay!' [Faster, faster!]. There was a musician with us, a professional, he says, 'Sir, I'm a world-famous professional, my name is so and so' - also a Jew by origin - but our 'prorab' says only, 'We have thousands like him.'

There were barracks, shacks, with plank beds, one row and another. Neither a pillow nor anything to cover yourself. And we slept on those. We received 'obyed, pokushat' [lunch, to eat]. A soup, sometimes kasha, bread or biscuits. And you went to sleep.

One night I hid it for the next morning, to have something for breakfast. The forty grams of bread, the 'payok' [ration]. I wrapped it in a towel, tied it in knots so that I could not untangle in the night, fastened it. No way, I couldn't bear my hunger, had to eat the piece of bread, you were hungry like hell.

There were all kinds of people with us, the Kyrgyz from Middle [Central] Asia, from Alma-Ata, Tashkent... they basically didn't eat pork fat but they also got it as 'payok.' So they traded the pork fat for sugar, and we had some pork fat which we could fry, do something with it.

One day I got some biscuits from them, had the 'payok,' and collected biscuits from all the others, three hundred grams. I'll take all those biscuits now, so that no one sees me, put them into this can of water, and I'll eat all of it and I'll be full. I did but an hour later I was hungry again, it was all nothing, the food was too light, I had no fat to put on it.

Later, as I remember, those units were dissolved, we were to be sent elsewhere, but we just ran away. I ran to a kolkhoz with one more guy. It was a German 18 kolkhoz 19. They had everything there: bread, buns, whatever you wanted. One day someone says, 'You'll chop wood for the kitchen.' And I had never had an axe in my hand at home, had never done it. It was their way of making fun of me. I say, 'Pokazhitye!' [Show me!]. They showed me how to chop wood, I learned it quickly and started chopping.

We worked for a week, bread as much as you want, milk as much as you want, cream as much as you want, cottage cheese as much as you want, heaven on earth. One day some plainclothes Ruskies came, 'Who works here?' And one German lady came to warn me, 'Mikhail Gregoryevich, the Ruskies are here!' She told me to hide somewhere.

Very well, because they caught the other deserters and me and one other guy hid, they didn't find us. They took the other ones to prison, or who knows where, hard labor. We stayed but a week later they also got us.

Some women came, but they were from the military, officers, only dressed in aprons, disguised that way. They see we can't really speak Russian. 'Your papers!' 'I don't have them.' 'Where are they?' 'With the army.' 'O ladno, podozhdi' [Well then, you wait]. They checked the other guy and took us both. Had their guns at the ready, otherwise we would have punched them and ran.

They took us to the 'zheleznye dorogi' [railways] to work. I wore the Soviet uniform. It was the Okruzhnaya Zhelaznaya Doroga [rail beltway] near Moscow. The Germans were approaching, they were just ten kilometers away, and we were working there. When the German started shelling, he destroyed everything. When he destroyed, everyone went their side. One in this direction, another one in that one...

They took me to a kind of... how to say it? Swamp. A boggy area that you could only leave in winter time when it froze. We worked hard there, there was no bread, nothing, just a bit of soup, a bit of borsht. That borsht, on a single cabbage leaf that floated in it, such was the borsht.

But what can you expect when the Russian guards themselves had noting to eat. The 'prorab' ate the same as I did. There were Greeks there, there were various nationalities. I thought once, if my parents only knew where their little boy was, the little Samuel, they wouldn't want to believe. At home, I didn't do anything and I didn't know how, because no one taught me. I thought my parents would do everything for me. And so when I left home, I couldn't do anything.

One day we learned Kaganovich 20 was to fly in for an inspection. One Greek guy tells me, 'Ty Yevrey, on Yevrey. Podiydi do nyevo-zhe!' [You're Jewish, he's Jewish. Go and talk to him!] That was the advice he gave me. 'Ask him why you're here,' he says. 'I'm a prisoner because I committed a heavy crime, but you haven't, so why are you here?'

When the man arrived, I came up to him and said, 'Tovarishch, ya taki i taki ya tu popal, ya komsomolets 21, ya ne znayu pochemu ya tu zdyes popal, ya khochyu do armyi idti, ya molodoy chelovyek.' [Comrade, my name is so and so, I've been put here, I'm a Komsomol member, I don't know why I'm here, I want to go to the army, I'm a young man].

'Nichevo nye nada, kak vasha familya?' [No problem, what's your name?] He wrote it down and a week later they came for me and took me by plane and conscripted me into a unit, but it was a 'stroyityelniy batalyon' [construction battalion].

I got there and there were many boys there, familiar ones and unfamiliar ones, and there a Lieutenant Volokh, and he was a 'Yevrey' [a Jew]. He says, 'Listen guys, remember not to tell anyone you're Yevreys, say nothing about your ethnic origin, because there's greater anti-Semitism here than in Poland.

The Ukrainians have a grudge against you because as the Germans advance, Jews flee, and they [Ukrainians] cannot buy anything, prices are exorbitant, because Jews buy everything out. That's why there's hatred.'

I found myself in Kharkov [Editor's note: actually Stalingrad], I don't even know how, they took us there, and Lieutenant Volokh says, 'It'll be a regular, official unit, a stroyityelny batalyon. We need supplies and you'll be in charge of that.'

They set up a base in Stalingrad, there were several thousand of us, including ten Poles from Zapadnaya Ukraina. I was the [supply] chief, I went to the Rai-Vyzh-Tov-Ga base [probably abbreviation for Raionniy Vyzhiy Tovaroviy Garnizon, the 'upper district supplies garrison']. We went for supplies there, to get provisions.

I was given a truck and two boys from Kishinev [Moldavians] to carry the sacks. In Stalingrad itself, there was no one to talk to, there were either armless or legless men or just some young girls. I loaded the cargo and a crowd of people, refugees, follows us, crying, 'Sir, give us some sugar, give us this, give us that.' It was horrible, but the commander said, 'I catch you on the smallest deficit, you go before the squad.' So everyone was afraid.

Then to the front. My unit, the 'pyadyesyat pyatyi-dyevyanosta vosmoy' battalion [Battalion 55-98], I remember it like it was today, went to the front, to the front line. I had the truck. The store man says, ''We have no sugar, sakhara nyet.' I tell him, 'I'm here, I'll bring it.'

The head of another warehouse had everything, except warm shirts. I tell him, 'I have warm shirts, warm underwear, warm trousers, warm jackets and boots. I'm putting it all on the truck, you'll have it soon.' And he says, 'You'll get vodka, we have sakhar, we have everything.'

When I came back to my unit my commanding officers saw I had a whole crate of vodka without any documents for it. 'Oh!' he says, 'davay tu vsyo, job tvayu mat [give it all here, for fuck's sake],' so that there was something to drink. When there was no vodka, you drank o-de-kolon [eau de cologne], then you belched for a couple of days.

I lived in a village near Stalingrad, on the Volga. In a small wooden house, not with the unit, because I had to mind the storerooms. I slept there, there was a very nice lady called Anushka there, she told me all kinds of stories. One afternoon German planes appear, four fly away, four fly up and drop bombs.

To be honest, I had never had to do with it before. And the woman tells me, 'Breathe with the bombs, if you don't, it'll rip your lungs apart, breathe. And remember the bomb never falls vertically, as the plane moves, so the bomb falls like this [diagonally],' she explained to me.

We suffered like for several days. And one day we finally started withdrawing delicately through that volley of bombs, but then we mobilized ourselves and, towards Stalingrad! And we started giving those Krauts an awful licking 22. The war raged on, my unit was broken up, I was left without a unit, without anything. I had a gun and they ordered me: stay here, do this, stand guard. Things like that.

We recaptured Stalingrad and we... dispersed like hell [the units got separated from each other]. The Germans are shelling, the fight goes for each and every house. And people fled. You want to get to the other side [of the Volga] but you can't do that unless you're wounded or sick.

So one Russian guy tells me, 'I'll bandage you, you bandage me, and we'll put some blood on it.' I went to the ferry. 'Davay!' We set off, but the ferry is very run-down. I had, I remember, the last portion of sugar. I thought, 'Before I die, I'll eat everything I have, sugar and some other tidbits.'

The German started shelling, and the ferry leans more and more, until it starts taking water. From this side, and this one, and this one. 'My God, I'm the chosen one, I'm the only one here. You save me here, I'm with You. Fear nothing!' that's how I was talking to myself out loud.

The town on the other side was called Krasnosvoboda [correctly: Krasnoslobodsk]. And where to go now? Neither do I know anyone here, nor do I have anything with me. Nothing to eat, nothing to drink, and I'm sleepy. I went straight ahead, there was some bulrush, a meter taller than myself, I hid there and fell asleep.

I wake up in the morning, some soldier calls me, 'Pan! Z Polshchy?' [Sir! You from Poland?]. 'Da!' I say. 'To davay!' [Come on then!]. We got together. 'What do you have in the rucksack? 'A bit of whole meal flour. But I have no spichky, matches.' 'I have some.' We filled a 'kotielok,' a pot, with water from a creek. It smelled badly, but we were hungry.

He says, 'We'll make fire, only God forbid us from setting the bushes on fire.' We walked for half a day to leave the bushes behind us, lest we set them on fire, it was a steppe. We finally found a place, some Russian passed, a Kyrgyz woman came up. 'Parinyok, chto vy dyelayetye? [What are you doing here, boys?]. I say, 'Kushat dyelayem' [Cooking a meal]. 'Podozhditye!' [Wait!]. She gave us a piece of bread, dug it out of a piece of cloth.

We're walking through the shrubs, day and night. We finally reached a road. No vehicle, no train, no railroad, what to do? They caught us again and conscripted us into a unit. They didn't ask who, what, just caught us. Gathered fifty runaways whose units had been broken up.

When, what unit was it? Hard to say, we toiled so hard, in Omsk-Sibirsk, in Novosibirsk... In Novosibirsk, we worked at some mine. And there also they gave you the 'payok,' bread coupons for a whole week, a whole month. There was enough of everything there, we received a kilogram of bread each, and it was good.

The year 1943, word came a Polish army was being organized [the Berling Army] 23. Somehow we got to Moscow. How, what way, I don't remember. There were several of us because some Russian officer said, 'Your army is mobilizing itself.' And that's it, but how to get there? Some Russian says he goes there [by car]. And that's how we reached Wanda Wasilewska's 24 headquarters. There they immediately ask us: how many of you are there? We were four or five, said ten, and were issued a thick blanket, bar of chocolate, soap, towels and more, for each one.

A Rusky says, 'We'll take you to Kivertse. [Editor's note: actually Syeltse on the Oka river, near Riazan, some 180 km south-east of Moscow, where the 1st Tadeusz Kosciuszko Infantry Division was being formed.] I'll give you a lift, we'll stop one of our trucks on the road and I'll tell them to take you further.

On your way, our kolkhozes will be obliged to feed you. And, like here, instead of ten, say there's twelve of you, you'll get more bread.' And the kolkhozes fed us. We eventually reached Kivertse [Syeltse] on the Oka. A huge camp, thousands of people. They had released prisoners, all those Poles, from the forced-labor camps in Siberia.

They had legs wrapped up in rags, a sorry sight. I looked at those people and said to myself, 'Instead of putting them in hospital and giving them a treatment, they are training them to send them to the front.' Those people were wasted by starvation, by misery, by everything. Some were frostbitten.

And so they took us for a week or a month. [Editor's note: This is unlikely, the basic training took at least two months.] They taught us the drill, how to care for your gun, how to clean the barrel, all the things a soldier needs to know. It was Syeltse on the Oka.

We had training in the fields, learned to fold the overcoats, the rucksack, stabbing the straw with the pin [bayonet], pecking at it... There were those straw dummies, we stabbed them with bayonets... Shooting at the trees, we had shooting targets, just for fun.

We were there for three weeks and the 1st division 25 already went to the front. We stayed in the second one [2nd Henryk Dabrowski Infantry Division] because it had not yet reached its planned size, and then to the front. And we started moving westwards. I found myself in the 2nd division, 4th regiment [anti-tank artillery], a 76-mm battery. About seventy people in the battery.

There were many Jews in my battery. Some had been deported to Russia, others fled from the Germans. There were many, many officers, generals - highly experienced, very intelligent for who got deported [to Russia]? Rich people, and the rich had the money [to pay for education] those were learned people.

I had a guy named Liebert as neighbor. Spoke seven languages so they immediately made him a political officer, he was the commander. He was with me in the military. A very delicate, very intelligent man. There was also an acquaintance of mine from Drohobycz, Lojfter, the school headmaster's son, the second in command of a 4th regiment unit.

The pre-war officers all said they were just private soldiers. They concealed the fact they were officers because the Ruskies spied 26. Every fifth day or every week they told us to undress, checked what we had in our pockets, whether we weren't spies. Called you [for an interrogation].

They [the Russians] had the objective of identifying the enemies of the people 27. There were various methods, I myself was sometimes called in the night, 'Mikhail Grigorovich, davay, shelter so and so.' They asked where I was from, who my parents were, whether they weren't rich, whether I had any relatives abroad.

That was the biggest [most difficult] question. I had a sister abroad, I had brothers abroad, but I didn't say that because if I had, they would have shot me immediately. I said, 'No, no, I have no one,' and that's it. I behaved well. Didn't drink, didn't smoke, did everything that was my duty. Because there was one way, to beat the German, to liberate the country, that was the objective. And each one of us understood that.

There was already talk about the killing of Jews. But what happened to my family I learned only towards the end of the war when I wrote to a neighbor of ours. I asked the neighbors whether my mother and brother had received my letters.

I later met the neighbors' sons, they joined the army, told me everything, from A to Z [what happened to my family]. It was 1944. And officially the Holocaust didn't take place, everything was kept secret. No one knew what was going on.

It was the Ukrainians who denounced my brother when we went to the front. The Germans had put him to work. He was returning from work in the night, after curfew, a German went by, the neighbor got to the fence in a leap and says, 'A Jew, he's a Jew!'

My brother tried to negotiate the fence and that's where they shot him, [Filip], my younger brother. I had documents that my family had been murdered, end of story, that I was left alone in the world, that's what the paper said, the family murdered, the house burned down....

When the Germans came, my brother-in-law, Friedman, went into hiding, poor guy. Someone informed that there, in the hay, a Jew was hiding. He had his wife and kids with himself. The gendarme stabbed the hay with a bayonet to see whether there was anyone inside, and the child didn't cry, afraid not to betray its father. And they didn't find him. But a time came when his wife and children were shot on the street for being Jews.

The second sister also hid, somewhere else. And my mother, with one more sister, went, as they called in Drohobycz, 'for the oil' [to steal from the pipe]. That's how they earned money. Some Ukrainians saw it but there was no problem. But one day one of those Ukrainians got drunk and told the Germans.

They came, killed them outright, all of them. I was told all of that when I was in the military. All my people, sisters, brothers, cousins, all killed. The whole family wasted away, exterminated, to the root, eradicated.

Eventually we got, I don't remember precisely... to Warsaw. So I covered the entire combat trail. I stormed the Odra, was at Siekierki [a major tank battle], captured Warsaw, crossed the Vistula... At one point I demonstrated heroism, was awarded with the Battlefield Merit medal [Polish military decoration, 1943-1992] for it.

We were storming Warsaw. A German division stood opposite us. I went for reconnaissance to take a captive to obtain information. And I succeeded in taking one. We snatched a sentry who fell asleep. I took him back and he told us everything, what units, where, everything, from A to Z.

I received various decorations for that, they wrote about me in a newspaper... You had to have a lot of courage, because it was a whole kilometer away from our lines, in the night. It's dark, you can't use the flashlight because the Germans will see you. I placed stones along the way to know my way back. For if I had gone the wrong way, I would have gotten into enemy territory.

I was in the artillery, 76-mm pieces. They fired far, five, six kilometers. You had do reconnaissance. I went to the first line, watched, and reported to our commanding officer. But most often my job was to get in the night to, say, a church, climb to the very top of it, to set up a binocular there and observe the enemy.

Our artillery's compass and mine were aligned. I watched them fire. If he fired short, I told him to correct it. If he hit the target, I said 'Right on.' There was that commanding officer, he often went with me, we sat together and watched. I had to make sure the enemy didn't see me while I saw him.

We got to Warsaw. They [the Home Army] 28 staged the uprising 29 to forestall the Russians, to show that they captured the city. So the Russians stood back and showed... [Editor's note: stopped their advance]. The Germans murdered the uprising soldiers, and the uprising was all for nothing, we had to storm Warsaw.

Always politics, was it necessary for these 200,000 people to die? [Editor's note: 200,000 is the number of the Warsaw uprising's civilian casualties]. They did [gained] nothing, and the civilians were murdered and taken prisoner.

We were in Praga [right-bank part of Warsaw]. General Berling 30 ran around, saying, 'We'll go into action, we'll help them.' And half an hour later he was gone. They didn't permit him to cross the river. We ask where he is. 'Gone to Moscow for training.' To a military academy.

We already knew where he had been sent, we were aware. [Editor's note: General Berling arbitrarily decided to make an attempt to cross the Vistula to help the uprising, for which he was dismissed as commander of the 1st Army and sent to the Military Academy in Moscow]. We marched into [left-bank] Warsaw, and it's just smoldering ruins.

Not all regiments went to storm Berlin, some were excluded from the offensive, but our regiment somehow was not and I got to Berlin. In Berlin, I was on Hermann Strasse, it was a horror! The fight went for every house, relentless, for every apartment, every floor, a bloodbath. I don't even know how I survived. I remember I found myself in the battlefield, we fought with bayonets.

At some point I fell down, horses trampled on me. I fainted out of fear, out of fright. I came to around five or six in the morning, I look where I am. I'm lying here alone, but I know that my people are not far. I hear thumping, so I pressed my head against the ground, it was the Germans marching past.

I crawled for some kilometer. The Poles - that saved my life. And there was an investigation, 'Where were you, why did you go to the German?' I say, 'Why should I go to the German?' 'So where were you?' I say, 'I don't know myself, there was fighting. I fell.

Leave me alone because I'm exhausted and frightened. I'm all bruised and sore, how frightened I was before I got back to you!' 'And whom did you talk to?' 'No one! Ah, bullshit, I'll say no more.' I was laughing stock, the Russian officers say to me, 'Gdye ty bil, Mikhail Grigoryevich, pachemu ty seychas prishol?' [Where were you, why have you come back only now?]

In Germany, in Berlin, there was enough of everything, the cellars were stocked with food, whatever you wanted. The Germans were good administrators, they knew how to preserve food, they had plenty of everything. Only there did we start to eat and drink our fill. And whatever we wanted, they did for us.

What the Germans did to us, we had the right to do to the Germans. But I, as a Jew, wasn't interested in those things, because there's a God and He will hold everyone accountable. It's not my business.

We gathered on 8th May [the day Nazi Germany surrendered], I remember, on a square. We started firing off, rejoicing, that the war is over. If the war's over, then everyone went to get some rest. And the Germans had mined the area. No one paid attention, people died... I also forgot myself in this happy cannonade.

Happy, we're going to fight, to liberate, to see the lands from which we came. That was everybody's dream, to go back home. Some Poles returned to their families even on the way [on the combat trail]. I didn't, because my family wasn't there anymore, so I didn't go to Drohobycz but went with the army.

The units were being separated [in Berlin], we found ourselves in Kielce [city some 160 km south of Warsaw]. The Home Army was active there, disturbed Jews. We were stationed in the village of Bokówka, a few kilometers from Kielce, I spent fourteen days there or something like that.

• After the war and later life

I rode on horseback to town, got shot at many times... And there we were demobilized, the general demobilization order came [on 1st July 1945]. We returned to civilian life, and it is then I met my [future] wife [Krystyna Sobczyk, 1917-2001]. I fell in love, was the happiest man in the world. And that's how my life began.

There was a cool [dancing] party in Bokowka, that's where I met her... I went to dance, and there tables, the place's packed. There was this blonde girl. The boys, the Russians, tell me, 'Don't even approach her, she refuses everyone.' She'll refuse a guy like me? Elegant, spurred boots, dressed up...

A decent haircut. I bowed before her and we danced until the whole room started applauding. I was a bit sloshed, know what I mean. We danced, and I say, 'Boys, this will be my wife.' They looked at me strangely, thinking something's wrong with me, but I tell them, 'Don't look at me like that, she'll be my wife.'

The party was drawing to an end, and I tell the boys I've been invited by the lady. She has an apartment, everyone will be able to take a bath. She will prepare a dinner, but you have to give your officer's word no one will touch anything. We came in the evening, the cabbage soup is waiting, steaks, coffee.

After dinner everyone had a bath, and went to bed. In the morning we got up, thanked her, and I approach her and say, 'Krysia, my dear, we're meant for each other.' She says, 'Sir, I have a husband in the military, an officer, on the front... If [it turns out] he's dead, then... I like you too, but at this point...'

I went away for a moment, and one of my mates immediately says, 'He's a Jew!' She replies, 'I don't care for that.' Our commander was with us. 'What kind of friends are you?' he says. 'You sat at the same table, he's gone out and you immediately say he's a Jew. What kind of friends are you?! What's wrong with being a Jew anyway?

Jews have been philosophers, artists, doctors... What do you have against the Jew?' And he tells me so that the other guy can hear, 'Mietek, don't associate with these people, these are not good friends.'

So that's how we met. One day she says, 'Mietek, you know what, I had this dream, the Jewish cemetery, something gold glitters there, I come closer and there's a tomb like this [shows hands arranged for the priestly blessing gesture]' I say, 'I am precisely the ha kohen - I'm the one [who blesses].

[The blessing hands are a symbol of priestly lineage, placed on tombstones]. 'Mietek, it's only you I'm telling this.' A couple of days later I arrived on horseback and I say, 'Krysia, my dear, you have children.

I want nothing from you, we're just friends, but I will help you - there's the kahal [in Kielce], the Jewish community council, I'll have your children dressed from head to toe there.' I got leather jackets, chocolate, halva, a whole sack of 'provisions.' Because I told them I had a wife and children. The neighbors look at me, 'What a Jew!' Because people had learned by then.

I say to her, 'Krysia, my dear, we're meant for each other, remember, I feel it in my heart. I've had various girls, young and beautiful, but nothing compares to you.' She says, 'Mietek, until I get word my husband's dead...' And one day I come in the morning and someone knocks on the door.

'Does Mrs. Sobczyk live here?' 'Yes.' 'Is she home?' 'Krysia,' I call, 'there's someone to see you!' And the messenger says, 'Your husband died on front so and so.' I say, 'Krysia, are we meant for each other?' 'Okay, Mietek, from today you live with me. You go nowhere else, you sleep nowhere else, this is where we'll live.

I don't care what they say about you. You're a bachelor, I'm married, but I also fell in love with you, I've never loved anyone like you. You're so kind, you didn't know me or anything and you gave me so much, you dressed my children...' And the boy [Krystyna's son] comes and says, 'At last I have a father. A military man, with a moustache.' And that's how he won my heart. Went out on the street, telling people he had a father, he'd fear no one from now on.

I left the army. My commander told me, 'Stay, they'll make you an officer soon.' But I said, 'I don't want to.' I wasn't itching to become an officer, because I didn't want to have anything to do with the military, I wanted to be a civilian. I had enough. But I still wore the uniform, and still carried the gun with me. No one cared.

The Home Army guys were turning up. One night I see something's happening on the street. I approach, our soldiers are beating a guy to death, I ask them why. 'Because he's from there! [the AK]' I say, 'May be, but no one gave you the order! I make the call, ten MPs will come here and take you away!' They let him go, but they beat him badly, broke his hand.'

It turned out the guy was my wife's friend. One day I come home, he sits there. When he saw me, he called, 'This is the man who saved my life!' And then, 'I wouldn't have told you, but you see, there's this gang, a big stink is coming, they'll be killing Jews, throwing them out of trains...' It was 1946. He's telling me all this.

I said to my wife, 'Krysia, if this is so, if you love, what will you do?' 'Where you are, there I am.' And within a single day we left the children with my wife's parents, because we couldn't take them [with ourselves] and went to Walbrzych [town in south- western Poland, some 300 km west of Kielce]. We left everything we had. A few days later the tragedy in Kielce 31 took place.

We arrived in Walbrzych, went to sleep with all those refugees, repatriates. We spent the night there, and in the morning I went to fix us up with a place to stay and a job. The town office, a long queue. I finally got to see the official, I ask him who's in charge here, and he says, 'Who are you? Who told you to sniff around here?'

And this other guy, a lieutenant [probably another veteran looking for lodgings], pulls out his gun and says to the official, 'Come on, take off this fur coat, take it all off, you son of a bitch, you reactionary, where were you? With the Germans, you were a Volksdeutscher 32? And now you work here?' And the official goes, 'Gentlemen, please, don't kill me.' I say, 'No one's going to kill you, but you beware and give us what we're entitled to.

I've come here with my wife and children and I have no place to stay.' He says, 'Don't worry, we'll find something for you.' [Veterans of the 1st Polish Army had the right to farms in the post-German territories]. 'For now, you spend the night at this German woman's, and in the morning I'll have something specially for you.' A detached house, a German lady still lived in it.

All furnished! I had never seen anything like that in my life! The furniture made of white birch, gold birch, armchairs, beds beautifully polished. And a beautiful garden. Everything from A to Z. The cellars - full of food. Four rooms and a kitchen downstairs, and three rooms with a kitchen upstairs. And a car on top of that. 'Well,' I say, 'it suits us just fine.'

I took my wife, we went there, took out the food we had. The German woman gave us all she had, sugar and all, waited on us very decently. She wants for no one to harass her, for her to be able to live in peace. I say, 'I won't allow anyone to harm you. Eat what's yours, I don't want anything. We'll take nothing from you, I guarantee you peace.' [Editor's note: Mr. Najman doesn't know what happened to the woman afterwards, he lived in the house for a short time only.]

There were four mines there, I go to one of them. The director. Good day, I tell him what my profession is, that I left the military, I want to work because I have a wife and children to provide for. We weren't officially married. I already have a place to stay, and whatever job you can offer me, I'll take it.'

He says, 'You see, there's this job: there are the mines, all these workers, and we have a problem feeding them. I'll give you three trucks and two Germans with guns and you'll drive around, offering coal [in exchange for food]. And so I rode like that for a month but then something didn't click.

The director was an endek 33 from before the war, I learned only later. I ask why I am fired. He says, 'You got it wrong, there was a misunderstanding. You didn't understand what we meant. You'll work, you'll be the head of the whole [supplies department], we congratulate you.' [Editor's note: The change was probably the result of the fact that Mr. Najman had joined the party].

Meantime, the party 34 was organizing itself. Some miners came from Katowice and Sosnowiec, 'Will you join the party?' 'Well, why not, of course!' And I joined. They tell me, 'You know, you have to watch your step, the director above you, all these people must be gotten rid of.

They're all of noble birth and enemies of People's Poland...' I went to see the director. 'You see, I don't fire you, but a new government will come, and you have a past that I don't.' I worked there for two or three months and I hear, 'You'll be the head of supplies for all the mines.'

I worked in that position for almost a year and finally the party calls me. 'Comrade Najman, we've watched how you work, because no one wants to work as hard as you do, ride the tractors, organize the exchange, no matter what the weather, in freezing cold...

You didn't look at the money, only to feed these miners, for this mine to operate as it should. We have a directorial position for you at the gardening enterprise.' 'I have no experience.' 'You'll learn, the most important part is to plant, you're a great manager, you've shown what you can do, demonstrated your talent.'

I lived like that for five years [without getting officially married] because I didn't need that, I was an executive. But one beautiful day my wife tells me, 'Why the fibbing if you can marry me.' 'You're right, let's go,' I say.

That day I was in town by chance, in the registrar's office, I went to the chief registrar himself. 'Listen, I live like that [in a common- law marriage], I'd like to make it official.' 'Do you have any ID?' 'I have only this military ID, because I'm from beyond the Bug, but my wife has everything.' 'You can call your wife.'

'She isn't here, she doesn't have her birth certificate.' 'Come tomorrow, please.' And two days later my wife had all the required documents. I took two colleagues from the office for witnesses, I had all the papers myself, and we got married [in 1950].

I found my brother Michal only after the war. A friend comes and tells me there's a guy named Najman in Poznan. 'I think he may be your brother, I talked to him, he says he's a Najman.' 'And where is he?' I ask. 'In Poznan.' I took my wife, took a car from the office, went officially on a business trip.

Paid for the gas myself so that no one could find fault with me, and went. We arrive in Poznan, start asking people, no one knows anything. I ask one lady, and she says, 'Why do you ask me, there's the town hall, go there.' [We did].

'Who are you looking for?' "Michal Najman.' 'There's one, born 1913.' I say, 'It's... it's my brother. And where does he live?' 'Near the Okraglak [Poznan's characteristic, round-shaped department store], house number so and so.' He was still in the army.

We climb up the stairs, and he already had a child, his wife was pregnant. I enter, he was sleeping, and when he saw me, he was completely dumbfounded. 'It's you, my brother!' And we both started crying. 'Please, meet my wife.' She wasn't pretty, and when my wife entered, the blonde, the other one looked like she was about to choke.

My brother says, 'You have a very pretty wife.' My wife kissed him and says, 'Let's go to a café, we won't be talking here.' She didn't like the place. My brother's wife says she isn't going, and my brother says immediately, 'This is my brother, I'll go everywhere with him if he invites me, wants to talk to me face to face, you can't say anything.' 'And why is his wife going with you?' 'Because she's his wife.'

In the end we went to a café, talked, I'm telling him my story. 'Mietek,' he says, 'I know she's ugly, but, you know, I was alone here, she had an apartment... I was looking for you, couldn't find you... You know how it is with a man, he'll fall in love eventually... She's pregnant, I can't leave here, it's my child.'

And we sat like that for two hours until we woke up. 'Mietek, go,' he says, 'I'm still in service, carrying a gun, I defended the citadel.' [probably: stormed. The Poznan citadel was defended fiercely by the Germans and captured by the advancing Red Army in February 1945.]

And so it went. He visited me all the time, I was in a directorial position so I invited him. I helped him, I had the top salary. I had everything, so he was always well equipped. He came, we spent time together. Then I fixed him up with a job in Poznan, a good one. He started earning decently and so it went. After all, who am I supposed to like if not my own brother?

My next assignment was as the chief executive of the Ogrodnicze Zaklady Handlowe, an enterprise selling fruit and vegetable produce [early 1950s]. When I came, the company was running at a loss, but I soon turned it around until it really swooshed.

When I came to a purchase outlet, I said, 'Boy, we give you money, you can buy for a hundred thousand, but you have to sell it all. You see to what needs to be done, you can make money yourself, but the company must show a profit, remember.'

I worked there for two or three years, I don't remember. One day a committee came from Wroclaw, a director, and he says, 'We're transferring you, Najman, you'll now be the director of a whole group, overseeing all the fruit and vegetable trading enterprises in a whole province.'

I had some beautiful furniture, started transporting it, wearing it in the process, but I couldn't refuse, and so I found myself in Koszalin [city in northern Poland, some 170 km west of Gdansk]. Sixteen provinces [Editor's note: there were seventeen provinces in Poland at the time], and we're in the sixteenth place in terms of business performance.

Everyone's only interested in getting drunk and doing deals on the side. I held a meeting with the employees. I say, 'I don't go into what you did before, I'm not interested in that. I won't draw any consequences because I have no time for that. We're in the sixteenth place, it can't be like that, I'll give you instructions how to work.

Every person who fails to observe these instructions, I will fire disciplinarily because I have such powers. There'll be no one to help you. And this is how I wish you work.' Each director heard, 'You'll be evaluated on the basis of quarterly performance. As for the rest, do as you please. But if I come and your unit doesn't show a profit, you can start looking for another job.'

I had inspectors, knew what was going on in the field. What they said about me, I didn't care, but in my presence they had to show respect. Take their hat off, go to the secretary if they wanted to see me. I had them wait an hour or two, or told them to come the next day. I was indeed very busy. And I spent a few years working there.

One day someone from the party comes to me and says, 'Najman, we have this egg- and poultry-producing enterprise, a major exporter. The recipient is Germany. And the Germans [their customs] stop the shipments, we don't know why. In the first month when I came, we shipped a railroad car of produce and it was stopped.

And the staff made sure everything was in order, that nothing was scratched or whatever. If a shipment is stopped, there's no dollars, no gold, and the country earns nothing. The decision is made to go to Zgorzelec [border town between Poland and Germany, 120 km west of Wroclaw]. I went to see what was going on, it was a serious matter.

My wife says, 'Take two pretty girls with you. I know Germans, I worked for Germans. Take a bottle of good brandy.' And we went by car. We talked and my shipment is let through, everything's in order, what joy in my heart, I don't remember ever being so happy.

That I managed to fix an important problem because it occurred to me to go to the border which was something the mandarins at the main office never did. A shipment didn't pass? Goodbye. Some three hundred girls worked there, a huge team. On my return I held a meeting and I tell them, 'Our shipment has passed. Keep working as you have so far, everything's in order.

The problem was that we were sending more cars than specified in the customs documentation. That's why the German stops them.'

Everyone's happy, the committee singing with joy. I arrive at a meeting in Warsaw, and there's this director who obviously doesn't like me. Najman, Najman, Schmaltzman - he's clearly unhappy about something. 'How should I call you, Najman or Nejman?' That's what interests him. I say, 'Quite simply, Najman.'

And he says, 'We've been here for a long time and they kept stopping our shipments, and here a new manager comes and his shipments go through. How do you do it, comrade N a j m a n?' I say, 'I don't do anything, the people work as usual, observing their duties, everyone knows their performance targets, knows what they should do...

They work well, and they receive bonuses and low-interest loans for that.' 'But you must know some secret,' he says, 'as a nation, that's what it seems to me.' I say, 'In my nation, even if someone dupes me, I'm never supposed to admit it because others will laugh at me.'

The [party's] committee replies, 'What, you don't like the fact that director [Najman] doesn't have a university diploma, just business college education? That's not much, is that all?' He stopped the guy in his tracks. 'We know what you mean, but it won't pass! This man covered the entire combat trail, and you didn't. He's been awarded high state decorations, he stormed the Odra, the Nysa, fought at Siekierki, in all the battles.

He was in Russia, in Stalingrad, was in hard labor, and he complains about nothing. And you bear a grudge against him only because he's a Jew. You weren't on the front yourself, you weren't anywhere, and you have the audacity to criticize him for his Jewish origin?' I thanked the man, said it was enough. I was proud, I got angry, said it was enough of the platitudes. And I left. Ethnic background played a great role those days. It was the 1960s already 35.

My last assignment was a purchase outlet in Swinoujscie [town in the north- western tip of Poland, on the Baltic Sea, on the border with Germany, some 120 km west of Koszalin]. I arrived here, I look around, the air's beautiful. They gave me a three-bedroom apartment with a kitchen in the very center of the town, with a telephone.

I started working at the purchase outlet. But it wasn't it, I didn't like the people I was supposed to work with. I fell ill, a doctor came, examined me. I tell him, 'So many years in war, more than twenty years a manager, I feel I've had enough.' He says, 'That's right. I'll give you a [certificate], you'll appear before the medical board.'

The board awarded me first-group disability benefits. My health wasn't okay. I went into therapy, because my nerves were really shattered. So many years, the war and all, the murders, no relatives, no nothing... And so I stayed here, in Swinoujscie. And I called it quits on everything.

But you've got to make your living somehow. I tell my wife I'll open a small shop. And I opened this kind of stall. When I worked as executive all those years, my wife stayed at home. She ran the stall for several years. Everything worked great.

Later, when I turned 80 or 75, and she reached a similar age, there was no one to run it anymore, we sold the business and end of story. In 1990 we went into retirement. My wife had some 700 or 800 zlotys a month, I had 1,300 [above-average at the time]. It was enough, we had our small house and we lived in peace.

We never had a church wedding, I didn't want to and she didn't either. And we lived like that for over fifty years, brought up the children, without any divorces or anything. I made sure my children got the proper education, sent one to be an officer, my daughter went into university, got married, I helped her build a house. I never told them anything about religion.

I lived normally, didn't christen them, didn't do anything of the sort. That's how they lived and they married Polish guys. Others said they were Jewesses. The daughter, Daisa, lives in the next street from me. One neighbor says, 'Let the Jewess sweep the floor!' And my daughter says, 'What do you have against me? You bow to a Jewess, kneel before her [an allusion to the cult, widespread in Poland, of the Holy Mary], and you call me a Jewess to insult me?'

My wife used to urge me to go to the synagogue. 'What for?' I asked her, 'and who'll earn our daily bread?' [Under communism, one could lose one's job or be expelled from the party for practicing religion]. 'To the synagogue! You must observe this. You're a chosen one, you've got to go.'

She went with me. She wasn't a Jewess but she was more observant than a Jewess would have been. She went to the synagogue and always said, 'I'm a Jewess, I have a Jewish husband.' Went with a Star of David pendant on her neck, was proud to wear it. Even my daughter liked it.

We went to a rabbi, and he says, 'From this day you're a Jewess.' That she had now converted. We went, I remember, to Szczecin, because in Walbrzych the synagogues were full of people. Such was the policy that it wasn't recommended to practice religion.

You had to stick to what earned you the daily bread, and besides, religion didn't really attract me. I didn't know how to pray, so I didn't go there. And it's not enough to just imitate [the gestures] like a clown just because you're inside.'

Later, after I stopped working, she started to observe it and I started going to synagogue. I was free, no longer had a boss, I did what I wanted. We went to Szczecin for the high holidays, Yom Kippur, Rosh Hashanah. Then I went myself, every Saturday.

But I haven't been going for a couple of years now because I'm not allowed to for health reasons. I'm the kohen, I bless the people. When I pass, they cover their clothes, and I pray. God gave me this gift but I don't use it because my health doesn't allow me to. I say, 'Glory be to God in heavens, thank You for everything, and bless,' I say, 'my family in Israel and my family here, and bless all those Poles I care for.' I put on the tallit and read the psalm.

It's been almost three years since my wife died. She was 86. I didn't put a cross on her grave, nothing. My friends from the unit came, the Polish- Soviet friendship people, the Baptists, came and buried her.

The son-in-law from Israel called and asked to read this psalm for my wife. Psalm twenty third. And now every Saturday I read it and every second day I'm at the cemetery, I go to my wife to look, to talk. 'Krysia, I have no one else to talk to.'

My brother Michal used to come to us to Swinoujscie, to the seaside. He had such a job that he could spend time with us. Died some ten years ago [in 1993]. His wife died, at the age of 90, left two children, they are 50 or 60 today, daughters, both married.

I didn't have much contact with my step-brothers and sisters in America because those were my father's children from his first marriage. They sent me a package with some stockings, so what, my wife said, we don't need anything. Let them not exert themselves, there's no point going there [to the US].

From time to time we wrote letters and that's it. Once they sent me an invitation to go there, I refused, I didn't go because I didn't want to. My elder sister, the one from the first marriage, Besza, wrote me from America. To come as soon as possible with my wife and child. 'Even though you have a wife.' I have a Polish wife with children. 'Whoever, whatever.'

My wife didn't want to go so I didn't go, even though she said, 'If you have relatives there, go, leave me and that's it, I don't stand in your way.'

My daughter Sabina is in Israel. She'll be fifty now. She lives there with her husband, her son and daughter. He went there two years before her, found a job, everything, and then called her to come with the girls, for a month. She came for a month, he took their passports, and they stayed.

He was granted the citizenship, and they were. He's a regular Pole. They can't tell there [in Israel]. He'll say his father's a Jew, his father-in-law is a Jew. Went to pray with me too. I went to the prayer house and they confirmed he had been going with me every Saturday for the ceremony, for two years...

Knew his way around, a smart boy. Went to the rabbi, told him about all those things, and the rabbi says, 'Okay, we'll help you.' Took two years and they granted him the citizenship. His wife and children too. Went to do his army service and alright. Has a job, an apartment...

I've been to Israel, I like Israel very much, Jerusalem is an extremely beautiful place, the original marbles and all. The colors, the tidiness. In this respect, it's beautiful. And work. Work, as it should be, at the kibbutz. But there's no work for me there. There's only work for young people to whom the future belongs.

I won't contribute anything to Israel anymore. And I'm only a Jew by letter. I could get a benefit, it's not as low as in Poland, you could live off it. You get your food, get your drink, get the few zlotys so that you don't have to worry about tomorrow. There are no luxuries, but you'll get furniture for free, an apartment, all those other things. But I have everything here, so why go there to live on benefit?

How do I spend my time? I go to the hospital, a friend of mine's there. Every second day there's a funeral, I go, you have to make a speech, offer your condolences to the family. We recently created a special section for war veterans at the cemetery, a nice entrance, it took five years, we reached a deal, did it for us for a few zlotys.

I have a stretch there under my care, we lay the flowers, my friends are buried there. We gather, talk, do some official business. I'm always the one to go to an office. You have to do well, show that the Jew works, so that they don't say he's a Jew [an allusion to the stereotype of the scrounging Jew].

I sit at home and have peace of mind, wait for them to come to me and help me, this is my life. My wife died and I'm alone. It's good my grandson is here to help me, make lunch for me, dinner, do everything he can. I sometimes get some support from the community 36. I get medicines for free.

They help me, I can't say, whatever I ask them, they'll always be helpful. I was renovating the apartment, they helped, can't say a bad word about them. Show interest in how I live. When you're old, everyone shows concern. It's an advanced age, you know, it's good I can walk, I can talk, not everyone can do it at my age.

On Saturday I tie the tefillin, praise God for leaving me here, for being the only one here who observes Sabbath, no one else here does except me, I'm the only one. And I thank God for the past week, for giving me a good health, for giving me courage, for giving me strength to go through all this. And for everything I have, I thank only God, God is my Father. I say it quite normally, as it is, from the bottom of my heart, because except God, I have no one else in the world.

• Glossary:

Alexander Bachnar
Bratislava
Slovakia
Interviewer: Zuzana Slobodnikova
Date of interview: November 2005

Mr. Alexander Bachnar is a very accommodating and knowledgeable man. He conversed with us about his life in an engaging and interesting manner, during which time he never forgot to also recall the people who shared his difficult life's story. According to Mr. Bachnar's wishes, we will not mention the surnames of his children and grandchildren in this interview. Like many other Jews, he also experienced manifestations of anti-Semitism, both during the Holocaust and during the long years of the totalitarian regime. Nothing, however, could induce him to leave his native land and abandon the ideals that down deep he believed in.

Family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

Family background

Of my grandparents, I remember only my grandfather on my mother's side [Abraham Steckauer] and my grandmother on my father's side [Maria Bachnerova]. My grandfather came from Dezerice, which is a town not far from Banovce nad Bebravou. I don't know how many children there were in the family, or whether he even had siblings at all. He made a living as a shochet. He was one very strongly religious person. He attended synagogue almost every day. In his younger years he even sang in the synagogue. Later he was a member of the Jewish religious community in Topolcany, where he moved. All I know about him is that his family observed rituals, customs and traditions. Well, for example, even my mother and her sisters all wore wigs. Because with Jews it was common that a devout Jewish woman would have her hair cut off and instead of hair would wear a wig. They also ate kosher. That means that there were two sets of dishes in the kitchen - one for milk products and one for meat.

My grandfather, as a proper believer, wore payes, but not a beard, I've got to say. He used to wear a suit, and wore a cap and kippah on his head. An inseparable part of him was his pipe, with an almost meter-long stem, which he was constantly smoking. He used that pipe stem to, among other things, whack us when we didn't behave and listen to him. I still remember the little room that my grandfather lived in. You see, later on he moved to Topolcany to live with my aunt - my mother's sister Nelli Rosenthalova [nee Steckauer], who had a two-room apartment, and in the hallway one additional room in which he then lived. This apartment was located on the town square beside the rectory. But back to the room. I remember very well what it looked like, because I had to stay with him, as at that time he was almost 90 years old. The room was very simply furnished. There were only two beds, a wardrobe, two stools and a small table. And of course a sink - that means one washbasin and one jug.

The apartment that my grandfather lived in shared a courtyard with apartments where non-Jews lived. The only Jews there were my aunt Nelli's family. I've got to say though, that they had very good relations with the neighbors. I can't say that there were any controversies or conflicts. They got along very well. It didn't change until the anti-Jewish measures began to be applied in Topolcany, and mainly when Aryanization 1 began. At that time friendships and relations with neighbors began to weaken and disappear. My grandfather died at a very advanced age - he lived to be 99 years old. I never knew his wife, my grandmother [Gitl Steckauer], because she died before I was born. It wasn't until once when I was at the Jewish cemetery in Banovce nad Bebravou, that I by chance found out that she's buried there.

As far as my grandma on my mother's side [Maria Bachnerova] is concerned, she was one immensely wise, good-looking and very good woman. By the way, she was very fond of me; mainly because of all the grandchildren I was the most dependent on her help, because our family was unmistakably proletarian and poor. We belonged among the poorest class in Topolcany. She realized this, and helped us however she could. She was born on the same day as Tomas Garrigue Masaryk 2, so 7th March 1850, but I'm not exactly sure whether she was from Hlohcov or Trnava. I don't know anything else about her parents and siblings. She lived to the advanced age of 90. She was a very good-looking woman, even though she dressed in a quite old-fashioned way. The way women still dressed in the 19th century, so she wore a skirt, blouse, and apron and as far as her head goes, she no longer wore a wig. But she covered her hair with a scarf. She was already more liberal, even though some Jewish rituals were still observed there.

Grandma lived with her son Leopold in Bratislava. My uncle had a modern, four-room apartment on Gröslingova Street if I'm not mistaken, number 21 or 51. This apartment was also nicely furnished in a modern fashion. I also lived with them at one time, when I was studying. I remember that despite her advanced age, she regularly cooked, washed dishes and cleaned. Until I remember on one day, it was on Sunday, she said, 'Kids, I feel kind of tired. I'm going to go lie down.' She lay down and never woke up again. I looked for her grave as well. Here, in Bratislava at the Jewish cemetery, but unfortunately I didn't find it. I never knew her husband, my grandfather. My father once told me that his father came from Klatova Nova Ves and made a living as a shoemaker there. That's all I know about my grandfather.

Growing up

My hometown is Topolcany. As I recall, it was a small town with a population of around 8000. [According to the 1921 census, 7238 people lived in Topolcany, of which 1393 were Jews]. It had a very large Jewish community, which numbered almost 3000 [according to Barkany - Dojc: Jewish Religious Communities in Slovakia, 2192 Jews lived in Topolcany in the year 1930], which was more than a third of the town's population. In those days the Jewish community was neither Orthodox 3 nor Neolog 4, but status quo ante. There were various Jewish prayer halls in town. Some were visited by devout Jews and some by the less devout. My family belonged to the less devout group. Yes, and mainly due to the fact that as far as political orientation goes, they were very leftist.

But back to my town. I remember that there was a large synagogue in Topolcany. One large synagogue, and right beside it a small one. The large one basically belonged to the status quo ante group. The little one was Orthodox. Besides this there were about eight or nine prayer halls. One prayer hall, for example, belonged to the strongly religious Agudat Israel 5. Another of the prayer halls was named Shomre Torah [Guardian of the Torah]. That one wasn't as strongly Orthodox, but all rituals, commandments and prohibitions were observed.

The town's rabbi was distinguished Mr. Weiss. He was very wise and also very distinguished in appearance. So we had our own dayyan in town. He was responsible for taking care of disputes among Jews. Because Jews had autonomy to the degree that they could handle certain disputes within the scope of their own religious community. This man was immensely wise and tolerant. All I know about him is that he lived in Topolcany until 1944, then they deported him and he died. I can't forget to talk about the Jewish religious community. If I remember correctly, its president was a certain Mr. Gelenyi. Among the religious community functionaries were better situated, wealthier Jews, who were able to finance the religious community. As far as I remember there was Mr. Feldenburg - a watchmaker, then Mr. Lickenbirk - a lumber and hardware merchant. That's as much as I remember about our religious community.

As far as education is concerned, we had a Jewish school in the town. In the morning normal subjects were taught, in the afternoon religion. A certain Mr. Trutzer taught us religion. He was a very wise man, who introduced us to the mysteries of the Talmud. And I think that this was very good, because learning about the Talmud means accepting the laws of logic. Few doctrines are as based on the principles of logic as the Talmud. I'll give you an example. Can a Jew eat an egg that a chicken laid on Saturday? One rabbi says that he can. Another rabbi says he can't. And each one defends his own thesis. These are questions that today make us laugh, but in reality, the explanations as to why yes, why no, force the student to begin thinking logically.

But back to the educational institutions of my hometown. We had a talmud torah, but not a yeshivah. The nearest yeshivah was in Nitra. Well, and in closing I also remember the Topolcany mikveh. I was in it only once. Because I preferred to bathe in the Nitra River. But let me describe what bathing in the mikveh looked like. It was a concrete room measuring about 3 x 4 meters, filled with lukewarm water, and a person sat there for five to ten minutes and bathed. People usually went there on Friday, so they could greet the Sabbath clean. That's all as far as religious buildings go.

As far as housing goes, almost the entire main square was Jewish. There were very few non-Jewish houses, companies or stores there. Jews mainly made a living as merchants. Because Topolcany was characteristic in that there was almost no industry there. There was only one sugar mill, which in 1929 they torched on purpose, in an effort to lower the production of sugar so as to raise its price. The sugar mill belonged to Baron Schtumer, and due to its burning down, sugar stayed at 6 crowns per kilo. Besides the sugar mill, there were one or two brick factories in Topolcany, and a woodworking company. So most of the non-Jewish residents were proletarian, people that were unemployed, day laborers or worked in agriculture. They were lower social classes. But let's return to residential conditions. Already in those days there was electricity, even though in the beginning not everywhere. We, for example, originally lived on Hviezdoslavova Street, but because we didn't have enough money to pay the rent, they moved us to a place outside of the town, to the so-called Jarmocisko. There we got one room and a kitchen. The floor was earthen, not wooden, and we had a petroleum lamp for light. But only for a short time. Then our situation improved and we rented a two-room apartment at Tovarenska Street No. 1, which later was named Hitler Street. We were still living there in 1939. And as far as running water goes? We didn't have that. We used to go to a well to get water every day.

Regarding the political climate in the pre-war years, the town was politically divided into a significant portion of the inhabitants that consisted of proletarians, and that part was oriented to the left. So there was a relatively strong Communist party. So strong as to have a deputy mayor on the town council, if I'm not mistaken one of them was named Kobida and another Cervenan. Then there were bourgeois parties, republicans and mainly Hlinka's People's Party 6, which always nominated the mayor. I remember that one of these mayors was at one time Mr. Ziak, a watchmaker, who was so tolerant that he would always come to synagogue for the Jewish holiday of Yom Kippur, the Day of Atonement. He had a place of honor in the first row. And he was a member of Hlinka's People's Party. But as I've said, most of the population was oriented to the left.

I remember one May Day demonstration in 1925. I was six years old at the time. My brother was walking at the head of the procession with a red flag. And I in shorts and bare feet, holding on to his pants, and at that time a conflict occurred. The gendarmes were shooting, luckily only into the air and they didn't injure anyone, but even so things were pretty tense. In Topolcany there was also a Jewish Zionist party, a religiously oriented Jewish party and a business-oriented Jewish party.

And anti-Jewish sentiments up to the year 1939? We experienced it only in the fact that once in a while there would be a conflict between Jewish and non-Jewish boys. They would call us names, and we'd retaliate in kind. But in a wider perspective such conflicts didn't take place. Jews were well off, had stores and the rest of the population lived in poverty. So it certainly influenced the mood and feelings of the non-Jewish inhabitants.

Before the war there was no army in Topolcany. So there were no army field days or parades. The only thing that's stayed in my memory is when Tomas Garrigue Masaryk died in 1937. All of the town's inhabitants dressed in mourning-wear and the stores were closed. Otherwise, nothing ever happened here. Perhaps the only thing worth mentioning are the Holy Spirit pilgrimages, when pilgrims would pass through town.

Every Thursday there was a market held in Topolcany. Farmers from the entire region would gather and sell their products. I for example remember, that one watermelon weighing 5 kilograms cost one crown. [Editor's note: in the year 1929 it was decreed by law that one Czechoslovak crown (Kc), as the Czechoslovak unit of currency, was equal in value to 44.58 milligrams of gold.] So a kilo of melon cost 20 halers. We used to go shopping at the market because it was cheaper. Poultry - chicken, geese, because Jews don't eat pork. Most often we'd buy a goose. You could buy one for about 20, 25 crowns. And that was already a large goose, liver included. My mother did the shopping. Though we'd also do the normal shopping. I remember that we heated with wood in a cast-iron stove. We used to go buy the wood in a general store. Across from us lived Mr. Schwartz, a businessman, and he had a very wise principle, which he also practiced. He always said that 2 x 5 equals 10, but 5 x 2 also equals 10. Which means that it's better to sell five things for two crowns apiece than to sell two things for five crowns apiece. And we used to go to him to buy groceries - sugar, flour, whatever we needed.

Something about my parents. My father was named Jakub Bachner and came from Klatova Nova Ves. Klatova Nova Ves is a town near Topolcany. Around 15 kilometers from Topolcany. My mother was named Frantiska [Bachnerova, nee Steckauer] and came from the town of Dezerice. That's also between Topolcany and Banovce nad Bebravou, closer to Banovce. My father was born in the year 1872 and my mother in 1876.

My father used to recall that he used to go on foot to court my mother. From Klatova Nova Ves to Dezerice. All I know about their marriage is that like in most cases in those days, it was an arranged marriage. Though I don't know in exactly what year they were married, nor where they were married, one thing do I know for sure: for sure their wedding took place in a synagogue. That's a matter of course. You know, in those days it was unthinkable to have a civil wedding.

My father and mother spoke Hungarian. But they also spoke Slovak. So with us they spoke in Slovak. But among themselves I think that they spoke Hungarian, or occasionally in German. Because they, understandably, had still gone to Hungarian schools. As far as their education goes, it's hard to say. Degree of education. You know, it's hard to talk about education in a Jewish family in those days, because my mother was 18 or 19 when she was married, and then came children.

By the way, in the year 1904 my parents moved to America. One of their sons was born there, my brother Leopold. Then they returned from America because they didn't succeed in making it there. When I recall my father and what he looked like, how he dressed, I think that my father dressed normally. In an off-the-rack suit, he wore a tie and also had a black hat. Payes or even a beard, that he didn't wear, because he wasn't particularly strongly religious. As far as my mother goes, she was on the contrary, as I've already mentioned, from a very religious family. She wore a wig and otherwise went about decently dressed, mainly because my sister Ela was an excellent seamstress and knew how to find nice clothing for our mother. My older sister and her sewing talents basically saved my life. But we'll get to that later.

My father was a house painter by trade, but had very few opportunities in his field, and so even though he was a master, he usually worked as a journeyman for this one painter, Szomolanyi. Many times it happened that he didn't have enough work, and was unemployed. Our financial situation was then in a corresponding state. We belonged among the poorest of the town's inhabitants. My mother was a housewife. You know, with so many children, she didn't get out of the house much. I remember that when I came home after graduating from high school, and announced that they've got a son who's graduated with honors, my mother wanted to show off and went out on the main square. I had to take her by the arm and she walked about the square to show that she had a son who was a high school graduate. In those days that meant a lot. In those days, to be a high school graduate, that was to be a cut above. Today it's common, but back then it was a big deal.

Our living arrangements and furniture were very poor. In the best case we had an apartment that had two rooms with quite old-fashioned furniture. There were only two rooms and a kitchen. When we lived on the aforementioned Hitler Street, we even had a small larder there. We didn't have a bathroom. We had a trough, and that's where our mother bathed us. We'd always heat water, and then we'd bathe. We didn't even have a toilet. Only out in the courtyard was there one. When it was colder, we heated only with wood. We had an iron stove. As I've said, we used to go for water to a well in front of a pub belonging to Mr. Machac. We'd always go there for two pails of water. There were another four families living in that courtyard along with us. So there could be no talk of a garden. Of mice and rats yes, but not of a garden, because in that courtyard it wasn't possible to grow anything or raise animals.

What I do have to mention, though, is that at home we had a very large and rich library. Books were the only things that we were capable of paying for. For books, plus partly for records. I don't know how it was possible, but in some fashion we came by an old record player with this big horn. And I know that we used to borrow records, but also bought them. They were those old 78-rpm records. And there, with that old record player, I basically came by my affinity to music, which I still have to this day. I've got a huge record collection. I've got almost 600 LPs, around 120 CDs plus around a hundred cassettes. Mainly with classical music.

But let's get back to books and literature in general. At home we had some religious literature, but secular literature dominated. Everyone in our family knew how to read. My mother read the least of all of us, because with having to take care of the household and children, she didn't have much time left for books. My father used to read, but it was mainly we children that read. The books that made their way to us were written mainly in German and Hungarian. Otherwise, I've got to mention that I was one of the most faithful members of the town library. I used to go to the library regularly. It used to cost 20 halers to borrow one book. And I still remember the name of the librarian, he was named Drahos. He became fond of me, because every week I would come to borrow books, which helped me immensely in school. Thanks to those books I knew more than what they taught in school.

So I remember that in Social Studies we were discussing ships. Some Queen Mary or some such ship was traveling from Southampton to New York in five and a half days. [Editor's note: The Queen Mary, in its time the largest and most luxurious ocean liner. Her maiden voyage stared on 27th May 1936, and on 10th December 1967 she dropped anchor after her last voyage at her current berth in Long Beach, Los Angeles.] And I interrupted our teacher and said, 'And that's why she was awarded the Blue Ribbon [an award that was given for the fastest traverse of the Atlantic Ocean].' Our teacher was a little surprised, and asked where I knew that from, and I told him that I had read it in newspapers and books. So I'll say again, we read a lot at our place.

I can even tell you that when the anti-Jewish measures began in 1939, I stored the books we had at home in a large box that measured 1.5 x 1 meters, and took this box and buried it deep underground in our courtyard. We had a very large Marxist library and I didn't want to lose those books. It's quite possible that it's still buried there to this day.

I've already mentioned that my mother was from a very religious family and my father, on the other hand, wasn't all that religious. He attended synagogue only on Friday evening, or Saturday morning and also during the High Holidays. My older siblings rarely went to synagogue. Mainly, when they were already older and were deciding for themselves, their political orientation influenced them in this respect, as they were leftists. My father took me with him to services up until I was around 13 years old. But I've got to say, that every Friday at home we made kiddush, which is the inauguration of the Sabbath. We would light two candles and Mother would bless the barches. Accordingly, we also celebrated all the other Jewish holidays.

One of the first holidays was Passover, that was the Jewish Easter. We didn't eat bread or anything fermented. We kept the tradition of seder supper in our household. Then there was Shavuot, which was seven weeks after Passover. They were religious holidays, which are analogous with Christian ones. Then there was, there was basically New Year, Rosh Hashanah and Yom Kippur and Sukkot. Those were holidays that were observed. Besides this, there were also two holidays that didn't have to be observed, which were Chanukkah - in memory of the Jews' battle against tyranny [the Maccabee rebellion against religious persecution initiated by Hellenized Syrians during the reign of Antiochus IV Epiphanus (2nd cent. BC)] and Purim, in remembrance of how Queen Ester saved Jews in the Persian Empire from the evil Haman. But those were only these halfway holidays, which didn't have any special ritual character. So that's what we observed. But as far as kosher food goes, we children had no compunction in buying ham or pork cracklings.

I've already indicated that my brothers were strongly oriented to the left. As far as my father's political opinions go, they were similar. I think that he was more of a social democrat. But he wasn't an official member of any political party. Only one of my brothers was an official member, he was named Marcel and in 1936 he moved to Palestine. He was an official member of the Social Democrats. My brother Leopold was a Communist, as well as Armin and I.

As far as my father's army service goes, I know only that he was captured by the Russians during World War I. He returned at the end of 1918. I don't know anything more, because my father didn't like talking about it.

If I was to talk about relations with our neighbors in the courtyard, I've got to say that they were relations that were basically normal and problem- free. Our neighbors were non-Jews and there was no problem there. It's hard to talk about friendships. It was mainly my father that got out and about amongst people. My mother hardly got out of the house. Friendships only when there were some family get-togethers, there yes. And besides, Jews live in this quite closed community, so contact with non-Jews wasn't something that was particularly sought out.

As far as family goes, my father was one of three children. One of my father's brothers [Arnold Bachner] fell in World War I and the second brother [Leopold Bachner] died in Lublin. Arnold lived in Trnava and Leopold originally lived in Hlohovec and then moved to Bratislava. He lived together with my grandma [Maria Bachnerova]. I think he was a partner in an artificial fertilizer business. The one that fell in the war had two children: one daughter, Olga, and one son, Alexander. The son is still alive, in Canada. He immigrated to Palestine, where during World War II he joined the British army. Through the British army he got into a Canadian unit. He lives in Canada as a Canadian citizen.

My father's other brother, Arnold, had one son. He's named Vladimir, and to this day lives in Bratislava. He's got three daughters. Besides him he had three daughters, Valeria, Olga and Adela. Not even one of them is still alive. They died during the Holocaust.

My mother had six siblings: one brother, Moric [Moritz] and five sisters, Nelli, Regina, Sarolta, Irena and Hedviga. Moric lived in Topolcany and had a general store. My uncle had three children. I don't remember his daughter's name any more, she died together with her parents during World War II. One of the sons, Mikulas, made it as far as a university professor after the war. He was an economist at the University of Agriculture in Nitra. Another of the sons, Richard, because a manager of one hotel in Presov. Both are already dead. They died last year [2004].

The only one of my mother's relatives to survive the Holocaust was one of her sisters, one of my aunts, and the other four aunts and one uncle died. Well, so one aunt lived in Banovce, one aunt in Dunajska Streda, one aunt in Stary Tekov, and one aunt in Topolcany - the one that survived, and one brother in Topolcany - who died along with his family, his wife and one daughter.

Another of my mother's sisters was named Nelli Rosenthalova. Her husband died very early on, in the year 1936. Nelli was the only one of my mother's siblings to survive the Holocaust. All three of her daughters managed to survive the war along with her. Two of them have since died and the third lives in Israel. Not long ago, I visited her during my stay in Israel. She was very glad to see me. She's got Alzheimer's disease, however. She doesn't recognize people very much, but despite that she did recognize me. That was the family that survived.

Another of my mother's sisters, Hedviga Fischerova, lived with her husband in Stary Tekov. My uncle owned an inn there. They had one son. All three of them died during the war.

Another of my aunts, Sarolta Diamant, lived with her husband in Dunajska Streda. Her husband managed a large farm someplace near the town. They had six children: two daughters, Valeria and Margita, and four sons, Dezider, Alexander, Karol and Ladislav. All except for one son died. Unfortunately I don't know which one of them survived.

Another aunt, Regina Webbel, lived in Banovce nad Bebravou. She became a widow very early on. She had three daughters. All three died in Auschwitz. My aunt survived Auschwitz, survived Buchenwald 7 and the day she was liberated died of typhus. That's how she died, sadly.

My mother had one more sister, Irena Biermannova. The only things I know about her is that she lived in Topolcany, her husband was named Maximilian Biermann, and that she had four children. I remember only three of them, two daughters, Ruzena and Magdalena, and one son, Maximilian. They likely all died during World War II.

I was born on 29th July 1919 in Topolcany. I spent my early childhood at home in the care of my mother and siblings. I know that I didn't go to nursery school, and especially my older sister Valeria helped my mother take care of me, and then my older brother, Leo, also helped. He helped by walking me to school, especially in winter, when there was a lot of snow. He'd put me on a sleigh and take me to school, because he was mostly unemployed and didn't have to go to work.

I absolved my elementary schooling in Topolcany at the Jewish elementary school. There I learned to read Hebrew, because in Jewish elementary school, we had general subjects in the morning, and every day after lunch, two hours of religion. In Hebrew it was called cheder, that literally meant room, but it actually means a classroom for teaching the basics of the Talmud. There I learned to read Hebrew. I was a good student. So good that my Grade 4 homeroom teacher insisted that I not got to Grade 5, but right into high school.

My parents signed me up at the Theological High School in Nitra, where the teachers were mainly priests. The principal was also a priest, and the well- known Professor Damborsky had also taught there. [Damborsky, Jan (1880 - 1923): linguist, archivist, high school teacher and journalist.] He was one of the first to create a Slovak grammar textbook. Always, when it was time for Catholic religion class, we were free, and could go out. We had that hour off. There were no manifestations of anti-Semitism at school. You could say that it was a quite tolerant school. The only problem was that they taught on Saturday as well. Well, and as we couldn't travel on Saturday, that was a sin, I lived in Nitra. I was taken in by one family in Nitra, the Schillers, where I always slept over from Friday to Saturday, and where they also invited me on Friday evening and for lunch on Saturday. Then on Saturday evening I returned home by train to Topolcany. But that lasted only about a half year. Because although I was an exemplary student, in half a year I had a four [an E] in drawing. Thus I was forced to pay tuition. Because I didn't have money, I left school.

I returned to Topolcany and transferred to the local town school. There I attended the first and second year and then transferred to the high school in Preividza. My favorite subject at school was Latin. I liked it so much that I read it under my desk on the sly. Even Latin classics, Tacit, Ovid, Cicero. I liked it very much, and mainly because for me Latin was logic carried over into language. Very few languages are as exactly logically constructed as Latin. And this enticed me, because it taught me to think logically. That's what I liked the most. To this day I have no problem translating Latin texts. Besides this, Latin helps me in that I can basically understand all Romance languages. Not even Romanian is foreign to me. I also had French in high school. So I also learned French and don't get lost in it. I know how to read Romanian, know what I'm reading and know the same in Spanish. And I can follow French texts on television. So this is what is typical for the Jewish community, that most of us know two or three languages. I'm not even mentioning Czech, that's a matter of course.

But back to my favorite subjects. I also liked history. It also attracted me. And I read a lot of books in the vein of documentary literature. I was rather inclined to the humanities. Subjects that had to do with science didn't attract me at all; to this day I still have what they call in German 'Angstträume' - nightmares, that I have to do my final exams in physics. Today I'm very interested in physics, especially nuclear science, because that relates to cosmic questions and that very much interests me. But back then it was really a nightmare for me. To this day I know what sort of question they asked me at my final exam: What is the final effect of one convex, concave lens? I remember that I didn't have the least idea. But Mr. Kolc, the physics professor, who really wanted me to graduate, actually answered the question for me. The only thing from science that I knew was that there are two circulatory systems for blood. One small system and one large one.

I was a relatively good student. I belonged to the better part of the class. To the degree, that when we had a class with one relatively strict teacher, who was named Cervinka, and when the class didn't want him to test us, they had me ask him questions. And I, who at that time was already concerning myself with Marxism, would ask him questions. He taught us philosophy. I would ask him about things that I had read about in books at home, and in this way kept him busy. And he didn't realize that it was the end of the class until the bell rang, and by then it was too late to test us.

During my studies in Prievidza I lived at Mr. Löwingerova's for thirty crowns a month, in a loft where she stored apples. My entire furniture consisted of one bed mat, one trunk a meter square - that served as my table, then one stool and one petroleum lamp. And that was all the furniture. But it had one advantage, for I didn't have my board taken care of, and Jews had this custom that you could eat with a different family every day. But I only had my board taken care of six days out of the week. That means that one day I had no place to eat. I would have gone hungry that day, if it wasn't for the fact that I had a classmate and friend [Richard Heumann], who was the son of the richest Jew in Prievidza. Instead of one snack he used to bring two with him to class. So I ate his snack, that was my lunch, and after lunch I'd go to his place and there I'd get cocoa and cake. I was quite dependent on them. I graduated from high school in Prievidza in the year 1938.

My friends were mostly of Jewish origin. To tend towards Jewish friends, that was in my case given by my living conditions. I was more or less dependent on them. Mainly on my friend Richard Heumann, who was the son of practically the richest Jewish businessman in Prievidza. The owner of the company Karpatia.

Besides this, I was a member of that Jewish scout movement, Hashomer Hatzair 8. As an illustration, I'd like to say that on 20th October 2005 there was a reunion of former Slovak Hashomer members in Israel. And I was the only non-resident of Israel to get an invitation to this meeting. And I also participated in it, and met there a bunch of my former friends. Otherwise I was also quite friendly with non-Jewish boys. With my classmates, that is. Mainly with Jozef Hagar, later a teacher and principal of the Prievidza high school. But also with German boys like Silvester Schwezichter, up to 1938 they were basically leftists. So some nationalist tendencies didn't crop up. But as I've already said, I spent a lot of my free time at my rich friend Heumann's place. And what did we do? He had a very large record collection for those days, so we listened to music. We did a lot of sports. I concentrated on medium-distance running, 2000 and 5000 meters. But I wasn't a particularly big athlete. I was more into reading, culture and cultural affairs.

During summer holidays I usually went to Hashomer summer camp, or wandered about Slovakia. Two of us would pick up and go. We'd hike about Slovakia with one crown in our pockets and a spare pair of socks. We slept in haylofts. Sometimes people would offer us bread, butter or potatoes. In this fashion we'd sometimes wander around Slovakia for a whole month. When we weren't in that camp.

Now that I've mentioned those travels, the first time I went by car was very early on. This was because my brother Leo was a taxi driver. So quite often I would go by car. My brother drove some sort of Pragovka, in which he still had to use his arm for a turn signal. I traveled by train very early on as well. This was because every morning in 1929 I traveled from Topolcany to school in Nitra. My train left at 7 in the morning. I remember that I traveled every morning, and for a month it cost six crowns. How many times my father had to go to synagogue at 5:00 a.m., and borrow six crowns from some richer Jew, so I could buy a ticket at the train station at 6am. How many times did it happen that we had a baked potato and black coffee for breakfast. And for lunch I got fifty halers from my father. Fifty halers, I was supposed to buy my lunch with that, and I usually bought one nut croissant, which cost fifty halers. Really. That was during the worst times. Then it got a little better, when I was in Prievidza and was going to high school there.

I haven't talked about my siblings yet. There were ten of us children at home. I had five brothers and four sisters. The oldest brother was named Dezider and was born in 1903 in the town of Dezerice. He apprenticed as and became a master tinsmith. He had a tinsmithery workshop in Topolcany. During World War II he was deported to a labor camp in Novaky 9, where he was head of a tinsmithery workshop. Unfortunately he didn't survive the war. He was murdered along with this wife Gizela and three children, Judita, Ruzena and son Jozef in Kremnicka. [Editor's note: here on the cusp of the years 1944 - 1945 the Nazis and members of the Hlinka Guards murdered 747 people, Jews, partisans and anti-Fascists. After liberation a monument dedicated to the victims was built there.]

The second to be born was my brother Leo. It was in 1904, when my parents were trying their luck in America. Leo was born in the city of New York. Because my parents didn't succeed in the States, they came back. Leo's life story is quite moving. He was quite a staunch Communist. He often participated in various demonstrations and strikes. Despite the fact that he was a locksmith by trade, he worked as a driver. At one time he also worked as a taxi driver in Topolcany. In 1936 he left for Spain, secretly, without us knowing about it, as a volunteer in the international brigades. He fought there on the side of the Spanish Republicans. He was wounded in battle and ended up in a hospital in the town of Teruel. After the Republicans' defeat in Spain, he returned to Czechoslovakia, which was already after the proclamation of the Slovak State in 1939 10. Soon after that they arrested him. He was imprisoned in Ilava, from where he was among the first to be deported to Majdanek 11.

Next in line was my sister Ela, who was born in 1907 in Banovce nad Bebravou. Ela was a seamstress and managed to survive the Holocaust. She survived thanks to the fact that she was the head of a sewing workshop in the Novaky labor camp. After the suppression of the Slovak National Uprising 12 she hid out using forged papers in a town not far from Banska Bystrica. She hid there along with her son Ivan, at that time five years old, who in 1969 went to the USA, where he worked as a doctor. For some time he was even the director of some hospital. My nephew moved away for one, I would say ideological reason. Initially he didn't want to move away. As a doctor he worked for a certain doctor, Professor Kukura, in Michalovce. Kukura once told him the following: 'Listen, Ivan, I can depend on you in everything. You always do everything that I ask for me. You're friendly, very popular, but there's something I don't quite like about you.' Because he was the only Jewish boy there, the professor made it obvious that he was different. That was the only reason why my nephew Ivan packed up and left in 1969.

The fourth sibling in line was my brother Armin. He was born in Banovce nad Bebravou, in 1909. He was employed as a clerk in a textile store in Topolcany. Luckily he didn't experience the horrors of the Holocaust first- hand. In 1936 he moved to Palestine. He lived in the Gan Shamuel kibbutz and after the war our father went there to live with him as well. A different misfortune met Armin however; his son Amos fell as a soldier in the Israel army during the war in 1967 13. My brother lived in the kibbutz up until his death in the year 2000.

The fifth to be born was my brother Marcel. He was also born in Banovce nad Bebravou, in 1911. He worked as an upholsterer for Mr. Ratenstein in Topolcany. They murdered him during World War II.

The sixth was my sister Valeria. She was born in Topolcany in 1913. In an effort to save herself from the deportations, she married a Jewish boy from Topolcany, Max Schlessinger. [Editor's note: the first to be transported from the Slovak State were young single Jewish women.] Unfortunately they didn't manage to survive, they were murdered in Kremnicka. I've got to say that Valeria was very pretty. She was even pronounced Miss Topolcany.

I, Alexander, was the seventh. I was born in the year 1919. After me, my parents had my sister Marta. I think that she was born in 1920. Then we had two more family members, twins, Ludovit and Adela. They were born on 2nd March 1924. According to the testimony of the doctor Marta Schvabova, Adela was one of the ones that in Auschwitz stood up and proclaimed that she won't work for Fascist swine. Upon which one of the SS shot her in the stomach and forbade anyone to help her. She bled to death in the presence of a doctor and witnesses. Ludovit, as far as I know, died in Majdanek.

All of my siblings, aside from me, had only a basic education and worked as trades people. My older siblings Dezider, Leo, Ela, Armin and Marcel attended Hungarian elementary school. Vali [Valeria], I, Marta and the twins already attended Slovak elementary school. So at home we all spoke Slovak and Hungarian, but also German. Jewish families are usually multilingual.

As far as Judaism and Jewish traditions that I remember from my childhood are concerned, I've already spoken about them. I've also mentioned the holidays we observed and talked about the Jewish elementary school that I attended and where I studied the Torah in the afternoons. I didn't undergo any higher Jewish education. My bar mitzvah is worth a mention. I had it in Topolcany. It was sometime at the beginning of August. The bar mitzvah consisted of me being summoned to the synagogue, and that I had to read one chapter of the Torah. That was all. All the grandsons of my grandfather [Abraham Steckauer] got a gold ducat as a gift for their bar mitzvah. I was the only one to not get one, because I had gone swimming on Saturday.

When I was still a child, Chanukkah and Purim were among my favorite holidays. And they were my favorite because we for one had the opportunity to play, as they were holidays of happiness. We had the opportunity to play, and the opportunity to get something. Usually for Chanukkah we got some clothing. And for Purim we got sweets. The way it was back then, was that one family would send another sweets. We unfortunately couldn't afford to bake any sweets. So when we got some sweets wrapped up on a plate, we then took what we had gotten and sent it on. This was so we would also give someone a gift; it was part of the holiday. So much for religious life during my childhood and youth.

My life before World War II broke out wasn't particularly unusual. After graduating from high school I attended the Pedagogic Academy [Teachers' College] in Bratislava, on Lazaretska Street. I didn't finish teachers' college for two reasons. One was political, because it was already after 14th March 1939 and the other was because I had practically no place to live and eat. I returned home to Topolcany and for three months worked as a typographer in a local print shop. Then I worked at a farm belonging to the Bulgarian Mirek Todorov. Then I went to Trencin to work for Zamaroci at a sawmill.

From there I was drafted into the army, to a work camp. I started in Sabinov. From Sabinov I was transferred to Presov, to the Presov divisional headquarters. There I basically had it very good, because as a teacher I didn't have to rake leaves, or shovel snow, but I taught Gypsies [Roma] to read and write. That was my morning job. In the afternoon I taught German to the daughter of the regimental commander, Hurban. In exchange I used to get cocoa and cake. I never felt any conflicts due to my being a Jew.

During the war

The first anti-Semitic problem occurred, as far as I'm concerned, in March of 1939, with the fact that I couldn't finish school. Other conflicts didn't occur until I entered the Sixth labor camp 14. That was in February 1940. We got old uniforms, still from World War I, uniforms that had belonged to members of the Austro-Hungarian Navy that had been dyed a different color. Instead of normal army caps we got round navy caps. It was necessary to distinguish us from all the other soldiers. For example Gypsies, they were members of the work detail, and they were less discriminated than we were. When we were reporting to a higher military rank, we had to identify ourselves as - 'worker Jew.' And then it changed to 'laborer Jew', with the justification that work is an honor, and labor is mandatory. And so we had to identify ourselves as 'laborer Jew.' I got around this work detail fairly well, as I was teaching those Gypsies for some time, then I worked in more places.

After Presov I worked in a quarry in Svaty Petr, where they were building an airfield for the Minister of National Defense, Catlos 15. From there we were transferred to Oremov Laz. There the work was hard, and there was no communication. From Oremov Laz we then went to Svaty Jura. There I basically had a good work detail, I only had to take care of distributing construction tools to other guys that did the digging. I distributed uniforms. I was this little center of illegal activity, because I had hidden green uniforms, normal army uniforms. And the guys that were sneaking away from the camp would come to me, I had this house, a shack. They'd take off their blue uniforms and put on a green one so that they wouldn't be noticed, and like normal soldiers went to Bratislava, to visit their families. That was already during the time of the deportations 16. My work detail lasted until June of 1942.

I ended there and I got an order to go to the Novaky labor camp. At one time I loaded coal there. Then I taught at the local elementary school. And when the school principal, Jozef Weiss, went to a camp in Hungary, I became an elementary school principal. At that time they were teaching using the latest methods at that school, it had a very high standard. The school put out its own magazine, called Ozvena. I had thought that the magazine had since disappeared, but from Professor Niznansky I found out that one issue had been preserved. [Niznansky, Eduard (born 1955): historian and university professor.] He even uses citations from this magazine in his work. The upbringing in that school also had a very high standard.

There was this one exceptionally capable student, Tomas Kyrian, who in one introduction in this magazine wrote a beautiful thought worthy of an adult philosopher. He was 14 years old when he wrote that Beethoven in his Ninth Symphony, in an effort to show his immense feeling for humanity, for solidarity, is returning to the most elementary musical instrument, to the human voice. That was written by a 14-year-old boy. This Tomas Kyrian unfortunately died, together with his mother. His father was saved thanks to the fact that when someone shot at him he had a spoon in his pocket. The bullet was deflected by the spoon and didn't injure him. He fell down and thought that he was dead.

My sister Ela was also with me in the labor camp in Novaky. She was the head of a sewing workshop in the camp. There were around two hundred women working in that workshop. My sister, as an excellent seamstress, was the manager. Aside from other things, she also made clothes for the camp commander's wife, Mrs. Polhorova. When in 1942 the last transport was supposed to leave Novaky, the so-called Yom Kippur transport, which consisted of four hundred Jews, I was also on the list among the four hundred. We were already assembled, ready to leave for the Novaky train station, for deportation, when my sister found out that I was on it. She went to see Mrs. Polhorova and pleaded with her to intervene with her husband, the camp commander. And so it happened that Polhora crossed my name off the list and wrote someone else's instead. Someone else died instead of me. I didn't find out about it until 25 years after the war ended. My sister didn't want to tell me, so that I wouldn't have to live with the trauma that someone else saved my life. Well, and so I basically stayed alive. Because that transport was immediately wiped out after arriving at the Lublin concentration camp.

From Novaky we went into the uprising. We knew that it was going to happen eventually. We had a Communist cell in the camp and basically we prepared for it. We looked for weapons, bought weapons from Slovak soldiers. A secret fund was created, from which we used to buy the weapons. Money for weapons also came from the Jewish Center in Bratislava 17. At night we would practice using the weapons. We had I don't know how many dozens of pistols, several rifles, we even had two mortars, of which one didn't work.

When on 29th August 1944 the uprising broke out, the Novaky camp commander wasn't Polhora any more, but his deputy officer, Gabcan. He was one immensely decent person. During his command, the conditions in Novaky greatly improved in all respects, and when the uprising broke out, we assembled in front of the gendarme headquarters in the camp, already along with our weapons. He came out, and addressed us in the following way, I can quote him exactly: 'Boys - he didn't say prisoners any longer - I knew that you had weapons, but that you had so many weapons, that I didn't know.' Well, and then he joined the uprising and fought on the side of the rebels. After the war I myself gave him a positive evaluation based on this, so I think that he even got an attestation regarding his participation in the uprising.

I was in the uprising as a partisan until the end of the war. The interesting thing is mainly that we were basically one compact Jewish unit with 250 members. It was an exclusively Jewish unit, made up of precisely those guys from Novaky. Right in the first days it was deployed at a strategically important place on the so-called Batovia front, right at the beginning. Most of the boys were holding a rifle in their hands for the first time in their lives. Before that they had only picks and shovels. Right in the first days we were resisting the German onslaught from the direction of Topolcany, on Prievidza, on Upper Nitra. The first twelve even fell there. At that time I was a platoon commander there. Our group took part in battles on several fronts. We were at the front at Turciansky Svaty Martin, then for five weeks in the Garderska Dolina [Gaderska Valley], then we were pushed back to Krizna, that was a mountain 1600 meters high. There our group was split up. The larger portion went with one Soviet unit. The second group, under my command, went back in the direction of Vtacnik, so to Upper Nitra. At Novaky this group of mine joined up with one Soviet partisan group. It continued on within this group until the end of the war.

Post-war

Our group was later decorated with the highest military honors. The Czechoslovak War Cross 18, medals for courage. I myself had the War Cross and a medal for courage [Czechoslovak medal for courage in the face of the enemy], as well as the Order of The Slovak National Uprising. [The Order of The Slovak National Uprising was awarded for merit during the Slovak National Uprising. It was awarded in three classes, Order I. Class, Order II. Class and the Memorial Medal, depending on the bearer's merits.] Plus one Soviet decoration. The last time I was supposed to receive, on 11th September 2001, an award from the Holocaust Memorial Museum in Washington. Right on the day when it blew up there, so I couldn't receive the decoration. Because that day everything was closed, you couldn't get anywhere. I went there for four days but stayed for two weeks, because there weren't any planes flying. I was later given the decoration by the American ambassador in Slovakia.

Thanks to this I was one of the ones, one of three, who were received by President Bush [George W. Bush] in February of this year (2005), here in Bratislava. The former ambassador, Butora [Martin Butora (b. 1944): 1990 - 1992, advisor to President of CSFR Vaclav Havel, during the years 1999 - 2003 the ambassador of the Slovak Republic in the USA], the former minister Demes [Pavol Demes (b. 1956): since the year 2000 the director for Central and Eastern Europe of the US non-governmental organization German Marshall Fund, located in Bratislava. Recently Foreign Policy magazine ranked him among the 100 most influential intellectuals in the world] and I. Even now I've received an invitation from the embassy, that the ambassador has a photograph for me from the reception with George Bush.

My return home after the war wasn't very merry. After the war I returned to Topolcany. I found only my sister Ela and my father. All of my other siblings and also my mother had died during that horrible period of the Holocaust. My father survived as if by miracle. It was this singular coincidence, that could be used as a theme for a film. Part of my family, together with other Jews, was held at the district courthouse in Banska Bystrica. Then when they were leading them to Kremnicka to be executed, it was at night, my father couldn't keep up with the pace. One of the German soldiers hit him with his rifle. My father fell and broke his leg. They didn't see, however, that my father had remained lying there in the forest. So they escorted the others to Kremnicka and there they killed them.

My father remained lying in the forest with a broken leg until the next day. Local residents of Kremnicka found him there and had him taken to the hospital in Banska Bystrica. The director of the hospital in Banska Bystrica was Dr. Petelen, who was this one prominent, immensely noble person, who helped Jews and partisans. He placed my father in the hospital, and so as to somehow conceal him, he wrote in the register that my father had been sent to his hometown, to Topolcany. But in reality he stayed in Banska Bystrica. Then when the Gestapo was going around the hospitals picking out Jews and partisans, there was the danger that the Germans would take my father as well. Doctor Petelen put my father in a room for those with infectious diseases, and on the door he wrote spotted typhus - 'Flecktyphus.' The Germans, when they saw that sign, didn't even touch him. My father then survived there until the liberation.

I think about four or five years ago, I proposed that Dr. Petelen be decorated, with the award Yad Vashem - Righteous Among The Nations 19. He received the award, unfortunately he didn't live that long. His daughter accepted the decree regarding his decoration. So that's my father's story.

The town [Topolcany] as such hadn't changed, I mean looks-wise. The spirit of my hometown was different, though. The local inhabitants' welcome wasn't very pleasant. It's best described by comments of the type: 'More of them returned, than left.' Despite the fact that in the first postwar days, only 25 Jews returned to Topolcany! Well, and these about 25 returning Jewish citizens were put up at the house of the former president of the religious community, Gelenyi, who died in the Holocaust. I also remember that my sister Ela was cooking for these people. They also slept at that house, because their apartments and houses were basically occupied - Aryanized. Of our family possessions, nothing remained. We didn't have all that much in the first place, but even of that little bit, practically nothing remained.

Then came that sad occurrence, the Topolcany pogrom against Jews, in October 1945. At that time I was already not living in Topolcany. I lived and worked in Bratislava. On the day of the pogrom, however, I was in the town. Because at that time I was working as an army journalist, my editor- in-chief sent me there as a Topolcany native. I went in an army uniform, I had the rank of second lieutenant. They told me to take a pistol with me! We got to Topolcany around 4pm. At that time the town was already calm. I visited my sister and father in the apartment where they were staying. What happened there I don't know. I only found out later from documentation. At home we didn't talk about it and later, when my sister and father moved to Bratislava, we never got around to the subject.

After the war I stayed in Topolcany for only a few days. In May of 1945 I left for Bratislava. Later, one of my friends, who was editor-in-chief of the daily army paper Bojovnik called me to his office. [Editor's note: an organ of the Slovak Union of Anti-Fascist Fighters. The word 'bojovnik' means fighter. Was founded after the merger congress of Slovak resistance organizations in the spring of 1948 (press run of more than 20 thousand). In the year 1951 it merged with the magazine Hlas Revoluce (Voice of The Revolution).] By the way, he was the well-known playwright Leopold Lahola [Lahola, Leopold (1918 -1968); b. Leopold Arje Friedmann, dramatist and filmmaker]. So he was editor-in-chief, and he called me, for me to come work for that magazine. I accepted the offer. Because it was an army paper, I stayed in the army as a journalist until 1949.

After the end of World War II, I didn't even think of emigrating. Despite the fact that many of my friends, especially after 1949, decided to leave the country and emigrate. It was either to Israel or to the West. In those days I was still living in the ideal that socialism would solve everything. That there won't be anti-Semitism, that people will have a feeling of closeness, solidarity, and so on and so on. I had all of these false, naive notions. I also created this fixed idea that this is my country, and that no one is going to drive me out of it. It was this obsession of mine. And that was also one of those reasons why I didn't show interest in emigrating. I even had a brother in Israel, whom my father emigrated to go be with. On the other hand, I had a sister here, in Bratislava. The issue of emigration basically didn't exist for me.

In 1953 I got married. My wife wasn't Jewish. She was named Jozefina and was born in 1931. We met at work. She worked as a secretary at the editorial offices of Praca 20. In this way we had quite a bit in common. She came from this one quite devout Catholic family. Just to give you some idea, on Friday evening she announced to her parents that she was getting married on Saturday. When they reproached her that she had told them late and told her that they're not going to go to the wedding, she said that she had waited until the last moment only so they wouldn't try to stop her: 'You would have stood in my way, if I would have told you earlier, because he's of a different religion.' The result was, that they didn't come to the wedding, but invited us over to their place for Sunday dinner. When we arrived, they greeted me very warmly. They accepted me as their son. My wife was one of seven girls and I was their favorite son-in-law. I even took care of them when they were ill. And I buried both of them, both my father-in-law and my mother-in-law. As far as my family goes, my siblings didn't care at all that she wasn't Jewish. They accepted her very well.

Being from a very devout Catholic family, my wife also attended a convent school in Trnava, run by nuns. Her father, my father-in-law, had before been a functionary in the Hlinka Slovak People's Party. And I was still living under the impression that she wanted to basically show her revulsion at the politics that her father had represented before. And this is very well characterized by one event. After the arrival of the brotherly armies [the armies of the Warsaw Pact] 21, I had to leave the staff of Praca. And they wanted to keep my wife there, because she was an excellent worker. So she said, 'If Bachnar isn't good enough for you, then I'm not good enough for you either.' And she left the newspaper to go work at the VUKI Cable and Insulation Research Institute, where she was the deputy of the planning department manager, and became one of the most exemplary employees at the institute. Which is illustrated by the fact that when she died, at the relatively young age of 57, three busloads came from the company to the funeral. The farewell speech was given by the company director, who described her as the best worker that the institute had ever had.

Well, I'd like to describe one more episode, which describes her very well. During the time when anti-Semitism was disguising itself as a struggle against Zionism [during the time of the Slansky trial 22 and at the end of the 1960s], when people didn't say 'we're against Jews,' but 'we're against Zionism.' At VUKI there was this mass gathering, where everyone was railing against Jews. My wife was standing in this group of managers, and said, 'I'm Jewish too.' When they heard this, they started backtracking, that you know, they didn't mean it like that, and so on and so on. And it's typical, that she, who came from a devout Slovak Catholic family, suddenly proclaimed: 'I'm a Jew.' Back then, when everyone was railing against Jews.

My wife finished four years of high school. Her father was a locksmith and worked as a custodian at a hospital in Trnava. Then he worked at a farm machinery repair workshop in Bernolakov. Her mother, that is, my mother-in- law, was a housewife. She had six sisters. One of them died. And the other five are still alive. I'm in regular contact with them. On 1st November [All Saints' Day. On this day in many countries people remember the deceased by putting flowers on their graves and lighting candles.] I usually always go to Bernolakov, to my in-laws' grave.

I can't say that Jewish traditions were observed in my family after the war. I myself didn't become a member of the religious community in Bratislava until the year 1976. For the High Holidays, like Rosh Hashanah and Yom Kippur, I did however go to synagogue. It wasn't for religious reasons however, but from respect for traditions and my parents. I know how to pray, I learned it in cheder. I even understand the prayers, because I learned Hebrew. I also know how to read the prayer, and translate it. Despite this I don't pray. I visit the synagogue on one more occasion, during the remembrance of the dead, for maskir. At that time I recall the memory of almost my entire family, who died during the Holocaust. My wife respected it, and I respected her. That's why we used to have a tree at Christmas time. From my side it wasn't any sort of a problem.

We had three children: two girls, Alexandra and Ivana, and one son, Ivan. I didn't take them to synagogue. Well, all of my children have been to Israel. Even my grandchildren have been there. So there is a certain tie to Judaism and to Israel in them. In our family, as far as relationships to religion go, there were never any problems. My wife very much respected my origins. She respected them to the degree that she knew better than me when the Jewish Easter, Passover, was. She used to prepare traditional foods like matzah dumplings for me. So in this respect she was not only tolerant, but also obliging. With this she basically demonstrated her solidarity with Judaism. She didn't address our children in any other way than 'my little Jewlets.' So in this respect there really were absolutely no problems in our relationship.

She even learned to cook traditional Jewish foods from my sister Ela. My sister, also not for religious [reasons], but more due to tradition, observed some customs like before the war. For example, separation of dairy and fatty [meat] foods. Besides this my sister was a very good cook and liked Jewish cooking. Jewish cooking, that was for example seafood. Fish with nuts for example that was this specialty of my sister's and my wife adopted it. And not only that one. I personally liked fish with jelly and nuts. That was a specialty that my sister prepared almost regularly - every week. And she always put aside one portion for me. My wife, a non-Jew adopted this food, so we quite often had, for one, that fish, and for another she adopted and made them very well, matzah dumplings. Among good Jewish foods also belonged stuffed gooseneck. That was a recipe where you ground a piece of goose liver, goose cracklings with flour and that was stuffed into this larger gut casing and baked.

My wife, not that she ended with it, but she didn't insist on observing Catholic rituals. She didn't for example go to church. The only thing that was observed from Christian customs was Christmas. But that wasn't so much for religious reasons, but she wanted the children to see that the custom was observed in our home just like in other families. Basically it was about social observance of this holiday. When my wife eventually died [1987], she had a civil, not a religious funeral.

After the war, religion wasn't cultivated in our family. Our offspring weren't religiously inclined either. With us Judaism had a more, I would say traditional character. And partly the relationship was based also on the fact that my father and brother lived in Israel. So we were tied to Israel with family ties as well, and thus also to Judaism. Plus I can't forget to mention my Jewish upbringing. They brought me up in a Jewish spirit. At the same time I also studied Judaism. They taught me Hebrew and thus I could learn directly in that language the history of Jews throughout the entire time of their existence. I had a rich collection of literature, which was connected for one to Judaism, for another to Jewish history, which was, precisely because I was already concerned with it during my childhood, very close to me.

As far as our children and their upbringing are concerned, that absolutely wasn't approached in a Jewish fashion at all. What I'm saying is, these religious and ritual practices didn't exist in our home. Our children expressed their relationship with Judaism by for example sympathizing with Israel. In fact, at one time one of our daughters was considering moving to Israel. So their stance towards Israel was very, very positive and thus also their stance towards Judaism as a whole. What's more, it was influenced by the fact that their father and grandfather were Jews and always stood by their origin and identity.

When the children were still small, we used to very frequently go on trips and vacations. We were for example in Bulgaria, Hungary, Romania. Then I was with everyone in Israel. We also used to go to Israel during the time of Communism. We never went all at once, but gradually all of my children were there with me, and later also my grandchildren.

In every Jew there's a bit of a Messiah. Every Jew lives with the idea that he must, according to Jesus' example, take the sins of mankind upon himself and must be a redeemer. I was also one of those that thought that now [with the coming of Communism] equality was arriving. All national, religious and other social relationships will be leveled. So I also went to 'redeem' mankind. I thought that socialism would address all of these issues that had a conflicting character. I was very active, both politically and in the party. But I shortly came upon the fact that there are certain uncertainties. For example, among the first things to evoke certain doubts in me was one of Gottwald's 23 speeches. In it Gottwald spoke about the fact that Czechoslovakia will take its own road to socialism. A Czechoslovak road. This formulation of his, which at that time we welcomed, was publicized in the first edition of his book 'Deset Let' ['Ten Years']. But the interesting thing is that when the second edition of this book 'Deset Let' came out, that formulation wasn't there any more. That means that it was clearly said: 'No Czechoslovak road to socialism. One and only one exists, and that's the Soviet road.' So already then, the first doubts set in.

Other doubts came during the practical realization of socialism, which were the Slansky trials. Understandably, this evoked in me quite significant doubts, especially after when in the first edition of the trial transcripts it was cited that Slansky was of Czech nationality. In the second edition, it was already cited that he was Jewish in origin. So there, after that, quite serious doubts were raised. And moreover, these doubts in me were also solidified by the fact that one of my good lady friends - an important party functionary, actually even a pre-war one, who when she saw that here it wasn't about opponents and enemies of socialism, but that it was an unambiguous, obvious anti-Semitic attack, she gave up her membership in the Party. So this doubt finally also came to me.

It also had a concrete result, which was that as a journalist working for the then party paper Pravda 24, I was immediately fired. From the National Committee I got an order to go do manual labor at a cable plant, and then to Dimitrovka. [Editor's note: Chemical Plant of Juraj Dimitrov, from 1991 named Istroch. The company was founded by the Swedish inventor of dynamite, Alfred Nobel, in 1873 as a part of his wider business activities in Europe.] I worked there for two years as a welder. Understandably, it strengthened my doubts, as far as the concrete application of socialism in everyday life is concerned. Back then I adopted one quote by Laco Nomesky 25, who said, and it's true today as well: 'The symphony was nice, but the orchestra was bad.' That was my conviction, that socialism is a nice idea whose realization is worthwhile, just the application isn't good.

As far as leaving the country goes, when the conditions were as they were: Immigrating to the West - never! It absolutely never occurred to me. Immigrate to Israel? I didn't even concern myself very much with it, despite certain connections, whether ideological or personal. I was of the opinion that I had fought for this nation, for this republic. I was prepared to, now I'm going to use strong words - sacrifice my life! It's my country, which no one will make me leave, I'm not going to let myself be driven out anymore! Due to this idea I in fact stayed here. I lived with the notion that a person is at home in the place where he lived his childhood, to which are tied his memories, friends, where he can succeed, and that was important for me.

Quite often and willingly I participated in various parades, demonstrations or celebrations of holidays. Whether Communist or not. I practically still participate to this day. As a journalist I'm interested in, among other things, how people act during these events. Just the day before yesterday I was at a demonstration against neo-Nazism [November 2005]. I go to all events like this. To May Day parades, as well as on the anniversary of the founding of Czechoslovakia, October 28th 26. I used to also go to Stefanik's memorial 27. So with me it wasn't limited only to Party events, but I used to generally go wherever people were gathering. I've always done this, up to the present day. It was from an internal impulse. I always had this idea: 'To be there.'

I'll return back to my work. After the war, and mainly after the year 1949, my career developed in such a way that I was asked to go work on the staff of Pravda, the central Party paper, where I worked for only two years. Because then the Slansky trial took place. Then I was fired and did manual labor, but I've already talked about that. For two years I was a welder in Dimitrovka. Even a good one, so I became a foreman. Then they offered me the position of master welder. But in those days, the Secretary of the UVKSS [Central Committee of the Slovak Communist Party] was Gusto Michalicka. I knew and was friends with him from pre-war times. He arranged for me to be let go by the Dimitrovka plant. And then he called me in to the central committee of the KSS [Communist Party of Slovakia] and asked me whether I'd like to work at a paper again. I said that if he could arrange it, then yes. To which he said that tomorrow I could start working for Praca, and for me to report to the editor-in-chief. I worked as a journalist for Praca, as a secretary at Praca and then as a foreign politics journalist. I worked there until 1969, when they threw me out of Praca, and also expelled me from the Party. They labeled me as a right-wing anti-socialist element. This happened despite my having been a party member since I was a student, from 1936.

I had a good reputation and standing among the editorial staff. It can't be said that there had been any direct anti-Semitic conflicts. What happened was that many Jews were expelled from the Party and fired from work. The origin wasn't directly with the paper; it was within the scope of the overall politics of the Communist Party in those days.

But a problem nevertheless cropped up. It was an interview. Usually, when they summoned someone for an interview, it happened that they announced to him: '... Dear ... based on the decision of the District Committee of the Communist Party, you are expelled from the Communist Party, and also from your employment.' With me the interview lasted seven hours. It wasn't that easy to expel someone who had been a member of the party since the pre-war years, a partisan commander and active party member. I also had quite prominent political functions. I was a member of the Presidium of the Central Committee of the Union of Cultural Employees, I was a member of the Presidium of the Czechoslovak Peace Movement... As a journalist I was also involved in various activities. My guess is that they didn't want to get rid of me completely, only to cancel my party membership.

However, the chairman of the organization and of that interview committee began to rail against my colleagues who had emigrated in those days. While at the same time, he had prior to this confided to me that if he were younger, he would have taken his wife and two children and left the country. It was he who during that interview began to abuse my colleagues and especially one, Peter Hirsch. Peter was, among other things, also a journalist at Kulturni Zivot [Cultural Life]. He was very clever, and by the way had been a very courageous partisan, who had even by himself destroyed a German tank. He began to really rail against him. I couldn't stand it any more, and said to that chairman, 'Palo! It was tougher for Peter to leave than for you to stay here!' And that was the final straw. They expelled me from the Party and also from work. Then I was unemployed for I think three or four months. In the end a lady who was the director of the Health Education Institute took me under her wing, and I worked there until 1976, and then went into retirement.

During my retirement, I at one time, I think it was in 1986, was earning some extra money as a sales clerk in a kiosk. It belonged to the Postal News Service. I sold newspapers. After about three months they summoned me to the head office, that I've got a shortfall of 7,000. My God, how can I be short, when I didn't do anything wrong?! So my wife told me to quickly go to the bank, withdraw seven thousand, give it to them and be done with it. When I wanted to do this, they then suddenly told me that they apologize, but that I've got a surplus and not a shortfall. Despite this I ended there.

Then I had one friend at the Slovak Union of Manufacturing Cooperatives, where they needed a gatekeeper, so I went to work as a gatekeeper until the year 1989. [Editor's note: This association of manufacturing and other cooperatives was created in 1953. Currently (2005) it includes 143 member co-ops with a total number of almost 12,000 employees. Its main focus is consultancy, procedural and informational assistance for its member co-ops in economical, legislative and legal areas, in financing, with issues regarding taxes, payroll, accounting and statistics.] I was the kind of gatekeeper where when the director needed a speech, he sent someone to the gate in my place, and I went up to the head office. There they made me coffee and I wrote speeches for the director. On the occasion of the Velvet Revolution 28 he read a speech by me. During that time the invited me to come and work at the Slovak Union of Anti-Fascist Fighters 29. At the Slovak Union I at first worked as the manager of the politico- organizational department, then I worked as the manager of the Secretariat, the union secretary, up to the moment when I didn't agree with the stance of General Husak, the union chairman. The two of us had differing opinions regarding the activities of this union. Then I worked for only two more years for the Simecka Foundation 30, where I worked in the archive on the restoration of a large quantity of documents to do with the Holocaust.

Life after 1989 continued for me, and progressed in a very interesting fashion. One didn't need to have a lot of political savvy to see that the totalitarian system, and the regime that existed here, couldn't hold on. It had no future. You can't have democracy in a society when the party, which proclaims itself to be the leading force in society, is itself not democratic. When the decision about who is going to be the director of a factory isn't made by professional officials, but the Secretary of the Communist Party. For the second time I saw that the totalitarian system was floundering between contradictions. Different were the political proclamations and different the practice that they implemented. I was among the first who even before November 1989 held the opinion that the regime was untenable. That doesn't mean that I was against socialism. No, not that. But against the practical application of that regime.

Recently my friend Vlado Czech and I were reading together a document from November of 1989, which I could sign again today. This document was also my creation, where I very critically evaluated the practices of the totalitarian system, and basically sketched out our notions of how society should further develop, especially concerning the application of democracy, solidarity and so on. Vlado Czech and I were the main people involved in the fact that the then leadership of the Slovak Union of Anti-Fascist Fighters was forced to resign. A new leadership was formed on new democratic principles.

My friend Vlado Czech then became the chairman of the City Committee of the Union of Anti-Fascist Fighters in Bratislava, and I became the head of the politico-organizational department of the Central Committee of the Anti- Fascist Fighters. At that time I was taking care of practically all documents of a political nature. At the next congress of the Union of Anti- Fascist Fighters I was elected as the General Secretary of the union, which was basically the second function after the chairman. And I can tell you, that in this function I gained a relatively large amount of support and popularity, and still to this day, functionaries reminisce that when I - I'm not saying it to brag or anything - but to this day they reminisce that in those days the union was a lot more active. It was the time from 1992 to 1996. After that I refused to run again, because there were disagreements between the chairman, General Husak and me.

As a former high-ranking military functionary, he instituted a 'military regime.' I, on the other hand, promoted democratic principles in this respect. What's more, I also had a different opinion as far as the future of the Union of Anti-Fascist Fighters was concerned. I promoted the idea that the union transform itself into one sociopolitical movement, and the chairman was for the union remaining a special-interest group. In this respect we differed. He had more support within the older leadership, and I saw that I won't be able to push through my opinion on the future of the union, and so I left. But the passage of time has shown that my opinion on this future of the union was justified. The union is now in the situation, that in a few years, when this generation is gone, its existence will be threatened.

If I was to talk about the present, I'm a relatively active and socially occupied person. I'm also very active in the Jewish community. I'd say that my activity increased mainly after 1989. I have to mention that I became a member of the religious community already in 1976, that is, in a time when it wasn't yet popular. Back then I realized that everyone has to belong somewhere. That he can't stand isolated and apart from the rest of the world. And I said to myself, that with my origins and my upbringing, I'm more inclined to belong to the Jewish community. What's more, I also became convinced that it's very honorable to be a member of such a community, which gave the world its greatest thinkers. And for that I went back in history, not only of Jews, but also in history in general.

Jews were the first to give the world one God and the First Commandment: 'I am your God, and you shall not have any other gods before me.' All religions up to that time had many gods, which they could depict in various ways. Jews said, I am a God invisible to the human eye. Jews gave the world Moses, who gave the world God's Ten Commandments. They gave it Jesus, who gave the belief in life after death. They gave the world the awareness that one can correct his errors or shortcomings. Jews gave the world people like Spinoza 31, they gave the world Einstein, they gave the world Freud. And when a person considers that Jews make up a scant one percent of the world's population, but gave the world I don't know how many bearers of the Nobel Prize, then it's not any sort of a disgrace to be a member of such a community. So, that was also one of the reasons why at that time the tendency to be conscious of my Jewish identity strengthened.

In my case, it started to show itself in that I was more and more studying the issues of Judaism, more and more concerning myself with the problematics of the Holocaust. For two years, in the National Archive, I collected a large quantity of documents that are connected to the problematics of the Holocaust, during the years 1939 to 1945. I participate in practically all activities that have some sort of connection with Judaism. I attend various openings of restored synagogues. I go to openings of exhibitions about the Holocaust. I participate in various tours. I've already been to Auschwitz three times. I was on a tour of Sobibor. Further, it has to a large degree affected me that during the Slovak National Uprising I was a commander of one Jewish partisan group. Today I'm practically the only living commander of this group. I was also for this reason recommended for decoration. Decoration with a memorial medal of the Holocaust Museum in Washington. That I was invited to meet the President of America, Bush.

As far as the present and my social contacts go, I've also got to mention my lively contacts with friends. Mostly they're Jews. I'm in constant contact with them. No, not a day goes by without me meeting or visiting someone. Yesterday, for example, I visited one friend with whom I take care of the agenda around the so-called Sixth Work Battalion. We live a very rich social life, and I'm very emphatic in this, because I'm of the opinion that people should meet. It's very important for us to meet, for us to show the other that we're here for him. I also visit a Jewish senior citizens' home. I gave them lectures on classical music and Jewish songs. Then I also played music for them. They've even been calling me, for me to come again. I brought for them recordings from when they were young. So they returned to their youth. In this respect, as I say, I'm very active and energetic.

These days I quite often go on trips and holidays. I can finally afford it, both financially and time-wise. For example, this year [2005], we were in say, Budapest, three times. Just now we've returned from a two-week stay in Israel. Before that we were in Piestany for two weeks, in Podhajska for a week, we were on a tour of journalist seniors in Ostrihom, we were on a three-day tour in Sobibor. We've managed to do all that this year.

To finish this chapter, I'll mention one more thing, that for all of the suffering that I had to live through during the Holocaust, I got reparations after 1989. I get them from the Claims Conference. I also got a one-time reparation for my time in the Novaky labor camp.

At the very end of this conversation, I'd like to talk about those who are nearest and dearest to me - that is, my children and grandchildren. As I've already mentioned, my wife and I had three children. Our oldest son was born in 1956, and we gave him the name Ivan. After him, we had our daughter Sashka [Alexandra], that was in 1958, and after her, in 1963, our daughter Ivanka [Ivana]. All three children were born in Bratislava and spent their childhood, adolescence and also adult life here. All our children attended nursery school, and then of course finished elementary school. You know, the older daughter graduated from high school with honors. She had an almost photographic memory. So during the entire eight years of high school, I practically not even once had to tell her to go and study. Things were different with our younger daughter, who wasn't exactly the best student, and went to gardening school. She went to school in Malinovo, near Bratislava, and finished it. Our son also had problems with school. He finished vocational school without graduating. He was an electrician, and then specialized in computer repair.

Our older daughter soon got a position in the Federation of Employers' Associations. [Editor's note: Federation of Employers Associations of the Slovak Republic (AZZZ SR) - is the supreme employers' organization in the Slovak Republic (SR). The AZZZ SR is an incorporated special-interest association, which was founded in 1991 to help form conditions for the dynamic development of business in the SR.] That's a quite prominent organization. So she asserted herself very well there. Our younger daughter worked at one time at a gardening center in Bratislava. And then thanks to her sister got into a branch office of the Eastern Slovakia Steelworks here in Bratislava, so there she had a very good job. [Editor's note: the Eastern Slovakia Steelworks Kosice. On 24th November 2000, the entire smelting plant of the steelworks was sold to the prominent American steel company The United Steel Corporation.] At one time she worked for the secretariat of the General Director of the Eastern Slovakia Steelworks, Rezes. [Alexander Rezes (1948 - 2002): 1994 - 1997 Minister of Transport, Post and Telecommunications of the Slovak Republic.] Then when Rezes became minister, she worked in his secretariat. In 2002 her son was born and she left to go on maternity leave. She's currently a housewife and is taking care of raising her son. My son Ivan didn't do very well in his field.

In my household we spoke only Slovak. As far as foreign languages go, Alexandra speaks fluent English. So when I was in America that time in 2001, I took her with me. Ivana, the younger daughter, speaks only Slovak, and Ivan spoke some English, but only a little, unfortunately he was the type to never finish anything.

All of our children got married. The first to marry was our older daughter, Sasha. That marriage wasn't very good. It wasn't a very good marriage, because my daughter was oriented towards the humanities, literature, art. Her husband - my son-in-law, was the exact opposite. He never read one single book, didn't attend the theater, it was something foreign to him. Later they divorced. They had one child, a daughter, Lucia. After the divorce, he almost completely broke off his relationship with the daughter. When my granddaughter, his daughter, has her birthday, he sends her a postcard, that he's congratulating her on her birthday. That's all. This is how his relationship to his own daughter expresses itself. At the same time, one has to take into account that he has in the meantime remarried. He and his second wife have two or three children.

Our second daughter, Ivana, married very young. At the age of 17. While she was still of school age. She met her husband in school. They have three children together. The oldest, Barbora, is 24. She graduated from high school. Her younger daughter is named Ivana and is currently studying at university. At the age of 40 they had a very dear and talented little boy. So, thank God, that family is very well balanced. They live a downright model existence. So there that environment is very positive.

My son Ivan also had a very unsuccessful, unhappy marriage. It basically led to the fact that due to stress, mainly as far as family relations went, he had a heart attack in 2003, from which he died. He and his ex-wife had two children, a son and daughter.

Despite the fact that I didn't take my children to synagogue, they knew that their father is a Jew. So that also they are half Jewish. The most inclined towards Judaism is my older daughter Alexandra. She feels that she's more of a Jewess.

Glossary

Életrajz

A Kornfeld és Grünwald dédszüleim is itt, Dunaszerdahelyen, a zsidó temetőben vannak eltemetve. Ez bizonyíték arra, hogy már a dédszüleim is itt éltek. Gyerekkoromban gyakran emlegették Csornát, egy kisvároskát nem messze Győrtől. Valaki a családból ott van eltemetve, a csornai zsidó temetőben. Sajnos fogalmam sincs, hogy ki lehet az [Csorna – nagyközség volt Sopron vm.-ben. – A szerk.]. Körülbelül ez minden, amit tudok a család eredetéről.

Egészen biztos, hogy az őseim szabók voltak. Ez tradíció volt a családunkban. [Hirsch] Lipót nagyapám is szabó volt, sőt még az ő édesapja, Hirsch József is. Jó családi körülmények között éltek, ezt bizonyítja a sírkő és a sírhely a temetőben. Mert ez valahogy úgy volt, hogy a hierarchia pontosan megszabta, hogy kit temessenek hátra, kit pedig a temető közepébe, ugyanis tudtommal mindenkinek meg kellett vásárolnia a sírhelyet.

Az ükszülők és a nagyszülők, ahogy én hallottam, nagyon vallásos emberek voltak. Tudtommal az apai nagyszüleim egyáltalán nem változtatták meg a nevüket. Mindegyikük büszkén viselte a Kornfeld nevet. Két nagybátyám közül az egyik Keményre változtatta a nevét. Az édesapám öccse, Sándor bácsi szintén megváltoztatta a nevét Keményre.

A Kornfeldek németeknek tartották magukat, nem tudom pontosan, miért. Tudom, hogy emlegettek egy bizonyos távoli Kornfeld bárót [lásd: Kornfeld Zsigmond], de a Kornfeldek többnyire dunaszerdahelyi származásúak voltak. Már akkor jelentettünk valamit itt, amikor Dunaszerdahely még kisváros volt. A Kornfeld név dunaszerdahelyi és járási viszonyban is sokat jelentett. Gyerekkoromban sok ismerős, de idegenek is, nagy, bölcs emberként emlegették a nagyapámat, aki szabó volt. Nagyapám talán szerette volna, ha a többi fia is szabó lett volna, de például Dávid bácsi ugyan kitanulta a mesterséget, mégsem folytatta. A többiek kereskedők voltak, sőt, később a nagyapám is kereskedő lett. A szabóságon kívül saját üzletet nyitott. Ez az üzlet a későbbiekben egyre jobban bővült. Végül aztán az apám átalakította egy kis áruházzá.

Az anyai nagyapám, a Grünwald nagyapa nagyon aranyos ember volt. Emlékszem rá. Nagyon közkedvelt volt, malomigazgató, bankigazgató, majd egy biztosítótársaság igazgatója volt. Mindig valahol a középpontban szerepelt. Bármilyen rendezvény volt, bármi alakult, például sportkör, társaskör stb., a nagyapám ott valamilyen formában biztosan szerepelt. A nagyanyámról ez nem mondható el. Ő megmaradt egyszerű asszonynak a nagyapám mellett, megőrizte a szerénységét. Nagyapám nagystílű világfi volt, akit mindenki ismert. Ő haladt a korral, nagyanyám viszont megmaradt olyannak, amilyen volt, egy egyszerű, kisvárosi néninek. Különben a Grünwald családban mindenki próbált átalakulni nagypolgárrá. Gondolkodásuk kispolgárias volt, de szerettek volna kitörni. Mindenki ilyen volt, még a lányok is, akik férjhez mentek, családot alapítottak, ők is nagyon törekvőek voltak.

Többnyire magyarul beszéltek, de amikor még gyerekek voltunk, gyakran hallottam, hogy németül beszéltek. Főleg akkor, amikor nem akarták, hogy értsük, miről beszélgetnek. Annál jobban odafigyeltünk, és annál jobban megtanultuk ezt a nyelvet. Mert hát természetesen érdekelt, hogy miről beszélnek, mindig úgy hegyeztem a fülem, mint egy nyúl.

Nagyon jól emlékszem, hogy az anyai nagyapámnak nem volt szakálla. Jó, pödrött magyar bajuszt viselt, kipát, kaftánt nem hordott. Egy úriember volt. Ellenben a nagyanyám parókát tett a fejére. A nagyanyámat nagyon jó üzletasszonyként ismerték. Egyszer a nagyapám kint tartózkodott Bécsben egy barátjával, aki szűcs- és szőrmekereskedő volt, és akinek sürgősen pénzre volt szüksége. Az is lehet, hogy játékra vagy rulettre kellett, de elfogyott a pénze. A nagyapámtól kért kölcsön pénzt. Szerencséje volt, nagyon sok pénzt nyert. Hálából azt mondta a nagyapámnak, hogy küld a feleségének egy szép perzsabundát. Nagyapa rákérdezett az árára, mivel perzsabundát azért nem engedhetett meg magának csak úgy venni. Abban az időben nagyon drága mulatság volt a bundavásárlás. Egy bunda értéke úgy hat-nyolc ezer korona körül mozgott. A szőrmekereskedő felajánlotta a nagyapámnak, hogy háromezer koronáért eladja neki, így próbálta revanzsálni a kölcsönt. Nagyapám megörült, boldog volt, hogy háromezer koronáért megvehette nagymamámnak a perzsabundát. Hazahozta Bécsből, de mivel ismerte a nagyanyámat, azt hazudta, hogy ezerötszáz koronáért vette. Belenyugodott a nagyanyám, hogy csak ennyibe került, pedig ő is tudta, hogy milyen drágák ezek a bundák. Ezzel akkor megnyugodtak a kedélyek. Egy bizonyos idő után, amikor a nagyapám hazaérkezett a munkából, azzal várta őt a nagyanyám, hogy jó üzletet kötött. Eladta a perzsabundát kétezer koronáért. Keresett rajta ötszáz koronát, konstatálta a nagyanyám. Nagy pénz volt akkoriban az ötszáz korona. Nagyapám nem is merte megmondani, hogy ő háromezerért vette.

Kornfeld nagyszüleimet sajnos nem ismertem. Amikor én megszülettem, ők már nem éltek. Tudtommal Kornfeld nagyapa szakállt, kipát, kaftánt nem hordott. Ő is szabó volt. A zsidó tradíciókat azonban nagyon betartották, számukra ez természetes volt Dunaszerdahelyen abban az időben. Ennek ellenére nem voltak kirívóak, és nem tartoztak a túlbuzgó vallásosak közé.

Tudtommal mindkét nagyanyám parókát hordott. Persze csak különleges alkalomkor, mint például családi összejövetelek, vagy ha elmentek valahová, és ott meg kellett jelennie. Nagyanyám [A Grünwald nagymamáról van szó. – A szerk.] állandóan fejkendőt hordott. Sőt! Emlékszem, nyáron, amikor még kisgyerek voltam, láttam, hogy a nagymama közeledik hozzánk, fejkendővel a fején. Kérdeztem is tőle, hogy miért visel fejkendőt ilyen nagy hőségben. Erre azt válaszolta, hogy neki csak két kendő van a fején, és az nem sok. Úgy járt az utcán is, hogy két kendő, egy nagy sál a vállán, ezt vállkendőnek hívták. Télén, nyáron egyaránt.

Mivel a Kornfeld nagyszülőket nem ismertem, nem tudom megmondani, hogy milyen családi házban laktak. A Grünwald nagyszülők egy szép nagy házban éltek. Ennek a háznak az elejében volt az Adria biztosító. Az egész ház a nagyapámé volt. A biztosító mögött volt egy lakás. Ott a nagyapám egyik fia lakott, kétszoba-konyhás lakásban. Utána következett a nagyapám lakása, szintén kétszoba-konyhás. Spejz is tartozott hozzá, ami ritkaságnak számított még akkor. Mellékhelyiség is volt bent a házban. A nagyapáméknak és a nagybátyáméknak közös fürdőszobájuk volt. Mind a két lakásból be lehetett jutni a fürdőszobába. Villanymotorral hajtották a vizet a fürdőszobába. Központi fűtés nem volt, emlékszem a kályhára.

A házat egy nagyon nagy udvar fogta körül. Az udvarban egy hatalmas, fából épített raktár állt. A nagyapám és a nagybátyám mezőgazdasági gépeket is árult. Az udvar hátsó részében pár gyümölcsfa nőtt. Az udvar olyan hosszú volt, hogy a hátsó része a következő utcáig nyúlt. Semmi háziállatot nem tartottak a háznál.

A szüleim és a nagyszüleim is állandóan tartottak cselédlányt. Anyámnak vagy a nagyanyámnak segített a sütésben, főzésben. Mosónőt akkor hívtak, amikor nagymosást tartottak. Ha nagytakarítást csaptak, akkor még egy bejárónő is szokott segíteni. Mindig olyan nagy dolognak tűnt számomra, különösen a nagyünnepek előtti takarítás. Ekkor mindig jött még valami segítség.

A nagyszüleim vallásosak voltak. Főleg olyan szempontból, hogy minden ünnepet megtartottak. Természetesen a nagyanyám csak akkor járt zsinagógába, amikor elérkezett valamelyik nagyünnep előestéje. A nagyapám rendszeresen járt, éppen úgy, mint az édesapám is. Ha nagyünnep volt, nem hiányozhatott senki sem a családból a zsinagógában. Nagyapám és az apám külön üléshelyet tartott a nagyzsinagógában. Az üléshelyet annak idején meg kellett vásárolni. Az sem volt mindegy, hogy a zsinagógában ki hol ült. Nagyon drága volt, ha valaki olyan jó helyen akart ülni. Kisgyerekkorom óta az édesapámnak mindig ugyanott volt az ülőhelye. Nem volt ez olcsó dolog.

Nálunk az egész család a Zsidó Pártnak volt a tagja. A politikai megmozdulásokat a cionista szervezetek rendezték, támogatták, de mindig a Zsidó Párton keresztül. Nem tudom pontosan, hogy a későbbiekben nagyapám mennyire vett részt a politikai életben. Az édesapámnál már más volt a helyzet, azt már pontosabban tudom.

Grünwald nagyszüleim külön házban laktak. Az egyik szomszédjuk zsidó volt, a másik nem. A viszonyuk nagyon jó volt. Nagyapámnak sok barátja volt. Legjobb barátját Brüll Mórnak hívták. A Teleki utcában volt egy nagy építési vállalata. Nagyon magas, pocakos bácsi volt. Szinte naponta találkoztak a nagyapámmal. Ebéd után gyakran bementek az Erdős Kávéházba. Én mint kisgyerek sokszor elkísértem a nagyapámat. A kávéhoz kaptak két darab kockacukrot, amit kis tálkán hoztak a kávé mellett. A nagypapa cukorbajos volt, soha nem cukrozta a kávét. A tányérkára, amin a cukor volt, leöntött egy kis kávét, pont rá a cukorra. A cukor beszívta a feketekávét, és aztán a számba tette a nagypapa.

A nagyszüleim testvéreiről nem tudok semmit. A nagyanyámnak élt egy rokona Győrben. Ez a rokon megváltoztatta a nevét, és Erdélyi lett. Nagyon híres emberré vált Győrben mint gyors- és gépíró. Elnyerte az Európa-bajnoki címet is. Doktor volt, azt hiszem, jogfilozófiából, de ezt nem tudom pontosan. Én mint fiatal srác gyakran jártam Győrben biciklivel [1938 novemberétől Dunaszerdahely átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], és ha véletlenül péntek este vagy szombaton náluk maradtam, akkor Erdélyi nagybácsimmal mentem el a templomba. Akkor láttam, milyen nagy kitüntetéssel fogadta őt a többi zsidó. A győri tűzoltóság parancsnoka lett. Nagyon nagy szakembernek számított ebben a szakmában. Amikor Hitler átvette a hatalmat Németországban, akkor egy nagy hajótűz keletkezett, azt hiszem, Hamburgban. Senki sem tudta megállapítani, hogy miért lobbant lángra a hajó. Ernő bácsi éppen akkor jelen volt, ő állapította meg a tűz okát. Hitlertől kitüntetést is kapott ezért. Persze visszajelezték Hitlernek, hogy zsidó az illető, akinek elküldte a kitüntetést. Állítólag Hitler azt mondta, hogy ő a szakembernek küldte, nem a zsidónak. Így kapott Ernő bácsi Hitlertől kitüntetést. Emlékszem rá, egy csomó kitüntetése volt. Termetre kicsike, de végtelenül okos ember volt [Dr. Erdélyi Ernő 1940. szeptember elsejéig volt a győri tűzoltóság főparancsnoka, akkor nyugdíjazták, 1944-ben pedig deportálták, nem tért vissza a koncentrációs táborból. – A szerk.].

A nagyszüleim soha nem meséltek a saját gyermekkorukról. Akkoriban más világ volt. A szüleim sem meséltek a saját gyermekkorukról. Elképzelhetetlen volt egy fiataltól, hogy kutasson az élő nagyszülők vagy a szülők múltjában. Tabu maradt a múlt. Annyit azonban elkaptam, hogy a nagyapám, aki szintén szabó volt, annak idején még járt vásárokba, és ruhákat, nadrágokat, kabátokat árult, amiket gyártottak. Arról hallottam mesélni, hogy amikor Gútán [Komárom vm.] vagy Szencen [Pozsony vm.] tartottak vásárt, lovas kocsikkal mentek oda. Sátrat állítottak, és úgy árulták a portékát. Fiatalkorában az édesapám is elkísérte. Ő mesélte, hogy mit és hogyan csináltak. Mesélt arról, hogy például amikor megjelent a vevő, és a zakó, amit próbált, nagynak tűnt rá, akkor hátulról kicsit összehúzták, amikor előlről nézte magát a tükörben, és máris nem tűnt nagynak a zakó. Amikor pedig a hátulját nézte, akkor meg előlről kellett meghúzni.

Édesapám 1883-ban született, édesanyám pedig 1890-ben. Mind a ketten Dunaszerdahelyen. Mind a ketten hét testvér közül valók voltak. Arról, hogy milyen tanulmányokat folytattak, soha nem volt szó. Azt tudom, hogy az édesapám a szabó szakmát tanulta ki, kijárta a kereskedelmi iskolát [lásd: kereskedelmi iskolák], és átvette az édesapja után azt az üzletet, amely férfi-, női és gyermekkonfekcióval foglalkozott. Az édesanyám nem tudom, milyen iskolákat végzett. Az édesapám tökéletesen beszélt magyarul, németül és franciául. Az édesanyám magyarul és németül.

Apám szép fiú volt, a fiatalkori képekről ítélve. Dunaszerdahelyen kerültek össze az édesanyámmal, aki nagyon szép lány volt. Az ő apja is nagyvilági embernek számított. Sok mindenben szinte véletlenül az édesapámmal együtt dolgoztak, például a városi elöljáróságban, a Duna Bank és az Első Dunaszerdahelyi Gőzmalom vezetőségében. Az édesapám a nagyapámon keresztül ismerte meg a leendő feleségét. Dunaszerdahelyen, a zsinagógában házasodtak össze [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Sajnos nem tudom, hogy mikor. Összeházasodtak, és egészen addig, amíg el nem vitték őket, nagyon szépen éltek.

Magyarul vagy németül beszéltek egymással. Édesapám közismert volt arról, hogy nagyon szeretett öltözködni. Minden szombaton elutazott Pozsonyba. Elegánsan kiöltözve ment, de nem értettem, hogy miért húzott mindig fehér glaszékesztyűt. Egy alkalommal, egy beszélgetés során megtudtam az okát. Azért viselte a glaszékesztyűt, mert vonaton utazott. Gyönyörű briliáns gyűrűt viselt, mert mutatni akarta, hogy ő valaki, viszont a vonaton nem akart provokálni. Ezért hordott glaszékesztyűt [A glaszékesztyű finom, tompa fényű kecske- vagy juhbőrből készült. – A szerk.]. Az édesanyám is nagyon szépen öltözködött, egyszerűen, szépen, szolidan.

Az édesapám nagyon szellemes volt, de tudott komoly is lenni. Szigorú volt. Ha valamit mondott, annak úgy kellett lennie. Nem létezett alkudozás. Egyszer vasárnap délelőtt az üzletben kértem tőle egy koronát a délutáni focimeccsre. Kérdezte, hogy felszereltem-e a kerékpárokat. Az üzletünk a városházával szemben volt, a város közepén. Azt válaszoltam, hogy nem csinálhattam meg, mivel elaludtam. Hazaküldött, hogy aludjak tovább. Elkezdtem nyafogni. Akkor apám odahívott magához, de én már nagyon féltem. Elkezdtem tolatni. Az édesapám bezárta az üzletet, jött utánam. Én hazáig tolattam, egészen a Bacsák utcába. Ott most egy vendéglő áll, az udvarában van egy lapos tetejű épület, mögötte a pincelejárat. Odáig visszatolattam, és elbújtam a pincelejárat mögé. Apám állandóan hajtogatta, hogy „Gyere elő!”. Nem mertem kijönni. „Ide gyere, mert ha bemegyek utánad, akkor nagyobb baj lesz!” Ahogy előmerészkedtem, akkora pofont kaptam, hogy legurultam a lépcsőn. Rám zárta az ajtót, meg sem nézte, hogy mi történt velem. Én abba betegedtem bele, hogy meg sem nézte, mi történt velem. Amikor apám elment, édesanyám odajött megkérdezni, hogy vagyok. Bőgtem, de látta, hogy nincs baj. Csak akkor engedtek ki a pincéből, amikor hazajött az édesapám. Megtanultam egyszer és mindenkorra, hogy az édesapámnak első szóra kell szót fogadni. Még szabósegéd koromban is első szóra ugrottam az apámnak.

Édesanyám gyengéd volt, mindig segíteni akart, mindenkinek jót tett. Nem tudott szigorú lenni. Amikor gyerek voltam, szegény mindig könyörgött, hogy nyáron délutánonként menjek vele pihenni. Délelőtt főzött, délután lefeküdt. Persze a gyerekek sohasem fáradtak. Amíg pihent, én felmásztam a közeli lapos tetejű épület tűzfalára. Felébredt az édesanyám, és kijött. Meglátott ott fent, rettenetesen megijedt. Nem mert szólni, mert félt, hogy leesek. Bezzeg amikor lejöttem, prakkerral porolta ki a nadrágom. Többet aztán nem másztam fel oda.

A családi üzleten kívül volt még egy üzletünk, közvetlenül a katolikus templom mellett, az ún. Bagolyvár előtt. Az az épület is a miénk volt, női kabátüzlet, egy ilyen fióküzlet volt. Azonkívül Megyeren [= Nagymegyer (Komárom vm.)] szintén egy fióküzletet nyitott az édesapám, ahol női, férfi- és gyermekkonfekció volt. Bátorkeszin is, ott pedig csak férfi-női konfekciót árult az édesapám [Bátorkeszi – Esztergom vm.]. Tudtommal a bátorkeszi bolt úgy lett, hogy az üzletben három könyvelőt alkalmaztunk, és a sógorom idekerült hozzánk főkönyvelőnek. A szülei, a Végh család bátorkesziek voltak, az édesapám nyitott ott egy üzletet, amibe az árut ő szállította, és a sógorom szülei abból éltek. A Végh család nagyon vallásos zsidó család volt. Nyáron néha elküldtek engem Bátorkeszire, amit nem szerettem, mert ha nyáron bárhol nyaraltam, akkor azt csinálhattam, amit akarok, viszont Végh bácsi olyan volt, hogy beült az üzletbe délután, mert ott jó hűvös volt, és nekem mennem kellett vele. A Tórát tanultuk olvasni. Engem viszont minden más érdekelt, csak az nem. De hát muszáj volt. Az üzlet épphogy csak ment. Arra elég volt, hogy megéltek belőle. Hasznot nem hozott az édesapámnak.

Édesapám sok évig a polgármester-helyettes tisztségét is ellátta Dunaszerdahelyen. A Pozsonyi Iparkamara révén tagja volt az Országos Iparkamarának. Oda [Pozsonyba] minden szombaton eljárt a gyűlésekre. Közismert ember volt. Az újfalusi közbirtokosság elnöke volt [Közbirtokosság – valamely földbirtok haszonélvezetében részes felek összessége. A közbirtokosságok 1848 előtt keletkeztek, nemesi jellegűek voltak, és többnyire vérségi (családi) köteléken vagy a közös adományon alapultak. A 20. század első felében már csupán a közös legelőket és erdőket illetően volt jelentősége. Kényszerközösség volt, fenntartása vagy megszüntetése nem a részes felek akaratán múlott. Igazgatója vagy elnöke volt és választmánya, a fontosabb ügyekben a közbirtokosok közgyűlése döntött szótöbbséggel a szokások alapján, alapszabályok általában nem voltak. – A szerk.]. Mindenfélében benne volt. A kulturális szervezetek munkájába az édesanyám is bekapcsolódott, például a WIZO-ba. Az édesapám is benne volt minden zsidó kezdeményezésben. Ő volt a [duna]szerdahelyi Zsidó Párt elnöke. Országos viszonylatban nem tudom, de Dunaszerdahelyen komoly ereje volt a pártnak, mert a képviselő-testületnek több mint a felét a zsidók adták. Akadt olyan is, aki nem a zsidó, hanem a demokratikus párton keresztül került be. Általában a dunaszerdahelyi zsidó érdekeket mindig közösen védték. Ebben az édesapámnak nagyon nagy érdemei voltak, amit városszerte ma is elismernek. A dunaszerdahelyi sport és a kultúra is ezt bizonyítja. Édesapám alapító tagja volt a sportegyesületnek is. Bárminek a szervezéséből kivette a részét, de nem csak a szervezéséből. Kevés olyan ember akadt, aki megengedhette magának, hogy anyagilag is támogassa a sportegyesületet. Aki viszont megengedhette magának, annak szíve nem volt hozzá. Az édesapám nagyon sokat adakozott. Így került hozzánk például a futballcsapat egyik oszlopos tagja, Holczner Karcsi, akit Kosútnak becéztek. Centert játszott a csapatban. Az édesapám felvette őt hozzánk könyvelőnek, segédkönyvelő lett. Akármire kellett bármilyen támogatás, akkor az édesapám nemcsak hogy részt vett benne, hanem voltak olyan esetek is, különösen a húsvét [Pészah] előtti időszakban, amikor a szegény gyerekeket felöltöztette, mivel konfekciós üzletünk volt. Ruhát és kabátot kaptak, a cipőt, ha jól emlékszem, a Weiss Miksa cipőüzlet adta. Húsvét előtt így felöltöztették közösen, ingyen a fiatalokat. Ezért soha senki nem fizetett. Más is támogatta ilyenkor a szegényeket. Élelmiszerrel Hübsch Lipót vagy Weiss Sándor. Mindketten egy időben hitközségi elnökök is voltak.

Az édesapámnak főleg zsidó barátai voltak. Közvetlen szomszédban lakott doktor Bartušík. A két fiútestvér egyike jogász volt, a másik pedig Dunaszerdahelyen dolgozott mint közjegyző. Volt egy lánytestvérük is, Ili néni, aki a helyi magyar gimnáziumban tanított. A Bartušíkokkal nagyon jóban voltak, azonkívül Tölgyesi bácsival, a kéményseprővel, Schenker Béla bácsival, a polgármesterrel. Gyakran járt hozzánk például doktor Stern Ernő és doktor Wiener Béla. Együtt dolgoztak a sportegyesület kiépítésén. Különben nálunk, az udvarban a szomszédokkal is természetes baráti viszony alakult ki. Összejártak már csak azért is, mert az édesanyám és Kohn néni együtt jártak valaha iskolába, és gyerekkoruk óta barátkoztak. Nagyon jó viszonyban volt Neuhauserékkal és doktor Erdélyivel. A társaskör vezetőségében szintén mindenkivel nagyon jó viszony alakult ki. Az édesanyám barátnője Blau Riza néni volt és az udvarbeli Munk festő felesége. Munkék Nagyszombatból kerültek ide, [Duna]Szerdahelyre. Nagyon jó barátságba keveredtek, a nővéremet megtanította varrni, a nővérem aztán nagyon szép ingeket varrt.

Édesapám nagystílű ember volt. Jól beszélt franciául. Minden évben elment Párizsba, végignézte a párizsi divatbemutatókat. Nagyon ügyes keze volt, jól rajzolt, ellopta az ötleteket, és aztán eladta a prostějovi gyárnak. Az öccse Prostějovban volt konfekciógyáros [Prostějov – város a mai Csehország keleti részén. A 19. század második felében az erős zsidó közösségnek köszönhetően fontos ipari központtá vált, az ország ruházati ipari termelésének harmadát adta. Az 1890-es népszámlálás szerint Brno és Jihlava után Morvaország harmadik legnépesebb városa volt (www.mestopv.cz). – A szerk.]. A készruhákat aztán Dunaszerdahelyen divatbemutatón bemutatták, ami nagyon nagy ritkaság volt, mert még Pozsonyban sem volt ilyen rendezvény. Dunaszerdahelyen minden évben megrendezték. A Kornfeld Ármin Áruház divatbemutatókat rendezett, férfi- női és gyermekkonfekcióból. Ezáltal jól menő üzlet lett a miénk.

Édesapám jószívű volt. Mai fejjel gondolva, hihetetlennek tartom, hogy mennyire hagyta magát befolyásolni a testvérei által. Az egyik testvére, Dávid bácsi, aki Pozsonyban lakott, élhetetlennek bizonyult. Először utazószerűség volt. Az édesapám beszállt Pozsonyban egy olyan vállalkozásba, amibe egymillió koronát kellett befektetnie. Óriási nagy divatáruüzlet, kirakatok. „Terminus”-nak hívták az áruházat, a főtéren állt, ahol a kórház van, a Bat’ától lefelé. Dávid bácsi igazgatóként szerepelt, és ezért szállt be az apám ennyi pénzzel. Tönkre is ment. Egy pár ruhaakasztó maradt belőle. Az egymillió korona elúszott. Nagyon nagy érvágás volt. Gyerekfejjel láttam és hallottam, mindenki a családban ezen sírt, hogy hogy lehetett ennyivel beszállni. Apám segíteni akart. Dávid bácsi magyarázta, hogy milyen nagy dolog lesz ez, és ő lett ott az igazgató. Elúszott minden pénz. Hála istennek, akkor nem kellett minket támogatni.

Volt egy bácsi, Joki bácsinak hívták. A [duna]szerdahelyi zsidó menházban élt a feleségével. Minden péntek délután nekem kellett két bárheszt, egy liter bort és öt koronát vinni nekik. Nagy pénz volt ez abban az időben. Az öt koronáért főztek maguknak, vettek, amit kellett. Jó szombatjuk volt. Joki bácsit élete végéig támogatta az édesapám. Nem tudom különben, hogy milyen viszony volt köztük.

Egy másik család, akikről nagyon sokáig azt hittem, hogy vérrokon, apámnak csak fogadott rokonsága volt. Meghalt egy Levitusz, aki meghagyta a végrendeletében, hogy nyolc gyerekének a nagyapám legyen a gyámja. Az apámék is nyolcan voltak testvérek [Bizonytalan, hogy az apjának 6 vagy 7 testvére volt-e. Hol így említi, hol úgy. – A szerk.], és a Levitusz gyerekekkel úgy nőttek fel, mintha testvérek lettek volna. Ezáltal kialakult egy családi kapcsolat a galántai Levituszokkal. A pozsonyi Fehér Passzázs egy nagy üzletház, konfekciós üzlet volt a Széplak utcában. A tulajdonos, Fehér Samu felesége szintén Levitusz lány volt. A komáromi Schwartzok családjában szintén élt Levitusz származású lány. Ezek a családok összetartottak, és mindegyik valamilyen formában részvényes volt Prostějovban. Így a prostějovi konfekció csak ezekre a helyekre, ezekbe az üzletekbe mehetett. Senki más nem kaphatott prostějovi konfekciót. Csak Dunaszerdahely, Komárom, Galánta, Pozsony. Ennyire zártkörű volt. Azóta is fennmaradtak a rokoni kapcsolatok. Csak nemrég jöttem rá, hogy ez nem volt valódi vérrokonság. Ilyen a Mózes Joli néni is Izraelben. Viszont a családi kapcsolatok nagyon erősek voltak. Anyámnak is, apámnak is hét testvére volt. Pesten is éltek rokonok. Ezáltal a debreceni, a pozsonyi ág mind összekapcsolódott.

Amíg nem lettünk magyarok [Dunaszerdahely a trianoni békeszerződést követően Csehszlovákiához került, majd az első bécsi döntést követően, 1938 novemberétől átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], addig nagyon jó volt a család anyagi helyzete. Miután magyarok lettünk, kirabolták az üzletet, és egy csomó tartozásunk keletkezett, borzasztóan tönkrement a cég. Nemsokára bevonták az édesapám iparengedélyét a konfekcióról, és elvették az iparengedélyét a szabóságról is [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Ez mind megszűnt. Emlékszem rá, újra kellett valamit kezdeni, és úgy próbálták, hogy varrógép és gyermekkocsi. Az édesanyámnak el kellett adnia az ékszereit. Nagyon sok szép ékszere volt. Akkor már csak léteztünk, mert hát azért a név megvolt, a cég mint olyan létezett. Olyan időszak azért nem volt, hogy szűkölködtünk volna. A bátyám közben elszökött. Egy időben behívták az édesapámat munkaszolgálatba. Diószegen volt munkaszolgálatos [Valószínűleg a Pozsony vm.-ben lévő Magyardiószegről van szó, de volt ugyancsak Pozsony vm.-ben Németdiószeg nevű kisközség is. – A szerk.]. Aztán letartóztatták, elvitték Kistarcsára, ahol fogva tartották [lásd: kistarcsai internálótábor]. Akkor nehezen éltünk. A cég lassan felemésztette magát. Amíg fennállt a nagyvállalat, több üzlet volt, addig természetes volt, hogy három könyvelőt és főkönyvelőt alkalmaztunk. Aztán már nem volt olyan jövedelem. A sógorom és a nővérem velünk élt. Egy család voltunk. Amikor apámat bezárták, kicsit keményebb lett az élet. Azért is mentem el [Duna]Szerdahelyről Pestre, majd [Érsek]Újvárba. Aztán visszatértem [Duna]Szerdahelyre. A munkaszolgálatos időm előtt már újra [Duna]Szerdahelyen voltam.

A Bacsák utcában laktunk, háromszobás lakásban. Konyha, spájz, mosókonyha. Nem volt vízvezeték. Vízpadon mosakodtunk. A vízpadon állt egy lavór, amiben mosakodtunk, mellette egy külön lavór direkt kézmosásra. A mosdó, úgy hívták, hogy mosdó, tulajdonképpen csak egy lavór volt, és mellette tartottuk a szappanokat meg a fogkeféket. Ez egy olyan tisztálkodási rész volt. A szobában nem is volt ilyesmi. Csak ágyakkal és egy nagy fotellel volt berendezve. Itt, a Bacsák utcában egy nagy közös udvarban laktunk. Elöl laktunk mi, az utcai fronton. Utánunk jött a Kohnék lakása, az kétszoba-konyhás lakás volt, majd a Munkék, az is kétszoba-konyhás volt, végül Kvimmerné szoba-konyhás lakása. Legvégül állt egy épület, abban volt a mosókonyhánk és egy óriási spájz, a másik oldalon pedig a szabóműhely. Később az édesapám megvette a városházával szemben lévő házat, ahol már vízvezeték is volt. Szintén három szoba, előszoba, spájz, garázs, szabóműhely és mosókonyha teljesen különálló udvarral. A nagyszobában aludtunk, a szüleim és én. A nővérem közben férjhez ment, a bátyám elment. Különben is keveset tartózkodott odahaza, mert Berlinben járt egyetemre. A középső szoba vendégszoba, a szélső szoba pedig a szüleim hálószobája volt. Tavasztól őszig a szüleim a hálószobában aludtak, télen, hogy ne kelljen fűteni, a nagyszobában aludtunk mind a hárman. Én automatikusan, mert ott állt a gyerekágyam. A szüleimnek egy rekamiét helyeztek be. Így egész télen velem aludtak. Kályhával fűtöttünk, szénnel és fával.

A Bacsák utcáról a Fő utcára körülbelül 1936-ban költöztünk át. A Fő utcán nem volt semmilyen kert. Ott csak a szomszéd falra futtatta fel eleinte az anyám a babot, aztán később a szőlőt. Semmi kertünk nem volt.

Az édesanyám mindig ott olvasgatott. Szeretett olvasni, különösen az úgynevezett Cene Renét, egy vallásos könyvet olvasgatott minden szombaton [„Cene Rene” – szó szerint: „Gyertek és lássatok”, zsidó nőknek írt magyarázatos és egyszerűsített Sulhán Áruh jiddis nyelven. – A szerk.]. A lakószoba bútora egyszerű volt. A középső vendégszobát faragott bútorral, zongorával, óriási nagy festményekkel, nagy tükörrel rendezték be. A szüleim hálószobája is nagyon szép volt. Sok könyvünk is volt, emlékszem Tolsztoj összes műveire. Gyerekként borzasztóan szerettem olvasni. Nyáron mindig beszöktem a hálószobába, és elővettem Tolsztoj valamelyik művét. Bebújtam az ágy alá, és lámpával olvastam.

Szakácsnő és cselédlány mindig volt a háznál. Sőt, az inasok is besegítettek, fát vágtak, vizet hordtak, ezt nem kellett a cselédlánynak [lásd: cseléd]. A lány természetesen velünk lakott. Az inasok nálunk kosztoltak. A cselédlány nem volt zsidó. Az inasok között is csak egy zsidó volt. Ők is ott kosztoltak, ott tanultak. Cselédlányt úgynevezett szerző által fogadtunk. Ha valakinek cselédlány kellett, akkor megkérte a szerzőt. Fürst volt az egyik, a másik Fleischmann Hermina. Ha olyan cselédlányt szerzett, akit leszerződtettek, akkor [a szerző] két, illetve öt koronát kapott. Persze a cselédlányok is elmentek a szerzők után, hogy szeretnének valahol dolgozni. Nem volt mindegy, hová, milyen háztartásba szerződnek. Édesanyám mindig megmondta, hogy milyen cselédlány kell, és mit követel majd tőle. A kóser háztartás egy föltétel volt. Amikor felvettünk cselédlányt, akkor mindig megkérdezték tőle, hogy szolgált-e már olyan helyen, ahol kóser háztartás van. Ha nem, akkor először el kellett neki magyarázni. Sokkal gyorsabban el tudott helyezkedni, ha már volt olyan helyen. Szívesen vettek fel olyat, aki már tudta, hogy mi az a kóser. Mosogatni is külön kellett, sőt, még más mosogató vajlingot is használtunk a tejesre, mint a zsírosra. Ezt mind meg kellett tanulnia. A terítést is ahhoz igazították, hogy tejes vagy zsíros étel került-e az asztalra [lásd: étkezési törvények]. Tudnia kellett, hogy nem volt szabad az asztalra vajat tenni, amikor ott valami húsféle volt. Sokszor ezek a cselédlányok jobban tudták, mint a háziasszonyok, hogy például a margarin mellé nyugodtan ehettünk szalámit, a vaj mellé szardíniát. Kitanultak a családnál, és ha elmentek egy fiatal házaspárhoz, ahol még nem volt annyira kialakulva, akkor a cselédlány vezette be ezt a rendszert. Amikor egy új cselédlány jött hozzánk, Fürst vagy Fleischmann Herminka elkísérte. Az első az volt, hogy az édesanyám odatette elé a krumplit. Ha vastagon pucolta, olyan cselédlány nem kellett. Vékonyan kellett hámozni. Ha a hibás részt kivágta a krumpliból, nem levágta, akkor az egy spórolós, szorgalmas lány volt. Tudták ezt a cselédlányok is. Akadt olyan is, aki azelőtt Pozsonyban szolgált, ez gond nélkül elvágta a krumplit, és eldobta.

Édesapám rendszeresen olvasott újságot, a „Prager Zeitblatt” járt. A szüleim gyakran elmentek megnézni egy-egy színházi előadást. Moziba ritkábban jártak. Az előadásokat, komédiákat a zsidó és a katolikus ifjúsági egyesület tartotta. Csak annyi volt a különbség, hogy a zsidó előadásokat az Einbeck-féle vendéglőben rendezték. A katolikus legényegylet mindig a Kázmér vendéglőben játszott. Akkoriban a színház ott volt, ahol az Einbeck-féle vendéglő, vagyis hát a mozi, a régi mozihelyiség volt. A Csillag utcából kellett bemenni. A Kázmér-féle a Teleki utcában volt, még ma is áll az az épület. Talán úgy százötven-kétszáz személyesek voltak ezek a színházak.

Nagyon sok bálra emlékszem, mivel már gyerekkoromban láttam, ahogy az édesanyám és a nővérem készülődtek. Purimi bál, szilveszteri bál, iparosbál, Erzsébet-bál, Katica-bál. Olyankor mindenkinek új ruha kellett. Ha valaki ugyanabban a ruhában elment a másik bálra is, azt már kinézték. Az édesanyám, tekintve, hogy az idősebb korosztályhoz tartozott, állandóan fekete öltözéket viselt a bálokon, hosszú fekete ruhában pompázott. A nővérem még lány volt, éppen férjhez adandó, ezért ő nem hordott feketét. A bál volt a szórakozás, és persze a jótékonysági matinék. Egy különleges esetre emlékszem. Az ifjúsági WIZO, zsidó nőegylet rendezett egy jótékonysági előadást. Valahogy nem figyeltek oda az ülésrendre, nem ültek külön a nők és a férfiak. Egyszer csak az előadás közben megjelent Weinberger rabbi a bóherjeivel. Felmentek a karzatra. A rabbi elkezdett kiabálni, hogy azonnal hagyják abba, oszoljanak szét, mert egy ortodox hitközségben megengedhetetlen, hogy a nők és a férfiak együtt üljenek. Miatta nem tudták folytatni a jótékonysági gyerekelőadást, gyerek színészekkel, diákokkal. Mindent abba kellett hagyni, mert Weinberger lefújta. Ilyen erős befolyással rendelkezett.

Ami a vallást illeti, a mi családunk nem tartozott a túlbuzgó vallásosak közé, mégis nálunk százszázalékosan ortodox háztartást vezetett az anyám. Mindent, ami a kósersággal kapcsolatos volt, betartott. Ebből nem engedett. Édesapám lazábban vette. Ennek dacára nálunk szombaton az üzlet zárva volt, a műhelyben nem dolgoztak [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A szombatot mindenki tartotta. Viszont az édesapámnak, mivel az Országos Iparkamara elnökségi tagja volt, minden szombaton Pozsonyba kellett utaznia, mert akkor tartották a gyűléseket. Kisétált az állomásra, valamelyik inas vitte az aktatáskáját, ott átadta neki. Este jött meg, amikor már elmúlt a szombat. Nálunk a családban tökéletesen betartottuk az étkezési szabályokat is. Ami a péntek estét illette, csak diós hal volt vacsorára, ill. becsinált aprólék és baromfi. Tökéletesen betartottuk a családon belül a saktolást [lásd: sakter], a zsíros és a tejes ételeket, edényeket. Mindent, ami ezzel kapcsolatos.

Húsvétkor [Pészah] az edényeket teljesen lecseréltük. A húsvéti edények amúgy fent voltak a padláson. Az ünnepre lehoztuk, a házon belüli edényeket eltávolítottuk. A húsvét előtti utolsó napon, tehát érevkor a ház minden sarkát kisöpörtük, az összes szobát, úgy, ahogy az elő van írva [lásd: homecolás]. Arra emlékszem, hogy a házban lévő ételt eladtuk Csiba úrnak, a szabómesternek. Ezek voltak az úgynevezett „hómecok”. Ezt is mindig tartottuk. Tanítottak még azon kívül is, amit az iskolában tanultam. A Talmud-Tórában sok mindent muszáj volt megtanulnom. Aser Katz csoportjával tanultam, ahol a vallásosabbak voltak, különben a Weinberger csoporthoz tartoztam. Ott nem voltak állítólag annyira vallásosak. Ortodox kóser volt mindenki. Én ott tanultam, a kihallgatásokon (úgynevezett „verher”), Katz rabbi mindenkit kihallgatott szombat délutánonként. Aki tudott valamit, egy szem cukrot kapott tőle. Ez is hozzátartozott a vallási neveléshez.

Volt egy tanítóm, aki szegény családból származott. Schwartz Nácinak hívták. Egy örökös orvostanhallgató volt, aki állítólag akkor már tíz éve járt az egyetemre, de még mindig nem fejezte be a tanulmányait. Nagyon szépen hegedült. A szüleim először nála taníttattak hegedülni. Aztán amikor kétszer-háromszor ráütött az ujjamra a hegedű vonójával, akkortól fogva nem voltam hajlandó tovább hegedülni. Schwartz Náci az édesanyjával élt együtt, nagyon szerényen. Hogy segítsenek rajtuk, kitalálták, hogy héberül taníttatnak nála. Akkoriban senki sem tanult óhébert [bibliai hébert]. Én ezt-azt hallottam a Betárban [lásd: Betár Csehszlovákiában] vagy a Hasomér Hacairban [lásd: Hasomér Hacair Csehszlovákiában], azokat a héber szavakat tudtam. Nála elég szépen megtanultam. Időközönként elmentem Weinberger rabbi bácsihoz, elbeszélgettem vele, kérdezgetett tőlem egyes dolgokat. Bennem maradt valami a héberből, mert mindig is vonzódtam a nyelvekhez.

Az édesapám soha nem hordott kapelét [lásd: kápedli]. Általában az volt a szokás, és ma is az, hogyha a rabbi meghív valakit, akkor az automatikusan elmegy hozzá. Bármelyik rabbi [Duna]Szerdahelyen, ha akart valamit az édesapámtól, ő jött el hozzá két bóher kíséretében. Édesapám még akkor sem tett fel kapelét, sapka nélkül volt odahaza. Egyszer megkérdeztem, hogy miért nem teszi fel. Azt válaszolta: „Fiam, én nem csinálok olyasmit, amiről azt hihetik, hogy cirkuszolok. Nyugodtan tudja meg a rabbi, hogy én itthon sapka nélkül vagyok.” Sőt, amikor elvitt Verbóra – itt jártam aztán később iskolába [A polgári iskola három osztályát végezte Verbón. – A szerk.] – a verbói rabbi bácsihoz, a rabbinál levetette a kalapját [Verbó –az 1910. évi népszámlálás idején 4800, főleg szlovák lakossal rendelkező nagyközség volt Nyitra vm.-ben. Trianon után Csehszlovákiához került. Verbón 1848-ban már száznál több zsidó családot írtak össze, 1919-ig a hitközség (ortodox) elemi és polgári iskolát tartott fenn. A 19. században virágzó nagy jesivák működtek Verbón. Az 1920-as években a Zsidó Lexikon adatai szerint 164 családban 670 zsidó lakosa volt a községnek. A Lexikon az 1920-as évekről megemlíti országos hírű iskolai internátusát, melyet Reich Sámuel főrabbi alapított és vezetett. – A szerk.]. Sapka nélkül ült a rabbinál, és beszélgettek. Ez egy elvi kérdés volt.

Édesanyám nem hordott sem parókát, sem kendőt. Minden szabályt betartott, a mikvébe is járt, de sem parókát, sem kendőt nem hordott.

Édesapámat nem kellett sokszor elkísérni a zsinagógába. A nagyünnepeken természetesen megvolt a bérelt helye. Minden nagyünnepen ott kellett lennem az édesapám mellett. Amint segéd lettem, már nem, akkor már a fiatalsággal, a többi fiatallal voltam együtt. Meglepő, ha így később rágondolok, hogy egész vallásos gyerek voltam. Akkortól fogva, amikor Verbón a rabbi bácsinál megtartottuk a bár micvóm, rendszeresen, minden reggel tfilenoltam. Felraktam a tfilent [lásd: imaszíj], és úgy imádkoztam. Aztán később ez valahogyan elmaradt.

A bár micvó érdekesen zajlott le. A rabbi bácsinál laktam a kollégiumban. A szüleim küldtek neki egy nagy dobozt tele különböző kóser tortákkal, süteményekkel. Kibontottuk a rabbi bácsinál, és a kollégisták elé raktuk, mindenkinek jutott. Tele voltak az asztalok. Tudom, hogy a templom előcsarnokában délelőtt, a mázkir idején, akkor ott is asztalokat raktak ki, és ott is kínálgatták a süteményeket. Akkor mindenkinek a barátja voltam. Annyi sütemény volt, hogy az borzasztó. A sok diák a kollégiumban, mindegyik süteményt akart enni. Ezért akkor nekem nagyon jó volt. Nálunk annak idején az volt a szokás, hogy nagy ünnepséget csaptak bár micvó alkalmából. Azzal a különbséggel, hogy az enyémet nem idehaza, hanem ott tartottuk.

Dunaszerdahely egy kisváros volt, körülbelül ötezer lakosa lehetett. A lakosság több mint a fele zsidó volt, úgy háromezer zsidó lakhatott itt. Minden utcáját, minden házát és minden lakóját ismertem. Természetes volt, hogy a gyerekek, legyenek szegények vagy gazdagabbak, mindenben közösen vettek részt. Az én apám szabó és kereskedő volt, a barátaim ügyvédi vagy orvosi családból származtak, de jó barátok voltunk. Az én gyermekkoromban a cionista szervezetek nagyon erősek voltak [lásd: cionizmus Csehszlovákiában]. Ilyenek voltak például a Hasomér Hacair, a Betár, a Mizrachi. A Mizrachi már egy kicsit vallásosabb volt. Az Agudat Izrael még vallásosabb volt, mint a Mizrachi. Ezenkívül nőegylet [WIZO] és Malbis Arumim is működött. Ez az egylet minden évben húsvét előtt megajándékozta ruhával a szegény zsidó gyerekeket [Ezenkívül  a gyermekes szegény családoknak juttatott télen tüzelőt, és végzett más karitatív tevékenységeket is. – A szerk.]. Természetesen volt aztán a Hevra Kadisa, ami egy nagyon komoly társaság, gazdaságilag erős egyesület volt. Hozzá tartozott a temető. Gondoskodott az idősekről, az elaggott emberekről. Ezáltal a Hevra nagyon megerősödött. Főleg adományokból élt, a cedókéból [Cedóke – jótékonyság, adakozás; a hitközségi szegénypénztár neve. – A szerk.]. Azonkívül a temetőben például, bárki meghalt, annak a helyét meg kellett venni. A temetőben sem lehetett bárkit bárhová eltemetni. A sírhelyek az úgynevezett kasztrendszer szerint igazodtak. Volt drága és olcsó hely. Ezenkívül a Hevra, ami pénze volt, befektette. Földeket vásárolt. A város körül és a kisebb falvakban vásárolt. Ebből is származott jövedelme. Sok mindent a Hevra intézett, már ami a szegényeket, az öregeket vagy a nyugdíjas otthont illeti. Alakult egy külön vezetősége is a zsidó menháznak, mert úgy hívták, hogy menház, de szerintem az is a Hevra Kadisa alá tartozott. Tehát a Hevrának nemcsak bevétele, hanem nagyon sok kiadása is volt. Nagyon sok lakost támogatott. Hogy ki volt a vezetőségben, arra nem emlékszem pontosan. De amikor a hitközségi választásokat tartották, ott nemcsak a hitközségi elnököt választották meg, hanem az úgynevezett gabét is. Választottak például cedóke gabét, aki az adományokat ellenőrizte. A Hevra Kadisa gabe a Hevra Kadisa főnöki tisztjét látta el. Külön választották a templom-gabét, akinek a székhelye a hitközségnél volt. A hitközség egy komoly épülettel rendelkezett, ott volt az irodaház. A földszinten végig csupa irodahelyiségeket rendeztek be, ahol a vallással kapcsolatos vezetőség vagy csoport székelt. Az alagsorban lakott egy Drahos nevezetű taxisofőr, aki a templomszolga tisztjét látta el. A maceszsütő is ott kapott helyet. A földszinten irodák, az első és a második emeleten már lakások voltak, mivel hat sakter működött itt. Mindegyiküknek háromszobás lakása volt. Ez a komoly nagy épület a Fő utca közepén állott, később átépítették fogászati rendelőnek. A menház épületében is fenntartottak egy bizonyos részt egy vallási csoportnak (nem tudom, melyiknek), akiknek ott volt irodájuk. Azonkívül, ami fontos: az én időmben vetettek ki rendes hitközségi adót. Mindenkit ismertek, mindenkiről tudták, hogy körülbelül milyen a jövedelme, és a szerint szabták ki a hitközségi adót, amit muszáj volt megfizetni. Ha nem fizette meg, az adó behajtható volt. Senki nem zárkózott el a fizetése alól, de mindenki vitatkozott, mindenki kevesebbet akart.

Én eleinte a Hasomér Hacairban voltam. Hachsarákat vagy csoportos kirándulásokat szerveztünk. Én voltam a trombitás. Kaptam trombitát, otthon gyakoroltam, állandóan fújtam. A családban tele volt vele mindenkinek a feje. A Hasomér Hacair egy erősen baloldali, a vallástól távol álló társaság volt. Ugyanakkor létezett a Betár, amely nagyon erősen jobboldali volt. Később átkerültem a Betárhoz, részben azért is, mert saját asztalitenisz-csapata volt. A Betár érdekessége az volt, hogy ez egy jobboldali társaság volt, de a Betárban kerültek össze azok, akik nem jártak gimnáziumba. Így „megfordult a világ”. Inasok és a szakmabeliek kerültek a Betárba. Akik gimnáziumba jártak, az úri társaság, ezek maradtak a Hasomér Hacairban. Pont fordítva volt, baloldaliak voltak a jobboldali csapatban, és jobboldaliak a baloldaliban. Viszont minden alkalomkor besegítettünk egymásnak. Nem létezett elszigetelődés.

A nagy zsidó közösség mellett két ortodox zsidó közösség létezett, az egyik ortodox, a másik még ortodoxabb volt. Dunaszerdahelyen két rabbi tevékenykedett. Az egyiket úgy hívták, hogy Hillel Weinberger. A Weinberger család volt az eredeti rabbidinasztia [Duna]Szerdahelyen. Az apa, Jechil Weinberger is rabbi volt, és a fia is rabbi lett. A rabbi a nagyzsinagóga udvari lakásában lakott. A nagyzsinagógának normális jesivája és elég sok tanulója volt. Viszont voltak még vallásosabbak, azokat úgy hívták, hogy a „püspökök”. Ezek saját templomot építettek maguknak, szintén saját rabbijuk volt. Aser Katznak hívták ezt a rabbit, Nemesszegben lakott [Dunaszerdahely négy, régente különálló, szorosan egymás mellett fekvő helység – a tulajdonképpeni Szerdahely, továbbá Újfalu, Nemesszeg és Előtejed – 1874-ben történt egyesítésével keletkezett (1886-ig mezőváros, 1886-tól nagyközségi státus; 1960 óta ismét város). – A szerk.]. Őt meggyesi [medgyesi?] rabbinak is nevezték, ugyanis Meggyesről került [Duna]Szerdahelyre [A helységnévtárak Megyes, Medgyes és Meggyes nevű helységeket tartanak nyilván, valamint számos -meggyes utótagú települést. Nem tudni, honnan került Dunaszerdahelyre Katz rabbi. – A szerk.]. Nagyon vallásosak voltak. A Talmud-Tórát a meggyesiek tartották. A Weinbergerék nem tartottak Talmud-Tórát, nekik a jesiva volt a lényeg. Akiket ott kiképeztek, azok már rabbiként kerültek ki onnan. A Katzok először tanultak Talmud-Tórát, aztán lettek jesivások. De saját külön jesivája volt az egyiknek is és a másiknak is. Érdekes, a mi családunk a Weinberger rabbihoz tartozott, de én például a Katz családhoz tartozó jesivába jártam. Keveredett néha a két [hit]község. Szombat délutánként szokta meghallgatni a rabbi bácsi, hogy ki mit tud. Kérdéseket tett fel. Ezt mindig Katz rabbi csinálta. A Bacsák utcában tartották a Talmud-Tórát. Annak az udvarában volt a nagy hórázás [lásd: hóra] szombat délután. Természetesen csak fiúk, lányok nem lehettek jelen rajta.

Zsinagóga kettő is volt, a nagy és a „püspök”. A nagyzsinagógában körülbelül ezer ülőhely volt, ami nagyon sok egy zsinagógában. A „püspökben” nem tudom, hány ember fért el kényelmesen, az sokkal kisebb volt. Ott állt, ahol ma a Kukucsin utca van, hátul, a nagyzsinagógától az állomás felé. Volt még nyolc imaház. Még aki nem volt vallásos, az sem tudott annyira elszakadni a vallástól, hogy reggelenként ne menjen el a templomba. Az összes imaház mind megtelt. Például nagyon emlékszem olyasmire, hogy Pozsonyból jövet vonattal, egyszer csak kirukkolt az egyik dunaszerdahelyi pasi, mondta, hogy münchet [lásd: minhá] fogunk imádkozni, jöjjenek át a kettes számú vagonba, és akkor az összes zsidó, aki a vonaton volt, átment, és nekifogtak münchet imádkozni.

Voltak úgynevezett beszamidrasok [beszemedres, beszhamidras = tanház], ahová legények jártak, vagy pedig létezett egy csoport, ahová a nagyon vallásosak jártak. Ez a Kesztler-udvarban volt, ahová körülbelül úgy kétszáz személy fért be. Azonkívül a Benedik-udvarba is jártak. Az is körülbelül olyan kétszáz személyre való beszamidres volt. A Benedik-udvar egy átjáróudvar volt, ahol a Benedikék laktak. Ezt a vallásos csoport, a zsidó hitközség építette. Szegregálták magukat. Annyira vallásosak voltak, hogy fehér nadrágban jártak, és fehér harisnya volt rajtuk [A fehér harisnya és általában a fehér vagy világos viselet a haszidok körében elsősorban szombati és ünnepi viselet. Ekkor szokás fehér vagy világos harisnyát, kaftánt, nőknek fehér kendőt viselni, míg hétköznap fekete, barna, szürke kaftán és harisnya jellemző. A viseletek színe egyébként jelezheti a különböző haszid csoportokhoz tartozást. A fehér és világos kaftán elsősorban a szatmári, munkácsi, vizsnyici és breszlavi haszidokra jellemző. – A szerk.]. Őket nem lehetett látni soha, csak a nagyünnepekkor. Ki sem jöttek. Állandóan otthon voltak, például azok, akik a Tórát írták [lásd: szófer]. Nem egy olyan élt [Duna]Szerdahelyen, akinek az volt a megélhetősége. A Tórát írta. Tollal írta, másolta a Tórát. A Tórában nem szabad hibát elkövetni. Ott minden egyes betű számít valamit. Úgyhogy a valódi Tórát, az úgynevezett kóser Tórát pontosan megszabták, hogy hány betűből kell állnia. Ott nem lehetett még egy betűt sem véletlenül kihagyni. Akkor már nem kóser. Ez egy nagyon nehéz foglalkozás volt. Akadtak sokan, akik ebből éltek, eltartotta őket a hitközség, mert ha megírtak egy Tórát, kaptak egy rakás pénzt érte, ebből élt az egész családjuk.

Mindenkinek volt helye a templomban. Érdekes volt, hogy a nagyobb ünnepekre mindig egy évre mindenkinek meg kellett vennie a helyét a zsinagógában, a nagytemplomban. A nagytemplomba nem lehetett csak bemenni, és bárhová leülni. Nyolcszáz ülőhely volt a hívők rendelkezésére. A nyolcszáz ülőhelyet kicsi vas számokkal jelölték. Mindenki tudta, melyik az ő helye. A lehajtott rész alatt volt egy kinyithatós szekrény, mindenki ott tartotta a táleszát, tfilint, úgyhogy ezeket és az imakönyveket nem kellett magukkal hordani [Azért tartották ezeket a zsinagógában, mert ezeknek a vivése is munkának számított, és bizonyos ünnepeken vallásos zsidó nem végezhetett semmiféle munkát. – A szerk.]. Én csak arra emlékszem mint gyerek, hogy az édesapám helye a Kohn szűcs melletti hely volt, bal oldalon, körülbelül a hetedik sorban. Nem tudom pontosan, hogy mennyit kellett fizetni, de azért lehetett válogatni az ülések között. Akinek megvolt a rendszeres helye, azt minden évben felszólították, hogy újra vegye meg. A legények hátul ültek, négy sorban, emelkedő sorrendben. Mind a két oldalon csupa legények voltak, az nem volt számozva. A legények arról voltak híresek, hogy imádkozáskor mindig sürgették az imádkozót. Mindig gyorsították. Az előimádkozó felmondta a szöveget, utána kellett ismételni az imát. A legények pedig úgy intézték, hogy alig kezdte el az imádkozást, már mondták is utána. Állandóan sürgették.

Végig fent karzat volt, ahol a nők voltak [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. A karzat csak egyemeletes volt. Ellenben a karzat mögötti rész, a bejárat felett, a vallásos zsidó fiataloknak volt fenntartva. Egy egyesületben tömörültek, és a fiatal legények külön szoktak ott imádkozni maguknak. Ez egy külön az ő részükre kialakított rész volt, a legényeké, az ún. beszamidras. Lent, közepén volt a lemer, ahol a Tórát olvasták fel [lásd: bima]. Azonkívül elöl, az ornhákajdes [lásd: frigyszekrény] előtt állt az előimádkozó. A tóraszekrényig több lépcsőn kellett felmenni. [Duna]Szerdahelyen csak a nagyzsinagógában volt nyolcvan Tóra. A többiben is voltak Tórák. Mikor a simchatorá ünnepet tartották [lásd: Szimhát Tóra], akkor egyenként kiemelték a Tórákat, és mindenki, aki odament, kapott egy Tórát a kezébe, és a Tórával táncoltak körbe az egész templomon. A jelenlévők egymásnak adogatták a Tórákat a templomban. Ez egy gyönyörű ünnep volt mindig.

A nagytemplom udvarában állt a mikve. A mikvét Gottlieb bácsi gondozta. A mikve állandóan készenlétben kellett hogy álljon, amikor szükség volt rá. A férfiak mindig pénteken jártak fürdeni. Gyerekkoromból emlékszem, hogy mi is eljártunk oda fürdeni. Alig fértünk el benne, olyan sűrűn voltunk egymás mellett. De hát el kellett menni a mikvébe. Csak az az egy mikve működött [Duna]Szerdahelyen. Azonkívül a templom udvarában, hátrább, a rabbi lakásával szemben, egy beszemedrest építettek, ez a beszamidras. A Weinberger-féle jesivának ez volt a beszamidrasa. A mögött pedig, keresztben, ami lezárta ezt az egész udvart, ott voltak a kóser mészárszékek. Körülbelül hat-nyolc kóser mészáros árult ott mindig.

Sakter is volt [Duna]Szerdahelyen, körülbelül hat. A hat sakter felváltva kántor is volt. Mindegyik elő is imádkozott ünnepekkor vagy hétköznaponként, mert hát hétköznaponként is két ízben imádkoztak, reggel és este. Az esti imát összekapcsolták a délutáni imával. Ünnepekkor pedig négyszer imádkoztak, reggel, délelőtt, délután és este. Tudniillik a hétköznapokon egy héten csak kétszer lejnolnak – ez az, amikor felolvasnak a Tórából. Ez csak kétszer van egy héten. Az is reggel. Viszont ünnepnapokon, szombati napon lejnolnak reggel is, délelőtt is, délután is. Este már nincs lejnolás. A imarendet pontosan beosztották, hozzájuk beosztották magukat a kántorok, akik előimádkoztak. Sok fantasztikusan jó hangú kántor volt. Az egyik például egy hatgyerekes apa, Slomovics nevű kántor volt. Nagyon sokszor úgy intézte, hogy amikor ő előimádkozott, akkor az összes gyereke vele énekelt a kórusban. Gyönyörűen tudott imádkozni. Erről híres volt [Duna]Szerdahely. Sőt, volt olyan eset is, hogy Josef Schmidt, egy híres operaénekes Bécsből, itt énekelte a Kol Nidrét. Az egy fantasztikus élmény volt.

Nagyon sok héder is volt Dunaszerdahelyen. Az egyik héder, hogy is hívták azt a bácsit?! A bősi úton lakott a Fischer postásék mellett egy bácsi. Most nem jut az eszembe a neve. Ahhoz jártunk héderbe. Azonkívül még két óvoda is létezett. A Stern lányok óvodája a Bacsák utcában volt, és egy másik óvoda a malom felé. Nem tudom, ki volt annak a vezetője. [Duna]Szerdahelyen nagyon betartották, hogy a gyerekeket már hároméves korukban elküldték az óvodába. Ott az alefbétet [alef-bész] kellett tanulniuk, majd később a pontozást is [A héber írásban nem jelölik a magánhangzókat. Amikor a héber írástudás erősen hanyatlani kezdett az után, hogy a rómaiak az 1. században kiűzték a zsidókat Izraelből, a rabbik az olvasás megkönnyítése érdekében kifejlesztették az ún. nikkudimokat, azaz pontok rendszerét. A mássalhangzók fölé vagy alá írt pontok jelzik az ejtendő magánhangzókat – az ilyen szöveget pontozott szövegnek hívjuk. – A szerk.]. Azonfelül meg kellett tanulniuk összeolvasni, utána a brachákat [lásd: áldások]. Ezt mind tudni kellett. Persze mind héberül tanultuk, nem tudtuk mi azt sem, hogy mit imádkozunk, de hát mégis megtanultuk. Mindenkinek tudnia kellett [Feldmár Ferenc az óvodát és a hédert szinonim fogalmakként használja, mint egy írásából is kitűnik: „(Dunaszerdahelyen) Már a korai gyermekkorban, az óvodákban (chéderek) 3 éves kortól megtanították a héber betűket, oktatták a héber nyelvű imákat és az imakönyvből való olvasást” (Kornfeld Ferenc: A magyar anyanyelvű egyházak helyzete. A zsidó hitközségek, Fórum Kisebbségkutató Intézet (www.foruminst.sk) honlapja). – A szerk.]

A Talmud-Tóra a Bacsák utcában volt, a mostani imaházban. Az öt osztály mindegyikét más-más tanító tanította. Mindegyiküknek rabbi képzettsége volt. Turner bácsi volt az egyik például, Neuschloss a másik. Mind az öt osztálynak megvolt a maga tanítója.

Két jesiva volt Dunaszerdahelyen. Ha valaki végigjárta az öt osztályt a Talmud-Tórában, az azt jelenti, hogy végigtanulta a Mózes öt könyvét. Akik ezt végigtanulták, azok juthattak a jesivába, ha fölvették őket. Ez nagyon szigorú vallási előírásokhoz volt kötve. Tanulni kellett a gemórét [lásd: Talmud], ami egy komoly tudomány, a Tnáchot [lásd: Tanah] és az összes zsidó vallási magyarázatokat. Ott nem volt elég az, amit a Talmud-Tórában tanultunk. Ott már tudni kellett magasabb fokon. Tudni kellett a Tóra-magyarázatokat is. Aki elvégezte a jesivát, annak komoly esélye volt arra, hogy valahová elkerüljön rabbinak.

A rabbit mindig választották, nem lehet kinevezni. Minden hitközség maga választ magának rabbit, aki aztán bizonyos szabályokat vezet be – minegok, úgy hívják ezeket [Minhág (mineg) = szokás, gyakorlat; az egy-egy hitközségben kialakult zsinagógai szokások, amelyek betartásához aztán ragaszkodnak. – A szerk.]. A szokásokon, amelyeket valamelyik rabbi időszakában bevezetnek egy hitközségben, nem szabad változtatni. A minegokat be kell tartani. Egy híres példa, hogy van egy ima, ha valaki meghal, akkor a búcsúztatásnál az Él mólé ráchámim kezdő imát szokták énekelni a koporsónál [’Irgalmassággal teli Isten’ – halottakról való megemlékezéskor vagy temetés alkalmával mondott ima az elhalt nevének felemlítésével. – A szerk.]. Viszont Pozsonyban annak idején Hátám Szófer betiltotta, mondván, hogy az ortodox temetőben ezt nem szabad soha énekelni. Pozsonyban a mai napig ha temetnek, ezt az „Él mólé ráchámim”-ot ott nem éneklik. Ez az egyik a pozsonyi minegok közül. Bizonyára valamilyen oka van. Hátám Szófer megmagyarázta, megindokolta, de én nem vagyok annyira képzett, nem is tudom, hogy miért. De létezett ilyen.

Egy udvarban laktunk Kohnékkal. A férjet Kohn Mihálynak hívták, ő mint „cedóke gabe” érdekes, értelmes ember volt, aki a könyveléssel foglalkozott. Rendszeresen átjárt hozzánk, és az édesapámmal esténként sakkoztak. Meglepő volt számomra, hogy annak idején már tippeltek is, főleg angol futballmeccsekre. Pénzt fizettek érte, és vagy nyertek, vagy nem. Ez úgy 1935–36-ban lehetett. Négy-öt koronában játszottak, az akkor nagy pénz volt. Öt korona volt egy liter bor, hat koronába került egy kiló hús. Hallottam, hogy édesapám és Holi bácsi arról beszélgetnek, hogy a Manchester vagy más csapat hány gólt fog rúgni az első félidőben vagy a második félidőben. Ezt nagyon furcsa volt hallani egy olyan vallásos embertől, mint ő volt.

Az anyai nagyanyám vallásosabb volt. Szombaton sokszor meghívott ebédre. Mindig meg kellett mondanom, melyik sólet ízlett jobban, az otthoni-e vagy az övé. Nagyon szerettem mint a kettőt. Nem szoktam hazudni, megmondtam, hogy mikor melyik ízlett jobban. Délután ott kellett maradni egész addig, amíg kiment a szombat. Aztán a nagymamával körültáncoltuk az asztalt, és elénekeltük a szokásos szombati kimeneteli kis dallamokat [lásd: hávdálá]. Ez maradt meg nekem, ami a vallásosságot illeti.

Hogy jártak-e a testvéreim héderbe vagy Talmud-Tórába, nem tudom. A bátyám Berlinben járt egyetemre, a nővérem pedig a németországi Reichenhallban járt iskolába. Az édesanyám mesélte, amikor még gyerek voltam, hogy a bátyám kisgyerekként annyira vallásos volt, hogy nagy cirkuszt csinált, mert a mellékhelyiségben nem volt mezüze. A bátyám nagyon sokat tudott a vallásról, de hogy hol tanulta ezt, azt nem tudom. A nővérem is mindent tudott, ami a zsidósággal kapcsolatos volt. A férje szintén egy nagyon vallásos zsidó családból származott.

A szüleim minden évben jártak nyaralni, de inkább a barátokkal, engem sosem vittek magukkal. Én csak olyan kaparék, késői gyerek voltam. A bátyám és a nővérem már nem volt idehaza. Élt itt valaha egy bácsi, aki táblabíró volt, vele jártak együtt különböző helyekre. Annak idején a Marianské Láznét úgy hívták, hogy Marienbad. Poděbradot [Poděbrady], Franyesbadot [Františkovy Lázné] emlegettek. Szegény nagymamám nem is tudta rendesen kimondani, mindig Bugyibradot mondott. Ezekre a helyekre jártak vasúttal. Az nem volt olyan egyszerű, hogy az ember felült a vonatra, és odament. Kétszer, háromszor kellett átszállni, amíg az ember odaért. A csomagokat előreküldték, postán. Ki kellett vinni az állomásra, feladni őket közvetlen a vasútnál. Egy tortúra volt, amikor a nyaralásra készültek. Magyarországra is elmentek, például a Balatonra, Pestre. Pestre inkább télen jártak, rendszeresen minden évben, leginkább színházba.

A rokonokkal nem volt nehéz fenntartani a rokoni kapcsolatot. Először azért nem, mert az édesanyám szülei itt laktak, Dunaszerdahelyen. Az édesanyámék heten voltak testvérek. Az édesapámék szintén heten voltak testvérek. Mindkét oldalról hét-hét lehetőség akadt. Nem létezett olyan év, amikor ne találkozott volna mindegyik testvér. Az édesanyám testvére, aki ma Pesten lakik, egy Leicht nevezetű emberhez ment férjhez. Leichték is itt laktak [Duna]Szerdahelyen. Jött mindig az egész család. Hol az egyik nagyszülőnél tartózkodtak, hol a másiknál. Az édesanyám többi testvére minden évben valahol találkozott. A kapcsolat nagyon szoros volt. Nem tudok róla, hogy bármilyen komolyabb döntést hozott volna valamelyikük is anélkül, hogy ne hívták volna össze a családi tanácsot. A rokoni kapcsolatokat nagyon ápolták. Amíg élt az anyai nagyapám, addig nála találkoztak, aztán nálunk. Az édesapám részéről is mindig eljöttek a rokonok, vagy az édesapám utazott hozzájuk. Az egyik testvére Prosnitzban [Proštejov], a másik Pozsonyban élt, Bécsben, Amerikában is élt egy testvér. Szerteszéjjel a világban éltek az édesapám testvérei. Pesten több testvére élt, de mindenkivel állandóan tartotta a kapcsolatot.

Amikor kisgyerek voltam, soha nem volt dadám. Az édesanyám vigyázott rám. Kisgyerekkorom óta óvodába jártam. Ott vagy az óvónők, vagy a Hirschler bácsi vigyázott ránk. Gyerekkoromban borzasztó sok csínytevésben vettem részt. Ha egy kis szabadidőm volt, akkor futballozni jártam. Bolondja voltam a futballnak. Nekünk nem voltak különleges játékaink. Volt egy karika, azt hajtottuk két darab vesszővel. Végigfutottunk a Bacsák utcán fel, aztán vissza. Volt egy cipődobozom, rákötöttem egy spárgát, beléraktam két-három követ, majd futottam vele, mint amikor a ló húzza a kocsit. A barátaim, a Kohn Gábris, Fleischmann Karcsi voltak, akik egy udvarban laktak velem.

Hogy őszinte legyek, nem szerettem tanulni. Legszívesebben elmentem volna az iskola temetésére. Ez főleg a fiatalkoromra vonatkozik. Amikor már Verbón jártam iskolába, ott olyan jó tanáraink voltak, hogy belénk verték a szlovák nyelvtant és a helyesírást. Amikor hazajöttem [Duna]Szerdahelyre a negyedik polgáriba, észrevettem, hogy többet tudok, mint a többiek. Érdekelt minden, ami a tudománnyal volt kapcsolatos. Minden fel tudott csigázni. Mindent elkezdtem kutatni. Valahogy aztán rájöttem, hogy nem is olyan rossz ez az iskola. Sajnos utána, a magyarok idejében jöttek a zsidótörvények. 1938 után már szó sem lehetett iskolába járásról. Mivelhogy a dédszüleim, nagyszüleim, édesapám, mindenki kitanult szabómester volt, valakinek tovább kellett vinni a családban az ipart. Így lettem szabóinas, inasiskolába jártam. A polgári iskolában egy szlovák tanár volt a kedvencünk, aztán elment Pozsonyba. Emlékszem rá, hogy amikor már léteztek a zsidótörvények, akkor azt mondta, hogy ha úgy döntök, hogy átszökök Szlovákiába, akkor az ő lakása – Bratislava, Nová doba 2, druhé poschodie 14. – nyitva áll. Persze szlovákul mondta, de azóta sem felejtettem el. Ez egy olyan nagy dolog volt, hogy ő felkínálta nekem akkor, hogy gondoskodik majd rólam. Gondoskodik, hogy hamis papírjaim legyenek. Ő volt az egyetlen olyan ember, aki előre felkínálta nekem ezt a lehetőséget, amikor még nem is sejtettük a jövőt. Mi 1940–41-ben még nem éreztük annyira, hogy mit is jelent az, hogy valaki zsidó. Akkor itt még nem volt annyira komoly a helyzet, de Szlovákiából már deportáltak, különösen fiatalokat [lásd: deportálások Szlovákiából]. A későbbiekben megpróbáltam felkeresni ezt a tanár urat, sajnos nem találtam, csak a sógorát. A sógora aztán itt is lakott, Dunaszerdahelyen. Nagyon rendes fiú volt az is.

Ami az iskolákat és a nyelveket illeti, három nyelven nevelkedtem. Úgy kilenc éves lehettem, amikor az édesapám azt mondta nekem: „Wen du von mir etwas willst, du musst in deutsch sagen”  [német: Ha akarsz tőlem valamit, németül kell mondanod]. Attól fogva velem csak németül beszélt. Persze nem mindent tudtam megmondani, nem mindent értettem. Ugyanakkor az iskolában tanultuk a német nyelvet. A háború alatt, a negyvenes években, már a magyarok alatt, kezdtem odahaza angolul tanulni. Valahogy bennem maradt, ha szökni, akkor irány Palesztina, ami akkor angol fennhatóság alatt volt [lásd: brit mandátum Palesztinában]. Valamennyit meg is tanultam angolul, nagy hasznát vettem a második háború alatt, amikor lágerban voltam. Különösen a felszabadulás után, mert az amerikaiak szabadítottak fel. Nem sokat, de valamit mégis értettem abból, amit mondani akartak. Akkor rájöttem, hogy az életemet mentette meg, hogy több nyelvet beszélek.

Aztán jött olyan lehetőség, hogy mégis lehet iskolába járni, így a háború után, jóval a háború után újra kezdtem iskolába járni. A „potravinárska priemysľovka”, vagyis az élelmiszer-ipari szakközépiskola vegyészeti szakán érettségiztem. Egy nagy baromfiüzem alkalmazottjaként letettem a mestervizsgát. Baromfinevelő lettem. Sőt, volt olyan időszak, amikor az iskolának, ahová jártam, én voltam az igazgatója, én állítottam össze a tantervet is, én biztosítottam a tanárok fizetését. Közben befejeztem a közgazdasági iskolát is.

Amikor Dunaszerdahelyen a zsidó iskolába jártam, zsidókkal barátkoztam. Ahogy a szlovák iskolába kerültem, már vegyes volt a baráti kör. Természetesen a régi zsidó barátaim az iskolából megmaradtak, de nem zsidó barátokra is szert tettem. Sosem hittem volna, hogy barátságunkba valaha is disszonáns hangok keverednek.

A baráti köröm, amikor már nem jártam iskolába az ifjúsági körökből, a Hasomér Hacairból vagy a Betárból került ki. Inaskoromban már keveredett, volt zsidó és nem zsidó. Ott inkább szakma szerint barátkoztunk. Szabónak tanultam, a barátaim szintén szabónak tanultak. Ez csak a szakmára korlátozódott. De nem emlékszem, hogy bárki is ezek közül a fiúk közül közvetlen barátom lett volna. Jártunk tánciskolába, szórakozni, táncmulatságokra, éjjelizenéket adtunk a lányoknak, akiknek udvaroltunk. Éjjelizenét, ez azt jelenti, hogy a cigányzenekart, amelyik a tánciskolában vagy a mulatságban játszott, megfizettük, és elvittük magunkkal. Négy vagy öt fiú, közösen fizettük. Elmentünk annak a lánynak az ablaka alá muzsikálni, amelyik tetszett. Természetesen annak, aki adta az éjjelizenét, énekelnie kellett, azt, amit játszott a zenekar. Vegyes társaság volt ez már akkor. Együtt jártunk a Kálmán testvérekkel, Illényi Elemérrel. Az egyik Kálmán fiúnak, aki aztán később Székesfehérváron sebészfőorvos lett, nagyon megtetszett egy lány, Weiss Franci nevezetű. Gyönyörű szép fekete kislány. Síkabonyban lakott, mi elmentünk oda éjjelizenét adni. Játszottunk. Lehetett úgy éjjel két óra. Megálltunk az ablaka alatt. Tihamér barátom teli tüdővel énekelte a  szerelmes nótát, a zenekar meg persze vele játszott. Már a szomszéd házakból is kijöttek az asszonyok, emberek, férfiak. Hosszú fehér gatyában, látszott, hogy akkor másztak ki az ágyból. Ott kint ácsorogtak, és nézték, hogy mit művelünk mi ott. A szokás az volt, ha elfogadták az éjjelizenét, akkor meggyújtottak egy szál gyertyát vagy legalább gyufát. Ha nem lobbant a láng, akkor nem fogadták el. Borzasztó feltűnő volt, már mi is besegítettünk a Tihamérnak, aki nem bírta egyedül szusszal. Dudás Józsi nagyon jól énekelt, mi is teli tüdőből fújtuk, de semmi. Az egyik szomszéd bácsi, aki ott állt fehér gatyában, megkérdezte, hogy minek muzsikálunk. Hát mondtuk, hogy azért, mert itt laknak a Weissék. Hát, mondta, maguk pont a mosókonyhájuknak muzsikálnak. Átmentünk a másik ablakhoz, ott már elfogadták a zenét.

A hobbim a sportolás. Nyáron az úszás, a teniszezés, télen az asztalitenisz, a korcsolyázás. A síelésen kívül minden sportot szerettem. Az asztalitenisz különösen elkapott abban az időben. Eredményes is voltam. A baráti köröm is így alakult ki, a sport körül. Inaskoromban képesek voltunk éjjel három órakor felkelni (reggel héttől este hétig dolgoztunk), hajnalban kimentünk a Karcsai útra, az egyetlen teniszpályára. Végighúztuk a kefével a teniszpályát. Lespricceltük, lehengereztük, és nekifogtunk teniszezni, egészen fél hétig. Fél hétkor gyorsan visszamentünk, ugyanis hét órára már munkában kellett lenni. Az inasélet nem volt egy leányálom.

A sportot részben a DAC-ban [A Dunaszerdahelyi Atlétikai Club 1904 óta működik (bár neve időnként más volt). – A szerk.], részben a zsidó sportegyesületekben űztem, például a Makkabeában [Az Első Csehszlovák Köztársaság megalakulása után a szlovák országrészben a sport és a testnevelés rohamos fejlődésnek indult a sokkal fejlettebb cseh testnevelő-szervezetek következetes munkájának köszönhetően. Ezek a szervezetek a 19. században alakultak, az első zsidó estnevelőegyletet, a Makkabit például 1899-ben alapították Csehországban, az első sportklub, a Bar Kochba pedig 1893-ban alakult Morvaországban. Az első világháború előtt 15 Makkabi testnevelőegylet volt Cseh- és Morvaországban. Szlovákiában egyetlen zsidó sportklub volt, a Makkabea, melyet Pozsonyban alapítottak 1912-ben. Az Osztrák−Magyar Monarchiában a csehek helyzete 1918 előtt merőben különbözött a szlovákokétól. A csehek nemzetiségi jogait, ellentétben a szlovákokéval, elismerték, önállóan képviseltethették magukat a nemzetközi szervezetekben, így például az Olimpiai Bizottságban is. A pozsonyi Bar Kochba Sportklub úszói az 1930-as évek végén kiemelkedő helyezéseket értek el a csehszlovák bajnokságokon, a Makkabea Sportklub tagjai pedig főleg a birkózásban és atlétikai versenyszámokban jeleskedtek. – A szerk.]. A Hasomér Hacair, mint mondtam, egy baloldali egyesület, a Betár pedig egy jobboldali volt. A Makkabeában mindegyikünk találkozott, bármelyik csoporthoz tartoztunk is. Versenyeket is rendeztünk. Pozsonyban találkozott a pozsonyi Makkabi és a Hakoah. Ezek jártak ide is rendszeresen versenyezni. Néha elég szép eredményeket értünk el mi is. A vízipólóban egész jó kis csapat alakult ki. Bajnokságokon nem vettünk részt. Időközönként rendeztek versenyeket, de nem rendszeresen.

A kulturális tevékenységünk annyiból állt abban az időben, hogy létezett a társaskörön belül egy csoport, ahol versíró versenyt rendeztek. Volt, amikor jómagam is részt vettem. Egész komoly zsűri volt. A zsűri tagja volt Pick bácsi, az ismert költő. A két Rosenbaum szintén tagja volt a zsűrinek. Az idősebbik Rosenbaum volt a zsidó iskola igazgatója, a fiatalabbik történelem- és nyelvtantanár volt. Ezenkívül a cionista szervezet is mindenféle esteket rendezett. Betanultunk különböző színdarabokat, egész jól sikerült előadásaink voltak. Minden díjazás, kötelezettség nélkül, kizárólag önszántunkból, hobbiból. A vallásos zsidó egyesületek is részt vettek a kulturális akciókban. A Mizrachi a vallásos zsidó csoporthoz tartozott. Eljátszották például József elrablását Egyiptomban vagy József örökbe adását. Úgy játszottak, hogy a lányszerepeket is a fiúk alakították, mert lány és fiú együtt nem játszhatott.

Sajnos kevés alkalommal töltöttem a szülőkkel együtt a szombatokat. Ha tudtam volna, hogy mi fog majd bekövetkezni, hogy húszéves koromban elvesztem őket, akkor valószínűleg többször maradtam volna velük. A szombatjaimat mindig a barátaimmal töltöttem. Amint egy kicsit nagyobb lettem, az inaskor közepe felé már, nem tudtam elképzelni, hogy együtt maradjak a szülőkkel, nagyszülőkkel szombaton.

Nemigen jártunk vendéglőbe étkezni. Ha vendégek jöttek, a vendégséget mindig odahaza tartottuk. Esetleg a nagymamáéknál jöttünk össze. Talán az édesapám járt vendéglőbe, mert sokszor ment Pozsonyba, amikor az Iparkamarának volt a tagja.

Tályán volt egy sporttábor [Valószínűleg a Zemplén  vm.-ben lévő Tállya községről van szó. Ezen kívül létezett még Kistálya (Borsod vm.), ill. Nagytálya (Heves vm.). Nagyobb zsidó közösség azonban a második világháború előtt a Zemplén vm.-ben lévő Tállyán volt. – A szerk.], ahová rendszeresen eljártam. Részben a sport miatt, részben azért, mert cionista volt. Nem is tudom, hogy Hasomér vagy Betár. Azonkívül mint kisgyerek, Csesztére [Pozsony vm.] is jártunk. Az Szlovákiában van. Oda jártam kirándulni édesanyámmal, az udvarbeli nénivel és az ő gyerekeivel, akik velem egyidősek voltak.

Nyaralni nem szoktam. Nagyon köhögős gyerek voltam, télen mindig elküldtek az édesanyám húgához, Ilonka nénihez levegőváltozásra. Nyáron szintén oda küldtek nyaralni. A nagynénim férje a helyi egyházi birtok vezérigazgatója volt. Mivelhogy mezőgazdasággal foglalkoztak, majdnem mindig vagy egy kastélyban, vagy pedig egy majorban laktak.

Autóban kisgyerekkoromban ültem először. Elég gyakran. Schwartz Karcsi taxis volt. Édesapám vasárnaponként felbérelte, és elmentünk egész Tallósig [Dunaszerdahelytől kb. 15 km-re fekvő helység. – A szerk.]. Mindig hátul ültem az autóban, és szórtam a reklámokat. Falvakon mentünk keresztül, és élveztem, hogy a gyerekek futottak az autó után. Szedték össze a reklámcédulákat, amit az autóból dobáltam ki. A nagybácsimnak és a nagyapámnak is volt autója. Piros, nagy autója volt a nagybácsimnak, ha jól emlékszem, Ford volt. Abban is sokszor ültem. Aztán volt egy kis Aerójuk is. A nagy piros kocsin kívül volt a fék. Az ablaktörlőt kézzel kellett mozgatni. A legnagyobb élményem mégis a vonat. Vonaton keveset ültem. Az volt csak az élmény! Ha vonattal utaztunk, akkor valahová utaztunk. Egy gyerek életében az volt a legnagyobb dolog, ha valahová utazhatott. Mi is utaztunk nyaralni az édesanyámmal, sőt, Pozsonyba elmenni, az már egy komoly utazásnak számított.

A bátyám tizennégy évvel volt idősebb nálam. 1938-ban elszökött, elment Palesztinába, és ott is maradt. Meg is nősült. A feleségének már volt egy kislánya, akit a bátyám nevelt fel. Ennek a nevelt lányának négy gyermeke, három lánya és egy fia született. Most már mindegyik külön családot alapított. A bátyám ott is halt meg, 1989-ben, ha jól emlékszem. Ott van eltemetve.

A nővérem tizenhárom évvel volt idősebb nálam. Férjhez ment Végh Sanyihoz, aki az édesapámnál dolgozott mint főkönyvelő. Benősült a családba, de sajnos, gyerekük nem született. Ő is és a nővérem is a holokauszt áldozata lett.

Mivel távol voltunk egymástól, nem tudom, hogy a bátyám gyerekei hogyan nevelkedtek. Megmagyarázta-e nekik, hogy mi történt. Izraelben éltek más rokonok is, például két unokatestvérem is, Kemény Laci és Kemény Éva. Éva férjnél volt, Laci nős volt. A család feje Izraelben a bátyám volt. Összetartotta az egész családot. Azt tudom, hogy Kemény Laci gyerekei nagyon erős zsidó nevelést kaptak. Éva két fia már nem annyira. Ők valahogy úgy orientálódtak, hogy már fiatal gyerekként járták a világot. Amerikában is jártak. Őket inkább a kereskedelem vonzotta, nem a hazafias érzés. Nem voltak olyan erős hazafiak, mint Laci gyerekei és unokái. Sajnos Laci unokatestvérem is fiatalon halt meg. Ha jól tudom, a gyerekei még tartják a kapcsolatot az én fiammal. Valamilyen kapcsolattartás azért létezik még a családon belül.

Amikor Budapesten vagy Érsekújváron dolgoztam, reggel hatra jártam, és este hatig, tehát tizenkét órát dolgoztam naponta. Pesten találkoztam a leendő feleségem bátyjával és rokonságával. Nagyon komoly baloldaliak, kommunista gondolkodásúak voltak. Belekerültem ebbe a „csapatba”, nagyban befolyásolták az akkori gondolkodásomat. Nem tudtam dönteni, de nagyon kemény kommunista hatással voltak rám. Amikor a zsidótörvények következtében az MTE [Munkás Testedző Egyesület, dr. Előd József orvos (1888–1943) alapította, 1906-ban kezdte meg működését Budapesten. – A szerk.] is azt a feltételt szabta, hogy a zsidókat ki kell zárni, ellenkező esetben megszüntették volna, akkor magam sem tudtam, hogy mit gondoljak. Belementek, és kizártak bennünket, mindegyikünket, akik zsidók voltunk. Megmondták, hogy továbbra is mehetünk a Vilma királyné útra, mert oda jártunk. Normálisan hívtak az előadásokra is. Nagyon jó politikai előadásokat tartottak. Sportoltunk is. Csak papíron nézett ki úgy, hogy kizártak, de ez is fájt. Minden olyan dolog, ami megkülönböztette az embert a többiektől, borzasztóan fájt.

Erős antiszemitizmussal 1938 után találkoztam először. Még inas voltam. Az Első Csehszlovák Republikában [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] nem ismertük az antiszemitizmust. De attól kezdve [Vagyis 1938 novembere után, amikor az első bécsi döntéssel Dunaszerdahely visszakerült Magyarországhoz – A szerk.], mindenhol újabb és újabb formában előjött. Ha valami nem tetszett, akkor mindennek a zsidó volt az oka. Valóban nagyon kemény antiszemitizmus volt. Később egy kicsit engedett, de aztán 1941-ben, amikor kitört a háború a Szovjetunió ellen, akkor tartóztatták le az első tizenkét embert itt, [Duna]Szerdahelyen. Köztük volt az édesapám és doktor Sió, aki szintén zsidó volt. Azért tartóztatták le őket, mert zsidók voltak. Voltak itt más zsidók is, például Steckler vagy Grünhut, akiket mint kommunistákat tartóztattak le. Az édesapámat és doktor Siót annak alapján tartóztatták le, hogy megbízhatatlan. Meg is találtam az iratot, Mátis Gyuró írta alá.

1942-ben újra erősödött az antiszemitizmus. [Duna]Szerdahelyen egyszerre ötvenkét zsidót tartóztattak le. Mindenkire találtak valamilyen kitalált okot. Az egyiket azért, mert mészáros volt, és engedély nélkül vágott valamit. Mindent kitaláltak. Csupa hazugság. Elég volt az, ha valaki tanúsította, hogy az a másik nem megbízható. És már vitték is Kistarcsára [lásd: kistarcsai internálótábor]. Az édesapámat negyvenhárom elején azzal engedték haza, hogy naponta jelentkeznie kellett a rendőrségen. Én akkor mentem [Érsek]Újvárba dolgozni.

Szlovákiában hamarabb megkezdődtek a deportálások [lásd: deportálások Szlovákiából]. Akkor szöktek ide a szlovákiai zsidók, köztük az édesapám öccse a feleségével és a lányával [Talán a Sándor nevű öcsről és családjáról van szó, akik Bécsben éltek. – A szerk.]. Itt éltek nálunk. Édesapám tartotta el őket. Fájó dolog, hogy csak azért kellett nekik elszökni Szlovákiából, mert zsidóként születtek. Magyarországon is egymás után jöttek ki a zsidóellenes törvények, egyre keményebb és keményebb. Már azon törtük a fejünket, hogy el kell innen menni, ki Palesztinába. Elég sokan alijáztak is. Erősebb lett bennünk a zsidó öntudat, valahogy mi is próbáltunk jobban összetartani. Én akkor már visszajöttem Pestről, újra Dunaszerdahelyre jöttem dolgozni. Udvardiéknál kaptam munkát. A Baross Szövetség osztotta ki a gépselymet, a gombokat, a béléseket meg ilyen dolgokat. Bejöttek a műhelybe, és kérdezték Udvardi bácsitól, hogy hányan dolgoznak nála. Azt mondta, hogy hat ember és egy zsidó. Talán ez ma már elképzelhetetlen. Csak azért, mert valaki zsidó, akkor nem ember? Én meg vagyok róla győződve, hogy az átlag zsidó emberben sokkal több érzés van, sokkal mélyebben tud érezni, mint egy nem zsidó. Talán a génjeinkben van. Mi túl érzékenyek vagyunk az ilyen dolgokra.

[Duna]Szerdahelyen csak magyar tannyelvű nyolc-, majd később kilencosztályos zsidó alapiskola létezett [lásd: iskolarendszer Csehszlovákiában a két világháború között]. A középiskola nem volt zsidó. A kilencéves alapiskolának mindvégig Rosenbaum Dávid volt az igazgatója. Ott is minden osztálynak megvolt a maga tanítója, tanítómestere.

A zsidók Dunaszerdahelyen nagyon sok mesterséggel foglalkoztak. Nagyon sok szegény ember élt itt, viszont akadtak nagyon gazdag zsidók is. Ebből ered, hogy a foglalkozások is különbözőek voltak. Például nagyon sok zsidó iparossággal, kereskedéssel foglalkozott, de akadt malomtulajdonos, nyomdász, szakorvos, szakügyvéd, mezőgazdasági nagybérlő is. Volt, aki abból élt, hogy Tórát írt. Nem létezett olyan ágazat, amiben zsidó ne vett volna részt. Sokan azzal keresték a kenyerüket, hogy stráfkocsival fuvaroztak. A stráfkocsi sima kocsi, aminek rakterülete van, és nincsenek oldalai. Arra rárakodnak, és nehéz lovak húzzák. Az utasok csomagjait szállították be az állomásról. Hurcolkodáskor is segítettek. Rajtuk kívül akadtak még festők, suszterek, szabók, asztalosok, képkeretezők, amit csak el lehet képzelni. Minden szakmából voltak itt, de meg is éltek belőle. Néhányan jobban, volt, aki kevésbé. Néhány nagykereskedő is élt itt, például a Hübsch Lipót, a fűszer-nagykereskedő. Akadtak nem zsidók is, például Véselyi, aki szintén fűszer-nagykereskedő volt. Éltek itt szénások is, a „szénás Weissok” például. Abból is meg lehetett élni. Ma elképzelhetetlen. Néhányan felvásárolták a szénát, kiszárították, majd eladták, és ebből éltek. Emlékezetem szerint, csak a kádárok, a kötélverők és a kefekötők között nem akadt zsidó. A többi szakmában viszont igen. A két nyomda, az Adler nyomda és a Goldstein nyomda, ahol a dunaszerdahelyi és a csallóközi újságot nyomták, zsidó kézen volt. Az egyik volt a „Csallóközi Hírlap”, a másik a „Csallóközi Lapok”. Árultak sült tökmagot is egydecis üvegekben. Ebből is meg lehetett élni. Ezt csak zsidó csinálta. Csak zsidó árult nyers halat. A nem zsidók is odajártak, ott vették, ez természetes volt. Vagy például volt egy néni, aki abból élt, hogy minden reggel hat órakor vonattal Pozsonyba utazott. Ha valakinek szüksége volt például gépselyemre, akkor ez a Krémer néni beszerezte. Este elvitte a Krémer néninek megmutatni, és akkor a Krémer néni biztos, hogy másnap olyat hozott neki. Ha valakinek útlevélre, vízumra volt szüksége, akkor Krémer néni elintézte. Bármit elhozott Pozsonyból. Itt is voltak kóser vendéglők, de ha valaki nagyon finom füstölt marhahúst akart enni, ami olyan volt, mint a sonka, akkor egyik nap megmondta Krémer néninek, és ő másnap elhozta.

Eleinte nem volt mindenütt villanyvilágítás, vízvezeték, kanalizáció sem. Ez mind a háború után készült. A távíróoszlopoknak, amiket Pozsonytól Dunaszerdahelyig helyeztek le, főleg zsidók voltak az adományozói. Később bevezették a telefont is, úgy a harmincas években. Ritkaságnak számított a telefon, nagyon kevés volt belőle. Ha az egész városban akadt száz telefon, akkor nagyon sokat mondtam.

A Fő utcát macskakövekkel rakták ki a malomtól az állomásig. A Csillag utca burkolata is szilárd volt. A többi utat csak keményre taposták. Ha esett az eső, akkor eléggé sárosak voltak. Ami az autókat illeti, egy időben nagyon kevés autó közlekedett itt. A húszas évek végén talán összesen három autó járt [Duna]Szerdahelyen. Aztán borzasztó gyorsan megszaporodott a számuk, sőt, néhányan direkt taxisok lettek. Leginkább azonban lovas kocsikkal, hintókkal jártak. A bérlők, akiknek gazdaságaik voltak, csézákra ültek. A jobb módú emberek is tartottak csézát egy vagy két lóval. Közismert volt Munk bácsi, a konflisos, aki egy gyönyörű szép hintóval hordta az utasokat. Munk bácsi termetre egy jó nagy darab, száznyolcvan magas, kilencven kilós egyszerű zsidó paraszt volt. Nem volt annyira ütődött, mint aminek kinézett. A vasútállomással szemben volt egy Lévald nevezetű vendéglő és szálloda. Egy alkalommal jött egy újonc utazó, kijött az állomás elé, meglátta a hintót. Tudta, hogy a Lévald vendéglő kóser. Kérdezte Munk bácsitól, hogy tudja-e merre van a Lévald vendéglő. Üljön csak be, mondta neki Munk bácsi. A férfi beült kofferral együtt, Munk bácsi elvitte őt körbe valahogy Kürt felé, és aztán a Lévald vendéglőbe. A férfi megvacsorázott, aztán kérte Lévaldot, hogy reggel időben költse fel, mert majd egy fuvaros kiviszi őt az állomásra. Kérdezte tőle Lévald, hogy minek neki fuvaros. Erre mondta a férfi, hogy most is sokáig tartott, amíg ideért. Hogyhogy, kérdezte Lévald, ott van szemben az állomás.

Piac több helyen volt [Duna]Szerdahelyen. Külön hely volt a tyúkpiac, külön a halpiac, a gabonapiac és külön a fapiac. Mindenütt voltak rendszeresen ott árusítók. Pénteken volt mindig a halpiac. Nálunk nem volt szokás piacra járni, mert a jobb módú zsidóknak megvoltak a szállítóik. Például Tauberék megvették a libát, kóserra levágatták, lepucolták, trancsírozták, és külön árulták a mellét, a combot, a püspökfalatot. Vagy például Grünhuték kisütötték a libatöpörtyűt, és úgy árulták melegen. Szóval megvoltak az ilyen beszállítók, akik ezen valamit kerestek, és a jobb módúak megengedhették maguknak, hogy többet fizessenek érte házhoz hozva.

Vasárnap [Duna]Szerdahelyen nem volt vásár. Ellenben vasárnap tíz óráig nyitva volt az összes üzlet. Az összes zsidó és nem zsidó egyformán. Nálunk a férfi-, női és gyermekkonfekció, a kerékpár és a varrógép. A kerékpár úgy érkezett, hogy a kormány előre, a pedálok befelé voltak, volt hozzá egy kis háromszögletű táska, amiben szerszámok voltak, és az ülés mögötti csomagtartó. Kaptam egy koronát, ha vasárnap reggel két biciklit eladásra összeszereltem. Egy korona nagy pénz volt. Ötven fillérért lehetett például egy darab császárhúst venni. Nem kósert. Egy koronáért jól lehetett lakni egy büfében. Moziba lehetett menni. Nem kaptam édesapámtól csak úgy pénzt. Csak ezzel a föltétellel.

Érdekes, az Első Republikában, Csehszlovákia idején valahogy nem éreztük, hogy van antiszemitizmus. A fiatalok között abban nyilvánult meg, hogy mondjuk, focimeccs volt a prágai Sparta és a magyar Ferencváros között. Mi többnyire a Spartának drukkoltunk, az itteni magyarok meg fradisok voltak. Csak ilyen apróságokat vettünk észre. Vagy az olimpia. Kinek lesz több aranya? A magyaroknak vagy a csehszlovákoknak? Annak már egy kis éle volt, amit velünk szemben nyilvánítottak. Mert az itteni magyar fiatalság fanatikusan magyar volt. Ők nem úgy vették, hogy csehszlovákok vagyunk, az itteni sportolókat ismerjük, és nekik szurkolunk. A csehszlovák sportolók között nagyon sokan voltak a Makkabeából is. Szurkoltunk nekik. De az osztálytársaink annyira fanatikusan magyarok voltak, hogy abban a pillanatban gyűlölettel álltak hozzánk.

1938-ban, amikor Dunaszerdahely újra magyar lett, amikor november hetedikén bejöttek a magyarok, tizennégy évesen végignéztem, ahogy csákánnyal kibontották az áruházunk falát, és gyerekkocsiban tolva vitték a bundákat, biciklin tolták, amit lehetett. Ez egy borzasztó élmény volt. Ugyanakkor láttam azt is, amikor bejöttek a magyarok, mivel szemben laktunk a városházával, és a katonák díszlépéssel mentek a városháza előtt. Dunaszerdahelyiek is vonultak fel díszlépésben, és kirakták magukra az első világháborús kitüntetéseket. Láttam a dunaszerdahelyi zsidókat, akik szintén díszlépésben mentek, kitüntetésekkel.

Volt egy dunaszerdahelyi kitüntetett, Rujder bácsinak hívták, akinek nagyarany kitüntetése volt. Például az apósomnak, Weiss Mózesnek volt két nagyezüstje [Vitézségi érem, melyet az I. világháború idején őrmesterektől tisztesekig lefelé és a legénység tagjai kaphattak. A Vitézi Rendbe történő felvétel feltétele volt. – A szerk.]. Amikor bejöttek a magyarok, mindenki, akinek volt nagyezüst vitézségi érme, vitézzé lett avatva, és kapott tíz hold földet [Horthy Miklós kormányzó kezdeményezésére alapították 1920-ban a Vitézi rendet az I. világháborúban és a forradalmak alatt „a magyar állam védelmében kitűnt feddhetetlen honfitársak” jutalmazására. 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány feloszlatta, de 1991 óta bejegyzett társadalmi szervezet. – A szerk.]. Az én apósom, akinek két nagyezüstje volt, nem lehetett vitéz, csak azért, mert zsidó volt. Rujder bácsi sem lehetett, pedig az egyetlen volt Csallóközben, akinek nagyaranya volt. Igaz, kivételezett volt, és kapott iparengedményt, de semmi mást. Édesapám is végigharcolta az első világháborút. Kitüntetéseket is kapott, Károly Csapatkeresztet [IV. Károly király által  1916-ban alapított katonai emlékérem, amelynek elnyeréséhez legalább háromhavi frontszolgálat volt szükséges. – A szerk.]. Őrmesteri rangot ért el. Az olasz fronton harcolt a 72. gyalogezredben, az Isonzónál.

Amikor visszacsatolták Csallóközt, Szlovákiában már kezdett a Hlinka Gárda. Pozsonyból több autóbusszal elhoztak szlovákiai zsidókat, és letették őket Dunaszerdahelyen. Többek között a mi családunkból is. Elhozták őket, és letették itt, [Duna]Szerdahelyen. Itt voltak nálunk, mikor bejöttek a magyarok. Azok két-három nap múlva megint összeszedték őket, és kitették őket Szlovákia és Magyarország közé, a határra. Somorja mellett volt a határ. És senki sem törődött vele, hogy mi lesz velük. Voltak köztük kisgyerekek is. A Dunaszerdahelyi Zsidó Hitközség hordta ki nekik a sátrakat, a takarókat, az innivalót, a kóser kosztot. Lassacskán visszaengedték őket Szlovákiába, vagy Magyarországra jöttek. Volt olyan is, aki hosszú ideig ott volt a határon. Megéltem az Anschlusst is, amikor Bécsbe bevonultak a németek. Emlékszem, szombati napon volt. Elmentem a nagymamához, és mondtam neki, hogy képzelje, ma Hitler elfoglalta Ausztriát. Erre az én drága nagyanyámnak az volt a kérdése, hogy jó-e ez nekünk. Szegény, csak így tudott gondolkodni, annyira primitív ember volt. Hogy jó lesz-e ez nekünk, zsidóknak, vagy nem lesz jó.

Azon a napon tartóztatták le az édesapámat, amikor 1941-ben Magyarország háborút üzent a Szovjetuniónak [Magyarország 1941. június 24-én szakította meg a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, majd 1941. június 26-án hadat üzent a Szovjetuniónak. – A szerk.]. Elvitték Kistarcsára. Akkor Pesten dolgoztam mint szabósegéd, és ismeretségen keresztül sikerült elintéznem, hogy meglátogassam az apámat. Hetenként jártam Kistarcsára.

Aztán később elkerültem Pestről, és Érsekújváron dolgoztam segédként. A főnököm, egy zsidó szabó olyat akart tőlem, amit nem szívesen csináltam. A szabósággal kapcsolatos dolgokat szívesen végeztem. Azonban azt, hogy a háziasszonynak minden reggel vizet vigyek be a konyhába, tűzifát vágjak, azt nem soroltam a kötelezettségeim közé. Még inaskoromban is valahogy úgy alakítottam a dolgokat, hogy elsőéves inaskoromban még csináltam, de aztán már nem. Fogtam magam, és egyik délután elmentem sétálni. Láttam egy szabóműhely feliratot. Zrubecnak hívták a főnököt. Bementem, és kérdeztem, hogy kell-e neki szabósegéd. Kérdezte, hogy mit tudok csinálni. Mondtam neki, hogy nagymunkás vagyok. Az azt jelentette, hogy nem csak nadrágot és mellényt tudok csinálni, hanem zakót és télikabátot is. Jól van, mondta, menjek el egy hét próbaidőre. Tizenkét órát dolgoztunk akkor naponta, reggel héttől este hétig. Egy hét alatt meg tudtam csinálni két zakót. Elfogadott a főnök, és azt mondta, hogy rendben van, maradjak. Maradtam, és dolgoztam nála. Egy nagy szoba volt egy stelázsival kettéválasztva. Elöl volt a főnök, aki méretet vett, próbált, igazított, szabott, mi meg, segédek, hátul dolgoztunk, öten egy szabóasztal körül. Egy alkalommal jött az érsekújvári Nyilas Párt főnöke, Gulási nevezetű, egy púpos ember, állítólag kalapkészítő volt. Hallottam, amikor mondta a mesternek, hogy a következő héten jön Szálasi testvér. És még el kell intézni, hogy legyen egy nagygyűlés. Borzasztóan megijedtem, és amikor este befejeztük a munkát, megvártam, amíg mindenki elment, odamentem a mesterhez, és mondtam neki, hogy ne haragudjon, de én nem tudok ott lenni, amikor jön majd a Szálasi testvér. Miért, kérdezte, nincsenek rendben a papírjaim? Mondtam neki, hogy nincsenek rendben, mert zsidó vagyok. Nagy szemekkel bámult rám. Jó, hogy megmondta, Feri, de erről senkinek ne szóljon. Majd valahogy kimagyarázzuk. Következő héten megjelent Szálasi elvtárs. Nem elvtárs, testvér. Hátrajött oda, közénk. A főnök előtte megmondta, hogy ha véletlenül hátrajönne, akkor fel kell ugrani, és azt mondani: „Kitartás, éljen Szálasi!”. Felugráltunk, mindenki, „Kitartás, éljen Szálasi”. Mindenkivel kezet fogott. És akkor azt mondta a főnöknek: „Testvér, idefigyelj! A városi rendőrparancsnok nem adott engedélyt a nagygyűlésre, csak tisztségviselői gyűlésre. De adjatok mindenkinek tisztségviselői igazolványt.” Én mondtam, hogy sajnos nem tudok ott lenni, mert a papírjaim otthon vannak, nem vagyok idevalósi. Haza kell utaznom a papírokért. „Jól van, testvér, de ha lehet, gyere vissza addigra! Adjatok neki is tisztségviselői igazolványt.” Akkor tudtam meg, hogy a főnököm a Komárom megyei Nyilas Párt propagandafőnöke volt. A háború után találkoztam egy volt inasommal, és érdeklődtem, hogy mi lett a főnökkel. Mondta, hogy valamelyik faluban a faluhivatal elnöke.

Megkaptam a „SAS” behívómat, egy levelezőlapot, amire keresztben nagy betűkkel pirossal rányomtatták az SAS-t, ami azt jelentette, hogy „Siess Azonnal Sürgős”. Ha valaki ilyen behívót kapott, annak huszonnégy órán belül jelentkeznie kellett katonai szolgálatra abban a körzetben, ahová tartozott [SAS-behívó – névre szóló katonai behívóparancs (hivatalos nevén: behívójegy) volt a második világháborúban a nem tényleges állományúak számára. A posta expresszküldeményként kezelte, címzettje köteles volt 48 órán belül bevonulni a kijelölt helyre. Nevét az első szavak: "Sürgős, azonnal siess" kezdőbetűinek összeolvasásából kapta. – A szerk.]. Engem Komáromba hívtak be. Akkor szűnt meg a kapcsolatom a szülőkkel. Teljesen. Nem akartam, hogy a szüleim kikísérjenek az állomásra. Amúgy is fájó volt számukra, hogy én, a legfiatalabb gyerek a családból, elmentem, és ott hagytam őket a házban. Emlékszem ma is, hogy édesapám és édesanyám az ajtóban álltak, és integettek, amikor visszafordultam. Elmentem a mai feleségem lakására, ott is elbúcsúztam. A feleségem, akkor még fiatal lány, kikísért az állomásra. Így kerültem Komáromba, ahová az idősebb korosztályt is besorolták. Többek között a Perblum Józsi bácsit is, aki szintén [Duna]Szerdahelyről vonult be. Fehér karszalagos volt [Fehér karszalagot a zsidó származású keresztények viseltek, vagyis azok a kikeresztelkedettek, akik a hatályos zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek. Őket keresztény munkaszolgálatos századokba osztották be. Lásd még: munkaszolgálat. – A szerk.], mert ő kitért. Nem mint zsidót hívták be, hanem mint reformátust. Viszont tanított bennünket. Az első, amit megtanultam tőle, az volt, hogy amikor osztották „csajkával” a levest, akkor le akartam ülni enni, de azt mondta, hogy gyere, Feri, állj itt, mellettem. És újra beálltunk a sor végére. Ahogy sorakoztak a többiek is az ebédért, én mellé álltam. Rájöttem, hogy okosan csinálta. Állva, miközben ettük a levest, mentünk közelebb és közelebb. Amikorra megettük a levest, addigra oda is értünk. Megkaptuk a „csajkába” a másikfélét. Akik leültek, aztán nagyon sokat vártak, amíg sorra kerültek, és addigra már minden kihűlt.

Itt, Komáromban egész rövid ideig maradtunk. Az Igmándi erődben tartózkodtunk, ami lényegében a föld alatt volt [A komáromi erődrendszer legdélibb tagja az 1871–1877 között épült Igmándi erőd: lezárta a városba délről vezető utat. – A szerk.]. A szobák, az úgynevezett körletek, mind-mind a föld alatt voltak. Onnan egyenesen Győrbe kerültünk a Frigyes laktanyába. A Frigyes laktanya a város közepében állt. A Frigyes laktanyában utászok voltak és mi, munkaszolgálatosok. Az utászok a legkegyetlenebb társaság volt a magyar hadseregben, a rendőrökön kívül [Kornfeld Ferenc valószínűleg a tábori csendőrökre gondol. Lásd: tábori csendőrség. – A szerk.]. Úgy bántak velünk, hogy hihetetlen. A közönséges utász megkövetelte, hogy ha elmentünk mellette, akkor tisztelegjünk. Ha nem tisztelegtünk, akkor belénk rúgott. A parancsnokság mindig úgy állította be, hogy az utász altisztek lettek a kiképzők. Egy utász tizedes vagy egy utász őrvezető atyaúristen volt nálunk. Akkor tanultuk a „jobbra át”-ot, „balra át”-ot, meg „indulj”, „állj!”. Ezek annyira embertelenül csinálták, hogy például amikor kitavaszodott, gyakran esett, sár volt, és csupa olyan parancsot kaptunk, hogy „feküdj, fel”, „feküdj, fel!”. Persze bele a tócsába. Ezt élvezték az utászok. Utána olyan gyakorlatokat végeztettek velünk, mint a békaügetés. A kezünkbe csákányokat és lapátokat adtak, azt felemelve kellett tartani. Borzasztó. Direkt arra ment ki a dolog, hogy kikészítsenek bennünket.

Egy idő után Győrből elvitték a zsidókat, ami által felszabadult egy csomó lakás. Győr mellett, közvetlen a város szélén volt egy ilyen fabarakkos rész, ahol a szegények, a koldusok, tehát a lakosok „legcsürhébb” része élt. Őket beszállásolták a zsidó házakba, minket pedig a fabarakkokba [A győri gettót Győrszigeten, a belvárostól kb. öt kilométerre állították föl. Ez a telep az első világháború idején hadifogolytábor volt, majd katonai terület lett, épületeiben mintegy 430 helyiséggel, amelyekben azelőtt mintegy 1200 ember élt. Ide zsúfolták össze a több mint 5600 zsidót, akik közül mintegy 1000 főt a környékbeli településekről kényszerítettek a gettóba. Innen kezdődött a bevagonírozás 1944. június 11-én, a második transzport pedig június 17-én hagyta el a várost. – A szerk.]. Közben már előtte megkérdezték, hogy kik az iparosok. Kiválasztották a szabókat, a susztert, a bádogost, az asztalost, és azt mondták, hogy ez a törzs. Később megmagyarázták, hogy ez a csoport, az iparosok csapata, ez a törzs. A törzsbelieknek nem kellett kijárni olyan gyakorlatokra, mint amilyeneket az utászok végeztettek. A százados úr engem nevezett ki törzsparancsnoknak. Nyugodtabb volt az életem Győrben, amíg nem jöttek a hipisek. Időközben már éreztették velünk a zsidótörvények hatását. A zsidóknak le kellett adni az ékszereiket, nem lehetett vagyonuk, elvették a földeket, házakat, mindent. Jöttek a rendőrök [valószínűleg: csendőrök], kiterítettek egy lepedőt, és azt mondták, hogy akinél van valami ékszer, gyűrű, arany vagy több pénze, azt mindenki dobja le a földre. Akiknél volt, és féltek, oda ledobálták. A rendőrök aztán fogták a lepedőt, és elvitték. Nem adtak semmi papírt róla. Semmit. Ez volt a hipis. De a hipisnél nekünk is, a törzsnek is ki kellett vonulnia, és leadni mindent. A második hipis után már okosabbak lettünk, és eldugtuk a holmit. Ha azonban valaki valamit nem adott le, akkor a rendőrök megfogták, megverték. Járt egy olyan mondóka a csendőrök száján, hogy „aki keres, az talál”! Megkezdődtek a motozások. Ha találtak valamit, nagyon megverték az illetőt, és elvettek mindent. Mivel szabó voltam, varrtam egy kis zacskót vászonból, és a törzsbeliek, akiknek még megmaradt az aranygyűrűje, órája vagy ilyesmi, nekem adták, én meg beleraktam a zacskóba. A varrógépnek van egy kis gömbölyű része, ahol olajozni szoktuk. Oda beleakasztottam mindig a zacskót, amikor mentünk a hipissorakozásra. Nálunk ezért nem találtak semmit. A kocsisoknak is sokan odaadták az ékszereket elbujtatni a szerszámok közé. Akadt olyan kocsis, aki azt mondta, hogy megtalálták a rendőrök… elvitték! Nem akarok nevet mondani, mert ismert [névről van szó]. A vasútállomástól nem messze laktunk a fabarakkokban, és srégen szemben volt a vagongyár, hátrább pedig az utász gyakorlótér a Rába-parton. Vele szemben volt a repülőtér. A közepében ennek a négyszögnek, ott voltak a fabarakkok. Amikor bombáztak, akkor ezeket a pontokat bombázták. Mi nagyon féltünk természetesen, de a kerítés alá utakat kapartunk ki, hogy ki tudjunk bújni. Előfordult, hogy kifutottunk a Rába partjára. Egy alkalommal a bombázás alatt csak annyit éreztem, mintha valaki seggbe rúgott volna. Beleestem a vízbe, de nem emlékeztem semmire. Ez volt valószínűleg a szerencsém. A barátok húztak ki a vízből. Derékig a vízben voltam. Körülöttünk mindenhol bombatölcsérek tarkították a partot. Életben maradtam. A munkaszolgálatban a sógorommal együtt voltam, aki borzasztóan megörült, amikor visszahoztak a táborba, és hogy egyáltalán életben maradtam. A mi századunk volt a 101/202-es légó mentőszázad. Ez azt jelentette, hogy ha bombázták a várost, a mi századunknak kellett kivonulnia, és menteni azt, ami menthető. Egyszer a város központjában, ahol a Nemzeti Bank állt, az aranyholmit is szétbombáztak. Állítólag közülünk valaki talált egy aranytéglát. Elásta Győrben, aztán a háború után elment, és előszedte. Nekünk szerencsénk volt, mert két nagyon rendes századosunk volt. Az egyik a győri Kék Hajó nevezetű szálloda tulajdonosa volt, Maixnernek hívták, Maixner százados. Nagyon rendes és becsületes ember volt, aki nem engedte, hogy bántsanak. Varrtam neki egy nyári egyenruhát, ami feltűnt a tisztecskéknek. Persze ők is szerettek volna ilyen egyenruhákat. Logikus, hogy nekem mindenki parancsolhatott. Maixner százados ezért napiparancsot adott ki, amit felolvastak, miszerint a törzs bármelyik tagja csak akkor csinálhat bárkinek bármit, ha szolgálati jegyet kap az illető. A szolgálati jegy egy cédula volt, amire ráírta a százados, hogy mit engedélyez, és aláírta. Az utászoknál szolgáltak karpaszományos őrmesterek, fiatal altisztecskék. Amikor megtudták, hogy a századosnak van egy jó szabóműhelye, mert hát ketten voltunk szabók, azt akarták, hogy nekik is varrjunk egyenruhát. Különben ha azt varratni kellene, egy csomó pénzbe kerülne. Gondolták, hogy ingyen megússzák. Emlékszem rá, hogy jött az egyik karpaszományos őrmester, hogy tudnék-e varrni neki egyenruhát. Mondtam, hogy persze hogy tudnék, nem gond, csakhogy ezt így nem lehet. Megvolt a napiparancs, csak annak lehet varrni, akinek a százados úr ad szolgálati jegyet. Majd ő elintézi. Nem kapott szolgálati jegyet, de csak járt a nyakamra. Mindig azt magyaráztam, hogy nem tehetek róla, én szívesen megvarrnám, de a parancs az parancs. A százados aztán megkérdezte tőlem, hogy miképpen viselkedik velem. Ez véletlenül nagyon nyúzta a fiúkat. Ha kimentek a srácok, akkor kínozta őket. Emlékszem rá, egyszer jött ez az őrmester, és azt mondta: „Mondd, zsidó, mért nem akarsz te nekem egyenruhát varrni?” A századosra és a napiparancsra hivatkoztam persze, de elkezdett velem amúgy emberi módon beszélni. Kérdeztem tőle: „Őrmester úr! Hát maga miért kínozza mindig a mi gyerekeinket ott kint?! Jönnek be állandóan panaszkodni, hogy amikor maga van szolgálatban, hogy mit csinál velük. Hát nem muszáj ezt csinálni. A többiek nem csinálják. Miért pont maga csinálja ezt állandóan?” Úgy látszott, a pasas észhez tért. Jöttek a gyerekek vissza a munkából, és csodálkoztak, hogy az őrmester megváltozott, másként viselkedik. Mondtam a századosnak: „Százados úr! Most már adhatna jegyet annak az őrmesternek.” Egyszer csak jött be az őrmester. „Na, csinálsz nekem egy ilyen egyenruhát? Itt a szolgálati jegy.” Kapott szolgálati jegyet, meg is varrtam neki. Azóta a gyerekeknek nem volt bajuk vele. Soha többet nem szólított úgy, hogy te, zsidó! Normálisan bejött, és azt mondta: „No, munkaszolgálatosok, mi újság?” Ez egész novemberig tartott. Közben két férj és feleség, győriek szintén, bent voltak nálunk. A férjeik munkaszolgálatosak voltak, mérnökök, ők találták fel a magyar „Botondot”. A Botond a legmodernebb harckocsi volt Magyarországon [A Botond katonai teherjáró gépkocsi volt, melynek kifejlesztése a Rába Vagon- és Gépgyár konstruktőrének, Winkler Dezsőnek a nevéhez fűződik. 1938 szeptemberében kezdődött meg a gyártása. – A szerk.]. Ezt a két munkaszolgálatost nem vitték el Auschwitzba. Az asszonyok közül az egyik pont állapotos volt, ott nálunk, a szalmán szülte meg a kisgyereket. Az egyiket Korányinak hívták. A háború után életben maradt, és a minisztériumban dolgozott. Annyit tudok, hogy magas rangú tiszt volt. Ezek ketten voltak, akik mint házaspárok éltek a táborban.

A keretlegénység között volt egy dunaszerdahelyi, Pálffy Ernő. Ő minden héten hazajárt, és mesélte, hogy mi történt Dunaszerdahelyen. Tudtuk, hogy nincs ott senki a zsidók közül, a családunkból, de bármelyikünknek valamire szüksége volt, azt Pálffy Ernő mindig elhozta. Nekem gyűszűk, tűk, gépselyem hiányzott. Mindig hozott, soha nem kért pénzt érte. Süteményt, szalámit, szalonnát hozott nekünk, amit a felesége küldött. Az összes [duna]szerdahelyinek mindig hozott valamit. Végtelenül rendesen viselkedett. Rajta keresztül tudtuk, hogy mi történik [Duna]Szerdahelyen. Különben a saját családunkról nem tudtunk semmit, mert őket már elvitték. Pálffy Ernő végtelenül rendes ember volt, amikor a háború után hazajöttünk, nagyon, nagyon sok embernek, akikről én tudok, mindenkinek visszaadott mindent. Visszaadta, amit odaadtak neki eldugni.

November hetedikén vittek el bennünket. Mentünk Győrből egész Ausztriáig, egy kis faluba. Ott vagoníroztak be bennünket, normális, rendes személykocsikba. Ausztriában a magyar katonák átadtak minket a német katonáknak. Akadt olyan német katona, aki beadott nekünk egy egész német kenyeret, négyszögleteset. Mint a tégla, olyan volt. Nem tudtuk, hogy ez mit jelent, azt hittük, hogy ez a koszt, amit adnak nekünk. Amúgy nem adtak semmi kosztot, ugyan mindenkivel volt ennivaló. Konzervek, kenyerünk is volt. Nekem is volt kenyérzsákom. Éhezni nem éheztünk akkor. Vittek bennünket egész Buchenwaldig. Pár napig tartott az út, de a vonat nem állt meg sehol. Amikor odajutottunk a koncentrációs tábor elé, egy felirat tűnt a szemünkbe: „Arbeit macht frei”. Felsorakoztattak bennünket egy nagy téren, aminek a végében egy épület állt. Az emberek csíkos ruhában járkáltak. Kérdezgették németül, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Odajött egy magyarul beszélő férfi csíkos ruhában, s odakiabálta: „Egyetek meg mindent, ha van ennivalótok, mert mindent elvesznek tőletek! Semmit se hagyjatok meg! Mindent egyetek meg!” Mi még nem tudtuk, hogy miért. Akkor ennek az embernek adtam a kenyérzsákomból két vagy három darab félkilós húskonzervet. Benne volt a briftasnim, abban az utolsó fényképek, amiket hazulról vittem. A szüleim, a sógorom, a nővérem és az én fényképem meg a szájharmonikám. Letettem a földre a kenyérzsákot, és odaszóltam neki: húskonzervek, egye meg! Nekem csak a briftasnit, a szájharmonikát és a kenyérzsákot adja vissza. Aztán bevittek bennünket egy helyiségbe, ahol az első dolog volt, hogy mindenkinek pucérra kellett vetkőznie. Felállítottak minket alacsony padokra, jöttek a férfiak nyírógépekkel, és mindenhol lenyírtak. Hónaljak alatt, hason, mindenhol, ahol szőrzet volt. A fejeket is. Utána jött egy másik férfi, aki kannában hozott egy festőpemzlit, amivel az egész testet összevissza kente. Az a szer úgy csípett! Aztán mondták, hogy ez a fertőtlenítő. Jó kondícióban voltam, százhat kilót nyomtam. Lenyírtak bennünket, és akkor vittek tussolni. Jó meleg fürdő volt. Gondoltuk, ez már jó. Akkor továbbindítottak. Hiába tiltakoztunk, hogy a ruháink ottmaradtak. Nem kell visszamenni, mondogatták, indulás tovább. Egy másik helyiségben mindenkinek a kezébe nyomtak egy csomagot. Abban csíkos ruha, egy ing, egy pulcsiszerűség rejtőzött, azzal a felirattal, hogy „KLB”, nagy betűkkel. „KONCENTRAZIONSLAGER BUCHENWALD”. Innen is továbbmentünk. Megkezdődött a névsorolvasás. Bediktáltuk a személyi adatokat, nevet, mikor születtem. „Mostantól fogva a neved nem Kornfeld Ferenc, hanem 87795! Ezt tanuld meg jól németül is, tanuld meg szlovákul is, magyarul is. Mert jelentkezned kell majd, ha ezt a számot hallod.”

Ezt minden nyelven elmondták. Akik a névsort írták össze, ők mondták nekünk, szintén foglyok voltak, de már régebben itt éltek. Egy sátortáborba vittek, ahol csoportokba osztottak bennünket. Úgy, ahogy számok szerint érkeztünk. Mi csupa barátok voltunk. Ötvenketten mentünk [duna]szerdahelyiek, így abban a csoportban ötvenketten voltunk [duna]szerdahelyiek. Majdnem mind húsz évesek voltunk, majdnem mind együtt jártunk iskolába. Ismertük egymást, barátok voltunk. Igyekeztünk együtt maradni mindig. Ott tényleg még a nevünket is elvesztettük. Mindenünket elvették. Egyszer csak látom, hogy jön ez a csíkos ruhás fiatalember, de már én is csíkos ruhás voltam, engem is lekopaszítottak. Nem ismert meg engem. Csak kiabálta, hogy ki volt az, aki ott azt a kis kenyérzsákot letette a földre. És közben mutogatta azt a kenyérzsákot. Mondtam neki, hogy én voltam az. Kérdezte, hogy mi volt a zsákban, én meg elmondtam neki. Odaadta, mert tudta, hogy az enyém. Benne volt a szájharmonikám, benne volt a briftasni, a szüleim képe.

Akkor már úgy volt, hogy a rablógyilkosok, az úgynevezett blockältesterek [kb. „rangidősek”] is a koncentrációs táborokba kerültek. Ezek voltak a „főnökök”. Mivel rablógyilkosok voltak, ők fekete jelet viseltek. A kápók ütöttek-vertek mindenkit. Buchenwaldban nem maradtam hosszú ideig, onnan továbbvittek. Arbeit macht frei, elmagyarázták, hogy elvisznek bennünket olyan helyre, ahol dolgozni kell, de szabadabbak leszünk. Elvittek bennünket Schliebenbe [Buchenwald egyik altábora volt itt, a HASAG gyár mellett. A lipcsei HASAG vállalat (Hugo Schneider Aktiengesellschaft-Metalwarenfabrik) az I. G. Farben és a Hermann Göring Művek után a harmadik legnagyobb, kényszermunkásokat alkalmazó német gyárhálózat volt. 1944-ig négy tábort üzemeltetett Częstochowában, majd 1944 nyarától munkatáborokat állítottak fel minden németországi HASAG gyár mellett. A munkatáborok a buchenwaldi koncentrációs tábor melléktáborai voltak. A HASAG gyárakban főleg női kényszermunkások dolgoztak. – A szerk.]. Schlieben Németországban volt, páncélöklöket gyártottak ott. A gyárépület az erdőben állt. A város másik felében pedig az úgynevezett „gieserei”, óriási nagy katlanokba gyúlékony robbanóanyagot öntöttek, ezt főzték vagy mit csináltak vele, és betöltötték a fejekbe. Mi állítottuk össze ezeket a páncélöklöket. A hosszúságuk körülbelül egy méter húsz volt, és három részből álltak. A páncélököllel vállból lőttek. Schliebenben különböző nemzetiségű foglyok dolgoztak. A szám alá mindenki egy háromszöget is kapott, mely szerint megállapíthattuk, hogy ki hová tartozik. Ha a háromszög piros volt, azt jelentette, hogy az illető kommunista, ezért került oda. Ha fekete volt, akkor az rablógyilkos, ha lila, akkor már tudtuk, hogy az az ember valami vallási szekta tagja, aki nem akart harcolni. Nem is tudom, hogy a zöld mit jelentett [A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, T = cseh). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték;  zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínű (lilaszínűt) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színűt a az ún. „aszociálisok” (csavargók, leszbikusok, prostitutáltak) és a cigányok; kéket az emigránsok; és két Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. – A szerk.]. Persze aki sárga volt, az csak zsidó lehetett. Én próbáltam szóba elegyedni néhánnyal. Németül jól beszéltem. A csehekkel nagyon gyorsan kapcsolatot teremtettünk, de a lengyelekkel kevésbé. A giesereiban, ahol ezt a robbanóanyagot öntötték, majdnem mind lengyel volt. Az egyik éjszaka a lengyelek felrobbantották ezt a giesereit. Óriási nagy tartályokban tárolták ezt a gyúlékony anyagot. Olyan robbanás volt – mi szerencsére akkor nem voltunk munkában, bent voltunk a lágerban –, hogy még oda is röpködtek be a fűtőtestek. Nem tudtunk tovább dolgozni. A németek először elkezdtek kínozgatni bennünket, majd mindenféle értelmetlen munkát végeztettek velünk, csak azért, hogy elfoglaljanak bennünket. Például összehordattak körülbelül tízezer darab csövet, beleraktuk ládákba, elvitették máshová, és ott kirakatták. Hajtottak bennünket. Ütni, verni láttam Schliebenben is. Azt azonban nem, hogy lelőttek volna valakit.

Én is voltam vorarbeiter [előmunkás] egy időben. Még Schliebenből megszökött három ember. Egy magyar, egy cseh, a harmadikat már nem tudom. Elkapták és visszahozták őket. Akkoriban még jó kondícióban voltam, kiszúrtak a németek, mondván, én leszek a kápója ennek a három embernek. Bent a lágerban kellett dolgozniuk, fát vágni a konyha részére. Megörültem, hogy kapok egy kápó karszalagot, most már én is dupla kaját fogok kapni. Ez volt a lényeg, semmi más. Csakhogy a kápók mindegyikének volt egy jó vastag botja. Állandóan ordítoztak, hol ezt vágták fejbe, hol annak ütöttek a nyakára, ütötték-verték a népet. Különösen akkor tett ki magáért a kápó, ha közeledett egy német. Amikor megtudtam, hogy kápó leszek, tudtam, hogy nekem is kell bot. Reggel mindenki kiment dolgozni, én meg ezzel a hárommal mentem fát vágni. Mondtam nekik, hogy kezdjenek neki a favágásnak. Fogjál neki te, mondták, ők bizony nem fognak dolgozni. Mondtam nekik, hogy fát kell vágni, azért vagyunk itt. Felemeltem a botot. Abban a pillanatban az a három pali, mindegyiknél fejsze, egyenesen jött felém, hogy ők inkább engem vágnak szét. Úgy beszartam, az életben talán még nem voltam annyira megijedve. Könyörögtem nekik, erre mondták, hogy csináljam én, vágjak én fát. Nekifogtam, izzadtam, mint a ló. Jó kondícióban voltam, vágtam a fát, fűrészeltem, aprót vagdaltam. Ők meg ültek, nézték, rajtam röhögtek. Még kommentálták is, jól vagy rosszul csinálom-e. Este jöttek a németek átvenni a munkát, amit ezek hárman végeztek. Kevésnek tűnt nekik, én meg hülyére dolgoztam magam. Akkor nagyon megvertek a németek, hogy milyen kápó vagyok. Minek van nekem az a bot? Verjem őket, akkor fognak dolgozni. Nem mondhattam, hogy ők fejszével jöttek felém. Be voltam szarva. Másnap megint kimentünk fát vágni. Könyörögtem nekik. „Istenem, láttátok, milyen verést kaptam! Azt akarjátok, hogy engem csapjanak agyon? Hát segítsetek valamit! Én is vágom, én is segítek!” Másnap már mind a négyen dolgoztunk. Ők is dolgoztak, estére már minden rendben volt, mert eleget vágtunk. Ez a többiektől távol történt, senki nem jött minket ellenőrizni napközben. Amúgy a beígért dupla adagot megkaptam levesből is, főzelékből is, a fekete vízből is. Kenyérből nem kaptam többet. Kenyérből mindig egyformán kaptam.

1944 szilveszterét Schliebenben éltük át. Boldogok voltunk, hogy karácsonyra hazaengedték a szakácsokat, és mi majd jó hideg kaját kapunk, szalámit meg ilyesmit. Francot! Két napig nem kaptunk semmit, és dolgoztunk éjjel, nappal. Újévkor ugyanez volt a helyzet. A szakácsokat hazaengedték, mi meg dolgoztunk éjjel, nappal. Úgy, hogy ki sem engedtek bennünket. Az őrséget is lecsökkentették.

Egyszer csak minden előrejelzés nélkül, az egyik délután összeszedtek bennünket, bevagoníroztak nyitott tehervagonokba. Letakartak ponyvával, és valahová elszállítottak bennünket. Ez már a hegyekben volt, hidegek voltak, majd megfagytunk. Floessbergbe szállítottak minket [Szintén Buchenwald altábora volt, és itt is a HASAG-nak volt érdekeltsége. – A szerk.]. A láger körül drótkerítést húztak. A sarkaiban és a közepén őrtornyok álltak. A világítás befelé irányult. A drótkerítésbe villanyáramot vezettek. Bent a lágerban csak egy üres pusztaság, semmi más nem várt minket. Oda behajtottak, és csoportokba állítottak. Ilyen szakasz, olyan szakasz. A németek barakkjai a táboron kívül álltak. Nekünk ott bent semmi. És akkor elkezdtük ásni az alapokat azoknak a barakkoknak, amelyekben majd lakni fogunk. Az első három napon az alapokat ástuk, csákányoztunk, lapátoltunk, mindent. Este appell. Ha kisgyerekek potyogtak az égből, az appelt akkor is megtartották. Az appellon mindig megszámoltak bennünket. Amint megszámoltak, mehettünk „haza”. A haza azt jelentette, hogy mindenki oda ment, ahol ásta az alapokat. Belebújtunk a kiásott lyukba. Összebújtunk, a testünkkel melegítettük egymást. Közben havazott, fújt a szél. A legborzasztóbb akkor volt, amikor jégeső esett. Nekünk csak az a gödör volt, semmi más. Vigyáztunk egymásra. Aki a szélén volt, azt egy bizonyos idő után mindig behívtuk a csoport közepére. A szélső így beljebb jött, aztán egy idő után újra kikerült a szélére. Szóval ez borzasztó volt. Másnap így mentünk dolgozni. Reggel négy órakor már fütyültek, szirénáztak.

Ennivalót kint kaptuk munka közben, reggel. Eleinte úgy volt, hogy négyen kaptunk egy kilós kenyeret. Elosztottuk, mindenkinek huszonöt deka. Egy „csajkába” fekete vizet öntöttek kávé helyett. Délben eleinte marharépalevest ettünk. Ameddig Schliebenben voltunk, addig egy kis bors is érződött a levesben, egy kicsit sűrűbb is volt. Floessbergben már nem. Itt már csak répából főzték a levest. Nagy néha valami rizsszerű vagy kukorica, egy kanál főzelék is került. Mit tudom én, hogy mi volt az. De hát boldogok voltunk, hogy enni kaptunk. Este, amikor vége lett a munkának, megint csak fekete meleg vizet ittunk. A huszonöt deka kenyér a napi fejadag volt, saját magunknak kellett beosztanunk, reggelire, ebédre, vacsorára. A vorarbeiterek és a kápók dupla adagot kaptak mindenből. A legelején a táborban és a táboron kívül latrinákat építtettek. Lehetett menni a latrinára, csak éppen nem szabadott sokáig ott tartózkodni. Ezek a marha vorarbeiterek állandóan figyelték.

Amikor Floessbergbe kerültünk, kápó karszalagom volt, de nem volt csoportom. Minden kápónak össze kellett szednie az embereit, én pedig ott álltam ember nélkül. Mutogattam a [duna]szerdahelyi srácoknak, és egyből összefutott valami harminchat haver. Mondtam, hogy ez az én csapatom. Nekem kellett sorba állítani őket, megszámlálni stb. Miután felépítettük ezeket a barakkokat, kisült, hogy a németek Floessbergben éppen olyan gyárat akarnak építeni, mint amilyen Schliebenben volt. Ez a harminchat ember lett a „waldkommando”, mi készítettük elő a terepet. Amikor megérkeztek a vagonok, mi raktuk ki őket. Közben a németek vigyáztak ránk. Motorkerékpárral jártak, mikor jöttek, messziről berregtek, dübörögtek. Odaértek, kijelentették, „machts’ weiter”, mi meg csináltuk weiter. Közben meg elmentek sörözni. Nekünk sem kellett több. Észrevettük, hogy nincs körülöttünk német, hát leálltunk. Elkezdtünk beszélgetni, hogy kinek mit fog főzni a mamája, ha egyszer hazamegyünk. Csak az ennivalón járt az eszünk. Az egyik elmesélte, hogy milyen finom pörköltet tud főzni az anyukája, a másik, hogy az ő anyukája diós halat fog főzni, ábrándoztunk a sóletról, sült tésztákról. Beszélgettünk, és közben nem vettük észre, hogy a német láger parancsnoka, aki lóháton járt, odaért hozzánk. A kör közepén álltam, mert én voltam a kápó. Mindenki letámaszkodott, és úgy beszélgettünk. Leszakította a kápó karszalagot, és istenes verést kaptam. Befejeződött a kápó pályafutásom. A csapatot rögtön beküldte a lágerba. Lóról kísért bennünket be, nehogy valaki is elmenjen. Vonultunk egyenesen a lágerba, az appellplatzra. Engem előre küldött, a szakasz elé, körülbelül harminc méterre. Már késő délután volt, sötétedett. A többi század és a szakasz felsorakozni készült. Jeges, esős nap volt. Nem kívánom senkinek. Kiszúrt két olyan „fogdmeg” lengyel gyereket, kápókat, hogy ezek üssenek. Jöttek is azokkal a durungokkal, élvezte az a kurva német. Ütöttek, vertek, ahol értek. Akkor sérült meg a hátgerincem. Borzalmasan összevertek. Ott kellett maradni térdelve. Emlékszem, hogy mindig a kezemre támaszkodtam, annyira fájt. Nem tudtam kiegyenesedni. És mindig fel kellett emelnem a kezem. Aztán megint vertek. Aztán amikor már agyonvertek, térdelni kellett, másnap reggelig ott térdeltem. Rám fagyott a ruha a jégesőtől. Másnap reggel, amikor megparancsolták, hogy álljak fel, nem tudtam felemelkedni. Ketten elemeltek fel, nem tudtam állni, nem tudtam kiegyenesedni. Felemeltek, és bevittek a revierbe. Reviernek hívták a kórházat. Amikor bekerültem a revierre, lefektettek egy asztalra, és erőltették a lábamat, hogy egyenesedjen ki. Három orvos vett körül, akik éppúgy foglyok voltak, mint mi. Az egyik közülük magyar, a másik cseh, a harmadik lengyel volt. A magyart Elfer Gyurinak hívták. A háború után Pesten, a Szent Erzsébet kórházban dolgozott mint főorvos. A csehet Jiří Urbannak hívták. Nem tudom, hogy mi lett vele. A lengyel nevére nem emlékszem. Ők hárman próbálgatták kiegyenesíteni a lábamat. Hol az egyik, hol a másik szólt hozzám valamit. Én mindegyiknek a saját nyelvén válaszoltam, de megértettem, hogy nekem mozdulatlanul kell feküdnöm. Több napig ott tartottak. Mindig valamelyikük megetetett, s közben beszélgettünk. Gyógyszer nem volt, nem kaptam semmi gyógyszert. Elfer Gyuri jól beszélt angolul, a cseh nagyon jól beszélt németül, a lengyel pedig franciául. Egymás között ezek hárman nem tudtak beszélni. Egyszer csak Elfer Gyuri mondja nekem, hogy tolmácsoljak nekik. Ott ragadtam bent a kórházban, mert én mindegyikükkel tudtam beszélni. Lényegében ez mentette meg az életemet. Ha a németek újra kivittek volna munkába, biztosan kikészültem volna. Már így is borzasztóan kezdtem tönkremenni. Nem kaptam dupla kaját.

A kórházban volt egy kisfiú, Gyurika. Újpesti gyerek volt. Nagyon vékony kiskölyök volt, hosszú zsidó gyerek, száznyolcvan centiméter magas. Megtudtuk, hogy csak tizenhárom éves. Kérdeztük is tőle, hogy hogy került oda. A mamájával együtt hozták be a lágerba. Azt mondta neki a mamája, hogy ha megkérdik tőle, hogy hány éves, akkor mondja azt, hogy tizenhat. Ez mentette meg az életét, mert a férfiak közé sorolták be. Gyerekes dolgokat kérdezett: „Mondd, Feri, ha hazamegyek, a kiskutyánk még meglesz? A macskánk. Én úgy szerettem a kismacskánkat. Mindig a szomszédba szokott átmenni. A kismacskánk is biztos otthon lesz. Anyukám az már biztos otthon lesz, mire én hazaérek.” Borzasztóan szerettük azt a gyereket, az egész társaság. Gyurika megbetegedett ödémában. Gyógyszerünk nem volt, csak egy görbe olló, skalpel, géz és szike. Ez volt az összes „gyógyszer”. A Gyurikának a segge dagadt meg. Azt mondta nekem az Elfer Gyuri: „Te, Feri, fogd a gyereknek a kezét! Magyarázd el neki, hogy nekem is éppen ekkora fiam van, ezért nekem éppúgy fáj operálni, mint neki. Ne kiabáljon, mert nekünk is fájni fog. Bírja ki, mert csak úgy tudunk rajta segíteni. Megpróbáljuk őt megoperálni.” Lefektették Gyurikát, megfogtam a kezét, és elmagyaráztam neki. Az Elfer a skalpellal egy vágást húzott. Nyomkodta oldalról a sebet, de semmi. Jiří Urban felkapta az ollót, ami ott volt mellette, és csinált egy jó nagy vágást a gyerek seggén. Belenyúlt a sebbe, csak akkor folyt ki belőle a genny. Ez a gyerek végigszenvedte az operációt. Egy hangot nem adott ki. Életemben nem felejtem el. Mit kínlódott, összerágta a kezemet, de egy hangos szót nem ejtett. Utána még egypár napig etetgettem Gyurit.

Közben hallottuk, hogy közeledik a front. Hallottuk a bombázásokat, az állandó dübörgést, repülők jártak felettünk oda-vissza. Floessbergben felépítettük a páncélökölgyárat. Amikor végeztünk a különböző kinti munkákkal, akkor mindenki visszatért a lágerba. Pontosan beosztottak mindenkit, hogy ki hol fog dolgozni a gyárban. Megszűntünk mint waldkommando, és összeállító csoport, ill. töltő csoport lettünk. Elérkezett 1945. április tizenharmadika, ez egy különleges nap volt, nagyon belevésődött az agyamba. Aznap éjjel az amerikaiak szétbombázták a gyárat, de a lágerra nem esett egy bomba sem. Ilyen pontos értesüléseik voltak. Befejeztük a munkánkat azzal, hogy másnap megyünk a gyárba, de abból nem maradt semmi. Ezért továbbvittek bennünket. Floessbergből marhavagonokban utaztunk, hetven-nyolcvan ember szorongott egy vagonban. Mielőtt bezártak volna, a németek kristálycukrot szórtak a markunkba. A csíkos zubbonyon két zseb volt, abba szórtam a cukrot. Ami a tenyeremre tapadt, azt lenyalogattam. Keresztülutaztuk Ausztriát, Csehországot. Láttam a cseh állomások feliratait, emlékszem az osztrák állomások felirataira is. Fel- és alá szállítottak bennünket. Valószínűleg nem tudtak velünk mit kezdeni, mert közeledett a háború vége. A többiek habzsolták a cukrot, én nem. Én csak megnyálaztam az ujjamat, benyúltam a zsebembe, aztán nyalogattam.

Így vittek bennünket tizenhat napig. Néha kinyitották az ajtót, és akkor kitehettük a halottakat a vagonból. Kiugrottunk, befeküdtünk a hóba, zabáltuk a havat. Ha akadt egy kis pocsolya, akkor hasra feküdtünk, és ittunk a pocsolyából. Egész idő alatt sem enni, sem inni nem kaptunk. Eleinte azt csináltuk, hogy ha meghalt valaki a vagonban, a hullát hátraadtuk, és ott felstószoltuk. Később rájöttünk, hogy alulról borzasztóan húz a vagon. Aztán már nem adogattuk hátra a hullákat, mindig úgy fektettük őket, hogy takarják a réseket a padlón. Aztán egyre több lett a hulla, nem kellett rést keresni. A vagon egész alja le volt takarva halottakkal. Rajtuk ültünk és feküdtünk. Már nem húzott annyira alulról, a halottakon aludtunk. Enni nem kellett, mert nem volt mit. Így érkeztünk meg április huszonkilencedikén Mauthausenba. Ötvenketten indultunk el mi, [duna]szerdahelyiek. Hárman érkeztünk meg: Grünfeld Simi, König Marci és én. Mi, Simivel jobb állapotban voltunk. Közrevettük a Marcit, és segítettük. Láttuk Mauthausenban lent az állomáson, hogy fent, a dombon ott áll a láger. Öt kilométert kellett oda gyalogolni. Szegény Marcit cipeltük magunkkal. Folyton azt hajtogatta, hogy ő már nem bírja. „Gyerekek, csak addig hagyjatok leülni, amíg elmegy mellettem a sor.” Még nem mondtam, de Mauthausenba körülbelül kétszázan érkeztünk meg. Több mint ezerkétszázan indultunk Floessbergből. Az összes vagyonunk egy kanál volt, melynek a végét kővel addig ütögettük, amíg olyan nem lett, mint a kés. Egy döglött ló feküdt az árok szélén. Azt mondta Simi: „Várjál, Feri, valamit hozok, addig fogd a Marcit.” Én fogtam a Marcit, lassan lépkedtünk, úgy, ahogy ment a sor. A lónak a patájában van egy háromszög, amit a kovácsok mindig kivágnak. A Simi azt kivágta. Olyan volt, mint a rágógumi. Egy darabot levágott nekem, magának, Marcinak is egy darabot. Rágcsálni. Addig, amíg feljutunk a lágerig, legyen valami a szájunkban. Marci könyörgött: „Engedjetek addig leülni, amíg elmegy a sor!” Nem bírtuk már cipelni a Simivel. Mondtuk neki: „Marci, ígérd meg, amikor már a vége felé lesz a sor, akkor felállsz, és jössz.” „Jövök utánatok, jövök!”, mondta Marci, és leült. Láttuk, hogy négykézláb ereszkedett, fel akart állni. Egy tizennégy éves német SS, csak srác volt, agyonlőtte. Tőlünk olyan negyven méterre lehetett. „Los, geht´s weiter!” (Gyerünk, gyerünk tovább!), csak ennyit mondott.

Megérkeztünk a lágerba. Az első dolgunk az volt, hogy megkérdeztük, működik-e a krematórium. Azt mondták, hogy már nem. Az egy megnyugvás volt, talán nem égetnek el bennünket. Akkor már mindent tudtunk. Borzasztóan megtetvesedtünk, annyi tetűnk volt, hogy ha az ember a hóna alá nyúlt, akkor egy marék tetűt vett ki. A hasán tetű, mindenhol csak tetű. Az egyetlen kívánságunk az volt, hogy egyszer megszabaduljunk ezektől a tetűktől. Látták, hogy milyen tetvesek vagyunk, bevittek bennünket egy tussolóba. Nem voltunk biztosak benne, hogy víz fog jönni vagy gáz.

Fertőtlenítettek, lenyírtak. A jó tussolás, meleg fürdő után egyszer csak kiküldtek a jó félméteres hóba. Úgy, ahogy voltunk, mezítláb, mezítelenül. Legyalogolni két kilométert, egy sátortáborba. A kétszáz legyengült ember bele a hóba, és két kilométert gyalogolni. Ott már várt az újabb gyötrelem. A táborban fa kádak álltak, olyan nagyok, mint egy szoba. Tele vízzel. A németek feltörték rajta a jeget, és még abba is belenyomtak bennünket, mert még mindig tetvesek voltunk. Ők aztán nem engedik be a sátorba a tetűt, mert akkor mindenki megtetvesedik. Csak azután engedtek be a sátorba. Négyen feküdtünk egy priccsen. Ha valaki meg akart fordulni, akkor mind a négynek meg kellett fordulnia. Én Grünfeld Simivel feküdtem. Egy alkalommal ellenőrizték, hogy ki él. Rólam megállapították, hogy már nem élek. Kivittek, kidobtak a „szemétbe”, azok közé, akiket aztán felstószoltak, akárcsak az ölfát. Simi kijött utánam. Hallgatta, hogy dobban-e a szívem. Elkezdett kiabálni, hogy ez még él, él! Visszacipelt a priccsre. Magamhoz tértem. Ha nincs Simi, akkor nem vagyok ma itt. Amikor már kicsit tudtunk mozogni, persze mezítláb, meztelenül voltunk, pokrócot vetettünk a vállunkra, és kimentünk a sátor elé. A sátortól két méterre már a szöges drót húzódott. El voltunk választva egy másik sátortábortól, de nem tudtuk, hogy kik a lakói. Nők voltak ott. Az egyikük odajött a dróthoz, és kérdezte, hogy hová valósiak vagyunk. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Megkérdeztem tőle: „Nincsenek köztetek szerdahelyiek? Mi szerdahelyiek vagyunk.” „De milyen Szerdahely?”, kérdezte a nő. „Hát Dunaszerdahely.” Elkezdett kiáltozni, hogy [duna]szerdahelyiek, [duna]szerdahelyiek, egyszer csak előjött a három Rimstein leány. Ott álltunk a Simivel ketten pokrócban. A három leányka szétfutott. Hoztak nekünk csokoládét, ki tudja, honnan, hosszú gatyákat, felső részt. Átdobták nekünk a kerítésen, hogy vegyük fel. Akkor aztán már nem voltunk mezítelenül.

Ott már a németek nem számítottak. Vártuk a háború végét. Ez már május elején volt. Elseje, másodika lehetett, amikor észhez tértem, és ki tudtam menni. Hetedikén már felszabadultunk. Egyszer csak reggel felébredtünk, és valaki kiabálni kezdett: „Nézzétek, az őrtoronyban nincsenek emberek!!” Kinéztünk, és tényleg nem voltak, pedig a németek mindig ott álltak géppuskával. Felbomlott a rend, csak lődörögtünk a sátrak között. Egyszer csak látjuk, hogy dzsipek jönnek fel a szerpentinen. Egy marha nagy néger ül az egyik dzsip elején. Nekiment a láger ajtajának, benyomta az ajtót, és angolul kezdett kiabálni: „Szabadok vagytok!” Aztán egymás után jöttek. A sok fényképész, katona, mind fényképeztek. A mi sátrunk előtt egy ilyen ölfasort raktak a halottakból, egy fiatal leányka lógott ki deréktől kifelé. Nagyon sokan fényképezték, és mi meg bőgtünk. Az amerikai katonák, akik fényképezték, mind bőgött. Mind. Mert hát az borzasztó látvány volt.

Ott találkoztam Elfer Gyurival is. Ja és Gyurika. Amikor mi elkerültünk Floessbergből, még láttam Gyurikát, hogy beszállt a vagonba. Láttam, hogy nagyon nehezen mozog, úgy emelték be őt. Azt is láttam, hogy odatartotta a kezét szegény gyerek, amikor a cukrot osztogatták. Végigszenvedte a tizenhat napos utazást, amikor csak vittek bennünket kaja nélkül. Amikor megérkeztünk Mauthausenba, és sorba állítottak, Gyurika ment, sántított, ami nem csoda, akkora vágással a fenekén. Agyonlőtték ott, helyben! Ott, az állomáson. A vagon előtt. Ezek voltak azok a borzalmas élmények, amiket az ember átélt. Ez beleivódott az ember lelkébe, ettől nem lehet szabadulni. Ahhoz évek kellenek, hogy az ember mindent elmondhasson arról, ami akkor történt. Nem szabad ennek megismétlődni.

Szabadok voltunk, és kérdeztük, hogy most mi lesz tovább. Nem tudtuk, hogy mit kell csinálni. A láger bejárata előtt egy teherautón csehszlovák zászló lengett. Odamentem hozzájuk, és jelentkeztem. Azt mondták, hogy ők Pardubicéről érkeztek, és keresnek valakit. Mondtam, hogy én nem emlékszem, hogy ilyen nevet hallottam-e egyáltalán. Közben elterjedt a hír, hogy tífuszjárvány tört ki a lágerban. Megijedtem, még ez hiányzik nekem, hogy elkapjam, és akkor ottmaradok. Könyörögni kezdtem nekik, hogy vigyenek magukkal. Beleegyeztek, de csak akkor, ha hajlandó vagyok hátul ülni a teherautón, nem pedig a kabinban. Ott be is takaródzhatok. Fát szállítottak, nyitott teherautóban. Betakarództam egy autóponyvával. Így elkerültem egész Pardubicéig. Pardubicén elmentem az állomásra. Sem pénzem, sem jegyem nem volt, felszálltam az első vonatra.

Eljutottam Prágába. Prágában találkoztam romániai srácokkal. Magyarok, erdélyiek voltak, ők is lágerból jöttek. Nem tudtak csehül, csak én. Én voltam a falkavezér. Mentünk a csehektől kérni ezt-azt, adtak is mindenfélét, segítettek rajtunk. Valahogyan a Kyj elé kerültünk. A Kyj egy egyesület volt. Bevittek egy nagy színházterembe, ami tele volt prágai németekkel, akiket a cseh Lidová Milice elkapott [A Lidová Milice a háború után alulról jövő kezdeményezéssel alakult rendőrség, amelynek feladata a rendfenntartás volt. – A szerk.]. Kívülről őrség állt, fiatalok. Megkérdezték tőlem, hogy tudnék-e egy éjjel őrt állni. Mondtam, hogyne tudnék. Az egyik adott tiszta sárga egyenruhát. A birgerlim is tiszta sárga volt. Az egy olyan, mint egy csizma, be lehet fűzni [A Bilgeri osztrák ezredes után elnevezett puha szárú, fűzős csizma neve: bilgeri. – A szerk.]. Kaptam egy piros karszalagot, rajta L és M betűkkel – Lidová Milice. Bevittek a színházterembe. Ott egy csomó ember tolongott, feküdtek hordágyakon, ücsörögtek, gyerekek, férfiak vegyesen. Az ajtóban újra kérdezte a fiú: „Kibírsz egy éjjelt őrséget állni?” „Persze hogy.” Egy hangszórón bemondta a bentieknek: „Nézzétek meg ezt az embert. Amikor elvitték koncentrációs táborba, ahonnan most érkezett, százhat kiló volt. Nézzétek meg, most negyvenhat kiló. Alig tud mozogni. Így tönkretették a koncentrációs táborban. Jól figyeljetek! Utasítást kapott, hogy lője le, ha valaki felkel vagy csak felé akar menni anélkül, hogy előtte kiáltott volna neki. Gondolhatják, hogy nem fog szórakozni! Megélte a koncentrációs tábort, minden további nélkül le fog lőni!”

Tényleg egész éjszaka nem mozdult senki. Lehet, hogy egy kicsit el is szundítottam, ahogy ott ültem az asztal mellett és rátámaszkodtam. Előttem feküdt a géppuska, a Kalasnyikov [géppisztolyfajta]. Ha valami mozdult volna, tudtam, hogyan kell meghúzni a ravaszt. Jött a reggeli váltás, hoztak valami ennivalót. Fogtam magam, elmentem az állomásra. Csak egy dolog lebegett állandóan a szemem előtt, hogy valahogyan haza kell jutnom [Duna]Szerdahelyre. Minden állomáson voltak ilyen vöröskeresztes kirendeltségek. Mindegyikbe bementem, és mondtam, hogy koncentrációs táborból jövök, haza szeretnék jutni, és éhes vagyok. És akkor adtak enni. Annyi tojást életemben nem ettem. Adtak egy helyen hat tojást, megettem a hat tojást. Bementem a másikra, ott nyolcat adtak, azt is megettem. Vajas kenyeret meg lekváros kenyeret. Ittam a teákat, kakaót, tejet. Mindegy volt, hogy mit eszek, csak sok legyen. Prágából megérkeztem Kútyba.

Kútyban volt egy érdekes esetem. Annyira erőtlen voltam, hogy képtelen voltam felszállni a vonatra. Olyan magas volt a lépcsőfok, hogy nem tudtam felszállni. Mögöttem állt egy finánc, az  megfogott, és felemelt, segített. Egy idősebb nénivel volt együtt. Ültünk együtt a kupéban. Nagyon kíváncsiak voltak, hogy honnan jövök, mi volt, hogy volt, mit csináltam, hogyan kerültem a koncentrációs táborba. Kikérdezgettek mindenféléről, én meg meséltem nekik. Rendes emberek lehettek, ha segítettek felszállni a vonatra. Kínáltak ennivalóval, volt nekik minden. Prágából utaztam haza, csak az az egyenruha, ami rajtam volt, az volt mindenem. Pozsonyban átmentem a kisállomásra, és felszálltam a vonatra, amiről mondták, hogy [Duna]Szerdahely felé indul. Egyszer csak megállt. Kiszállni, mert a vonat nem megy tovább. Kiszálltunk Vereknyén [Pozsony egyik része]. Nem tudtam, hogy miért. A hidat  ugyanis felrobbantották, nem lehetett átmenni rajta. Ki kellett szállni. Deszkák voltak lerakva két-három csónakon a Kis-Dunán, egyiktől a másikig, úgyhogy azon egy-egy ember át tudott kelni az egyik oldalról a másikra. Láttam, hogy mennek az emberek, én is átszálltam a másik oldalra. A vereknyei állomás előtt, a síneken egy csomó ember ácsorgott. Én is leültem ott beszélgetni emberekkel, ismerős senki. Egyszer csak odajön hozzám egy fiatalember. Nem néztem ki belőle sem jót, sem rosszat. Megkérdezte: „Te nem a Kornfeld gyerek vagy?” Meglepődtem! Valaki ismeri a nevemet. „Te honnan ismersz engem?”, kérdeztem tőle. „Régi [duna]szerdahelyi vagyok! Megismertelek téged”, mondta. „Van mit enned?” Elmeséltem, hogy az egész úton, mindenhol adtak valamit enni. „És inni?”, kérdezte. „Inni is adtak itt-ott, meg hát víz van mindenhol. Vizet lehet inni.” Előhúzott a zsebéből egy üveget. „Ezt húzd meg!” Az első kortyot megittam, azt hittem, hogy kiszakad a belső részem. Aztán a végén kisült, hogy nem is pálinka volt, hanem kilencvenfokos tiszta szeszt adott. Egy másik üveggel adott nekem is. „Ezt neked adom! Úgy nézd meg, hogy ezért az üvegért bármelyik orosztól egy pár lovat kapsz! Ha odaadod neki, cserélsz vele, kapsz tőle egy pár lovat!” Miért ad nekem ez az ismeretlen fiatalember egy ilyen dolgot?! Kiderült, hogy a valódi [duna]szerdahelyi rossz fiúk közé tartozott. Jónás Zolinak hívták. Nekem adta, és azt mondta: „Idefigyelj! Én nem voltam soha jó gyerek. Egyszer be is voltam csukva! Amikor kiengedtek, akkor senki a világon nem törődött velem! Senkinek nem kellettem! Édesapád azt mondta nekem: »Gyere be, Jónás gyerek az üzletbe«, és felöltöztetett! Adott egy ruhát, egy kabátot is nekem, egy nagykabátot! Ezt nem fogom elfelejteni!” Ezért adta nekem a liter szeszt. Hálás volt az édesapámnak. Így történt, hogy vele ültem egy kupéban. Egész idő alatt mesélt nekem. Nekem valahogy az agyam nem tudta felfogni, hogy miről is mesél. Ő úgy gondolta, hogy ami velem történt, az történt minden zsidóval. Megérkeztünk [Duna]Szerdahelyre. 

[Duna]Szerdahelyen leszálltam a vonatról. A vasútállomáson egy csomó ember. Kerestem ismerőseket, de engem senki nem ismert meg. Egyszer csak az egyik: „Ez nem a Kornfeld gyerek?” Megfordultam. „De ez az!”, mondta tovább. Az öreg Potács borbély volt. Ahogy ezt mondta, két fiatal fiú egyszer csak előretolakodott. Nekem ismerősek voltak, de ők azért jöttek oda, mert hallották a nevemet. Fuchs Sólem és Wosner Imi voltak. Rögtön rákérdeztem a családomra. Ki van itthon a családomból? „A Grünwald Misi nem a nagybácsid?”, kérdezte tőlem Imi. Mondtam neki, hogy igen. „Akkor neked a családból van valakid.”, mondta az Imi. „És hol van?”, kérdeztem. Úgy tudják, hogy Pirkéknél lakik, elkísérnek oda. Egy mankóra támaszkodtam, mert borzasztóan le voltam robbanva. Ahogy jöttünk végig az állomástól, végig a Nemesszegen, a víztorony előtti részen kint álldogált egypár ember, beszélgettek. A beszélgető emberek egyike Udvardi bácsi volt. Nála inaskodtam három évig. Ráköszöntem. „Jó napot, Udvardi bácsi!” Az öreg rám nézett. Azt mondja: „Kihez van szerencsém?” Nem ismert meg. „Nem ismer meg, Udvardi bácsi?” „Nem!” Az ablakból a felesége és a lánya, Manci, könyökölt ki. Egyszer csak az Udvardi néni mondja: „Jézus Mária! Ez a Feri.” A hangomról ismert meg. Aztán kísértek tovább, és elmentünk Pirkékhez. Kijött Pirk Jani. „Kit tetszik keresni?” „Úgy tudom, hogy itt lakik magánál Grünwald Misi”, mondom neki. „Igen, kiküldöm, de mit mondjak neki? „Nem ismer meg engem?” „Nem.” „Én vagyok a Kornfeld Feri!” „Te jó isten!” Kiküldte édesanyám öccsét, Misi bácsit. „Engem tetszik keresni?”, kérdezte tőlem. „Misi bácsi, nem ismer meg?” „Miért, kihez van szerencsém?” „Feri vagyok!” Ő is a hangomról ismert meg. „Jó isten, mi van veled? Gyere be, gyere be!! Hozzatok neki egy kis langyos tejet!”, szólt Pirkéknek. Bevitt a szobába, volt ott egy rekamié. „Pihenj, feküdj le”, mondta. „De engem az érdekel, hogy mit tud a családról”, mondtam neki. „Majd mindent megbeszélünk, te most csak pihenj!” Levetkőztem és lefeküdtem. „Éhes vagy?”, kérdezte. „Most éppen nem vagyok éhes, de ha van valami innivaló…” Megint langyos tejet ittam. Később tudtam meg, hogy Misi bácsi annyira vigyázott rám, hogy reggel, délben, este jött, és figyelte, hogy mit adnak nekem enni. Nem ehettem mást, mint langyos tejet, tejbedarát, krumplipürét. Utána engedte meg, hogy krumplipüré mellé egyek valami fasírozott húst. Ha sokat ettem volna, akkor belehalhattam volna.

Amikor már tudtam kicsit járkálni, elmentem a Wosner leányokhoz, Babához és Hedához. Nekik is elmeséltem, hogy Misi bácsi mennyire vigyáz rám. Kérdezték, hogy szabad-e ennem cukorral kikevert tojást tejjel. Mondtam, hogy miért ne lenne szabad. Az biztos nagyon jó étel. Minden nap, amikor odamentem hozzájuk, csináltak nekem tojást kikeverve cukorral. Próbáltak lassacskán rendbe hozni. A fiatalabbak közül itthon volt a két Wosner lány, itt volt Weiss Jaszi, a húga, Hindi. Akkor már kezdett egymásra találni a régi zsidó fiatalság. De vártuk, hogy ki jön még. Hübsch Rózsi itthon volt. Aztán eljöttem a Misi bácsitól, és Hübsch Rózsiéknál laktam. Ott voltak még a Weisstengl lányok Kürtről. Keresztbe-kulcsba feküdtünk a földön. Engem a fiatalság, az én társaságom érdekelt.

1946 első azkaráján, amikor lett volna, akkor összejöttünk a nagyzsinagóga udvarán, ott, ahol a gettó volt [Hazkarát / hazkóró – különböző alkalmakkor elmondott halotti imádságok összefoglaló neve. – A szerk.]. Behoztunk egy koporsót a temetőből. Azt a koporsót, amelyben a halottakat szállítottuk a temetőbe. Összegyűjtöttük a Tóra-tekercseket, az imakönyveket, „gemórékat”, a különböző mindenféle szentírásokat, amelyeket megszentségtelenítettek [A Tóra-tekercset a zsinagóga frigyszekrényében őrzik övvel átkötve, díszes huzatba téve. Ha elpiszkolódik és liturgikus használatra többé nem alkalmas, temetőbe viszik és eltemetik. Megsemmisíteni ui. nem szabad – miként a többi rituális tárgyat (pl. a tfilin) sem –, mivel tartalmazza Isten Nevét. – A szerk.], sőt, egyesek, akik Auschwitzban voltak, szappant hoztak magukkal. Szappant, amit a zsidókból főztek [Jelenlegi ismereteink alapján az emberi zsírból készült szappan legenda, ami egy félreértelmezésen alapul. A német megszállók a lengyel gettókban „Rif” feliratú szappanokat osztogattak. A Rif betűszót a gettóbeli zsidók úgy oldották fel, hogy „Rein jüdisches Fett”, azaz „tiszta zsidó zsír”, és ennek alapján terjedt el az a hiedelem, hogy a koncentrációs táborokban a zsidó holttestekből szappant készítenek. A RIF valójában azt jelenti, hogy „Reichstelle für Industrielle Fettversorgung” (Birodalmi Ipari Zsíradékellátási Hatóság). – A szerk.]. Beraktuk mind a koporsóba, és az akkori rabbi, a Weinberger Jehil, az előző rabbinak, Hillel Weinbergernek a fia mondott egy beszédet. Akkor kivittük a temetőbe a vállunkon ezt a koporsót, azzal a hordozóval, amivel valamikor vitték a halottakat. Kivittük és eltemettük. Ma is a temető jobb sarkában van egy kis rész, egy elkerített sírkő, ahol ezeket eltemettük. Ez egy szimbolikus sírkő, amely több darab kőből áll. Azért van ez így, hogy jelezze, ott különböző dolgok vannak eltemetve.

Nem tartottunk jahrzeitot, de az elhurcolás napját 1946-tól kezdődően minden évben megtartottuk. Kint a temetőben jöttünk össze, valaki beszédet mondott, felidézte az eseményeket, amelyek idevezettek, hogy ez a nap ilyen emlékezetes nap lett. Ez megmaradt, és meg is fog maradni. Mert ezt nem szabad elfelejteni, ezzel tartozunk az ősöknek. Az azkárát minden évben lebonyolítottuk. Mindig a fasisztaellenes szövetség vett részt benne, ennek a fedezete alatt tudtuk megoldani. Emlékszem, egyszer akartunk hozni egy rabbit, mert nálunk már nem volt. Budapestről akartunk hozni, és azt követelték tőlünk, hogy mutassuk be írásban a beszédet, hogy a rabbi miről akar majd beszélni. Hát ebbe nem mentünk bele, inkább lemondtunk a külföldi vendégről.

Az öreg Martinkovics dúsgazdag ember lett. A háború előtt nem ért el semmit, kis vacak drogériaüzlete volt. A háború alatt állandóan magyar főhadnagyi egyenruhában járt. Hirtelen rájött, hogy magyar tiszt. Sohasem volt magyar tiszt. Ő lett a [duna]szerdahelyi gettó parancsnoka. Amit a zsidók otthagytak, Martinkovics elárverezte. Láttam papírt is, ahol lakásbútort harminc pengőért adott el valakinek. Azonkívül doktor Csernyei, doktor Erdélyi, doktor Kornhauser ismert filatelista volt, és gyönyörű gyűjteményük volt. Egyik se jött vissza. Mindenki tudta, hogy Martinkovicsnál van mind a háromnak a gyűjteménye. A [duna]szerdahelyi hitközség tagjai közül is többnyire az idősebbek jöttek haza, ők lettek a hitközség vezetői. Úgy sáfárkodtak a [duna]szerdahelyi zsidóság vagyonával, hogy senki nem tudta, hogy kinél mi van. Azelőtt Dunaszerdahelyen gázkályha csak úgy működhetett, ha volt hozzá ballon. [Duna]Szerdahelyen lehetett három vagy négy gázkályha. Kerestem, és nem találtam a mi gázkályhánkat. De a hitközség egyik vezetőjénél volt belőle kettő. Ballonnal együtt. Festményeink, amiben biztos voltam, hogy a mi festményünk, szintén ott volt az egyik hitközségi vezetőnél. Mondtam is neki: „Ez a mi festményünk, miért van ez nálad? Miért nem adod vissza nekem?” „Ez az enyém, nincs mit visszaadnom!”, válaszolta. Úgy tudtam csak bizonyítani, hogy a festmény a miénk, hogy a pesti Etelka néniéknél lefényképeztettem ennek a festménynek a párját. Ugyanolyan volt, mint ez. Még akkor sem adta vissza, amikor elhoztam a fényképet, és megmutattam neki. Akkor Ilonka néni Ivánkáról eljött, bementünk a lakásába, és Ilonka néni egyből odament a képhez. „Ez a Feriék képe”, mondta kapásból. Csak akkor voltak hajlandóak visszaadni. Ez a kép természetesen Laci bátyámé lett, amikor megtaláltuk egymást, és ő elvitte magával Izraelbe.

Szerettem volna legalább az üzletünkbe bejutni, de az üzlet nem a mi tulajdonunk volt, hanem Polákéké. Mi csak béreltük. A szerződést 1938-ban kötötték Polákékkal tíz évre, tehát 1948-ig jogosan akartam bejutni, és újra üzletet nyitni. [Duna]Szerdahelyen a legnagyobb „király” Mondok Gábor volt. Ő nem volt zsidó. Ismert kommunista, szintén megjárta a koncentrációs tábort, talán Mauthausent, apámmal együtt volt bezárva Kistarcsán [lásd: kistarcsai internálótábor]. Rögtön, az első pillanattól fogva mindenben benne volt. Mondtam neki, hogy szeretnék bejutni az üzletbe. Azt a választ adta nekem: „Vedd tudomásul, itt többet nem dirigálnak a zsidók. Mi, kommunisták mondjuk meg, hogy mi lesz.” Később megtudtam, hogy egy volt Hlinka gárdistának, aki valahonnan Myjaváról jött ide, és eredetileg magyar volt, sokat segített. Később bebizonyosodott, hogy jómaga, a felesége és a gyerekeik is a fasiszta Deutsche Partei tagja volt. Mondok Gábort lefizette, erre elintézte, hogy ő kapja meg a mi üzletünket. Ezért én nem juthattam be az üzletbe. Ami a lakást illeti, azok kerültek a lakásba, akik elvitették a szüleimet. A városházán dolgozott az illető, nyalta a fenekét a kommunistáknak

A katolikus templom melletti Büdös-udvarban lévő két házunkra rátette a kezét Mondok Gábor, mert kineveztette magát gyámnak. Az egész Büdös-udvarban zsidó házak voltak, és senki nem jött vissza. Mint bírósági gyám lebontatta a házakat, és eladta. Ebből az anyagból építtetett magának is meg a két fiának is házat. Az akkori esperes plébános úr, Markwart Gábor doktor egy veszélyes antiszemita volt, a beszédeiben a háború alatt is uszított. Mi itthon voltunk, tudtuk, hogy milyen gyűlöletet szított a szószékről a templomban. A városi vezetőségnek is tagja volt. Ragaszkodott hozzá, hogy ezeket a házakat rögtön bontsák le. A katolikus templom mellett első volt a Moravec ház, mellette a Zóbl ház, aztán következett a mi két házunk, majd Rosenthal cipős, Fischer játékkereskedő. Ezek egyben üzletek is voltak, ezt mind lebontották, mire hazajöttünk, már nem voltak meg. Boldog voltam, hogy a leendő feleségem egyáltalán hazajött. Amikor a leendő feleségem és a húga hazajöttek, mesélték, hogy a lágerben egész idő alatt együtt voltak a nővéremmel. Mondták, hogy látták, ahogy felszabadult a nővérem. Akkor még együtt voltak. Ezért én biztosra vártam, hogy a nővérem hazajön. Sajnos nem tért haza. A felszabadulás után sem. Állítólag tífuszt kapott, és belehalt.

Egyszer csak behívattak a városházára. Telefonáltak Pilsenből, a hadseregtől a városházára, és valaki érdeklődött, hogy ki él még a Kornfeld családból. Ez csak a bátyám lehet, gondoltam. Fogtam magam, kimentem az állomásra, felültem a vonatra, és elindultam. Úgy indultam el, mint ahogy addig is. Nem is gondoltam rá, hogy pénz kell, hogy igazolvány, papírok kellenek. Egyszerűen felültem a vonatra jegy nélkül, és elutaztam. Ha megéheztem, akkor bementem a Vöröskereszthez, és kértem enni. Mindig mondtam, hogy lágerból jöttem, éhes vagyok, és mindenhol adtak. Így eljutottam Pilsenig. Pilsenben voltak laktanyák, de megkérdezték, hogy melyik egységet keresem. Nem tudtam. Elmeséltem, hogy a pilseni katonaságtól keresett valaki. Valaki elirányított egy helyre, ahol láttam, hogy csupa külföldi katona, „zahraničný vojak” volt. Egy fiú, alig idősebb, mint én, megszólított magyarul. Kiderült, hogy [duna]szerdahelyi, Palesztinából jött vissza a hadseregbe. Mondta, hogy menjek vele a körletükbe, és figyelmeztetett: „Ezt vésd a fejedbe. A mi körletünk a Prvá obrnená brigáda. Ez a mi egységünk.” Bementem vele egy laktanyaszerű hálószobába, ahol háromemeletes ágyak voltak. „Itt fogsz aludni mellettem.” „Jól van, de én a bátyámat keresem!”, mondtam neki. „Nyugi, majd elmegyünk a parancsnokságra, és megtudjuk, hogy hol van!” „Te ismered Lacit?”, kérdeztem tőle. „Hát persze. Együtt voltunk Palesztinában.” Rábíztam magam, és jártunk egyik helyről a másikra. Senki nem volt hajlandó információt adni. A végén valaki azt mondta, hogy Laci Prágába ment, szolgálati kiküldetésre, legalább két hétig ott lesz. Felültem a vonatra, és elmentem Prágába. Prágában kiszálltam, nem volt semmi támpontom, hova menjek. Kérdezgettem külföldi katonákról, senki semmit nem tudott, nem volt külön parancsnokságuk Prágában. Gondoltam elmegyek oda, ahol én őrködtem egy éjszaka a Lidová Milicével. Az ablakban egy cédula díszelgett, hogy leveseket árulnak, mindenfélét. Bableves, gulyásleves, valami ötféle leves. Csurgott a nyálam, levest nem tudom, mióta nem ettem. Nem volt pénzem, csak álltam ott, és bámultam az ablakot. Közben nem messze tőlem leparkolt egy amerikai dzsip. Kiszálltak belőle a katonák. Beszélgettek. A bátyámnak éppen olyan hangja volt, mint nekem. Meghallottam a hangját. Rászóltam. „Laci!” Felém fordult. 1938-ban ment el otthonról, hét éve nem láttuk egymást. Amikor elment, én még gyerek voltam. Bámult rám. „Nem ismersz meg, Laci? Én vagyok, Feri.” Átöleltük egymást, és ott bőgtünk. A katonák is bőgtek. Hihetetlen volt. Ilyen véletlen, hogy így összetalálkoztunk egy világvárosban.

Valahogyan hazakerültem, elmentem Udvardiékhoz érdeklődni, hogy nem kell-e segéd. Közben elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha önállósulnék. Szabni tudtam, méretet venni tudtam, próbálni is tudtam. Kész szabó voltam. Nekem nem volt probléma elkezdeni egyedül szabóskodni. De kell varrógép, szabóasztal, gömbölyű kis asztal, ahol egyszerre több segéd is dolgozhat. Amíg nincs varrógép, addig nem volt értelme a többinek sem. Kezdtem varrógépet keresni. A városházán dolgozott Póda, aki városi szolga és közben városi rendőr is volt. Egyszer odajött hozzám, és azt mondta: „Kornfeld úr, mondanék magának valamit, de csak úgy, ha soha senkinek nem mondja el, hogy tőlem tudja. Én tudom, hol van az ön varrógépe.” „És hol van?” „Mondok Gábornál!” Elmentem Mondok Gáborhoz. Tegeződő viszonyban voltam vele. Mondtam neki: „Gábor! Hazakerültem, nincs semmim, mindenem elveszett. Szüleimen kívül elveszett minden vagyonom. Az egyetlen dolog az a varrógép, és szeretnék dolgozni. Tudom, hogy nálad van a varrógép.” „Nálam nincs.” Ő volt akkoriban a legnagyobb góré itt [Duna]Szerdahelyen, élet és halál ura. És én „mertem” tőle kérni a varrógépet. „Azt akarod, hogy menjek el a csendőrségre, és csendőrökkel menjek el hozzád megkeresni a varrógépemet?” „Jól van! Gyere oda!” Ott volt nála a varrógépem. Belül van egy alkatrész, amibe az alsó szálat kell betenni. Orsónak hívják. Azt kivette. Azt állította, hogy az nem volt benne, azt ő vette hozzá. Hazahoztam a varrógépet, de nem volt hozzá ez az orsó. Akkoriban nem lehetett ilyet kapni. Mindenkit és mindent megmozgattam, a végén felhajtottam valakitől, egy régi szabótól, akinek volt több is.

Jó barátom volt Bauml Izsó, aki az idősebb generációhoz tartozott, a nagyapámnál volt alkalmazva a biztosítóban. Azt mondta nekem egyszer: „Te, Feri! Az öcsém tudja, hol van a testvéred bútora.” Bauml Misinek hívták, elmentünk hozzá. Misi azt mondta: „Igen, tudom. Udvarnokban van. Tudom, hogy melyik háznál. Az ebédlő, a vendégszoba és a hálószoba.” Elmentünk érte. Izsó bácsi, Misi meg én. Mondtuk, hogy jöttünk ezért a bútorért. Én vagyok a tulajdonos, ha bemegyek a lakásba, rögtön rámutatok arra a bútorra, amelyik a miénk. Így is volt. Rögtön megismertem a bútorunkat. Egy szót sem szóltak, foghattuk és elhozhattuk a bútort. Így került haza ez a bútor. Bútorunk volt, csak a lakás hiányzott. Próbáltam lakáshoz jutni, a miénkhez. Szó sem lehetett róla, az ott lakók még beszélni sem voltak hajlandók. A házat nekik utalták ki. Megvan a papírom róla. De ha a házban valami elromlott, akkor a háziúr kötelessége volt megjavíttatni. A padláslépcső kívülről volt, elrothadt, és újat kellett csináltatni. Szólt a lakó, hogy én vagyok a háziúr, csináltassam meg. Én voltam a „kapitalista”, enyém volt a ház. Aki kapitalista, az automatikusan gazember volt.

Weiss Kalmi, a feleségem unokabátyja úgynevezett „zahraničný vojak” volt. Agresszív, kemény ember volt. A feleségem családjának a lakásában egy varrónő lakott. Volt két szép lánya, fogtak is maguknak mindig palikat. Ezért az asszony biztos volt benne, hogy neki nem történhet semmi baja. De Weiss Kalmi addig verte az asztalt, és fenyegette őket, amíg a végén hajlandók voltak kimenni a lakásból. A lakásban ott maradt a feleségemék konyhabútora és az egyik fehér szobabútor.

Közben elmúlt az év, beléptünk az 1946-os évbe. A szódagyár is elkezdett működni. A feleségem unokatestvére, Weiss Feri sokat segített, hogy visszakapjuk a szódagyárat. Segített összeszedni a régi szódásüvegeket, amikbe be volt vésve a név, hogy Weiss M. Mózes, Dunaszerdahely. A fejekbe ugyanúgy. Lovas kocsit kellett szerezni. Volt egy ló is hozzá. Közben Feri megnősült, és elment Komáromba. Ott betársult egy kereskedőhöz. Egész jó üzleteket csináltak, egész jómódú ember lett. Weiss Kalmi itt maradt, [Duna]Szerdahelyen nyitott üzletet. Volt egy lánytestvérük is, Joli néni, akinek Engel Árpi bácsi udvarolt. Együtt kosztoltunk. Abból álltuk a háztartás költségeit, ami pénzt a szódagyár hozott. A feleségem és Joli néni főzött. Árpi bácsi, Kalmi, Joli néni ott kosztolt nálunk, és soha senkinek nem jutott eszébe, hogy az pénzbe is kerül. Ahogy jött a pénz a szódagyárból, úgy el is ment. Nem maradt abból semmi. Nem tudtunk gazdálkodni. Egyiknek sem tetszett, amikor kijelentettem, hogy elveszem Rózsit feleségül. Április hetedikén megnősültem. A feleségem akkor tizenkilenc éves volt.

Közben belevágtam a szabóskodásba. A volt házunkban hátul volt egy helyiség, ami azelőtt szabóműhely volt, ezt kezdtem berendezni. A lakásba nem tudtam bejutni, de a szabóműhelybe igen. Amikor berendeztem, elkezdtem dolgozni. Összeszedtem azt a társaságot, akikkel együtt voltam inas vagy segéd Udvardiéknál. Én vettem a méretet, én szabtam, igazítottam, én készítettem ki a munkát a kollégáknak. Aránylag jól fizettem az embereket. Gondoltam, hogyha lesz négy-öt segédem, akik tudnak produkálni, akkor nekem is lesz hasznom belőlük, és nekik is tudok fizetni. Megegyeztünk minden darab szerint, hogy mit fizetek. Hajnalban szódáskocsival jártam a falvakat és az itteni kocsmákat, szedtem össze az üres szódásüvegeket, hogy legyen mit megtölteni. Voltak tíz-, tizenöt, húsz- és huszonöt literes ballonok is, amiket tölteni kellett. Ila néni és a feleségem töltötte a szódát. Amikor befejeztem a szabóságban a munkát, akkor délután kihordtam a szódát. Mert azt sem Joli néni, sem Árpi, sem Kalmi bácsi nemigen csinálták. Ez így ment egy darabig. Hajnalban szódát hordani, utána bemenni a műhelybe, méreteket venni, megbeszélni a kuncsaftokkal, munkát biztosítani az embereknek, majd néha visszamentem, és az üvegeket segítettem tölteni, aztán széthordani a kocsmákba a tele üvegeket. Akkor még nagyon fiatalok voltunk, alig múltam huszonegy éves, a feleségem tizenkilenc éves volt. Közben jártunk mulatni, szórakozni. Szombat este mindig nagyobb bulikat rendeztek, ma már bulinak hívják, abban az időben mulatság volt. Jókat mulattunk. Nem volt komolyabb értelme az életünknek. Elfelejtettük a szülőket. Sokat mulattunk, szerettem mulatni. Divat volt a cigányzene. Amikor azt akartam, hogy a cigány az én nótámat húzza, akkor egy százkoronást belehúztam neki a vonójába. Volt úgy, hogy hazajöttünk, lefeküdtünk, felkeltünk, és egy fillér nem volt a házban. Az utolsó fillérig elmulattunk mindent, ami volt. Egyszerűen nem volt számunkra semminek sem értéke. Semminek az égvilágon. Egyszerűen nem volt olyan érzés, hogy ennek értéke van, mert hát mindenünk elveszett. A szülők elvesztek, a rokonok, nekem a nagymamám, mindenki majdnem a családból. Az életösztön tarotta bennünk a lelket. A lágerban annyira éheztünk, hogyha mentünk munkából vagy vissza, és az út mentén valamelyik ház előtt ki volt dobva a krumpli héja, akkor rávetettük magunkat. A nyers burgonya héjára. Verekedtünk, hogy ki egye meg a nyers burgonya héját. A lágerban nem volt lopás, de ha valami hasonló akadt, akkor mindig azt mondtuk, hogy organizálni mentünk. A feleségem húga fiatalabb volt, jóval, és ő aztán végképp nem érezte, hogy mi az a rizikó. Annyira „organizált” a lágerban, hogy egyszer a suszterműhelyből, mert hát a lágerban is voltak suszterműhelyek, a suszterműhelyből „elorganizálta“ a német parancsnoknak a csizmáját. Aztán keresték, hogy hol van ez a csizma. Közben az Ila még eladta valakinek valami ennivalóért. Agyon akartak lőni körülötte mindenkit, ezért vissza kellett juttatni valahogyan azt a csizmát, amit „organizált”. Ez benne maradt mindegyikünkben. Ami nincs odabetonozva, azt el kell vinni. Én hamarabb dolgoztam fel, hogy ezt nem lehet, nem szabad, ez nem normális. Nagyon szigorúan voltam erre nevelve. Nálam ilyen nem létezett. Elmentünk például a feleségemmel a cukrászdába, fagylaltot venni. Egyszer csak látom otthon, hogy a feleségem kiveszi a táskából a kis hamutálcát, kiskanalat, amivel ettük a fagyit. Kérdeztem tőle, hogy mit csinált, honnan?! „Hát elorganizáltam ott, a cukrászdában!” Elfelejtkezett magáról.  Vissza is vittem a cukrászdába a holmit. Elmagyaráztam nekik, hogy mi még ebben élünk, akaratlanul is. Nem akart ilyet az ember csinálni, mégis előfordult.

Amikor megnősültem, a bátyám eljött [Duna]Szerdahelyre, ő lett az egyik tanú az esküvőn. Textilmérnök volt, könyörögtem neki, hogy maradjon. Mivel Berlinben járt egyetemre, és tökéletesen beszélt németül, felajánlották neki, hogy maradjon, legyen az összes cseh- és a morvaországi textilgyár – Hradec Králové, Brno – vezérigazgatója. „Én itt nem maradok semmi pénzért! Te azt nem tudhatod, hogy amikor már több éve harcoltunk a németekkel, akkor a németek olyan benzinnel bombáztak bennünket, amit az oroszoktól kaptak. Én ezeknek nem hiszek!” Nem hittem el, hogy ez így van. Később bebizonyosodott, hogy sajnos neki volt igaza. Elment vissza Palesztinába, igaz, akkor már volt ott egy felesége. Egy percet sem akart többet itt maradni. Fogta magát, és visszament.

Mi is készültünk elmenni. Mindegy volt nekünk, hogy itt kezdünk nulláról vagy máshol a világban. Mi főleg Izrael [Palesztina] felé vettük az irányt. A háborús időszak, a sok megalázkodás, állandóan végigkísért bennünket az életben. Ezért akartunk elmenni olyan helyre, ahol már nem lenne ilyen problémánk. Ugyanakkor a feleségem kijelentette, hogy ő túlélte a háborút a testvérével, sem a szülei, sem a másik testvére nem maradt meg. Ő a testvére nélkül nem megy sehová. A feleségem testvére viszont nem volt hajlandó semmi körülmények közt sem elmenni, mert szerelmes volt.

Közben az én generációm, a barátok egymás után alijáztak. Mivel én jól ismertem a fináncokat és a csendőröket, mindenkinél ott voltam a csomagolásnál. A finánc ott állt, amikor csomagoltak, összeírta, hogy mi lett becsomagolva, a végén aláírta, lepecsételte a jegyzéket. Közben én a csomagokba mindig betettem egy-két olyan dolgot, ami a miénk volt: ruháimat, fehérneműimet, ágyneműt, a feleségem ruháit, ékszereket. Mindent kiküldtünk, és reméltük, hogy kiszökünk mi is a holmink után. De itt maradtunk minden nélkül. Amikor először kijutottam Izraelbe, 1965-ben, akkor elmentem az illetőhöz, akinek személyesen becsempésztem a csomagjába egy egész zacskó ékszert. Egyenesen azt mondta nekem: „Ne haragudj, kijöttem ide, nem volt semmim, nem volt szakmám, itt volt a két gyerek meg a feleségem, hát el kellett őket tartanom. Eladtam az ékszereket, és vettem egy teherautót, egy új Kanada teherautót.” Kétszáz angol fontért vette az új Kanada teherautót, ami óriási pénz volt abban az időben. Kérdeztem tőle, hogy akkor visszaadod a teherautó értékét? „Nincs pénzem. Ha lenne pénzem, akkor nem járnék ilyen lyukas alsógatyában. Nézd meg, ott száradnak kint, a feleségem most mosta ki.” A száradó fehérnemű nyolcvan százaléka is az enyém volt, mert azt is velük küldtem ki. Valamit hajlandó volt az illető törleszteni, és ha jól emlékszem, vett egy karkötőt, és nekem egy arany karórát, a mamának is egy aranyórát. Ezek meg is vannak. Ezt hoztam én haza a sok vagyon helyett, ami ott maradt.

Ami az esküvőnket illeti, az normálisan, az összes zsidó előírásnak megfelelően történt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Hüpe alatt esküdtünk, nagyon sokan voltak jelen. A fiatalság, az én generációm, ismerősök, mind megjelentek. A mi generációnkból mi voltunk az első házaspár. Zsidó szokásoknak megfelelően az esküvőn diós hal is volt, mindenki annyi diós halat evett, amennyit akart [Diós hal – A halszeleteket zöldséggel (vöröshagyma, petrezselyemgyökér, sárgarépa) puhára főzik, majd kevés liszttel összekevert tejfölt darált dióval vegyítenek, és ezzel a szósszal leöntik, és kissé megsütik a halat. Másik változatában a habarék vízből, fokhagymából, darált mandulából és dióból állt. – A szerk.]. Bertók Pityu cigányzenekara játszott. A Hübsch házban tartottuk az esküvőt. Fent az emeleten üresek voltak a szobák. Ott tálaltuk a süteményeket, amiket hoztak. Mindenkitől kaptunk valamit. Volt bor is, pálinka, sokféle ital. Fent is és lent is táncoltak a fiatalok. Ma is, ha együtt vagyunk és beszélgetünk, emlékeznek az esküvőnkre. Különleges esküvő volt. Legalább ötszáz ember vett részt rajta.

Joli néni is férjhez ment Engel Árpihoz. Hosszú ideig nem beszéltünk egymással. Már nem emlékszem az okára. Amikor már szabómester voltam, és besegítettem a szódagyárba is, egyszer csak jöttek az államosítások [lásd: államosítás Csehszlovákiában]. Elvették a szódagyárat. Leltárt készítettek, azt mondták, hogy majd megfizetik. Rám is nyomást gyakoroltak, hogy egy szabószövetkezetbe lépjek be, ahol nekem úgy kellett volna dolgoznom, mint a többieknek, és aztán fizetést kapok. Azt mondtam, hogy ezt én nem csinálom. Itt volt az egyik barátom, akivel egy udvarban laktunk, Wimmer Öcsi, nyitottunk egy „Vesna” rövidáru-kereskedést. Gépselymet, gombokat, egyszóval mindenféle árut tartottunk. Wimmer Öcsi volt a főnök, én voltam a könyvelő, és Grünberg Rózsi volt az eladónő. Hármasban vezettük az üzletet. Ahogy múlt az idő, és látták, hogy ügyesek vagyunk, felvittek minket Pozsonyba. Wimmer Öcsi lett a kerületi igazgatóság tervezőrészlegének a főnöke. Engem egy alakulófélben lévő „mobil üzletben” [„Pojazdná predajňa”] alkalmaztak. A mi „mobil üzletünk” főleg nehézipari üzemekbe járt. Volt egy raktár , ott teleraktuk az autót áruval, elmentünk az üzembe, kaptunk ott egy helységet, kirakodtunk és úgy 2–3 napig ott árultunk. Akkoriban „pontokra” lehetett mindent vásárolni [lásd: pontrendszer Csehszlovákiában]. Akár textilárut, akár fejkendőt, akár ágyneműt, mindent csak pontokra lehetett vásárolni. Ez a mobil üzlet úgy működött, hogy a nehézipari üzemek minden alkalmazottjuknak kiutaltak háromszáz korona értékben vásárlási szelvényt. A szelvényeket összeszedtük, és jöhettek vásárolni. Mi pontok nélkül adtunk háromszáz koronáig. Persze nem mindenki vásárolta le, akadt olyan, aki csak kétszáz koronát vásárolt le, a többi megmaradt nekünk. Ez már valamit segített. Minden reggel Dunaszerdahelyről marhavagonban utaztunk Pozsonyba dolgozni. Az ötórás vonattal indultunk, hogy hétre Pozsonyban legyünk. Fél nyolckor kezdődött a munka. Sokszor előfordult, hogy este kilenc előtt nem tudtunk hazajönni. Fél tízkor jött egy vonat, éjfél volt, mire hazajutottunk. Reggel újra minden előlről. Ezt elég sokáig csináltuk, de közben megbetegedtem. Előjött a cukorbajom és az isiász egyszerre. Olyan fájdalmaim voltak, hogy nem tudtam mozogni, nem tudtam utazni. Próbáltam munkát keresni [Duna]Szerdahelyen. Akkor megjelent az életemben Wosner Imi. Ő egy „štátny majetokban” [állami gazdaság] dolgozott akkoriban, az igazgatóságon. Szerzett nekem egy könyvelői állást. Kikerültem Búslakra, nem messze Dunaszerdahelytől. „Štátny majetok Búslak”. Ott lettem könyvelő. Béreket is számoltam, az összes könyveléssel kapcsolatos dolgot kellett végeznem. Ott dolgoztam egy ideig, aztán a tőkési, majd a várkonyi majorba helyeztek át. Akkoriban Várkonyban volt az igazgatóság is. Nemsokára az igazgatóságon lettem raktárkönyvelő. Amikor az igazgatóság [Duna]Szerdahelyre került, akkor engem is áthelyeztek ide. Mivel akkor a „štátnynak” nem volt jogásza, az igazgató kijelentette: „Te fogod ezt csinálni. Majd elmész valami továbbképzésre.” Láttam, hogy akadtak olyanok, akik elmentek továbbképzésre, és mérnökök lettek. Lehet, hogy én is jogász leszek, mondtam magamban. Elmentem, letettem az előírt vizsgákat. A bíróságon attól kezdve mindenhol én képviseltem a „štátny majetokot”.

Feljebb is jutottam volna, de közben jött az 1958-as év. Éppen Prágában voltam három napig. Megnyertem egy majdnem százezer koronás pert az állami gazdaság számára. Hazajöttünk, az igazgató megveregette a vállam: „Tudtam, ha te valaminek nekifogsz, akkor az biztos, hogy megcsinálod.” Egyszer csak szól a telefon, a feleségem hívott, hogy azonnal menjek oda hozzá. Mutatott egy ajánlott levelet, nekem volt címezve. Szó szerint az volt beleírva: „Származása miatt megbízhatatlanná vált, ezért azonnali hatállyal felbontjuk a munkaszerződést, és leállítjuk az összes járadék folyósítását is, amelyet a munkájáért kapott.” Így rúgtak ki az állásomból. A legjobban az bosszantott, hogy maga az igazgató írta alá előző nap. Amikor referáltam neki, akkor megveregette a vállamat. Gondoltam, majd találok valahol máshol egy állást, de nem tudtam sehol elhelyezkedni. Ha valaki munkába jelentkezett, akkor elküldték orvosi vizsgálatra. Mivel én cukorbajos, reumás voltam, nem vettek fel. Még a bányába is jelentkeztem. Végül elmentem az igazgatóhoz, és megkérdeztem: „Hogyan csinálhatta ezt velem? Mivel bántottam, vagy mit csináltam rosszul?” „Idefigyelj, Feri! Behívattak a pártba, és azt mondták, hogy vagy kirúglak, vagy engem rúgnak ki. Két évem van a nyugdíjig, hát kirúgtalak. Menj el akárhová, mert ezek nem akarják, hogy itt maradj, [Duna]Szerdahelyen. Túl sokat tudsz. Azt akarják, hogy menj el [Duna]Szerdahelyről. Ha elmész, olyan papírt adok neked, hogy akár miniszter is lehetsz.”

Ideg-összeroppanást kaptam. A feleségem azt mondta: „Akkor sem hagyjuk magunkat!” Összeszedtem az összes pénzünket, és vettünk egy televíziót. Akkor már a saját házunkban laktunk a Fő utcán, felraktunk egy magas antennát. Az elsők között volt televíziónk. Töltsem a tévé mellett az időmet, ne menjek tönkre.

Tíz évig egyáltalán nem tudtunk bejutni a saját házunkba. Megtaláltam a ház iratait. A földhivatalban úgy volt beírva, hogy a tulajdonos Ladislav Kornfeld és Terézia Kornfeldová [azaz a két testvér nevén volt a ház]. Az édesapám vette ezt a házat 1937-ben, és aztán átépítette. A testvérem Izraelben élt, a másik testvérem már meghalt. Mit csinálhattam? Rögtön beadtam egy kérvényt a megfelelő törvény alapján. Kaptam róla papírt, hogy ki volt a igazi tulajdonos. Akkor mondtam az illetőnek, aki benne lakott: „Idefigyelj! Tíz éve itt vagytok ebben a házban. Nekem egy büdös fillér lakbért soha nem fizettetek. Ajánlok egy lehetőséget. Mivel nem tehetlek ki anélkül, hogy ne szerezzek nektek egy másik lakást, cseréljünk. A feleségemmel egy szoba-konyhás lakásban lakunk. Nincs bent víz, fűtés, mellékhelyiség sincs bent. Én odaadom a mi lakásunkat, ti meg visszaadjátok nekem a háromszoba-konyhás lakást.” Ott volt fürdőszoba, volt vízvezeték, volt tüzelési lehetőség. Volt kint is, bent is toalett.

Volt még egy ház, amit az édesapám vett a nővéremnek nászajándékként. A háború előtt, amikor már a zsidóknak nem lehetett vagyonuk, csak egy házuk, amiben laktak, a dunaszerdahelyi főjegyző behívatta az édesapámat, és azt mondta: „Idefigyeljen, Kornfeld úr. Magától azt a házat el kell hogy vegyék. Én hajlandó vagyok magától megvenni.” Kifizette a házat tizenötezer pengőért, azzal, hogy a háború után, az akkori átszámítási arány szerint – a pengő a koronához egy a kettőhöz volt –, harmincezer koronáért muszáj lett volna neki visszaadni. A házat Gróf nevezetű vejének vette meg, így lett Gróféké a ház. Akkoriban, amikor harmincezer koronáért visszakaphattam volna, nem lett volna gond, mert havi nyolcvanezer koronát kerestem Pozsonyban. Vagyonhoz nem húzott soha semmi, nem volt számomra érdekes. Elveszett sok más fontos dolog, ez nem tudott izgatni.

Az ideg-összeroppanás után két évig nem dolgoztam sehol, odahaza voltam. Gyógykezelésben többször is részesültem, főleg Ľubochňán. Ott kezelték a reumámat is, a cukrot is. Aztán mint idegenvezető dolgozgattam, újságokba írtam mindenféle cikkeket. Közben letettem az idegenvezetői vizsgát is. Aránylag hosszú ideig dolgoztam mint idegenvezető. A feleségemet, amikor lehetett, magammal vittem. Igaz, hogy szocialista országokba többet jártunk, de azért néha előfordult, hogy Ausztriába is eljutottunk. Jártunk Bulgáriában, Magyarországon, Lengyelországban, Németországban.

Dunaszerdahelyen a baromfifeldolgozó üzem volt akkoriban a legnagyobb. Az egyik részlege Dunaszerdahelyen, a másik Komáromban működött. Kacsát és libát is neveltek, tömtek, volt felvásárló- és vágórészlege, tojásgyűjtője és osztályozója, keltetője, konzervgyára, hűtőháza. Körülbelül ezerötszáz alkalmazott talált itt megélhetésre. Eljött hozzám a vállalat személyzeti osztályvezetője. Nagyon nagy kommunista volt, pedig valamikor igazi nagy magyarnak tartotta magát, és kimondottan gyűlölte a kommunistákat. A háború után ő lett a szakszervezet és a kommunista párt titkára a cégen belül. Kérdezte, hogy nem lépnék-e be a cégbe tervezőnek. „Én? Tervezőnek?”, csodálkoztam. A cégnél mindig három ember van, aki „nomenklatúrny káder”, tehát kimondottan kommunista és szimpatizáns kell hogy legyen: az igazgató, a közgazdász és a tervező. Ezeket a járási kommunista párt hagyta mindig jóvá. Nem értettem. Kirúgtak, most meg tervezőnek akarnak [lásd: tervosztály]. „Tudjuk, hogy mi volt, hogy volt, de az igazgató azt mondta, hogy beszéljelek rá! Gyere oda, próbáld meg!” Elmentem, kipróbáltam. Az addigi tervezőnek felajánlották a járási statisztikai hivatal igazgatói posztját. Ezért ő el akart onnan menni. Nem találtak helyette senkit a világon, csak engem.

A fiam 1952. október 21-én született. Amikor megszületik a fiúgyerek, meg kell „malenolni” [lásd: körülmetélés]. Én nem akartam. Dunaszerdahelyen élt egy nagyon vallásos zsidó bácsi, Reich volt a neve. Nem hagyta békén a feleségemet, állandóan azt mondogatta: „Mit szólna a maga anyja? Szült egy fiút, és most, amikor ilyen kevesen vagyunk zsidók, maga nem akarja, hogy a maga fia zsidó legyen?!” Amikor a feleségem elmesélte, hogy mit mondott neki Reich bácsi, mondtam, jó. A fiad majd szemrehányást fog tenni, hogy megkülönböztetted őt a többiektől. Ezt aztán nem lehet visszacsinálni, megmarad örökre. Akkor a feleségem kijelentette, hogy vallásos és hívő, ezért a fiunk legyen megmalenolva. Jó, hát legyen. Kisebb ünnepséget is csináltunk. Én soha nem tagadtam le, hogy zsidó vagyok. Zsidónak tartottam magam, de nem voltam vallásos. Engem nem érdekelt a vallás. Mint ember, zsidónak tartottam magam. Azt akartam, hogy ha már van egy fiam, zsidónak fogom nevelni. Igaz, hogy nem a vallás szerint, de mint ember, legyen zsidó, és érezze is magát zsidónak. Azt hiszem, hogy ez lényegében sikerült.

Én magam sosem voltam egy zsinagógába járó ember. Rögtön a háború után nem vettük olyan komolyan, Jom Kipurkor nem is böjtöltünk. Később én lettem a hitközség pénztárosa, Feldmár Jenő, az akkori elnök felkért, hogy vállaljam el, mert senki sem akarta. Leveleket kellett írni, fogalmazni, értettem hozzá, meg tudtam csinálni, felvállaltam. Segítettem neki, nehogy e miatt essen szét a [duna]szerdahelyei hitközség. Közösen dolgoztunk Feldmár Jenővel, így még egy kicsit közelebb kerültem a zsidósághoz, a hitközséghez. Később komolyabbra fordult, betartottuk, a fiam is tizenkét-tizenhárom éves korában kezdte betartani a szokásokat. Mázkirkor mindig összejöttünk a templomban. Valahogy úgy éreztük, hogy minimum ennyivel adjuk meg a tiszteletet a szüleinknek. Dunaszerdahelyen kevesen voltak a hitközség tagjai, főleg olyanok, akik összetartották volna a zsidóságot. Aki vallásilag értett hozzá, az Lőwy Géza volt. Géza viszont nem az az ember, aki össze akarta vagy tudta volna tartani a zsidókat. A nagyünnepeket mindig megtartottuk. Ros Hásáná, Jom Kipur, Pészah. Összejöttünk a templomban. Eleinte éppen Lőwy volt az, aki előimádkozott [lásd: kántor]. Egy alkalommal, pont a Ros Hásáná előtt, újra számítottunk vele, hogy elő fog imádkozni. Meg is ígérte. Az ünnep előtt a biztonság kedvéért felhívtuk, hogy számíthatunk-e rá. A felesége vette fel a telefont azzal, hogy Géza Eperjesbe utazott az ünnepekre, és csak az ünnepek után jön haza. Ott rendesen megfizetik, hogy előimádkozzon. Az utolsó pillanatban szereztük meg Pozsonyból az öreg Blaut. Amíg tud, addig rendszeresen eljár [Duna]Szerdahelyre előimádkozni a nagyünnepeken. Így tudjuk csak megtartani az ünnepeket.

Külön bár micvó nem volt a fiamnak, mert abban az időben majdnem lehetetlen volt. A fiamnak is meggyűlt a baja a zsidóság miatt. Az első lehetséges alkalomkor elküldtem Izraelbe. Az unokatestvéreivel együtt laktak egy kibucban. Koszt, lakás, minden volt. Az ottani élet, az emberek viselkedése, hozzáállása nagyon megfogta a fiamat. Akkor még erősebben zsidó lett. Sajnos benne voltam az iskola vezetőségében. A hibákat, amiket észrevettem, kifogásoltam. Többek között emlékszem, hogy az igazgató azon a pénzen, amit a szülők spóroltak, vett egy zongorát. Az igazgató azt akarta, hogy a szülők utólagosan hagyják jóvá ezt a vásárlást. Én nem voltam hajlandó, ellene voltam, mondtam, hogy ki hallott már ilyet, a szülői pénzhez semmi köze az igazgatónak. Sajnos arról elfeledkeztem, hogy a fiam egyetemre akar menni. Érettségi után az iskolaigazgatónak kellett ajánlást írnia, hogy mehessen az egyetemre. Később megtudtam, hogy az igazgató többek között azt írta az ajánlásba, hogy a fiam többször is járt Izraelben, ami nem volt igaz, mert csak egyszer volt, és hogy rendszeresen befolyásolja az osztálytársait. Mesél nekik az izraeli kapitalista rendszerről, hogy az milyen jó, és közben leszólja a szegény arab menekülteket. Ha nem lett volna olyan jó baráti viszonyom a vegyi kar akkori rektorával, nagy gond lett volna. A rektor nem is vette figyelembe, hogy mit írt az igazgató. Még aznap felhívott a rektor, és bejelentette, hogy a fiamat felvették.

A fiammal magyarul vagy szlovákul, esetleg néha, ha az alkalom úgy hozta, akkor németül beszéltünk és beszélünk. A mi számunkra nem gond, hogy milyen nyelven beszéljünk.

A háború után sajnos nagyon leszűkült a rokonság. A családnak körülbelül harminc tagja meghalt, főleg a koncentrációs táborokban. Édesapámnak két öccse, Dávid és Sándor maradt életben. Az egyik a lágerban szabadult fel, visszajött. A Dávid bácsi Auschwitzban volt és nagyon szépen tudott szőnyegeket kézzel varni. Ott egy német parancsnoknak kézzel csinált szőnyeget, és ez a parancsnok vigyázott rá. A Sándor később Budapesten élt, és megváltoztatta a nevét Keményre. A háború után találkoztunk vele. Édesanyám oldaláról három testvér maradt életben, az egyik, Etelka néni Pesten, a másik, Misi bácsi [Duna]Szerdahelyen. Ő később Pesten élt, és megváltoztatta a nevét Grünwaldról Szerdahelyire. Szerdahelyi Miksa néven van eltemetve valamelyik nagy pesti köztemetőben. A harmadik, Ilonka néni pedig Ivánkán, Pozsony mellett élt. Ott van eltemetve, a férjének a családja még most is ott él. Velük állandóan tartottuk a kapcsolatot, ameddig éltek. Előfordult hosszú időszak, amikor egyáltalán nem tudtunk egymásról. Azt sem tudtuk, hogy hányan vannak, hogy nőttek fel a gyerekek, vannak-e már unokák.
A feleségem húga szintén életben maradt. A baráti kör a régi barátok, a zsidó ifjúság közül került ki, amíg egymás után ki nem mentek Izraelbe. Mi itt maradtunk, egészen más körülmények lettek, más barátokat kellett keresni.

Izrael csak 1948 után kezdett téma lenni számunkra. Itt maradtunk, én nem voltam semmilyen pártnak a tagja, ennek ellenére nagyon érdekelt a politika. Már fiatalkorom óta nagy cionista voltam. Gyakran vitatkoztam a zsidó barátokkal, akik itt maradtak, és azt gondolták, hogy nekik a kommunista rendszer biztosítja a jövőt. Mindegyik ráfizetett. Az egyik nagyon jó barátom, különben a „Vesna” kerületi igazgatója, nagy kommunista volt. Összejártunk rendszeresen, ő a zsidóságot nem volt hajlandó figyelembe venni, állandóan csak a szocialista és a kommunista rendszert istenítette, és a végén becsukták. Teljesen kitalált vádakat hoztak fel ellene. Egy jó barátommal, Fischl Honzóval megpróbáltam újraéleszteni a cionista rendszert. Honzo aztán megnősült, gyerekei lettek, és fiatalon tüdőrákban meghalt. Vele is nagyon sokat beszélgettünk, mikor már létezett Izrael állam 1948 után. Ők közvetlen a háború után kimentek Izraelbe az öccsével és édesapjával, de Honzo a feleségével hamarosan visszajött. Azt hitték, hogy a rendszer itt olyan lesz, ahogy ők azt elképzelték. Sajnos a zsidó fiatalok sokan azt gondolták, hogy most már egyenrangú emberek leszünk, de sajnos nem úgy volt.

Ami az étkezést illeti, a kedvencem mindig a diós hal volt, ami péntek esténként került az asztalra. Ma is nagyon szeretem a diós halat. Volt annak idején egy étel, egy fokhagymás szószban készített lisztes hurka. Ezt ma sem tudja senki elkészíteni. A [duna]szerdahelyei zsidó közösségben az idősebb nők sem tudják, hogyan kell elkészíteni. Azelőtt a sóletban a helzli, a töltött libanyak volt a kedvencem. Ezt néha, nagyritkán még szoktuk csinálni. Másik kedvencem ünnepi estén a becsinált szósz. Például Kol Nidré este mindig becsinált szószt vacsorázunk. Most is. Jom Kipur estén pörköltet eszünk. Ez egy szokás, még a szüleim idejéből.

Ami a keresztény ünnepeket illeti, csak azokat tartottuk be, amikor munkaszüneti nap volt. Nálunk nem létezett karácsony, karácsonyfát sem állítottunk. Nem létezett ajándékozás sem. Igaz, hogy amíg a fiam kisebb volt, addig az unokatestvéreivel eljárt húsvétkor a keresztény nőismerősökhöz locsolni. Volt, ahol piros tojást kapott érte, máshol pénzt.

Azt nem lehet mondani, hogy valamiből kihagytuk volna Tibit. A fiam részt vett a zsidósággal kapcsolatos dolgokban. Kialakult egy fiatal társaság itt, Dunaszerdahelyen, csupa zsidó fiatal volt benne. Ezek nagyon összetartottak. Szoktak kirándulni, beszélgetni, kártyázni, táncolni. Mindig valamelyik családnál jöttek össze. Ennek a baráti társaságnak egy része a mai napig is létezik. Néha összejönnek még.

A fiam annyira zsidóként élt, hogy mi nem is tudtuk máshogyan elképzelni, csak úgy, hogy zsidó lányt hoz haza. A fiam komolyan kezdett udvarolni egy zsidó kislánynak, akinek a szüleivel mi is nagyon jó baráti viszonyban voltunk. Eljárt a fiam a lányhoz, a kislány is volt nálunk, több esetben is. De aztán a kislány is egyetemre járt. A lány Magyarországra, a fiam pedig itt. Egyszer a fiam meglepetésszerűen elment utána, és akkor látta, hogy a lány másképp viselkedett. A fiam borzasztóan csalódott. Nagyon elkeseredett. Akkortól fogva nem is nagyon volt szabad említeni ezt a kislányt. Amikor bevonult katonának, akkor is nyíltan zsidó volt, ami nem volt valami jó bizonyítvány abban az időben. Ahova bevonult, onnan áthelyezték Karlsbadba. Karlsbadban első cselekedete az volt, hogy megkereste, hol van a zsinagóga. Bement a zsinagógába, és borzasztóan meglepődött mindenki a templomban, hogy egy katona, tiszti aspiráns nyíltan belép a zsidók közé. Mindenki kérdezgette őt, nagyon tetszett neki, de valószínűleg valaki észrevette, és pár napon belül onnan is áthelyezték Mariansbadba vagy Franzbadba, nem is tudom. Valahová Csehországba, ott is az első volt, hogy megkereste a zsinagógát. Ez megint nem tetszett valakinek, így a határra került, Cheb volt a végállomás. Chebben volt vegyészcsoport, tankisták és a vegyészek. Ott két komáromi fiúval találkozott. Attól fogva ők már együtt voltak, vigyáztak egymásra. Tudniillik a másik kettő régebbi katona volt, nem úgy, mint a fiam. A fiam új katona, újonc volt. Az egyiknek nagyon jó foglalkozása volt a katonáknál. Ő volt a parancsnok titkára. Ha valaki vagy valami kellett, akkor beprotezsálta a fiamat. A másik fiú pedig úgynevezett propagandás volt. Egy külön szobája volt, ahová gyűjtötte a propagandaanyagokat. Ez a három fiú ott nagyon összebarátkozott. Attól fogva a fiamnak nagyon jó dolga volt. Annak idején operálták a lábát, és benne maradt a drót a lábában, nem volt szabad, hogy katona legyen. A sorozóorvos véleménye szerint jó lett így a drótos lábával együtt is. Akkor elhatározta, hogy egy kicsit lerövidíti a katonáskodás idejét. Jelentkezett Pilsenben a katonai kórházba, hogy vegyék ki a drótot a lábából. Közben mi, a feleségemmel Poděbradyban voltunk gyógykezelésen. A hétvégére kapott eltávozási engedélyt, utánunk utazott. A vonaton összeismerkedett egy kislánnyal. A kislány Mariansbadban dolgozott mint gyógytornász. Összebarátkoztak és megbeszélték, hogy amikor a kislány visszamegy Mariansbadba, megint csak találkoznak. Tartották a kapcsolatot. Következő tavasszal elintéztük a feleségemmel, hogy Franzbadba kerültünk gyógykezelésre. Akkor a fiam odahozta magával ezt a kislányt. Bemutatta nekünk. Tartózkodó volt, bár szívesen fogadtuk. A fiam közben megfázott vagy megbetegedett, nem tudom. Senkije nem volt a katonaságnál, csak ez a két barát. A kislány megtudta, hogy a fiam betegen fekszik, elment utána, és vitt neki mindenféle vitaminokat, gyümölcsöket. Nagyon jól esett a fiamnak, hogy valaki ennyire törődik vele. Amikor hazajött szabadságra, kirukkolt, hogy szeretne megnősülni. Kellemetlenül érintett bennünket, őszintén megvallva egy éjszakát közösen a feleségemmel végigsírtuk. Nem tudtuk elképzelni, hogy a mi fiúnknak milyen élete lesz. Mert úgy volt beállítva, hogy egy jó zsidó családban, zsidó szokások szerint fog élni. Nem akartam a fiammal vitába szállni, megkértem őt, hogy ígérje meg nekem, hogy fél évig nem találkozik ezzel a kislánnyal. Nekem az volt a véleményem, hogy azért ragaszkodik a fiamhoz annyira ez a kislány, mert nem csak a zöld egyenruhás katonát látta benne, hanem az embert. Annak idején szerintem a fiamat borzasztóan befolyásolta. Megkértem őt, hogy fél évig ne találkozzanak! Levelezhetnek, beszélgethetnek, de ne találkozzanak. Ha fél év után is azt fogja a fiam mondani, hogy el akarja venni feleségül, akkor nekem nem marad más hátra, csak az, hogy elmenjünk a szüleihez, és megkérjük a kislány kezét. Így is alakult a dolog. Az még hozzátartozik az igazsághoz, hogy amikor elmentünk a fiammal a szülei után, én akkor tudtam tulajdonképpen meg, hogy a lánynak már nincsenek szülei. Az édesapja más faluban élt, elment tőlük, a kislány édesanyja már sajnos nem élt. A kislányt a nagymamája nevelte. Elmentünk akkor hozzájuk. Bemutatkoztunk, és én ott egyenesen megmondtam, hogy mi zsidók vagyunk, mi így élünk, és ha problémájuk van a zsidókkal, akkor azt most mondják meg! Mert azzal a céllal mentem oda, hogy megkérem a kislány kezét. Meg is kértem a nagymamától a kezét. A nagymama kijelentette, hogy neki semmi problémája nincs azzal, hogy zsidók vagyunk. Azt mondta, hogy legfeljebb a kislány is „belépne” oda. Nem is tudta elképzelni, hogy ez mivel jár. Neki semmilyen vallása nem volt. A lánya és a férje is tanárok voltak. Ők semmilyen hitben nem nevelték a gyerekeket. Tehát hogy csináljuk úgy, ahogy mi gondoljuk. Akkor mi abban is megegyeztünk, hogy az esküvőt Dunaszerdahelyen fogjuk tartani. Meghívhatjuk és meg is hívtuk az összes rokonságot. Csehországból is, Magyarországról is, mindenkit, aki valamilyen formában barát vagy rokon volt. A fiamnak volt egy kikötése, hogy mivel tudja, hogy a mi házasságunk nagyon jó, ő is ugyanazon a napon akar házasságra lépni, mint mi. Mi április hetedikén kötöttünk házasságot. Ez a dátum pénteki napra esett, de a városházán nem voltak hajlandóak ekkor összeesketni, így április nyolcadikán nősült a fiam. Nagyon sokan voltunk. Az ünnepi vacsorát a szállodában tartottuk, a dunaszerdahelyi Duna Hotelban. Szép idő volt, a városházától a szállodához autókkal, gyalog, ki hogyan érkeztünk. A hotel teraszán álltunk össze, mert a fiam nem volt hajlandó csak úgy belépni a hotelba. Az akkori szálloda főnöke odahozott a hotel ajtajába egy szalvétába becsomagolt üvegpoharat. Odarakta az ajtóhoz, a fiam felemelte a menyasszonyát, és ahogy belépett, rálépett az üvegre. Akkor mindenkitől, akik ott voltak, mintha jelszóra egyszerre hangzott el a „mazltov!”. Örök élmény maradt a részemre is, de a fiam részére is.

Akkor nagyon nehéz volt lakáshoz jutni, úgyhogy a fiamék eleinte itt laktak, nálunk. Az egyik szobát a rendelkezésükre bocsátottuk. Itt született meg az első unokánk. Amikor már volt lakásuk, akkor megszületett a másik unokánk, a kislány. Természetes, hogy mindenki körülugrálta a kislányt. Én valahogyan másként voltam vele. Amikor hozták a kis lányunokámat, a feleségem rohant felemelni a babát a gyerekkocsiból. Akkor úgy öt év körüli volt a fiúunokám. Letérdeltem hozzá az előszobában, és ölelgettem, hogy érezze az a gyerek, hogy őt is szereti valaki, nemcsak a kislányt szeretjük.

A fiam, menyem és az unokáim itt élnek, [Duna]Szerdahelyen. A fiúunokám, Martin egy ideig Pestre járt iskolába. A lányunokám, Nelly máig is ott tanul, az ELTE-re jár, szlavisztikára, és közben dolgozik egy kereskedelmi cégnél asszisztensként. A fiúunokám huszonhat éves, a lányunokám huszonkettő. Martin Pozsonyba, a Komenský egyetemre jár, remélem, hamarosan végez is. Szociális munkát tanul, az utolsó, ötödik évfolyamot látogatja.

Ami a zsidóságot illeti, az az érzésem, hogy nagyon jó zsidó beállítottságúak mindketten. Nem félek tőle, hogy egyszer talán annyira eltávolodnának a zsidóságtól, hogy megtagadnák. De sajnos hivatalosan nem zsidók. Még akkor se, ha mi zsidóknak tartjuk őket. Maguk is úgy éreznek, azt hiszem. A háláhá szerint csak az a zsidó, akinek az édesanyja zsidó. Én annak vagyok a híve, hogy az a zsidó, aki a gyerekeit zsidónak neveli. Ebben reménykedek, és ebben a reményben fogok meghalni.

A feleségem és én sokat dolgoztunk. Igyekeztünk a munkahelyünkön a maximumot nyújtani. Nehogy újra és újra belénk köthessen valaki. Nem mondhatnám, hogy valami különös bántódás ért volna a zsidóságunk miatt. De ezek a dolgok állandóan a fejünk felett lebegtek, mint Damoklész kardja. Lényegében szerényen éltünk. Nem engedhettünk meg magunknak soha semmi nagyobb dolgot. A fontos az volt, hogy akárhogyan alakulnak a dolgok, a becsület megmaradjon. A többi az nem nagyon érdekelt.

1958-tól, amikor megvettük az első tévékészülékünket, minden áldott este megnéztem a bécsi adóról a „Zeit im Bild”-et (bécsi tévéhíradó). Onnan értesültem a világ eseményeiről. Engem más oldalról nem is lehetett befolyásolni. Szórakoztató műsorokat is néztünk, Pozsonyból is, Pestről is, de a híreket csak a „Zeit im Bild”-ből. Természetesen mindig megbeszéltük a feleségemmel, de főleg a fiammal. A fiam már nagy volt, és figyelte ezeket a dolgokat. Nagyon fontos volt, hogy mindig megegyeztünk. Mindig ugyanúgy látta ő is, mint én. A ´68-as események erősen befolyásoltak bennünket [lásd: Prágai tavasz]. Az augusztusi megszállás idején a feleségemmel és a fiammal éppen a Balatonon voltunk nyaralni. Nem tudtunk hazajönni. A Keleti pályaudvar előtt álltunk az autóban, és kerestem egy benzinkutat. Odajött hozzánk egy rendőr. Látta az autónkon, hogy Csehszlovákiából vagyunk. Csak mondta a magáét, hogy mit csinálnak a csehek, ezért a fiam összeveszett vele. Kialakult körülöttük egy csoport, többnyire a fiamnak adtak igazat, nem a rendőrnek.

Akkoriban Dubčekban egy „megmentőt” láttam, de a történtek felidézték bennem az 1939-es eseményeket. Akkor szintén megszálltak, de a magyar csapatok. Borzasztóan bántott, hogy amikor hazafelé tartottunk, akkor Nyitra előtt a magyar katonák megállítottak. Átkutatták az autónkat. Ezt nem tudtam lenyelni. Ez ma is fáj.

Én 1965-ben voltam először Izraelben. 1978-ban a feleségemmel együtt voltam. Később, már az 1990-s években ott operáltak a szívemmel. Itt még nem tudtak megműteni. A barátaink, akikkel együtt nőttünk fel, más világban éltek ott, mint mi. 1948 óta, amióta csak megalakult Izrael, szabad emberként élték az életüket. Bennünk még volt egy visszatartó erő, ami állandóan figyelmeztetett, hogy vigyázz. Nem tudhattuk, hogy mi fog bekövetkezni, nem tudtuk, mi lesz. Azokat, akik nálunk a legnagyobb kommunisták voltak, egyszerűen kivégezték, jobbik esetben letartóztatták. Itt olyan bizonytalanság volt, hogy egyszerűen nem mertük elhinni, hogy fog jönni egy olyan kor, amikor ez megszűnik, hogy jön egy demokrácia. Én azt hiszem, hogy ahogy ma van, ez már jó. Viszont részemre ez nem az igazi demokrácia. Ez olyan toldozott-foldozott rendszer, ahol mindenki csak maga akar érvényesülni. Több mint száz párt van Szlovákiában. Ezek mind a maguk igazát fújják. Nem tudhatom, hogy az, akivel ma beszélek, nem lesz-e holnap a legnagyobb antiszemita. Mert hát itt él az antiszemitizmus. Ahogy látom, van is táptalaja, hogy tovább éljen.

A kapcsolatunk akkor is fennállt a családdal, amikor a háborúk dúltak. Borzasztóan izgultunk minden alkalomkor, hogy mi történik. Nagyon büszkék voltunk, amikor volt a 67-es háború [lásd: hatnapos háború]. Hoztam is Izraelből egy kis könyvet erről a háborúról.

A rendszerváltás idején mind a ketten nyugdíjasok voltunk a feleségemmel, és éltük a nyugdíjas életünket. A helyzetünk soha nem volt nagyon jó, de nem is volt rossz. Nem tartoztunk a legszegényebb nyugdíjasok közé sem. Ketten voltunk, és a nyugdíjunk kielégített, mert nem voltak nagy igényeink. Nem akartunk már utazni, én már eleget utaztam. Amennyit tudtunk, közösen utaztunk, úgyhogy már nem nagyon tartottunk igényt erre. Nagyon jól esett, emlékszem rá, esténként a televízióban azok a fórumok, amiket 1989 novemberében az utcákon tartottak, és azok a tömegek az utcákon. Rázták a kulcscsomókat. Ezzel azt akarták jelezni, hogy beharangoztak a régi rendszernek, és új világ fog kezdődni. Én személyesen nem tudtam elhinni, hogy ez valóban meg is történik. Akkor már elég idős, beteg ember is voltam, úgy éreztem, hogy ez már nem az én világom.

Határozottan észlelhető volt a különbség Izraelben is a rendszerváltás után. Az előtte lévő alkalmakkor még nagyon erős volt a kibuc-fogalom. Jártam is kibucokban, sok barátom élt ott. Ott nőtt fel sokuknak a gyereke is. Többnyire mind arra „esküsznek”, hogy a legszebb élet a kibuc-élet. Sokan közülük ott is maradtak. Akadnak olyanok is, főleg a fiatal korosztályban, akik elmentek a kibucokból. Próbálnak inkább önállóan, szabadabban élni, mert a kibuci élet azon kívül, hogy nagyon szép és gondtalan, bizonyos szabályokkal is jár.

Nekem a világban mindenfelé akadnak barátaim. Sokan visszajárnak ide, Dunaszerdahelyre. Egy alkalommal az egyik fiatal barátom itt járt Kanadából. Amikor a városban sétáltunk, és gyűjtögette a régi gyerekkori emlékeit, észrevette, hogy nagyon nehezen mozgok. Kérdezte, hogy mi van velem. Mondtam neki, hogy a szívem nincs rendben. Otthon beszélt egy másik barátommal arról, hogy nem érzem jól magam. Rögtön fel is hívtak telefonon Kanadából. Wosner Imiről van szó, arról a Wosner Imiről, aki bekísért az állomásról, amikor visszatértem a koncentrációs táborból. Kérdezte tőlem, hogy miért nem hagyom magam megoperálni. Mondtam, hogy itt, Csehszlovákiában még nem tudják ezt műteni tökéletesen. Erre azt mondta, hogy jól tudják ezt csinálni egész Európában, Amerikában. Felsorolta nekem Ausztriát, Németországot, Franciaországot, Angliát, Svájcot. Többek között Izraelt is említette. Nyugdíjas ember vagyok, nekem erre nincs pénzem. Az itteni betegsegélyző nem valószínű, hogy kifizeti az ilyen műtétet. Erre Imi kijelentette, hogy azzal ne törődjek, csak azt akarták tudni, hogy alávetem-e magam a műtétnek, vagy nem. Kétnapi gondolkozási időt adtak. Két nap múlva hívtak újra, kérdezték, hogy átgondoltam-e. Mondtam, hogy igen. Erre mondta Imi, hogy döntsem el, hol akarom a műtétet. Mondtam, hogy Izraelben szeretném. Nemrég halt meg Izraelben a bátyám, és ha netán nem bírnám ki a műtétet, akkor legföljebb eltemetnek a bátyám mellé. Két héten belül megkaptam a repülőjegyeket. Prágán keresztül repültünk a feleségemmel Izraelbe. Tavasz lehetett, úgy március végén. Kaptam egy telefonszámot, hogy ezt hívjam fel. Ez egy orvos Izraelben, majd mindent elmagyaráz. Tudott jól magyarul is, szlovákul is. Nem volt gond vele beszélni. Felhívtam, ahogy megérkeztem. Mondta az illető, hogy mindenről tud, minden el van intézve, egy Aszuta nevezetű klinikán fognak megoperálni. Éppen húsvét utáni napon mentem be a kórházba. Most tudom csak igazán megállapítani, hogy ügyesek voltak, mert már tizenöt éve, hogy műtöttek, és még mindig élek.

A Claims Conference komoly segítséget nyújt minden holokauszt-túlélőnek. Rendszeresen hozzájárul a gyógyszerekhez. Hetven százalékát fizeti a Claims Conference, és a hitközség is fizet. Ha valaki kórházba kerül, és kiadásai vannak, ugyanúgy. A Claims Conference segített a kárpótlásban is. Németországból kaptunk egyszer ötezer márkát. Mondták, hogy majd kapunk további ötezret, most már euróba átszámítva. Azt is megkaptuk. Azonkívül a szlovák állam is fizetett jóvátételt azoknak a túlélőknek, akiknek elvesztek a szülei, meghaltak, tehát az életért fizettek. A magyar állam is adott valamit, de ezek olyan csekély összegek. Magyarországról először harmincezer forintot kaptunk. Aztán felemelték négyszázezer forintra. Nekünk nem pénz kellene, nekünk a szülők kellettek volna. Mi itt maradtunk húsz évesen, szülők nélkül, mindenki nélkül. Így kellett elkezdeni egy új életet. Egy kárpótlás soha nem lesz egyenrangú azzal, ahogy elvesztettük a szeretetteinket.

A család nagyon összetartó. A fiammal minden nap találkozunk. Jön, érdeklődik, próbál segíteni. Ami az unokáimat illeti, megvan a saját problémájuk. Mind a ketten egyetemre járnak. Az a fontos, hogy végezzék el az egyetemi tanulmányaikat. És persze úgy végezzék el, hogy annak értelme legyen. Martin unokám jó, meleg szívű gyerek, tartja is állandóan velünk a kapcsolatot. Akkor is, ha ritkábban jön el hozzánk. Nelly unokám Pesten jár egyetemre. Közben dolgozik is. Amikor szabadideje van, akkor vagy tanul, vagy dolgozik. Zsidó közössége a Bálint Házban van, Budapesten [Bálint Zsidó Közösségi Ház, 1994-ben alapították. Működését az Amerikai Joint és a MAZSIHISZ támogatja. – A szerk.]. Komoly kapcsolatokat tud tartani ott, akár rabbiképzősökkel, akár más gyerekekkel, akik a budapesti zsidó iskolákban tanulnak. Benne is erősödik a zsidó öntudat. Az unokáim nem tudtak járni zsidó iskolába, itt még akkoriban nem létezett zsidó iskola. Elemiben, ahogy én megfigyeltem, az unokáim körül kialakultak baráti körök, azok voltak, akik szintén érezték, hogy zsidók, és mások is zsidóknak tartják őket. Nekem ez nagyon jó érzés volt. Azt hiszem, az idősebb generációnak nincs is jobb látvány, mint az, hogy a fiatal generáció nem hagyja el az ősök nyomdokait. Az unokáim is voltak már Izraelben, és tetszett nekik az ottani élet. Megmaradt bennük egy bizonyos zsidó érzés. Ez nem egy különlegesen nagy dolog, de azért nagyon fontos. Fontos, hogy tudják, honnan származnak, és hogy kicsodák.

Próbáljuk az unokáknak is elmesélni, hogyan éltek a szüleink, hogyan éltünk mi az ő korukban, milyen szokások voltak, mit csináltunk, mit csináltak a szülők, sőt, néhány történetet is el szoktam mesélni. Az unokáimnak szoktam mesélni, de a következő generáció több tagjának is, mivel aránylag sokat jártam iskolákba előadni. Több diplomás is járt hozzám, érdeklődtek. Én nyitott ember voltam, ma is az vagyok. Bárkinek minden további nélkül szívesen adok felvilágosítást.

Az unokákkal magyarul vagy szlovákul beszélek. Azelőtt az unokáim csak szlovákul beszéltek, ma már nagyon szépen beszélnek mind a ketten magyarul. Sőt, már angolul is. Nagyon örülnék annak is, ha megtanulnának ivritül egy kicsit. Egy-egy szó már megragadt bennük, remélem, majd erre is sor kerül.

Én inkább telefonos kapcsolatot szeretek ápolni a barátaimmal. Akár izraeliek, akár kanadaiak. A fiam és az unokáim rendszeresen e-maileznek. Megvannak a kapcsolatok. A gyerekek tartják a kapcsolatokat, és nekem továbbítják, úgyhogy mindenről tudok. Legyen az Ausztrália, Amerika, Kanada, Svájc, bármelyik részen vannak barátok, tudom, hogy a gyerekek tartják a kapcsolatot. Sokszor kinyomtatják nekem, ami e-mailben érkezik, és elolvasom. Néha magam is válaszolok. Nekem személyesen nincs internetem, és az e-mail sincs bevezetve. Néha leülök levelet írni, néha eljönnek például a pozsonyi Pátria rádióból beszélgetést készíteni a zsidóságról, szokásokról, holokausztról. Amíg emlékezni tudok, addig nagyon szívesen mesélek. Tudom, hogy ez ilyen formában fennmarad, és ha valaki meggyűlöli a háborút, magát a gyűlöletet, akkor elértem a célomat.

Nagyon nehéz ilyen körülmények után azt mondani, hogy boldog ember vagyok. Fiatalon elvesztettem a családomat. Ugyanakkor boldog az életem azért, mert fiatalon rátaláltam egy olyan párra, akivel közösen tudtuk végigküzdeni az életünket. Boldog vagyok, mert sikerült felnevelni a fiamat, a fiamból egy komoly ember lett, kétdiplomás mérnök. Boldog vagyok azért is, mert a fiam családja nem tagadott meg minket, ahogy ezt sok családnál szoktuk látni. 

Gabriela Brodská
roz.  Rothová
Karlovy Vary
Česká republika
Rozhovor pořídil: Barbora Pokreis
Období vzniku rozhovoru: srpen 2005

Pani Gabriela Brodská žije v Karlových Varoch v malom, ale útulne zariadenom byte. Spoločníčku jej robí 95 ročná pani Blaouvá, jej bývalá svatka. Pani Brodská sa narodila v roku 1924 v Rožňave, po druhej svetovej vojne sa presťahovala do Karlových Varoch. Interview sa uskutočnilo v dvoch sedeniach. Pani Brodská nám svôj príbeh vyrozprávala v českom jazyku s občasným použitím slovenských a maďarských výrazov. Vzhľadom na jej vážny zdravotný stav sme interview na jej prosbu  predčasne ukončili.

Rodina
Dětství
Za války
Po válce
Glosář

Rodina

Ze starých rodičů si pamatuji babičku, maminku z tatínkovy strany a dědečka z maminčiny strany. Já nevím, jak dlouho žila oteckova rodina, tam kde se tatínek narodil [Zádorfalva, dnešné Maďarsko], žili na vesnici odjakživa. Nevím, kdy se pak přestěhovali do Miskolce. Babička se jmenovala Fannika [Fanni] Roth. Babička z oteckovy strany zemřela brzy, mně bylo patnáct let [1939]. Babička žila v Miskolci [Miskolc, mesto vo východnom Maďarsku – pozn. red.] a já jsem se narodila a žila v Československu 1. Jezdívali jsme k ní s bratrem [Ladislav Roth] na prázdniny. Ona chudinka brzo zemřela, bylo jí kolem šedesáti let. Dědeček se jmenoval Roth, ale křestní jméno bohužel nevím, jeho jsem taky neznala, on zemřel ještě daleko předtím v roce 1918. A já jsem se narodila o šest let později. Určitě jsem věděla jeho jméno, ale už si nepamatuji.

Babičku jsme navštěvovali každoročně. Jezdívali jsme k ní na prázdniny. Bydlela v takovém dvojdomku. Bydlela tam s ní teta [Paula Fischer (nee Roth)]. Byly tam tři byty. V jednom bydlela teta, babiččina dcera s rodinou, a v druhém bytě bydlela babička, taky ve dvoupokojovém bytě, a ještě tam byl jeden byt, jedna plus jedna. No a dvorek a zahrádka, ale nedržela žádná zvířata. Byl to takový typický rodinný domek. Miskolc tehdy nebylo moc veliké město, asi 60 000 obyvatelů [v roku 1920 žilo v Miskolci 57 000 obyvateľov. 20% z nich tvorili Židia – pozn. red.], nebo kolik mělo tenkrát. Babiččin dům byl blízko centra, pár metrů.

Zlatá babička to byla, strašně jsem ji milovala. Zlatá babička. Byla taková typická, jako Babička od Boženy Němcovej 2. Babička byla po náboženské stránce asimilovaná. Oni měli hospodářství, do Miskolce se stěhovali vlastně až potom. Měli pole, a měli dobytek a ten dobytek se musel krmit i o sobotách a nedělích i o svátcích. A krávy se museli taky podojit, takže nějaké dodržovaní svátků a zvyklostí za daných okolností nebylo moc možné [z daných viet vyplýva, že informátor neovláda všetky židovské zákony týkajúce sa dodržiavania šabatu. Počas tohoto sviatku sú zakázané pracovné činnosti ale kŕmenie dobytka a jeho dojenie je dovolené. Mlieko získané dojením počas sviatkov sa však nesmie konzumovať – pozn. red.].

Dědeček z maminčiny strany se jmenoval Jakub Kraus. Dědečkovi bylo sedmdesát čtyři, když zemřel [1937], a mně tehdy bylo, myslím, asi třináct let. Dědeček z maminčiny strany původně žil ve Zlatove [Zlaté, obec na území dnešného východného Slovenska v okrese Bardejov – pozn. red.] a měli tam obchůdek, takový ten vesnický obchod, kde se prodávalo úplně všechno. Cukr, chleba, petrolej a všechno. Babička se jmenovala Etel Weberová [Etel Krausová, roz. Weberová]. Ji jsem nepoznala, zemřela, bylo ji šestapadesát. Dostala krvácení do mozku, takže když já jsem se narodila, tak už nežila. Babiččin otec, toto mi vyprávěla maminka, byl správcem u Szepeského hraběte [Szepes je maďarské pomenovanie regiónu Spiš, na území Slovenska. Podľa informácií zo Štátneho archívu v Levoči (pod ktorý Spiš spadá) žili v tom období v spomínanom regióne tri šľachtické rody: Andrássy-ovci, Csáky-ovci a Thurzo-vci. Keďže v regióne bolo priezvisko Weber veľmi rozšírené, nepodarilo sa nám zo získaných údajov zistiť, u ktorého z týchto šľachticov bol správcom – pozn. red.] a i jeho otec tam už pracoval. Byly to starousedlíci, kteří už tam žili zřejmě hodně dlouho, když zastával takovou funkci, musel se tam narodit a žít hodně dlouho.

Ve Zlaté jsme se byli jednou podívat. Dědečkův dům byl takový typický vesnický domek. Myslím, že měl dva pokoje a kuchyň. Takový vesnický domek, jenom přízemní. Když jsme tam byli, tehdy už dědeček nebyl naživu a tehdejší majitel nebyl doma, takže my jsme se dívali len skrz okna. Dědeček bydlel u nás, protože byl vdovcem. A to už jsme bydleli v Rožňave. Já [Gabriela Brodská, roz. Rothová] už sem se narodila v Rožňave. Prarodiče prodali všechno (v Zlatove), co měli a nastěhovali se sem (do Rožňavy), protože tam nebyla škola, tam byla jenom do čtyř tříd 3, a měli tři děti, které chodily do školy. Tak se nastěhovali do Rožňavy. Tam si potom koupili větší dům. Maminka se tu provdala a my s bratrem jsme se narodili už v Rožňave, takže já jsem rodačka z Rožňavy. Dědeček ma měl strašně rád. Jinak mi nehovoril jako arany virágom [maďarsky - kvietok môj zlatý]. No tak dědeček měl pět vnoučat, tak cítila jsem, že je na mě velice citově fixovaný. Dědeček s námi hovořil někdy maďarsky a někdy slovensky. Podle situace.

Mamička se narodila v Uhrách, byla to část Rakousko – Uherské monarchie. Bylo to tehdejší Maďarsko, tak se tomu hovořilo, v Uhrách. Mamička se narodila právě v ty dědince Zlatow [Zlatow bol dobový názov obce Zlaté, v okrese Bardejov – pozn. red.]. Maminka se jmenovala Jolanka Rothová, rozená Krausová. Tatínek se jmenoval Jenő po česky Evžen Roth. Narodil se ve vesničce Zádorfalva a až potom se stěhovali do Miskolce. V Zádorfalva měli hospodářství. Tatínkovi bylo 33 let, když jsem se narodila. Vím, že prvního května 1924 měl 33 let. Maminka byla od něho mladší o šest let.

Tatínek byl zlatý člověk, ale bohužel zemřel ve svých dvaačtyřicátých letech na selhání ledvin. To byl člověk, který nikomu neuměl říct ne. Bylo běžné, když si někdo chtěl koupit prase: „Pane Roth, půjčete mi prosím pětset korun!“ Tatínek vždycky vytáhnul peněženku, i když my jsme nebyli boháči. Moc dobře si ho pamatuji, já jsem měla strašně ráda tatínka. Jenom si pamatuji, že když měl pohřeb, z těch okolních vesnic přišli lidi, aby ho doprovodili na poslední cestě. Byl velice oblíbený a vážený. Pochovával ho rabín, brat nemohl mluvit kadiš [kadiš, modlitbu za mŕtvych smie odriekať syn za svojich rodičov iba podovŕšení 13. roku života, po absolvovaní obradu bar micva – pozn. red.], bylo mu jen jedenáct, takže nemohl. Mluvil rabín, on se s ním loučil. Pochovaný byl v Rožňave na židovském hřbitove. Ale ten hřbitov byl po válce zlikvidovaný a ostatky přenesli na křesťanský. Dnes už v Rožňave nie je židovský hřbitov, taky tam nejsou už Židi [podľa informácií z Ústredného zväzu židovských nábožeských obcí na Slovensku dodnes (2005) žije v Rožňave minimálne jedna osoba hlásiaca a k židovskému vierovyznaniu – pozn. red.]. Teď je tam vyhrazena taká část. Vždyť tým mrtvým je to tak jedno. Ve smrti jsme si všichni rovni, i v živote by jsme měli. Já sem hledala jeho hrob, když jsem byla v Rožňave naposledy, to tam ještě byla část hřbitova. Našla jsem tatínkův hrob i prarodičů – maminčiných rodičů. Tatínek měl velmi hezký náhrobní kamen se švédského granitu a když ho pak převezli [zo židovského cintorína, na kresanský – pozn. red.], tak mi psali moji přátelé, že ten náhrobní kámen se ztratil a pak nevěděli, komu ten hrob patří.

Tatínek byl z deseti dětí. Sedm chlapců a tři děvčata. Všech sedm chlapců mělo maturitu, přitom se Zádorfalvi, to je malá vesnice, žádné spojení autobus nebo vlak tehdy nejezdil. Museli pěšky, já nevím, kolik kilometrů. Babička v noci vstávala, zatopila do sporáku, peci a tam naházela brambory. A ty horké brambory jim zabalila do takového sáčku, předem připraveného z nějaké látky, a to měli v kapse, to je hřálo. Nejstarší [Andor Roth] vystudoval práva  a když nejmladší [László Roth] šel k maturitě, tak strýček Andor už měl dobře zavedenou klientelu, tak na jeho náklady studoval ten nejmladší. Studoval medicínu. Takže dva z nich měli akademické vzdělání. A ty chlapci všichni odmaturovali. Ta děvčata jako to bylo zvykem, byly doma a pomáhaly v domácnosti do té doby, než se vydali.

Otecko měl lesy, lesní hospodářství. On jich vlastnil. Maminka byla doma. Předtím než se vdala, asi nepracovala. Dcery byly doma, pomáhaly v domácnosti a čekaly na ženicha. Tatínek, když byl  na vojně, tak sloužil v Rožňave, kde se seznámili s maminkou a byla to veliká láska. Jenomže medzi tým vypukla válka [1. světová válka] a až po válce, když se tatínek vrátil se brali. Tatínek sloužil sedm let. Tenkrát prezenční služba trvala tři roky a den předtím než šel do civilu vypukla válka, ani si nesvlíkl uniformu. Sloužil všude tam, kde bylo třeba. Na frontě. Nerozprával mi o tom, mně bylo osm let, když zemřel. Takže na ty jeho vojnové vzpomínky se nepamatuji.

Rodiče měli svatbu v Rožňave. Asi byla židovská, to sem tam ještě nebyla. V Rožňave už maminka bydlela, to ještě dědeček koupil ten dům. A to byl patrový dům, dost veliký, takže tatínek se tam vlastně přiženil.

Dětství

Maminka s námi mluvila slovensky a tatínek s námi mluvil maďarsky. Oni mezi sebou mluvili teda maďarsky. Maminka se naučil teprve tehdy maďarsky, když se stěhovali do Rožňavy. Do té doby mluvila jenom slovensky. Mým mateřským jazykem je slovenčina a maďarština taky, po tatínkovi. Mluvilo se tak i tak. Maminka s námi mluvila zásadně jen slovensky, abychom nezapoměli. A tatínek mluvil s námi zásadně maďarsky. Tatínek ale dobře ovládal češtinu, protože na vojně byl s klukama s Čech a Moravy, tam se naučil česky. V Rožňave žilo více Maďarů [podľa sčítania ľudu z 15.2.1921 žilo v okrese Rožňava 39,913 obyvateľov, z toho sa hlásilo k maďarskej národnosti 18,883, k československej národnosti 18,054, k židovskej národnosti 487 a k iným 2,489 obyvateľov – pozn. red.], protože celé to jižný Slovensko bylo převážně maďarské, bydleli tam maďarsky mluvící obyvatelé.

Rodiče se oblékali, jak ve dvacátém století. Nosili se šaty, halenky a sukně. Vím, že tatínek  nosil pumpky, to tehdy bylo v móde. Co se týče toho náboženského hlediska, tak absolutně ne. Tatínek se vždycky sháněl po klobouku, když šel do synagógy [tzn. obyčajne nemal pokrytú hlavu, kdežto židovská viera pokrytie hlavy vyžaduje – pozn. red.].

Náš dům nestál přímo v centru. Centrum Rožňavy bylo náměstí, že jo. A potom vedly ty různé ulice a uličky, takže ulice, kde stál náš barák, se jmenovala Ružová ulica číslo 3. Ten byt byl prostorný, byly to tři pokoje a dole v přízemí byl taky jeden byt. My jsme bydleli pochopitelně nahoře. Schody vyústily do takové haly. V létě jsme tam snídali a jedli, protože tam bylo příjemně, takový chládek. Tam byly takové dlaždičky. Byla tam pěkná veliká kuchyň a tři pokoje. Záchod byl veliký, já jsem tam chodila číst zakázané knihy. Já jsem většinou vytahovala z knihovny takové knihy, které ještě nebyly určené pro mě, různé zamilované. Já jsem se tam zamkla a četla. Ten záchod byl jako půlka jednoho pokoje. Bylo tam i okno, takže i světlo jsem měla. Pohodlně jsem si sedla a četla. Pak jsem ty knihy v kalhotách vynášela. 

Zařízení bylo normální. V kuchyni byl stůl, židle, aj nějaká truhle tam stála a kuchyňská linka, něco takového. Dále byla ložnice, tam byly rodiče. Měli jsme jeden opravdu veliký pokoj. To byl pomalu taneční sál, tam jsem měla klavír. Byl to veliký koncertní klavír a to potřebovalo místo. Jinak tam byl veliký jídelní stůl a židle. Tam byla zabudovaná skleněná skříň, kde byl porcelán a různé takové ty drobnosti. Kanape tam bylo, kde si vždy dědeček lehl po obědě a volal na mě „arany virágom, gyere nekem játszani! (na klavír)“ [maďarsky - kvietok môj zlatý, poď mi zahrať!]. Vždy jsem ho ukolébala tým hraním. V tomhle pokoji taky spal dědeček. Byla tam postel, ale tak nějak šikovně postavená, že to nenarušilo ráz toho obývacího pokoje. No a potom v tom předním pokoji jsme spali my s bratrem. Při domě jsme neměli záhradu, jenom malý dvůr.

Měli jsme služebnou, bydlela u nás. Většinou se ta děvčata od nás vdávaly, nebyly u nás dlouho. Jedna ta byla u nás hodně dlouho, jmenovala se Eržike [Alžbeta]. Měla sem ji tak ráda, já sem jí říkala kis anya [maďarsky: malá mama]. Potom jsem s ní navázala kontakt, když jsem se vrátila [z koncentračného tábora]. Ona byla více méně jako moje druhá máma. Pomáhala v domácnosti, aj vařila, protože byla velice šikovná a čistotná. Spolu s maminkou. Když bylo veliké prádlo, tak prala, ale měli jsme i pradlenu. Víte můj otec měl silné sociální cítění, to vím od maminky teda. Když jsme se narodili a měli jsme pleny, tak tatínek říkal: „Pleny maminko budeš prát sama. Jsou to naše děti, a jak k tomu přijde ta služebná, aby prala ty pokadené plenky po našich dětech!“ A botičky jsme si museli čistit sami. Tatínek byl opravdu demokrat. Myslím, že i volil sociální demokraty.

Otecko měl devět sourozenců. Nejstarší byl Andor, potom byl můj tatínek Jenő, pak Šándor, Mihály, Ernő, Gyula a Ladislav – László. Sedm chlapců a tři děvčata: Paula, Gizella a Markéta. Andor ukončil právnickou fakultu v Budapešti a tam měl dobře zavedenou praxi. Jeho manželka byla profesorkou klavíru v Budapešti na konzervatoři. Měli jednu dceru, Agnes se jmenovala. On nezůstal naživu [umrel počas holokaustu]. Jenom Sanyi bácsi [ujo Šani] a László, jen ti zůstali na živu.

Sándor žil v Budapešti a byl dobře situovaný, měl obchod s galantérií. Jeho manželka se jmenovala Magdolna a byla dcerou statkáře. Měli jednoho syna Andriše [maďarsky Andor]. Loni zemřel v Budapešti. On byl velice známý i u nás [v Českej Republike], protože byl odborník, stavitel železničních mostů. I od nás [Česká Republika] z ministerstva měl vyznamenání. Oni ho zvali ke konzultacím do různých států. Moc jsem ho oplakala, keď mi jeho manželka napsala, že zemřel.

Mihály zůstal v rodinném domku v Zádorfalva. A on pak převzal hospodářství. Jeho manželka se jmenovala Boženka. Oni byli všichni z Maďarska, jedině moje maminka byla ze Slovenska. Měli jednu dceru Zsuzsannu, ta žije venku v Izraeli.

Ernő žil v Putnoku, to bylo takové menší městečko v Maďarsku. Také měl pole, ale měli i obchod se smíšeným zbožím. Jeho manželka se jmenovala Rózsika. Byla moc hodná. On se vlastně přiženil do toho obchodu, ale sám vlastnil nějaké pozemky. Měli jednoho syna Józsefa.

Gyula pracoval u Sándora v Budapešti. Byl ženatý, ale vzal si rozvedenou ženu, která měla jednu dceru. Takže on vlastní děti neměl. Jeho žena se jmenovala, my jsme jí říkali teta Panni. To byla zkratka nějakého jména.

László byl lékař v Budapešti. Po válce v 1956-ém roku, kdy byla ta takzvaná kontrarevoluce 4, odjel do Spojených Států, to už byl ženatý. Tam nejprve pracoval v nějakém ústavu pro choromyslné jako ošetřovatel, než udělal nostrifikaci. No a potom už pracoval jako lékař. Má jednu dceru Evu. Jeho manželka se, myslím, jmenuje Zsuzsanna.

Paula se volala po svatbě Fischer. Jej manžel byl Lénárd Fischer. Měli syna a dceru: Dcera Klári byla ve vysokém stádiu těhotenství, když je deportovali. Šla chudinka rovnou do plynu. Krasavice to byla, krasavice opravdu. Syna měli Tibora. On teď částečně žije v Maďarsku a částečně v Izraeli. Strýc Lénárd měl firmu, nevím, jestli neobchodoval s dřevem. Nějak jsem se o to nikdy nestarala. Já vím, že po válce [prvá svetová vojna] dělal na nějakém ministerstvu v Budapešti a potom po letech se vrátil do své rodné vesnice, protože rodiče mu zemřeli a on převzal po nich obchůdek a až po několika letech se stěhovali do Miskolce.

Markétin manžel se jmenoval Viliam, ale nevím příjmení. Mně už ta jména vypadávají z paměti. Bydleli v Sajókazali [obec v Maďarsku], to byla větší vesnice, spíš obec. Taky měli řeznictví. Narodila se jim dcera Magda, která mi byla tak podobná, že si nás lidi pletli. Teta Markéta byla spolu se svou dcerou v Osvientimi a při pochodu smrti 5 to Markéta už nemohla vydržet. Byla strašně vysílená a upadla. Magda pořád plakala: „Maminko, prosím tě, vydrž, maminko, maminko, prosím tě, vydrž!“ Zvedala ji a zvedala. Jenomže ona už nemohla a ten SS-ák ji říkal, aby ti nebylo smutno, a zastřelil i ji.

Velice jsme s nimi [so súrodencami otca a ich rodinami] drželi vztah. Opravdu velice. Chodili k nám pravidelně na návštevu a my k nim. Strašně jsem je měla ráda, protože mi připomínali tatínka. A my jsme byli pro ně pořád sirotci. Děti jejich milovaného bratra. Takže ten jejich vztah byl k nám velice hezký. Opravdu všechny jsem je milovala. Nemohla bych říct, kterého jsem měla radši. 

Mamička měla jednoho brata a jednu sestru. Bratr žil v Bratislavě. Jmenoval se Gejza Kraus. Jeho manželka se jmenovala Friderika Hirschbeinová a měli obchod s konfekčním zbožím v Bratislavě. Narodila se jim jedna dcera, Alica. Myslím, že v 1942-ém roku je deportovali do Lublina [z územia Slovenského štátu (1939 – 1945) bolo do lublinského okresu (Lublin district), v období od 27. marca do 14. júna 1942, deportovaných 39 899 občanov židovského pôvodu – pozn. red.]. My jsme po nich pátrali, ale nic  jsme nenašli. Asi je všechny postříleli.

Teta se jmenovala Berta, provdaná Deutschová. Oni žili v Prešově a tam měli Slovenku [závod bol založený v r. 1920 Jánom Országhom v Martine ako prvá slovenská pletiarska továreň a účastinárska spoločnosť, ktorej neskôr dali názov SLOVENKA. Po zadĺžení továreň odkúpila pražská Legiobanka (ktorá ju mala v správe až do znárodnenia). Národný podnik  SLOVENKA so sídlom v Martine vznikol na základe dekrétu prezidenta republiky v máji 1948 (druhá etapa znárodnenia), a to so spiatočnou platnosťou od 1.1.1946. Továreň sa zaoberala čiastočne i obchodnou činnosťou – pozn. red.] jako účastníci. To byl nějaký družstevní obchod, kde se prodávalo dámské i pánské prádlo. Nějak se jim nedařilo, pak se vrátili do Rožňavy a tam žili až do války. Oni měli jednu dceru, Jolanku a syna Vojtěch, on spáchal sebevraždu z nešťastné lásky. Otrávil se s cyankáli. Bylo mu 24 let.

Teta Berta žila v Rožňave, denně jsme byli spolu, bydleli jen kousek od nás. Teta po obědě přišla a s maminkou seděly u okna a vyšívaly nebo háčkovaly. K večeru pak šla domů. Opravdu jako jedna rodina. No a strýc Gejza k nám často jezdil z Bratislavy. Měl velice rád své dvě sestry. On se mě právě ujal, když jsem začala chodit na konzervatoř. Víte, já dneska, když vidím takové ty vztahy mezi sourozenci nebo v rodině, že trebárs spolu nemluví, nebo se soudí kvůli majetku, tak já to nemůžu pochopit. Já jsem viděla z jedné i druhé strany jenom tu soudržnost a lásku. Je to pro mě opravdu cizí a nepochopitelné.

Rožňava byla malé sedmitisícové městečko [podľa sčítania ľudu roku 1921 žilo v okrese Rožňava 39,913 obyvateľov, pričom v samotnom meste Rožňava žilo 7,325 obyvateľov – pozn. red.]. Byla tam hornická kolonie, ale to asi dva kilometre od Rožňavy. No to víte, tenkrát to byl pro mě střed světa. Jako pro dítě, ale můžu vám říct, že když jsem byla v koncentráku, tak ten stesk po domově, po rodném městě, když jsem viděla kolem sebe, před svým duševním zrakem ty hory, ty lesy, tak ten stesk a bolest byly ještě horší než ten strašlivý hlad, žízeň, bití a ta těžká práce, ta neuvěřitelně těžká práce, co my ženy jsme vykonávaly. Takže jsem byla opravdu taková lokál patriotka.

Nevím vám přesně povedať, kolik Židů žilo v Rožňave, ale z ghetta nás sebrali 350 až 400 duší [1. decembra roku 1930 sa v okrese Rožňava prihlásilo k židovskej národnosti 634 obyvateľov. V samotnom meste Rožňava žilo v tom období 425 Židov – pozn. red.]. V městě byla synagoga [synagóga bola postavená v maurskom slohu, v roku 1893 – pozn. red.], dokonce velmi hezká. Ne velká, ale hezká. Kolem byla zahrada, ještě teďka vidím před sebou obrovský ořešák a pod ním lavičky. Nechodívali jsme tam často, jen na velké svátky. Nejprve tam působil jeden starý pán rabín který zemřel, tak toho si nepamatuji. Pak přišel jeho synovec Dr. Leo Singer [zahynul v roku 1944 – pozn. red.]. On měl filozofický doktorát a pak i tu teologii udělal. Byl to mladý člověk, nebyl vzhledný, ale vnitřně tak nádherný! Měl tak ohromné vědomosti! Každý měsíc uspořádal kulturní program. Protože já jsem celkem dobře recitovala, tak jsem zvykla nějakou báseň přednést. Měli jsme tam aj klavír, tak jsem aj hrála. Byl tam jeden velice nadaný malý klučina, který hrál na housle, i spolu jsme mívali nějakou tu hudební vložku. Rabín měl potom hlavní slovo. Jednou jsem ho slyšela, měl přednášku o teorii relativity od Einsteina. To byl skutečně člověk na takové výši!

Ty přednášky bývaly večer, bylo to jen pro dospělé. Pro děti jsme taky dělaly divadlo, maňásky. Ale to už bylo právě po 1939-ém roku a tehdy jsem právě začala pociťovat tu svoji náležitost se židovskou komunitou. Protože už projevy antisemitizmu byly velice, už byly silné, už jsme to cítili. Ta židovská mládež se stiahla do své ulity a tak nás to stmelilo, že jsme se scházeli jen mezi sebou. No a právě pro ty děti jsme připravovali ty loutky a dělali jsme jim to divadlo. Snažili jsme se nějako kulturně vyžívat, protože do kina jsme už nechodili. Takové ty filmy Jud Süss od Feuchtwangra natočili Němci [nemecká protižidovská propaganda – pozn. red.], tak si to dovedete představit. A pod dojmem tohoto filmu, když lidi vycházeli z kina a potkali židovského muže, tak ho zmlátili do krve. Chtěli jsme předejít takovým těm nepříjemnostem. Scházívali jsme se téměř pravidelně buď tady, nebo tam a vždycky jsme se dokázali zabavit sami mezi sebou. Bylo nás tam dost mladých lidí. Tehdy se náš společenský život omezoval na úzký, nebo užší okruh lidí, který byli stejného ražení.

V čase mého dětstva byla židovská obec skůr neologická. Židovské obchody byly otevřeny i v sobotu. Židé se živili hlavně obchodováním, ale znala jsem aj jednoho horníka, důlního zámečníka. Kousek od nás bydlel švec. Strašně chudá rodina! Víte vždycky jsem slyšela jenom, že židé jsou bohatí. Já bych jim přála vidět tu rodinu! Bydleli v bytě jen jeden pokoj a ta kuchyňka byla tak malinkatá! Okno měla nahoře, takže, když jste šla podél baráku, tak jste se koukala dolu do té kuchyně. On si nemohl dovolit platit elektřinu, takže do noci dělal při svíčce, nebo petrolejové lampě. Já vím, že maminka vždy zabalila ty moje šaty, které už jsem nenosila, ale byly ještě v dobrém stavu a odnesla to tam. Měli dvě dcery, jedna byla se mnou stejně stará, a ještě dva kluky. Ostatné židovské rodiny tam posílali ve čtvrtek nebo v pátek mouku a máslo, aby měly aspoň na šábes. Já jsem tam jednou u nich byla na večeru, a oni měli nenamazaný chleba, každý jenom jeden krajíc a ředkve, ty černé ředkve. Každý dostal nějaký ty plátky a to byla večeře. Oni byly opravdu chudí a takových rodin tam bylo víc. Nebyli všichni boháči. Byly lidi, kteří žili naozaj velmi skromně a dělali manuálně.

V Rožňave mikve [rituálny kúpeľ] vybudovali, ale tam chodili jenom šames, šachter a kantor. Rabín, to ani nevím. Všichni jsme měli doma koupelnu, takže koupalo se doma. Ostatně vím, že pár těch pobožných lidí s té starší generace tam asi chodili. Moji rodiče tam absolutně nechodili. V živote jsem tam nebyla, ani nevím, jak to vypadá. My jsme měli ve čtvrtek po obědě jen náboženstvo a to nás rabín učil, protože v Rožňave nebyla židovská škola. Na těch pár Židů to nebylo zapotřebí.

Před válkou chodili šnórery [tzn. žebrák, jidiš termín šnoder znamemená „poskytnúť príspevok“ – pozn. red.], jo pamatuji si na ně, ale skutečně nevím, jak často chodili,  protože já sem se o to nestarala. Měla sem jiný svět. Jestli jsem nebyla ve škole, tak jsem byla na ulicích a hráli jsme si venku. Strašně ráda jsem se prala s kluky. Měla jsem úplně jiné starosti než pozorovat, jestli chodí šnórery.  No, ale na oběd u nás vždy byl jeden bócher [student], ale já nevím, co to znamená. Vím, že mu říkali Bócher. Takový strašně chudý chlapec, který snad neměl rodiče. Chodil k nám jednou za týden a učil nás modlit se. My jsme teda tomu modlení moc nedávali, ale přece jenom pan rabín vyžadoval, aby jsme uměli číst [hebrejsky], no tak on chodil. Ale spíš kvůli tomu, že maminka mu dala večeři. Pamatuji si, že tatínek jednou šel a on neměl chudák ani zimní kabát. On chodil v zimě jenom v tom starém obleku. Tatínek říkal: „Já už se na to nemůžu koukat!“ Bylo ve městě pár dobře situovaných židovských rodin a říkal: „Hledte, vždyť je to mladý člověk, dostane tuberu!“ U nás byly zimy velice tuhé, sice krátké, ale tuhé. Podařilo se mu dát dohromady peníze. Tatínek ho sebral: „Pojď, teďka jedeme nakoupit!“ Koupil mu kompletní zimní vybavení, boty a nový oblek a kabát. Všechno a teplou šálu. On chudák plakal.

On chodil jen jednou za týden, ale bylo zvykem, že chodili, jak se říkalo „napokat enni“ [z maďarčiny doslovne „ujedať dni“]. To vzniklo tak že, chlapec, protože v Rožňave bylo gymnázium a rodiče byli chudí a nemohli si dovolit, aby ten chlapec chodil někam na obědy a nemohl být celý den len s kouskem chleba. Tak buď ta matka, nebo otec, než začal školní rok, vyhledali šest rodin, protože šest vyučovacích dnů bylo v týdnu. Takže co já si pamatuji, tak vždy jsme měli jednoho stravníka. Chodil určitý den, trebárs v pondělí, a do těch dalších rodin zas na jiný den až do konce týdne. Byli to jen židovský chlapci. Ta solidarita byla v tomto ohledu. Židovské rodiny byly solidární, snažili se pomáhat opravdu těm, kteří to potřebovali.

To nevím, či byla všade ve městě zavedena elektřina, tekoucí voda. My jsme měli, ale to víte, byly rodiny, které si to nemohly dovolit. Svítilo se petrolejkou a koupalo se v neckách. Ty takzvané hlavní ulice a cesty byly vydlážděné, s kočičími hlavičkami. Tehdy ještě chodilo málo aut cez město. Nemám tušení, kolik lidí vlastnilo ve městě auto. Možná že ho mělo jen pár lidí, to byl velký luxus.

Každý týden v pátek a v sobotu se konaly trhy. Z venkova přijely selky a prodávaly drůbež, vejce, máslo a ovoce. Všechno. Jarmok se taky konal, ale to jen jednou za čtvrť roku. Tam se predávalo všechno, co si umíte představit. Sladkosti, oblečení, úplně všechno. Maminka chodila nakupovat každý pátek, ale většinou nám všechno dodávali. Kupovalo se to ve velikém. Každý rok jsme vařili povidla, lekvár – szilva lekvár [maďarsky: švestkový lekvár]. Takže my už jsme měli ty svoje známé na venkově a ty nám přivezli metrák švestek. Do půlnoci jsme to odpeckovávali a pak se to vařilo na dvore. Ořechy se taky koupily na  pytel. Chodila maminka na trh kupovat papriky, zelené papriky. U nás bylo několik Bulharů, zahradníků [bulharskí záhradníci zaujali významné postavenie v pestovaní zeleniny po celej Európe. Ich migrácia začala na prelome 18.-19. storočia. Na územie Slovenska začali prichádzať na konci 19. storočia. V nasledujúcom storočí miestne úrady zaznamenali asi v 64 usadlostiach záhradníctva, ktoré založili Bulhari. V období medzi dvoma svetovými vojnami (1935) počet bulharských záhradníctiev na území Slovenska odhadovali na 320. Najviac ich bolo v okolí Košíc a Bratislavy – pozn. red.]. Za korunu za první republiky jste dostali deset paprik. Deset halířů kus. Kilo másla, to, co ženy nosily, stálo devět korun. Byla tam i mlékárna, ale tam to bylo o něco dražší. Rybí trh tam nebyl. Ale vím, že dědeček měl rád ryby, takže maminka ich občas dělala. Ale kde ty ryby kupovala, to nevím. Ani mě to nezaujímalo, bylo to na stole, tak to bylo.

Pamatuji si, že jednou byl v Rožňave ministr Dérer 6 z Bratislavy, on byl sociální demokrat. Bylo to veliké haló, vedli ho po hlavní ulici, po náměstí s kyticí červených karafiátů. To si z celého pamatuji, tehdy jsem byla ještě dítě. Jenom jsme ho okukovali, že jo. A když se v 1939-ém roku rozpadla republika 7, 8, [Rožňava pripadla po Prvej viedenskej arbitráži Maďarsku – pozn. red.], tehdy mně bylo jenom patnáct. Můj tatínek byl takový vlastenec maďarský, že když zazněla maďarská hymna, tak tatínek stál v pozoru a slzy mu kanuly po obličeji. Já sem nepřilnula k tomu maďarskému národu, protože já jsem se narodila v demokratickém Československu 1 a tam [v Maďarsku] ty kastovní rozdíly byly tak veliký. Když nějaký chudák šel do úřadu, žmoulal si v ruce čepici až do té doby, až kým ho velkomožný pan úředník oslovil, že mohl jít dál a přistoupit k tomu stolu, kde on dělal. Takže tohleto mi vadilo. Anebo jednou jsem byla v Budapešti a jel okolo mě kočár, kde seděla manželka Hortyho 9. Kočár zastavil, někdo vystoupil  a než vystoupila Hortyho manželka, tak si klekl a políbil jí ruku. No, já jsem byla úplně u vytržení, že něco takového existuje! V Československu, když jste chtěla psát prezidentovi, tak vážený pane prezidente a nic víc. Něco takového bylo pro mě nepochopitelné.

Narodila jsem se v roce 1924 v Rožňave. Od svých tří let jsem chodila do školky, do klášterní školy. Já jsem většinu času trávila venku před barákem, tam bylo hodně dětí. Auta tehdy moc nejezdila, jednou za den projelo auto a aj to pomalu. My děti jsme vždycky řádily venku. A jakmile napadl první sníh, tak už jsme se sáňkovaly a chodily bruslit. Až do té doby, kým tatínek žil [zomrel v roku 1932]. To dětství bylo opravdu hezké. Moc těžce jsem nesla jeho ztrátu, i když jsem ještě byla dítě. Tak si ho pamatuji, on mě měl tak strašně rád, tak jsem ho milovala. Bratr byl o čtyři roky starší a když jsem se narodila, tatínek byl zklamaný. On chtěl zase syna. Takže jeho vztah byl ke mně ze začátku dost vlažný. A potom já vím, že když tatínek seděl, tak moje místo bylo na jeho klíně. A když tety přijely z Maďarska na návštěvu a říkali mu: „Ty, nepřeháníš to trošku s tou láskou k tomu dítěti?“ A tatínek říkal: „Půlka mého srdce je to dítě!“

Tatínek zemřel, když mně bylo osm a bratr měl dvanáct. Maminka se pak za dva nebo tři roky provdala. Na to nerada vzpomínám. Bylo to velice nešťastné manželství, a jestli jsem někoho z hlouby srdce nenáviděla, tak to byl můj otčím. Oba dva s bratrem jsme ho nenáviděli! On nás neměl rád. Chtěl mít své vlastně dítě a maminka nechtěla. Bála se, že by se to odráželo na jeho chováni vůči nám, ačkoli to jeho chováni bylo… Otčím se jmenoval Alexander Eichnel, no a maminka si pak vzala jeho jméno. Nikdy jsme ho nepovažovali za otce. Měli jsme k němu opravdu odstup. Nedokázala jsem mu říct tati, nebo něco takového. Vyhýbala jsem se nějakému důvěrnějšímu oslovení. On byl vyučený klempíř. Ze začátku jsme žili z toho malého kapitálu, co jsme dostali za ty lesy [predali lesy v okolí Rožňavy, ktoré boli vo vlastníctve ich otca Jenő Rotha – pozn. red.]. To víte ono zas toho tolik nebylo. Sice nám tatínkův bratr [Sándor Roth] pomáhal. Tam ty sourozenecké vztahy byly krásné, opravdu. Dýchali ty sourozenci opravdu jeden pro druhého. A ten strýc byl velice dobře situovaný. V Budapešti měl velkoobchod s galantérií a koženým zbožím. Já vím, že na jar přišel od něho balík, kde byly látky na kostým, kabát a peníze na boty. On nás oblíkal. On říkal: „Já nechci, aby někdo řekl, že pracuje na děti mého bratra.“

Tenkrát bylo pět obecných tříd a tři měšťanky 3. Do obecné školy jsem chodila do kláštera. Ihned potom, jak jsem ukončila měšťanku, jsem jela do Bratislavy a přijali mě do druhého ročníku na konzervatoř. Zřejmě nějaké to nadání jsem musela mít, když s takového malého města a hned mně přijali. Má učitelka byla taky absolventka konzervatoře. Jmenovala se Boriška Falvy a provdala se za jednoho právnika Gotthilfa, myslím. Mě nemohli dostat od klavíru, mě tahali od klavíru, tak sem ho měla ráda. Beethovena jsem strašně milovala. Měla jsem ráda taky Mozarta. Zajímavé je, že jsem nemohla jako mladá dívka přijít na chuť Chopinovi. On je hodně citový a teprve jako mladá žena jsem chápala jeho hudbu a velice jsem si ho zamilovala.

V Bratislavě jsem začala chodit na konzervatoř a to jsem pak musela domů. Lebo konce roku 1938 Rožňavu anektovalo Maďarsko 8. Takže moje hudební kariéra tím skončila. Říkali, že jednou budu zářivou hvězdou na hudebním nebi. Zlaté oči, které mě tam viděly. Já jsem ale soukromě v Miskolci absolvovala hodiny u profesora Hollósyho. No hodiny, jednou za měsíc, ale říkal ano, postupujete do dalšího ročníku. Už jsem chtěla do hudební akademie, která měla sedm let.

Po válce jsem chtěla dokončit konzervatoř, proto jsem jela do Prahy. Po ukončení třetího ročníku na konzervatoři jsem mohla dostat státnici, oprávnění, abych mohla vyučovat. Jenže já jsem uměla celou konzervatoř, i když jsem na to neměla papíry. Chtěla jsem vlastně dokončit celou to sedmiletou akademii, abych měla kvalifikaci, lebo já jsem nebyla vyučená, ani dostudovaná, nic. No ale seznámila sem se se svým mužem, bylo to šestnáctého augusta a druhý den mě požádal o ruku. 31. jsme měli svatbu v 1945-ém roku. Pak uplynulo několik let, než jsem si sedla ke klavíru.

Já jsem doma moc pobožnosti nepobrala, protože moji rodiče dodržovali sice svátky, ale spíš z úcty k rodičům a tradicím, než z nějakého náboženského přesvědčení. Nehledě k tomu, že já jsem chodila do katolicky klášterní školy a neměla  jsem jedinou židovskou kamarádku. Moje kamarádky byly z řad mých spolužaček. Jednou byla u mě jedna dívenka [študentka, ktorá robila s pani interview – pozn. red.], a pořád se mě vyptávala, jak vnímám svou židovskou identitu. No ono to je strašně těžké, protože já sem žila vyloženě v křesťanském prostředí, už samotná ta škola, kde jsem chodila od tří let, i do školky. Moji rodiče měli hodně křesťanských přátel, možná ich bylo víc, než z těch židovských rodin. My jsme byli velice asimilovaní. Židovství jsem vnímala čistě jako náboženství. Když moje spolužačky měli katechizmus, tak já jsem měla volno. A zase když já jsem měla hodiny náboženství, tak ony měly volno. Len v tom jsem spatřovala rozdíl, nikde jinde. Pro mě židovství nebylo ani národnost, ani rasa.  S tím jsem přišla do styku, až když bohužel nastala ta smutná doba, ale jinak, jsem nerobila rozdíl. Jeden byl protestant, katolík a já jsem byla izraelitského vyznání. Takže to pro mě znamenalo celé toto židovství. Situace se změnila po 1939 roku, když se rozpadla republika, a nás anektovalo Maďarsko 8. Tam už byly ty omezující protižidovské zákony 10.

Rodiče chodili do synagogy jenom o svátcích. Pokud dědeček žil [Jakub Kraus, umrel v roku 1937], tak byli trošičku pobožnější, že jo. Na pésach se vyměnilo aj nádobí a tak dále. A potom, když už dědeček zemřel, tak už se to nebralo tak přísně. Aj jsme uklízeli před pésachem, ale jen normální jarní úklid. Já jsem rozhodne jedla kvašený chléb. Kupoval se maces, predsa len tradice jsou tradice. Měli jsme doma aj stromeček. Jo chanuka, to jsme taky drželi. Pak přišli Vánoce a měli jsme stromeček a dárky. Rodiče byli dost vlažní ale byli věřící.

Pokud dědeček žil tak jsme měli košer, ale potom už ne. U nás se většinou jedla drůbež a krmily se husy kvůli sádlu. Husy a drůbež a občas nějaké hovězí maso. Vepřové ne, ale já když jsem šla někam na výlet, tak mi maminka udělala řízky z vepřového masa, ale jinak doma… asi o to moc nestáli, to spíš drůbež. Na Jom kipur maminka držela půst, ale my jsme nemuseli.

Měla jsem jednoho brata, byl o čtyři roky starší než já. Jmenoval se Ladislav Roth. Mezi námi byl krásný vztah. Když jsem byla menší, tak pochopitelně on byl ten velký, a já sem byla ta malá. Když už jsem měla patnáct, šestnáct let, tak opravdu jsme se měli moc rádi. To jednou ředitel gymnázia říkal bratrovi: „Prosím tě, ty chodíš se svou sestrou, jako kdyby jste byli milenecký pár!“ Protože my jsme chodili tak, že on mě vždy vzal okol ramen nebo podpaždí, takže my skutečně… jak to vypadá! Bratr říkal: „Pane řediteli, je to moje sestra, kterou mám opravdu velmi rád! Mám jenom ji!“ To už byla maminka po druhé vdaná a náš vztah vůči otčímovi byl velice špatný, takže my jsme tak lpěli na sobě. A když nás viděl  nezasvěcený, tak si mysleli opravdu, že jsme milenci a ne sourozenci. Bratr nechodil do klášterní školy,  protože v Rožňave byla i státní škola. On chodil tam, pět tříd a potom šel na gymnázium a v Rožňave maturoval.

Bratr měl bar micve, to už náš tatínek nežil. Vím, že to bylo velice dojemné. V sobotu odpoledne byli pozváni dospělí, náš rabín, to ještě byl ten starý pán rabín. Byla ryba, barches a já nevím co. Různé takové sladkosti, které se dělali tak, aby se masné a mléčné nemíchalo 11, tak, aby to bylo v pořádku. No a potom v neděli odpoledne přišla mládež, bratovi kamarádi a mé kamarádky.

Před válkou jsem měla snoubenca, byl to spolužák mého bratra, spolu chodili na gymnázium. A v takovém malém městě jsme se znali všichni. Měli jsme stejné příjmení. I když žádný příbuzenský vztah mezi námi nebyl. Jmenoval se Tibor Roth. Měla jsem velmi šťastné manželství a měla jsem svého muže opravdu ráda, bylo to obapolné, ale takovou lásku, jakou jsem cítila k Tiborovi, tak takovou prožijete jenom jednou za život. Byl jediným synem dobře situovaných rodičů. Jeho otec byl ředitelem v Rožňave takové menší továrny na likéry. Byl i akcionářem. Měli jenom jediného syna. Tibor byl levicově orientovaný, ale nebyl členem nějaké té komunistické mládeže, ale vyloženě tíhl k levici.

Za války

Počas války byl Tibor v ghettu v Budapešti. Tam nějakým způsobem, to už nevím jak, mně to potom napsala jeho teta, která žila v Budapešti, se dostal do Strany Šípových křížů 12, to byla maďarská fašistická strana - nyilas keresztesek. Věděl dobře, kdy a kde budou razie a kdy a koho budou zatýkat a on ty lidi anonymně předem upozornil, varoval. Začalo to být ale podezřelé, že když šli pro toho člověka, tak ho nikdy doma nenašli. Začali ho sledovat, a on už věděl, že je zle. To už bylo v únoru v 1945-ém roce. Ke svým příbuzným nechtěl, protože by ho především hledali tam a nechtěl, aby příbuzní měli potíže. Ukryl se pod jedním mostem v Budapešti. Dovedete si to představit, že v zimě v únoru tam dostal těžký zápal plic. Rusové už kolem 10 února osvobodili Budapešť [2. a 3. ukrajinský front dokončil oslobodenie Budapešti 13.2.1945 – pozn. red.]. On ještě z posledních sil vyšplhal na břeh, a tam se složil. Lidi ho naložili na nějakou káru a odvezli ho do nemocnice. Pár dní ještě žil, ale nemohli ho zachránit. Já jsem potom z domova napsala, měla jsem adresu jeho příbuzných, protože  já jsem mu tam posílala dopisy. A ta jeho teta mi napsala, co se mu vlastně stalo, no byla to pro mě rána.

V březnu celé Maďarsko obsadili Němci 13. Do ghetta jsme šli v dubnu nebo začátkem května. Ghetto bylo v Rožňave. Vyprázdnili tři nebo čtyři domy, které byly vedle sebe, a tam jsme byli. Já jsem chodila do práce do cihelny, tam to byla strašně těžká práce. Chodila jsem tam, abych se dostal z toho místa [ghetta]. Všechno mě tam dusilo. Chtěla jsem se dostat mezi lidi, vidět ulice a vidět lidi. A no a potom šestého, začátkem června, júna nás viezli z ghett do Diósgyőr-u, vedle Miskolce, tam jsme byli dva dny v cihelně. A pak do Osvientimi. Cesta trvala týden a dojeli jsme. V Osvientim každá hodina, každá minuta měla šedesát vteřin hrůzy. Bratr byl tehdy už v pracovním táboře. Bohužel nepřežil válku.

Do Osvientimi jsme dojeli třináctého června. Já doprava a maminka doleva. Tehdy jsem nevěděla, co to znamená. Byli jsme bez vody, v jednom vagóne nás bylo asi devadesát a dali nám jeden kbelík vody. Měli jsme s sebou jídlo, ale vůbec jsme nejedli. Nemohli jsme polykat, jak jsme měli sucho v ústech. Takže všechno to, co jsme měli s sebou, zůstalo tam. Byla jsem jako oblbnutá, nevěděla jsem, kde jsem, co se děje, jenom jsem slyšela, jak řvou. Byla jsem úplně mimo. Slyšela jsem, jak řvou: „Alles, raus! Alles, raus!“ [nemecky: Každý von!]. A všechno nechat ve vlaku, veškeré batohy, jenom vystupovat ve dvou. Vzala jsem maminku podpaží a šly jsme. Já jsem jen automaticky zvedala nohy, protože cesta trvala týden. Přes den jsme stáli a  bylo horko. Strašné, bez vody a devadesát lidí v jednom vagone. Zamřížované okénko. Vůbec jsem nevěděla, kde jsem a co se se mnou děje. Mamince se zachvěla ruka a říká: „Můj ty Bože, tam rozdělují!“ Ona si všimla, že tam stál doktor, doktor teda, který taky složil hypokratovu přísahu, a z jednej i druhé strany SS-mani a SS-ačky… Maminka si všimla, já jsem je teda ani neviděla, že na pravé straně stojí mladé ženy a starší lidi šli do leva. Maminka nebyla stará, měla čtyřicet osm, ale měla úplně bílé vlasy. Ona se mě pustila a tak nenápadně mě postrčila. Říkala: „Jdi tam, tam jsou mladý!“ Já jsem ještě stihla políbit jí ruku a řekla jsem jí: „Maminko moje, buď silná!“ To všechno jako ve snů, stála jsem tam a uvědomila jsem si, že nedržím maminku za ruku. Tak bezradně jsem tam chvíli stála a chtěla jsem udělat krok do leva. Jeden SS-ák ke mně přiskočil, měla sem na sebe kostým a chytil mě za cíp toho kabátku a hodil mě tam. Tím mi vlastně zachránil život. Já jsem pak šla do tábora.

Nevěděla jsem, co se vlastně dělo. Ptali jsme se pak blokové, kde jsou mladé ženy, kde jsou děti, ty nádherné krásné děti. Takové hezké, u nás v Rožňave bylo několik takových krásných mladých žen! Tak vyhýbavě nám říkaly ty blokové, to byly děvčata, které tam byly od 1942 –ho roku, oni jsou v H lágru, tam mají lehčí práci, tam děti dostávají mléko a lepší stravu než tady. Nedělejte si starosti! Já jsem pořád plakala, a moje přítelkyně se už na mně zlobily, říkaly: „Vždyť my jsme ve stejné situaci jako ty! Nech už toho pláče, vždyť si vypláčeš oči!“ Já jsem říkala: „Já nepláču, že mám žízeň, hlad nebo spím na holé zemi a místo polštáře mám ty svý baganče, ve kterých jsem jela, ale protože mám takový zlý pocit, že mamince se něco stalo!“ Asi po dvou měsících jsem tam uviděla svou bývalou přítelkyni z dětství. Editu Langovú. Oni pocházeli ze Spišské Nové Vsi a měli slovenské státní občanství, takže když přišli Maďaři 8, tak je vystěhovali, ale Slovensko 7 je nechtělo. Oni žili, nevím kolik týdnů, říkalo se tomu „senki földje“ [maďarsky: zem nikoho], mezi Slovenskem a Maďarskem. Známý jim tam nosili jídlo, aby to nějak přežili. Pak se nad nimi Slovenská vláda slitovala a přijala je. No a v roce 1942 šli do Osvientimi. Takže Editu jsem tam viděla, ona byla už tehdy bloková, ale v jiné části tábora. Já jsem k ní přijela, ale ona mě nepoznala ostříhanou a v těch hrozných hadrech. Moje první otázka byla: „Edita, prosím tě, řekni mi, co je to ten H láger?“ H, himmel láger [nebeský láger], [pani Brodská zodvihla po vyslovení týchto slov rukou k nebu – B.P.] a tam jsou naše matky a děti. Říká: „Ty jsi to nevěděla, co sis myslela?!“ Takže, tak jsem se to dozvěděla: Proto ten věčný pláč a ta věčná bolest! Cítila jsem, že maminka musela zemřít takovou hroznou smrtí!

Z Osvientimi nás ke konci října [1944] deportovali dál. V lágru jsme pořád utíkali a schovávali se, jak jsme věděli, že bude selekce. Poschovávali jsme se, kde se dalo. Trebárs do jiného bloku se nám podařilo schovat. Starší vězenkyně, no ta děvčata, co tam byla od dvaačtyřicátého roku říkaly, že z Osvientimi vede ven jenom jedna cesta, komínem. Žádná jiná cesta ven nevede! Tak ony to říkaly. Já nevím, v co jsme doufaly, jenomže koncem října celu tu část tábora, kde jsme byly, začali deportovat. My jsme byli poslední blok a už nebylo kam utíkat, kam se schovat. Odpochodovaly jsme a zastavily se v Březinkách před plynovou komorou. Ono to tak nevypadalo, to byla těžká železná vrata a nad tím tráva, jenže my jsme věděly, co to je. To byla nejdelší noc v mém životě. Jak dlouho jsme tam stály, to nevím. Mně bylo dvacet, dvacet a půl a ptala jsem se, komu co jsem provedla, že ve svých dvaceti letech musím zemřít takovou hroznou smrtí a přitom tak strašně se mi chce žít! Objaly jsme se a políbily. Slíbily jsme si, že se budeme držet za ruce, pokud ješte budeme dýchat, aby jsme nebyly počas smrti tak samy. Nevím teda kolik hodin jsme tam mohly stát, když přijel na kolaje jeden SS-ák a řval: „Aless zurück!“ [Všetci späť!]. Tak jsme se otočily a šly jsme. Osvientim měl obrovskú rozlohu, nevím kde, kam nás vedli. Zavelili svlíkat se, selekce. Já jsem měla už tenkrát brýle, ne silné, slabé asi jeden a půl dioptrií. Jedna ta dívenka, která už tam byla delší dobu, mě viděla a říkala schovej si ty brýle. Držela jsem v ruce chleba, to co jsme dostaly na večeři, čtvrtku chleba. Vydlabala jsem tam díru a do toho jsem zastrčila ty brýle a nesla jsem ten chleba. Prošla jsem selekcí. 

V noci jsme byly v jedné místnosti, já nevím tedy, co to bylo za místnost, ale běhaly tam myši jako na promenádě. Sedla jsem si a najednou jsem cítila, že se na mě něco dívá. Byla to krysa. Já jsem zařvala a vyskočila jsem! Opřela jsem se jenom o stěnu a tak jsem spala. Bylo nás víc, takže opíraly jsme se, držely, aby neupadla žádná. Ráno nás vyhnali a celý den až do setmění jsme stály venku. No a to už bylo v říjnu, to víte žádné teplo. Oblíkali nás tedy! Já jsem dostala organtýnovou noční košili, až na paty. Dámské bombarďáky, které mi byly až sem [po kolená], ale to mně nevadilo, aspoň mi to chránilo kolena. Šaty jsem dostala po nějakém dítěti, tie praskaly ve švech a nějaký chlapecký kabát. Boty mi sebrali, protože já jsem měla ještě svoje, z domova. Byly to takové pevné boty. No místo nich sem dostala na takovém vysokém podpatku plesové černé hedvábné boty. To už jsem stála venku, tři nebo čtyři dni. Tak já jsem se venku zula. Dostali jsme aj ponožky, jednu šedou a jednu fialovou. Ani v cirkusu bychom neobstály, takhle oblečený. Čtvrtý den ráno nás burcovali a pěšky jsme se daly na pochod.

Ty starší vězenkyně říkaly, že jsou různé transporty, hodinové, dvoudenní. Několika hodinové byly, také že lidi naloží a obíhají Osvientim kolem dokola, ale konečná stanice je u plynové komory. Daly jsme se na pochod a viděly jsme z dálky světla a pak že rozdávali balíčky. Skutečně stála tam SS–ačka a dvě alebo tři heftlingy, děvčata a každá z nás dostala balíček. Dostaly jsme půlku chleba, kolečko salámu a kousek margarínu. Teprve, když jsme nastoupily do vlaku, a byl to civilní vlak,  a uviděla jsem venku první civilní dům a svítilo se tam a bylo vidět do pokoje a v okně byla klec s vtáčkem, tak teprve teď jsme věřily, že Osvientim máme za sebou. Že přece jenom jsme se dostaly ven z toho pekla.

Oslobodili nás při pochodu smrti 14. Bylo nás šedesát děvčat. Po válce jsem se vrátila domů a bohužel nikoho jsem z rodiny nenašla. Nebyla jsem doma dlouho, asi šest neděl. Chtěla jsem dokončit konzervatoř. Odjela sem do Prahy a první den jsem se seznámila s manželem. Za čtrnáct dní jsem byla vdaná. A tak skončila moje celá hudební kariéra.

Po válce

Můj manžel se jmenoval Ondřej Brodský. Byl taky Žid, ale vůbec nic mu to neříkalo. Narodil se 17. října 1911. Mezi námi bylo dvanáct a půl, třináct let rozdílu. Já sem to chtěla záměrně. Nechtěla jsem nijakého nevyblázněného mladého kluka, který by lítal po zábavách. Já jsem se z toho všeho nemohla psychicky vzpamatovat. Potřebovala jsem muže, který by mi byl oporou po všech stránkách, který by mi byl matkou, otcem, bratrem, manželem a vším. Tohle všechno jsem mohla dosáhnout jen u muže zralejšího. Manželovi bylo 33 a byl zahraničním vojákem.

Můj manžel byl před válkou technickým vedoucím v Žiline v družstve, kde se vyráběly lihoviny, koňaky a já nevím, co všechno. Byl tam až do té doby, kdy to všechno začalo. Manžel emigroval v 1939-ém roce po rozpadu republiky 1. Emigroval do Polska. Můj manžel byl sociální demokrat, takže on byl vedený jako politický emigrant. A pak, když vypukla válka, tak šli dál. Tam byla veliká skupina chlapců z Československa. A přihlásili se do armády, když se tvořila první brigáda, to byla len brigáda československá. No a celou válku prodělal jako voják, až do konce.

Po válce mu nabízeli továrnu a nevím, co všechno, jako zahraničnímu vojákovi, byl tolikrát vyznamenán. Dostal i válečný kříž [Československý válečný kříž 1939 byl zřízen Na památku boje za osvobození republiky Československé z nepřátelského obsazení jako viditelné vyznamenání československým občanům ve vlasti, jednotkám a příslušníkům československé armády v zahraničí, jakož i jednotkám a příslušníkům spojeneckých armád, kteří se zúčastnili boje, vzplanuvšího v r. 1939, a prokázali v něm vynikající a úspěšný čin výkonný nebo velitelský, při němž byli osobně vystaveni nebezpečí života nebo život obětovali – pozn. red.], to bylo nejvyšší vyznamenání v tehdejší době. Můj muž říkal, že nebude žádný pan továrník, ale že chce dělat. Nejprv pracoval u vojenské správy jako bytový referent, úředník. Můj muž byl tehdy už v důchodu, ale protože jeho zdravotní stav byl špatný, tak byl superarbitrován. Po návratě byl asi rok a půl v armádě. Byl vedený jako vojenský invalidní důchodce.

Bohužel už je tomu třicet let, co zemřel můj manžel. Bylo to v sedmdesátém šestém. Měl občanský pohřeb, v krematoriu. Měl vojenský pohřeb v Karlových Varech. K jeho urně jsem chodila dvakrát, třikrát za týden. A když jsem na tom byla zdravotně špatně a nemohla jsem tam chodit a tenkrát tam autobus nejezdil, musela jsem pěšky do kopce, tak jsme odvezli urnu. Máme chatu na  krásném místě a můj muž to místo miloval. Děti tam uložili jeho urnu velice pietně. Stále s kytičkou a se svíčkou.

Pokud byl manžel v armádě, tak jsme bydleli v Praze. Když šel do civilu, tak jsme se stěhovali  do Varů [Karlovy Vary], takže od 1946 –ho roku bydlíme ve Varech. Nejdřív jsme bydleli jinde, to byl vlastně vojenský byt, a když manžel šel do civilu, tak jsme se přestěhovali. Měli jsme byt druhé kategorie s lokálním topením, byl třípokojový. Když jsem ovdověla, tak jsem se přestěhovala  sem, kde žiji. Babička Blauová [bývalá svatka pani Brodské] ovdověla půl roku přede mnou. V tomhle bytě bydlela Eva [dcéra pani Brodské] s rodinou. No a oni se stěhovali do mého bytu, toho třípokojového. No a my s babičkou jsme se stěhovaly sem. To ještě naše děti byly manželé.

Pracovala jsem jako učetní,  účtárna je ta nejhnusnejší práce, jaká existuje. Já jsem se zařekla, když jsem šla do důchodu. Měla jsem dva zaměstnavatele, Pozemní stavby a Zemědělské stavební závody. Byla to také stavební firma. Tam jsem pracovala celou tu dobu, když jsem byla zaměstnaná. Nemusela jsem dělat rekvalifikačný kurz, sice oni to po mně vyžadovali, chtěli abych si zvýšila kvalifikaci, protože konzervatoř nemá nic společného s účetnictvím. Já jsem říkala, že klidně půjdu dělat na stavbu skladnici, ale že mě do školy nikdo nedostane. „Mít doma nemocného manžela a dvě děti, vždyť za rok byste mě pohřbili. Jak si to představujete?“ Říkal mi potom ekonom: „My to tolerujeme, je to v pořádku, ale aby to bylo postiženo nějakým způsobem, tak vám snížíme plat o deset korun!“ To bylo takové symbolické snížení platu. Vynahradili mi to pak jinak, těch deset korun.

Já jsem neměla vela volného času, protože sem dělala ve finanční účtárně a týdně  jsem měla uzávěrku a tehdy jsem jezdívala domů v noci posledním autobusem. Moc času jsem neměla. Soboty a neděle jsme byly s děvčatama venku na chatě.

Narodili se nám dvě dcery. Ta starší se jmenuje Eva. Narodila se 5. 12. 1949. Mladší se jmenuje Silvia a narodila se 30. 12. 1951. Obě jsou prosincové, přesně dva roky rozdíl. Když byla děvčata malý, Eva strašně využívala Silvii, protože Silva je taková dobrá, dá se namazat na chleba. Eva té její dobroty opravdu šeredně zneužívala. Pak když vyrostly a Eva dostala rozum, tak si uvědomila, že tu sestru má i na něco jiného, ne jenom na to, aby jí vyčistila boty.

Eva se vyučila zlatnicí, ale teď tam už dávno nepracuje. Udělala kurz a má salón psí krásy. Stříhá a upravuje pejsky. Silvia absolvovala střední pedagogickou školu a působí jako vychovatelka. Nejdřív učila na zvláštní škole. Pak na vlastní žádost přešla na ten internát pedagogickej školy. Mají krásny internát.

Obě mé dcery žijí v Karlových Varech. Eva se vdávala brzo, bylo jí dvacet. Vzala si syna babičky Blauové, mé spolubydlící. Ale ich manželství nevydrželo a rozvedli se. Eva se pak asi před osmnáctimi rokmi znova provdala. Její druhý manžel se jmenuje Karel, pochádza z Prahy. Silva se taky brzo vdávala. Ze svým manželem se seznámila na maturitním plesu. Když se připravovali na maturitní ples, na slavnostní polonézu a protože pedagogická škola je vyloženě dívčí škola, snad tam měli jen jednoho chlapce. Tady v Karlových Varech byla část vojska, takže velitel zapůjčil čtyřiadvacet vojáků na ten maturitní ples. A tak se Silva seznámila s Honzou. On už se domů ani nevrátil. Pochází z Ostravy. Honza se jmenuje po nás, protože on se jmenoval Zmija. No a on chudák měl ve škole tolik problémů a říkal, že nechce, aby jeho děti zkusili ve škole to, co zkusil on. Takže on se jmenuje po nás, Brodský.

Eva má dva syny, aj Silva má dva syny. Eviny nejstarší syn je Tomáš, je mu tridsaťpät let. Druhý syn se jmenuje Peter a je mu trřiatřicet let. Tomáš je vyučený výtahář, ale on potom urobil nějaký kurz, takže provádí i různé kontroly. Ale pracuje i manuálně. Peter se vyučil kuchařem, ale má obchod s nábytkem. Obaja sú už ženatý. Tomáš má dvě děti a Peter vyženil jednoho syna a malý Adámek je ich, tomu je rok a půl. Silva má taky dvoch chlapcov. Starší je Jan, tomu je jednaatřicet, a mladší je Ondra, tomu je čtyřiadvacet, bude mu dvadsatpäť. Jan je také vyučený výťahár, ale taky udělal nějaký kurz, jako Tomáš. No a Ondra je automechanik.

K Izraeli mám velice kladný vztah. Minule jsem poslouchala, bylo to velice hezký, ten Břetislav Olšer [nar. 1947], publicista, novinář, fotograf a cestovatel. Fotoreportér, Moravák, vždy v osm hodin na Praze dva je pořad Host do domu. Trvá to asi třičtvrtě  hodiny. Věděla jsem, že bude řeč o Izraeli, tak jsem si to poslechla. On byl od 1996-ho roku venku šest nebo sedmkrát. Už vydal čtyři knihy s touto tématikou [pr. Přežili šest válek, …a Bůh osiřel, Krev pod obojí – pozn. red.]. Mimojiné, on není Žid, takže nelze ho obviňovat ze zaujatosti. Říkal, že se vyčítalo Židům, že jen obchodují. No ale co měli dělat? Oni v zemědělství dělat nesměli, nedostávali půdu. Takže směli jenom v ghettu obchodovat a studovat. Takže to šlo potom z jednej generace na druhou, takhle to pokračovalo, až kým syn císařovny Márie Terézie, Josef II nevydal toleranční patent 15. Takže to, že Židé jenom obchodovali, nebylo jen jejich vina, ale ty velice tvrdé zákony a okolnosti jich k tomu donutily. On tam vždycky pobudne delší dobu. Opravdu mě to potěšilo, říkám vám, nejsem šovinistka, když říkal nezaujatý člověk, že nemůže pochopit ty Araby. V Izraeli žije celkem šest miliónů lidi a z toho je jeden milión Arabů [štatistiky z roku 2005 uvádzajú, že v Izraeli žije 6,9 milióna obyvateľov. Najpočetnejšiu skupinu tvoria Židia: 5,260,000 a Arabi: 1,350,000 – pozn. red.]. Jejich životní úroveň se nedá srovnat se životnou úrovní těch Arabů, kteří žijí v okolních státech. Mají veškeré výhody, mohou študovat a mají i tu výhodu, že nejdou na vojnu a nehrozí jim nebezpečí, že je postřílejí. Říkal, že Izrael patří k zemím, kde je nejvyšší úroveň, co se týče  kultury a životního standardu. Od nezaujatého člověka jsem to slyšela velice ráda.

Izrael existoval i předtím. Izrael nepřestal existovat, když ve sedmdesátém roku [70 n.l. zničení jeruzalémského chrámu Římany – pozn. red.] si podrobili Izrael a zničil Jeruzalém a chrám. Tehdy hodně židů odvlekli do otroctví. Hodně židů se odstěhovalo potom do různých států, ale hodně židů tam i zůstalo a ti nadále udržovali svou národní kulturu a náboženství. Izrael jako takový nepřestal existovat, to se teprve novodobý Izrael vytvořil v tom 1948-ém roce. 

V Rožňave židovské obyvatelstvo bylo hodně asimilované. Já dodnes skutečně nevím, co vlastně jsem. Já žiju v takovém vakuu. A pokud na dotazníkách by se dalo napsat národnost lidská, nebo člověčí, tak já bych určitě napsala národnost člověk. Já se cítím být člověkem. Já neříkám, že sem kosmopolita, ale já miluji tuto zemi, lebo tu žiji. Já miluji svoje rodné město, svůj rodný kraj a nevím, jestli bych si zvykla někde jinde, ale v žádném případe nejsem nacionalisticky, alebo šovinisticky založená, ale v žádném směru. Ani co se týče židovstva, ale ani co se týče tej druhej strany.

Glosář: