Travel

Aleksandar Necak
Belgrade
Serbia
Name of interviewer: Rachel Chanin
Date of interview: October 2000

My family background
During the war
After the war

My family background

My maternal grandparents were both from Senta. Both families lived in the Jewish section of Senta but not in the Orthodox area, which was further outside the center.

Grandmother was born in Senta in 1885. She came from a considerably well-off Senta Jewish family. Her father, Moric Bergel, was a wheat trader in Senta who had his own mill and bakery. At the time there were laws forbidding Jews from owning land so he did not own any wheat fields. They say that he was "poziv na pogrom", "invited to the pogrom" because he had such a Jewish face. He was known to be very witty, constantly pulling practical jokes. Once, while my mother was in school he came to the school and had her called out of class in order to relay a very important message. She and her teachers were worried that something was wrong. But Moric just wanted to tell her that their cat caught a mouse and that she should hurry home for lunch. Some of his pranks had more significant effects.  He had one brother who also lived in Senta and had a great fear of dying. Playing on his brother's fear of death, one day he had the local morticians go to his brother's house looking to collect his brother's corpse. After his brother learned that he had arranged this prank he never spoke to him again and the two brothers died without reconciling with one another. While he was a prankster, he certainly was not a traveler. He did not like to travel and rarely left Senta. Great-grandfather's wife Sirina [nee Stajnfeld] was born in Slavonia and at some point moved to Senta. She was much more observant than he, who was always looking for a way to avoid religious practice and observance. He died in Senta in 1939.

Great-grandfather and great-grandmother had two children, Andras and Tereza, my grandmother. Andreas studied pharmacy in Budapest. During these studies between 1915-1920, he changed his family name from Bergel to Ormos, a Hungarian name. Ostensibly he changed his name to improve his academic and professional opportunities in Hungary. He also met his future wife, Suzana Halpert, in Budapest. She was from a Hungarian Jewish family but moved to Senta with Andras after he completed his studies. Andras had his own pharmacy in Senta, where he worked until he was deported. When he and Suzana were captured he brought with him a vial of poison, which they both ingested on the way to Auschwitz. My grandmother Tereza Bergel lived most of her life in Senta until she was killed in Auschwitz. She finished a middle school for women, as was the practice at the time. She married my grandfather Dr. Kalman Hacker, also from Senta. They were two opposite personalities but, according to my mother, they had a good relationship. Grandmother was always traveling and going to parties whereas grandfather was much more sedate and studious.

Grandfather came from a very poor family. His family was too poor to pay for his studies and he received a scholarship form a Catholic organization in Szeged [Hungary]. They financed both his bachelor’s degree and his doctorate in Berlin but did not make any religious pressure on him. After finishing his doctorate he returned to Senta where he taught Greek and Latin in a local gymnasium. He spent his life close to his books and was not interested in traveling. Grandmother took after her father, Moric, who was not religious whereas grandfather was traditional in his religious practices. He went to synagogue and observed some of the traditional practices and was an active member of the Neolog community. [Following a Congress in 1868/69 in Budapest, where the Jewish community was supposed to discuss several issues on which the opinion of the traditionalists and the modernizers differed and which aimed at uniting Hungarian Jews, Hungarian Jewry was officially split into to (later three) communities, which all built up their own national community network. The Neologs were the modernizers, who opposed the Orthodox on various questions.]  Grandmother accepted these practices as the status quo at home but when she was on her travels she would not adhere to them. Grandfather died young, at the age of 51, on December 2, 1929 and is buried in the Jewish cemetery in Senta.  He had one sister, Berta, who lived in Novi Sad. Berta, her daughter Kati and the rest of her family were killed in the raid of Novi Sad in January 1943.

Kalman and Tereza Hacker had one daughter, Suzana Hacker. My mother was born in Senta on February 25, 1915 and raised there. She studied at the secular gymnasium in Subotica. In 1932, at the age of 17, she married Dusan Necak, a Serbian officer in the Royal Yugoslav Army who was stationed in Subotica. They were married in Prilep [Macedonia] in a Serbian Orthodox church. At the time of the marriage my mother changed her name to Dusanka Necak. She was not religious and did not observe any Jewish holidays or practices nor did she observe the Serbian Orthodox practices. They had two children, my sister Marina and me. As father was an officer in the army we moved around a lot during the pre-war years but regardless of where we were most of our friends were people from the Jewish community in that town. When I was born we were living in Novi Sad, and by the time the war started father was already permanently stationed and working in Belgrade.

During the war

When the war began we were living in Belgrade. At the time mother’s mother, Tereza, was also with us. When the Jews were rounded up in Belgrade she moved us in with family friends, the Djordjevic family, who lived on Knez Milos Street. Grandmother went back to Senta and mother did not tell anyone where she had moved us, thereby breaking all connections with her past. Mother went into this form of hiding because of her Jewish background but also because she was a member of a revolutionary group that had killed a police officer and whose members were being arrested. We lived with this family for the first half of the war and around 1942 we moved to stay with another family in Belgrade, also named Djordjevic. At one point, when all the Jews were told to register themselves with the authorities in Tasmajdan Park mother went to register herself. The clerk she handed her papers to looked through her paperwork and saw that there was no mention of her Jewish background. He ripped up her registration form and advised her that if ever asked she should make up a story about her parents’ background and would thereby avoid registering herself as a Jew. While we were living with these two Djordjevic families we were able to walk on the street and do many daily tasks because we had Serbian last names and had distanced ourselves from the family and friends.

At the beginning of the war, my father was captured and was taken to a camp in the Italian occupied zone. He escaped from that camp and was traveling back to Serbia by train when he was spotted by an acquaintance in the Zagreb train station. The acquaintance had him arrested and he was immediately deported to Jasenovac [concentration camp] were he was killed.

After the war

After the war we remained in Belgrade where mother worked as a financial clerk. My mother currently resides in the Jewish old age home in Belgrade. My sister Marina died in 1996 in Belgrade. I live in Belgrade with my wife, Matilda. I'm a semi-retired architect and Matilda, a landscape architect. 

Pavle Sosberger
Novi Sad
Serbia
Interviewer: Dina Sosberger
Date of the interview: March 2003

Pavle Sosberger is a retired building contractor, but his whole life he worked on collecting information about Jews and their life in Vojvodina, a place where he spent most of his days. During WWII and troubling times it brought to everyone, he lost many members of his family. After the war Pavle realized that if he wanted to save the memory and legacy of everyone he lost, it was going to be a hard work. So, for many years he collected information about his family and is still, to this day, trying to find new date. It is his legacy to his son, grandchildren and great grandson.

He lives with his wife Agneza in her family flat in center of town. This part of the town used to be inhabited mainly with Jews but today it is the area where are situated main shops and cafés. We are sitting in their living room, which is full of Jewish ornaments, some of them belonged to his family and were found after Second World War.

Schosberger family comes from Sharvar or Schlossberg [today Sastinske Straze, Slovakia]. We came to this region in XVII century after the notorious law of Carl the III ‘Familietatengesetz’ from 1726 1. Our family is the ninth generation that has lived in Novi Sad, including my great-grandson Filip.

The first information about my family is about my great-great-grandfather Avram Schosberger who was born in 1779 in Racko Selo [today Novi Sad]. I don’t know the names of his parents but I believe that they lived in Novi Sad too. In the census from 1808 Avram is registered as a small trader (Latin – sacarisus) this is how they called peddlers at that time. Avram’s wife was Fanny Feith from Bugyi [Hungary]. It is interesting that there were marriages between these families (Schosberger and Feith) for four generations. The children of Avram and Fanny are Moritz, Natan, Lazar and Cili.

During the bombing of Novi Sad on June, 12. 1849 2, a bomb shell hit the building in which Avram lived and killed him. Since there were no conditions to bury Avram in the cemetery his family put him in trough for washing laundry and buried him in a shed for firewood. Then my great-great-grandmother Fanny flees with her family to her parents in Bugyi, and stays for about a year. After the family returned to Novi Sad the late Avram was exhumed and buried in the Jewish cemetery in Novi Sad. There is a pitcher on his tombstone as a symbol of belonging to the Leviticus tribe.

My great-grandfather, from my father’s side, was called Schosberger Moritz (Mor, Mozes-Leb). He was born in 1822 (according to some other documentation he was born in 1828) in Novi Sad. After the death of his father (Avram), Moritz leaves for Bugyi, he stayed there for three years. Soon after his arrival to Bugyi he had met Rozalija Feith, who he married in May 1850. Upon his return to Novi Sad, Moritz was a trader and according to tax books from 1875-1880 I found out that he had been paying taxes and surtaxes. He died in Novi Sad on November 10, 1896 and was buried in the Jewish cemetery in Novi Sad.

There is documentation that Rozalija Schosberger has borne a legitimate child, however, the name of the child was not listed but most likely her name was Rozalija, since she had been born in Bugyi in 1853. Their children are Regina, Rozalija (it is interesting that the daughter has the same name as her mother, that is not a custom for Jews) Adolf, Filip, Leopold, Flora and Gizela. They also had two stillborn children (1868 and 1869).

Moritz was active in Jewish circles that is in organizations. He was in the management of Chevra Kadisha from 1885-1888 when his name emerged among officials. I don’t know how religious they were, Novi Sad was never that religious as some other places were, for example Backo Petrovo Selo or Backi Petrovac [located in Vojvodina, Serbia]; they were very religious places in this region. However they went to synagogues, they had their own places to sit and I believe that all Jewish holidays were marked. Their dressing was like at all others in Novi Sad, I know that my great-grandfather had beard but not side-curls.

Moritz had a brother Natan (about whom I only have more information), Lazar born in 1830 and a sister Cili, born in 1837.

My great-grandmother Rozalija Feith was born in 1829 in Bugyi. About her parents I don’t have much information, except that her father was called Jozef Feith and that he was born around 1804. During a visit to his daughter Jozef had got sick; he had pneumonia and died in Novi Sad in 1874. He was then around 70. Rozalija died on March 11, 1904 in Novi Sad too. She had brothers, about whom I know very little. They lived in Bugyi. Filip was the eldest, born in 1831, Ignac was born in 1834, Markus in 1840 and Aron, the youngest brother, in 1844.

My Grandfather’s brother (from father’s side) Filip Schosberger was born in Novi Sad in 1859. He was handicapped, that is one of his legs was shorter; I remember he had a small stilt on his shoe. For this reason he enyojed grandfather Adlof’s protection and later on the support of the whole family. He learned for goldsmith’s and watchmaker’s trade. He lived and worked at number 5 Gajeva Street which is in center of the town, where mainly Jews were inhabited. This flat had four rooms, one of these rooms he used as working place where he was repairing clocks. He married in 1885 Janka Keler. Janka came from Conoplja [Serbia]. She was sickly by nature. They got a son Manojlo in 1905. Unfortunately Janka died early, in 1919; she was buried in the Jewish cemetery in Novi Sad. Filip remarried Regina Kon (who we called Aunt Fani). Fani was deported in 1944 to Auschwitz and didn’t return.

Manojlo (Kis Marci) completed gymnasium and joined ’Adolf  Schosberger’ company. He was conscientious and a good young man. He was active in ’Juda Maccabi’ 3 sports club where he became a general secretary. In 1937 he married Blanka Holender (born in 1915). Blanka was the daughter of Moric Holender, a veterinarian.  A year later they got a daughter Judit.  During the raid on January 23, 1942 they were all killed, except mama Holender. Mama Holender had been present at my wedding; later on she moved to her brother in America, where she died.

My grandfather from my father’s side was called Adolf Schosberger; he was born in 1855 in Backa Palanka [located in Vojvodina, Serbia]. It is not clear to me why he was born there, probably in the days after the bombing the life was difficult in Novi Sad, so the family had left to this nearby place for a short time and then returned again to Novi Sad.

Grandfather Adolf married Gizela Feith from Bugyi around 1880; it was the third generation of young men from Schosberger family that married girls from Feith family. They lived at number 28 Futoska Street, across the synagogue [today Jewish street, in the center of Novi Sad]. It was the house of Dr. Rudolf Grubi, he was very known Jewish doctor in Novi Sad. His house was a two-story house; he lived at first flour and we occupied the whole ground level on the right side, facing the street. We had plenty of rooms, I think 4 or 5. There was no bathroom; at that time Novi Sad did not have a water-supply, but there in the bedroom existed a kind of closet with a marble tile. On that tile there was a washbowl from porcelain with pitcher, and there we washed ourselves in the morning; the toilet was in the hall but it was a toilet without running water. There were servants in the house, there was a woman who was helping my grandmother and there were servants who worked in the warehouses of my grandfather’s company. It is interesting that, although the mother tongue of my grandfather and my grandmother was Hungarian, all business books were kept in German, I don’t know why but it was like this. But the spoken languages of people here were Serbian and Hungarian.

Grandfather Adolf like his ancestors was a businessman, but had started as an accountant.  As alleged, he had his own office in 1896 on the Vilson’s square [today, at the main post office], and in 1904 he founded his store that was called ‘Adolf Sosberger Agency and Commission Store’. The company was located for a long time at number 28 Futoska Street; where they lived as well. As the children were finishing schools they would go to work at their father’s company. Besides having his own store, Grandfather Adolf was also a partner in Goldsmith’s and watchmaker store of his brother Filip and his brother-in-law Samuil Kraus (his sister’s, Gizela, husband).

Father’s mother, Gizela, was a quiet woman. She was born in Bugyi in 1868; her father was called Filip and her mother Pepi. After she had got married she came to live in Novi Sad. Here she wasn’t employed but was a housewife and she took care of the house. I didn’t know her brothers and sisters. Grandfather and grandmother had three sons Josip, Eugen and Martin and a daughter Paula. Grandmother Gizela and her daughter Paula were deported to Auschwitz on April 26, 1944; from where they didn’t return.

On May 15, 1924 when the company worked in full swing grandfather entered his office while his employees were moving cabinets with archives. He wanted to help them to move a cabinet, as he started doing that so he dropped down dead on the floor. He was buried in the Jewish cemetery in Novi Sad in the family crypt. I was the only grandson at the funeral; then I was 4. I remember being taken by an employee from the company. He took me to the funeral with his coach. The funeral procession started from our house, there was a coach with a horse, the rabbi walked to the cemetery; to the same Jewish cemetery of these days. It is interesting that Aunt Paula’s second husband, Jakob Hohberg who was in fact Kohen and since Kohens are not allowed to go to the cemeteries, part of the fence was brought down near the crypt so he observed the funeral through that hole.

After grandfather Adolf died his brothers took over the management of the company that was still on the same location. The company moved into the new building only in 1927 and it was on Karadzic Street. The house is still owned by the family today. There were new offices, a warehouse and also apartments. My grandmother Gizela lived there till she died.

In Chevra Kadisha Adolf’s name appears in 1891 as a member of the board of directors, and in the Jewish community he had been active from 1907 till his death. He last holds the position of the director of religion and the synagogue affairs. In 1923 he had to negotiate with cantor Bernard Griner from Szekesfehervar [Hungary] to ask him to come to Novi Sad and become the chief cantor. As my grandfather died suddenly in 1924 his successor didn’t succeed to bring cantor Griner to Novi Sad, who then leaves for Zagreb. It is interesting that cantor Griner’s granddaughter Mirjam married my son Josip and moved to Novi Sad in 1973. There is an inscription above the middle entrance into today’s synagogue in Novi Sad that says ‘Adolf and Gizela Schosberger’ as the names of one of the donors for the construction of the synagogue.

I know that holidays were observed and that on Saturdays my grandmother would often gather all the grandchildren for cholent to our house on Karadzic Street. We would all sit in the backyard room; there was a big oval table, only Ivan Hohberg (son of my father’s sister Paula and Jakob Hohberg) would not come for lunch, but only watch, since according to his father it was not kosher enough. For me ‘cholent’ was, baked goose with compote from quince as a salad and for desert some cakes.

Father’s brother Eugen was born in 1891. He completed a business school. During World War I he was at the Italian front where he had contusions. He could not speak for some time, but he recovered and was sent to the Russian front. Here he received a war medal for courage. He had a rank of sergeant major. He was in captivity in Irkuck (Siberia).

After he had returned home he rejoined the company and married Lili Fuerst in 1922. Lili lived from 1903 to 1954. With her, he had daughters Mira and Vera.

Mira was born in 1923. She lives today in Paris. She has a daughter Clair and a grandson Julien. She has two Ph. D’s, one from psychology and one from pedagogy; she is a pensioner today. Her sister Vera was born in 1927. She was a famous pianist in Novi Sad and a piano teacher. She never got married. She died in 1972.

Eugen ran the ‘Adolf Schosberger’ company; he was also a member of a mason family. During the occupation he moved to Pest together with his family, where he built a two story house. In the organization of the Kastner group 4 he had been taken with his family to Bergen-Belzen from where they went to Switzerland and survived the war. After the war he returned to Novi Sad and worked with different companies till his death.

The second brother of my father, Martin, was born in 1897. He was married to Hermina Levenber (1901). Martin too worked in the family company. He was a member of Bnei Brit 5. After World War II started, Martin had been taken to a forced labour camp where he perished in 1943 in Ukraine. His wife died from illness in Budapest in 1943. They had a son Egon, born in 1924 in Novi Sad. Egon immigrated to Israel in 1948 with his wife Vera Lacko. He worked in Israel at customs district and for some time in the American embassy. He has two children Eliezer and Ofra and five grandchildren. Egon died in Israel in 1995.

My father’s sister Paula lived on Karadzic Street together with grandmother Gizela and her family. Paula’s husband was called Jakob; we called him Uncle Jaksi. They had four children Djordje, Ivan, Kornelija (Nusika) and Greta. Djordje died very young. He was in a visit at his relatives in Temerin and got scarlet fever and died. He was a very handsome young boy. Ivan didn’t return from the Holocaust; Greta and Nusika lived in Budapest. Greta has died; Nusika still lives in Budapest. Aunt Paula and Jakob were killed in Auschwitz.

My grandfather from my mother’s side was called Gabor. He was from Feith family. His family owned a lot of land in Bugyi but there were also a lot of children. My grandfather didn’t want to be a burden to the family so he left for Budapest. He studied to become a building contractor. He was a very wealthy man; he had 37 houses a car, a coach and a horse-drawn vehicle that served for transportation of goods.

Grandfather Gabor was also the President of the Jewish community in Rakospalota [today part of Budapest] it was an Orthodox community. He built there a synagogue with his son Miska. The synagogue exists even today and is used as a library.

I loved very much to visit Grandfather Gabor. When I was a child he used to take me to visit his building sites. At the beginning he had taken me with his car; later on he sold it. I remember it was a big FIAT that had the transmission from outside. We would always come to the building site while his employees were having their breakfast. It was interesting to me and I always wanted to eat with them. I would sit with them and they would offer me food to eat. Later on my grandmother would fill a small traveling bag with bread, some kosher salami and cucumbers for me, and I also wanted bacon, but she didn’t give me.

Grandfather Gabor’s wife was called Sidonia. We called her Sidi. She comes from Weiner family. She used to help in the office with administrative type of jobs. While she was working in the office grandfather would look after other duties out of the office. They lived in a big house with 6 or 7 rooms. If I remember well there were two servants and coachmen. They also had employees in the store, therefore my grandmother didn’t have to do anything else but overlooking the works in the kitchen since everything in their house was strictly kosher. Their children were Paul, Miska, Paula, Beska and Mancika.

I remember, from my childhood, Seder at my grandmother Sidi. We would always go to my grandfather and grandmother to Rakospalota. Usually I went there with my mother and brother. My father didn’t always come with us. It was big house with six or seven rooms. In one of them there was a big cabinet where all Pesah dishes were held. Of course these dishes were used only during Pesah. Seder was held in a big room; it was a big dinning room and the whole family would always gather there together. Grandfather guided the Seder. They hid afikoman as well so we the children would look after it everywhere in the house. We finished with the song Hadgaja (about a goat). Usually I would say Ma nistanah and my brother Dodika and my nephew Jancika would look for afikoman.

Mother had a brother Paul; she told me he had been very smart. He was known for his skills to do crossword puzzles and solve enigmas and would always receive prizes. However, one day he got meningitis; it seemed he had a brain tumor, but I don’t know about that. He died as a middle school student; he was 17 or 18. He was buried in the new cemetery in Rakospalota; I visited his grave many years ago. I got my name after him.

Mihaly, the other brother of my mother, or Uncle Miska, as I called him, attended gymnasium and completed three faculties, school of civil engineering, school of architecture and school of economics. He was a triple engineer. He had an illegitimate daughter, Ela. Ela’s mother was a nurse, who Uncle Miska met during World War I. When grandmother learned about the birth of this baby, she took her from the woman, brought her home and gave her to a relative of hers, a teacher, since they couldn’t have children. They raised Ela. When Ela had grown she learned that Uncle Miska was her real father. Ela later got married and lived in Spain.

Uncle Miska got married later. His wife was called Antonia, but we called her Aunt Toni. Just when I was in a visit in Budapest in 1956 Toni died. Later cika Miska remarried Aunt Toni’s friend who was called Ana. Soon after she fell sick and had to stay in the bed for the rest of her life. Uncle Miska died in 1975. He was 85 when he died.

My mother’s sister Beska married a banker; his name was Rudolf Lukac. He owned a bank and they lived a care free life. They lived in Budapest in a big apartment. Aunt Beska perished in Auschwitz; her husband had died of cancer before the war began. They had two sons Pista and Jancika. Pista was present at my son’s Josip wedding; he died later. Jancika, he is in Canada, I don’t know what is going on with him, he doesn’t write.

The other sister, Mancika, she was the least attractive among the sisters. Otherwise she studied medicine; she would faint during anatomy classes and so she left studies. She had no education. She married Ervin Hajnal, who was a fine gentleman. He was very religious; he would put tefillin every morning. Besides technical books he read only religious books. Ervin was cultural-technical engineer that is a civil engineer. He worked on the construction of railroads. During the war he was all the time at the railroads, they didn’t imprison nor intern him. Aunt Mancika had no children. They both survived World War II; Uncle Ervin died from cancer in 1956. Mancika died a few years after her brother Uncle Miska.

There was a story. In their apartment they had an official phone line since he worked as an adviser in the Ministry of the Railroad Transportation. One day he called to inform that he was not coming home for a few days. Aunt Mancika didn’t know what to do. When after a few days he had returned home she asked him ‘so where were you?’ he replied ‘don’t ask I was in Berlin driving Regent Horthy’s train to Berlin. Three engineers operated the train with him; there was a police inspector and a mechanical engineer.

Mother’s family was religious. For Shabbat candles were lighted, for the holidays they went to synagogue, and they had kosher kitchen. My grandfather wasn’t wearing kippah on street, just at home, Jewish community or synagogue. All the children in the family had Jewish weddings. In that time weddings weren’t held inside of synagogues, but were usually outside in the backyard of synagogue or of their homes, under Chuppah [bridal canopy]. Only later it became popular to make weddings inside of synagogue.  

My father was called Josip (Jicak); everyone called him Joka. He was born in 1889 in Novi Sad. He was the eldest son. He attended the Jewish elementary school and then the Hungarian gymnasium that was in Novi Sad. Besides Hungarian as his mother tongue he spoke Serbian and German language.  He completed the 4 years of gymnasium and two years of commercial school.

After the graduation he went to Bosnia to learn lumber trade. There he worked in the woods with ‘baraberi’ as they called them [they were workers that were coming from different regions to work and look for better livelihood]. Here they cut woods and lumber with power saws (it is a mechanical motor saw). When they put a log inside it the saw would cut it into boards.

While he was working there a doctor from that district would visit them once a week. Since many of them were sick and injured, he thought my father to use the first-aid kit so he could treat the workers. As he didn’t speak much Latin, therefore the doctor wrote under every Latin name of the medicaments their Hungarian or Serbian names. That way he knew what to do when someone had a cut; he even treated the wounds from syphilis. He had his own method. He would take a long stick, put a piece of cotton and dipped it in iodine. That iodine would burn the syphilis caused wounds and they would dry out. After that he would throw the cotton out; but of course this method didn’t treat the syphilis itself.

My father has served the army; he has been ordered to a cavalry regiment. Up until then he had seen a horse only with a coach. Here he had to groom, take care, and saddle the horse and to learn to ride it. The cavalry was dressed in red pants and blue shirts. Corporal in charge for military training had it in for my father. As the soldiers were riding the horses he would often ‘accidentally’ hit my father with the horsewhip in his leg; since his pants were of red color one could not see him bleeding. Once, during the grooming of the horses, the Corporal took that thing for grooming and hit my father in the chest. During an exercise, because of the Corporal, my father’s horse hit a fence and my father broke his leg. After he had recovered he went in for riding and became the best horseman in the whole regiment. My father was a very strong man, he was educated, he had a nice handwriting and he very quickly became a clerk in the regiment. He received his first star, then the second one and the third one, while the Corporal remained with only two stars and could not mistreat my father anymore.

He spent three years in the army. During this time he was able to celebrate all Jewish holidays, he wasn’t praying everyday, but he used to go to Synagogue. Just as he had left the military service the war [World War I] broke out and he had to return to his regiment. First he had gone to Galician front and later to the Italian front. He was at that time with the regiment as ordnance and received many war medals, two for the courage, merits, and Karl’s cross. All together he had seven war medals.

In 1918 the Italian front had faded away, the revolution broke out 6 and the army left the front and returned home. Soldiers posted white chrysanthemums to their hats, they called it chrysanthemum’s revolution; and then the Hungarian army started their retreat to Hungary. My father went to Budapest together with the army. There Horthy’s soldiers were singing ‘erger, berger, sosberger minden zsido gazember’ which meant that every Jew was a rowdy. Then he decided to leave the military.

Mother Paula was born in 1895 in Ujpest. She first completed the Jewish elementary school and then attended the famous Veres Palne advanced girls’ school. Later she completed an advanced technical school for civil engineering. In secret she also completed Montessori academy for extracurricular education. When she returned to Novi Sad she was the first person to have education for educating kids in extracurricular activities. It was the Montessori Method she used, which is even today attractive.

She was very skillful. She would make anything and everything, for example, she drew, did handwork, made different decorations from wood, Goblins, made and worked on vases. I loved to help her; I would, for example, by a plain vase and then we would color it in black and drew figures in some other colors. After that we would lacquer it and get a very nice thing.

My parents knew each other since they were relatives. After my father had left the military he visited his relatives, the Feith family. His relatives held him up, they wanted him to stay longer because they liked to have a male person around and because their son had not returned form the military. Here he associated with Feith’s daughters. Here somehow Paula and Joka fell in love. My mother told her parents that she had wanted to marry Joka.

The wedding took place in Budapest; since it was a war time my father’s family was unable to attend the wedding. They married in 1919; it was a religious and a civil wedding. They lived for some time in Budapest, where my father ran a café bar that was the property of Grandfather Gabor. After, I believe 4 years, the grandfather from Novi Sad ordered Joka to return home.

I was born in Budapest, in the Jewish hospital ‘szeretetkorhaz’. I was born on Yom Kippur on September 21, 1920. My grandfather Gabor lived 10 kilometers away from the hospital and on the second day after my birth (it was still Yom Kippur) he had walked to the hospital to see me.

We didn’t live in Budapest for long. To Novi Sad my mother and I came with the ship ‘Franc Jozef’, it was the first voyage that I remember. We traveled for a long time from Pest to Novi Sad, but it was fun. When we arrived, my father was waiting for us and waiving. My father had come to Novi Sad before we did in order to prepare everything for our arrival. We went with a coach to our house. I think I was 3 or 4 years old.

In Novi Sad we first lived at my grandmother’s place. In 1927 we moved into our house. It was located near a public bathhouse and a catholic cemetery. It is even today one of the nicest houses. There were 5 rooms and down there in the basement there were a couple of rooms. In that house we had a bathroom, the most modern bathroom with our on plumbing; we had this automatic tank that could fill up automatically. The water had to be warmed up using fire wood, since there was no boiler. In the bathroom we had a bidet and a sink. In that house there was also a central heating that is floor heating on coke; we also had a phone line, radio, it was an equipped house of today’s grade. There were servants, there was a woman who cooked, a young girl who helped with cleaning the rooms and we had, for some time, a nurse while my brother was little but she left later on. We had a gardener and a janitress who washed and ironed the laundry.

We grew roses and some other flowers. I was a well-intentioned boy and would always bring home some flowers. On Futoska Street near the Jewish school there was a store with seeds; there I would by different seeds day and night, violets and sometimes radishes. So I had my own garden where I grew my flowers and radishes.

While we lived in the house, my friends were Vermes Tibor, Iric Mandika, Lemberger’s children, they all lived close by. We all went together to Jewish primary school. Most of  our time was spent playing ping-pong less playing football. And we socialized in the school and at home in the afternoons. Later on I associated with Miki Berkovic. His parents had a big factory ‘Prva Jugoslovenska Kemicka fabrika’, they manufactured soaps, cologne, shoe cream ‘Idol’ and I don’t know what else. Together with him I used to go to the school dances, movies and theaters. For some time I was in love with Miki’s sister. However, my first love was Bjanka in the first grade of elementary school. She danced ballet nicely and my whole class was in love with her. Today Bjanka lives in Israel in Ashkelon and she is 83 years old.

We had friends besides the family but I don’t remember them. Mainly we associated with our relatives. We often got together with our relatives who were in Novi Sad, with Hereds, the other Schosbergers, grandfather’s brother-in-laws, Kraus, Rozencweigs; they were all married to Schosberger’s girls.

While we lived on Futoska Street we had in the neighborhood our seller ‘Najbauer i sin’ [the name of the shop ‘Najbauer and son’]. He was German. He had a variety store and we used to buy there. We had a book where it was recorded everything we bought and at the end of the month we would be paying. We were on good terms with him. This Najbauer had a son.

Once I bought some candies, found a kind of number in them. I asked him ‘what is this?’ he told me to hold on to this number because I could get a watch.  Since then I have started buying these candies and collecting the numbers and at the end, we had all the numbers. He went to the factory’s main office that manufactured these candies and I received a pocket watch. It was a pocket watch, quiet thick and I was very proud of it.

After we moved to the house we would always go to ‘Jelisaveta Marberger’ store. As alleged this Jelisaveta was a distant relative of ours. She had a husband Aladar. This store was located on today’s Zeleznicka Street. We didn’t go there to buy, but we ordered over the phone what we needed and their man would bring the merchandise on the bicycle. On Postanska Street there was a kosher butcher store ran by Marer, grandfather of our friend Evika Marer. We used to buy meat there. There also used to be shacter office (a poultry slaughterhouse) in the backyard of synagogue. The main shochet Simon Fleishman was also teaching and preparing kids for Bar Mitzvah.

My brother was called Adolf Armand Schosberger, Adolf after my grandfather, and Armand, my mother found, so it would not be only Adolf. We didn’t call him Adolf nor Arman but Dodi or Dodika, even in school they called him by his nickname only now and then by his full name. He was born in 1926 in Novi Sad.

I was 5 years old when I started the beginner’s class and I had already known Serbian. My mother tongue was Hungarian and German, I don’t know which one I began to talk first. Serbian I learned here. I had taught my mother Serbian before she took private classes with a professor. She had to give an exam from Serbian, history and geography in order to validate her teachers’ diploma.

Dodika was like me attending the Jewish elementary school, then gymnasium; after he had completed it he began to go to a technical school but he didn’t complete the 3rd grade because the war had started. I don’t remember I had not been here when the war started, but I think one could attend schools then, but he was killed in the raid in 1942. He was 16 then.

Once there was an interesting problem with the name of my brother. We worked every summer in my grandfather’s office. I started arranging the archives, I had to read every letter, to put them in files where they belong and the same thing Dodika had to do later. After I grew up, I advanced and when there were no lectures I would work in the company. I would do everything, I went to the bank to cash cheques, and I would even pay customs. When I stopped working in the company Dodika became the incomer for my duties. Once he has gone to the bank, the clerk asked him to put his signature. He signed as ‘Adolf Schosberger’ – the clerk told him ‘don’t sign the company but your name’, ‘but my name is Adolf Sosberger’ he says.

At least once a year we had to go to Budapest to our family; otherwise Dodika, my mother and I went once together to the seaside to Crkvenica. No more we had traveled together, but I went to camp sites. They were not Jewish camp sites. I used to go to a boarding school at Bled [in Slovenia]; it was run by middle school teacher Legetic. There we didn’t have any special program. We have associated, swum in the lake; I have been there several times.

As we moved to Novi Sad, my mother would take care of me and my brother Dodi only. When Dodi grew up, she engaged in public works. She was one of the most active women in the Jewish community, in the women’s section [then it was called women’s organization], in the Maccabi, in WIZO. She took care of the whole organization of the cultural and public Jewish life. She organized concerts, balls, dances, tea parties. I still have here a newspaper where is written ‘our famous Paula Schosberger was in charge for the organization’.

My Bar Mitzvah was in 1933. Hazan Simon Fleishman prepared me for Bar Mitzvah. It was in the month of September. My whole family was present, even the grandfather from Budapest came. First Kohen was asked to step to Torah, it was Uncle Jaksi Hohberg, on the left was my father, then uncles Eugen and Martin, and I was maftir. I had a new suit, I was very nervous but in spite of that I sang nicely my part of the prayer. After that rabbi Dr. Henrih Kis held a speech, blessed me and congratulated me. With it the official part was over and when I climbed down the stage I was welcomed by relatives and friends who congratulated me. My mother and my aunts were all the time on the balcony. At home we had a formal lunch and in the afternoon my friends of the same age came for a visit. I received many presents.

I attended the Jewish elementary school, then the gymnasium Kralj Aleksandar. It was a classical state male gymnasium (4 grades of gymnasium). Here I was studying Latin and French. I loved to study languages. My French teacher would always praise me to be the best student of his.

I went for two years to Fridman’s institute. Almost every day I would go there after school. It was private institute and students had to pay for attending classes. It had two buildings, one was used as dormitory for out of town students and in the other there were classrooms where we studied. Not all of the students were Jewish, and there were no Jewish subjects. We had classes about general education and they were in German or French language. They were taught by Dr. Fridman and his wife. These classes were famous; he would say ‘today we are going to Italy through Novi Sad by train’. We needed to know what places we pass through, what money is in what country etc.

After gymnasium I attended a technical high school, section for construction. Here my father helped me a lot. He knew to draw nicely and whenever there was a drawing to be done with ink, he would do that instead of me. He bought for me all possible gadgets, I had two boards with legs, one big board was in the school the other one I had at home. I had a drawing desk and a ruler and the same things in the school. I loved descriptive geometry, specialistic subjects and knew to draw nicely, however ink drawing my father knew better.

The town of Novi Sad was a very nice town, as it is today, it is located near Danube, but it was much smaller then today. In my time it had a tram that was introduced in 1911, it was a tram on tracks, electricity; it had been in function till 1958 when it was discontinued. Before that, there was a tram pulled by two horses like an omnibus. Later on came coaches and even cars. We had parks that exist even today Dunavski and Futoski and the so called Artejski Park. The streets were mainly paved with yellow clinker bricks, but there were also streets paved with asphalt and those that were not paved with asphalt. The center was always nicely arranged.

As there were no water-supply in Novi Sad in houses, usually the adults would go to bath in the public bathhouse; we the children would bath at home in a small bath from sheet metal in which you could sit but your legs would be sticking out from it. Father and mother had been going to the bathhouse so long as the house was completed, in which there was a water-supply. In Novi Sad there used to be Mikveh, in the backyard of synagogue but my parents weren’t so religious so they weren’t going there.

The Jewish community was a Neology type 7. In Novi Sad, then, there were about 65 000 inhabitants and maybe even more. From them, the biggest Jewish population had been just before World War II, around 4300. Here were included different emigrants from Austria, Czechoslovakia and Poland. They came to escape from Hitler’s regime. There was a big synagogue that was built in 1909. It is today’s synagogue the fifth in order. It was very nice, it had organs and mixed choir. It is interesting since only in 1888 it was permitted the use of mixed choir in synagogues and only in neology ones that were a bit more liberal.

The main rabbi was Dr. Henrih Kis. He completed the rabbinical seminar in Budapest 8 and he was a Doctor of philosophy. In the 1930s came to Novi Sad another rabbi Dr. Mordehaj Zilber. He was Polish and a Doctor of philosophy too. He was well educated and spoke many languages, mostly he helped the main rabbi and kept Hebrew and history classes for kids. The Jewish community had seven clerks for religion. The main prayer was chazzan Fleishman Simon, there were a few assistants to the prayer and a shammash he was called Kaufman, he wore a half cylinder. There were two servants who cleaned and took care of the synagogue they were not Jewish. One of them blew the organs (before the electrification). He would use his legs to blow air in the organs.

Officials, the President of the Jewish Community and Chevra Kaddisha had their place in the Synagogue. They were sitting to the left of the rabbi, in separate honorary places. To the right two gabbai would sit, they were well known inhabitants of Novi Sad). They all had during the religious service cylinders on their head while the rabbi and the main Cantor as well as all the religious personnel had talar from silk or velvet (they were dressed in a very decorative manner).

In Novi Sad there was also a Jewish kindergarten. My mother founded it at the beginning of 1930, at her expense. It was the first and only Jewish kindergarten in Novi Sad. After the opening of the Jewish cultural home in 1935, the kindergarten had moved into the cultural house and then the Jewish Community takes it over. But my mother was still in charge and running the kindergarten; Hana Simerling, after coming back from Palestine (I think in 1937 or 1938, because she got malaria), helped my mother in work with kids. There was one more girl, additional staff, she would take kids to toilet, helped them to wash their hands etc.

It was a well-known kindergarten, beside Jewish kids there were non Jewish too. There they would draw, learn Jewish songs, make sculptures from modeling clay. Whole kindergarten was adapted for young kids with small tables, chairs, and even small sinks and toilet sits.  All the kids had uniforms, white frocks with blue edges and blue Magen David on the left side, the name of each child was written on the frock’s pocket. The kids often prepared shows for holidays, for Hanukkah, Purim and they were presented in front of the Community members. I remember the names of some performances ‘Adriatic night’, ‘Children’s conference’ and ‘Forest dream’. These were all very simple theatre performances made so that even the youngest of kids could participate. My brother and I would also take a part in them from time to time.

We also had a Jewish elementary school, it was the best school in the town, with excellent teachers and a very modern building, for example, no school in the town except ours, had English toilet and water. It was founded in 1801. It was built next to the synagogue and was here all the time. [Today in that building is a ballet school]. The school director was Boros Mihajlo who taught religious instruction. In the beginning almost all the teachers were Jewish. Later on there were only few Jewish teachers and were employed non Jewish teachers.

It was the only Jewish school in Novi Sad, it was not Yeshiva, we had a specialty; on Saturdays the school was not open but there was a religious service for kids every Saturday in the second grade class. In that class there was a small Aron kodesh, and there was a parokhet on it. On Saturdays Aron kodesh would be opened and a smaller Torah taken out. Meil would take off the clothing and a silky tape in what Torah was wrapped, he would put it on the table where it was read. The religious service was led by Mihajlo Boros. He would read Torah and first was invited Kohen, Levi, Shlisi, Revii, Hamishi, Shishi and Maftir; all who would come to Torah were kids. After the end of the religious service Torah would be wrapped back, hagber would hold it again and galila dressed Torah and put it back in Aron kodesh.

My family was religious but not orthodox. In my home we had kosher kitchen and my mother was very strict about its rules, all Jewish festivals were celebrated and we went to synagogue as well. For Shabbat my mother would light the candles, and at Saturday I always went with my father to the morning service.  For Yom Kippur all the family was fasting and during the day we were at service in synagogue.

Ghettos existed in Novi Sad for only a short time somewhere around 1748. When Novi Sad became a free Royal city with it came its right to create a Jewish ghetto. The Jewish Street was proclaimed a ghetto and all the Jews who had had houses in other parts had to sell and buy houses in this part of the town, but that didn’t last for long. That street would be locked with chains at 6 p.m. But already in 1800s Jews were residing all around Novi Sad although their stores were mainly on Jevrejska Street [Today it is still called the same meaning Jewish street, it is located in the very center of Novi Sad].

After World War I a new Kingdom of SHS was created [Kingdom of Serbs, Croats and Slovenians], Jews too had accepted the new state except a few that had not accepted the new government and left Novi Sad for Hungary. We didn’t meddle much into politics, only Bodo Kovac, who was the president of the Hungarian party. At that time one could sense the strengthening of Zionist organizations and later in 1930s the revisionists too. We were all mainly in Hashomer Hacair 9, Tehelet lavan 10 and Kadima 11 organizations. It was a Zionist center left orientated.

I remember the military parades, every year there was one parade in the town. On September 6, the birthday of the crown-prince Petar, the Yugoslav army paraded with military music. It would begin on Dunavska Street [Main Street in Novi Sad] then pass by the headquarters of the first army, here the army commander would welcome the parade, and to me it was very interesting to watch. There were military music, few military transports with soldiers, artillery, trucks and there were no tanks.

I remember the King’s visit to Novi Sad. We, the middle school students, had stood in the first row, it was in 1934 in the spring and in the fall he was killed. I was next to him, there were no soldiers only isolated policemen in front and we the children. I stood at the movie theater ‘Apolo’ [today’s Apolo center, at the main square], immediately as the king was arriving with an open Packard and with protective glass. Near him was sitting the governor of the Danube regional unit and at the front was the adjutant. While he was coming he was waving his hands to us and greeted us in a military way, and we would shout ‘long live the king, long live the king’, we also had some flags that we waved with. Then the King entered the City hall, for a meeting, and after that he sanctified the business youth’s building. He came out on the balcony, there were a lot of people down there and we applauded and shouted ‘long live the king’!

In 1934 in October the King was killed. My mother had a habit, when she would hear something new she would say ‘Is it possible, is it really possible?’ Exactly then my brother and I heard mother when she started ‘what are you saying?’ and we ‘is it possible. Is it possible?’ However, we saw at her that there had been something really serious, she sad ‘children it is not a joke, they killed the King!’ We were scared about what could happen. But Dodika and I were not aware of the situation. All the night soldiers were marching in front of the house. From all the barracks in Novi Sad soldiers were going to the central barracks on Mileticeva Street. There they gave oath to the new king. The following morning when we went out, there was everywhere military police with rifles and bayonets. They guarded everything, the City hall; the financial institution was guarded by the ‘financi’ (financial guard) in green uniforms, while the military buildings were guarded by the soldiers. This is how it had been until the funeral, that took place about two weeks later in Belgrade and then in Topola.

I attended the gymnasium ‘Kralj Aleksandar’ and we too wore black bands on our arms, but then we changed our minds. But we had our school sign ‘A1’ on our hats with the crown of king Aleksandar on it, and we took transparent black tulle and so wrapped that badge.

While I was in gymnasium I had a very bad teacher, his name was Bozidar Prvanovic, and he taught Serbian language. Before I completed the final exam this guy had tormented me. In the 4th grade of gymnasium, for Christmas break he dictated a list of school readings to us that needed to be read. After I had arrived home and told  that to my father  and my mother, mother grabbed my hands and took me to ‘Matica Srpska’ [a Serbian cultural institution that is engaged in scientific and publishing activities], there we were helped by, I think his name was Cosic, to find all the books. Everything that was expected I have read. I have done nothing else during that break but read.

At my father it was a must that everything I read or write in the school, I had to copy into hard bound notebooks and it was like a Holy Letter. So after I had read all the books from my school readings, I had them written all on the paper. At the first class after the break came that Prvanovic and immediately asked me if I had read anything during the break. Immediately I started reading all the names from the list; of course he didn’t believe me that I read it all. He asked me to read the report. What ever he wanted, I had the report written in my notebook. He gave me mark 3 and didn’t want to give me a better mark although I knew everything he asked. I think he was anti-Semite but I’m not sure how he was behaving with other Jewish kids. He taught me German too. I spoke German fluently, but even here I always had mark 3 very rarely 4. He wasn’t like that with the other students. I remember when we would go on a picnic he would ask me to contribute more money for the picnic and he would say ‘You Schosbergers are rich’. Except this teacher I had nobody else problems with.

All the middle school-kids were joined members of the school organization. And we participated in all school rallies. The rallies took place at today’s stadium, then, it was ‘Karadjordje’ athletic field. It was the property of ‘Vojvodina’ and ‘Juda Makabi’ sports clubs. Here falcon parades took place with falcon music [Falcon was Yugoslavian national sporting organization]. We would march through the town, we had stylish uniforms with red shirts, school hats with a feather, and the younger ones wore short pants, red shirts, sajkaca [type of Yugoslav soldier’s cap] with red lining while the little ones had the same uniforms but instead of sajkaca they wore round caps with black and red in the middle. After that we did some group exercises, floor exercises and then that with rings and with batons mainly exercised girls and younger boys.

I collected stamps, played the piano, loved to ski, and played tennis. I was active in the ‘Juda Makabi’ sports club. Here I first learned to fence, later on I joined the section for gymnastics. In the evenings we would go to parties, makabi balls, and Zionist performances.

Besides Miki Berkovic, my great friend was Fredik Ernst. His parents ran a retail company for postage stamps and philately stamps. Almost every day I would visit them, we would go out together. First we would go to dances that took place in the male and female middle school (gymnasium), after that we would go to cafe bars, bars and night clubs.

During 1933 we moved to Mileticeva street because my father had financial problems and the house were we lived was sold. The building was erected on the location of the former ‘Kamila’ café bar that was a well known meeting place for writers and bohemians in Novi Sad. The building was built by Cocek Nandor a building contractor from Novi Sad, after the projects of Mihaly Feith, architect, who had come to Novi Sad for that reason. He lived with us at that time and sometimes he ate at grandmother Gizela on Karadziceva Street.

In that building except us lived some other our relatives, Kelers, (today they live in Rehovot), Kalmans, Dr. Santo with his family, Sosberger Mano (Kis Marci) with the family. There were more residents here but I don’t remember them.

My family moved in a 4 room apartment on the ground level; from the entrance you got directly in the dinning room that was furnished with the same dinning room furniture that we had in the house, it was a furniture in so called ‘new German style’ that my mother had received from her father as a dowry. From that room you entered the living room. In the living room the furniture was made from mahogany in a secessionist style, we had a big library there was also my father’s desk and in the middle of the room there was a round table with 4 armchairs. On the floor there was a Persian rug. In that room was also a piano made by ‘Lauberger and Gross’. We received it from Budapest, and the rest of the furniture was bought at ‘Eduard Kraus’.

Dodika and I shared the room together; it was all in green furniture. I had a green iron bad and Dodika slept in a green couch. In the room we had a tile stove. Beside the window there were two worktables – it was a green color bench.  Later on I had my drawing table there. In the apartment there was also my parent’s bedroom, and a bathroom but the toilet was separately. From the dinning room we could go to the hallway that led to the kitchen and the pantry. Also in the house there was a girl’s room but it had a separate entrance, from the hallway of the building. It was a small room and in it you could fit a bed and a closet.

In our house there was a lot of books, a part of it my mother had brought from the family library, but also quite a lot of books we bought. There were foreign writers, Hungarian writers, encyclopedias, different historiography books. I read the most a thick book about women anatomy. When I was small my mother took the book for herself, but I have stolen it and always read it.

With Hitler’s arrival to power, there were no big changes here. I remember that local Germans would get together, that building exists even today. On the eve of the war they withdrew into that building, they were armed. Here inside they had a radio station. Sometimes we would see them, but very rarely. Once they marched, here where the Slovakian church is today [Masarikova Street], before the church there is a one story residential house. Here their youth would meet. They were dressed in black short pants, white blouse and white socks.

When I had completed the school I got employed. Then I was 19 years old. My first job was with ‘Soman i Bauer’ company that manufactured artificial stones, there I learned the trade, I worked on the production of artificial stones, façade and around things connected with construction. After that I joined engineer Rajh. Here I worked in the office, drew and drew up plans, and climbed buildings. Later on I got employed in Belgrade with a quite big planning office. Here we worked for the royal court and ministers. It was a very favorable opportunity; I started to get to know the profession and the people. However on March 27 in 1941, there had been a coup d’etat in Yugoslavia and my chief told me that it would be better to return home because there was going to be a war. I went home immediately and joined the civil defense. On April the 6th World War II started in Yugoslavia when Germany attacked Yugoslavia.

In Novi Sad I never felt anti-Semitism nor did I ever have conflicts on the job for being a Jew. However with the arrival of the occupier big troubles for us Jews have started everywhere and at all places. There were a lot of laws that restricted us The first law was that Jews could not buy any real estate, second that they were not permitted to trade with any goods, third they could not attend schools, fourth they could not work in their desired field mainly they had no jobs at all. Then my mother formed small group in Jewish Cultural center, they had telephone there. Our members who stayed without job would apply to her and then she was trying to find them some kind of job. Also Serbs were coming to look for workers. I became bricklayer and I worked together with my friend Ervin Haim who was by profession printer. We were repairing houses. Everybody worked what ever job was found. But this didn’t last for too long, very soon started the call ups for work services that are forced labor.

As soon as the occupiers had come we were asked to pay a huge compensation to Hungarian army, I don’t know why. Novi Sad’s Jews all together had to collect 50 million golden dinars, of course there was no such money. When my uncle Eugen heard about this, he said ‘in Novi Sad there is no so much money’, and that was the Truth. I was the youngest member of group that collected money. From members of Jewish community we collected 37 millions, part in money, houses, bonds and part in bank accounts. The main thing is that we paid 37 million dinars in order to avoid being thrown out from Novi Sad over the Danube, to Ustashi. To be killed by Ustashi.

When they had called us up for forced labor, the first group worked 6 Weeks in Novi Sad. Every day from 6 to 4 o’clock in the afternoon we did physical work at jobs like navy, airport, unloading at the Danube, demolition and clean up of terrain. And besides all, soldiers and officers would all the time tease and mistreat us. For example, solders would catch a person and condemn him to be hanged for two hours. His hands would be tied behind his back and his legs would barely touch the ground. After 15 minutes the most, he would faint. Soldiers would then put him down on the ground, splash him with water, and after he regained consciousness, they would start all over from the begging. They would never beat us.  

When I had finished with forced labor, I would go the office to my father to work on something but since some people started mistreating me, some former employees who didn’t know me, probably mistreated everyone. Some of my acquaintances advised me that it would be better to leave for Pest. I obtained some documents which helped me to get to Pest. There I stayed at my uncle Miska. In Pest it was still possible to work, so I worked in the morning on construction sites, and in the evening I stayed with my relatives Pista and Jancika, we would go everywhere, had fun as much as it was possible.

My family was surviving here in Novi Sad for some time; they could not go out and were not appearing in the society. It was very difficult and obviously a bad situation. My mother stayed home, she could not run the kindergarten that is she worked and she didn’t, the thing is that it was rescinded at the end.

In October I received a call up to report to military officials. As soon as I reported they assigned me to the 5th workers’ battalion in Hodmezovasarhely [south of Hungary] and since that period from October 13th, 1941 till the end of the war I have been in labor camps. I was in different camps across Hungary, in Transylvania and Russian Carpathian, northern Hungary, occupied former Czechoslovakia. In June 1943 we were transported by ships to Serbia in Bor mine, here I stayed till the end of the war, about a year and a half. The camp was run by Germans and our guards were Hungarian soldiers. There I stayed the longest at one place. I worked in the German working organization ‘TODT’, there were around 7000 Jews from Hungary and from all the territories that Hungarians occupied.

The communication with my family existed till they were alive [January 1942]. We had those pink cards that we could mail once twice a month, if you had whom to mail. At the beginning when I was in Hungary and my parents were still alive we stayed in touch. My parents and the brother were killed on January 23, 1942 in Novi Sad during the Raid 11.

The Raid in Novi Sad lasted three days. From our house, during the Raid all its residents were killed and that in front of the house. Only two little babies were saved, Aleksandar Kerenji and Djurika Goldstajn. Servants hid them in pillows and so saved. Later, relatives took them. Djurika has gone to relatives in Novi Sad and then to Budapest to my uncle Miska. Here he had lived till 1956 when he moved to America. There he got sick and died, I don’t know what year.

During those three days of Raid in Novi Sad any kind of gathering, in public or in houses, was forbidden. All shops were closed; there was no traffic in the city, telephone lines were cut off and it was forbidden to listen to radio. During first two days around twenty people were killed. Unfortunately, the number of victims wasn’t high enough for the Hungarian authorities and they ordered a new approach. So on the last day, Raid started from Mileticeva Street, street where we lived. My whole family was killed just outside the house where we lived as well as all the inhabitants of that street. After killing people on the streets, Hungarian soldiers took bodies and through them to Danube river. That day it was -30°C in Novi Sad and the Danube was frozen. Most of the people were taken away from their homes and killed at beach ‘Strand’ on the Danube. They had to stand in rows of four: men, women and children. There were ordered to take their clothes off, and then forced to come to the big whole made in the ice by Hungarians soldiers. Then, they were shot and their bodies thrown under the ice. Today, there are 828 known Jewish victims of Raid in Novi Sad.     

In Novi Sad from our closer relatives 14 were killed (9 of them were killed during the Raid in Novi Sad), and 20 from our other relatives. That is 34 persons from my family that were killed during the World War II.

After the Raid in Novi Sad I had nobody to write among my relatives. I only wrote to my uncle Miska and to my grandmother in Pest. Grandmother had stayed in Pest till April 1944, when she was taken with her daughter to Auschwitz. Uncle Miska and his sister Mancika had stayed in Pest in some Spanish houses that were under protection of Spanish embassy; Spanish embassy would rent a house for the people that had Spanish documents. My uncle, his family and my aunt got them somehow that way they were not taken away. The people from the embassy would look after them so they were not going out very often. This way lot of Jews was saved.

I remember the liberation day that was on October 3rd, 1944 in the Bor mine. Because I was working there as manager of construction, from Germans I received a license to move outside the camp. It was sort of ID. At the end of September camp was in big disorder because the first group of the soldiers had left the camp. One day when it occurred to me that I won’t be allowed to leave the camp anymore, I took all my possessions from the office, where I worked, my fake documents and IDs. While I was entering the camp, the guard stopped me, searched me, and found those documents. I was closed in an army court. Fortunately, the army judge was no longer there, he had already left to Hungary. The soldiers from the army court treated me ‘normally’. The last day, I was transferred to Gail that was situated in the camp.

My friend Juda Farkas together with some Italian people that were also sent to work at this camp, they broke the door with axes and release me. Then, I was hidden in Juda’s barrack; friends hid me in one of the beds. After the army had left Bor mine, together with my camp inmates I took over the command over the camp. The camp was on fire; we managed to escape from the fire and dispersed over the city. I reported to the first partisan unit that I came across, since I had few friends and partisans, they set me in a partisan unit where I immediately became a partisan and a few days later they summoned me to the staff of the partisan unit. Since then I have stayed at the staff and worked on different jobs. In the army I was an officer and stayed there for another 10 years.

Juda Farkas and his brother Mendi were very good friends of mine. To all the camps where I was sent for work, they were sent, too. The two of them were born in Ada [located in Vojvodina, Serbia], in the same town from where my wife is. Juda was also with me at partisan unit. Today, Juda is my relative because he married my wife’s nephew, and they live in Israel. 

The first time I came to Novi Sad after the war, I remember I immediately wanted to go back to Belgrade in the army. In Novi Sad I came with a military jeep. Unexpectedly I ran across a friend of mine from the camp. I stayed at him a couple of days. A little by little we found a few acquaintances but nobody from my relatives. Our apartment was looted; other people had lived in it.

People from Novi Sad were well-behaved towards me, they invited me to the city hall, and here they offered me a house or an apartment. I was with my employment tied to Serbia so I could not go back nor I could accept anyone else’s house or apartment because I had my own. Later on when I had got transferred to Novi Sad I succeeded as a military man to recover our house and that first only part of the house, and then more and more, at the end I recovered the whole house. That is the house on Karadzic Street, if I had not been a military man I doubt I would have got it back. Nothing from the family property I could find. Everything was looted, a small part of the furniture I found, but not the rugs, pianos, nothing like that.

After the war my friends were mainly Jews and those who had returned to the Jewish Community but also I had very good friends that were not Jewish. I met them mainly at the job, even today I get along with them. Mostly we associated within the Jewish Community; here we celebrated all the Jewish holidays and from non Jewish holidays only the New Year. We had also our private friends who we would visit or who would visit us, or we would go to concerts, movie theaters, theaters and shows.

After the World War II, the chief rabbi of Novi Sad was Dr. Kis. When the war started he run away to Budapest. For some time, he stayed in Novi Sad. Afterwards, he went back to Budapest where his daughter was living, and he died there. Since then we didn’t have rabbi here, but services were held for festivals and Shabbats by members that knew to lead them. After the war, a great number of Jews from Novi Sad immigrated to Israel. Then services were moved to the great hall of our Jewish community, since there were not many people interested.

Today we celebrate festivals in the Jewish community; we invite Chazzan from Belgrade or Subotica [north of Vojvodina, Serbia], sometimes rabbi that works in Belgrade comes and sometimes we celebrate them in simple traditional way. Usually the children from children’s club prepare play suitable for that particular occasion or we celebrate it by giving a lecture about festival.

My wife is called Agneza Sosberger, or Agika as her nickname is. She was born in Ada [located in Vojvodina, Serbia] in 1926. She comes from Neuberger family. Agika’s father was called Miksa Neuberger and her mother Berta Brandajs (maiden name). Miksa was a glassware and porcelain trader.

Her family was an orthodox Jewish family. They kept kosher and were quite religious; they would go often to the synagogue. They observed all holidays, they lit candles on Friday evenings, had barhes, also they would close their store on Sabbath.

When the war [World War II] started she completed the middle school. During the war she was in a camp in Czechoslovakia. We met after the war. While doing the military service at the army headquarters in Nis (Serbia), I met Jelena Viculin, nee Hofman. She was a daughter of Ada’s rabbi and a friend of my Agika. And she arranged that we meet. The first time we met was in Belgrade in ‘Moskva’ hotel. We had got immediately friendly, soon she had invited me to Ada, and not long after we got engaged.

We got married in 1948 in Ada. During the morning we had married in the city hall, and just before lunch we had a religious wedding (in the backyard of their house) under Huppah. A prayer led the ritual, at the wedding there were a lot of acquaintances who had known me even before World War II and there were new acquaintances and friends. It was rather a big wedding.    

Agika was a housewife all her life, in 1950 our son Josip was born and then she was engaged with him.

Some of my friends immigrated to Israel. My wife Agika and I had thoughts about that. We even registered, but I didn’t get the permission from the military so I could not immigrate. After I left the military, somehow the time has passed for that, I don’t know but I feel very sorry for not moving to Israel. Besides Agika’s mother, her aunt and uncle lived with us; they were elderly and didn’t want to leave Novi Sad, Ada, and Becej.

All the time we were in touch with our friends in Israel and visited them often. I and my wife were going to Israel every few years, depending on whether we were able to find accommodation and finances. In 1990 I was invited to museum Yad Vashem, where I received an award, the Golden Menorah for my work during the last couple of years. What I did was collecting the data about Jews from Vojvodina who got killed during the Holocaust and about Jewish life in this part of Serbia. There were about 19000 Jews killed in Vojvodina and by 1989 I had the data about 15000 of them. Today this list is even longer. For me that was the biggest prize for the Jewish work. One more prize I received for my work on saving the data about Jewish life in Vojvodina in 2001. Award is from city of Novi Sad and was presented to me by the mayor. 

The first time I visited Israel was in 1972. It was an official delegation of Vojvodina’s Jews. The motive for the visit was the 30th anniversary of the Raid in Novi Sad and Vojvodina. It was very formal, we were received by the President of the State of Israel, and then we visited Knesset too.

Last time when we were in Israel it was in 1993, then my grandchildren Eli and Dina were in Israel for year, and we went to visit them. We have been on good terms with the consulate and later on with the Israeli embassy in Yugoslavia. They would come to me to a private visit and they visited the Jewish Community. 

The political orientation of Yugoslavia during the wars in Israel was negative and that towards all conducts of Israel. We (the leadership of the Federation of the Jewish Communities of Yugoslavia; I was a member too) tried to somewhat improve that. Often Nahum Goldman would come, he had good contacts with Marshal Tito 12, and through him we tried to accomplish better relations with Israel. It had been permanently promised but never carried out; the anti Israeli position of Yugoslavia lasted till Tito was alive. However the break up of diplomatic relations alone with Israel didn’t effected us, we continued to work normally, only we didn’t have an ambassador in Belgrade but in Budapest and Vienna, we could get visas in Belgium or Israeli embassy in Budapest.

After the war I remained in the military for another 10 years. I worked on military projects, I built military installations. After that period in the army I worked in the construction company ‘Neimar’ in Novi Sad for 5 years. Here I was the manager of a construction site. It was a quite good position. Later on I was asked to work for Novi Sad post office (PTT) as a manager of the construction department. In PTT I had been a manager of the construction department for 24 years before I retired.

Everyone in my family was religious like me. Father had his place in the synagogue, parallel to and above his was my mother’s; I would sit next to him. Mostly I would go to the synagogue on big holidays, sometimes on Fridays evening but very rarely on Saturdays. So, even later, I was active and probably one of the most active members in the Jewish Community in Novi Sad. For 10 years I was the president of the Jewish Community; from 1964 to 1975 and for 40 years a member of the leadership of the Federation of the Jewish Communities of Yugoslavia.

I was never a member of any party and was never involved in politics. In that period under communism I had problems for being a Jew. I was supposed to be dismissed from my job in the post office because I was the president of the Jewish Community at the same time. I filed a complaint then and they hushed it up. I kept on as the president of the Jewish Community and had my job.

When the changes began I had been already retired. In 1981 I became a pensioner. My pension was the same as before. In the meantime I wrote several books that the government subsidized and helped with their publishing. I wrote about the history of the Jewish people in this region and the town of Novi Sad. I wrote also about the synagogues in Vojvodina. All my books were printed here and published; I had got approval for all that.

Unfortunately, the fall of communism was at us very problematic. In 1989 an authoritarian government came that was no better and maybe just worse than the one before. Before 2000 the situation had been very uncomfortable. Many call ups for the army, there were departures to the fronts, senseless wars were led, people were loosing lives and properties, but we again got along.

The Jewish Organization worked around the clock, we received different assistance and sometimes we could also help others. It was quite uncomfortable, difficult, very often people would flee from Yugoslavia, they didn’t want to go to war because they didn’t know why do they fight, it was bad. Unfortunately in this kind of uproar there is always someone with anti Semite ideas. Anti Semite programs appeared on television. Against that we all (including myself) fought. Later they had become less frequent and disappeared, but not completely. That way there was more anti Semitism here for the last 12 years than it was for the last 50 years. For example, not long ago there were anti-Semitic television shows; still in bookstores you can find anti-Semitic books… During Tito’s regime there was anti Israelism but there was no anti Semitism, although anti Israelism is the same thing as anti Semitism but in a different shape.

After the fall of communism many Jews returned to the Community. I personally never hesitated to declare myself as a Jew. During the war, in the camps, after the war, during and after the communism I have always been a Jew and an active member of the Jewish Community.

While I was the president of the Jewish Community we had 300 members, today we have over 600. Today Jewish life in Novi Sad is much more active then it was before. That is because new generation of young people has grown up; they took over the initiatives from us. I am content with them because they work in a positive sense and for the maintenance of the identity of Jewish people. Unfortunately we don’t have much possibility for their education in the religious sense regardless of one being religious or not, we don’t have a religious teacher and we have only one rabbi for the whole country.

Életrajz

Drucker Tibor Budapest XI. kerületének csendes, családi házas utcájában él feleségével. Tibor kedvessége és műveltsége lenyűgöző. Ezt még tetőzi előadásmódjának humoros, időnként önironikus hangvétele. Élmény volt vele beszélgetni, a családi ház fogadószobájában, ahol könyvek, iratok és egy számítógép is jelzi, hogy ma is aktív, közéleti ember. A szobában található tárgyak, festmények bemutatják az interjúalany egész életútját. A menóra, a népművészeti tárgyak és a különböző könyvek nagyszerűen megférnek egymás mellett.

Az apai nagyapámat Drucker Fülöpnek hívták. Valószínűleg Kisteleken született, az 1860-as években [Kistelek – nagyközség volt Csongrád vm.-ben, 1910-ben 8700 lakossal. Ma város, Szegedtől és Kiskunfélegyházától mintegy 29 km-re. Előnyös földrajzi fekvéséből adódott, hogy már 1854-ben bekapcsolódhatott az ország vasúti vérkeringésébe, s ez növelte helyzeti előnyeit. − A szerk.]. Négy vagy hat elemi iskolát végezhetett. Kereskedő volt, vegyesboltot vezetett Sándorfalván [Sándorfalva – nagyközség volt Csongrád vm.-ben, 1910-ben 5000, 1920-ban 5600 lakossal. (A község 1879-ben keletkezett az árvíz által elpusztult Algyő lakóiból, akik az új községet alapítójáról, Pallavicini Sándor őrgrófról nevezték el.) – A szerk.]. Vallásos ember volt, minden ünnepet megtartott a neológ szokások szerint. Anyanyelve magyar volt. Héberül és németül olvasott. Sándorfalván halt meg, 1935-ben. Nagyapám testvéreiről nem tudok semmit.

Apai nagymamáról kevés emlékem maradt. Drucker Fülöpné, született Meisel Jozefa volt a neve, valószínűleg a szlovákiai Pöstyénben született, 1868-ban [Pöstyén Nyitra vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 7400 főnyi, túlnyomórészt szlovák ajkú lakossal. Jelentős gyógyfürdőközpont volt. Trianon után Csehszlovákiához került, 1993 óta Szlovákiához tartozik. – A szerk.]. Hat elemi osztályt végzett. Nem dolgozott, a háztartást vezette. Nagyon vallásos volt, ami a kóser háztartás vezetésében teljesedett ki. Németül és jiddisül is beszélt. Szegeden halt meg, 1940-ben.

A nagymamának egy testvére volt, Meisel Maxi, akiről sokat nem tud a család, csak annyit, hogy ő is valószínűleg Pöstyénben született az 1860-as években, és Kisteleken halt meg 1930 körül. Annyit tudok még róla, hogy súlyos reumatikus fájdalmai miatt, ha Szegedre látogatott, mindig fiákeren érkezett, mert nem tudott gyalogolni.

Apám [Drucker Sándor] Sándorfalván született 1896-ban. Három testvére volt: Dezső, Jenő és Júlia. Dezső Sándorfalván született, 1894-ben, és Szegeden halt meg, 1941-ben. Tisztviselő volt Szegeden. Felesége, Blum Margit varrónő volt. Egy fiuk volt, Drucker Ernő, aki Szegeden született, 1932-ben. Ők is osztoztak a szegedi zsidók sorsában, őket is deportálták. A második transzporttal, mert Szegedről három transzportot vittek el a téglagyárból. Ők Ausztriába kerültek, a strasshofi táborba. Amikor hazajöttek, két évig még itt élt Ernő, majd alijázott Izraelbe [Akkor: Palesztina. Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.], és a mai napig Tel-Avivban él a családjával együtt. Ezra − mert Ernőből Ezra lett − igazi izraelivé vált. Harcolt a honvédő háborúban [lásd: 1973-as arab–izraeli háború], meg is sebesült. A felesége, Dvora szülei Ukrajnából alijáztak, de Dvora már Izraelben született. A gyerekeik már mind Izraelben születtek, és már nem beszélnek magyarul. Ezra ápolja magyar gyökereit, rendszeresen felhív egy-egy nyelvi problémájával vagy magyar történelmi esemény tisztázása érdekében. Könyvelőként még ma is dolgozik, amúgy amatőr csillagász, és a Negev tiszta sivatagi égboltja alatt kutatja a csillagvilág titkait. Margit néni is kiment Ernőhöz. Tel-Avivban halt meg, 1997-ben. Ernőékkel évente-kétévente szoktunk találkozni.

Drucker Jenő Kisteleken született, 1895-ben, és Szegeden halt meg. Jenő bácsi a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár tisztviselője volt, 1941-ben öngyilkos lett. Valószínűleg hozzájárult tragikus halálához a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] egyre jobban érzékelhető hatása. Két gyermekük volt, az idősebbik Alizka, a fiatalabbik Klárika. Férje halála után Böske néni [Blau Erzsébet] rövidesen férjhez ment egy csátaljai malomtulajdonoshoz, és Klárikával, kisebbik lányával Csátaljára költözött [Csátalja – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1910-ben is, 1920-ban is 2400 német és magyar lakossal. – A szerk.]. Alizka, a nagymamánál, Terka néninél maradt, Szegeden. A család Csátaljára került tagjait Auschwitzba deportálták, közülük senki sem tért haza. A másik lányuk, Alizka a nagymamával, Terka nénivel ugyancsak a szegedi gettóban, majd a téglagyárban, majd a második szegedi transzporttal Strasshofban volt, majd visszakerült Terka néni is és Alizka is. Blau Károly, Terka néni férje, aki a MÁV-nál volt magas beosztásban, az 1940-es években meghalt, és Terka néni lett a családeltartó. Ők is neológok voltak.

Aliz 1932-ben született, és még ma is él az Egyesült Államokban, Wisconsin államban, Oskosh városban. Feleségül ment Fenyő Ferenchez, aki a Magyar Állami Operaház elsőhegedűse volt. Lányuk, Fenyő Klára hegedűművész lett. Az oskoshi egyetem zenei tanszékén dolgozik. Hozzáment egy harmadik generációs, Ukrajnából származó zsidó férfihoz. Ott élnek Oskoshban. Ági lányuk egyetemista Los Angelesben, orvosnak tanul. Elég gyakran beszélünk még Alizkával, aki imád beszélni, így ezek a beszélgetések elég egyoldalúak − korábban telefonon, mostanság már interneten, a skype segítségével.

Drucker Júlia Kisteleken született, 1898-ban. Tisztviselő volt a szegedi Szociáldemokrata Pártban. Deportálták őket Auschwitzba 1944 nyarán, és nem élték túl a deportálást. Férje, Herzog Jenő, akitől Edit nevű lánya született, és akitől már az 1930-as évek elején elvált, meglehetősen bohém, ám kétes egzisztenciájú ember volt. Semmilyen kapcsolatunk nem volt vele.

Az anyai nagyapám [Witz Mór] Felsőlendván született, valószínűleg az 1860-as években [Felsőlendva – kisközség volt Vas vm. Muraszombati járásában, 1910-ben 1000 vend, német és magyar lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Írásos dokumentum nem maradt a születési adatairól. Kereskedelmi iskolát végzett, és intéző [lásd: birtokkezelés] volt Fabinyi Tihamér Lendva körüli birtokán. Neológ volt, ami a vallási ünnepek megtartására terjedt ki. A Witz nagyapa az úgynevezett zsidóparasztok közé tartozott, és igazi parasztgazda módjára irányította a munkát [lásd: a földművelés szerepe a zsidóság rétegződésében a 20. század elején]. Reggelente lehajtotta megszokott pálinkáját, aztán rágyújtott elmaradhatatlan szivarjára, ami estig nem került ki a szájából, jó okot adva nagymamának az állandó zsörtölődésre. Nagyapa meglehetősen önfejű, erőszakos ember volt, nem csekély erőfeszítésébe került nagymamának, hogy szelíd szóval irányítsa.

1917-18 körül fölkerültek Szegedre, a külvárosba. A család jómódú volt, de a pénz elúszott, mert nagyapa a vagyon nagy részét hadikölcsönbe fektette [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában]. A Monarchia bukásával ez a vagyon füstté vált. A pénzéből összesen egy szegedi nagy ház maradt. Nagyapa idős korára is megőrizte gazdálkodói hajlamát és intézői szokásait. 1941−42-ig még megvolt orvos fiával, Witz Gyula bácsival közös tanyájuk Csengelén [Szegedhez tartozó puszta volt Csongrád vm.-ben, 1910-ben 2000 lakossal. – A szerk.], Kistelek mellett. Néhány hold szántó, szőlő, és lovak, tehenek is voltak a tanyán. Ő vezényelte a gazdaságot, volt egy ott lakó béresük is. Nyaranta néhány hetet én is ott töltöttem. Nagy élményt jelentett nekem az aratás, különösen a cséplés. A tanyát valamikor 1942-ben vagy 43-ban adták el, a nagymama, majd Gyula bácsi halála után. [A nagypapát] 1944-ben deportálták Strasshofba vagy Auschwitzba. Nem élte túl a deportálást.

Az anyai nagymamám [Witz Mórné, szül. Deutsch Lujza] Felsőlendván, majd Szegeden élt. A születési helyét és idejét nem tudom. Valószínűsíthető, hogy az 1860-as évek környékén született. Anyanyelve magyar volt. Neológ volt, de minden vallási előírást betartott. Nagymama kitűnő háziasszony hírében állt, annyi év után még ma is szinte a számban érzem egy-egy sült húsának, süteményének ízét. Háztartásbeliként, otthon irányította a háztartást, és nevelte a gyerekeit. Csengelén halt meg, 1940-ben.

Anyám [Drucker Sándorné, szül. Witz Margit] Felsőlendván született 1903. július huszonegyedikén. Három testvére volt: doktor Witz Gyula, Witz Ernő és Witz Terézia.

Gyula bácsi Felsőlendván született, 1898-ban. Fogorvos lett a budapesti Poliklinikán, majd magánpraxist nyitott. Felesége Witz Rózsa volt. A Rákóczi úton éltek, Budapesten. Ők is neológok voltak. Gyula bácsinak és Rózsi néninek két gyereke született. Egy fiú, Bandi, aki Budapesten született 1924-ben, és Sopronban halt meg munkaszolgálatosként, 1944 végén. Lányuk, Magduska Budapesten élt. Ő a szegedi egyetemen francia–magyar szakon végzett [Mint „A budapesti zsidó fiú- és leánygimnázium története” (szerző: Felkai László) című könyvből megtudható, dr. Witz Magda oroszt és művészettörténetet is tanított. – A szerk.]. Máté (Mandel) Miklós főrabbihoz ment feleségül, aki egyébként a budapesti zsidó gimnáziumnak volt az igazgatója [dr. Máté (Mandel) Miklós rabbi, vallástanár az 1967/68-as tanévtől az 1978/79-es tanévig volt az Anna Frank Gimnázium (1959/60 óta: Budapesti Izraelita Hitközség Fiú- és Leánygimnáziuma) igazgatója (korábban a hitközségi iskolák tanfelügyelője volt). – A szerk.]. Szintén neológként, de a rabbiság révén szigorú vallási törvények szerint éltek. Két fiuk volt, mind a kettő él még. A vallás mindenképpen hatott mind a két gyerekükre. Az egyik a Gyógyszervegyészeti Intézet könyvtárát vezeti, a másik orvos lett, és az újpesti kórházban dolgozott, majd néhány évvel ezelőtt a feleségével, aki ápolónő volt, kimentek Izraelbe, és most Tel-Aviv egyik elővárosában élnek. A tel-avivi kórházban dolgoznak mindketten. Mindkét fiú keresztény lányt vett feleségül, és mind a kettő betért a zsidó vallásba. Gyula bácsi egy orvosi műhiba folytán halt meg. Vakbélgyulladást kapott, és általános szepszisben halt meg még a háború előtt, 1942 körül. Magduska, akivel nagyon meghitt családi kapcsolatot ápoltunk, sok éves szenvedés után sclerosis multiplexben hunyt el, az 1990-es években.

Ernő bácsi Felsőlendván született, 1900-ban. Érettségizett, és az Azbeszt gumiipari cégnél volt tisztviselő. Ő is Budapesten élt, és egy keresztény lányt vett feleségül, a Magdus nénit. Ő volt az, aki különösebb baj nélkül vészelte át a vészkorszakot a felesége révén. Ki is tért. Az 1970-es évek végén halt meg. Nagy sportember volt, pingpongozott. Nekik nem volt gyermekük.

Terézia is Felsőlendván született, 1896-ban. Ő nem dolgozott, a férje, Blau Károly a MÁV-nál volt főtanácsos. Ők is neológok voltak. Terka néni élt a legtovább a testvérek közül. 1975 körül halt meg, Szegeden. A lánya, Böske néni apám egyik testvérének, a Jenőnek volt a felesége. Ilyen módon, mi kettős rokonságban voltunk.

Apám négy polgárit [lásd: polgári iskola] végzett, és utána kitanulta az órásmesterséget. Később órásmester lett Szegeden. Tevékenyen részt vett az első világháborúban, a k. u. k. hadseregben szolgált [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában]. 1916−18-ban a galíciai, majd az olasz fronton, Isonzónál [lásd: isonzói harcok] harcolt. Anyám is négy polgárit végzett. Háztartásbeli volt, nem dolgozott, időnként besegített apámnak az órásműhelyben. Magyar volt az anyanyelve, de beszélt németül és héberül is, apámmal egyetemben.

A papa órásboltja egy kicsi bolt volt az úgynevezett Zsótér-házban, a Széchenyi téren, a városháza mellett [Az 1840-es évek elején épült a szegedi városháza mellett a klasszicista stílusú ház. Névadója, Zsótér János gazdag hajótulajdonos és gabonakereskedő hajóépítő telepein az ország akkori legnagyobb hajói készültek. − A szerk.]. A ház homlokzati részén volt néhány üzlet, többek között mellettünk, a kapubejárattól balra volt a Tombácz vendéglő, ahova néha átmentünk egy zónapörköltet megenni apámmal [A vendéglőt 1930-ban nyitotta a Tombácz család. − A szerk.]. Az órásműhely a kaputól jobbra helyezkedett el. A boltnak kis kirakata volt, és bent a boltban a helyet a pult uralta, ahol apám kiszolgálta a vevőket. Ha valaki jött vásárolni, főleg piaci napokon, szerdán és szombaton, apám a pult mögött állva, fogadta a kuncsaftokat. Két üveges vitrinben órák voltak, vekkerórák főleg, és hátul volt egy kis hely, ahova be lehetett menni, és lehetett többek közt uzsonnázni is. A bolt hátsó részében pedig egy nagy óra állt. Volt a boltban két kis munkaasztal, az egyiknél apám dolgozott, a másiknál pedig a segédje, Farkas Jóska. A segéd Kistelekről, ami Szegedtől kábé negyven kilométerre van, járt be mindennap dolgozni. Ő nem volt zsidó, apámnál tanulta a szakmát.

A miénk egy kis bolt volt, miközben ennek a háznak a sarkán volt egy nagy óra-ékszer üzlet is. Mülhofferék üzlete hatszor nagyobb volt, mint a mienk, de nem volt igazi konkurenciánk, mert a mi életünket az órajavítás határozta meg, és nem az értékesítés. Apám az órákat a szegedi óra- és ékszer-nagykereskedésből és utazó ügynököktől szerezte be [A „Révai Nagylexikon” szerint az „utazó ügynök” megbízójának nem alkalmazottja, működését önállóan, sokszor több cég érdekében fejti ki. (Nem tévesztendő össze a „kereskedelmi utazóval”, akit főnöke a telep helyén kívül kötendő és lebonyolítandó ügyletek elintézésével bíz meg.) – A szerk.]. Én nagyon büszke voltam arra, hogy az apám révén árult vekkerórákon rajta volt egy fölirat: „Drucker Sándor órásmester, Szeged Széchenyi tér 9”. Voltak ott azért előkelő órák is, például Omega órák, de nem ez volt a meghatározó, hanem a javítóműhely és az órásmesterség. Ékszert is árult apám, amit alapvetően utazó ügynököktől vett, akik a különböző cégeket képviselték, és rendszeresen fölkeresték az ügyfeleket, így apámat is.

Középszintű nívót tudott apám az órásmesterségből a család számára biztosítani. Nagyon kemény munkával persze, mert nagyon sokat dolgoztak a szüleim. Jómódot azért nem biztosított, de normális életet tudtunk élni. Ez azt jelentette, hogy például hetente kétszer libát vásárolt anyám a piacon, és az 1940-es évekig az ennivaló nem volt probléma számunkra. Arra is tellett, hogy én például németül tanuljak. Bennem persze volt egy erőteljes ellenállás, hogy én a hitleri Németország nyelvét nem akarom megtanulni, de időnként azért eljártam külön németórára, és elkezdtem tanulni angolul is. Támogatást a család más tagjától nem kaptunk, igaz, nem is kértünk. A családi kötelék erős volt, és apám, ameddig tudta, támogatta a nagymamát, hiszen ők nehéz helyzetben voltak. A másik két fia is pénzzel támogatta őt, mi pedig élelmiszerrel, cukorral, sóval, liszttel. De ez a legcsekélyebb problémát sem okozta nekünk.

A szegedi ház a Szilléri sugárút 31-ben emeletes bérház volt, hét lakással. Szeged a nagy árvíz után Párizs mintájára épült újjá [1879-ben volt a szegedi nagy árvíz, amikor is a város összesen 5723 házából 265 maradt meg. A víz 186 napon át borította el a várost. – A szerk.]. Állítólag amikor az árvíz után Ferenc József meglátogatta Szegedet, azt mondta, hogy Szeged szebb lesz, mint volt. Valóban, nemzetközi összefogással, az európai fővárosok támogatásával épült meg Szeged a párizsi boulevard-ok, sugárutak mintájára. Volt egy belső körútja, a Tisza Lajos körút, és egy külső körútja, ami azoknak az európai fővárosoknak a nevét viselte, amelyek hozzájárultak Szeged újjáépítéséhez, például Római körút, Berlini körút stb. Ennek a sugárútrendszernek a legkülső részén, a Tiszával majdnem párhuzamosan húzódik a Szilléri sugárút.

A ház Witz Mór nagyapám tulajdonában volt, de végül is az édesanyámra íratták. Itt lakott a nagypapa a nagymamával, és ebből a házból egy lakást biztosítottak a számunkra is. Ebben laktunk mi apámmal, anyámmal és a testvéremmel. A másik oldalon az emeleten volt három lakás, az egyikben lakott a nagypapa és a nagymama. A mienk is és az övék is kétszobás lakás volt. Az utcára nézett egy kis borbélyműhely, ami ott működött a házban. A háznak volt udvara néhány gyümölcsfával, és volt egy kert is hozzá, ahol szőlő, körtefa és egy kis veteményes is volt, amit nagyapám gondozott. Volt a háznak pincéje is. Szegeden magas volt a talajvíz, és tavaszonként a víz elárasztotta a pincét. Gyerekként a ház lakóival és más környékbeli gyerekekkel azt játszottuk, hogy egy teknőben beeveztünk a pincébe. Egyszer benn voltunk a pince legmélyében, amikor a teknő dugója kiesett, és a teknőt elárasztotta a víz, mi meg nyakig benne voltunk a pince talajvizében. Amikor a pince kiszáradt, partra vetődött a mi csónakunk is. Vízvezeték nem volt a házban. Két utcával arrébb volt egy artézi kút, ahonnan nekünk, gyerekeknek kellett a vizet hordani. Mondanom sem kell, hogy a testvérem, Gyuri sokkal többször ment, mint én. A családon kívül nem volt más zsidó család a házban. A házat azóta lebontották, és ma egy új lakótelep emeletes lakóházai állnak a helyén. Sokszor mondtam tréfásan a Szegediek Baráti Körében (mert ilyen is működik Budapesten), hogy súlyosan megsértett Szeged, hiszen még egy emléktáblát sem tudnak állítani egykori lakóházunkra.

Szeged Felsőváros egyébként nem számított gazdag résznek. Igen jó kapcsolatban éltünk együtt az ott élő keresztény családokkal, és hosszú ideig fel sem merült bennünk, hogy ki zsidó, vagy ki nem az. Teljesen természetes szimbiózisban éltünk ott. A családnak ez az ága is neológ volt. Ugyanabban a szellemben éltünk és nevelkedtünk, mint a keresztények, de minden lényeges zsidó vallási előírást megtartottunk. A szombatot természetesen [lásd: szombati munkavégzés tilalma], az ünnepeket böjttel együtt [lásd: böjtnap], de a zsidó valláshoz tartozás nem határozta meg az életet, nem nyomta rá a bélyegét az életünkre. A szegedi házban volt természetesen háziáldás [lásd: mezüze] a bejárati ajtón. A zsidó identitás megvolt, de nem volt hangsúlyos. Egy munkás-iparos életet élő család volt a mienk, amelyik természetes módon illeszkedett be, és élte az életét. Éltük az alsó középosztály életét, egészen addig, amíg föl nem világosítottak minket, hogy mi azért nem tartozunk a magyar alsó középosztályhoz. Egy Izraelben élő zsidó költő mondta, aki egyébként békéscsabai születésű volt [Pontosabban: Szarvason született, 1934-ben. – A szerk.], Itámár Jáoz-Keszt, hogy magyarok voltunk egészen addig, amíg föl nem világosítottak minket arról, hogy mi nem vagyunk magyarok, és még az élethez sincsen jogunk [Keszt Itámár (Jáoz-Keszt, eredetileg Keszt Péter Ervin) – „költő, műfordító. Budapesten járt középiskolába. Szüleivel 1952-ben kivándorolt Izraelbe. … 1956-ban kezdte el műfordítói tevékenységét. Magyar költőket és prózaírókat ismertetett meg az izraeli olvasóközönséggel… Fordított Petőfit, Babitsot, Aranyt, Tóth Árpádot, József Attilát, Illyést, Radnótit, Juhász Ferencet, Vas Istvánt, Pilinszkyt” stb. (Cvi Haplaot – A csodaszarvas, A magyar költészet kincsestára /I–III, Tel-Aviv, 1984/). Verseiből 1989-ben jelent meg magyar válogatás (Versei, Budapest 1989, Európa), 1998-ban pedig a Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadónál jelent meg a „Tájkép füstben” c. kötete (mek.oszk.hu/04000/04038/html/k.htm). – A szerk.]. Nagyjából ebben a körben éltük az életünket, egészen 1944-ig.

A mi vallásosságunk a nagyünnepek megtartására szorítkozott. Nem igazán lengte át a család életét a vallás, a jeles ünnepeket azonban mindig megtartottuk. A legjelentősebb ünnep a Jom Kipur volt. Ilyenkor a család minden tagja templomban volt. A saját kertünkben termesztett birsalmába szegfűszeget nyomkodtunk, és ezt szagolgattuk a hosszúnapi böjt idején. A gyerekek is böjtöltek [A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. Böjtölnie ugyanis csak akkor kell az embernek, ha ez semmiben sem veszélyezteti az egészségét. Ezért nem kötelező böjtölniük a gyerekeknek. – A szerk.]. A böjt után maceszgombóc, libanyak [lásd: halsli], hal volt az ünnepi étel.

A szűk család volt ott a széderestén, nagyapámék külön ünnepeltek. Terka néniék is külön voltak. Anyám elkészítette a tradicionális szédertálat. Vacsorára húslevest főzött, amiben maceszgombóc volt. Kemény tojást is ettünk természetesen, és ha jól emlékszem, libahúst is. Macesztortára is emlékszem és hremzlire. Két este tartottunk szédert [A diaszpórában Pészah első két estéje a szédereste. – A szerk.], és ez nekem időnként nagyon hosszúnak tűnt. Arra is emlékszem, hogy volt a macesszal kapcsolatban egy játék is, éspedig eldugtak egy maceszdarabot [lásd: afikómen], és a család legfiatalabb tagjának ajándék fejében meg kellett találnia. A széderestén apám olvasta fel a Hagadát az én közreműködésemmel [Vagyis Drucker Tibor tette föl a kérdéseket. Lásd: má nistáná. – A szerk.]. A Hagadát magyarul olvastuk. A szédertálon a maceszen kívül volt egy libanyak, egy edényben volt sós víz, dió, bor, alma összevegyítve. Volt a tálon tojás is, ez akarta jelképezni azt, hogy a zsidók vándoroltak a pusztában [A tojás egyrészt a gyász szimbóluma, másrészt az idő körforgásáé és az újrakezdésé. A szédereste egészének leglényegesebb célja az egyiptomi szabadulásra való emlékezés és a kivonulás történetének elmesélése és továbbadása a következő nemzedéknek. – A szerk.]. A háború után ezek az ünnepek megszűntek számomra, nem tartottuk meg őket.

Sátoros ünnepekkor nagyapám nem állított az udvaron sátrat. Mi a szegedi zsinagógában fölállított sátor mellett ünnepeltünk. Én úgy emlékszem, hogy a sátor mellett ünnepeltünk és étkeztünk is, de erre azért nem mernék megesküdni. Ha jól emlékszem, mind a nyolc nap elmentünk a zsinagógába, de erre pontosan nem emlékszem. A sátor szalmatetős volt, és nádból volt az oldala, és papírkivágásokkal, különböző madárfigurákkal volt földíszítve.

A Hanukát is megtartottuk, nagyon finom fánkot sütött ilyenkor anyám. Ehhez az ünnephez kapcsolódik egyébként egy „roppant kínos” élményem. Óvodás voltam, ahova anyám mindig csomagolt uzsonnát. Egy alkalommal fánkot csomagolt be, és a gyerekek elkezdték nézegetni a fánkot, és elkezdték csúfolni, hogy pókhálós. Én meg ezért nem ettem meg. A többi gyerek ette meg, én meg kaptam valakitől zsíros kenyeret. Trenderlim is volt, és prominclicukorkára is emlékszem [A prominclicukor apró, kerek mentolos cukorka volt. – A szerk.]. A játék nyertesei diót, mogyorót kaptak.

Karácsonykor nem állítottunk karácsonyfát, de én mindig részt vettem a házban valamelyik családnál a karácsonyi vacsorán és a rituálén. Ha disznótoros vacsora volt például a Császáréknál, én azt is megkóstoltam. Húsvétkor pedig ugyanúgy mentem locsolkodni, mint a többiek, és én is részt vettem a különböző népszokások felelevenítésében. A „zsákmánynak”, a tojásnak, a süteménynek és a pénznek ugyanúgy örültem én is. A zsidó ünnepeken keresztény gyerek nemigen vett részt. Visszafele ez nem működött.

Bár micvám [bár micvó] is volt, tizenhárom éves koromban. Nekem ez nagy élmény volt, de sok szorongással készültem rá, mert nem tudtam énekelni, amit viszont ilyenkor minden esetben meg kell tenni. Föl kellett készülnöm a bár micvára, amit Frenkel főrabbi irányításával tettem meg. Fel kellett olvasni a Tórából, és énekelnem is kellett, ami majdhogynem megoldhatatlan feladatot jelentett számomra, de végül is minden szépen sikerült. Édesanyám a házbeli lakókat is meghívta, akik nem voltak zsidók. Nagyon szép arany pecsétgyűrűt kaptam apámtól erre az alkalomra.

A zsidó konyha erőteljesen képviseltette magát nálunk. Rendszeresen volt húsleves maceszgombóccal ünnepekkor. A sóletet, amit otthon anyám előkészített, én vittem a pékhez. Nem zsidó pékhez vittük, mert Szeged külvárosában nem volt zsidó pék. Volt egy pék Szegeden, aki szegről-végről rokon volt, a Kohn Benő bácsi péksége, de az a város másik végében volt. A sóletről van egy történetem, amit egy ismerősöm mesélt el nekem. A kolozsvári utcán ment egy kitért, zsidóból lett keresztény főpap, és hozták haza a sóletet a zsidó srácok, mire ő beleszagolt, és azt mondta, hogy „Úristen! Micsoda vallást hagytam én ott!”.

Pénteken vittük a sóletet, és szombaton hoztuk haza. Egyszer hibát követtem el, mert a pék látta, hogy nagyon száraz a sólet, és kérdezte, hogy nem kellene-e ezt egy kicsit fölönteni. Én mondtam, hogy de, biztosan, és fölöntötték, és borzalmas lett. Aztán volt a flódni, és emlékszem a knédlire is[A maceszgombócot szokták knédlinek is nevezni. Lehet, hogy Drucker Tibor az édes süteményre, a kindlire gondolt. – A szerk.]. Töltött halat [lásd: halételek] is csinált anyám, de azt ritkábban. Mi nem sakterrel vágattuk a baromfit, anyám nem vezetett kóser háztartást. Cselédlányt nem tartottunk, édesanyám minden munkát egyedül végzett el. Kitűnő háziasszony volt, és remekül főzött.

Nem értelmiségi család volt a mienk, iparosok voltunk, de annak a művelt ágához tartoztunk. Apámnak volt egy hegedűje, amin amatőr módon játszott. Hogy hol tanult meg hegedülni, arról fogalmam sincs. Kedvenc nótája volt a „Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magába’” című nóta [Endrődy Sándor (1850–1920) költő, író, irodalomtörténész verse, aki ún. kuruc verseivel érte el legnagyobb költői sikereit („Kuruc nóták”, 1897). Ezt a verset Dankó Pista (1858–1903) zenésítette meg („Gyönge violának/ Letörött az ága -/ Az én bánatomnak/ Nincs vigasztalása!/ Suhog a szél Ungvár felett,/ Édes rózsám, isten veled!// Nagy Bercsényi Miklós/ Búskodik [a megzenésített változatban: „sirdogál”] magába:/ Elfogyott szegénynek/ Minden katonája…/ Suhog a szél Ungvár felett,/ Édes hazám, isten veled!” (1896). – Ezt a „nótát” egyébként Trianon után – másképp aktualizálva – „Suhog a szél Késmárk felett, /Édes hazám, Isten veled!” refrénnel is énekelték. De mint Kovács Ákos tanulmányában olvashatjuk („2000”, 2005. június), a „Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magába’” verssor előfordul egy másik versben is: Bagdy István irredenta költőnek a 20. század első felének kedvelt toposzát („árvák vagyunk, egyedül vagyunk”) megjelenítő „Kárpáti hegyeken búsan zúg az erdő” kezdetű, 1921-ben írott versében, melyet Bathó János (1872–1956), a Sárospataki Református Főiskola neves ének- és zenetanára zenésített meg. – A szerk.]. Énekelt is hozzá. Újságból a „Népszavá”-t járatta. Rádiót hallgattunk, későbbiekben, a háború után, a Szabad Európát.

A színház élményét egész korán megismertem. Hont Ferenc rendezte a szabadtéri játékokat a Dóm téren 1933-ban [A Szegedi Szabadtéri Játékok ötlete Juhász Gyulától származik. Az első előadásra („Magyar Passió”) 1931-ben került sor az 1930-ban felszentelt Fogadalmi Templom körüli, árkádsorral körülvett templomtéren. 1940 és 1959 között nem rendezték meg, azóta ismét megrendezik minden nyáron; Hont Ferenc (1907–1979) – rendező, színháztörténész, esztéta. Megalapította a Szegedi Szabadtéri Játékokat, s 1933-ban a Dóm téren színre vitte „Az ember tragédiájá”-t. – A szerk.]. Én akkor öt éves voltam, és először akkor mentem oda a szüleimmel. „Az ember tragédiájá”-t néztük meg, ma is emlékszem egy-egy jelenetére. A szegedi Nemzeti Színházban is voltam a szüleimmel, de nem mondhatom, hogy rendszeres volt családunkban a színházlátogatás. Moziba is jártam, oda inkább a barátokkal.

Ami engem illet, különös pályát futottam be, azt gondolom. Drucker Tibor néven jöttem a világra, 1928-ban, november másodikán, Szegeden. Szeged Felsővárosában éltem, ami Szegednek a külvárosa. A gyerekkoromat alapvetően keresztény gyerekek társaságában töltöttem el. Velük éltünk, játszottunk, barangoltunk Szeged utcáin, jártunk a Tisza-partra fürödni, főleg a Maros torokba. Ezt úgy hívták, hogy „Sárga”, mert ahol beömlött a Maros a Tiszába, ott agyagos sárga színt kapott a folyó. Ez volt az életterünk. Gyerekkori barátaim a házból és a környékről voltak. Velük sokat játszottam, és egy igen kínos jelenetre is emlékszem ennek kapcsán, ami köztem és a nagyapám közt zajlott le. Olvasmányaim hatására egy titkos alagút építésébe fogtunk az ottani gyerekekkel a házunk udvarán. Neki is kezdtünk az ásásnak, és a Hajós néni, az egyik lakó is jött, és segített. A ház alatt gondoltuk ezt az alagutat, ami kivezetett volna az utcáig. Már jó másfél, két méter mélyen jártunk az alagútban, amikor megérkezett a nagypapa, és óriási patáliát csapott. Minket persze elzavart, a Hajós nénit pedig jól leszidta, hogy legalább neki lehetne annyi esze, hogy nem megy bele ilyenbe. Remek játéknak bizonyult az is, amikor barangoltunk Szeged utcáin, és sorban meghúztuk a házak csengőit. Igazi „kültelki gyerekek” módjára viselkedtünk.

Az óvodai éveimet a Szilléri sugárút legvégén levő óvodában töltöttem el. Három évig jártam óvodába. Ez nem magánóvoda volt, hanem állami. Teljesen vegyes társaság járt ide. Innen a zsidó elemi iskolába kerültem hétévesen, mert novemberi voltam, és évvesztes. Gyalog vagy villamossal jártunk az iskolába. A zsidó elemi iskola igen jó nevű intézmény volt akkor [A hitközség elemi iskolája 1844. évi alapítása óta folyamatosan működött. – A szerk.]. Az első tanító bácsim a Ligeti bácsi volt, az igazgató pedig Székely bácsi volt. Itt végeztem el a négy elemi osztályt. Nem voltam kitűnő tanuló, olyan közepes eredményeket értem el. De ebben az időben kezdtem el olvasni, és azok az irodalmi művek, amik rám rakódtak, alapvetően ebben a korszakban rakódtak rám. Az olvasásban „mindenevő” voltam. A szegedi Széchenyi téren volt egy kölcsönkönyvtár, és emlékszem, hogy a vadnyugati történetektől kezdve, „Az ember tragédiájá”-n át Homérosz „Iliász”-áig mindent olvastam. Elég korán elkezdtem olvasni, és akkor még nagyon fogott az agyam. Anélkül, hogy tanultam volna verseket, egyszer vagy kétszer elolvastam, és tudtam őket. Az elemiben volt vallásoktatás, de hébert nem tanítottak. Neológ iskola volt. A szegedi zsidóság nagy része neológ volt, bár volt egy kisebb ortodox hitközség is, és a világhírű szegedi zsinagóga [Az ún. új zsinagógát és közösségi székházat Baumhorn Lipót tervezte, az építkezés 1900-ban indult, 1902-ben fejeződött be. – A szerk.] mellett volt egy kis ortodox templom [azaz: zsinagóga] is.

Innen kerültem át a szegedi Baross Gábor Gyakorló Gimnáziumba, ami a szegedi egyetemnek az oktatóbázisa volt, kitűnő tanári karral [A szegedi Baross Gábor Gimnáziumot 1851-ben alapították (alreáltanoda), 1869-től felsőfokú műszaki tudományok végzésére fölkészítő állami főreáltanoda, 1875/76-tól nyolcosztályos főreáliskola, fő-reálgimnázium, majd 1934-től gimnázium volt. 1932-től folyt falai között az egyetem gyakorlóéves tanárainak képzése, és 1941-től nevében is Baross Gábor Gyakorló Gimnázium lett. 1949/50-ben megszűnt. – A szerk.]. Liberális szellemű iskola volt. Igazgatója, Firbás Oszkár [dr. Firbás Oszkár (1894–1958) történelem–földrajz szakos tanár 1930-tól megszűnéséig volt a Baross iskola igazgatója. – A szerk.] Eötvös-kollégista volt, és még sokan a tanári karból. Nagyon nyitott szellemű, abszolút vegyes iskola volt, a diákok döntő többsége katolikus és református volt. Teljesen vegyes módú gyerekek jártak ide. Jártak jómódúak is, mert például ebbe az iskolába járt a Pick család néhány tagja. Azok persze zsidók voltak. Az egyik közülük még ma is él. Az én osztályomba olyan jobb módú gyerek járt, mint a Szász Gyuri, akinek a szülei később éppen a Pick szalámigyárban dolgoztak, vagy a Csongrád-Szegedi Bank igazgatójának a fia, de nem vagyoni elkülönülés alapján zajlott itt az élet. Természetesen abszolút liberális osztályba jártam, ahol vallási megkülönböztetés nem volt. 1939-ben kerültem a gimnáziumba. Nyolcosztályos gimnázium volt. Persze többet jártam én oda, mert közbejött a világháború.

Ahogy az idő múlt, jöttek az első zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és erősödött a revizionizmus és a nacionalizmus, és ez egy-két tanárnál érezhetővé vált. Volt egy sváb származású német–magyar szakos tanár, Szilárd Leónak hívták, aki időnként a németbarátságát hangoztatta. Volt egy olyan magyartanár is, aki erősen nacionalista hangokat ütött meg, nem az én tanárom volt, de ott tanított. Bartos tanár úrra is emlékszem, aki később bevonult katonának, és a keleti hadszíntéren harcolt. A tanári kar döntő többsége azonban abszolút tisztességes hangvételben beszélt. Bennem él földrajztanárom, Márton Géza egyik előadása, aki egyébként erőteljes német orientáltságú volt, nem náci, de rokonszenvezett a fasiszta Németországgal. Németország Szovjetunió elleni támadásakor egyszer arról beszélt, hogy a magyar katonák találtak olyan betonerődöket a Szovjetunióban, amiket mínusz harmincfokos hidegben építettek föl, ami az építészet valóságos csodája volt. Fejet hajtott kvázi a szovjet technológia előtt is.

Az iskolában máig tartó barátságok születtek. Jó barátom volt Bille Gyuri, Kármány György, aki most Amerikában él, és egy Amerikába kikerült könyv kapcsán, aminek én voltam a kiadója, talált meg. Amikor Budapestre látogat, mindig megkeres a mai napig is. Abba az iskolába járt még a Nágel család két tagja, Nágel Jóska és Nágel Gabi, aki 1945 után Izraelbe került. Rendőrtábornok lett, és az izraeli rendőrség egyik magas rangú parancsnoka. Vele is tartom még a kapcsolatot.

1941-ben Magyarországon, Szegeden keresztül mentek a németek az akkori Jugoszlávia megtámadására [lásd: német invázió Jugoszlávia ellen], majd bevonultak a magyar csapatok a Délvidékre [lásd: a Délvidék megszállása; Jugoszlávia magyar megszállása]. Szegeden volt egy szükségrepülőtér, ott állomásoztak a német repülőgépek, amelyek támadták a szerbeket. A visszatérő Messerschmittek nyomában szerb vadászgépek repültek be Szeged fölé, és ledobtak néhány bombát. Ezeket a németek lelőtték. A bombázások idején éppen a mandulámat vették ki a szegedi kórházban, miközben vagdalták a mandulámat, aközben robbantak a bombák a szegedi repülőtér környékén.

Az első zsidótörvények nyomán munkaszolgálatra hívták be apámat, majd a városi házban lévő üzletet fölmondták, és meglehetősen nehéz egzisztenciális viszonyok következtek. Hol hazajött, hol nem. Először Szeged környékére vitték, Algyőre. Vízelvezető árkokat ástak, de azután 1943−44-ben elvitték őket a Dunántúlra, Nyergesújfaluba. Ő meg tudott szökni az alakulatától, és 1944 októberében már visszaérkezett Szegedre. Apám jött haza elsőként, és várta vissza a családot, de a család nem jött. A szovjetek már október első napjaiban felszabadították Szegedet [A harc a városért 1944. október 8-án kezdődött, Matoltsy Elek vezérőrnagy védekező harccsoportja az algyői hídfőnél találkozott először a támadó Vörös Hadsereg erőivel. Október 9-én a visszavonuló német erők a közúti hidat és a vasúti hidat fölrobbantották. A szovjet hadsereg október 11-én foglalta el a várost. – A szerk.]. A szegedi első transzportnak voltak részesei édesanyám és az akkor kilencéves öcsém. 1944-ben Auschwitz-Birkenauba deportálták őket, azóta semmit nem tud róluk a család [Szegedről több mint nyolcezer embert (részben a városból, részben a környékről) deportáltak három vonatszerelvénnyel 1944. június 25-én, 27-én és 28-án. Az első két transzportot Auschwitzba irányították, „de csak az egyik jutott el oda. A másikat a németek Strasshofba irányították, cserébe a vonatrakomány kecskeméti zsidóért, akiknek Ausztriába kellett volna menniük, de figyelmetlenségből és rutinszerűen Auschwitzba parancsolták őket”. A harmadik transzportot eleve Strasshofba irányították (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.].

1944. március tizenkilencedikéig [lásd: Magyarország német megszállása] már a szigorodó zsidótörvények hatálya alatt éltünk, és egyre nehezebb lett az élet. Minthogy nem volt kenyérkereső, lényegében a megtakarításból éltünk. Apám munkaszolgálaton volt, pénz kevés volt a háznál. 1944. március tizenkilencedikén bevonultak a németek, éppen akkor otthon volt édesapám, és emlékszem rá, hogy német gépkocsikat és katonákat szállásoltak be a házba.

Ezután következtek az egyre szigorodó intézkedések, a sárga csillag viselése [lásd: sárga csillag Magyarországon], majd apám ismét bevonult munkaszolgálatra. 1944 áprilisában fordult nagyot az életem. Szeged belvárosában bicikliztem éppen, mert akkor majdnem mindenki biciklivel járt, a gépkocsi ritka volt, mint a fehér holló, és megállított egy detektív, és utasított, hogy jelentkezzem a Boldogasszony sugárúton levő Vértes-házban, ami a Gestapónak volt a főhadiszállása. „Közhasznú munkára” fogtak a Gestapón, a Sicherheitsdienst, a német Biztonsági Szolgálat szegedi főhadiszállásán áprilistól a hónap végéig, amikor elrendelték a gettósítást, és a Szilléri sugárútról be kellett költöznünk a Margit utcába, a zsidó iskola és templom környékére [Braham szerint (R. L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, II. 55. oldal )1944. május 17-én adták ki a gettó fölállítására vonatkozó polgármesteri rendeletet azzal, hogy május 22-én kell megkezdeni a gettóba költözést (lásd még a Szeged szócikket). Ezt megelőzően azonban létesítettek Szegeden (valamint Baján és Szabadkán) táborokat, ahol a Délvidéken (Bácska déli részén) április 16-án összeszedett zsidókat helyezték el ideiglenesen. Szegedre Ada, Mohol, Szenttamás, Törökkanizsa és Zenta zsidó lakói kerültek, összesen 2266 fő. Nagy részüket május 25. előtt átszállították bevagonírozáshoz Bajára. – A szerk.]. Ott alakították ki palánkkal lezárva a szegedi gettót. Én innen még naponta kijártam, és jártam dolgozni a Gestapóhoz. Tréfásan azt mondhatom, hogy én a Gestapo munkatársa voltam. A legkülönbözőbb munkákat kellett csinálnom. Amikor volt egy bombatámadás Szeged ellen [1944. június 2-án volt egy nagy légitámadás, amikor a szövetséges légierő 38 gépe a rendező pályaudvart bombázta, de a környező házakban keletkezett a legtöbb kár. – A szerk.], és az SS tisztjei is mentették a sebesülteket, akkor a kocsikat összevérezték a sebesültek, és nekem azokat kellett kimosni, letisztítani, de ezen kívül krumplipucolásban, konyhai munkában, mindenben részt kellett vennem. Akkor mondtam azt, hogyha én fogom pucolni a krumplit a németeknek, akkor már csak ezért is el fogják veszteni a háborút. Kissé vastagon sikerült nekem a krumpli pucolása.

Itt, a Gestapón egyébként egy-két zsidó asszony is dolgozott, jobb módú középpolgárok, mint például a Singer ügyvédi családnak a nőtagja, a Singer ügyvédnek a felesége. De emlékszem egy Weisz bácsira is Kecskemétről, aki akkor nekem bácsi volt, olyan negyven év körüli lehetett. Egyébként Magyarországon közel egymillió bejelentés érkezett, sehol a világon nem volt annyi feljelentés a Gestapónál, mint nálunk. Én ebben a környezetben éltem és dolgoztam, és naponta ki kellett járni, emlékszem, fegyveres német őr kíséretében még a piacra is elmentem. Vásároltunk, és azt vittük a Gestapo konyhájára.

Egyik nap behoztak tizenkét-tizenhárom lengyel menekültet. Tudniillik anglomán elkötelezettsége miatt Horthy beengedett lengyel menekülteket az országba. Több százezer lengyel katona és családtagjaik, köztük sok zsidó is, került akkor Magyarországra. Jelentős részüket sikerült továbbmenekíteni, és a Közel-Keleten felállt lengyel hadsereghez tudtak csatlakozni [1939–1945 között kb. 60–70 ezer lengyel katona menekült el Lengyelországból Magyarországon keresztül, hogy csatlakozzék Nyugaton a Hitler ellen harcoló lengyel hadseregekhez (elsősorban persze 1939 és 1941 között, a magyar hatóságok hallgatólagos beleegyezésével). Magyarország területén 1939-től 140 katonai menekülttábor létesült, ugyanakkor Budapest mellett még 114 olyan települést tartottak számon, ahol lengyel polgári menekültek tartózkodtak (az ő számuk is több tízezer volt). 1940 nyarától egészen az 1944-es német megszállásig Balatonbogláron lengyel nyelvű gimnázium működött, és volt számos lengyel elemi iskola is (Gömöri György: Lengyel menekültek és magyar barátaik, Európai utas, /2001/, 42. szám). – A szerk.]. Ezek a csapatok harcoltak később Olaszországban a szövetségesek kötelékében a németek ellen [lásd: Anders-hadsereg]. Tehát az egyik nap tizenkét-tizenhárom lengyelt fogtak el és hoztak be a Gestapóra. Ezen a napon nem engedtek haza. Éjjel arra ébredtünk, hogy hörögnek a szomszéd szobában. Kettő, aki ismerte már a Gestapo módszereit, éjjel felvágta az ereit a karján. Mindketten zsidók voltak. Az egész társaságot reggel tehergépkocsira rakták, földobták azt a két erősen vérző, de még élő lengyel fiút is, és teherautón Bácstopolyára szállítottak bennünket. Bácstopolya a Délvidéken, Szabadka és Újvidék között lévő internálótábor volt, ahol baloldaliakat, zsidókat, szerb partizángyanús embereket tartottak fogva [Bácstopolyán a magyarok nem sokkal a Délvidék megszállása után internálótábort állítottak föl politikaiaknak, ún. „legális” menekülteknek (akiket a hatóságok lajstromoztak), továbbá olyan magyar és hontalan zsidóknak, akik nem tudták megfelelőképpen igazolni magyar állampolgárságukat. A német megszállás után a tábort „az SS jelentősen kibővítette, és főképp zsidó túszok fogva tartására szolgált. Többségük a Délvidékről jött … Összesen 3000 zsidót tartottak fogva a táborban és deportáltak. Ebből a táborból került ki a mintegy 2000 »jó erőben lévő« zsidóból álló két első transzport egyike, melyet 1944. április 30-án [április 28-án?] irányítottak Auschwitzba”. 16 és 60 év közötti, kizárólag munkaképes zsidó férfit deportáltak Auschwitzba (Forrás: Braham: id. mű, II. 52. oldal. – A szerk.]. Én voltam ennek a tábornak a legfiatalabb tagja, tizenhat éves voltam akkor. Itt voltam májustól június huszonnegyedikéig. Jelentkezni lehetett mezőgazdasági munkára. Én is jelentkeztem, mert abban bíztunk, hogy jobb lesz a koszt, meg lehetőségünk lesz arra, hogy mozogjunk valamennyire. A szerb hadseregnek volt a raktára, ahol ezt a tábort berendezték. Magyar csendőrök, rendőrök, SS-emberek és horvát usztasák [lásd: usztasa mozgalom] is őriztek bennünket, tehát egy elég nemzetközi társaság volt az őrségünk.

A tábor két hatalmas betonépület volt, tulajdonképpen egy kétszintes betonhangár. Ezekben voltak elhelyezve a foglyok, és volt egy alacsonyabb épület, ahol a konyha és a raktárak működtek. A tábor bejáratánál pedig volt egy kisház, ahol az őrség volt. Szalmazsákokon aludtunk. A kosztot igen változatosan adták elő. Naponta kétszer adtak enni, egy óra tájban volt lencsefőzelék, este bab, a másik nap babbal kezdődött, este lencsével fejeződött be. Ezért is el akartunk menni dolgozni, mert abban reménykedtünk, hogy talán mást is kapunk enni. Férfiak, nők vegyesen voltak a táborban, hiszen ott voltak a konyhás asszonyok is, akik hasonlóképp kerültek a Gestapóra, mint én.

Megvolt a tisztálkodási lehetőség is. Az udvaron volt egy szivattyús kút, amit kézi erővel kellett hajtani. Oda beállítottak szivattyúzókat, hogy lehessen inni és mosakodni. Amikor engem a Gestapo levitt Bácstopolyára, egy rövidnadrág és egy hosszú ujjú ing volt rajtam és egy karóra. Végigtapogatták a kezemet, valahogy a gestapós átugrotta az órát, és az óra megmaradt. Ezt az órát adtam mindig kölcsön később a szivattyúzóknak, hogy óránként, kétóránként váltsák egymást. Az órához fűződő élményeim folytatódtak Szegeden, amikor visszavittek minket, és az értékeinket le kellett adni felkoncolás terhe mellett. A magyar csendőrök között ott állt Finta Imre csendőr százados, a téglagyári gyűjtőtábor parancsnoka, akkor élet és halál ura, a sok-sok évvel későbbi torontói per vádlottja [Finta Imre csendőr századosról (1912–2003), aki a szegedi gettó parancsnoka volt, lásd Braham, id. mű, II. 57. oldal, valamint a 68. és 69. sz. jegyzet a 70. oldalon. – A szerk.].

Visszatérve Bácstopolyára: elvittek minket mezőgazdasági munkára. Ezek a dobrovoljacoknak, az első világháborús jugoszláv harcosoknak meg partizánoknak voltak a földjei, amiket azután a svábok kaptak meg [Az első világháború során az orosz fogságba került szerb nemzetiségű osztrák–magyar katonák önként jelentkeztek, és kérték, hogy küldjék őket a szaloniki frontra, hogy a szerb hadsereg megmaradt részével harcoljanak – most már a Monarchia ellen. Ezekből az önkéntesekből lettek a „dobrovoljacok”. A világháborúban Szerbia oldalán küzdő dobrovoljacokat azzal jutalmazták, hogy a két világháború közötti földreform során a délvidéki (elsősorban magyar, másodsorban német, és nem egészen egyharmad részben más nemzetiségű) nagybirtokosoktól elvett földeket lényegében közöttük osztották szét. A határ mentén, Bácskában, Baranyában és a Bánátban szerb paraszti övezetet, több ezer ún. dobrovoljac-telepet létesítettek. – A szerk.]. Tehát amikor minket oda kivittek, akkor azok már sváb földek voltak. Itt debütáltam mezőgazdászként. Tekintettel arra, hogy mezőgazdasággal vajmi keveset foglalkoztam, akkor találkoztam azzal, hogy mit jelent a kukorica egyelése. Hosszú kukoricasorokat kellett egyelni, ahol a leghosszabb kukoricaszárat kellett meghagyni. Az irdatlan hosszú kukoricasor bizony igen lassan fogyott. Hogy gyorsabban menjen a munka, egészen eredeti módszert kezdtem alkalmazni. Kikapáltam az egész bokor kukoricát, és visszaültettem a legnagyobb szálat. Nem szeretnék most utólag rettenthetetlen szabotőrnek tűnni, bármily jól hangzana is, csupán a gyors eredményre törekedtem. Az is igaz, hogy munkásságom nyomán nem sok kukorica szökkent szárba e bácskai földeken. Ez egy tipikus közép-kelet-európai korszak és helyszín volt minden vonatkozásban.

Itt voltunk, azt hiszem, június közepéig. Május kilencedikén − ez megint egy jelentős történet, minthogy nekem semmilyen ruhám nem volt, csak egy bakancsom – írhattunk haza, hogy küldjenek csomagot. Egy levelet lehetett küldeni, ahová be lehetett írni, hogy milyen ruhát küldjenek. Addig a család nem tudta, hol vagyok. Na ebből a levélből aztán megtudták, és küldtek csomagot. Ez a csomag június hatodika után érkezett meg. A papírok, amikbe anyám becsomagolta a ruhákat, a június hatodikai inváziónak az újságoldalai voltak [1944. június 6-án kezdődött az amerikai és brit erők normandiai partraszállása, aminek a célja a La Manche csatorna birtokbavétele, majd hadászati hídfő megszerzése volt az észak-nyugati francia partvidéken, a Rommel tábornok irányította német csapatoktól. – A szerk.]. Ebből tudtuk meg, hogy megindult az invázió. Ez nem volt véletlen, biztos, hogy szándékosan csomagolta anyám ebbe az újságba a ruhákat. Erre nem figyeltek föl. Bakancsot, zoknit, nadrágot küldött anyám a csomagban.

Itt dolgoztattak bennünket június huszonnegyedikéig, ha jól emlékszem, amikor is a tábor zsidó internáltjait összegyűjtötték, és gyalogmenetben a bácstopolyai állomásra vittek. Tehervagonokba raktak minket, és elindítottak Szegedre. Szegedre június huszonötödikén éjjel érkeztünk meg, és onnan szintén gyalogmenetben vittek ki bennünket a szegedi téglagyárba. Akkorra már a gettót fölszámolták. Ide gyűjtötték össze a Szegeden és a Szeged környékén élő zsidókat. Bács és Csongrád megyéből kábé nyolcezer ember lehetett itt a téglagyárban, embertelen körülmények között. Porban, piszokban, téglaégető kemencékben voltak az emberek elhelyezve. Amikor megérkeztünk, találkoztam a rokonaimmal, a nagynénémmel, édesanyám testvérével, a Terka nénivel [Blau Károlyné, szül. Witz Terézia], aki unokájával, [Drucker] Alizkával volt itt. Találkoztam édesapám testvérének, a [Drucker] Dezső bácsinak a feleségével és a fiával, Ernővel, akik szintén ebben a táborban voltak.

Amikor megérkeztünk, én rögtön elkezdtem keresni az édesanyámat és a testvéremet, és akkor derült ki, hogy amikor összeállítottak egy transzportot, és bevagonírozták, ők azt hitték, hogy Bácstopolyára fogják vinni, és szinte önként beálltak ebbe a sorba, és Auschwitzba vitték őket, nem Bácstopolyára. A Szegedről elindult első transzport – olyan két és fél ezer ember lehetett – Auschwitzba került, valószínűleg egyenesen a gázkamrákba. Ez huszonötödikén délelőtt volt, és én éjjel érkeztem Szegedre. A testvérem, aki 1935. március hetedikén született, nem élte túl a deportálást, minden bizonnyal gázkamrában végezte. Nagyon aranyos, mozgékony, segítőkész, nagyon szép fiú volt. Két elemi osztályt végzett el Szegeden, mert kilencéves korában deportálták.

Másnap került sor a motozásra, le kellett adni az értékeket, meglehetősen nyomott hangulatban voltam természetesen, én egyébként is anyás voltam. Mivel őket nem találtam meg, így a közelebbi rokonságból a Terka nénihez csapódtam. Ennivaló még volt, kenyér és lekvár otthonról, így adtak nekem is, és másnap állt össze a második transzport, mert Szegedről három transzportot indítottak útnak. A második szerelvénybe raktak be minket a Szeged-Rókus melletti állomáson, a csendőrök felügyelete és intézkedései mellett, és elindítottak minket utunkra. Hetven-nyolcvanan voltunk egy marhavagonban. Berácsozott ablakok, víz nélkül, fiatal gyerekek, csecsemők, idősek, és a férfiak közül azok, akiket nem vittek el munkaszolgálatra. A Magyar Királyi Csendőrség által összeállított és kísért marhavagonokból álló szerelvénnyel a hatnapos utat a rekkenő forróságban élelem és víz nélkül sokan nem élték túl. Vízhez úgy lehetett jutni, hogy akinek még volt ékszere, gyűrűje, fülbevalója, azt kinyújtotta, és odaadta egy pohár vízért valamelyik pályaudvaron, ahol megálltunk, addig, ameddig a csendőrök el nem zavarták azokat, akik vizet hoztak nekünk. Sokan szereztek be így vizet maguknak. Ez az utazás ugyanis június végén volt [A második transzport június 27-én indult. – A szerk.], rekkenő melegben, borzalmas körülmények között.

Hat napig mentünk, az út Kassa felé vezetett, és Miskolc után, Felsőzsolcáig jutottunk el, ahol visszafordították a szerelvényt, és Budapesten, a Józsefvárosi pályaudvaron keresztül Ausztriába vittek. Ez a strasshofi szerelvény volt, azt hiszem, hogy a Kasztnerrel való megállapodás révén jutottunk mi ide [Kasztner Rezső nem működött közre az akcióban, a 15 000 magyar zsidó a Budapesti Mentőbizottság és Eichmann megállapodása („emberéletet áruért”) alapján került a táborba. Lásd még a „Strasshof” szócikket. – A szerk.]. Amikor megérkeztünk a német határra, a magyar csendőröket német katonák váltották le. Ott egy kicsit szomorkodtunk is, hogy a csendőrök, akik mégiscsak magyarok voltak, eltűntek, és most teljesen bizonytalan korszaknak nézünk elébe. Így jutottunk ki július elején Strasshofba. Először fertőtlenítettek minket, és a holmijainkat visszakaptuk. A fertőtlenítés után beraktak minket barakkokba, amik poloskával voltak teli. Ott találkoztam először poloskával. Megrendítő élmény volt nekem, hogy éjszaka zuhanórepülésben esnek rám a poloskák. Terka nénivel és Alizkával együtt húsz-harmincas csoportokban Bécs környéki gyárakba, erdőgazdaságokba, vállalatokhoz gyantaszedésre és fakitermelésre osztottak szét minket.

Harmincfős csoportokban vittek aztán minket innen Wöllersdorfba, ahol gyantakitermeléssel foglalkoztunk. Egy olyan jó hét után továbbvittek Siegenfeldbe, Baden bei Wien és Heiligenkreutz között, a heiligenkreutzi apátság erdejében voltunk. Ennek a határában egy barakkot állítottak föl. Ott helyeztek el minket. Normális körülmények közé kerültünk. Egy főerdész intézkedett, kaptunk ennivalót, ágyneműt, és ágyak voltak, azon szalmazsákok, és itt helyezték el ezt a csoportot. Az erdőgazdaságnak dolgoztunk az erdőkitermelésen. Lényegében néhány gyerek volt ott, néhány idősebb férfi és asszonyok. A napi teljesítmény, amit meg kellett volna csinálni, de nem mindig sikerült, öt köbméter fa személyenkénti kitermelése volt, amit az erdész kijelölt. Ezt ki kellett vágni fűrésszel. A nőknek is persze ugyanúgy kellett dolgozniuk. Zömében fenyőfát, bükkfát kellett vágni, ezek jó részét ipari fölhasználásra vitték el, a többit pedig méteres darabokban kellett fölrakni, amit később tűzifának használtak. Ez a hely néhány kilométerre volt Siegenfeldtől, úgyhogy minden reggel ki kellett gyalogolni a hegyekbe, normál időben még csak hagyján, de esőben, hóban is. Nem volt leányálom, mert fatalpú bakancsom volt, és sokszor ráragadt a sár, a hó, és abban kellett járnom a hegyi terepen.

A munkavezetőt úgy hívták, hogy Franz Kolm, akkor már hetven év fölötti favágó volt. Az egész családja fakitermelésből élt. Nagyon emberi módon viselkedett. Mindig hagyott pár falatot az ennivalójából. A kenyér egy részét mindig nekem adta, engem nagyon szeretett Kolm bácsi. Itt dolgoztunk egészen 1945 áprilisáig. Közben a fejünk fölött jártak el nappal az angol, éjszaka az amerikai bombázók, és szórtak le újságokat. Ezt szigorúan be kellett szolgáltatni, de sok mindenre lehetett ezt később hasznosítani. Egyébként tényleg emberi körülményeket próbáltak biztosítani az osztrákok, őnekik se volt sokkal több. Megbetegedett például az egyik asszony a társaságban, és bevitték egy Bécs melletti zsidó kórházba. Ott meggyógyították, és hozták vissza. Egy rossz szót ott nem kaptunk. Ami nem volt igaz Wöllersdorfra, az első munkahelyre, mert ott egy megszállott, vérgőzös, náci munkavezető volt. Itt érezhető volt, hogy ők se nagyon kedvelik a németeket. Megjegyzéseket tettek rájuk, ilyen volt a főerdész is és a munkavezető is.

1945. március végén Magyarország felől már közeledtek a szovjet csapatok, a németek kezdtek visszavonulni, és itt történt meg, hogy míg vágtuk a fát, a wienerneustadti országút mellett egy német páncélos dandár vonult vissza. Ott az út mellett vágtuk a fát, és rosszul mértük ki a dőlését, és egy fenyő rázuhant az országútra. Jó félórára így sikerült megállítani a német páncélos visszavonulást. Ez nem szándékos volt, és halálfélelemben voltunk, mert egy ilyen dolog miatt nagyon könnyen lelőhettek volna minket a helyszínen. Franz Kolm kimagyarázta ott magát, és elmondta, hogy véletlen, ami történt. A német páncélosok segítettek elfűrészelni a fát, és elvontatni az útból. Szerencsénkre nem SS egység volt ez, hanem egy Wehrmacht alakulat. Április elején az egész falu, úgy, ahogy volt, fölkerekedett, mert egy német üteget telepítettek a falu szélére, közvetlenül a mi barakkunk mellé, onnan lőttek a szovjetekre. Azok visszalőttek elég pontosan, úgyhogy az egész falu, velünk együtt elment a hegyekbe, olyan nyolc-tíz kilométerre Siegenfeldtől. Életem egyik legkeservesebb időszaka volt, ugyanis fölgyulladt az erdő a bombáktól és a tüzérségi gránátoktól, toronymagasan jött fölfelé a lángoszlop. Természetesen megpróbáltuk oltani. Az erdőoltás úgy ment, hogy az avart az ember megpróbálta lesöpörni, ahol lehet, kivágni a fákat, hogy gátat lehessen vetni a tűznek. A hegyoldalban, miközben a házak mögött volt a magas hegy, balról volt egy szakadék, elölről pedig jött föl a tűz. Máig sem tudom, hogy sikerült kikerülni ebből a csapdából, de lényeg az, hogy megmaradtam, és a falu lakóival próbáltuk a tüzet lokalizálni, ami sikerült is. Ez egyébként méteres hóban történt, zuhantak a bombák, jöttek a gestapósok, meglehetősen zűrös volt, de sikerült túlélnünk, és innen indultunk haza.

Elköszöntünk az osztrákoktól, és gyalog elindultunk. Lementünk az országútra, és begyalogoltunk Badenbe, az olyan nyolc kilométer volt. Baden még égett, jó néhány ház lángokban állt. Az utcán szovjet lovasok és páncélosok járkáltak. A Grand Hotelben szállásoltuk el magunkat. A második emeleten laktunk, nagyon kulturált körülmények között, de kínzó élmény volt, hogy nem volt ivóvíz. Csak kénes forrásvízre lehetett szert tenni. Onnan jártunk ki két napig, próbáltunk ennivalót szerezni, „zabrálni” − mondták ezt akkortájt. A társaság együtt volt, mind a harminc ember, és aztán innen indultunk Wienerneustadt felé, azon át Sopron irányába. Útközben azonban sikerült találni egy stráfkocsit, arra tettük rá a holminkat. Azt toltuk, mígnem láttunk pár legelésző lovat. Levágtuk a telefondrótot, és csatlakozott hozzánk néhány munkaszolgálatos, akik jöttek valahonnan Németországból, és befogtuk a lovakat a stráfkocsi elé. De hogy ne vágja a szügyüket, valamelyik házból két perzsaszőnyeget szereztünk, amit a lovak elé tudtunk rakni. Gyalogmenetben mentünk tovább Wienerneustadt felé, kilométereken keresztül. Az egyik repülőgépgyár romjai mellett gyalogoltunk, és aztán valahol a határban jártunk, amikor jöttek a szovjet katonák, és elvették a lovainkat, de odaadták a sajátjukat. Később derült ki, hogy azok a lovak, amiket nekünk adtak, sokkal életerősebb lovak voltak, mint a mieink. Azt hitték, hogy a mi lovaink pihentebbek, ők meg mentek tovább harcolni. Nem volt bennük semmi rosszindulat, normál katonai lépés volt. Volt még egy apró élményünk. Valahol letelepedtünk, és jöttek a katonák, és málenkij robotra elvitték a férfiakat, többek között engem is. A Terka néni és Alizka ott maradtak. Hatalmas hordókban zsírba eltett kolbászt kellett volna teherautókra rakni, de a rakodás előtt elkövették azt a hibát, hogy megkínáltak minket borral. Ebből aztán túl nagy munka nem kerekedett.

Végül is eljutottunk Sopronig, ami 1945 áprilisában meglehetősen rossz benyomást keltett. Rom volt mindenütt, özönlöttek vissza a deportáltak, a menekültek és a foglyok. Nagy nehezen találtunk egy romos házat, abban elszállásoltuk magunkat, és innen próbáltunk menni hazafelé, Budapesten keresztül Szegedre. Szerették volna persze a soproniak, ha minél hamarabb elhagyják a várost a menekültek, mert enni kellett adni nekik, meg el kellett őket szállásolni, ami 1945-ben igencsak nehéz volt. Egyszer csak megjelentek különböző teherautók a városban, és mi kérdeztük, hogy hova mennek. Mentek mindenhova, Budapestre, Szegedre, és az egyik teherautóhoz csatlakoztunk mi is. Elvittek minket kábé harminc kilométerre Soprontól, ahol leraktak, onnan egy másik teherautóval mentünk tovább Celldömölkig. Ott vonatra szálltunk. Ez a vonatút egy rémálom volt, mert a meglehetősen zsúfolt vagonban egy csapóasztal mellett kaptam helyet. Minden nagyobb zökkenőnél lecsukódott a vonat oldalára rögzített asztalka, én meg állandóan legurultam. Így jutottunk el ezzel a szerelvénnyel Székesfehérvárig, ami megint csak nem volt derűs látvány. Nagy nehezen találtunk itt egy házat, aminek három oldala még megvolt. Ott elszállásoltuk ismét magunkat.

Egy napig voltunk [Székes]Fehérváron, másnap megint kimentünk a pályaudvarra, egy olajszállító szerelvény volt ott, arra kapaszkodtunk föl. A Terka néni és az Alizka bent volt az egyik vagonban, nekem ott már nem jutott hely, így a benzinszállító kocsi tetején foglaltam helyet. Meglehetősen nehéz út volt Budapestig, mert kapaszkodnom kellett végig. Egész úton folyt a benzin, én meg féltem, hogy valaki lelő, mert azt hiszi, hogy én nyitottam ki a benzincsapot. Így jutottunk el Kelenföldig. Onnan a Ferenc József híd romjai mellett épített pontonhídon [lásd: pontonhidak] keresztül eljutottunk a Kálvin térig, ahol platós kocsikon hordták és takarították a romokat. Emlékszem, így értünk el a Rákóczi útra, a Rózsi néniékhez [dr. Witz Gyula anyai nagybácsi özvegye], akik nagy örömmel fogadtak. Az első lépésük az volt, hogy engem levittek egy borbélyhoz, mert egy éve nem voltam fodrásznál. Néhány nap pesti tartózkodás után megint pályaudvar következett, és Szeged felé vettük az irányt. Mondanom sem kell, hogy ez az út is nagyon kényelmetlen út volt, mert a Szegedre tartó vonaton is egy nagyon zsúfolt kocsiba kerültem. Ott egy hölgy egy háromlábú vadászszéket tett le, aminek az egyik lába mindig az én lábamon volt. Igaz, a hölgy fájdalomdíjként elmondta, hogy a férje az orvosi egyetem professzora, és segíteni fog nekem, hogy felvegyenek az egyetemre. Erre a gesztusra mindenki szerencséjére nem került sor. Nem valószínű, hogy öregbítettem volna a magyar orvostudomány hírnevét.

Szegedre visszatérve, visszakerültem a Szilléri sugárútra, a családi házunkba. Az otthoni házban találkoztam apámmal. Kiderült, hogy ő megvan, de a többiek nincsenek meg. Ő még évekig várta velem együtt anyámékat, de soha nem jöttek meg. Erről az első auschwitzi szerelvényről semmit nem lehetett megtudni. Valószínű, hogy az egész transzportot elgázosították. A Szilléri sugárúti lakók nagyon rendesek voltak, a néhány használati tárgyat és bútort, amit megőrzésre nekik adtunk, visszaadták, így be tudtunk újra költözni. Április vége volt, amikor én Szegedre kerültem. 1945. május elsején már részt vettem és néztem a fölvonulást. Aztán pár napra rá magas lázat kaptam. Az orvos influenzát állapított meg, de később kiderült, hogy kiütéses tífuszt kaptam [A kiütéses tífusz (flekktífusz) magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Arra is emlékszem, hogyan történt. Amikor jöttünk haza a deportálásból, találkoztunk útközben a lichtenwörthi táborból női foglyokkal, és ők nagyon tetvesek voltak. Összesen egy tetűt találtam a fejemen, de az épp elég volt ahhoz, hogy megbetegedjek. Negyvenkét fokos lázzal feküdtem Szegeden, a Tisza Lajos körúton levő kórház alagsorában, egy háromágyas kórteremben, és emlékszem, hogy jobbról is, balról is vitték ki az elhunytakat mellőlem. Ezt is túléltem, és roppant éhes voltam, mint mindig, és behoztak nekem a kórházba szalonnát, és csodálkoztak, hogy negyvenkét fokos lázzal hogy bírom megenni.

Túlélve ezt is, jelentkeztem a Baross Gábor Gimnáziumban, ami azonban nem működött, mert a németek lőszerraktárt rendeztek be a tornateremben, ami felrobbant. Így jelentkeztem a piarista gimnáziumban, és kértem, hogy kapjak haladékot. Az egyik paptanár azt mondta, hogy nyugodtan maradjak otthon, így 1946 szeptemberében jelentkeztem újra a Baross Gábor Gimnáziumban. Ott végeztem 1948-ban, elég jó eredménnyel. Szegedhez nem sok minden kötött, és egyetemre akartam menni. 1945-ben, még Szegeden csatlakoztam a cionista mozgalomhoz, aminek Szegeden három irányzata volt. A Hasomér Hacair kommunista volt [lásd: Hasomér Hacair Magyarországon], a Habonim Dror [lásd: Dror Habonim] inkább szociáldemokrata, és volt a Betár is [lásd: Betár Magyarországon], ami szélsőségesen cionista volt. Újszegeden volt egy cionista otthon, oda ki is költöztem, és erőteljesen részt vettem a mozgalomban, ami egészen természetes volt abban az időben.

1948−49-ben kerültem föl Budapestre. A műszaki egyetemre akartam jelentkezni, a vegyészmérnöki karra. Anyámnak volt mindig vágya, hogy vegyészmérnök legyek. A cionista mozgalommal itt is kapcsolatban maradtam [lásd: cionizmus 1945 után Magyarországon]. Zuglóban, a Bácskai utcában volt egy cionista otthon, ahol egy darabig voltam, és innen alijáztunk volna. Nagy vonzóerőt gyakorolt rám a mozgalom, mint ahogy sokan másokra is. Olyannyira, hogy már el is indultunk Izraelbe, és valahol Baja környékén állították meg a csapatot, igazoltattak, és akkor nem sikerült elmenni. Az alijázási kísérlet ezzel meghiúsult. Ezzel együtt apám szociáldemokrata kötődései miatt a Szociáldemokrata Pártba is beléptem 1945-ben. Egyszerre voltam mindkettőben. Hogy ezt nem nagyon szorgalmaztam aztán [vagyis az alijázást], apám miatt volt, nem akartam őt itt hagyni. A háború után apám újra megnyitotta az órásműhelyét, és ott dolgozott az államosításig, 1948-ig [lásd: államosítás Magyarországon; a kisipar államosítása]. Ezután az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalat szegedi boltvezetője lett. 1958 után megbetegedett, és 1967-ben bekövetkezett haláláig én ápoltam. Budapesten halt meg.

1948-ban volt egy tüntetés a kunmadarasi pogrom miatt. A tüntetésben én is részt vettem. Később ez meghatározó dolog lett az életemben, mert amikor 1950-ben bevonultam katonának, ott tiszti iskolára kerülve, a tisztté avatás előtt azzal az indokkal zártak ki az akadémiáról, és helyeztek vissza a csapathoz, hogy államellenes tüntetésben és mozgalomban vettem részt. Ebből semmi nem volt igaz, mert nem volt ez államellenes tüntetés.

A műszaki egyetemre ugyan fölvettek, de nekem kevés affinitásom volt az egyik legfontosabb tárgyhoz, a matematikához, mindig is humán beállítottságú voltam. Olyan neves tanárok tanították nekem a matematikát és vektoralgebrát, mint Alexits György, aki a kor jeles matematikusa volt [Alexits György (1899–1978) – matematikus, az MTA tagja. Grazban járt egyetemre, ott avatták 1924-ben doktorrá. 1929-ben lett matematika–fizika szakos tanár. Az ellenállási mozgalomban kifejtett tevékenységéért 1944-ben Dachauba, majd Spaichingenbe vitték. 1945-ben tért haza. Az újjászervezett MTA első főtitkára volt. Közben egyetemi tanári kinevezést kapott a BME Vegyészmérnöki Karának matematikai tanszékére. – A szerk.]. Őszintén megvallva, nemigen értettem meg a lényegét e tudománynak, de becsülettel csináltam. Ekkor került sor a két párt egyesülésére, és létrejött a Magyar Dolgozók Pártja, és pártfölülvizsgálat volt. A vizsgálat során nem igazán szereztem jó pontot a cionista mozgalomban való részvétellel, és eltanácsoltak az egyetemről. Ráadásul egy népi kollégiumban laktam, ami az Üllői úton volt, a mai Kilián laktanyában [A Szociáldemokrata Párt Ady Endre Kollégiuma működött az akkor még Mária Terézia nevét viselő laktanyában. Lásd még: népi kollégiumok. – A szerk.]. Ez nagyon megrázott, és erős törést jelentett az életemben. Végül is dolgozni kellett, és „tisztességes” munkát sikerült találnom a rokonság révén. Máté Miklós főrabbi, akinek a felesége az unokatestvérem volt [dr. Máté Miklósné, szül. dr. Witz Magdolna], segített, és egy igen jeles beosztásban sikerült elhelyezkednem: a Garay téri piacon lettem söprögető, hetijegyzékes alkalmazottként.

1949 őszén vonultam be katonának, és Pécsre kerültem. Megszerettem a katonaéletet, jelentkeztem tiszti iskolára, és fölvettek a Petőfi Sándor Katonai Politikai Akadémiára [Az akadémia 1948-ban alakult a Honvéd Kossuth Akadémia keretein belül működött Nevelő Tiszti Tanfolyam felhasználásával. Neve először Honvéd Petőfi Nevelőtisztképző Akadémia, 1949. márciustól Honvéd Petőfi Akadémia, 1949. októbertől Honvéd Petőfi Politikai Tisztképző Intézet. Feladata kezdetben a nevelőtisztek, 1949-től a politikai tisztek képzése volt. 1956. december 11-én beolvadt a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiába. Egyik forrásunk /www.zmne.hu/Forum/98apr/muzeum.htm/ szerint neve ekkor Petőfi Sándor Katonai Politikai Akadémia volt. – A szerk.]. Kitűnő eredményeket értem el, osztályelső voltam, és szakaszparancsnok-helyettes, ami azt is jelentette, hogy nem hadnagyként, hanem főhadnagyként avattak volna tisztté. Már megvolt a főhadnagyi rangom és egyenruhám, és két nappal az avatás előtt azzal az indokkal, hogy cionista mozgalomban és államellenes összeesküvésben vettem részt, visszaküldtek a csapathoz. Tizedesként, ami a katonai rangsorban a legutolsó volt, visszakerültem Pécsre. Ott szolgáltam tovább, mígnem 1951-ben ismét elküldtek, mert nagyon szerettek, a pécsi tiszti iskolára, amit szintén elvégeztem, és természetesen szintén nem avattak fel. 1952-ben már miattam átszervezték a zászlóaljat, ami egy őrzászlóalj volt, a Dunántúl különböző területein teljesített szolgálatot. Ez a 3125-ös alakulat volt, Pécsett volt a központja. Azért szervezték át, mert én már eljutottam a legmagasabb rendfokozatig, amit iskola nélkül el lehet érni, és törzsőrmesterként szolgáltam a Magyar Néphadseregben. Engem századparancsnoknak neveztek ki, de annál a századnál, aminek a századparancsnoka lettem, volt tiszt szakaszparancsnok is, és furán vette volna ki magát, hogy a századparancsnok törzsőrmester, és hadnagy beosztottjai legyenek. Így kerültem az etyeki lőszerraktárhoz, annak a parancsnoka lettem, majd Zircre, ahol az apátságban szállásoltak el minket. Zircen abban a szobában laktam, ahol egyszer Ferenc József császár is megszállt magyarországi látogatása során. Elég hideg szoba volt, fűtés nélkül, és mi télen voltunk ott, úgyhogy én majdnem megfagytam a Ferenc József-i relikviák árnyékában. Utána Veszprémbe kerültem, ahol szintén nagyon előkelő helyen, a veszprémi püspökségen laktam.

Katonai pályafutásomat színezte még az, hogy a zászlóalj politikai tisztje egy nagyon rendes mesteremberből (azt hiszem, asztalos volt eredetileg) képzett politikai tiszt, Jámbor Pál százados megkért arra, hogy vennék részt helyette megbízottjaként a Vezérkari Főnökség egy tanfolyamán és annak vizsgáján [Politikai tiszteket (komisszárokat) először az oroszországi polgárháború idején rendszeresítettek a Vörös Hadseregben: a Vörös Hadseregben szolgálatot teljesítő volt cári tisztek mellé kirendelt, politikailag megbízható civil megbízottak voltak. Joguk volt a parancsnok intézkedéseit felülbírálni, vagy akár az illető leváltását kezdeményezni. A poszt állandósult. A komisszár-rendszert meghonosították a Magyar Néphadseregben is, zászlóaljtól felfelé minden egységben volt politikai tiszt. – A szerk.]. Az alakulat ugyanis őrzászlóaljként a Vezérkarhoz tartozott, a századosomnak pedig vagy ideje, vagy kedve nem volt ezen részt venni. A lényeg az, hogy megkért, hogy vegyek részt én az ő megbízásából a vizsgán. Nagyon eredményesen szerepelhettem, mert a vizsga után odajött hozzám az egyik ezredes, és megkérdezte, nincs-e kedvem tudományos pályán tevékenykedni. Mint később kiderült, a Hadtörténeti Intézet parancsnoka volt. Nekem persze volt hozzá kedvem. Azt mondta a vizsga után, hogy föl fog helyeztetni Budapestre. Ez volt 1952-ben. Én vártam az áthelyezési parancsot, ami nem jött meg. Többszöri érdeklődésemre kiderült, hogy már 1952 szeptemberében ott volt a parancs, csak nem akartak elengedni. Végül is fölhelyeztek Pestre, a Kapisztrán téri Hadtörténeti Intézetbe kerültem, ahol az 1848-as iratanyag földolgozásában vettem részt. Itt néhány hónapot töltöttem olyan remek emberekkel, mint Szimonidesz Lajos vezérőrnagy, evangélikus tábori lelkész, aki itt készítette el a különböző történeti munkáit. Ő volt egyébként a Magyar Néphadsereg egyetlen tábori püspöke [Szimonidesz Lajos (1884 –1965) – evangélikus lelkész, számos valláselméleti és vallástörténeti munka szerzője. „Polgári radikalizmusa a két világháború között elvezette a szociáldemokratákhoz, baloldali értelmiségi csoportosulásokhoz, Illyés Gyula és József Attila baráti köréhez, s mint a Svéd Vöröskereszt alkalmazottja és a Szabadság, Emberség, Magyarság nevű antifasiszta mozgalom tagja, sok magyar zsidó életét mentette meg a második világháború, a holokauszt idején.” 1948-ban őt nevezték ki az első evangélikus tábori lelkésznek ezredesi, majd vezérőrnagyi rangban. 1955-ban vonult nyugdíjba a Hadtörténeti Intézet munkatársaként. (Életrajzát lásd: „Fekete Péter” – a lelkész forradalmár, www.sulinet.hu/oroksegtar/data/100_falu/Nagyborzsony/pages/014_fekete_peter.htm). – A szerk.].

Itt dolgoztam 1953-ig, de 1952-ben már újabb problémák adódtak, mert eltűnt Vértes Imre ezredes, a Hadtörténeti Intézet parancsnoka, aki engem felvett az intézetbe. Közvetlen összefüggést sejtettek köztem és közte, ami persze nem volt igaz, mert összesen egyszer találkoztunk. Vértes Imre gyógyszerész volt, és a moszkvai orvosper kapcsán az akkor készülő magyar koncepciós ügyben [lásd: koncepciós perek] ugyancsak érdekeltté vált, és letartóztatta az ÁVH, majd nyoma veszett [Vértes Imre (1905–1986) – gyógyszerész. 1942-ben a frontra került. 1943-ban átszökött a szovjet csapatokhoz, s a magyar partizánszázad parancsnoka lett. 1951-ben mint ezredes a Hadtörténeti Levéltár parancsnoka. 1953-ban bebörtönözték, 1956-ban rehabilitálták, ezt követően haláláig a szakmájában dolgozott (MÉL). – A szerk.]. 1953 májusában aztán minden indoklás nélkül leszereltek. Ily módon, mint már annyiszor, megérintett a „nagypolitika”. 1944-ben a második világháború okozója voltam, 1949−50-ben cionista összeesküvő, és a Rajk-per árnyéka vetült rám, 1952−53-ban a moszkvai orvosper kapcsán váltam ismét igen gyanússá.

Ezzel kikerültem a magyar polgári életbe. Érettségim ugyan volt, másfajta fölkészültségem azonban nem. 1952-ben beiratkoztam az ELTE bölcsészkarára, és esti tagozaton elvégeztem a történettudományi szakot. Kitűnő tanári kar volt akkor ott. Hahn István volt az ókori kelet tanára [Hahn István (1913–1984) – ókortörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja. – A szerk.], Lederer Emma a középkori magyar történelmet tanította [Lederer Emma (1897–1977) – történész, egyetemi tanár, 1950–69-ben tanszékvezető egyetemi tanár az ELTE-n. – A szerk.]. 1953-ban „szabadúszó” lettem, nem volt munkahelyem, míg végül sikerült elhelyezkednem a „munkásosztály nagy kohójában”, a csepeli gyárban. Az akkor Rákosi Mátyás Művek martinüzemébe kerültem, ahol elvégeztem egy darustanfolyamot, mondanom sem kell, kitűnő eredménnyel. Azóta is mondom, hogy rendkívül magas beosztásban, húsz méter magasan, a martinüzem daruján dolgoztam. Később elnyertem a sztahanovista címet a brigádommal együtt [lásd: élmunkások, sztahanovisták].

Pesten laktam, a Landler Jenő utcában, ez ma az István út, a Dózsa György úttól nem messze. Albérletben laktam egy zsidó néninél, Ilonka néninél, aki nagyon megkedvelt. A fia kint élt Izraelben, és később ő is kivándorolt hozzá. Ilonka néni szerette volna, ha a lakást én kapom meg. Ez egy viszonylag nagy, kétszobás, fürdőszobás, régi bérházi lakás volt. Természetesen erre nem került sor, mert a tanács azonnal kiutalta valakinek. Nekem pedig egy társbérletet utalt ki a Jókai utcában, mégpedig egy négyes társbérletet biztosítottak. Ennek külön története van. A négyes társbérlet legnagyobb szobája volt az enyém, azt utalták ki nekem. Ennek volt három ajtaja, kettő szobára, egy pedig az előszobára nyílt. A bal oldali szobában lakott egy fiatal házaspár egy hat hónapos gyerekkel, aki természetesen éjjel-nappal sírt. A jobb oldali szobában egy idősebb házaspár lakott egy tizenhat év körüli fiúval, akit rendszeresen éjjel neveltek. A harmadik család pedig a konyhából nyíló cselédszobában lakott. Volt nekik egy dongó segédmotorjuk [Az ún. dongómotor egy bicikli első kerekét hajtotta dörzshajtással, úgy, hogy nekinyomott egy kis hengert. – A szerk.], amit az előszobában tartottak, és rendszeresen éjjel járatták be. Meglehetősen mozgalmas társbérletben laktam, amit színezett még az, hogy az egyik család bérmosást vállalt, és minthogy gázzal fűtöttek a lakásban, a gázszámlát elosztottuk, pedig a bérmosást végző család sokkal több gázt fogyasztott, mint mi. Ott mostak a konyhában, amikor csak lehetett. Én viszonylag keveset voltam otthon, mert ráadásul három műszakban dolgoztam, ami nehézzé tette az életemet.

Esti egyetemre jártam, ezért elcseréltem a műszakot, de senki nem a délelőttit, hanem az estit cserélte el. Két hétig voltam éjszakás, egy hétig voltam nappalos, ami az életritmust igencsak nehézzé tette. Közben eredményesen dolgoztam a csepeli gyárban. Jó kapcsolatban voltam a melósokkal, egy-kettőt közülük ma is példaképemnek tartok: Szabó Karcsi darust, Gergely Jancsit, aki a kemencéknél dolgozott. Műveltek, tisztességesek és mélyen emberiek voltak. Zsidó nem volt köztük. Engem először bizalmatlanul kezeltek, hiszen mégiscsak érettségizett srác voltam. Föltételezem, azt hitték, hogy az ÁVH megbízásából kerültem oda, persze erről szó sem volt. Később már megbíztak bennem. 1953 júniusában, amikor a berlini események kapcsán Csepelen is meglehetősen nyomott volt a hangulat, sztrájkhangulat alakult ki [1953. június 17–18-án a Német Demokratikus Köztársaságban a rendkívüli normaemelés miatt utcai megmozdulásokra került sor. – A szerk.]. Nagyon meleg nyár volt, és a martinüzem a gyár legzsúfoltabb üzeme volt, négy kemence működött egyszerre. Hatvan-hetven fokos melegben folyt a munka. Mikor fölment az ember a gépre, elkezdett csurogni az álláról az izzadság, és ez így volt nyolc órán keresztül. Ugyanakkor szigorították a normákat, levitték a béreket, és nagyon feszült hangulat alakult ki. Ekkor már olyannyira megbíztak bennem a melósok, hogy megkértek, írjak egy levelet a kohó- és gépipari miniszternek az áldatlan állapotok megszüntetésére. A levél elment, és néhány nappal később megjelent az ÁVH, hogy kinyomozza, ki írta a levelet. Egymás után hívtak be embereket, hogy kiderítsék, de egyetlen ember sem mondta meg, hogy ki volt a tettes. A miniszter becsületére legyen mondva, válaszlevelében elismerte, hogy bizonyos problémák vannak, és végül is sikerült a béreket rendezni, és szellőzőberendezéseket is fölszereltek. Végül is eredményes volt, amit tettünk. Közben végeztem az egyetemet, és 1957-ben fejeztem be vörös diplomával [Vörös diplomát az a végzett hallgató kapott, aki egyetemi pályafutása alatt minden szigorlatát jeles eredménnyel tette le, és egyetlen félévét sem zárta jelesnél rosszabb átlagos eredménnyel (az oklevél vörös műbőr borításban volt, innen a neve). – A szerk.].

1954 végén a kulturális munkába kapcsolódtam be. Egy lány volt a kultúrfelelős az Acélműben, aki máshova ment dolgozni, és engem javasolt utódjának, amit el is fogadtak. 1955-ben én lettem az Acélmű kulturális felelőse, miközben persze dolgoztam a martinban. Utána a szakszervezeti bizottságba kerültem, majd 1956-ban fölkértek, hogy legyek a Csepeli Munkásotthon igazgatója. 1956 szeptemberében kerültem oda, és nemsokára október 23-a következett [lásd: 1956-os forradalom]. Egy nagy műsort szerveztünk, az volt a címe, hogy „Föltámadott a tenger”. A Munkásotthon Csepel kulturális életének meghatározó része volt [1920-ban avatták fel. Létesítését a csepeli lakosok téglajegyek vásárlásával is segítették, az építkezést támogatta a Vasas Szakszervezeti Szövetség és a Szociáldemokrata Párt csepeli szervezete is. Felavatásától a házban könyvtár, művészeti együttesek, klubok, szakkörök tevékenykedtek. 1945-ig szövetkezeti formában működött, 1945-től 1989-ig a Csepel Művek fenntartásában, 1990 óta pedig alapítványi formában működik. – A szerk.]. Csepelen mindig is jelentős volt a kulturális tevékenység. Sőt a Munkásotthon már a Horthy-rendszer előtt is a csepeli munkásmozgalom bázisa volt. A szociáldemokrata és kommunista mozgalom is ott tevékenykedett. Ennek a mozgalomnak különösen a deményista szárnya [lásd: Demény Pál] volt jelentős a Horthy-rendszer alatt. Egyébként ennek a történetét földolgoztam. Az én részem volt az 1939−60-as évekig tartó korszak földolgozása Berend T. Ivánnal és Ránki Györggyel [Lásd: Kubinyi et al.: Csepel története, Budapest, 1965 – A szerk.]. A Csepeli Munkásotthon kulturális élete országos hírű volt már a második világháborút megelőzően is. Híres volt például a csepeli Vigalmi Gárda, akik munkáséleteket ábrázoló színdarabokat vittek színre. Az otthonban működött a Vasas Szakszervezet és a Szociáldemokrata Párt helyi szervezete is. Volt egy színjátszó csoport, ami nagyoperetteket vitt színre. Ennek volt tagja például Zsurzs Éva rendező is [Zsurzs Éva (1925–1997) – filmrendező, számos irodalmi filmadaptáció rendezője, a Magyar Televíziónak alapításától munkatársa volt. – A szerk.]. Volt itt fotószakkör, képzőművészkör, táncegyüttes, a legkülönbözőbb művészeti és alkotó csoportok. Később megalakult az Olvasó Munkásklub, ami ma is működik még. Ebbe kerültem én bele. Ez országos rangot adott a Csepeli Munkásotthonnak.

Az, hogy Csepelen ilyen eredményesen lehetett dolgozni, annak volt köszönhető, hogy elkezdődött a gazdaság prosperáló időszaka, és elkezdődött a népművelés felívelése is. Létrehoztuk az évente megvalósuló Csepeli Napokat, ahova nemzetközi kiválóságokat sikerült megnyernünk, például az első ilyenen David Ojsztrah hegedült, a Nemzeti Filharmonikusokat [Akkor: Magyar Állami Hangversenyzenekar. – A szerk.] pedig Ferencsik János vezényelte [David Ojsztrah (1908¬−1974) – szovjet hegedűművész. 1926-ban diplomázott, 1939-től a a moszkvai konzervatórium egyik professzora volt. Szülőföldjén az 1940-es években sűrűn vett részt koncertkörutakon, nemzetközi karrierje azonban csak az 1950-es években ívelt fel igazán, az 1960-as években rendszeresen turnézott az Egyesült Államokban is; Ferencsik János (1907–1984) – karmester. 1940-ben az akkor már Európa-hírű karmester Bartók Béla és Pásztory Ditta búcsúhangversenyét vezényelte a Zeneakadémián, 1942-ben a milanói Scalában dirigálta „A csodálatos mandarin”-t (három évvel megelőzve a hazai előadást). A nyilas uralom alatt nem lépett fel. 1945. évi első négy koncertjének mindegyikén szerepelt Bartók egy-egy műve. 1948-tól 1950-ig állandó kapcsolatban állt a bécsi operatársulattal. 1950-ben minden összeköttetése megszakadt a Nyugattal. Első nyugati útjára csak 1957-ben került sor. Művészi alkatához a bécsi klasszikusok álltak a legközelebb, e mellett az új muzsika befogadója és tolmácsolója is volt (MÉL). – A szerk.]. A képzőművészkörnek is egészen kiváló vezetője volt: Pór Bertalan vezette korábban [Pór Bertalan (1880–1964) – festő. A Tanácsköztársaság alatt a Művészeti Direktórium festőszakosztályának vezetője, ekkor készült két hatalmas toborzó plakátja, a „Világ Proletárjai Egyesüljetek!” és a „Feleségetekért és gyermekeitekért”. A Tanácsköztársaság bukása után Csehszlovákiába emigrált, 1938-ban Párizsba költözött. 1948-ban hazatért, és a Képzőművészeti Főiskola tanára lett. – A szerk.], Ilosvai Varga István volt már az én koromban [Ilosvai Varga István (1895–1978) – festő, 1935-ben a Vaszary János alapította Új Művészek Egyesülete (ÚME) köréhez csatlakozott. Több önálló kiállítása volt (Nemzeti Szalon, Tamás Galéria, Ernst Múzeum /1958, 1967, 1975/). – A szerk.]. Országos hírű lett a vegyes kar, aminek Fasang Árpád volt a vezetője, aki elismert karnagy volt [Fasang Árpád (1912–2001) – karnagy, 1941–53 között a szarvasi, majd a soproni tanítóképző intézetben tanított, 1958-tól 1972-ig a budapesti Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója volt. Kórusvezetőként 1934–38 között Orosházán, 1958–69 között Csepelen tevékenykedett. Ő volt a „Röpülj, páva!” mozgalom elindítója (Wikipédia). – A szerk.]. Igyekeztünk jeles embereket szerezni. A természettudományi szakkör élére a Természettudományi Múzeum tudósait vittük ki. Kitűnő emberekkel sikerült dolgozni.

Személyes élményként mondom el, hogy mi már akkor harcoltunk egy kultúrház létrehozásáért, hiszen addig egy 1900-ban épült épületben volt a Csepeli Munkásotthon, egy vendéglő helyén. Amíg a két világháború között Csepelen működött egy polgári kultúrház, a Weiss Manfréd tiszti kaszinója, különböző leventeintézmények, cserkészcsapatok, volt egy kulturális hálózat, addig a háborúban lebombázott kultúrház meg a megszüntetett cserkészmozgalom után gyakorlatilag a Csepeli Munkásotthon lett a kulturális élet egyedüli letéteményese. Bővíteni kellett volna. Rákosi időszakában egy hatalmas kultúrpalotát álmodtak Csepelre. Mikor a terv elkészült, nem tartotta Rákosi elég nagyvonalúnak. Nem is került sor az építésre, maradt a Munkásotthon. Igen ám, de a villanyvezetékei papírszigetelésűek voltak, tűzveszélyes volt a ház, alkalmatlan volt valójában egy igazi kulturális életre. Ennek ellenére nagyon pezsgő kulturális élet folyt ott. De később elindult, amit már az én utódaim fejeztek be, és végül is fölépült egy új kultúrház.

Még Csepelen dolgoztam, amikor Edit unokatestvérem egyetemre járt, és ő meg néhány osztálytársa néhány ideológiai tantárgyból korrepetálásra szorult. Engem kértek meg erre a feladatra. Volt egy lakásuk a Lázár utcában, ahol ezeket az összejöveteleket tartották. Az egyik osztálytársa lett a későbbi feleségem, aki egyetemista volt, és a rendőrség állományában dolgozott. Kati családja iparos család volt. A papa, Varga István a Zala megyei Türje faluból származott [Türje – kisközség volt Zala vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben és 1920-ban 2600 lakossal. – A szerk.]. Kőműves volt, erőteljesen részt vett a szakszervezeti mozgalomban. A 23-as Építőipari Vállalatnak az igazgatója lett. Anyósom, Tutaj Margit kispesti volt, a kőbányai Dreher sörgyárban dolgozott.

A feleségem, Varga Katalin Budapesten született, 1930. március másodikán. A ELTE BTK orosz–magyar szakát végezte el. Testvérei nincsenek. 1957-ben volt az esküvőnk. A nászutunk Galyatetőn volt. Az autóbuszt többször megállították, és fegyverekkel átkutatták. A jelszó akkor a MUK, a „márciusban újra kezdjük” volt, ami most is igen aktuális. A négyes társbérletbe nősültem, aztán Angyalföldön, a Vág utcában laktunk, majd onnan jutottunk a Baranyai térre, ide apámat is fölhoztam és ápoltam. 1963-tól lakom a mostani házban. A feleségem a Belügyminisztériumban dolgozott, az útlevélosztályon. Elvégezvén az egyetemet, a Belügyminisztérium útlevélosztályának a vezetője lett. Ezredesi rangja volt. Jelentős szerepet vállalt a világútlevél rendszerének a kidolgozásában és bevezetésében [1988. január 1.]. Sokat olvasó, színházba járó ember. A vallás nem játszott a család életében szerepet. Keresztény család volt, de teljesen ateistaként élték mindennapjaikat. Apósom párttag volt, a munkásmozgalom elkötelezett híve. Ma is hiszem, hogy a magyar baloldali munkásmozgalom résztvevői vallási, etnikai kérdésekben teljesen fölvilágosultak voltak. Soha nem volt gond abból, hogy én zsidó vagyok, Kati pedig teljesen azonosult a zsidóságommal, mindenekelőtt a holokausztból adódó problémákkal. Ebben ő tökéletes, megértő társ volt.

Az 1956-os forradalom idején a Csepeli Munkásotthonban voltam, és 1957 elején le akartak váltani, mert kapcsolataim voltak az 1956 végén újjáalakuló csepeli Szociáldemokrata Párttal, és kapcsolatokat alakítottam ki a csepeli központi munkástanáccsal is. Végül is nem váltottak le. Később meg már nem akartak elengedni. Ezek elég nehéz időszakok voltak. Én forradalmi mozgalomnak tartottam az 1956-os eseményeket a kezdetekkor, majd egyértelműen az a véleményem, hogy ellenforradalommá alakították át. Erről a korszakról írta A béka feneke alatt című szatirikus könyvében egy Angliában élő, természetszerűleg ugyancsak magyar származású zsidó író, Alfred Fischer [Tibor Fischer: A béka segge alatt (Európa Könyvkiadó, 1994)], hogy egyszer majd a történészek úgy fognak visszaemlékezni október huszonharmadikára, hogy ez volt az a nevezetes nap, amikor a magyarok egyetértettek. Az is biztos, hogy voltak fasiszta és zsidóellenes megnyilvánulásai is 1956-nak.

1961-ben fölkértek a Népművelési Intézet módszertani osztályának a vezetésére [Népművelési Intézet – A Magyar Művelődési Intézet elődje, 1951-ben alakult, feladata a nem hivatásos művészeti mozgalmak segítése, a nemzetiségek és az etnikai csoportok kulturális hagyományainak ápolása. Fennállása alatt szakmai publikációk, kiadványok sokaságát jelentette meg. – A szerk.]. A főváros és a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa keresett meg azzal, hogy létre kíván hozni egy új szervezetet a budapesti szakmai módszertani népművelési munkának az irányítására, és annak a vezetésére akarnak fölkérni. Akkor kerültem a Népművelési Intézetbe, a Corvin térre. Ez egy nagyon izgalmas korszaka volt a magyar népművelésnek. Ekkor kezdték kialakítani és megszervezni a magyar népművelés országos módszertani hálózatát. Ekkor hozták létre a megyei művelődési központokat. Ez tehát egy olyan szakmai szervezet volt, amely szakmai útmutatást nyújtott az országos mozgalomban. Az intézet művészeti osztályán dolgozott akkor Martin György [(1932–1983) – néptánckutató, zenefolklorista. 1953–65 között a Népművelési Intézetben dolgozott néptánckutatóként, 1965-től az MTA Népzenekutató Csoportjának volt tudományos munkatársa, 1974-től haláláig az MTA Zenetudományi Intézetének tudományos osztályvezetője. 1951-től végzett rendszeres gyűjtőmunkát a néptánc és népzene területén Magyarországon és a szomszéd országokban. – A szerk.]. A fotószakkörnek Réti Pál volt a vezetője [(1918–1989) – fotóművész, a fotóamatőr-mozgalom szervezője, a Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító tagja (1956) volt. (Az ő nevét viseli a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének "Réti Pál" plakettje.) – A szerk.]. Tényleg olyan nevek voltak ott, akik a későbbi művészeti életben jelentős eredményeket értek el.

1963-ban fölkértek a Fővárosi Művelődési Ház igazgatói posztjának a betöltésére. Három intézményből, a Fővárosi Népművelési Tanácsból, a volt szakszervezeti Egressy Klubból [Szakszervezetek Országos Tanácsa Egressy Gábor Művészeti Klub, a budapesti Dohány utcában működött. – A szerk.] − amely arra jött létre, hogy a fővárosi szakszervezeti művelődési csoportokat koordinálja, hiszen abban az időben negyvenezer munkás élt munkásszálláson − és a Fehérvári úton levő, a Pamuttextilgyár [Pamuttextil Művek] tulajdonában levő művelődési háznak az együtteséből alakult meg a Fővárosi Művelődési Módszertani Központ. Itt is sikerült jelentős eredményeket elérnem kitűnő munkatársaimmal. Ez a tevékenység a Fehérvári úti művelődési házban összpontosult. Évi negyvenezer látogatója volt korábban ennek az intézménynek, amit az 1970-es évekre megtízszereztünk. Itt hoztuk létre a Folklórcentrumot a Budapest Táncegyüttessel [1958-ban alakult a SZOT Együttes jogutódjaként Molnár István vezetésével (1970-ig vezette az együttest). 1998-tól a Magyar Állami Népi Együttes táncegyütteseként tevékenykedett,  2001 óta szervezetileg a Honvéd Együtteshez tartozik (Honvéd Táncszínház), megőrizve teljes művészi önállóságát és művészi céljait. – A szerk.], illetve a Magyar Állami Népi Együttessel [1951-ben alapított hivatásos együttes a magyar nyelvterület zene- és táncfolklórjának színpadi interpretálására. Első művészeti vezetői: Gulyás László (zenekar), Csenki Imre (kórus) és Rábai Miklós (tánckar). – A szerk.], ami a műkedvelő művészeti csoportok részvételével idegenforgalmi látványossággá vált. Ezeket a kultúrprogramokat akkor a nyugatról jött külföldiek látogatták elsősorban, egydolláros jegyekkel, és ez jelentős devizabevételt jelentett az országnak. [Az FMH-ról részletesebben lásd Drucker Tibor visszaemlékezését. In Slézia Gabriella (szerk.): A közművelődés házai Budapesten 1. (Módszertani Füzetek / Különszám Budapesti Művelődési Központ 2002). – A szerk.]
Az 1960-as évek második fele egy prosperáló időszak volt, és ez a népművelés terén is meglátszott. Nagyon jelentős nyugati hatások kezdtek érződni a folk, folkbeat műfajban. Létrejött az Illés-együttes, amely már 1965-ben az FMH-ban tevékenykedett. [Ez még a „klasszikus felállású” Illés-együttes volt, amely 1965-re alakult ki: Bródy János (gitár, furulya, billentyű, ének), Illés Lajos (billentyű, ének), Pásztory Zoltán (dob), Szörényi Levente (gitár, ének) és Szörényi Szabolcs (basszusgitár, ének) részvételével. Ők kezdtek el először magyar nyelvű beat számokat írni. Közéleti hangvétele egyedivé tette a hazai beatvilágban az Illés-együttest, előfordult, hogy betiltották a számaikat. 1973 novemberében személyi ellentétek miatt a zenekar föloszlott. – A szerk.] Az Illés-együttes tagjai tettek valamit egy normális világ kialakítása érdekében, és azt hiszem, hogy ebben némi segítséget tudtunk nyújtani nekik. Amikor lehetett, védelmet nyújtottunk, támogattuk, és a kulturális tevékenységünket tényleg erre építettük. Mi ezt tényleg egy szakmai módszertani kísérletnek is szántuk, hogy hogyan lehet egy nagy tömegvonzású bázisból a népművelés más ágait is továbbvinni. Illéséket akkor majdhogynem istenítették a fiatalok. Az együttessel nagyon jó volt a kapcsolatunk. Megkeresett engem akkor Bródy, hogy ő vállalja az együttessel egy klub létrehozását, és egy nagyon szerény honoráriumért meg is csináltuk [Bródy János (1946) – 1964–73 között az Illés-zenekar, 1974-től a Fonográf-együttes tagja, 1978-tól önállóan koncertezik. Kb. 500 dal szövegét és 100 dal zenéjét szerezte. Filmekhez és színdarabokhoz is komponált zenét. Közéleti-politikai szerepet is vállalt (Demokratikus Charta szóvivője volt, ügyvivője volt a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának). – A szerk.].

Az Illés-klub az országban az egyik legnagyobb vállalkozás volt. Közel hétezer tagja volt. Ez volt az együttes bázisa. Ennek a klubnak az égisze alatt jött létre az a népművelési kísérlet, amelynek nyomán ismeretterjesztő előadásokat szerveztünk, és a tudományos élet jeles személyiségeit hívtuk meg. Az Illés-klubtagoknak tartottak előadást. Amikor a Bródyék hirdették meg a klubot, óriási tömegeket tudtak bevonzani. Például Marx György tartott előadást a fizika új világképéről [Marx György (1927–2002) – fizikus, akadémikus, 1972 és 1982 között nagy szerepe volt a természettudománnyal foglalkozó iskolai tantárgyak modernizálásában. Elismert ismeretterjesztő művek írója (Wikipédia). – A szerk.], és ha Bródyék hirdették meg, akkor több száz gyerek ült a párnákon a körteremben, amit mi építettünk föl. Minden egyes előadásnál a nyavalya törte a szervezőket, mert ez a terem háromszáz ember befogadására volt képes, és ennek a duplája volt minden előadáson. Ezen a programon belül kiállításokat is szerveztünk. Zenei programok keretén belül más zenekarokat hívtunk meg, és a magyar kulturális élet egy jelentős központja jött létre. Beleértve azt is, hogy a mi égiszünk alatt működött ez a klub. Kapcsolatom annyi van még ma is velük, hogy egy holokauszt témájú középiskolai pályázat díjkiosztójára, amire a Néprajzi Múzeumban került sor, Bródyt kértem meg, hogy játsszon, és ő el is jött. Szörényinek mindig is voltak erősen populista nézetei [Szörényi Levente (1945) – gitáros, énekes, zeneszerző, szövegíró. 1965–73 között az Illés-együttes tagja, 1974–84 között a Fonográf-együttesé (alapító tag), zenés darabok (oratóriumok, rockoperák), filmzenék szerzője. – A szerk.].

Az akkori Pénzügyminisztériumban óriási felháborodást keltett az a pénzügyi lehetőség, hogy azok a szabadúszók, akik nem rendelkeznek hivatalos munkahellyel, egyszerűen nem adóznak. Erre akkor nem voltak egységes pénzügyi adózási jogszabályok. Nagyon szerény fizetéssel vezették akkor Illésék a klubot, és megkerestek engem a Pénzügyminisztériumtól, és megkértek, hogy mondjunk fel Bródynak, mert ha van főállása, akkor nem kell adóznia, de ha nincs, akkor kellett volna. Hosszas vitákba keveredtünk. Bródyék érdekében én azt fogalmaztam meg, hogy ne ilyen partizánakcióval akarjanak véget vetni egy illegálisnak tartott jövedelemi forrásnak, hanem hozzanak olyan rendeletet a parlamentben, amelyik módot ad arra, hogy olyan adóztatási rendszert alakítsanak ki, amilyet helyesnek tartanak. Végül is megtartottuk Bródyékat, és a klub vezetése az ő kezükben maradt.

Közben folytattuk az Egressy Klubban elkezdett tevékenységet is, többek között az úgynevezett munkásszállás zenés irodalmi műsorokat. Budapesten negyven olyan nagy munkásszállás volt, ahol hatszáz–ezer vidéki bejáró munkás lakott. És az ő számukra minden hónapban egy-egy előadást tartottunk. Dramatizált irodalmi földolgozásokat, Thomas Manntól Molière-ig, irodalmi esteket és zenés programokat szerveztünk. Úgy gondolom, hogy legalábbis próbáltunk tenni valamit a tömegműveltség érdekében. Évente több mint négyszáz előadást tartott ez a stáb, amelynek az anyagi feltételeit a Szakszervezetek Országos Tanácsa biztosította. Mi igazán missziónak tekintettük ezt is, mert vérlázítóan kevés honoráriumot kaptak érte az akkori kollégák. Csengery Adrienne [(1946) – szopránénekes, 1970–2005 között a Magyar Állami Operaház tagja, hangversenyénekesként és régizenei előadóként is nemzetközi hírnevet szerzett. – A szerk.], Mikes Lilla [(1924–2004) – színésznő, előadó-művésznő. 1964-től 1984-ig az Irodalmi, ill. Radnóti Színpad tagja, 1972-től a Korona Pódium alapítója, művészeti vezetője, műsorainak szerkesztője volt. Módszeresen foglalkozott a magyar irodalom négynyelvű (angol, német, orosz, francia) terjesztésével. – A szerk.] vettek részt ebben többek közt. A rendező Horváth Ádám volt, aki egyébként az Egyetemi Színpad rendezője volt korábban.

Ezenkívül nagyobb volumenű programokat is lebonyolítottunk. Része volt ennek a programnak nyári koncertek szervezése a budapesti szimfonikusok bevonásával a budai Várban és a Vajdahunyad váránál. Úgy érzem, hogy ami akkor ott folyt, jeles színfoltja volt az akkori magyar kulturális életnek. Izgalmas, érdekes korszaka volt ez az én életemnek is. Büszkék voltunk arra, hogy például a körteremben tömegrendezvényeket tudtunk szervezni. Itt hoztuk létre Buda első színházát, mert nem volt akkor a budai oldalon színház. A Nemzeti Színház, amikor sor került az átépítésre, rendszeresen tartotta az előadásait ott, a művelődési házban. Mozielőadások is voltak, és a folklórprogramokat úgy állítottuk össze, hogy komplett programok legyenek. Ez azt jelentette, hogy minden alkalommal Magyarország egy-egy tájegységét mutattuk be. Ezt alapvetően a Budapest Táncegyüttesre építettük, de természetesen részt vett a Honvéd Táncegyüttes, a Csepel Táncegyüttes [al. 1958], a Vadrózsák [1950 tavaszán alakult mint a Magyar Építőmunkások Országos Szövetsége (MÉMOSZ) Központi Művészegyüttese. – A szerk.], a Dunaújvárosi Együttes és vidéki folklórcsoportok is. Ide kapcsolódott az Idegenforgalmi Tanács, a Népművészeti Tanács, és az Idegenforgalmi Tanács filmjeit is levetítettük. Az egyes tájegységek bemutatkozását a megyei vezetés segítségével szerveztük. Így mutatkozott be például Borsod megye, Somogy megye, Szabolcs megye stb.

A Magyar Néphadsereg Művelődési Házával Szász Domonkos ezredessel is jó kapcsolatot ápoltunk. Itt kialakult egy törzsasztal, aminek a mai napig tagja vagyok, közös programokat is szervezünk. 1972-ig tartottak ezek a szép napok, amíg egy házban lakván Sarlós Lászlóval a lágymányosi lakótelepen, összeismerkedtünk [Sarlós László (1920–2002) – 1938-ban származása miatt itthon nem vették föl az egyetemre, ezért elment Palesztinába, ahol mérnöki tanulmányokat folytatott, majd 1941-ben belépett az angol hadseregbe. A háború után visszajött Magyarországra, de nem sokkal ezután kémkedés vádjával 9 év börtönre ítélték. 1955-ben amnesztiával szabadult. Szabadulása után textilmunkásként tudott csak elhelyezkedni, később a Kultúra Külkereskedelmi Vállalathoz került, ahol a háború alatt elnéptelenedett zsidó hitközségeknél talált értékes könyvtárak − főleg külföldön történő − értékesítésével foglalkozott. Olyan sikeres volt ebben, hogy 1964-ben a Kultúra londoni képviselőjévé nevezték ki. Visszatérése után, 1967-től 20 évig volt a Zeneműkiadó vezetője (Forrás: Muzsika, 2002. december) (a Centropa készített interjút feleségével, Sarlós Zsuzsával). – A szerk.]. Ő a Zeneműkiadó igazgatójaként a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének volt az elnöke. Néhány közös programot szerveztünk. Nagyon kedves élményem volt, amikor Reményi Gyenes Istvánnak, aki a magyar sanzonok atyamestere volt, egyébként az Autóklub lapjának, az „Autós élet”-nek a szerkesztője, csináltak egy könyvbemutatót, és engem kértek meg, hogy az FMH-ban rendezzük meg [Reményi Gyenes István (1909–2001) – újságíró, költő, műfordító, szerkesztő. – A szerk.]. Ő aztán jóval később megírta az „Ismerjük őket” című könyvet, ami zsidó származású, jelentős magyar személyiségeknek az életrajzi adatait tartalmazza. Ezt a könyvet sok évvel később én adhattam ki [Reményi Gyenes István: Ismerjük őket? Zsidó származású nevezetes magyarok arcképcsarnoka, Ex Libris Kiadó, 1995. – A szerk.], amire máig némi büszkeséggel emlékszem. Csak érdekességként említem, hogy Habsburg Ottó vállalta a könyv előszavát. Reményi Gyenes azt akarta bizonyítani, hogy a magyar kultúra számára ezek az emberek hallatlan jelentőséget és elismerést szereztek.

1970-ben ez a munka módot adott arra, hogy az ország kulturális életével is kapcsolatba kerüljek, és az a megtiszteltetés ért, hogy a Művelődési Minisztérium javaslatára egy három hónapos UNESCO ösztöndíjban részesültem a skandináv országok iskolán kívüli népművelésének tanulmányozására. Dánia, Norvégia és Svédország múzeumügyét, népművelését tanulmányoztam, ami hallatlanul érdekes volt. Ezeket a tapasztalataimat a „Múzeumi Közlemények”-ben meg is írtam. Ez a tanulmány is közrejátszott abban, hogy a múzeumok népművelési osztályokat hoztak létre, és ezzel új alapokra helyezték a múzeumi munkát.

1972-ig dolgoztam az FMH-ban. 1972-ben a könyvszakma fölkért egy hallatlan érdekes munkára, és belekerültem a könyvszakma sűrűjébe. A magyar könyvszakma propagandája, bibliográfiai munkáknak a kidolgozása, az Ünnepi Könyvhét megszervezése, mezőgazdasági könyvhét szervezése, külföldi magyar könyvkiállításokon való részvétel és szervezése volt a feladatom. Cél volt a magyar könyvszakma beléptetése a nemzetközi körforgásba. Ekkor léptünk be a nemzetközi ISBN [international standard book number] rendszerbe, az egységes katalogizálási és vonalkódos rendszerbe. Fölvettük a kapcsolatot a nemzetközi szervezetekkel, többek között a Lipcsei Könyvszakmai Egyesüléssel és a Frankfurti Börsenvereinnel [Börsenverein des Deutschen Buchhandels, azaz a Német Könyvkereskedők Egyesülete. − A szerk.]. Külföldi kiállításokat szerveztünk, és nagyon fontosnak tartottuk a határon túli magyar területeken, Csehszlovákiában, Kárpátalján, Romániában, Jugoszláviában élő magyarokkal való kapcsolat kiépítését, programokkal és kultúrával való ellátásukat. A Kriterion, a Madách, az Újvidéki Forum könyvkiadóval akkor tettünk szert szoros kapcsolatra [lásd: magyar nyelvű kiadók a szomszédos országokban]. Ez módot adott arra, hogy részt vegyek Moszkvában, Zürichben, Lipcsében különböző könyvvásárokon. Tagja voltam a lipcsei nemzetközi könyvművészeti kiállítás szervezésének is [A lipcsei könyvművészeti kiállítás az 1632 óta évente megrendezett lipcsei könyvvásár és -kiállítás egyik eseménye. – A szerk.]. Mindig az volt az elvem, hogy olyan emberekkel szerettem dolgozni, akik nálam többet tudtak. Nagyon rangos társaság jött össze.

1978-ban az Egyesülés egyik tagvállalatánál, a Könyvértékesítő Vállalatnál súlyos krízis alakult ki. Ez a rohamosan fejlődő könyvszakmának és a rohamosan lemaradó infrastruktúrának a közelharcát jelentette, amelyből a kiutat a mindenkori vezetés átszervezésekkel próbálta megtalálni. A Könyvértékesítő Vállalatnál élethalálharc alakult ki az igazgató és a párttitkár között [lásd: párttitkár a munkahelyeken], ami elfedte a valódi problémákat. Mindenki azt figyelte, hogy a két titán harcából ki kerül ki győztesnek. És miután odáig fajult a dolog, hogy leváltották az igazgatót és a párttitkárt, úgy gondolták, hogy én vagyok az alkalmas ember, aki kivezeti erről a mélypontról a Könyvértékesítő Vállalatot. Fölkértek az igazgatói feladatok ellátására. A magyar könyvszakmának ez kulcsfontosságú vállalata volt, az volt a feladata, hogy begyűjtse, készletezze, raktározza és a könyvesboltokba szétszállítsa a magyar könyvszakma termését.

A könyvkiadás valóban prosperáló szakaszába lépett. Ebben az időben, az 1990-es évekre érte el a magyar könyvkiadás azt, hogy közel tízezer cím jelent meg Magyarországon, amivel a világranglista élén állt a magyar könyvkiadás, és százmillióra ugrott föl a kiadott könyvek példányszáma. Ez azt jelentette, hogy minden magyar állampolgárra tíz kiadott könyv jutott. A finnek és a hollandok voltak még mellettünk a rangsor elején. Foglalkoztunk a Hazafias Népfront által kezdeményezett mozgalom részeseként az „Olvasó népért” mozgalommal [Az Olvasó népért mozgalom 1968-ban indult a HNF égisze alatt, Darvas József és Veres Péter nevéhez köthető az indítása. A mozgalomnak volt folyóirata („Olvasó nép” – Az Olvasó népért mozgalom tájékoztató folyóirata), volt elnöke (Fekete Gyula), titkára, rendszeresen szervezett országos tanácskozásokat. – A szerk.]. Arra törekedtünk, hogy minél több embernél legyen könyv. Akkor adtunk ki olyan jelszavakat, hogy legyen státuszszimbólum a könyv. Mindent megtettünk azért, hogy olvassanak az emberek. Bizonyos eredményeket elértünk, és úgy érzem, hogy tettünk ezért valamit. Ahhoz a mélyponthoz képest, ahol most vagyunk, azért többen olvastak. Olyan nagy könyves akciókat szerveztünk, mint az Ünnepi Könyvhét [A Supka Géza (1883–1956) műtörténész, publicista kezdeményezésére első ízben 1929-ben megrendezett könyvnap terebélyesedett könyvhétté (1952-ben). – A szerk.]. Külföldi kiállításokat szerveztünk a határon túlra, például Horvátországba, Vörösmart és Kopács falvakba. Sinkovits Imrével, a Nemzet Színészével mentünk le előadást tartani [Sinkovits Imre – (1928–2001) – színész. 1951-től haláláig a Nemzeti Színház tagja volt (örökös tag) (kivéve 1958–1963, amikor a József Attila Színház tagja volt). – A szerk.]. A televízió számára Moldoványi Ákos készítette az anyagot.

Amikor a Könyvértékesítő Vállalathoz kerültem, kiderült, hogy a könyvszakma egész termése három földfelszíni raktárban és nyolcvanhét budapesti pinceraktárban helyezkedett el, tehát három plusz nyolcvanhét raktárban. Egyre megközelíthetetlenebb helyeken, ahol embertelen erőfeszítéssel, háton meg hason vitték le a pincébe a könyveket a dolgozók. Kiderült, hogy ezen változtatni kell. Miközben rengeteg könyvet adtak ki, nem volt megoldva a könyvek raktározása. A nyomdaipar is hihetetlen modernizáláson ment keresztül. Ebben az időben szerelték föl például az Alföldi Nyomdát korszerű nyomdagépekkel, ami azt jelentette, hogy évi nyolcezer tonnát volt képes egy gép feldolgozni. Összehasonlításként: az éves papírfelhasználás ötvenezer tonna volt. Elmaradott, százéves infrastruktúrájú logisztikai rendszer jellemezte akkor a magyar könyvipart. Az igazgatóság a Petőfi Sándor utcában volt, a többi részleg további tizenhárom helyen, a város különböző pontjain. Új raktárakat kellett keresni. Igyekeztem művelt munkatársakat szerezni. Nekikezdtünk a raktárépítésnek. A legnagyobb problémát a tankönyvellátás okozta. Budaörsön volt a raktár, ami mondhatom, Le Corbusier stílusában épült. Neki volt az az alapelve, hogy az épületbe bele kell épülnie a környezetnek is. Ez a raktár körülbelül így nézett ki. Összetákolt sufnik és platánfák voltak a könyvek között, a szó szoros értelmében, és mindez borzalmas állapotban volt. Ezt próbáltuk rendbe hozni.

Legfontosabb dolog a bolthálózat ellátása volt. A vidéki bolthálózat a Művelt Nép bolthálózat volt, és az Állami Könyvterjesztő Vállalat volt a budapesti gazda. Kapcsolatban volt a Kultúrával, aminek a vidéki szövetkezeti boltok könyvellátása és a tankönyvellátás volt a feladata. Ebből a Könyvtárellátó volt a legizgalmasabb rész. Központja a Visegrádi utcában volt, egy háromszintes épületben. A három szint tele volt könyvvel. Az első utam ide vezetett. Nem vagyok statikus, de úgy láttam, hogy a födém mintha behajolt volna a könyvek súlya alatt. Hívtam egy statikust, és kiderítették, hogy a Visegrádi utca életveszélyes, és bármelyik pillanatban összeomolhat. Így nézett ki a magyar könyvszakma raktározási és logisztikai bázisa. Ennek a pincéjében működött a vállalat nyomdája. A nyomda húsz emberrel dolgozott, ólomszedéssel, ósdi, elavult gépekkel, és nagyjából egy hónappal később kapták meg a könyveket a szövetkezeti könyvesboltok és az állami boltok. Ebből a helyzetből kellett kilépni, ami nem volt könnyű dolog.

Találtunk a Váci úton egy helyet, ahol megvalósíthatónak láttuk az új központ fölépítését. A Szerszámgépipari Művek, amelynek birtokában volt a Váci út 19-ben levő telephely, ami a régi angyalföldi köszörűgépgyár helyén volt, el akarta adni ezt a helyet. Sikerült a gyár vezérkarával megegyezni. A húszezer négyzetméteres telek iszonyatos állapotban volt. A gyártelep tulajdonjogát szerettük volna megszerezni. Egy apró problémánk volt, hogy nem volt pénzünk. Nekikezdtünk gondolkodni, hogyan lehetne pénzt szerezni. A magyar könyvszakma olyan bázisát szerettük volna fölépíteni, ami az évezred fordulóján is megállja majd a helyét. Eladtuk a Petőfi Sándor utcát, eladtuk a Visegrádi utcát, a törökbálinti raktárt, úgyhogy sikerült haladékot kapnunk addig, míg föl nem épül az új központ. Az állami támogatás mellett jó alkut tudtunk kötni a szerszámgépgyárral. Szerencsénk volt, mert a Nemzeti Bank illetékeseinek megtetszett az ötletünk, és megnyertük hozzá a minisztérium vezetését is. Akkor tanultam bele a pénzügyekbe. Kiadtunk egy kulturális célú lakossági kötvényt, amelynek mentora a Pénzügyminisztérium akkori osztályvezetője, Járai Zsigmond volt, aki nagyon segítőkészen állt a dologhoz. Könyvesház-kötvény volt a neve. Összesen három ilyen kötvény került kibocsátásra. Jó kamatozású kötvényt akartunk létrehozni, amit megvásárolnak az emberek. Akkor Magyarországon öt-hat százalékos volt a kamatszint, mi tíz-tizenegy százalékos kamatozású kötvényt adtunk ki, ami azt jelentette, hogy nagyon nagy erőfeszítéseket kellett tenni, hogy a kötvény kamatát és az állami törlesztést meg tudjuk oldani. A történelem a segítségemre sietett, mert elindult az inflációs folyamat, és a magyar kamatok fölmentek tizenöt-húsz százalékra, később a harminc százalékot is elérték, miközben mi tizenegy százalékkal fizettünk ki, tehát mondhatnám, hogy bagóért tudtuk visszavásárolni a kötvényeket. Ez az 1980-as évek vége volt.

Elindítottuk közben egy olyan korszerű könyvszakmai bázisnak a kiépítését, amelynek mintapéldáit alapvetően nyugati példákból vettük. Az akkori nyugatnémet rendszer volt a minta. Én a frankfurti Libri raktározási rendszerét és a hollandokét tanulmányoztam, azt próbáltuk átvenni Magyarországon. Amikor bementem egy könyvesboltba Frankfurtban, volt egy kis szerkentyű az asztalon, és azt mondta a boltos, hogy ő ezen keresztül közvetlen kapcsolatban van a Libri könyvraktárával, és mellette ott volt a szállítható könyvek listája. Én valami hasonlót szerettem volna magyarországi viszonylatban is megvalósítani. Magyarországon nem volt központi nyilvántartás, nem volt számítógépes rendszer, így egy hónap múlva lehetett csak a könyvhöz hozzájutni. A könyvkereskedelem újdonságcentrikus. Korszerű, modern rendszert akartam létrehozni jó raktárakkal. Végül is sikerült fölépíteni a Váci úti magasraktárt. Az első könyvszakmai számítógépközpontot itt sikerült létrehoznunk. Csak úgy jellemzésképpen: a partnervállalatok közül a Művelt Nép egyedi számítógépeket vásárolt, amik nem voltak a rendszerbe kapcsolhatók. Majdhogynem fölösleges munkát végeztek. 1989-ban hoztuk létre ezt a számítógépközpontot. Nem a legkorszerűbb gépeket hoztuk be, hanem nyugatról lekoppintott licenc lengyel gépet tudtunk behozni, külön épületet kellett tervezni a számítógépnek, mert akkora volt. Külön léghűtést is kellett hozzá tervezni. A magasraktárban gépekkel rakták be a könyveket több emelet magasra, raklapokon. Azt terveztük, hogy ezt továbbfejlesztjük, és számítógéppel váltjuk ki a rakodómunkásokat is. Fölépítettük, de hallatlanul nehéz volt, egyrészt hadakozni kellett a vezetéssel, de a fő probléma a munkatársak megszokottsága volt. Én azt hittem, hogyha napfényre tudnak menni az emberek a pinceraktárak örök sötétségéből, akkor boldogság fogja elönteni őket, de ez nem így volt. Hallatlan ellenállásba ütköztünk. A számítógép roppant új dolog volt, amit meg kellett tanulni, és alkalmazni kellett.

A nyomdában áttértek a fényszedésre és az ofszet technológiára. A nyomda ma is működik. A szállítás rendszerét megoldottuk, de bizonyos törések azért voltak a rendszerben. Ez azt jelentette, hogy például amikor beérkezett a szállítmány a Váci úti telepre, lerakták a raklapokat, de ezek nem egységes raklaprendszerek voltak, tehát át kellett rakni minden egyes raklapot a mi raklapunkra. A könyvtárellátási rendszer úgy működött, hogy a beérkező könyveket az egyik raktárba szállították, majd továbbvitték a könyvtárellátó könyveit Kósdra, ahol egy termelőszövetkezet melléküzemágában dolgozták föl [Az Új Gazdasági Mechanizmus 1968-as bevezetésétől kezdődően a mezőgazdasági szövetkezetek ipari és építőipari tevékenységet végző csoportokat hozhattak létre, amelyek szabadon vállalkozhattak. A téesz-melléküzemágak virágzásának kora az 1970-es évtized volt. – A szerk.], látták el csomagolással, és küldték szét a könyvtáraknak. El lehet képzelni, milyen költséges volt, és persze logikátlan. A kósdiak, akik nagyon tisztességes emberek voltak, gyakran keresgélték, hogy melyik könyvhalomra kell a könyveket rakni. Itt derült ki, hogy ezeknek a nagyon jó szándékú embereknek egy része nem tud olvasni. Téesz-dolgozók voltak egyébként. Ezért számoltuk föl és centralizáltuk a könyvellátást. Sikerült beszerezni egy gépet, és a postai kódszámot beütve, a gép maga címkézte a csomagokat.

A Téka égisze alatt − mert így hívták később ezt a vállalatot − sikerült egy nagyon komoly logisztikai és könyvraktározási rendszert kiépíteni. A könyvtárellátás fejlesztésére korszerű nyomdát, automatizált csomagküldő szolgálatot építettünk ki. Kiadták a „Tudománytár” sorozatot [Magyar tudománytár (Magyarország az ezredfordulón), főszerk. Glatz Ferenc, MTA és Kossuth Kiadó (hét kötetben)] a „Burda” magyar nyelvű változatát, és még ebben az időben, Izraelben megrendeztük a magyar nyelvű könyvek első kiállítását. Jelentős nyelvoktatási könyveket is, német és angol nyelvkönyveket is kiadtunk.

Andrásfalvy időszakában nyugdíjaztak [Andrásfalvy Bertalan (1931) – 1990–1993 között volt közoktatási és kulturális miniszter. – A szerk.], a vállalatot föltrancsírozták, és ma már nem található meg.
Ezután nyugdíjas lettem. Egy káeftét alapítottam, az Ex Librist, és néhány olyan könyvnek a kiadásába folytam még bele, amelyek most már átíveltek a zsidó témájú könyvekre. Mint Ex Libris hoztuk létre az első magyar témájú zsidó tárgyú könyvek kiállítását Haifán 1992−93-ban, együttműködve Gondos Sándorral, aki a cionista könyvkereskedelem jeles alakja [Gondos Sándor (1906–1995) életéről, pályájáról, könyvkiadói tevékenységéről és hitvallásáról lásd: Varga Sándor: A magyar zsidó könyv szolgálatában (Múlt és Jövő, 1998/2-3) (www.multesjovo.hu/hu/content_one.asp?ContentID=343&PrintedID=20). – A szerk.]. Budapesten, az Andrássy úton volt a könyvesboltja, majd Izraelbe vándorolt, és Haifán nyitott könyvesboltot. Haifán Schőner Alfréd főrabbi, Budapesten Raj Tamás főrabbi nyitotta meg a kiállításokat.
Életem egyik nagyon fontos és egyben elgondolkodtató mozzanata volt az, hogy tanúja voltam Finta Imre perének Torontóban. 1987 körül volt ez az esemény. Finta Imre volt a szegedi gettó parancsnoka, csendőr százados volt, és őt jelölték ki a szegedi téglagyári gyűjtőtábor vezetőjének. Ő bonyolította le a szegedi zsidók gettósítását, majd a szegedi téglagyárba való összegyűjtését. Én akkor láttam őt először, amikor bekerültem a téglagyárba. Akkor, amikor kihirdette, hogy halálbüntetés terhe alatt adjuk le minden vagyontárgyunkat. Egy órát vittem én akkor oda a gyűjtőhelyre, ahol ott állt Finta, és egy nagy ruháskosárba dobálták be az emberek az értékeiket. Én is ide dobtam be az órámat. Ő volt az, aki elkísért a pályaudvarra, ahol bevagoníroztak minket. Finta a szegedi Nemzeti Színház táncos komikusa volt egyébként. Ezután a csendőrség kereteibe került, ahol századosi rangot ért el, elég hamar. Hét-nyolcezer embert segített rá a halálba vezető útra.

1945 után távollétében elítélte a szegedi népbíróság [lásd: népbíróságok Magyarországon]. Addigra ő már Németországból Kanadába került, és ott kért menedékjogot. Torontóban élt, megbecsült vendéglős lett, vendéglőjébe a torontói magyar emigráció járt, és nagyon megbecsült tagja volt az ottani emigrációs életnek. Egy amerikai forgatócsoport egy dokumentumfilmet készített, és szóba került Fintának a csendőr múltja, amit ő természetesen letagadott [A CTV-ben 1983-ban sugárzott riportfilmben háborús bűnösnek nevezték. A perről lásd: Takács Péter: Hostis humani generis. A joghatóság és büntethetőség problémái a Finta-ügyben (www.ajk.elte.hu/TudomanyosProfil/kiadvanyok/elektronikus/academia/TakacsPeter-Hostis.pdf) – A szerk.]. Ezt a filmet óvta meg Finta, rágalmazásért és becsületsértésért beperelte a film készítőit. Ekkor derült ki az, hogy mi rejlik Finta múltjában [Finta felkutatásában és leleplezésében része volt a Zsidó Dokumentációs Központnak. (Egyébként a Finta-ügy volt az alapja Costa-Gavras 1989-ben készített Music Box című filmjének.) – A szerk.]. Ennek kapcsán amerikai zsidó szervezetek pert indítottak Finta ellen. Ebből lett aztán a torontói Esküdtbíróság előtt a per. A kanadai Igazságügyi Minisztérium vád alá helyezte, és tárgyalást tűzött ki. A per előkészítésének érdekében a kanadai ügyészség körbejárta a világot, és fölkutatott olyan tanúkat, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek Fintával. Így kerültek Magyarországra is, Izraellel és Romániával egyetemben. Így találtak meg engem is. A kanadai Igazságügyi Minisztérium a magyar Legfőbb Ügyészség közreműködésével kérte fel ezeket az embereket, hogy vállalkozzanak a tanúskodásra. Hármunkkal vagy négyünkkel itt csináltak videofelvételeket Magyarországon, ahol a tanúvallomások egy részét elmondtuk. Azt nem tudom, hogyan bukkantak rám. A kanadai lovas csendőrség és az ügyészség emberei voltak itt, és csinálták meg a felvételt. Hoztak természetesen tolmácsot is. A deportálást kellett elmesélni, de a fő kérdés az volt, hogy mit tapasztaltunk Finta magatartásában. Egyébként már kezdettől nem az volt a vád Finta ellen, hogy hány embert küldött Auschwitzba, hanem a szegedi cselekedetek, a gettósítás, a téglagyári tábor fölépítése, az embertelen körülmények és hasonlók. Gondatlanságból elkövetett emberölés, ugyanis a vonatra nem tettek föl például ivóvizet és élelmet. Ő azt állította, hogy nem tudta azt, hogy megsemmisítő táborokba küldi a szegedi zsidókat. Én elmondtam azt, ami akkor velem történt. Kitűzték a pert, és a kanadai kormány költségén kimentünk. Kint Torontóban az Esküdtbíróság előtt is elmondtam.

A tárgyalásra a kanadai Esküdtbíróság épületében került sor. Finta elegáns úriemberként jelent meg. Minket fölkészítettek rá, hogyan néz ki. Ő meg se szólalt, az ügyvéd képviselte végig. Megnehezítette az egész ügyet az, hogy fél évszázad távlatában, más földrész más országában zajlott a per. Ez volt az első ilyen típusú tárgyalása a kanadai igazságszolgáltatásnak. Erőteljesen megosztotta a kanadai közvéleményt, hiszen ők az egészből csak azt érzékelték, hogy a kanadai adófizetők pénzéből jelentős összegeket költ a kormány egy szegény öregember üldözésére. A tárgyaláson jól láthatóan elkülönültek a tárgyalás résztvevői. A terem jobb oldali harmadában gyűltek össze a kanadai magyar jobboldali emigránsok, középen ott volt a baloldali közvélemény, a torontói zsidó szervezetek és a holokauszt túlélői, míg a harmadik harmadban volt a sajtó. Igen nagy sajtónyilvánosságot kapott egyébként maga a per. Fotózni nem lehetetett, hanem rajzoltak minket. A „Toronto Star”, a legnagyobb torontói újság cikkeit én is megkaptam. Nem csupán a kanadai sajtó, hanem az angol „The Independent” is sokat foglalkozott a témával. Nem beszélve a magyar sajtóról.

Gyakorlatilag Fintának semmi szerepe nem volt a tárgyaláson. Nem volt előzetes letartóztatásban. Kitűnő védőügyvédje volt, aki azt próbálta bebizonyítani, hogy a tanúk nem emlékeznek jól a dolgokra, és hazudnak. Az egyik kihallgatottat gyakorlatilag meghazudtolta a védőügyvéd. A tanúkat különböző időpontokra hívták be. Én egy szegedi hölggyel utaztam. A budapesti kanadai nagykövetség intézte az utat. Amikor én kerültem sorra, a kérdések arra vonatkoztak, hogy milyen élményem volt a deportálás során, és hogyan találkoztam Finta Imrével. A kérdések már a budapesti meghallgatáson is úgy hangzottak el, hogy az ember belezavarodjék a mondanivalóba, és hogy a szavahihetőségét meg lehessen kérdőjelezni. Amikor az első meghazudtoló kérdést föltette az ügyvéd, én a bíróhoz fordultam, és megkérdeztem, kötelességem-e eltűrni ezt a vehemens stílust. Mire a bíró rendreutasította őt. Volt olyan újság is, amelyik nagyon eredményesnek értékelte az én szereplésemet az Esküdtbíróságon. A bíró abszolút nem volt elfogult, és tökéletesen a demokrácia játékszabályai alapján cselekedett.

A probléma a tárgyalás után következett, amikor is fölmentették Fintát, holott mi azt hittük, hogy nagyon eredményesen képviseltük a vádat. Nem tartották elégségesnek a bizonyítékokat Finta Imre ellen. Jóval később hozták meg az ítéletet. Én már itthon voltam, amikor fölhívtak a „The Independent”-től, hogy mi a véleményem a fölmentő ítéletről. És meg is jelent, hogy a tanúkat sokkolta az ítélet. A torontói Igazságügyi Minisztérium nem is elégedett meg ezzel az ítélettel, és perújrafelvételt kért. Ismét megkerestek, hogy hajlandó lennék-e újra tanúskodni. Persze a perre a mai napig nem került sor, gondolom, mindenki arra játszik, hogy Finta már akkor is nyolcvan év körüli volt [Finta Imre 1912-ben született. – A szerk.], hátha nem éri meg az új tárgyalást. Nem tudok róla, hogy mi történt vele [2003-ban meghalt. – A szerk.]. Mindenesetre nagy botrányt kavart még a per után is, amikor a rendszerváltás után az első kanadai magyar nagykövet üdvözletet küldött neki, és meghívta a magyar követségre egy fogadásra, mondván, hogy ő nem tudott erről. Furcsa szituációt teremtett. Én nem beszélhettem Fintával. Megkeresett az egyik jobboldali ember, aki kérte, hogy egy öregemberre való tekintettel, bocsássunk meg Fintának, és ő megérti a mi érzéseinket is. Mire én mondtam neki, hogy én már rég megbocsátottam volna, ha éreztem volna Fintán a legkisebb megbánást is, de erről szó sem volt. Finta hidegvérrel ült, és hallgatta a tárgyalást.

A mai napig nagyon aktív életet élek, számos szervezetnek vagyok tagja. A Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ Kuratóriumának tagja voltam. Tagja vagyok a Magyar−Orosz Baráti Társaságnak [1945 januárjában alakult meg a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság, az alapító elnök Szent-Györgyi Albert volt, Zilahy Lajos az ügyvezető (az elnökségi, tiszteletbeli tagok stb. között volt pl. Bajor Gizi, Heltai Jenő, Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Szekfű Gyula, Karácsony Sándor, Bay Zoltán, Bugyi István orvosprofesszor, Ortutay Gyula stb.); 1945–46-ban „Irodalom, Tudomány” címmel néhány számot megért folyóiratot adtak ki Zilahy és Szent-Györgyi szerkesztésében. 1946 elején már félmillió tagja volt a társaságnak, amely 1948-ban vette fel a Magyar–Szovjet Társaság nevet. 1953-ban már 1,3 millió taggal és nyolcezer helyi szervezettel rendelkezett. „Ország-Világ” címen hetilapot adott ki. Az 1956-os forradalom idején a társaság szétesett, 1957 nyarán Magyar–Szovjet Baráti Társaság (MSZBT) néven szervezték újjá, ekkor már tagság nélkül. 1994 óta mint Magyar–Orosz Baráti Társaság működik. – A szerk.], a Magyar–Izraeli Baráti Társaságnak az alelnöke vagyok [Az ország számos településén működik Magyar–Izraeli Baráti Társaság, a budapesti nagyjából a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása (1989) óta létezik. A vidéki társaságok – civil szervezetként – önállóan működnek. A Baráti Társaságok 2003-ban Országos Szövetséget alakítottak. – A szerk.]. Tag vagyok a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságában [alakult: 1957], tagja vagyok továbbá a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége Nemzeti Tanácsának, a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezetének, a Baross Öregdiákok Egyesületének és a Szegediek Baráti Körének.

Amire igazán büszke vagyok, az az, hogy soha nem tagadtam meg önmagamat, vállaltam a múltamat és a tetteimet. A szűkebb család és az életben maradt, kis számú szélesebb családi kör összetartozása fontos számomra és az igaz barátok köre is, melyet Ciceróval vallok második énünknek. Zsidóságom szándékaimtól, elhatározásomtól függetlenül életem meghatározó elemévé vált, soha nem szégyelltem, és soha nem voltam büszke rá. Kicsit kiforgatva a bölcset, vallom, hogy szükségképpen vagyok ember, és véletlenül zsidó meg persze magyar is. Sok-sok rossz tapasztalatom ellenére szeretem az embereket, amíg emberek tudnak maradni, és vallom a rómaiakkal: „Homo sum…” [„Homo sum, nil humani a me alienum puto” (’Ember vagyok, semmi emberi nem idegen tőlem’) /Terentius/.]

Egy fiunk van, Drucker György. Budapesten, 1959. május tizennegyedikén született. Ismeri a család eredetét, sorsát és egész történetét. A választás lehetőségét rábíztuk. Nem vallásos. Kitűnő képességű fiú. A nagymamánál nevelkedett a Villányi úton, mert mi rengeteget dolgoztunk, ez volt az életünk. A gimnázium elvégzése után politológus akart lenni. Jelentkezett az IMO-ra [Nemzetközi Kapcsolatok Intézete], ez a moszkvai külügyi, diplomata- és újságíróképző volt. Fölvették, de egy év után hazajött. Utána fölvették a jogi egyetemre. Jogász és pénzügyi-gazdasági tanácsadóként dolgozik. Három unokánk van, akik érdeklődnek egyébként a zsidóság iránt. Édesanyjuk Szabó Márta jogász, tehetséges és sikeres ügyvédként dolgozik.

Életrajz

A család apai ágát a tizennyolcadik századig lehet visszavezetni. Az első ős, akiről már dokumentum is van, az Esterházy hercegi uradalom területén élő Marcus Berger (Berger Márkus) Csornáról, aki először egy 1792-es adóösszeírásban szerepel. Az 1800–1801-es zsidóösszeírás szerint Marcus kereskedésből és bérbeadásból élt, volt egy fia és két lánya. 1821 előtt halhatott meg, mert az 1821-es adóösszeírásban már nem szerepel. Az 1800–1801-es összeírás után még legalább két fia született, mert később három fiúról tudni: a Bécsben letelepedő Berger Józsefről és Berger Henrikről, valamint a Csornán maradó Berger Lőrincről (Lorenz Berger), az ükapámról.

Berger Lőrinc (Lorenz Berger), aki szintén kereskedőként jelenik meg az összeírásokban, valószínűleg 1780 körül született. 1818-ban apjával együtt boltbérlő volt az Esterházy hitbizomány dokumentuma szerint. A következő adat az 1830-as zsidóösszeírásból származik. Eszerint Laurentz Berger családjában egy családfő, egy feleség, négy fiú és öt leány volt. (És egy érdekes megjegyzést, ami arra mutat, hogy a kereseti viszonyok abban a korban sem voltak mindig olyan biztosak és tartósak: mert az összeírásbani megjegyzés szerint „penitus depauperatus. Contra judaeum hunc decurrit processus concursualis coram sede duali Kapuváriensis”, azaz: „teljesen elszegényedett. A zsidó ellen per folyik a kapuvári kétszemélyes bíróság előtt” – gondolom azért, mert nem tudott fizetni.) [A sede duali  szó szerint kettős bíróság, de a forrás a szolgabírói székre (forum judlium) utal, amely a feudális kori vármegyei jogszolgáltatás legalsó szintű fóruma volt. Kisebb jelentőségű magánjogi, rendészeti ügyekben ítélkezett, így a fentihez hasonló adóssági, illetve zálogperekben is, 3000 forint értékhatárig. Tagjai a szolgabíró és egy esküdt (juratus assessor) voltak (Magyar Alkotmánytörténet, szerk.: Mezey Barna, 2. átd., jav. kiadás, Budapest, Osiris, 1998, 167. oldal). – A szerk.]

Az 1831-es, már magyar nyelven megejtett Sopron vármegyei zsidóösszeírásban az elszegényedésre nincs utalás, viszont ebben már szerepelnek a családtagok nevei és koruk is. Eszerint Perger Lőrintz hercegszeri családfőnek van egy felesége, Theresia, három fia: a húszesztendős Mátyás, a nyolcéves Márton és a hatéves Márkus. Leányai: Eszter, Rosalia, Barbara, Marinka, Sára. (A lányoknál nem találták fontosnak a kor feltüntetését.) A családhoz tartozik még egy Ábrahám N. nevű, húszesztendős tanító. Az itt szereplő Márkus név valószínűsíti Berger Márkus 1820-ban történt elhalálozását, mivel még élő apáról, ill. nagyapáról nem neveztek el gyereket [lásd: névadás].

Az 1839-es zsidóösszeírás szerint foglalkozása vásározó, és évi jövedelme ötszázötven forint. Az 1844-es zsidóösszeírásból az is kiderül, hogy felesége leánykori neve Hoffmann Terézia volt. Lőrinc 1844-ben halt meg, és mivel Csornán akkor még nem volt zsidó temető, a farádi zsidó temetőben temették el. Felesége, Terézia 1847-ben halt meg, és ugyanitt van eltemetve. Sírfeliratukon a következő olvasható:

Itt nyugszik

Eliezer a rabbi, meghalt és megtért népéhez

Minden salaktól megtisztulva

Mint a tiszta arany és ezüst

A papi köntös dicséretére vált

A gonoszokat buzgón üldözte

Ám lágyszívű volt a szegényekhez és az elnyomottakhoz

Reb Eliezer Berger

Meghalt Adar 1-én 5603 (1844)

Itt nyugszik

Ki élete során kegyes volt és igazságos

Egyenes úton járt, kerülte a rosszat

Jaj! Meghalt a tiszta jellemű Rivkoh

Reb Eliezer Berger felesége

Eltemettetett Ijár 4-én 5607 (1847)

Gyermekeik: Berger Marinka, Berger Barbara, Berger Móric, Berger Márkus (1825–190?, felesége Breier Rozália), Berger Márton (1823–1880), Berger Eszter, Berger Rozália, Berger Sára, Berger Ludwig és a dédapám, Berger Mátyás (1808–1891).

Berger Márkusnak Breier Rozáliától született egy Simon nevű fia, aki hároméves korában meghalt (1858–1961), egy Mózes (1860) és egy Regina (1862) nevű gyermeke, akiknek további sorsáról semmit nem tudok.

Berger Mártonnak tudomásom szerint kávéháza volt Csornán. Többet nem tudok róla, és a leszármazottairól sem tudok semmit.

Dédapám, Berger Mátyás a kereskedelmi és iparkamara illetéklajstromai alapján 1873 és 1875 között alkuszként, 1876 és 1878 között kereskedőként, 1879 és 1881 között üzérkedőként adózott. Ez az üzérkedő ügynököt jelent. Nagyapám elbeszéléseiből ítélve tulajdonképpen gabonakereskedő volt, de nagy- és kiskereskedő is, boltja is volt, és felvásárlóként is működött. Feleségül vette Löwenstein Rozit, és született hét gyerekük, mind a hét fiú.

A legidősebb, Berger Bernát 1847-ben vagy 1848-ban születhetett, mert nagyapámnak azt mesélték, hogy amikor a csornai csata volt 1849-ben – ez volt a szabadságharc legutolsó győztes csatája, amelyben az osztrákoknak még egy tábornokuk is elesett, ott fekszik ma is a csornai temetőben –, akkor a karon ülő gyerekkel a szomszéd faluba menekültek az ágyúzás elől. És Bernát volt a karon ülő gyerek. Bernát aztán Bécsbe került, további sorsáról fogalmam sincs. Úgy emlékszem, mintha 1903-ban még élt volna. Gyerekei: Riza, Ignác, Rudolf (aki elesett az első világháborúban), Max, Herbert. Úgy tudom, hogy Riza, Max és Herbert Amerikába került, a szülők Bécsben éltek. Többet nem tudok róluk.

(Berger Lázár családja)

Utána következett 1851-ben Berger Lázár. Ő fölkerült Pestre, és előbb villamosvezető, majd villamosellenőr lett, végül egy 1920-as személyazonossági igazolójegy szerint állomásvezető lett a BKVT-nél [1863-ban gróf Károlyi Sándor megalapította a Pesti Közúti Vaspálya Társaságot (PKVT). Az első lóvasúti kocsik 1866. július 30-án indulnak el a Kálvin tér és Újpest között. Budán a Budai Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) 1868-ben indította el zugligeti és óbudai vonalát. 1878-ban a PKVT megvásárolta a BKVT részvényeit, a cég új neve Budapesti Közúti Vaspálya Társaság lett, rövidítése BKVT maradt. 1923-ban a főváros Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság (BSZKRT) néven közösségi tulajdonba vette Budapest közlekedési vállalatait.– A szerk.]. A családi fáma szerint az újpesti remíznek volt a főnöke. Úgy nézett ki az egyenruhájában, mint – viccesen kifejezve – egy vezérezredes. Feleségül vette Krausz Reginát, akitől három gyereke született. Krausz Regina 1854-től legfeljebb 1889-ig élhetett, mert a negyedik gyerek már a második feleségétől, Frenkl Cecíliától született1890-ben, és őt követte még négy. A gyerekek a következők voltak:

Berger Ilona (1881–1925), aki hozzáment egy Groszmann Kálmán (1874–1931) nevezetű férfihez, akitől született két fia: Groszmann Miklós (1905–1997) és Groszmann József (1909–1996). Miklós feleségül vette Hoffmann Ilonát (1909–1995), született két gyerekük: 1935-ben Ferenc, aki Londonban él, 1940-ben Zsuzsa, aki Manchesterben él. Ferenc Londonban feleségül vette az 1948-as születésű Renner Évát, aki két gyereket szült: 1974-ben Michaelt, 1977-ben Andrew-t, mind Londonban élnek. Zsuzsa férjhez ment az 1927-es születésű Neville Fraserhez, és három gyerekük született: 1965-ben Andrew, 1966-ban Robert, 1968-ban pedig Caroline. Andrew Fraser feleségül vette Gilian Cohent, született egy fiuk és egy lányuk. Caroline Fraser hozzáment David Waxmanhoz, és ugyancsak két gyermekük született. Mindannyian Manchesterben élnek. Groszmann József Hoffmann Ilona testvérét, Hoffmann Gyöngyit (1912–1998) vette feleségül, született egy lányuk, Judit (1938), aki férjhez ment Hajnal Ivánhoz (1932). Ebből a házasságból született Hajnal György (1962), aki feleségül vette Gergely Klárát (1963), és született három gyermekük.

Berger Miksa (1883–1944) telefonműszerész volt a postánál Budapesten, amíg a zsidótörvények engedték. Ő is részt vett az első világháborúban, aztán Budapesten a nyilasterror áldozata lett. Gyereke nem volt.

Berger Leopoldina (1882–1950) hozzáment egy Magyar Gyula (1880–1940) nevű zsidó emberhez, aki szintén villamosvezető vagy ellenőr volt. Született öt gyerekük: Géza (1907–1944), Kató (1909–1966), Magda (1911–2003), Sándor (1915–1996) és József (1920–1987). Magyar Géza leszármazottjáról nem tudok. Magyar Kató hozzáment Krsztekanics Sándorhoz (1901–1957), és született két gyerekük. Magyar Magda férjhez ment Essenfeld Sándorhoz (1911–1983), nem volt gyerekük. Magyar Sándor feleségül vette Bock Editet (1926–1983), és 1949-ben született egy fia, akinek házasságából három gyerek született. Magyar József feleségül vette Bernhard Évát (1924–1988), és 1948-ben született egy Judit nevű lányuk, akinek házasságából egy fia született.

Berger Erzsi (1890–1980) egy Weisz Adolf (1879–1960-as évek) nevű textil-nagykereskedő felesége lett. A budapesti gettóban túlélték a holokausztot, majd 1951-ben kitelepítették őket [lásd: kitelepítések Magyarországon]. 1953 után újból Pestre kerülhettek, nem kellett Pest környékén letelepedniük, mert a testvére, Berger Rózsi befogadta őket a lakásába. Erzsi kilencvenéves korában halt meg. A zsidó temetőben vannak eltemetve, Rákoskeresztúron. Volt egy lányuk, Weisz Sári (1912–1997), aki a férjével, Friedmann Gyulával Izraelbe ment, ahol született egy Marika nevű lányuk.

Berger Dánielt 1944-ben a Dunába lőtték, ezt biztosan tudjuk. A feleségét csak Tercsi néninek ismertem (1892–1972), volt egy lányuk, ő is meghalt 1945-ben.

Berger Miklós (1892–?) Brazíliába került még korán, én soha nem találkoztam vele. Saõ Paolóban élt, nagyon gazdag ember lett. Feleségül vette Goldmann Irént, és született egy Piroska nevű lányuk, neki pedig egy fia, aki ma is ott él.

Berger Jolánt (1893–?) személyesen nem ismertem, Pilisvörösváron élt, az 1944-ben meghalt Schwartz Gyula felesége lett. Volt egy Kató nevű lányuk, aki szintén meghalt 1944-ben.

Berger Rózsi (1895–1983) hozzáment Klein Manóhoz, akinek foglalkozásáról semmit nem tudok, róla is csak azt, hogy hozzá költözött Erzsi a kitelepítés után, és gyereke nem volt. Klein Manó még a háború előtt meghalt, Rózsi pedig nem ment újra férjhez.

(Berger Izsák családja)

1856-ban született Berger Izsák. Azt nem tudom, hogy mikor halt meg, valamikor az 1920-as években. Lakatos volt, és amikor bevonult katonának, Polába került a haditengerészethez. Vizet talán csak a kútban látott addig. Egy hadihajóra került, és mivel jó katona volt, tengerész szakaszvezető lett. Akkor az volt a szokás, hogy jött a vasút meg a posta, és érdeklődött a leszerelő katonák után, hogy a parancsnok úr ajánljon nekik embereket. Őt vasutasnak ajánlotta a parancsnoka. A vasútnál fűtőtől fölment egészen főmozdonyvezetőig. Olyannyira, ahogy nagyapám mesélte, kétszer is ő vitte a király vonatát Budapest és Bécs között. Fehér kesztyűben húzta a gőzkart, a két fűtő pedig ott lapátolt, mint ahogy ő is kezdte. Aztán nyugalomba vonult, akkor egy ilyen mozdonyvezető ötvenéves korában vonulhatott nyugalomba. Érden laktak, és ott nyitottak egy boltot. Kapta a nyugdíjat, és ott volt mellé a bolt. Jómódú valakinek számított. Három gyereke volt, Sári, Dezső és Elza. Berger Sári hozzáment Halmi Hugóhoz, és volt három gyerekük. Dezsőnek egy gyereke volt. Izsák családjából végül senki sem maradt meg.

1857-ben született Náthán (Ignác), a nagyapám, róla majd később bővebben

(Berger Izrael családja)

1860-ban született Berger Izrael (Izidor), és 1939 körül halt meg. Róla azt lehet tudni, hogy ő volt az egyetlen, aki kvázi egyetemre is járt. A nagyapám szerint a jó ég tudja, hogy járt-e vagy sem, mert a pénzt csak küldték neki, szóval nagyapám azt érzékeltette, hogy egy kicsit az egyetem mellé is járt. A családban nem úgy emlegették, hogy egyetemet végzett volna. Nem tudom, milyen egyetem volt, talán közgazdasági jellegű, mert aztán gyári hivatalnok lett Bécsben. Ott feleségül vette Grüngold Reginát, aki 1864-ben született. Született négy gyermekük. Berger Margit (1892–?), akiről semmit nem tudok. Berger Józsa (1895–1944), aki visszajött Csornára, férjhez ment Neumann Bélához, és mindketten meghaltak 1944-ben, ám 1920-ban született Alfréd nevű gyerekük túlélte a holokausztot, kiment Izraelbe, és ott Cvi Neeman lett a neve. Feleségül vette az 1926-ban született Grossman Naomit, született három fiuk (Ofer, Johaj, Jair), egy lányuk (Jael) és nyolc unokájuk. Berger Árpád (1897–?) mérnök lett, az Anschluss után kikerült Amerikába, többet nem tudok róla. Berger Jolán (1901–2004!) Heinrich Strausshoz ment férjhez, az Anschluss után ugyancsak kikerült Amerikába, és 103 éves korában halt meg.

(Berger Lipót családja)

1863-ban született Berger Lipót (meghalt 1938-ban), aki ott maradt Csornán kereskedőnek. A nagyapámmal ketten voltak Csornán gabonakereskedők, ők voltak a Berger Testvérek nevű cég. Van kép a boltjukról. Lipót feleségül vette Herzfeld Teréziát (1870–1928), és volt négy gyermekük: Miklós (1893–1934), Flóra (1895–1944), Lajos (1989–1943) és Erzsébet (1900–1968). Berger Miklós gabonakereskedő lett, a családi boltban dolgozott, családja nem volt. Berger Flóra férjhez ment Blau Mór győri tisztviselőhöz, született egy lányuk, Ágnes és egy fiuk, György. Az apa, az anya és a lány, akkor már karon ülő gyermekével együtt Auschwitzban halt meg, 1944-ben. Blau (Bánki) György (1914–1997) az 1916-ban született feleségével, Klein Katalinnal és 1944-ben született András nevű fiával túlélte a holokausztot, kiment Izraelbe, ahol még született egy Éva nevű lányuk. Berger Lajos kiskereskedő volt Győrben. 1942-ben behívták munkaszolgálatra, elvitték a Donhoz, és ott tűnt el 1943-ban. Volt felesége és egy Vera nevű kislánya, mindketten meghaltak 1944-ben. Berger Erzsébet első férje kapuvári volt, Biringer Endre, aki 1944-ben elpusztult [Kapuvár – nagyközség volt Sopron vm.-ben, 1891-ben 6100, 1910-ben 6700, 1920-ban 8700, 1930-ban 9500 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal, kir. közjegyzőség, ipariskola, állami polgári iskola). – A szerk.]. Ő és két lánya túlélte a holokausztot. Az 1923-ban született Zsuzsa Budapesten él, van egy lánya és két unokája. Biringer Anna (1926–1988) férjhez ment anyai ági unokatestvéremhez, Kovács Jánoshoz (1922–1993), 1946-ban kimentek Izraelbe [akkor még: Palesztina], ahol Netanyában éltek, ott született 1947-ben Chava nevű lányuk. Chava az 1950-es években elkapta a Heine–Medine-kórt [járványos gyermekbénulás], akkor még nem volt Salk-oltás, meg is bénult a bal lába, ma is géppel jár. Se férje nem volt, se gyereke. Az izraeli tévénél dolgozott. Most már nyugdíjban van, Jeruzsálemben él.

(Berger Simon családja)

Berger Mátyás utolsó fia, a 1865-ben született Berger Simon. Ő Budapesten volt úgynevezett norinbergi kereskedő. Norinbergi áruk: mindenféle játék és papíráru. Norinberg a mai Nürnbergnek volt a neve, talán onnan származó áruk miatt, nem tudom, ma sem tudom igazán, miért hívták ezt a szakmát így. Én még többször voltam nála. Egy kis boltja volt a budapesti Zrínyi utcában, papíráru, játékáru. A feleségének még a nevét sem tudom, amikor én találkoztam vele, a feleség már nem élt. Volt egy gyerekük, aki kikerült a háború után Kanadába. Simi bácsi végigélt mindent, a budapesti gettóban szabadult fel, és 1952-ben Balassagyarmaton halt meg egy aggok házában, mert Pestről kiköltöztették az egész házat Balassagyarmatra. Egyszerűen kellett a hely, és átrakták őket oda. Akkoriban sok minden elképzelhető volt. Tulajdonképpen nem effektív kitelepítés volt ez, de hogy ez pontosan hogy zajlott, fogalmam sincs, mert én 1951-től 1954-ig aspiráns voltam a Szovjetunióban [A háború után és az ötvenes évek elején valóban több szociális otthonszerű intézményt (öregek otthonát, elmebetegek otthonát, testi vagy értelmi fogyatékosok intézményeit) helyeztek a fővárosból (esetleg vidéki nagyvárosból) vidékre, olykor – az egészségügy rossz alkupozícióiról árulkodó módon – akár nehezen megközelíthető egykori kastély-, laktanya- vagy egyéb – szociális otthonnak végképp nem alkalmas – épületbe. Az ilyen döntéseket többnyire a nagyvárosi ellátási nehézségekkel indokolták; de szerepe volt a vidéki munkaerőgondoknak, az ily módon más célra megszerezhető fő/nagyvárosi ingatlanoknak, nem utolsósorban pedig annak az óhajnak, hogy eltüntetessék szem elől ezeket az intézményeket. – A szerk.].

(Berger Náthán – az apai nagyapa)

A legrégebbi személyes emlékeim apai nagyapámról, Berger Náthánról vannak, (akit Nácinak becéztek, így sokáig valójában Ignácnak nevezték és hitték, csak az őskeresés korában derült ki, hogy valójában Náthán) [Az 1939. évi IV. tc. (a második zsidótörvény) rendelkezéseinek értelmében tömegeknek kellett beszerezniük származási irataikat, anyakönyvi kivonataikat, egyéb okiratokat, egyrészt a mentességek igazolása (1–2. §.), másrészt a szavazati jog biztosítása (4. §.) miatt. Ez nem csak a zsidókra vonatkozott, hiszen a zsidó köztisztviselők, állami alkalmazottak elbocsátása (5. §.) miatt mindenkinek igazolnia kellett származását. Ugyanez volt érvényes többek között a szabadfoglalkozásokban dolgozókra, az iparigazolványt kérelmezőkre is. – A szerk.]. Ő volt a negyedik gyerek, de az első a családban, aki eleminél több iskolát végzett. Az elemi után elvégzett négy osztályt a győri reáliskolában. Ez abban az időben azt jelentette, hogy ő egy írástudó ember volt. Akkoriban Csornán csak elemi volt, és Győrben volt a reál. Ez még a kiegyezés előtti időszak, hiszen 1857-ben született, 1863-ban volt hat éves, a kiegyezés körül fejezhette be a negyedik elemit, és akkor mehetett a reálba. Aztán beállt a családi üzletbe, és pár év után, ez már az 1870-es évek lehetett, a szülei elküldték tanulni a szakmát Orsovára [Orsova – nagyközség volt Krassó-Szörény vm.-ben, 1891-ben 3600, 1910-ben 5800, 1920-ban 4600 lakossal. Etnikailag igen vegyes összetételű község volt: németek, románok, magyarok, szerbek és csehek lakták. Járási szolgabírói hivatal, fővámhivatal, járásbíróság, adóhivatal, pénzügyőrbiztosi állomás stb. székhelye volt. A trianoni békeszerződést követően Romániához került. – A szerk.] Orsova nagy gabonakereskedelmi központ volt, ott töltött egy vagy két évet, ott tanulta ki a szakmát. Az iparigazolványa 1891-es, és miután az édesapja, Berger Mátyás akkor halt meg, valószínű, hogy Lipót testvérével átvette a boltot. Hogy a többi testvért kifizették-e vagy nem, ezt nem tudom. Gabona- és lisztkereskedő lett, Csorna egyik nagyon jó nevű kereskedője. Részt vett a közéletben is. Megyei törvényhatósági bizottsági tag [lásd: megyebizottság], városi, illetve hát akkor még községi képviselő-testületi tag is volt. Volt, amikor virilistaként, és volt, amikor választott tagként, volt ilyen is, olyan is, tudtommal [lásd: községek (rendezett tanácsú városok, nagyközségek, kisközségek)]. Katona nem volt, mert akkoriban még nem volt sorkötelezettség, csak az volt, hogy a községnek hány embert kell adni.

Abszolút nem volt vallásos ember. Egyszer, már háború volt, az ablakból néztük, amikor jöttek az emberek a katolikus templomból, és azt mondta: „Nagy a baj, le akarják hozni az Istent az égből a lábánál fogva.” …Szóval a vallásos hit távol állt tőle. Egy évben kétszer a két nagyünnepen a kádisra elment a templomba azzal az ügy be volt fejezve [Elhalt közeli hozzátartozók (szülõk, testvérek, gyermekek) után rendszeresen kádist kell mondani (egy évig minden nap). Halottakra a továbbiakban a Jiszkor ima elmondásával emlékeznek az év négy ünnepén (Jom Kipurkor, valamint Pészah, Sávuot és Szukot utolsó napján). Az interjúalany vagy a két nagy őszi ünnepen, Ros Hásánákor és Jom Kipurkor ment zsinagógába, és akkor mondott kádist, vagy a Jiszkorra gondolt, ez esetben a négy, zárójelben felsorolt ünnep valamelyikén imádkozott halottai emlékére. – A szerk.]. Semmi egyebet nem tartott. Nem foglalkozott azzal, hogy egyen vagy ne egyen tréflit. A háztartásában kvázi kóser konyha volt, de mindent megevett. (Az apám ugyanilyen volt.) Megtartotta azt, amit a zsidó voltához értelmesen szükségesnek látott. De például nem vettem észre, hogy a szombatot tartotta volna. A bolt egyik ajtaját, a kis ajtót nyitva tartotta szombaton is [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Ez is az utcáról nyílt. A bejárat úgy nézett ki, hogy volt egy szélesebb ajtó, ahol a zsákokat vitték ki és be, mellette pedig egy személybejáró. Eleinte ő volt a boltban, aztán a fia, később, amikor otthon voltam, akkor én. Tudtommal a többi testvér sem volt vallásos. Simi bácsit és Lipót bácsit ismertem jobban, és egyik sem volt különösebben vallásos. Mindegyik zsidónak tartotta magát, és nem törte magát, hogy disznóhúst egyen, de ha úgy adódott, megette. Nagyapámnak megvolt a helye a templomban, sőt, előkelő helye volt, de egy évben csak kétszer ment el. Hogy esetleg a rabbi szóvá tette-e, hogy miért nem jár, nem tudom, én a rabbiról otthon egyetlen szót nem hallottam. De azt tudom, hogy én nem szerettem a rabbit, Kohn Farkast, mert egy zord ember volt. Az emberekkel nem tudott bánni. Én rettegtem tőle. A hittant nem ő tartotta, arra volt egy külön dájen [lásd: dajen], mert ez egy nagy hitközség volt, hétszáznyolcvan ember. Volt egy rabbi, és volt egy rabbihelyettes. Kohn Farkas egyébként mindig úgy írt alá, hogy Kohn Farkas ker. rabbi. A kerületi rabbi azt jelentette, hogy a csornai járás hozzá tartozott anyakönyvi szempontból.

Nagyapám rendkívül okos ember volt, ezt később láttam, amikor már én is idősebb lettem, és rengeteget beszélgettünk. Tőle tudok sokat a régiekről. Akkor mesélt sokat, amikor már öreg volt. Odaült a székébe, és beszélt. Kemény ember volt, és rendkívül egyenes. Őt tartották a család eszének. Például többször elmesélte, hogy az 1910-es években aszfaltozták a csornai főbb utcákat, és vezették be a villanyt, amikor képviselő-testületi tag is volt, és azt mondta, hogy ha ezt nem valósították volna meg, akkor nem maradt volna Csornán. Tehát biztos, hogy nagy hajtóerő volt a képviselő-testületben.

Nagyanyám, Klein Mária családja jóval vallásosabb volt, de Klein Mária teljesen beolvadt a Berger családba. A másik dédapám, Klein József szigorúan tartotta, nagyon vallásos volt. De persze ő sem úgy nézett ki, hogy szakáll meg pajesz, hétköznap is talisz [tálesz] stb. Nem úgy nézett ki, mint egy haszid. Normális polgári külseje volt. Strámli meg pajesz nem volt, de komoly ortodox életet éltek. Viseletben nem, de az életvitelben igen. A csornai hitközség egy autonóm ortodox izraelita hitközség volt. Kleinék nem ettek Berger Náthán háztartásában. Amíg én ott voltam, arra sem emlékszem, hogy egyáltalán összejöttek volna. A Klein család is csornai volt, valaha kocsmárosként kezdték, és borkereskedők lettek, a végén egész komoly, nagy borkereskedésük volt. Nagyanyám apja, Klein József kezdte ezt a borkereskedést.

A nagyszülőknél, maguknál soha nem töltöttem semennyi időt. Amikor pápai diákként hazajártam karácsonykor, húsvétkor és nyáron, akkor a szüleimmel voltam. Kisgyerekkoromban is a szüleimmel voltam. A nagyszülők soha nem vittek sehova, mint ahogy manapság a nagyszülők viszik az unokát. Arra már nem emlékszem, hogy amikor kicsik voltunk, a nagypapa egyáltalán szóba állt-e velünk, de később feltétlenül. Velem legalábbis. A nagymama egy nagyon kedves asszony volt, de vele se volt ez az állandó együttlét, mint ahogy ma együtt vannak a nagyszülők az unokákkal. Ez akkor nem létezett. Ugyanis nem együtt laktak, mindenkinek külön lakása volt.

A mi szűk családunk és a nagyszülők között nem volt szoros kapcsolat. Olyanra például nem emlékszem, hogy nagyapám elvitt volna valahová magával. Egy olyanra emlékszem, hogy a szüleinkkel együtt 1931-ben elmentünk nyaralni Kovács Lajosékkal. Kovács Lajos anyám bátyja volt, aki a többi Kohn fiúval együtt Kovácsra magyarosított 1905-ben [lásd: névmagyarosítás]. A két család gyerekestül együtt kivett Siófokon egy házat nyárra. A Berger nagyszülők mindig Hévízen nyaraltak, és akkor egyszer elutaztunk, és meglátogattuk őket Hévízen. A Kohn nagyszülőket persze nemigen lehetett volna meglátogatni, mert azok Karlsbadba szoktak menni. De olyanra nem emlékszem, hogy a nagyszülők elvitték volna az unokákat nyaralni. Velem ilyen nem történt, az biztos, de a többi unokával sem. Arra sem emlékszem, hogy a Berger nagyszülők külföldre mentek volna nyaralni. Budapestre is kevésszer mentek, korábban inkább Bécsbe jártak, az közelebb volt. Sokszor hallottam a háború előtt, hogy felülünk a vonatra, és elmegyünk Bécsbe. Ennek ellenére a fiukat, apámat Pestre adták iskolába, mert ott élt a nagyapám testvére, Lázár, a villamosellenőr, és az apám nála lakott. Sőt egy másik testvére, a Simon is élt Pesten. Persze Bécsben is volt két testvér, Izrael és Bernát.

A Csornán lévő teljes család akkor jött össze, amikor például volt egy széderest. Mert azt megtartották. És nekem kellett elmondanom a má nistánát. Én voltam a legfiatalabb fiú a Berger családban. Egyik nap a Bergeréknél voltunk széderestén, másik nap anyám szüleinél, Kohnéknál. Kohn nagypapa nagyon vallásos ember volt, de egyébként ő is neológ módon, teljesen polgári módon nézett ki. Viszont gyakran korholta vallástalanságuk miatt az unokáit és az összes gyerekét is. Rosszallotta, hogy tréflit is eszünk, nem tvilem legolunk [lásd: légol], nem járunk templomba stb. Nem is evett nálunk, de a többi gyerekénél sem, mert szigorúan tartotta a kóserságot. Például csontkéssel borotválkozott [lásd: szakáll]. Berger nagypapa ilyesmiket nem csinált, mindezt bolondságnak tartotta. Miután 1935-ban meghalt Berger nagymama, a széderestét a Zollner lakásban tartottuk, mert Náthán nagypapát Ilona lánya vette magához, és mi költöztünk föl az emeletes régi házba. A Hanuka Bergeréknél annyi volt, hogy meggyújtották a gyertyát. Más nem. A Kohn nagypapa az más. Neki például Szukotkor a teraszon mindig fel lett állítva egy szükesz (sátor). Az nekünk gyerekeknek egyébként nagyon tetszett.

Érdekes módon inkább az anyám családjával, a Kohn családdal, testvérekkel, sógorokkal jártunk össze. Velük sokszor jöttünk össze, mindig másnál. Pedig a Berger család is Csornán lakott, és semmiféle konfliktus nem volt a két család tagjai között, édesanyám, Kohn Margit nagyon szerette a Berger ágat.

Azt nem tudom, hogyan ismerkedett meg apai nagyapám és nagyanyám, de nem hiszem, hogy lett volna sádhen. Csornán mindenki ismerte egymást. A Kohn család is egy jó nevű család volt, és anyagilag is hasonló szinten álltak, mint a Bergerék.

Berger nagymama a háztartást vezette, őt soha nem láttam az üzletben. Anyám például volt az üzletben, de nagyanyámat nem láttam. Viszont nagyanyám részt vett a hitközségi közéletben, és ő volt a csornai Fillér Egylet elnöknője. Ez egy jótékonysági egyesület volt. Egyébként abszolút normális, nem költekező, kisvárosi polgári életet éltünk. Semmi hivalkodás, semmi ékszer. Mindez volt, de eltéve, nem mutogatva.

Édesapám 1892-ben született Csornán, ő volt a legidősebb gyerek Berger Náthán családjában. Az egyik testvére, Berger Ilona (1893–1944) 1913-ban férjhez ment a jánosházi Zollner Jenőhöz [Jánosháza – nagyközség volt Vas vm.-ben, 1891-ben 3500, 1910-ben és 1920-ban 4300 főnyi lakossal. A községben 1836-ban alakult meg a zsidó hitközség, de Hevra Kadisa már korábban is működött. 1836 körül templomot is építettek (1897-ben pedig egy új templomot), és rabbit is választottak. A 20. század elején, 1901 és 1904 között volt betöltetlen a rabbi szék, de ettől eltekintve (az 1920-as évek végéig legalábbis) mindig működött rabbi a községben. 1880-ban elemi iskolát létesítettek. A hitközség ortodox alapokon állt. Lélekszáma az 1920-as években (az anyakönyvi területéhez tartozó 17 kisközség izraelita felekezetű lakosait is beleértve) 125 családban 650 fő volt. 1944-ben a zsidókat a sárvári gettóba szállították. (Magyar Zsidó Lexikon) – A szerk.]. Jenő bácsi a németországi Köthenben végzett gépészmérnökként. Ott egy úgynevezett Ingenieurschule volt, ami műszaki főiskolát jelentett. Ennek következtében az ott végzett illető nem okleveles gépészmérnök, hanem csak gépészmérnök volt. Hogy miért ott járt, és miért nem Magyarországon, azt nem tudom. Azt sem tudom, hol érettségizett. Mivel 1944-ben már idős volt, nem volt munkaszolgálatos, hanem a feleségével együtt a csornai gettóból vitték el őt is először a soproni gettóba, onnan Auschwitzba, ahol meg is haltak. Lányuk, Zollner Éva 1914-ben született, és 1942-ben férjhez ment egy győri fiúhoz, akit Kántor Endrének hívtak. Gyerek nem lett. Zollner Évát Győrből vitték el, és ő sem került vissza. Kántor Endre munkaszolgálatos volt, visszakerült, feleségül vette Éva egyik nagyon jó barátnőjét, lett három gyerekük. Zollnerék másik gyereke, Ferenc, aki 1921-ben született, 1942-ben bevonult munkaszolgálatra, és a végén Mauthausenben halt meg, közvetlenül a felszabadulás előtt.

Apám másik testvére, Berger Margit (1894–1944) 1916-ban férjhez ment Rehberger Mártonhoz Rehbergerék voltak Csornán talán a leggazdagabbak. Volt száz hold földjük, fakereskedésük, gabonakereskedésük [lásd: a földművelés szerepe]. Ott is két testvér volt, Rehberger Márton és Rehberger Sándor. Márton 1937-ben halt meg, Sándor Auschwitzban. Berger Margit és Rehberger Márton fia, Antal 1917-ben született, már nem emlékszem, hogy Győrben vagy Szombathelyen kereskedelmi érettségit szerzett, és utána kiküldték tanulni Franciaországba, Grenoble-ba. Ott kapott egy nagyon gyors lefolyású tuberkulózist, mindenféle szanatóriumokban volt, ennek következtében nem volt munkaszolgálatos, mert fölmentették. A végén otthon volt Csornán, és elvitték, ugyanúgy, mint bárki mást, előbb Sopron, aztán Auschwitz.

Édesapám nem sokat mesélt a gyerekkoráról. Legtöbbet a háborúról hallottam. Mert a családból szinte mindegyik férfi volt katona az első világháborúban, és szerencsére vissza is jöttek. Apám is négy évet szolgált, Klein Elemér is végig. (A nagyapa generációját és testvéreit már nem hívták be.) Amikor anyám testvérei vagy sógorai összejöttek, ott ültem, és hallgattam, mit mesélnek. Kovács Lajosról még újságcikk is jelent meg. Ő már a háború előtt hadnagy volt, és azonnal behívták az 1. honvéd gyalogezredbe. 1914 telén elfagyott a lába a Kárpátokban. Meggyógyult, de még mankóval vette el Ney Margitot „a hős hadnagy”, ahogy az újság írta. Az újságot nem láttam, csak mesélték. Németh Lajos (anyám sógora) meg azt mesélte, hogy ő hadifogságban volt Asztrahányban [Oroszországi város a Volga torkolatában. – A szerk.]. Zollner Jenő (apám sógora), aki mérnök volt, egy katonai mosodának volt a főnöke. Szóval mindig a háborúról meséltek, nekik az volt a legfantasztikusabb élmény. Akkor voltak először külföldön. Apám volt az orosz fronton is, és az olasz fronton is szolgált. Ezenkívül még arról beszélgettek, hogy lesz-e háború, és hogy mi lesz. Azt, ami bekövetkezett, nem gondolták, mert ez lehetetlen volt.

1897-ben készült el az a ház, ami a levelezőlapon látszik [huebe058.jpg]. Az egész palotasor, mert így hívták, a tizenkilencedik század utolsó évtizedében épült. Apám azt mesélte, hogy kisgyerekkorában még csizmában járt, mert akkora sár volt az utcán. Az elemit a csornai izraelita felekezeti elemi népiskolában végezte el 1902-re. Előtte sem héderbe nem járt, sem óvodába. (Én se jártam óvodába, tudomásom szerint nem is volt.) Elemi után négy évet járt ő is a győri m. királyi állami főreáliskolába, a negyedik osztályt az 1905/1906-os tanévben fejezte be [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák]. Ebből lett később a mai Révay Gimnázium, az állomás mellett. Ezután elkerült Budapestre, ahol elvégezte a Budapesti Kereskedelmi Akadémia felső kereskedelmi iskolájának alsó, középső és felső osztályát, és 1909-ben érettségi bizonyítványt kapott [lásd: kereskedelmi iskolák]. Akkor még csak három éves volt a felső kereskedelmi, később lett négy éves. Ez a kereskedelmi az Alkotmány utcában volt, ahol ma, azt hiszem, a Vendéglátóipari Főiskola van. Szóval ő is korán, tízéves korában elkerült otthonról, előbb Győrbe, aztán Budapestre. Győrben valami rokonnál lakott, de erről pontosabbat nem tudok. Biztosan nem ingyen kapta a kosztot és kvártélyt, de mégis rokonoknál lakott. Pesten pedig Lázár bácsinál, a villamosellenőrnél lakott. Azt nem tudom, hogy milyen lakásban, erről nem mesélt. Arról mesélt, hogy minden vasárnap, amikor Lázár bácsi villamossal ment ellenőrizni, vitte magával, és apám azt mondta, hogy így nagyszerűen megismerte Budapestet. Amikor leérettségizett, akkor Budapesten kapott állást valami bankban. Ez addig tartott, amíg 1914 végén mint karpaszományos, be nem vonult katonának. Amikor többszörösen kitüntetett (nagyezüst, két Signum Laudis, Károly csapatkereszt) főhadnagyként leszerelt négy év után, nem lehetett visszamenni a bankba, mivel fölfordult a világ [lásd: Tanácsköztársaság; antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején; rendjelek. Az alábbi kitüntetésekért járt mentesség az 1939: IV. tc. 2. §. 1-3. pontja szerint: (1) tűzharcos vagy hadifogoly, ha sebesült volt és legalább egyszer kitüntették; hadirokkant, ha legalább egyszer kitüntették. (2) ezüst vagy arany vitézségi érmes vagy kétszer kitüntették; apját arany vagy kétszer nagyezüst éremmel tüntették ki. (3) kardokkal ékesített, III. osztályú vagy magasabb vaskoronarend birtokosa (gyermekeire is kiterjedt). 1944-ben a feltételeket a következőképpen szigorították (1240/1944. M. E. A zsidók megkülönböztető jelzése tárgyában, BK, 1944. március 31.): (1) legalább 75%-os hadirokkant. (2) arany vagy kétszer I. osztályú (nagy) ezüst vitézségi érmes. (3) ha főtiszt és kardokkal ékesített, III. osztályú vagy magasabb vaskoronarend birtokosa; ha törzstiszt és III. osztályúnál magasabb vaskoronarend birtokosa (itt a gyermekeket nem említik). – A szerk.]. Akkor döntöttek úgy, hogy maradjon otthon, dolgozzon ott, és majd vegye át a boltot. Náthán akkor még messze nem vonult nyugalomba, még sokáig dolgozott. Ott dolgozott még Lipót és az egyik fia, a szintén a háborúból visszatért Miklós is. Eléggé felfutott az üzlet, munka volt. A gabona volt a fő profil. A bolton és a házon kívül más nem volt, földjük se, mert apámnak mániája volt az is, hogy földet nem vesz. Meg volt győződve arról, hogy a zsidók kezében nem lehet föld, mert azt az akkori körülmények (óriási nagybirtokok kontra hárommillió földnélküli) között nem fogják tudni megtartani. Talán már akkor érezte a veszélyt.

A Csorna fő terén álló Berger ház egyemeletes volt. A földszinten csak boltok voltak és a bejárat. Akkora kapu, amin kocsi is befért volna, nem volt, csak személybejáró. Bent volt egy udvar, amit más házak tűzfalai vettek körbe, tehát nem volt hátsó bejárat. Az udvar sarkában volt egy budi és egy mosókonyha. A földszinten volt egy nagy bolthelyiség, a Berger Testvérek boltja. Ez tulajdonképpen egyetlen nagy helyiség volt, aminek az oldalán üvegfallal le volt választva egy kis iroda. Az utcai nagyajtón és kisajtón kívül volt még egy ajtaja, a házon belül a lépcsőházra. A nagy bolt mellett volt a sógorának, Zollner Jenőnek a rádióboltja, korábban pedig egy órásbolt, és mellette még egy bolt, ami általában textileseknek volt kiadva. Az emeleten két egyforma lakás volt, egymás tükörképei. A lakás úgy nézett ki, hogy az utcára két nagy szoba, aztán volt egy kisebb szoba, volt egy nagy konyha, előszoba, vécé. Az építkezés során fürdőszoba nem épült. Hogy hol mosakodtak, fürödtek, azt nem tudom, mert én már csak arra emlékszem, amikor az egyik nagyszobából leválasztottak egy részt, és ott kialakítottak egy fürdőszobát. De hogy kiskoromban hogy volt, erre nem emlékszem. Valószínűleg a konyhában mosakodtak lavórban.

Az egyik lakásban a nagyszüleim laktak a még otthon lévő gyerekeikkel, a másikban Berger Lipót a családjával. Mert ez a ház kettőjüké volt, a Berger Testvéreké, Nátháné és Lipóté. Amikor apám húgai megházasodtak, akkor elköltöztek. És amikor apám 1924-ben megházasodott, ő is elköltözött.

Anyám és apám mindig is ismerték egymást, hiszen egymás melletti házban laktak. A Berger ház egyik oldalán a Takarékpénztár palotája volt, a másik oldalán a Kohn ház. Az ismeretséget az is erősítette, hogy anyám egyik bátyja, Kovács Jenő együtt volt katona apámmal. Együtt vonultak be, együtt voltak a tiszti iskolán, és ő is ugyanúgy főhadnagyként szerelt le ugyanabban a 76. soproni gyalogezredben, mint apám.

 (Kohn Mór – anyai nagyapa)

Anyai nagyapám Kohn Mór 1860-ben született Galántán, és 1937-ben halt meg Csornán. Könyvkötőnek tanult, úgy került Csornára. Aztán vagy nem tudott ebből megélni, vagy más oka volt, de ruhakereskedő lett. Ebből szerezte azt a vagyont, amiből a Kohn házat is felépítette a Fő téren. Más vagyona nem is volt. Az első feleségétől, Neumann Jozefintól, aki Stomfán született 1861-ben, kilenc gyereke született [Stomfa – nagyközség volt Pozsony vm.-ben, 1891-ben 3300, 1910-ben 3400 szlovák, német és magyar lakossal. – A szerk.]. Neumann Jozefin 1903-ban meghalt. Akkor feleségül vette Neumann Júliát, akitől egy gyereke született. 1905-ben ez a második felesége is meghalt. A harmadik feleségétől, Fischer Herminától már nem született gyereke. Fischer Hermina 1944-ben Auschwitzban végezte.

A gyerekek sorban:

Kovács (Kohn) Lajos (1888–1948) 1905-ben magyarosította a nevét Kovácsra. Az érettségi után elvégezte az ún. Keleti Akadémiát [lásd: kereskedelmi iskolák] végzett, tisztviselő lett, utoljára egy cseh-német vegyipari gyár budapesti képviseletének volt az igazgatója. Feleségül vette Ney Margitot, aki a híres énekes családból származott [A híres énekes család – Ney Dávid (1842–1905) és Ney Bernát (1863–1938) testvérek voltak, és mindketten operaénekesek. Ugyancsak operaénekes lett Bernát 1905-ben született fia, akit testvéréről Dávidnak nevezett el, és aki 1945-ben mártírhalált halt. Azt nem tudni, hogy Margit – akinek apja Budapest főváros fő állatorvosa volt - melyik szálon kapcsolódik a családhoz. – A szerk.]. Ő is énekesnő volt, de abban a pillanatban, amikor férjhez ment, abba kellett hagynia ezt az akkor „borzasztónak” tekintett foglalkozást. Két lányuk volt. Az egyik Mariann (1919–1988), aki férjhez ment Keszei Pál kalapkereskedőhöz, és három gyereke volt. Mariann a kilencedik kerület tanácselnökeként ment nyugdíjba. A másik Éva (1921–1990), neki nem volt családja. A holokauszt alatt az egész család bujkált, de mindenki túlélte.

Kovács (Kohn) Béla (1891–1944) szabónak tanult, de végig az apja ruhaboltjában volt. Feleségül vette Herzfeld Ilonát, és született egy fiuk, János (1922–1993). János a feleségével, Biringer Annával 1946-ban kiment Izraelbe [akkor még: Palesztina], és ott született egy lányuk, de erről Berger Lipót leszármazottai kapcsán már beszéltem. Kovács Bélát 1944-ben Auschwitzba vitték, de nem ott halt meg, hanem valahol Németországban.

Kohn Jolán (1892–1944) férjhez ment Klein Elemérhez, aki fűszeres volt Csornán. Született két gyerekük, 1919-ben István, 1923-ban László. Az egész család Auschwitzban végezte, kivéve Lászlót, aki munkaszolgálatosként halt meg valahol.

Kovács (Kohn) Jenő (1894–1945) gabonakereskedő volt, pontosabban gabonatőzsde-ügynök, ma azt mondanák, hogy bróker, csak nem pénzben, hanem az árutőzsdén, gabonában. Feleségül vette Kellner Herminát, de nem volt gyerekük. Jenő bácsikám Pesten halt meg 1945-ben, már röviddel a felszabadulás után, mert súlyos cukorbeteg volt, és nem volt inzulin.

Kovács (Kohn) Pálnak (1895–1951) tudtommal nem volt külön foglalkozása, hanem szintén az apai boltban dolgozott. Ő aztán valóban mindent túlélt, amit túlélni lehetett. Végigharcolta az első világháborút mint 32 és feles tüzér, megsebesült, tizedesként szerelt le [A 32 és feles tüzér a nehéztüzérségnél, 325 milliméteres lövegeknél szolgáló katona. A K.u.K. hadseregnél valószínűleg inkább a 30,5 cm (305 mm) űrméretű mozsarakról van szó. (A tévedésben talán a „Harminckettes baka vagyok” kezdetű katonanóta játszik szerepet.) – A szerk.]. 1938-ban behívták, akkor még katonának. 1942 nyarán újból behívták, de már munkaszolgálatra és kivitték a Donhoz. A voronyezsi áttörés után onnan is visszajött, pedig még Dorosicsban is ott volt [„A magukat tífuszosnak valló vagy valóban tífuszos munkaszolgálatosokat ezerszám irányították Dorosics kolhozfaluba, amely Kijevtől nyugatra feküdt. Itt egy hevenyészett karantén – »kórház« – működött, amely egy téglaépület néhány szobájából állt, s a legtöbb beteget nyitott pajtákban helyezték el. 1943. április 30-án, a zsidó húsvét utolsó napján a hatóságok úgy határoztak, hogy a járványt véglegesen leküzdik. Az egyik pajtát, benne körülbelül 800 munkaszolgálatossal, felgyújtották. Égő fáklyákként ugráltak ki a szerencsétlen betegek a lángoló épületből, ekkor a keretlegények géppuskából tüzet nyitottak rájuk. Tucatnyi sebesültnek sikerült elmenekülnie.” Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.]. Ő is mesélte a történteket. Utána elvitték Auschwitzba, onnan tovább, végül Dachauba, és onnan is visszajött, amikor Dachau felszabadult. A felesége, Lőwy Erzsébet és Éva nevű lánya Auschwitzban végezte. Amikor hazajött, feleségül vette Berger Erzsébetet, akinek korábbi férje nem jött vissza. 1951-ben, ötvenhat évesen halt meg, Csornán.

Kohn Hedvig (1896–1944) férjhez ment Steiner István bőrkereskedőhöz. Férje és 1931-ben született András fia túlélte a holokausztot, ő nem. Pestről a nyilasok gyalogmenetben vitték Ausztria felé [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. Steiner István kilencvenegy éves korában halt meg, Budapesten

Kovács (Kohn) Ernő (1898–1944) fogtechnikus volt, agglegény, és Pápán dolgozott a másik nagybátyámmal, a fogorvos doktor Kovács Sándorral. 1944-ben Auschwitzba került, és ott halt meg.

Kovács (Kohn) Sándor (1899–1944) fogorvos volt, ugyancsak agglegény, és Pápán praktizált. Mivel nem volt nős, nem vitték el Auschwitzba, hanem először Mosonmagyaróvárra került, ahol összegyűjtötték a nőtlen orvosokat. Hogy miért, azt csak a jóisten tudja. Később mégis kivitték őket, de nem Auschwitzba, hanem Németországba, egy Lipcse melletti táborba. A visszatérők mesélték, hogy mindig mondogatta, ebben a világban nem óhajt élni. Ez sikerült is neki. Aki akkor ott nem akart élni, az nem is élte túl.

Kohn Aranka (1905–1944) férjhez ment Németh Lajos (1894–1944) fakereskedőhöz. Két gyerekük született, egy fiú (1929), aki ma is él, és egy lány (1931). A család minden tagja Auschwitzba került, és – a fiún kívül – ott is halt meg.

Szóval, amikor a szüleim összeházasodtak, a vasútállomás mellett volt egy bérház, ott vettek ki egy lakást. Itt nem sokáig laktak, beköltöztek a Kohn házba. Én már ott születtem. A Kohn ház is egyemeletes volt, de sarokház volt, nagyobb volt, mint a Berger ház, és az emeleten kívül a tetőtérben is ki volt alakítva egy lakás két szobával. A földszinten csak boltok voltak: Kohn nagypapa ruhaboltja, a Schwarz Herman-féle fűszerkereskedés, ez komoly nagy bolt volt, ha nem is akkora, mint ma egy ABC, és volt még két kis bolt, már nem tudom, milyen. Fent az egyik lakásban, ahol mi laktunk, volt egy nagyobb, ötször ötös szoba két ablakkal és egy kisebb, háromszor ötös egy ablakkal, volt konyha, spejz. A konyha nem volt nagy, nem fért el benne egy asztal, amit körül lehet ülni. Bent ettünk a szobában, még a reggelit is. A nagyszoba volt a nappali és étkező, a kisszoba a hálószoba. Mi, gyerekek is ott aludtunk. A Kohn házban sem volt fürdőszoba, sőt a vécé is a gangon volt. Később apám építtetett egy fürdőszobát. A másik lakásban lakott a nagypapa. Ez négy szobás volt, konyha, spájz. Fürdőszoba ott is csak az 1930-as évek elején épült. Hogy a mienkben ki lakott előttünk, azt nem tudom. A manzárd szinten lévő lakásban egy ideig Kovács Pál lakott, aki később, 1929-ben nősült meg. Ez egy elég nagy lakrész volt, az egyik szobájában raktár volt, ahol a nagypapa tartotta a bort, almát meg ilyesmit. A padlás egy része megmaradt padlásnak, ami azért volt fontos, mert ott teregették ki a ruhát.

1931 körül eljöttünk a Kohn házból. Apám bérelt egy lakást a tér másik oldalán, és utána 1933-ban vett egy házat a Honvéd utcában. Most is megvan az a ház, ahol körülbelül csak egy évig laktunk. A Kohn házból valószínűleg azért költöztünk el, mert kicsi lett a már akkor két gyerek miatt. A bérelt lakás három szobás volt, a Honvéd utcai pedig háromszoba-hallos volt. Amikor 1935-ben meghalt a nagymama, beköltöztünk a Berger házba. Ugyanis nagyapám a lányához, Zollner Jenőnéhez költözött, akit apám úgy fizetett ki, hogy épített neki egy nagyon szép, háromszoba-hallos házat. És oda költözött a nagypapa. Kifizetni pedig azért kellett, mert nagyapa átadta az üzletet apámnak. Ezután a Berger Testvérek cég Berecz József cégnév alatt futott tovább 1944-ig. Amikor a Berger házba költöztünk, akkor a Honvéd utcai házat apám eladta, mert nem volt értelme tartani.

Édesanyám, Kohn Margit is Csornán született, 1902-ben. Ott járt ő is a zsidó elemibe, aztán polgári iskolát végzett Pozsonyban, mert akkor még nem volt Csornán polgári. Nem költözött oda, nem is ingázott, hanem úgynevezett magántanuló volt, és csak vizsgázni ment Pozsonyba. Hogy itthon ki tanította, azt nem tudom. A polgári iskola állami volt. Tizennégy és huszonkét éves kora között otthon volt, tudtommal szakmája nem volt. Lehet, hogy az apja ruhaboltjában segített. Aztán huszonkét évesen hozzáment apámhoz, és jött a két gyerek. Végig háztartásbeli volt, és emellett a boltban segített.

Gyerekkoromból, amíg Pápára nem kerültem, nem sok különleges dologra emlékszem. Olyanra nem, hogy a szüleim például játszottak volna velem. Az apám egyáltalán nem volt ilyen játékos típus. Anyám inkább, ő szépen zongorázott. Vasárnaponként odaült a zongorához, és zongorázott. Emlékszem, azt a Mozart szonátát játszotta, amiben a Török induló van [K. 331, A-dúr szonáta. – A szerk.]. Vasárnap délutánonként az apám elment a kávéházba, ahol újságot olvasott, beszélgetett. Kártyázni nem szokott. Ez egy rendszeres dolog volt, hogy vasárnaponként elment a kávéházba. Hétköznap nem. A kávéházi társaság vegyes volt, nem csak zsidók, akkor még nem lehetett érezni semmiféle kizártságot.

Szombatonként nem volt semmi. Templomba nem jártunk. Délelőtt nyitva volt a bolt, apám ült a boltban, valamit dolgozott, nem tudom, mit. A bolt kisajtaja volt nyitva, a nagyajtó nem. De szombaton kevés vevő jött. Amikor vásár volt, olyankor nagyon nagy volt a forgalom. A hetivásár szerdán volt, és hat vagy nyolc alkalommal volt az országos vásár. Különösen nyáron volt nagy a forgalom, amikor hozták szekéren a búzát, gabonát. Az állomáson volt egy raktárrész, amit bérelt. Emlékszem, úgy történt az üzlet, hogy a boltban megegyezett az eladóval, adott egy papírt, az illető a papírral és a gabonával kiment a raktárba. Kint a raktárban volt egy embere, az lemérte, amit hozott, ráírta a papírra, az eladó visszajött, és apám fizetett. De rögtön fizetett. Olyan nem volt, hogy átveszi a búzát, és majd fizet érte, mint ami manapság teljesen magától értetődő. Azt a szakképzettséget, amit a gabonakereskedés igényelt, megtanulta az édesapjától. Meg kellett különböztetni a gabonákat, hogy milyen minőségű, hogy a lucerna arankamentes vagy nem [Az „aranka” igen veszélyes gyomnövény, amely a tápanyagot a gazdanövényből szívja föl, arra rátekeredve. A gazdanövényt képes teljesen kipusztítani. – A szerk.], vagy milyen a búza hektolitersúlya. A sikértartalma nem volt érdekes, azzal nem foglalkoztak [A sikértartalmat – ettől függött a liszt számos fontos tulajdonsága, pl. a tészta nyújthatósága, rugalmassága –, a sikér minőségét és mennyiségét műszeres lisztvizsgálatokkal bírálják el. – A szerk.], de hogy mekkora a hektolitersúlya, azzal igen. Ebből a nedvességére következtettek. Volt egy ilyen mérőműszer.

A hétköznapok úgy néztek ki, hogy apám lement a boltba, édesanyám otthon volt, főzött. Volt cseléd is, aki a konyhában lakott. Volt egy kihajtható ágy, azon aludt. Nem változtak sűrűn a cselédek, elég hosszú ideig voltak. Amíg férjhez nem mentek. Az elsőt, aki az én dadám is volt, még a háború után is mindig megkerestem, ha Csornán jártam, annyira szerettem, és annyira rendes ember volt. A munkamegosztás a cseléd és anyám között olyan volt, hogy a nehéz munkákat a cseléd végezte. Tehát dagasztás, takarítás, mosás, de csak a kisebb mosás, mert nagymosásra jött egy külön néni. Sok évig csak az a néni járt, és ő jött vasalni is. Aztán volt még a fűtés, favágás és a tüzelő fölhordása. Volt egy kisebb meg egy nagy vaskályha, MARABU típusú, azt hiszem. Anyám is főzött és főként sütött. Minden pénteken elkészült a sólet, elvitték a templomudvarba a kemencéhez, szombaton pedig elhozta a cselédlány. Abban volt minden, libanyak, tojás, sóletkugli, ami a libanyakbőr megtöltve. A két nagyünnep, a Ros Hásáná és a Jam Kiper [Jom Kipur] előtt nagy sütés-főzés volt. És széderestére is. A húslevest maceszgombóccal most is „megkövetelem”. Sertéshús általában nem volt otthon, de nem volt semmi izgalom, ha valaki hozott kóstolót a disznótorról. Megettük. De anyám nem vett sertéshúst. A liba ment meg a tyúk. Csornán volt külön kóser hentes. A vágóhídon kiválaszthatta azt a marhát, amit ő akart, és úgy csinálta, ahogy ő akarta.

Édesanyám, amellett, hogy vezette a háztartást, foglalkozott a gyerekekkel, amíg kicsik voltunk. Mesélt, beszélgettünk. Arra már nem emlékszem, hogy miket mesélt. Arra sem emlékszem, hogy lett volna rendszeres esti mese. Fräulein nem volt. Vagy nem telt rá, vagy nem akarták, hogy legyen. Sok gyerek volt körülöttünk, a barátaim, az unokatestvérek, az unokatestvérek barátai, és sokat játszottunk az udvaron. Óriási labdázások voltak. Mindenki kapott enni, egy zsíros kenyeret. Néha bizony disznózsíros kenyeret. Sok barátom volt, és sokat voltam azoknál is. Leggyakrabban egy Hegedűs András nevű fiúnál vagy a Schönberger lányoknál, akiknek az apja a téglagyáros volt Csornán. Volt egy nagyon szép ötszobás villájuk nagyon szép kerttel. Ezek mind zsidó gyerekek voltak, gazdagabb zsidó gyerekek. Mi is közéjük tartoztunk.

Családi nyaralások nemigen voltak. A szüleim gabonakereskedők voltak, és nyáron egy gabonakereskedő nem ment nyaralni. Olyan isten nem volt. Egyébként megtehették volna. Emlékeim szerint életükben egyszer voltak úgy nyaralni, hogy ketten elmentek Lillafüredre. De nem nyáron. Én, ha jól emlékszem, az 1930-as években kétszer is nyaraltam Budán ilyen nyaraltatóknál. Magánemberek vállaltak gyereknyaraltatást, és olyan húsz-harmincas csoportok voltak. Meg is van az a ház a Hűvösvölgyi úton. A szüleim befizettek, és ott voltam négy hetet. Az egyik esetben az unokatestvéreimmel együtt voltunk a Testvérhegyen. Onnan mentünk át gyalog a csillaghegyi strandra, és ott úszómester tanított úszni. Belelógatott egy rúdon a vízbe. Ott kezdtem tulajdonképpen úszni tanulni. Sőt, Sopronban is voltam ilyen nyaraltatáson. Ez mind elemista koromban. De igazán jól úszni Pápán tanultam meg, gimnazista koromban.

A húgommal nem nagyon volt kapcsolatom. Jóval fiatalabb volt, és én korán el is kerültem otthonról. Arra emlékszem, hogy amikor nagyon kicsi volt, akkor rettenetesen sokat sírt. Szerettem, de tizennyolc éves korom előttig nem sok közünk volt egymáshoz.

Elemibe a csornai zsidó elemibe jártam. Jó tanuló voltam: dicséretes, dicséretes, kitűnő. A szüleimnek egyáltalán nem kellett segíteniük a tanulásban. A gimnáziumban is végig vastag betűs voltam [A Pápai Szent Benedek-rendi Katolikus Szent Mór Gimnázium évente kiadott évkönyve közli az osztálynévsorokat, és ebben a kitűnő rendűek vastag betűvel vannak szedve. – A szerk.]. Sőt, én korrepetáltam később másokat, és ezzel egy kis pénzt kerestem. Otthon se nyelvet, se zenét nem tanultam. Pedig volt otthon pianínó, és édesanyám lány korában tanult zongorázni. Volt Csornán a premontrei prépostságnak egy karnagya [Csornán kb. 1180-ban alapították a premontrei prépostságot. – A szerk.], és ő zongoratanár is volt. Valamikor 1924 és 1928 között a volt tanítványai összefogtak, hogy megünnepeljék negyvenéves zenetanári jubileumát. Gyűjtést indítottak, és felhívást tettek közzé, amelyben többek között ez volt olvasható: „Kedves társaink! Úgy tervezzük, hogy a jövő év húsvét hétfőjén Szupper Alfrédot ünnepelni fogjuk. De velünk ünnepli Csorna egész közönsége is, mert nincs még egy olyan közéleti férfi soraiban, akit jobban becsülne és szeretne, mint őt. Ennek a társadalomnak szava el fog jutni a legmagasabb egyházi és polgári körökhöz, hogy hangot adjon azon általános óhajnak, hogy Szupper Alfréd 40 éves jubileuma alkalmából részesítessék a megérdemelt világi és pápai kitüntetésben. Megilleti ősz mesterünket a külső dekórum, de megilleti a mi hálánk is azért a fáradtságot nem ismerő kitartásért, amellyel lelkünket egykor fogékonnyá tette a zene szépségeinek és finomságainak számára.” Az ünneplést előkészítő bizottság névsorában ott található anyám és két nagynéném neve: Kohn Aranka, Zollner Jenőné (Berger Ilona), Rehberger Mártonné (Berger Margit). Az időpontot azért teszem 1924 és 1928 közé, mert anyám már férjezett nevén szerepel, Aranka nagynéném pedig még lánynevén. Szóval anyám zongorázott, de érdekes módon, engem nem hajszoltak bele.

A családban kizárólag magyarul beszéltek, de a nagyszülők jól tudtak németül. Jiddisül senki sem tudott. Abban az időben még mindenki tudott németül. Anyám is tudott németül, apám is tudott németül. Az iskolában is tanult, otthon is hallotta, és a katonaságnál is kellett neki németül tudnia, hiszen tiszt lett egy úgynevezett közös ezredben. A németet és a franciát a gimnáziumban kezdtem. A gimnáziumi évek alatt volt egy-két különórám egy öreg bácsinál németből is, franciából is, de nem állandóan. Zenét később sem tanultam, viszont nagyon szerettem. De erre csak a pápai nagybátyáimnál került sor. Nagyon jó lemezgyűjteményük volt, ott szerettem meg a klasszikus zenét. Otthon nem volt különösképpen zenehallgatás. A rádióban néha hallgattunk zenét, de hangverseny arrafelé nem volt, és nem emlékszem, hogy hangversenyre elmentünk volna egy nagyobb városba. Pápán már jártam hangversenyre.

A szülői házban egyetlen újságra fizettek elő, „Az Újság”-ra [„Az Újság” 1903-ban indult, főszerkesztője (1919-ig) Gajári Ödön volt. A Tanácsköztársaság alatt, 1919 májusában betiltották, és csak ősszel indult újra. 1925-ben a belügyminiszter ismét betiltotta „Az Újság”-ot, és néhány hét szünet után ekkor indult újra „Újság” címmel. A munkatársak között volt Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, később Móricz Zsigmond is. 1944 márciusában szűnt meg. – A szerk.]. Kohnéknál pedig a „Pesti Napló”-ra emlékszem [lásd: az EST-konszern lapjai]. Otthon körülbelül kétszáz könyv lehetett, regénysorozatok, a Magyar Remekírók sorozat [Ezzel a címmel először Heckenast Gusztáv (1811–1878) indított ugyan  könyvsorozatot, itt azonban föltehetően a Franklin Társulat 1902 és 1907 között megjelent, 55 kötetes könyvsorozatáról van szó. – A szerk.] Anyám nagyon jól értesült volt irodalmi téren. Tudta, hogy ki kicsoda, olvasta a kortárs irodalmat is, Márait például. Volt világirodalom is, Feuchtwanger, aztán az akkori bestsellerek, Vicky Baum meg ilyenek [Vicky Baum (1888–1960) – osztrák írónő, több regényét is megfilmesítették (1930-tól Hollywoodban élt), igen olvasott bestseller író volt. – A szerk.]. A Jókai sorozatot és a Mikszáth sorozatot a pápai nagybátyám vetette meg velem, ezeket végig is olvastam, meg is szerettem őket, aztán ezek a könyvek hazakerültek Csornára.

Arra, hogy egy pápai egyházi gimnáziumba mentem, úgy került sor, hogy Pápán két gimnázium volt, a református kollégium és a Szent Benedek-rendi Katolikus Szent Mór Gimnázium. A nagybátyám, doktor Kovács Sándor fogorvos és a másik nagybátyám, a fogtechnikus Kovács Ernő ott élt Pápán. Apám és anyám nagyon jó viszonyban volt velük, ezért kerültem Pápára, ami ugyanolyan közel volt, mint Győr, de Győrben nem volt ilyen rokon, Pápán viszont volt. Nem őnáluk laktam, mert ők agglegények voltak, hanem kosztos diák voltam, valahova be voltam adva, pénzért természetesen. Hogy miért pont a katolikus gimnáziumba kerültem, annak az a magyarázata, hogy a nagybátyám a pápai katolikus keresztény középosztállyal volt jóban. Odajártak hozzá mint fogorvoshoz. Egyébként egy végtelen kellemes ember volt. Ennek következtében – úgy gondolták a szüleim – könnyebben el tudta intézni, hogy odakerüljek. De különben is úgy gondolta, hogy ez a jobbik gimnázium, és az apámnak is az volt a meggyőződése, hogy ő inkább a papokhoz ad, mert azok csakis a tanítással foglalkoznak, nincs családjuk. A nagybátyám elment az igazgatóhoz, mondta, hogy van egy unokaöccse, jó tanuló, felvenné-e. Természetesen, felvett. Én abszolúte nem bántam meg, hogy ide jártam, mert nem éreztem semmit amiatt, hogy zsidó vagyok. Egyébként egyedül voltam zsidó abban az osztályban, de volt még egy görög katolikus és egy református osztálytársam is. A tandíj mindenkinek hatvanöt pengő volt, függetlenül attól, hogy milyen felekezetű. Voltak néhányan, akik kaptak engedményt szociális és tanulmányi alapon. De ha szociális indoka nem volt, akkor még a kitűnőnek sem adtak.

Bennem semmi idegenkedés nem volt, hogy egy katolikus iskolába kerülök. Egy szóval sem mondták soha, hogy legyek katolikus. Tőlem ugyanúgy megkövetelték, hogy péntek este elmenjek a zsinagógába, mint ahogy a többiektől megkövetelték, hogy vasárnap elmenjenek a templomba. Írást kellett hozni, hogy ott voltam. Hittanra is kellett járnom, nem lehetett lógni, arról is papírt kellett hoznom, hogy voltam a zsidó hittanon. Amikor nekik hittanórájuk volt, ha akartam, bent ültem, ha akartam, kimentem. Én meg bent ültem, mert mi a fenét csináljak kint a folyosón. Úgyhogy ebből a vallásból is többet tudok, mint egyes katolikusok. Még első osztályos koromban elkezdtek zsidózni, hát milyenek a gyerekek, és ezt meghallotta az osztályfőnök. Óriási ribilliót csapott, hogy ha ő még egyszer meghall ilyesmit… egy bencés diák ilyet nem csinál. Aztán ez abbamaradt. Nem volt semmi. Ez volt az első és a gettóig az utolsó olyan atrocitás, hogy gyakorlatilag éreztem az antiszemitizmust. Amikor elvileg már sárga karszalaggal kellett volna leventébe menni, akkor a tornatanár, mert ő volt a leventeoktató, azt mondta, Bandi, te itthon maradsz, nem kell kivonulnod [lásd: Levente-mozgalom]. Menj be a szertárba, és csinálj valamit. Még azt sem engedte, hogy megszégyenítsenek. A zsidótörvényekkel párhuzamosan rohamosan romló közhangulatból itt a gimnáziumban nem éreztem semmit.

Az osztálytársaim nem kollégisták voltak, Pápán laktak, vagy bejárók voltak. Az osztály szociális összetétele vegyes volt. Volt néhány komoly vagyonnal rendelkező család, kevés középosztálybeli, és sokkal több alacsony rétegből származó gyerek. Ahogy nézem az osztálynévsort: vasutas, útkaparó, tanító, földműves, gyári munkás, kórházgondnok, földműves, gyári munkás, tanító, detektív, földbérlő, csendőr, földműves, földműves, vasutas, napszámos, földműves, tisztviselő.

A gimnáziumi évek alatt megvolt a baráti köröm az osztályból, és megvolt a baráti köröm a zsidók között, ami a hittanon alakult ki. Hittanra a zsidó elemi egyik tantermébe jártunk egy Widder Salamon nevű hitközségi alkalmazotthoz, egy héten egyszer. Voltunk néhányan a bencésektől, de a református kollégiumba több zsidó járt, és olyan két évfolyamonként voltak a hittancsoportok. Az első négy évben többen voltunk, mert akkor a polgárisok is jöttek, a második négy évben kevesebben, mert akkor már csak a gimnazisták voltak. Szóval itt kialakult egy társaság, akikkel lakásokon találkoztunk, lányoknál. Beszélgettünk, moziba jártunk.

Arra, hogy a koszt-kvártély mennyibe került, nem emlékszem, csak arra, hogy folyton emelkedett. Érthető, mert ahogy a háború haladt, minden mindig drágább lett. Valami kis zsebpénzt kaptam otthonról, de én nem nagyon költöttem semmire. Arra sem emlékszem, hogy mennyit kaptam. Néha vettem könyvet, moziba mentem, de édességre nem költöttem semmit. Soha nem voltam költekező. Kölcsön sem kértem soha, erre nem vetemedtem. De tőlem sem kértek kölcsön. Olyan nem volt, hogy valamit nagyon meg akartam volna venni, és nem tudtam. Ha én valamit nagyon akartam, és az értelmes volt, akkor arra adtak pénzt, de ez alig fordult elő.

A nyolc év alatt, amíg Pápán voltam, rendszeresen jártam a nagybácsikhoz, majdnem minden nap. Amikor vége volt a tanításnak, akkor fölmentem. Nem messze laktam tőlük. Főleg a fogtechnikussal beszélgettem sokat. Ott ültem a fogtechnikai műhelyben, és beszélgettünk. Politikáról, zenéről, irodalomról meg mindenről. A fogorvos nagybátyám nyolctól tizenkettőig és kettőtől hatig a rendelőben dolgozott. Oda olyankor nem mehettem be. Elvittek magukkal különböző helyekre látogatóba. Délután hat óra után elmentek valakihez, és elég gyakran engem is elvittek. Kirándulni nem jártunk. Hétvégén általában nem velük voltam. Nem tudom, mit csináltak hétvégén. Az egyiknek volt Pápán is barátnője, a Sanyi bátyámnak meg valahol Pápa és Budapest között volt barátnője. De ez nem volt nyilvános. Aztán náluk hallgattam klasszikus lemezeket. A szellemi fejlődésem a Pápán töltött nyolc év alatt inkább nekik köszönhető, mint az apámnak. Az édesapám, megítélésem szerint egy nagyon okos ember volt, egy praktikus ember, főként csak az üzlettel foglalkozott. Állandóan jöttek hozzá különböző emberek tanácsot kérni adóügyekben. Ő ilyenben volt nagy. Nem volt egy szellemileg magasröptű értelmiségi, de egy rendkívül értelmes, tájékozott és rendes ember volt. Tagja volt a megyei törvényhatóságnak. Egy alispáni jelentésben olvasható, hogy „Sopron vármegye képviselőtestületének tagja Berecz József kereskedő, Csorna, mint a kereskedelmi és iparkamara kereskedő kiküldötte”. Hogy mikor kezdődött, azt nem tudom, de hogy meddig, azt igen: a harmadik zsidótörvényig [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Sopron vármegye 1942. évi alispáni jelentésében olvasható: „Berecz József kereskedő, csornai lakosnak érdekképviselet címén a kereskedelmi és iparkamara kiküldöttjeként viselt th. bizottsági tagságát az igazoló választmány az 1941. évi XIX. t. c. alapján jogerősen megszűntnek nyilvánította.” Községi képviselő is volt, azt hiszem, virilista alapon. A csornai képviselősége hamarabb szűnt meg. Arról, hogy mit csinált Csornán vagy a megyében, nem hallottam semmit. Csak azt tudtam, hogy jár Sopronba [megyeszékhely], sokszor elvitt engem is. Volt ott egy bolt, valami régi katonatársáé volt, oda bementünk, és én ott vártam meg őt, amíg tartott az ülés. Már nem emlékszem, milyen bolt volt. Ott ültem, nézegettem, figyeltem az embereket. Vagy kimentem az utcára, nézegettem a várost, aztán visszamentem.

A gimnázium alatt hat évig egy padban ültem egy sváb gyerekkel. A legjobb barátom volt. Olyannyira, hogy amikor 1945-ben hazatértem, augusztusban biciklin elmentem Pápára megkeresni. Egy nővére élt Pápán, annál lakott, sokat tanultunk ott együtt. Elmentem a nővéréhez, és megkérdeztem, hogy mi van az öccsével. Megvan-e? Hiszen mindenki szerteszét volt, katona, munkaszolgálatos, levente. Jaj, nagyon nagy baj van – mondta –, mert Pestről visszatérve egy karácsony körüli vonatozásnál rettenetesen megfázott, az izületei odavannak, fekszik, szinte megbénult. Otthon van, Nagytevelen [Nagytevel – kisközség volt Veszprém vm.-ben, 1941-ben 900 lakossal. – A szerk.]. Az olyan húsz kilométer Pápától, elmentem hozzá. Meg voltak döbbenve, hogy ilyet tettem. Ez a fiú és a család sem volt volksbundista, sőt, nagyon vallásosak voltak. Érdekes, hogy öten voltak testvérek, és a többi fiútestvére pap lett.

A tanárok közül emberileg a legtöbbet az osztályfőnökömtől, Orbán Dezsőtől tanultam. Ő a második négy évben volt az osztályfőnök. A másik egy Temesi Alfréd nevű civil pedagógus, aki a franciatanár volt. A háború után Budapesten a Fővárosi Művelődési Osztály vezetője lett, aztán tíz évig Madagaszkáron volt egyetemi tanár [Temesi Alfréd (1911–1978) – pedagógus, iskolaigazgató, pedagógiai kutató. A pécsi tudományegyetemen végzett és doktorált (1933), közben ösztöndíjasként Strasbourgban és Párizsban tanult. 1933-tól tanársegéd a pécsi egyetem francia tanszékén, 1936-tól a győri, majd a pápai bencés gimnázium tanára. A Fővárosi Tanács oktatási osztályát vezette (1952–56), a Rákóczi Gimnázium (1956–59), majd az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Iskolájának igazgatója volt (1960–66). Az UNESCO megbízásából a madagaszkári Tananarive-i Tanárképző Főiskola tanulmányi igazgatója volt (1966–68), majd a malgas kormány főtanácsadója (1969–72). – A szerk.]. Kiváló ember volt. És érdekes módon nagyon szerettem a tornatanárt. Jó, hogy állandóan kiabált, de értékelte, hogy ha valaki valamit nem is tudott megcsinálni, de akarta. Az neki tisztességes ember volt. Én meg mindig akartam, és bizonyos dolgokat meg is tudtam csinálni, de nem voltam egy nagy tornász. Úsztam, de nem versenyszerűen. Később, amikor egyetemista voltam, akkor rengeteget eveztem.

A gimnáziumban a tanításon kívül voltak különböző körök, önképzőkör, azon én is részt vettem. Volt néha ilyen természettudományos jellegű pályázat, azon is részt vettem. Ezek nem országosak voltak, hanem csak iskolaiak. Ez ilyen tanulmányi versenyszerűség volt. Nem volt kötelező. Általában jól szerepeltem, egyszer nyertem is. Már akkor arra gondoltam, hogy vagy orvos, vagy mérnök leszek. Az, hogy inkább reál beállítottságú vagyok, viszonylag hamar kiderült. Amikor el kellett dönteni, hogy orvos legyek vagy mérnök, akkor egyértelműen arról volt szó, hogy legyek fogorvos, mert akkor majd átveszem a nagybátyám pápai praxisát. Hát így is indult volna minden, de akkor már szó sem lehetett arról, hogy bekerülhessek az orvosi karra [Az 1939:IV. tc., a második zsidótörvény („A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”) visszaállította a felsőoktatási intézményekben a numerus clausust, a 6%-os arányt csak a műegyetemen emelve fel 12%-ra. – A szerk.]. 1943-at írtunk.

Viszont egy hónappal a rendes felvételi időszak után mégis bekerültem a Pécsi Egyetem jogi karára. Valószínűleg az apám különböző régi, első világháborús katonai ismerősei és parancsnokai segítségével. Segíthetett az is, hogy tagja volt a megyei törvényhatóságnak. Emlékszem, engem akkor az egyik volt főispán vitt le Pécsre. Jóban volt ezekkel az emberekkel. Végül is Sopron megyei volt, katona volt egy soproni gyalogezredben, ott is megismerkedett egy csomó emberrel, akik aztán lettek valakik. Így lettem két héttel vagy egy hónappal később fölvéve a jogi karra, mondván, hogy a következő évben, amikor már bent vagyok a jogi karon, könnyebb lesz átiratkozni az orvosira. Érdekes módon legalább három vagy négy zsidó gyerek volt ugyanakkor a jogi karra felvéve, nyilván hasonló protekciós úton.

Miután 1943-ban leérettségiztem, úgy gondoltuk, hogy addig is, amíg egyetemre nem megyek, valamit kell csinálni. Ha nem vesznek fel, legyek fogtechnikus. Szeptemberben elkezdtem, egy hónapot csináltam, és akkor felvettek a jogi karra. Rendesen jártam 1944. március tizenkilencedikéig, az első félévből le is vizsgáztam. Március 20-án, látva a helyzetet [lásd: Magyarország német megszállása], felültem a vonatra, és hazautaztam. Úgy gondoltam, hogy meg kell beszélni, hogy most mi lesz. És legyünk együtt. Szerencsére nem Budapesten keresztül jöttem, hanem volt egy olyan közvetlen vonat, hogy Pécs–Szombathely, aztán tovább Szombathely–Csorna. Aki Pesten keresztül jött, azt már a Kelenföldi pályaudvarnál lekapcsolták, elvitték, azt hiszem, Gödöllőre, és azok elsőnek kerültek ki Auschwitzba [Minden bizonnyal Kistarcsáról van szó. Innen, a kistarcsai internálótáborból indult az első deportálóvonat 1944. április 28-án Auschwitzba, mintegy 1800 emberrel. A deportáltak között voltak azok is, akiket a német megszállás napján és a következő napokban a pályaudvarokon és Budapest utcáin vett őrizetbe és szállított Kistarcsára a magyar rendőrség. – A szerk.].

Otthon semmi dolgom nem volt, valamit kellett csinálni, elmentem téglagyári munkásnak. Ezt csináltam két vagy három hónapig. Áprilistól kellett hordani a sárga csillagot [lásd: sárga csillag Magyarországon], de továbbra is a házunkban laktunk. Gettó csak május vége felé lett. A templom körüli részt jelölték ki, de nem volt körülkerítve. Kijárási tilalom volt, mert az egy országos rendelet volt, de ezt nem nagyon vették komolyan. Nem tudok róla, hogy bárkit megbüntettek volna. Apám az ott is kötelezően megalakítandó Zsidó Tanács tagja lett. Aztán jött az utasítás, hogy 1944. június tizenharmadikán minden tizennyolc és negyvennyolc év közötti, még otthon lévő zsidó férfi jelenjen meg a templomudvar egy helyiségében, mert sorozni fognak. Aznap megjelent egy őrnagy két katonával. Mindenkit bevett. Volt egy teljesen idióta, visszamaradott gyerek, ezt látva, apám odament az őrnagyhoz, és mondta, őrnagy úr, hát látja, hogy ez a gyerek milyen állapotban van. Azt mondta, uram, ezt bízza rám. A magyar hadsereg ekkor már azzal foglalkozott, hogy akit lehet, még itthon tartson [lásd a ’munkaszolgálat’ szócikk utolsó előtti bekezdését az 1944. március 19. és 1944. október 15. közötti időszakról]. Aznap már nem mehettünk haza, a templomban töltöttük az éjszakát, és másnap reggel a két katona kikísért az állomásra, marhavagonba tettek, de nem hetvenünket, hanem teljesen normális módon, és elvittek Kőszegre, az úgynevezett Honvédlaktanyába, ami az akkori III. hadtest munkaszolgálatosainak a bevonulási központja volt.

Mivel tizenkilenc éves voltam, már várható volt, hogy hamarosan elvisznek munkaszolgálatra. A sorozás után mindenkinek el kellett hozatnia a ruháját, amiben majd menni fog. Akkorra már minden elő volt készítve, kenyérzsák, hátizsák, erős kabát. Nekem egy birgerli csizmám volt, abban voltam végig. A birgerli csizma olyan, hogy alul – egy magas szárú cipő magasságában – fűzős, felül nem [A Bilgeri osztrák ezredes után elnevezett puha szárú, fűzős csizma neve: bilgeri. – A szerk.]. Az volt a szerencsém, hogy az oroszoknak nem kellett a birgerli csizma. Minden komolyabb csizmát és bakancsot elvettek, de a birgerli nem kellett nekik. Amikor novemberben, a munkaszolgálat utolsó idejében Pakson egy katonai raktárt rakodtunk, és már minden felfordulóban volt, nagyszerű utász csizmákat találtunk. Volt aki felvette, nem is szóltak már akkor érte. Az oroszoknak az első dolga az volt, hogy csizmát le, és helyette odaadta az elnyűtt bakancsát. De a birgerli csizma nem kellett. Szóval Kőszegre vittek minket, és itt voltunk, ha jól emlékszem, június ötödikéig. Ott bevagoníroztak három századot Erdély felé. A három századot úgy hívták, hogy 103/303, 103/304, 103/305. A 103/303-ast lekapcsolták Érmihályfalván, a 103/304-est lekapcsolták Zsibón, a 103/305-ös pedig elment Bethlenig. Én a 103/304-esben voltam. Abban voltak a csornaiak, pápaiak, de voltak ezenkívül mindenfelől, szombathelyiek, veszprémiek stb. Volt azonban egy olyan szakasz is, ami gyakorlatilag csak ortodoxokból állt. A keret behívott volt első világháborús katonákból állt. Olyan századparancsnokunk volt, vitéz Csanaki Mihály, akinek a nevét soha nem fogom elfelejteni, mert nála rendesebb ember nemigen volt. Úgy bánt velünk, mint szabályos katonákkal. Olyanokat engedélyezett, hogy szombaton az ortodox szakasz úgy vonult ki, hogy nem vitt ki szerszámot. Megengedte, hogy külön kondérban főzzenek maguknak. Az se volt abszolút kóser, de azért úgy érezték, hogy jobban hasonlít. Amikor jöttek például csendőrök, hogy motozni akarnak, kirúgta őket, és kiabált velük, hogy itt én parancsolok, és nem lesz motozás. Tudomásom szerint a háború után nem is vonták felelősségre, sőt bíróság előtt sem állt, nem is lett volna miért. Továbbra is tanító maradt Pápán.

A beosztottja, a szolgálatvezető, Kugler József törzsőrmester, egy őrségi parasztember, az is olyan rendes volt, hogy a háború után a hazakerült zalaiak vettek neki egy tehenet. Előfordult, hogy Kugler József törzsőrmester szólt, hogy megy haza szabadságra, gyerekek, ha pénzt akartok, én elhozom. Tudnivaló, hogy a törvény szerint nem is szabadott volna pénzt tartanunk. Az apám még Sopronból megírta levélben, hogy doktor Kozma Antal ügyvédnél letett pénzt, és ha kell, onnan kaphatok. Megmondtam neki, mindenki más is megadta neki, hogy kihez menjen, elment mindenkihez, elhozta a pénzt, és oda is adta mindenkinek. Szóval ez egy ilyen század volt.

Zsibón a vasútállomást építettük. Nem az épületet, hanem a vasútállomás vágányrendszerét. Először egy mellékvágányt, ami onnan valami gyárhoz vezetett egy másik faluba, utána a régi rámpát bontottuk, és újat kellett volna építeni, de azt befejezni már nem volt idő. Nappal mindig elkezdtünk dolgozni, akkor jött a légiriadó, be az erdőbe, és ott eltelt az idő. Aztán már a román átállás után [lásd: Románia kiugrása a háborúból] elvittek minket a Zsibó–Dés–Apahida–Kolozsvár útvonalon Nagyváradra. Ott voltunk a nagyvárad-velencei állomáson [Váradvelence (Velenta) városrész vasúti állomásáról van szó] több hétig, már nem emlékszem pontosan, meddig, talán a tordai áttörésig [1944. augusztus-szeptember fordulóján a Déli-Kárpátok hegyi átjáróinak birtoklása minden harcoló fél számára létfontosságúvá vált. A német hadseregnek a visszavonuláshoz égető szüksége lett volna ezekre a hegyi átjárókra is, ezért a magyar honvédség megkísérelte lezárni őket. 1944. augusztus 25-26-án a magyar minisztertanács határozatot hozott a támadás megindításáról, és szeptember 5-én a 2. magyar hadsereg átlépte a román határt Tordánál. Csak annyit tudtak azonban elérni, hogy egy hónapon át megakadályozták az egyesült szovjet–román seregek áttörését Magyarország belső területei felé. – A szerk.]. Vagonokban laktunk, és akkor mindig azt csinálták, ha légitámadás jött, akkor kitolattak minket [1944. augusztus 30. és szeptember 6. között bombázták Nagyváradot. – A szerk.]. Ez tartott szeptember végéig. Akkor vonatra raktak, és a vonat a szó szoros értelmében mendegélt, és a végén elérkeztünk Szajolba [Szajol nagyközség (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) vasúti csomópont volt, itt ágazott el a Budapest–aradi vasútvonalból a debreceni és a hódmezővásárhelyi vonal. – A szerk.]. Törökszentmiklós és Szajol között a nyílt pályára kitologatva laktunk a vagonokban, és október nyolcadikán már lehetett látni az oroszokat. A század ekkor széjjelszakadt, és az volt a nagy szerencsénk, hogy Csanaki Mihály nem volt éppen ott, szabadságon volt otthon. Mert neki az volt a mániája, hogy gyerekek, én hazaviszlek benneteket. Szerencsére ez így nem történhetett meg, mert ha hazajöttünk volna, én is Bergen-Belsenben végezhettem volna. A keret, ahogy meglátta az oroszokat, mindenestül eltűnt. És akkor mi is elkezdtünk menni. A Tiszánál a vasúti hídhoz értünk. Menjünk át? Mert a közúti hídig még jócskán kellett menni. Én a lebombázott vasúti hídon, a talpfákon mászkáljak át a Tiszán? Én nem megyek, inkább elmegyek a közúti hídhoz. A század nagy része, akik átmentek a talpfákon, túl hamar kerültek Pestre, onnan Bergen-Belsenbe. Maradtunk vagy negyvenen, pénzért rábeszéltünk egy ugyancsak az alakulatától elszakadt őrvezetőt (mert a debreceni csata után a hadsereg teljesen szétesett [Debrecen volt a színhelye a második világháborúban az egyik legsúlyosabb magyarországi összecsapásnak: az 1944. október 9. és 20. között, a 2. és 4. Ukrán Front és a német „Dél” Hadseregcsoport egységei között lezajlott páncéloscsatának, amelynek során Debrecen október 19-én elesett. – A szerk.]), aki szintén haza akart menni, és azt mondtuk, legyen ő a keret, ő vezessen minket. Valakit kellett ugyanis szerezni, hogy élelmezést kapjunk. Ezzel az egyfős „kerettel” mentünk gyűjtőtől gyűjtőre. Gyűjtötték a rendes katonákat is és a munkaszolgálatosokat is, hiszen mindenki szaladt, mint az őrült. Elértünk egy Monor [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.] körüli gyűjtőtáborba, onnan továbbmentünk Rákoskeresztúrra. Rákoskeresztúron betettek egy iskolaépületbe. Ez volt október tizennegyedikén. És akkor jött október tizenötödike [lásd: Horthy-proklamáció]. Aznap reggel még kivittek minket Rákoshegyre, a repülőtér mellé dolgozni, és amikor jöttünk visszafelé, mondták, hogy vége a háborúnak, az utcán a lakosság kiabált, hogy vegyük le a karszalagot. Hát nem lett vége. Utána vittek minket tovább dél felé Soroksár – Dunaharaszti–Dunaegyháza, de nem csak minket, hanem a katonák ezreit. Dunaegyháza [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.] után átvittek a Duna másik oldalára, ott elmentünk Paksig [Tolna vm.], még mindig az őrvezetőnk „keretlegénységével”, aki szintén ilyen módon próbált dekkolni. Ő volt a keret, ő vételezett, általa lettünk állományba véve. Pakson egy katonai raktárban rakodtunk. Hihetetlen mennyiségű hajtókaposztó volt a raktárban, azt raktuk a hajóba, meg bakancsokat, csizmákat. Azt mesélték, hogy az a hajó, ami mindezt Németország felé vitte, aknára futott és elsüllyedt. Paksról még továbbmentünk egy Németkér nevű faluba [Tolna vm.], és ott szabadultunk föl december harmadikán, hajnalban. Pontosabban hadifoglyok lettünk. Az őrvezetőnk is kivetkőzött, és beállt közénk. (Haza is jutott.) Akkor meg azt kívántuk, hogy vigyenek át minket a Duna másik oldalára, mert oda talán már nem tudnak visszajönni a németek. Át is vittek az ugyancsak Németkéren visszamaradt, tovább harcolni nem kívánó rengeteg katonával együtt. Betettek egy uszályba, átvittek a Dunán, és elkerültünk Dunapatajra [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.]. Innen Kalocsán [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.] keresztül elindultunk Bajára [Bács-Bodrog vm.], hogy visznek a hadifogolytáborba. Megérkeztünk Bajára, és akkor azt mondták, hogy visszavisznek minket a Dunántúlra. Elindultunk dél felé, elmentünk egészen Nagybaracskáig [Bács-Bodrog vm.], ott meggondolták magukat, és visszavittek Bajára. Ott megálltunk a hadifogolytábor előtt. Kiderült, hogy már nincs hely a hadifogolytáborban, azt mondták, hogy menjünk a fenébe. Mi nem tudtuk, hogy ez mit jelent, nem tudtuk, hogy ez jelenti a szabadulást. Mert később kiderült, hogy aki bent volt a hadifogolytáborban, az ment tovább Temesvár, Focşani, majd az orosz lágerek felé [Focşani – város volt Moldvában (Románia), óriási hadifogolytáborral. – A szerk.]. Szóval ilyen szerencsések voltunk. Mit csináljunk? Bementünk a bajai rendőrségre, amire ki volt írva, hogy Vörös Őrség. Mondtuk, hogy nem tudunk hol aludni. Mondták, hogy az alagsorban vannak üres szobák, menjünk be. Bementünk. Ez 1944. december tizedike körül volt, akkor már csak körülbelül tízen voltunk, a többségünk csornai. Azt terveztük, hogy másnap reggel elindulunk. Ám még előtte jöttek az oroszok, hogy kicsi robot [lásd: málenkij robot]. Nem kellett nekik az utcára kimenni embereket fogdosni, ott voltunk mi. Elvittek egy Máriakönnye nevű búcsújáró helyre, ami Bajától egy kicsit délebbre van, ott kellett lőszert rakodnunk [Máriakönnye – Baja külterülete]. Adtak enni, másnap este visszavittek. Azt mondtam, hogy akkor holnap reggel hatkor kell indulnunk, hogy ne vigyenek el még egyszer. Másnap már reggel hatkor ott voltak. Elvittek dolgozni, utána megint visszavittek. Azt mondtam a többieknek, hogy akár jöttök, akár nem, én éjjel egy órakor elindulok haza. Elindultunk. Kijárási tilalom ide vagy oda, egy lélekkel nem találkoztunk. Elmentünk a következő falu széléig, és ott kértünk bebocsátást házakba. Nagyon rendesen fogadtak, adtak enni és szállást. Másnap ugyanezt megtettük egy másik faluban, és minden nap mentünk egy falunyit, de sohasem az országúton, mert ott elcsíptek volna. Akkor már tudtuk, mert láttuk útközben, hogyha megszöktek ketten, akkor az orosz bement egy házba, kihozott két embert, és megvolt a létszám. Így december közepéig eljutottunk szép lassan Kiskunhalasig [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.]. Ott már voltak visszatérők, szintén munkaszolgálatból. Betelepedtünk egy elmenekült család házába, ahol a gondnok otthon volt, és odavett minket, hogy minél több férfi legyen, ha jönnek az oroszok, mégiscsak férfiak legyenek ott. Ott voltunk vagy három hónapig. Onnan jöttünk Budapestre áprilisban egy olyan rémes, ablaktalan vonattal, ami már bement a Keleti pályaudvarban a csarnokba. Kiszálltunk a csornai bajtársakkal. Én már voltam Pesten többször, tehát tudtam, mi hol van, és láttam, hogy elöl az üveges kijáratnál zöld sapkások mozognak. Ez a zöld sapka volt az orosz belügyi rendőrség határőrségi alakulatainak jellemző sapkája. Ez így nem lesz jó, gondoltam, akkor már ismertük a dörgést. Mondtam a többieknek, hogy amikor odaérünk a bakhoz, akkor gyertek utánam, ne kérdezzetek semmit, keresztülmegyünk az éttermen, ha nyitva van. Korábban már voltam abban az étteremben. Az orosz kiabált utánunk valamit, én visszakiabáltam, hogy „resztoran”. Megvonta a vállát, hagyott minket. Átmentünk az éttermen, és kimentünk az érkezési oldalon. Még ott is állt egy orosz, de az már nem volt belügyes. Elkérte a polgári személyi lapunkat, látta, hogy a „Volt-e katona” rovatban nincs beírás, elengedett minket. Hová menjek? A Nyár utcában laknak Steiner Istvánék, a Keleti pályaudvartól nincs messze, hát odamegyek. Voltam már náluk többször, tudtam, merre van a Nyár utca, elgyalogoltam. Fölmentem, és ott voltak. Gyakorlatilag az összes rokon, aki még élt, ott volt. Ott voltak Lajos nagybátyámék (Kovács Lajos, a felesége, Ney Margit, a lányaik Kovács Mariann és Kovács Éva), akik azelőtt Budán laktak, onnan kidobták őket, mert Beregffy Károly vezérezredes, a nyilas hadügyminiszter költözött a lakásukba. Egy négyszobás, gyönyörű lakás volt a Krisztina körút 141-ben. A ház ma is megvan. Kiderült, hogy Steiner István is megvan, a feleségét, Hédi nénimet (Kohn Hedvig) azonban gyalogmenetben elindították Bécs felé valamikor [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba], és nem lehet tudni, hogy mi történt vele. Soha többé nem jelentkezett. A fia, András is megvolt, megvan ma is, nyugalmazott villamosmérnök. Akkor ott volt véletlenül az a házaspár is, Szelestey Gyula és a felesége, akiknél aztán [Kovács] Éva végig lakott. Akkor derült ki, hogy [Kovács] Jenő nagybátyám meghalt, mert nem volt inzulin, de a felesége megvan. Akkor éppen nem volt ott.

Két napig voltam Pesten. Valahogy haza kellett menni Csornára. Akkor már Bécsben voltak az oroszok. Ez április közepén volt, és március végén szabadult fel Csorna. Átgyalogoltunk a Ferenc József hídon [ma: Szabadság híd]. Az tulajdonképpen használható volt, csak berogyva a Dunába, és fából ácsoltak valamit a közepére, hogy gyalogosan át lehessen rajta menni. Csak Kelenföldről indulhatott a vonat, mert az összekötő vasúti hidat is felrobbantották. Kimentünk a Kelenföldi pályaudvarra, kérdeztük, hogy mikor megy a vonat. Miféle vonat? Vonat hol megy, hol nem megy, senki nem tudja, hogy mi van, de közönséges vonat egyáltalán nem megy, csak orosz katonavonatok. És általában azok is Székesfehérvár felé mennek, nem Győr felé. Győr felé általában egy ilyen katonavonat szokott menni. Egyszer csak azt mondták, hogy itt van egy vonat Győr felé. Ágyúkat szállított. Megrohanták az emberek. Az oroszok kiabáltak, hogy nem szabad felszállni, de legalább ötszáz ember felszállt. Az oroszok olyan nagyon nem törődtek vele. A mozdonyon elöl a kazán és a lámpák között volt egy kis ülőke, oda ültem fel. Ott ültem Budaörsig, aztán azt mondtam, hogy mégiscsak felmászok valamelyik pőrekocsira, ahol az ágyúk vannak. A vonat néha megállt, de nem állomás volt, csak azért állt meg, mert nem tudott tovább menni. Jött egy ellenvonat. Vagy csak megállt, hogy miért, azt a jóisten tudja. Ilyenkor az oroszok mindig lezavarták az embereket. Leszálltunk, és amikor indult a vonat, gyorsan fölugrottunk. Azt azért nem csinálták, hogy a mozgó vonatról lelöktek volna. Éjszaka értünk Győrbe, éjfél környékén. De nem ment be a vonat a pályaudvarra, a Győr-Ipartelep rendezőn állt meg. Kiderült, hogy Csornára nem megy semmi, mert minden áteresz föl van robbantva. Hát akkor nincs mit tenni, gyakorlottak voltunk a gyaloglásban, akkor menjünk gyalog. Harminc kilométer. Na, de kijárási tilalom van. Nem baj, akkor is elindulunk. Nem találkoztunk egyetlen orosszal sem. Délben megérkeztünk Csornára. Még nem volt otthon senki. Mi voltunk az elsők, ez a bizonyos nyolc csornai, akik együtt voltunk a munkaszolgálatban, és még Pesten megbeszéltük, hogy mikor találkozunk, és együtt megyünk tovább.

Szóval hazaértünk, és elmentünk ahhoz egyetlen valakihez, aki úgynevezett árja párja volt. A férje  Papp László, egy keresztény úr, egy vaskereskedő volt, és a feleségét nem vitték el, mert árja volt a párja [Árja párja – az 1939. évi IV. törvénycikk értelmében zsidónak kellett tekinteni azokat a személyeket, akik a törvény hatályba lépésekor vagy korábban az izraelita felekezet tagjai voltak, továbbá azokat, akiknek vagy az egyik szülője, vagy két nagyszülője zsidó volt. Az így meghatározott személyek közül nem lehetett zsidónak tekinteni azt, aki a törvény értelmében zsidónak nem tekintendő személlyel 1939. január 1. előtt kötött házasságot, ha az ebből a házasságból született vagy születendő gyermekei közül egyiket sem kell a második zsidótörvény szerint zsidónak tekinteni (vagyis sem a gyermekek, sem szüleik, sem legalább három nagyszülőjük sem a törvény hatályba lépésekor, sem korábban nem voltak az izraelita felekezet tagjai). – A szerk.]. Papp Lászlóval nagyon jóban voltunk azelőtt is, leveleztünk is vele a munkaszolgálatból. Ez a Papp Laci bácsi mindent megtett, amit lehetett. Ő hozatta haza például Neumann doktort. Neumann doktor egy fogalom volt. Háziorvos volt Csornán, egy egészen különleges ember. Miután agglegény volt, nem vitték el. Ezeket összegyűjtötték valahol, azt hiszem, Magyaróváron, és együtt volt Sanyi bátyámmal, aki szintén agglegény volt. Aztán Neumann doktor augusztusban még Magyaróvárott meghalt, ő hozatta haza, és temettette el a csornai zsidó temetőben 1944 augusztusában [A zsidók eltávolítása miatt előállt súlyos szakemberhiány miatt a deportálások irányítói elrendelték a nőtlen (és gyermektelen özvegy vagy elvált) zsidó orvosok, állatorvosok, gyógyszerészek és mérnökök mentesítését a gyűjtőtáborba szállítás alól. Őket munkaszolgálatosként vették igénybe, és az adott hadtest székhelyére vitték. (Mosonmagyaróvár nem volt ilyen, egy csornai orvost elméletileg Szombathelyre kellett volna szállítani.) A gyakorlatban a deportálások főkolomposainak (pl. Endre Lászlónak) törekvése szerint a mentesítendők közül is elszállítottak sokakat vagy mindenkit, különösen az északkeleti országrészben (VIII–X. csendőrkerület, Kassa, Kolozsvár, ill. Marosvásárhely központtal), ahol a gettó és gyűjtőtábor fázisa nem különült el. – A szerk.].

Laci bácsiék ebédet adtak, aztán elmentem a Berger házba. A lakás nem volt teljesen üres, voltak mindenféle bútorok, de nem csak az eredetiek. Úgy emlékszem, hogy volt valami fekvőhely is. Találtam egy nagy zongorát, amiről tudtam, hogy nem a miénk. Kiderült, hogy amikor az oroszok már a Balatonnál voltak, Csornának negyvenezer lakosa volt. Oda menekültek civilek és katonák, és a mi lakásunkban is laktak. Ennek ellenére egy csomó dolgot megtaláltam. Fényképeket, iratokat. Az a keresztény házaspár, akik a mellettünk lévő lakásban laktak, megvoltak. Nagyon rendesek voltak. Beköltöztem. Ruhanemű nem maradt. A munkaszolgálatos ruhámban voltam. Egy bársony bricsesznadrágban jártam még két hétig, és a birgerli csizmában.

Szeptemberig Csornán éltem. Nyitottam egy boltot a Berger ház kisebbik bolthelyiségében, Zollner Jenő volt rádióboltja helyén. Árultam cipőpasztát és mindenfélét. Kéthetente felmentem Pestre, ott bevásároltam, hazahoztam és árusítottam. Valami pénzem volt, mert elkértem az ügyvédtől. Akkor még nem volt, vagy legalábbis csak kismértékű volt az infláció [lásd: millpengős korszak].

A lakásban Rehberger Lászlóval laktam, azzal a nagyon jó barátommal, akivel együtt voltam munkaszolgálatos. Ő Rehberger Márton [apai nagynéni férje volt] Sándor nevű testvérének volt a fia. Két évvel idősebb volt, mint én, és végig együtt voltunk. Aztán ő is felkerült Pestre, orvostanhallgató lett.

Közben júniusban hazajött édesanyám. A hazajövetele után egyszer elmondta nagyjából, hogy mi volt, és soha többé nem beszélt semmiről. Mintha kitörölte volna az életéből, ami vele történt. Édesapám már túl volt azon a koron, a negyvennyolc éves korhatáron, hogy munkaszolgálatra hívták volna be [Lásd: a ’munkaszolgálat (musz)’ szócikkben az 1944. március 19-ével kezdődő időszakra vonatkozó bekezdést. – A szerk.]. 1944 nyarán édesanyámmal s a húgommal először bekerültek a csornai gettóba, ahova a csornai járáshoz tartozó falvakból is behozták az embereket. 1944. június huszonegyedikén összegyűjtötték őket a Fő téren, délután a csendőrök gyalogmenetben az állomásra kísérték őket. Hogy ezt a lakosság, hogyan ítélte meg, arra jellemző, hogy a visszatértek elbeszélései szerint az állomásra vezető útvonalon egyetlen ember nem volt látható, egyes helyeken a boltok rolói is le voltak húzva. A Fő tér egyik erkélyén nevetgélve tanyázó és örvendező néhány szélsőjobboldali beállítottságáról ismert személyen kívül senki nem óhajtotta látni a szomorú, meggyalázott menetet. Az állomáson azután hetvenöt-hetvenöt személyt egy-egy tehervagonba raktak, és körülbelül négyszáz embert Sárvárra, háromszázötvenet Sopronba szállították. A családom Sopronba került. Itt egy félig kész, padló és ablak nélküli épületbe [Az Evangélikus Tanítóképző Intézet félig elkészült kollégiumi épülete volt. – A szerk.] szállásolták el őket, ahol az egyik, régen megkeresztelkedett családanya fiával együtt mindjárt öngyilkos is lett. Sopronból 1944. július másodikán indult el a deportálóvonat Auschwitzba, ahova július 5-én érkeztek meg [Braham szerint Sopronból is, Sárvárról is 1944. július 7-én indult a deportáltakat szállító vonat (a könyv Hatodik Függeléke szerint a 3077-es, ill. 2204-es számú vonat) (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.]. Apám és a húgom ott pusztult el. Anyám később mesélte, hogy fogta a húgom kezét a rámpán, amikor kiszálltak a vagonból, és kiabálták, hogy tizenöt éven aluliak balra vagy jobbra, már nem tudom, és a gyerek értette, hogy mit mondanak, kiszakította magát az anyám kezéből, és átment arra az oldalra. Aztán ment a gázkamrába. De ezt akkor ott még senki sem tudta. És aki egyszer már odaállt, azt nem engedték vissza.

Anyám elég hamar elkerült Auschwitzból Ravensbrückbe, és valahol Berlin mellett egy lőszergyárban dolgozott végig. Csak a lágerben voltak SS-ek, a gyárban nem, ott munkavezetők voltak. Az ő munkavezetője egy nagyon rendes ember volt, elég sokszor adott neki ennivalót, meg beszélgettek is. Mesélt neki magáról és a gyerekeiről. Ott nem volt az a szigorú felügyelet, mint ami egy lágerban. Úgy hívták, hogy Otto Krüger, egy idősebb ember volt. Nem katona volt, hanem munkás. Anyám soha nem beszélt arról, hogy mi volt a táborban, csak a gyárról beszélt. Amikor az oroszok közeledtek, akkor elindították, és hajtották őket fölfelé, Hamburg felé. De a végén utolérték őket az oroszok, és egy Stolpe nevű községben szabadították föl őket. Óriási kerülővel jött haza, valahogy Varsón, majd Lembergen keresztül, egészen lehetetlen útvonalon, de egész hamar [Stolpe néven számos település van Németországban: lehet, hogy a lengyel–német határon fekvő Szczeczin melletti Stolpéról van szó, de Brandenburg tartományban még két másik ilyen nevű település is van, és Mecklenburgban is van néhány Stolpe. – A szerk.]. Júniusban ért haza, megvan a levelezőlap, amiben Pestről értesítenek [huebe041.jpg].

1945. szeptember vége felé anyám kapott egy levelet Krügertől, hogy borzasztó világ van ott náluk, kéri, hogy küldjön neki valami ennivalót. És az anyám küldött, és Krüger meg is kapta. Amikor először voltam Kelet-Németországban, meg is kerestem Krügert Berlinben. Mondtam, hogy honnan jöttem, erre rögtön mondta, maga a Manna (ez volt anyám mindenki által használt beceneve) fia. Ennyire ismerte a családi viszonyokat. Nagyon jól fogadtak. Beszélgettem vele a háborúról. Azt mondta: mit tudtunk csinálni? Minket ugyanúgy figyeltek. Nem volt ez a Krüger baloldali, csak egyszerűen ember volt. Mindig mondogatta, „Nem minden német volt ám olyan”. Édesanyám nem találkozott vele, ő soha többé nem ment Németországba. Persze akkoriban nem is volt olyan egyszerű menni, még Kelet-Németországba sem.

Szeptemberben felmentem Pestre, és elkezdtem utánanézni, hogyha vegyész akarok lenni, akkor hová kell mennem. A Műegyetemre, természetesen. Elmentem a dékáni hivatalba, mert tanulmányi osztály még nem volt. Adtak valamilyen űrlapot, mondták, adjam be, aztán vagy fölvesznek, vagy nem. A gimnáziumi indexemet és az érettségi bizonyítványomat vittem. Megvolt, mert annak idején az iratokat a mellettünk lévő lakásban lévő keresztény házaspárnak adtuk oda, és ők meg is őrizték. A Műegyetemen azt mondták, hogy három nap múlva menjek vissza, ki lesz írva, hogy kit vettek fel. Kiderült, hogy nem vettek föl. A Műegyetem vegyész épülete akkor úgy össze-vissza volt lőve, hogy összesen csak húsz elsőéves hallgatót vettek fel. Pesten többen összejöttünk, és találkoztam egy barátommal, aki annak idején szintén joghallgató volt Pécsett, ugyanúgy, ahogy én. Őt a keszthelyi premontrei gimnázium igazgatója ajánlotta annak idején, de ő sem akart jogász lenni. Ő mondta, hogy a Múzeum körúton is van vegyészet. Jó, gondoltam, ha oda fölvesznek, legfeljebb később átmegyek a Műegyetemre. A Múzeum körúton lévő Pázmány Péter Tudományegyetemre szó nélkül fölvettek vegyészhallgatónak. Akkor TTK még nem volt, csak bölcsészkar, jogi kar, orvosi kar és teológia. A természettudomány a bölcsészkaron belül volt, de nem csak tanári szakok voltak. Volt például vegyészet, de diplomát mint olyat nem adtak, hanem doktorandusznak kellett lenni, és utána doktor XY lehetett az ember. Aztán 1946-ban Gróh Gyula és a többi professzor elintézte, hogy lehessen okleveles vegyészként, okleveles fizikusként és okleveles matematikusként végezni [Gróh Gyula (1886–1952) – kémikus, 1917 és 1934 között az Állatorvosi Egyetemen tanszékvezető, 1934–1935-ben a Budapesti Műegyetemen, 1935-től 1950-ig a tudományegyetemen egyetemi tanár. 1925-től az MTA levelező, 1936-tól rendes tagja. 1949-ben megfosztották akadémiai tagságától, egyetemi katedrájától és kutatási lehetőségeitől. 1989-ben – poszthumusz – rehabilitálták. (Magyar Nagylexikon). – A szerk.]. Addig nem létezett ilyen, mert matematikus vagy kémikus is csak tanárként lehetett, és aztán lehetett doktor. A TTK sem úgy keletkezett, hogy egyszerre lett természettudományi kar. Először két külön kar volt: matematika–fizika–kémia és biológia–geológia. Később egyesítették. A vegyészoklevelemet még a bölcsészkari dékán írta alá, aki akkor éppen egy vegyészprof volt.

Tehát 1945 őszén elkezdtem az egyetemet. Anyám akkor már otthon volt, és ő folytatta a boltot, amit én kezdtem. Kaptam tőle minden hónapban egy dollárt, és ez elég volt arra, hogy megvegyem a villamosbérletet. A DEGOB-nál (Magyarországi Zsidó Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság) ebédeltem térítés nélkül. Ez az Erzsébet Nőiskola épületében volt, az Ajtósi Dürer soron, a vakok intézete mellett. De először nem ott laktam, hanem egy rokonnál, Lajos nagybátyám feleségének valami rokonánál, a Népszínház utcában, albérletben. Azt az anyám fizette valamilyen módon, már nem emlékszem, hogyan. Aztán, miután a többiek is ott voltak a DEGOB diákszálláson, én is odamentem, mert az nem került semmibe. És ott adtak enni is. Egy nagy tanteremben körülbelül tizenketten laktunk, mindenkinek volt egy ágya. Megszoktuk már, hiszen itt mindenki vagy munkaszolgálatos volt, vagy lágerben volt. Egyébként mai szemmel borzalmas állapotok voltak. Annyi volt a poloska, hogy májusban, mikor már jó meleg volt, kivittük az ágyat az udvarra, és inkább ott aludtunk. Aztán átkerültünk a Zoltán utcai diákotthonba, amit szintén a DEGOB tartott fenn. Ott már normálisabb állapotok voltak, hárman-négyen voltunk egy szobában. Ott is adtak enni. Ott laktam másfél, két évig. Utána hárman elmentünk egy kis lakásba a Vay Ádám utcába – ez a Népszínház utca és a Köztársaság tér között egy kis utca. Annak az udvari részében volt egy kis lakás, a tulajdonos azt mondta, menjünk oda, ingyen lakhatunk, csak ne legyen üres. Volt egy kis szoba és egy konyha, a vécé a gangon. Egyébként jól elvoltunk hárman, ez a bizonyos Rehberger Laci és még egy harmadik fiú, aki szintén ugyanabban a században volt, mint mi, csak más szakaszban, őt úgy hívták, hogy Roth István, később Rátkai lett, szintén orvostanhallgató volt. Kiváló sebész lett, azóta már meghalt.

Közben, 1948-ban anyám vett nekem a Mártírok útja 25-ben egy öröklakást a csornai örökségekből. Akkor oda költöztem. Jellemző, hogy akkor még hirdették, hogy vegyen telefont, vezesse be a telefont. Bevezettettem. Aztán amikor 1960-ban átköltöztünk a Lövőház utcába, és át akartuk vinni ezt a telefont, azt mondták, hogy lehetetlen. Hosszú ideig nem is volt ott telefonunk. A Mártírok útjai lakás olyan negyven-negyvenöt négyzetméter lehetett, volt egy szoba, alkóv, hall, konyha, fürdőszoba. Egy egyedülálló vagy két ember simán elfért benne. Amikor megnősültem, a feleségemet is ide hoztam, 1951-ben.

A csornai örökség egy másik része úgy jött össze, hogy a Berger házat elvették, amikor államosították a lakásokat [lásd: államosítások Magyarországon]. Anyám maradhatott a lakásban bérlőként. Aztán 1956 után a jogtalanul elvett lakásokat vissza lehetett igényelni. Volt a Zollner ház, amit én örököltem, és amit szintén elvettek, és akkor ezt a házat visszaigényelhettük. És akkor anyámék 1958-60 körül beköltöztek ott a Zollner házba, ami egy háromszoba-hallos ház volt. A felében egy határőr őrnagy lakott, a másik felében ők. Akkor Csornán nagy határőrség volt. Emlékszem, hogy amikor még 1956 előtt utaztam haza, már Komáromban fölszálltak, és kérdezték, hová megyek. Csorna még nem volt határsáv, de egy kilométerrel odébb már igen. Mutattam, hogy Csornán születtem, és az édesanyám ott lakik. Akkor mehettem. Nem szedtek le a vonatról.

Anyám végig vitte tovább az üzletet, mert az egyszemélyeseket nem államosították [lásd: államosítás Magyarországon]. A végén ez a kis bolt átalakult kézimunka-rövidáru bolttá, amihez anyám jobban értett. Anyám csodálatosan hímzett és horgolt. Ült a moziban, és ott is járt a keze, horgolt. 1948-ban újból férjhez ment egy Dux György nevű úrhoz, akinek a szakmája könyvelő volt, és az OTP-nél dolgozott, Csornán. Aztán 1964 végén felköltözött hozzánk a férjével a Lövőház utcába, és 1965 elején meghalt. Úgy volt, hogy keresünk egy nagy lakást, amiben együtt élhetünk, de közben meghalt, elvitte a harmadik infarktus. A kis ravensbrücki kirándulás megtette a hatását. A férje ott maradt velünk pár hónapig, amíg újra meg nem nősült.

A Lövőház utcai lakás úgy lett, hogy 1955-ben eladtuk a Mártírok utcai lakást, a feleségem szülei is eladták a lakásukat, és a kettőből vettünk egy lakást a Lövőház utca 32-ben. A lakás egy nagy, ötemeletes ház félemeletén volt, volt benne három szoba, egy előszoba, egy cselédszoba, fürdőszoba, konyha, spejz. Ide költöztünk az apósommal és az anyósommal, és akkor már meglévő első gyerekünkkel. A második már itt született, és ide költözött anyám ideiglenesen a férjével, mert úgy volt, hogy ennek az árából és a csornai ház árából veszünk egy nagyobb lakást, és a csornai házat már eladták. A szobák úgy voltak elosztva, hogy volt egy az Illés házaspárnak, volt egy középső szoba, ami közös volt, de a gyerekek ott aludtak, volt nekünk egy szobánk, és a cselédszobában lakott addig a pár hónapig anyám a férjével. Abszolút jól kijöttünk, semmiféle súrlódás nem volt, sem az apósomékkal, sem az anyámékkal, sem őközöttük.

Még 1965-ben, nem sokkal anyám halála után sikerült venni egy harmadik emeleti lakást a Hattyú utcában, ahol ma a benzinkút van. Ez száz négyzetméter fölötti volt, hatalmas nagy szobákkal, három szoba, cselédszoba, egy nagy konyha, egy nagy előszoba, fürdőszoba, spejz. A házban volt lift.

1966 nyarán lakást kaptunk Miskolcon, ahol 1963-ban teljes állású tanszékvezető lettem. 1960 és 1963 között a műszaki egyetem meghívott előadójaként ugyanis hetenként kettő-négy napot voltam Miskolcon, a többit Budapesten. 1966 augusztusától 1970 őszéig csak az anyósom lakott a Hattyú utcai lakásban, mert közben apósom is meghalt. Amikor fel-fel kellett járogatnom hivatalos ügyekben Budapestre (1965 és 1968 között a kohómérnöki kar dékánja is voltam a miskolci egyetemen, és sokszor kellett feljönnöm Pestre), ilyenkor én is itt laktam, nem kellett szállodára szorulnom. 1970 őszétől a lányom is felkerült Pestre, mert felvették a közgazdasági egyetemre, és ott lakott ő is a nagymamával. A fiam Miskolcon maradt, mert ő ott végezte el a kohómérnöki szakot.

Később eladtuk a Hattyú utcai lakást, és vettük ezt a kis rózsadombi lakást. Egypár évig itt élt még az anyósom is, de az utolsó években Alzheimer-kóros lett, és levittük magunkhoz Miskolcra. Akkor a lányom, 1973-tól a férjével együtt maradt ebben a lakásban, és én is használtam, ha Pestre kellett jönnöm. Rengetegszer kellett feljönnöm, ilyenkor nem szállodába mentem.

Visszatérve az egyetemre: 1949-ben végeztem az egyetemen, ami akkor még csak négy éves volt, és bent tartottak először gyakornoknak, majd egy év múlva tanársegédnek. Még diákkoromban az volt az elképzelésem, hogy olyan helyre megyek vegyésznek, ami nem vegyészeti gyár, de kell egy vegyész. Ahol meg tudom mutatni, hogy mit tudok. Mert ha elmegyek a Chinoinba, ott van még kétszáz vegyész, ott nem tudok kitörni [Chinoin – 1913-ban alapított gyógyszergyár, amely a változó történelmi és politikai körülmények között mindig sikeres volt. 1991-ben a privatizáció során a francia Sanofi-Aventis vette meg, jelenleg Chinoin/Sanofi-Aventis néven működik. – A szerk.]. De negyedéves korunkban, amikor már megvolt a fizikai kémia vizsga, és már csak a fizikai kémiai laboratórium volt hátra, Erdey-Grúz behívatott öt embert, akiket alkalmasnak látott arra, hogy demonstrátorok legyenek [Erdey-Grúz Tibor (1902–1976) – kémikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1934-ben a budapesti tudományegyetemen magántanárrá habilitálták. 1938-ban gyógyszerészi oklevelet nyert. 1946-tól intézeti tanár, 1949-től az akkor létesült fizikai kémiai és radiológiai intézet tanszékvezető egyetemi tanára, 1950-ben a természettudományi kar dékánja lett. 1952 és 1956 között előbb felsőoktatási, majd oktatásügyi miniszter volt. A Magyar Tudományos Akadémián előbb osztálytitkár, majd főtitkár, és 1970-től haláláig elnök. – A szerk.]. Ez óriási megtiszteltetés volt. Akkor még egy büdös vasat nem fizettek ezért. Így lettem demonstrátor, de eleinte őrült kellemetlen volt, mert nekem kellett a saját évfolyamom felének demonstrátorkodni a gyakorlaton. De nagyon sokat tanultunk, jóval többet, mintha csak közönséges diákok lettünk volna. Ez történt negyedéves korunkban, és akkor fordult elő először az egyetem életében, hogy 1949. február-márciusban a prof elintézett egy ilyen félállásnak megfelelő fizetést a demonstrátoroknak. Amikor végeztünk, ez az öt ember ott maradt a fizikai kémia tanszéken, mert akkor kezdődött az egyetemeken a gyors létszámnövelés. A diákoknál is és a tanszékeken is. Először gyakornokok lettünk, és egy évig gyakornokként havi kilencszáz forint fizetést kaptam. 1950-ben kineveztek tanársegédnek.

Akkor a barátaimmal vettünk három kajakot. Egy-egy kajak kettőnké volt, saját tulajdon. Már nem emlékszem, hogy kitől és mennyiért vettük, de lehetett venni. Arra emlékszem, hogy egyáltalán nem jelentett megterhelést. A kilencszáz forintos fizetés akkor egy rettenetesen nagy összeg volt. Még ma is úgy érzem, hogy akkor volt a legtöbb pénzem. A Római-parton béreltünk helyet egy csónakházban. Nevetségesen alacsony volt a bérleti díj. Nyáron minden vasárnap kajakozni mentünk. Nagy szigetkerüléseket csináltunk, megkerültük a Szentendrei-szigetet. Egyszer lementünk egészen Mohácsig, és onnan jöttünk vissza a kofahajóval. A kofahajó valahol a Nagyvásártelepnél kötött ki, és onnan még vissza fel kellett evezni a Római-partra. Rettentő nehéz volt, ott a legszűkebb a Duna, rettentő nagy sodor volt. Alig tudtunk felmenni, különösen a legszűkebb résznél, amikor az Erzsébet híd még a vízbe lógott, és csak egy bizonyos vonalon lehetett menni. Rengeteget mentünk, már a menyasszonyom, sőt akkor már amikor a feleségem volt, akkor is. Amikor lett gyerek, akkor abbamaradt.

1951 elején behívattak a pártbizottságra, hogy ki akarnak küldeni aspiránsnak. Mondtam, az isten szerelmére, most nősültem, nem akarok menni sehova. Akkor már tudtuk, hogy jön a gyerek. Jó, majd meglátjuk, mondták. Aztán nem történt semmi. Októberben behívattak, és közölték: „Holnap fölmegy az Oleg Kosevoj kollégiumba, ott felveszi, amit kap, ruhát, kabátot stb. Most kitölti ezt az útlevélkérő lapot, hoz azonnal egy útlevélképet, és október végén utazik.” 1951-ben nem lehetett azt mondani, hogy nem megyek, amikor óriási megtiszteltetés volt, ha valaki kimehetett a Szovjetunióba. A lányom decemberben született, amikor már kint voltam. Féléves korában láttam először.

Már 1945-ben beléptem a pártba, de aztán nem csináltam semmit. Ez még Kiskunhalason történt. Már mondtam, hogy ott dekkoltam három hónapig, nehogy az oroszok elvigyenek hidat építeni Szegedre vagy más munkára. Márciusban, amikor közeledett a Pészah, én voltam a pászkasütő. Ezzel kerestem egy kis pénzt. Emlékeztem rá, hogyan csinálták Csornán a maceszt, és Kiskunhalason volt valami kemence. Arra már nem emlékszem, hogy egy pékség volt-e, vagy a kiskunhalasi hitközség pászkasütödéje volt. Mert Csornán volt a hitközségnek pászkasütő kemencéje. Egyébként nem csináltam semmit Kiskunhalason. Az utcára se nagyon mentünk ki, nehogy elkapjanak kicsi robotra, amiről akkor már tudtuk, hogy nagyon hosszú is lehet. Sokat beszélgettünk, és az volt a vélemény, hogy jobb, ha belépünk valamelyik pártba. Megvallom őszintén, én a szocdem pártba akartam belépni [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt], de Rehberger Laci azt mondta, ne hülyéskedj, az oroszok kommunisták, oda kell belépni. Jó, legyen. Beléptem. 1945-től 1951-ig nem csináltam semmit. Akkor jöttek rá, hogy párttag vagyok, és akkor kezdtek beszervezni, hogy tessék jönni gyűlésre stb. 1956-ig voltam párttag. 1956-ban nem csináltam semmit [lásd: 1956-os forradalom], a feleségem nem engedett el sehova, de nem is nagyon akartam menni. Érthető, mert már volt egy ötéves lányom és egy egyéves fiam, aki éppen az ominózus november negyedikén, a legnagyobb ágyúzáskor kezdett el önállóan járni a földszinti, óvóhelynek titulált, lakókkal agyonzsúfolt házmesterlakásban. Novemberben, mint ahogy szinte mindenki, mi is gondolkozgattunk rajta, hogy elmegyünk, de mivel sem nekem nem volt általam is ismert nyugati rokonom, sem a feleségemnek, semmiképpen sem akartunk két kisgyerekkel nekivágni a teljes ismeretlennek. Ráadásul az édesanyám – akivel telefonon beszéltünk – is itthon akart maradni. A pártba 1956 után nem léptem vissza, pedig nyúztak. Jöttek a többiek, akik már beléptek, hogy lépjek be. Mondtam, hogy én ilyen helyre, ahol nem lehetek a magam ura, még egyszer nem lépek be.

Szóval 1951 végén kikerültem Leningrádba aspiránsként, és ott voltam három évig. Szakmailag többet gazdagodtam az aspirantúra alatt, mint ha itthon maradtam volna. Akkor ott elég jó nevek voltak. Megírtam, meg is védtem a disszertációmat, és 1954 novemberében jöttem haza. Én voltam az első, aki a karra visszajött onnan, és azt mondták, hogy kineveznek docensnek. Mondtam, hogy az úristen áldjon meg benneteket, ne nevettessétek ki magatokat. Huszonkilenc éves vagyok, és itt vannak ezek a rendkívül neves, idős professzorok, hogyan lehetnék én itt docens?! Különben akkor még nem docensnek hívták, hanem intézeti tanárnak. Ha ki akartok nevezni, akkor nevezzetek ki legfeljebb adjunktusnak. Úgyhogy aztán ebben maradtunk, és 1960-ig adjunktus voltam. Akkor már voltak cikkeim, eredményeim, úgyhogy 1960-ban neveztek ki docensnek.

Akkor ott, Leningrádban nagyon jól éltünk, jobban, mint itthon. Amikor télen hazajöttünk, itt hideg volt, nem nagyon fűtöttek télen, ezek az évek voltak éppen „az aranytojást tojó tyúk” kemény évei. Ott úgy fűtöttek, mint a ménkű. Ha kiment az ember a huszonöt fokos hidegbe, akkor sem fázott, mert előtte jól átmelegedett. Abban a három évben még bőségesen lehetett enni bármit, és az élelmiszerboltok tele voltak. Ötféle kolbász volt, négyféle sajt, fekete és vörös kaviár. Azt persze nem tudtuk, hogy két faluval odébb az emberek éhen halnak. Mert Leningrádból legközvetlenebb környéke kivételével elmenni nem lehetett. De állítom, hogy ők sem tudták. 1953-ban, Sztálin halála utána egyszer csak észrevettük, hogy az oroszok, akik addig előttünk semmilyen politikai dologról nem beszéltek, elkezdtek beszélni. Addig orosz lakásban sem voltunk. Most meg hallottuk, hogy mondják: ez is visszajött, az is visszajött. Amikor meghalt Sztálin, mindenki úgy viselkedett, hogy úristen, vége a világnak. Aztán eltemették, eltelt egy hét, és egyszer csak megyek az utcán, az egyik sarkon óriási tömeg. Mert a sarkokon mindig kitették az újságokat. És benne volt, hogy kiengedték az orvosokat. Ekkora konsternációt én még életemben nem láttam. Kiderült, ugye, hogy az orvosok nem csináltak semmit [lásd: koncepciós perek; orvosper]. Ez volt az a kor, amikor kezdődött az Ehrenburg-féle olvadás [A hruscsovi desztalinizációs korszakot, a diktatúra oldódását Ilja Ehrenburg 1954-ben megjelent Olvadás c. kisregénye nyomán nevezték „olvadásnak”. – A szerk.].

Leningrádban nem csináltunk mást, mint dolgoztunk, koncertre, színházba és operába jártunk. De azt rengeteget. Csodás koncertek voltak. Se előtte, se utána nem éltem olyan intenzív kultúréletet. Ezeregyszáz rubel volt az ösztöndíjunk, jóval több, mint az oroszoknak. Ebből száz rubelt levontak, és hazaküldhettük, mert itthon elég keveset kapott a feleségem. Ez a száz rubel háromszáz forintnak felelt meg akkor. A maradék ezer rubel is sok pénz volt. Egy takarítónő kapott háromszáz rubel fizetést. Lemezt vettünk tömegével meg könyvet, mert azok olyan nevetségesen olcsók voltak. A lemezeket és a könyveket a három év után külön adtam fel ládában. Persze hónapokig tartott, amíg ideért.

Kint elektrokémiára és termodinamikára szakosodtam. Hazajöttem, és el kellett kezdeni effektíve dolgozni. Tanítás, cikkek, tudományos munka. Folytattam, amit kint elkezdtem.

1959-ben megjelent a Miskolci Egyetem akkori rektora Erdey-Grúznál, hogy adjon neki embert a miskolci kémia tanszékre, mert oda neki jó emberek kellenek [A Magyar Országgyűlés 1949. évi 23. törvényében rendelte el, hogy „a felsőfokú műszaki szakképzés fokozása céljából Miskolcon Nehézipari Műszaki Egyetemet kell létesíteni. Az egyetem bánya- és kohómérnöki karra, valamint gépészmérnöki karra tagozódik”. Az új műszaki egyetem – bányamérnöki és kohómérnöki kara révén – két és fél évszázados múltra tekinthet vissza. A két kar elődje 1919-ig Selmecbányán, majd 1949-ig Sopronban működött: 1919-ben (miután Selmecbánya a megalakuló Csehszlovákiához került) a főiskola Sopronba települt át, elnevezése 1922-től Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola. Az oktatás négy – bányamérnöki, fémkohómérnöki, vaskohómérnöki és erdőmérnöki – osztályban folyt.
1934-ben a főiskola az újonnan megszervezett, országos jellegű József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem bánya-, kohó- és erdőmérnök kara lett (27 tanszékből állt). A bánya- és kohómérnöki kar tanszékei 1949–1959 között fokozatosan települtek át Miskolcra: a bánya- és kohómérnöki osztály 1949-ben az új alapítású Nehézipari Műszaki Egyetem bányamérnöki karává és kohómérnöki karává alakult át, és 1952-ben a kohász tanszékek átköltöztek Miskolcra. A bányamérnökképzés 1959-ig olyképpen oszlott meg Miskolc és Sopron között, hogy az első két évfolyamot Miskolcon, a felsőbb évfolyamokat Sopronban oktatták. Ez a megosztottság 1959-ben, a bányász szaktanszékek Miskolcra településével szűnt meg. – A szerk.]. Erre azt mondta, hogy ő senkit nem akar kiajánlani, mond három embert, beszéljen velük. Hát ajánlott valóban három embert. Ebből egy rögtön mondta, hogy ő nem. Ketten elmentünk Miskolcra egy napra körülnézni, hogy mi van. Feleségekkel együtt utaztattak minket. Az az 1959-es körautózás Miskolcon borzalmas volt. December volt, esős idő, folyt a kosz mindenütt. Miskolc akkor szörnyű volt, fekete volt minden. A másik rögtön azt mondta, hogy ő semmiképpen nem jön ide, én pedig elkezdtem gondolkodni. Elvállaltam, hogy meghívott előadó legyek. Egy héten két napot voltam ott, és előadtam a fizikai kémiát a kohászoknak meg az általános kémiát mindhárom műszaki kar elsőéves hallgatóinak. Ez ment 1960-tól 1963 elejéig, amikor egyik nap a vasútállomástól együtt mentem Simon Sándor rektorhelyettessel, akivel véletlenül egy kupéban is utaztam annak idején Leningrádba. Azt mondta, Bandi, döntened kell, ha most itt maradsz teljes állásban tanszékvezetőnek, megígérem neked, hogy jövőre kineveztetlek egyetemi tanárnak. Mondtam, rendben van, két hét múlva választ adok. Elmentem különböző bölcs helyekre, és megkérdeztem, mi a véleményük. Volt az Akadémia személyzeti osztályán egy nagyon jó barátom, ő azt mondta, hogy föltétlenül vállald, mert ez egy kitörési pont. Erdey-Grúzt is megkérdeztem. Azt mondta, hogy ő nagyon sajnálja, ha elmegyek, de neki is az a véleménye, hogy ez egy okos gondolat. Így 1963. augusztus tizenötödikén tanszékvezető lettem az általános és fizikai kémiai tanszéken.

Már több éve interregnum volt, a kémia tanszéket különböző más tanszékek vezetői vezették ideiglenesen. Ugyanis az előző tanszékvezetőt kirúgták, mert 1956-ban a miskolci rádióban beszélt valamit. Az illető, egy kohómérnök, nagyszerűen beszélt németül, angolul, franciául, egy nagyon rendes ember volt, később jóba is lettünk. 1958-ban tébécéje lett, és szanatóriumba került, amikor én odakerültem, nem is volt már ott. 1963-tól 1965-ig voltam tanszékvezető docens, 1965-től 1990-ig tanszékvezető egyetemi tanár. Közben, mindenféle átszervezések után 1987-tól 1990-ig a Miskolci Egyetem Kémiai Intézetének igazgatója is voltam. 1992-től nyugalmazott egyetemi tanár, 1997-től professor emeritus vagyok. 1974-ben megszereztem a kémiai tudományok doktora címet. Tagja vagy elnöke voltam egy sor magyarországi tudományos testületnek. Néhány példa: tagja a Magyar Tudományos Akadémia Fizikai kémiai és Szervetlenkémiai Bizottságának, Miskolci Akadémiai Bizottságának (MAB), Környezetvédelmi Munkabizottságának, a Tudományos Minősítő Bizottság Szervetlenkémiai Szakbizottságának, majd a Plénumának, a Magyar Kémiai Folyóirat szerkesztőbizottságának, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság Korróziós Állandó Bizottságának, a MTESZ (Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége) Központi Környezetvédelmi Bizottságának, majd Tanácsának, a Gépipari Tudományos Egyesület Korróziós Központi Szakosztályának, elnöke az MTA Elektrokémiai Munkabizottságának, a HUNKOR Magyar Korróziós Szövetségnek, a Magyar Kémikusok Egyesülete Borsod megyei szervezetének, a MAB Vegyészeti Szakbizottságának stb.

Utólag is úgy gondolom, hogy soha jobb döntést nem hoztam, mint amikor lementem Miskolcra. Engem ott befogadtak, és hogy úgy mondjam, „meg tudtam valósítani önmagamat”. Ez a miskolci karrier annak ellenére sikerült, hogy nem voltam párttag. Az 1956 utáni években, legalább négy-öt évig nem volt még ez olyan fontos. 1965-ben lettem egyetemi tanár, és azonnal én lettem a kohómérnöki kar dékánja. Csak példaként: akkor az egyetem vezetése a következőkből állt: rektor Zambó János, a gépészkar dékánja Terplán Zénó; a bányamérnöki kar dékánja doktor Szilas A. Pál, érettségizett a soproni bencés gimnáziumban [Zambó János (1916–2000) – középiskolai tanulmányait a Soproni Szent Benedek-rendi Szent Asztrik Katolikus Gimnáziumban végezte, 1942-ben szerzett bányamérnöki oklevelet. 1953-ban kinevezték a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem Soproni Bányamérnöki Karán tanszékvezető egyetemi tanárrá. 1955 és 1959 között a Bányamérnöki Kar dékánja. A Bányamérnöki Kar 1959 nyarán Sopronból Miskolcra költözött, ekkortól az egyetem rektorhelyettese. 1961-től 1979-ig az egyetem rektora. 1961-től az MTA levelező tagja, 1973-tól rendes tagja. Terplán Zénó (1921–2002) – középiskolai tanulmányait a kőszegi, majd a győri bencés gimnáziumban végezte, majd 1943-ban gépészmérnöki oklevelet szerzett. 1949 és 1991 között egyetemi vezető oktató a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen (tanszék­ve­ze­tő egyetemi tanár, majd egyetemi tanár). 1952 és 1960 között a NME rektorhelyettese, 1964 és 1968 között az NME Gépészmérnöki Karának dékánja, 1990-től az MTA levelező tagja, 1995-től rendes tagja. Szilas A. Pál (1921–1991) a MAORT-nál, ill. a jogutód vállalatoknál tevékenykedett (1943–1953), majd az Olajtermelési Tanszékén oktatott (1953–1984), 1964-től egyetemi tanárként; 1966–1984 között tanszékvezetőként; s a Bányamérnöki Kar dékánja (1964–1968). – A szerk.]. A kohómérnöki kar dékánja pedig voltam én, aki a pápai bencés gimnáziumban végzett; sőt volt egy másik rektorhelyettes is, aki az egri cisztercita gimnáziumban végzett. Speciel ő párttag volt. A többi nem. És az egyetem elfogadta őket. Később kezdődött, hogy a párttagság megint annyira számított. Miskolc egy azilum volt nekem. Én nagyon jóban voltam mindenkivel. A feleségem is megszerette Miskolcot. Nagyon jól éreztük magunkat Miskolcon, ahol érezhetően megbecsültek, és minden lehetőt meg is adtak (díszdoktorátus, professor emeritusság, különböző egyetemi elismerések). Az egyetem egy újonnan épült házban adott lakást. Két szoba és két félszoba, összkomfort. Huszonhat évet laktunk ott. Eleinte ez szolgálati lakás volt, később átalakult tanácsi lakássá, a végén pedig megvettük. Amikor a nyugdíjazás után visszajöttünk Pestre, akkor eladtuk. 1992-ben nyugdíjba mentem, de egy kicsit még ott maradtam óraadóként. Pesten laktam, és lementem órákat tartani.

Már említettem, hogy nem sokkal az előtt házasodtam, hogy kimentem a Szovjetunióba. 1950 júniusában ismerkedtünk meg a feleségemmel, Illés Máriával. Akkor már tanársegéd voltam, és kaptam egy kéthetes beutalót a balatonfüredi pedagógusüdülőbe. A másikban, a fővárosi pedagógusüdülőben óvónők és tanítónők voltak. Így ismerkedtünk meg, és 1951. március harmadikán házasodtunk össze.

A feleségem szülei egyszerű emberek voltak. Az apja 1893-ban született. 1914-ben sorkatona volt, a székesfehérvári gyalogezredbe került, és a végén az olasz fronton francia fogságba került. 1921-ben jött haza Franciaországból. Akkor egy fél évig rendőr volt, de otthagyta. Utána cipész volt, mert ez volt az eredeti szakmája. Katonacipész. Hosszú ideig Székesfehérváron, a katonaságnál volt cipész. Utána ezt is feladta, és a háború alatt egy kis szénkereskedése volt valahol a nyolcadik kerületben. A háború után is cipészkedett még, bement a MÁVAG cipészműhelyébe, akkor ilyenje is volt a MÁVAG-nak [A MÁVAG ugyanis egy nehézipari üzem volt: Magyar Állami Vas-, Acél és Gépgyárak Rt. – A szerk.]. Aztán abbahagyta, mert nem szerette. Gyönyörűen dolgozott, de nem szerette a cipészetet. Úgyhogy inkább a rendészetre ment, olyan portásszerűség lett. Mindig éjszakai portás volt. A feleségének cipőfelsőrész-készítő volt a szakmája, tehát amikor cipész volt, akkor együtt dolgoztak. Amikor a MÁVAG-ban volt, akkor nem, csak amikor maszek volt. Aztán az anyósom háztartásbeli lett.

A feleségem 1927-ben született, és volt két testvére, de mind a kettő kicsi korában meghalt. Tehát gyakorlatilag egyke volt. A polgári iskola után az apácáknál elvégezte a középfokú óvónőképzőt, ami érettségit is adott. 1945-ben végzett. Először csak magánóvodában kapott állást, aztán elhelyezkedett egy fővárosi óvodában. Közben volt néhány évet az Oktatási Minisztérium óvodájában is. Amikor Miskolcra költöztünk, akkor ott dolgozott végig két óvodában. A gyerekek is itt jártak gimnáziumba, a Földesbe [Földes Ferenc Gimnázium – 1953-ban hozták létre a Fráter György Katolikus Gimnázium és a Lévay József Református Gimnázium egyesítésével, tantestülete a két előd tanári karából alakult ki. Mindig is az ország elitgimnáziumai közé tartozott. Amióta a „Köznevelés” című lap az 1990-es évek eleje óta nyilvánosságra hozza a középiskolák rangsorát, mindig az első öt között van. – A szerk.]. Én ugyan nem szóltam az érdekükben senkinek, de az biztos, hogy amikor megtudták, hogy ez a Berecz professzor lánya, akkor nem volt különösebb gond a felvétellel. Mert volt akkora nevem. De különben is jó tanuló volt mind a két gyerek. A fiamnak az akkor lehetséges húszból tizenkilenc pontja volt az egyetemi felvételin, így a tizenkilenc ponttal simán felvették. Egy lépést sem kellett tennem.

Miskolcon élénk társasági és kulturális életet éltünk. Sűrű helyi koncertlátogatás, színházi esték, baráti bulik főként az egyetemen, az óvodában és a házban megismert barátokkal és azok baráti körével náluk és nálunk. Minden hétvégén bükki és egyéb kirándulások a gyerekekkel, autós utazások általában a gyerekekkel, de sokszor csak barátokkal. A baráti körben szinte egyáltalában nem voltak zsidók, általában egyetemi és főiskolai végzettségűek voltak, és bármily furcsa, de egyetlen véletlenül elejtett antiszemita megjegyzést sem hallottam soha. Még a rendszerváltás után sem. Amennyire félt a feleségem a miskolci élettől, a végén annyira nehéz szívvel vált meg tőle, és még utána is évekig vissza-visszajártunk a kialakult baráti körbe.

Az első járművem egy százhuszonöt köbcentis Csepel motorkerékpár volt. 1950-ben vettem, és 1955-ben adtuk el, amikor megszületett a fiam. Ezzel a motorral jártam be a munkahelyemre is. Az első autót 1969-ben vettük [lásd: autóellátottság Magyarországon 1950–1990]. Nem volt olyan nagy fizetésem, és volt két gyerek, de egyszer csak 1968-ban kaptam egy levelet a csornai tanácstól. Valamelyik győri gyár egy telekrészen üzemet akart építeni, és kiderült, hogy a Rehberger-féle fatelep egy részét elfelejtették államosítani, és én vagyok az örökös. Akkor ilyen szempontból már jogállam volt, és fizettek nekem ezért a telekért hetvenezer forintot. Ebből lett az első Skodánk, ami akkor hatvanötezer forint volt. Akkor éppen csak fél évet kellett rá várnom. Aztán volt még három Skodánk. Amikor a negyedik után akartunk egy újat, akkor már öt évet kellett volna várni. Mit csináljunk? A menyem az ügyészségen dolgozott, és nekik plusz tíz százalékért lehetett kapni autót soron kívül. De akkor ebben a keretben csak Dacia volt. Megállapodtunk, kért egy Daciát, amit én használtam végig, de három évig nem lehetett átírni. Három évig az ő nevén volt, aztán tizenhét évet az én nevemen. Tavaly eladtam, és vettem egy jó állapotban lévő használt Suzuki Swiftet.

Még 1961-ben vettünk egy telket Balatonszéplakon, és arra építettünk egy olyan kis valamit, amit csak „tikólnak” hívtunk. Nyaranta minimum hat hetet töltöttünk itt a gyerekekkel. Amikor a gyerekeknek már volt lehetőségük, hogy valami rendesebbet csináljanak, akkor átírattuk a nevükre. Ami addig volt, azt lebontották, és 1995-ben fölépítettek egy jobbat, amiről kép is van [huebe057.jpg].

Sokat jártam külföldön, 1956 után alig volt olyan év, hogy ne mentem volna külföldre. Volt olyan év, hogy többször is. Többnyire tudományos konferenciákra, szakmai tanulmányutakra, előadások tartására vagy bizottsági ülésre mentem, ugyanis tagja voltam és vagyok több nemzetközi tudományos társaságnak is, például a European Federation of Corrosion (EFC) nevű szervezet Tudományos és Technológiai Bizottságának, később a vezetőségének is, az International Union of Pure and Applied Chemistry (IUPAC) nevűnek, az International Corrosion Councilnak és az International Society of Electrochemistrynek. Az európai szocialista országokon és a Szovjetunión kívül voltam Angliában, Franciaországban, az NSZK-ban, Ausztriában, Norvégiában, Hollandiában, Svédországban, Svájcban, Japánban, Dániában, Spanyolországban, Olaszországban, Finnországban, Skóciában és az Egyesült Államokban. Sokszor saját költségre a feleségem és valamelyik gyerek is velem jött, és volt úgy, hogy valamelyik utat a szakmai program után saját költségen egyhetes családi nyaralássá bővítettük. Egyszer, 1970-ben csináltunk a feleségemmel és a két gyerekkel együtt egy egész hónapos ausztriai és olaszországi körutazást [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél].

Amikor megalakult Izrael állam [Izrael Állam megalakulása], szinte észre sem vettük. Nem foglalkoztunk vele. Abban az időben ezzel a kérdéssel, a zsidósággal abszolúte nem foglalkoztunk. Azt hittem, hogy ez a kérdés egyszer és mindenkorra eltűnik. Persze azért 1967-ben az arab–izraeli háború idején tetszett a gyors győzelem [lásd: hatnapos háború]. Párttag nem voltam, kínos helyzetbe nem kerültem, mert nem kérdezték a véleményemet. Magamban azt gondoltam, hogy jól elverték ezeket az arabokat. De az egész Izrael nem nagyon érdekelt. Az apám egyébként nagy magyar volt, egyáltalán nem volt cionista, sőt anticionista volt. Akkoriban, tizenhét éves koromban azért szóba kerültek ezek a dolgok, Pápán is volt cionista mozgalom [lásd: cionizmus]. Például az egyik másod-unokatestvérem 1939-ben Csornáról illegálisan kiment Palesztinába.

Életrajz

Dósai Istvánné külkereskedelmi munkája révén bejárta a világot. Kellemes, szépen berendezett újlipótvárosi lakásában beszélgettünk, sok könyv és külföldről hozott emlék között.

A felmenőimről általában a nagyszüleimig vannak személyes emlékeim és tudomásom. De van egy unokatestvérem, aki régóta kutatja a családfánkat és tőle – az interjú kapcsán – szereztem tudomást több ősömről, így például megtudtam, hogy volt két főrabbi is az őseim között. Az egyik: Friedländer Ármin (született 1790–95 között Bonyhádon), aki Meir Zvi néven (vagy Meir Hirsch néven, mert állítólag a német Hirsch – szarvas – megfelelője a héber Zvi) volt először Bonyhádon segédrabbi, majd Nagysurányban lett főrabbi [Nagysurány – nagyközség Nyitra vm.-ben, 1891-ben 4600 lakossal. A trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Itt tudományos munkáival is kitűnt, szerepel a Zsidó Lexikonban is [F. Meir Hirsch], anyai nagyanyám anyjának, Friedländer Rozáliának az apja volt.

A másik főrabbi: a fenti dédnagyanyámnak, Friedländer Rozáliának a testvére volt Friedländer Erzsébet, ennek egyik fia volt Brach Salamon, aki 1865-ben, Nyitrán született [Nyitra város Nyitra vm. székhelye volt, lakosainak száma az 1850-es években már meghaladta a 9000 főt. – A szerk.]. Hihetetlen nagyon sokáig élt, 1940-ben halt meg Kassán. Ő a nyitrai jesivában tanult, majd Nagymagyarra hívták, ahol kb. 1890–1910 között volt rabbi [Nagymagyar – kisközség volt Pozsony vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben 1300 lakossal. A trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Innét 1910-ben Nagykárolyba ment a családjával. Itt volt főrabbi kb. 1925-ig, ekkor újból a Felvidékre, Kassára ment, itt volt ortodox főrabbi. A kassai temetőben ma is létezik a sírja, ami a korabeli szokásoknak megfelelően egy kis ház, ablakkal, benne egy igen egyszerű, kőből faragott, nem díszes sír, ahogyan az ortodox főrabbikat temetni szokás volt. Brach Salamon tehát apai nagyanyám unokaöccse volt. Ezt mind ez az unokatestvérem találta meg levéltárakban [A szlovákiai temetők internetes honlapja (Virtuálne Cintoríny Slovenska) tartalmaz Brach Salamonra vonatkozó adatokat: e szerint 1924-től volt kassai rabbi, és 1929-től főrabbi. Felesége neve: Manželka Regina, született Krausz. Brach Salamonnak hét fia és öt lánya volt. – A szerk.].

Ipolyságon a mai napig az apai fölmenőimnek hihetetlen hosszan visszamenőleg megvan a családi sírboltja [Ipolyság – nagyközség volt Hont vm.-ben, 1919-ig székhelye volt a vármegye törvényhatóságának, a járási szolgabírói hivatalnak, kir. törvényszéknek, járásbíróságnak és egyéb megyei és járási hivataloknak. Lakosainak száma 1891-ben 3200, 1910-ben 4200, 1919-ben 4700 fő volt. A trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Állítólag 1790-ig az Osztrák–Magyar Monarchiában a zsidóknak nem volt vezetékneve. Hanem úgy, ahogy ma például az arab országokban, a fiú az apja keresztnevét vette föl, tehát mondjuk, Mose ben Joachim, tehát Joachim fia, Mózes. És 1790-ben hoztak egy olyan kötelező erejű rendeletet, hogy nekik is be kell írni a vezetéknevet [A rendeletet 1788-ban hozták. Lásd: zsidó vezetéknevek. – A szerk.]. A családfakutató unokatestvérem azt mondja, hogy nem száz százalékig bizonyított, de az ő kutatásai alapján úgy lett a család Hirschberg, hogy a ma is meglévő németországi Hirschberg nevezetű községből származtak. Ő kutatta, hogy vajon mi Hirschberg vagy Hirschbergerek vagyunk-e. Kiderítette, hogy „er” nélkül az igazi, csak el lett egyszer írva. 

Apai dédnagyapám, Hirschberger Ignác Nagysárón született, ez Hont és Bars megye határán volt [Nagysáró – Bars vm.-i kisközség, 1891-ben 1000 főnyi lakossal. A trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került, ma Veľke Šarovce néven Szlovákiához tartozik. – A szerk.]. Tompán élt mint nagybirtokos, de kocsmája is volt. Tompa Hont vármegyében volt, legalábbis nagyapám és nagyanyám Nyitrán l897-ben kiállított házassági anyakönyvi kivonata szerint [A Hont vm.-ben lévő Kistompa nevű településről van szó, ahol a lakosok száma az 1910-es népszámlálás idején alig haladta meg a 190 főt. – A szerk.]. Felesége, dédnagyanyám, Fauféder (egyes anyakönyvek szerint: Faunféder) Háni. Az eredeti Háni név gyakran mint Johanna vagy magyarul Janka szerepel. Ő 1851-ben született, Vámosladányban [Vámosladány ­– kisközség volt Bars vm.-ben, 1891-ben közel 1300 lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.], meghalt 1917-ben. Az érdekesség kedvéért említem itt, hogy a dédszüleim tíz gyermeke közül három fiú már 1905-ben Hollóra magyarosította a nevét [lásd: névmagyarosítás]. Valószínűleg ezért magyarosított apám és Ottó bátyja 1945-ben szintén Hollóra.

Apai nagyapám anyakönyvezett neve Hirschberger Joachim volt, a nagyapja után, aki 1791-ben született Petschauban [Petschau Csehországban van, Karlovy Varytól délre, ma Bečov nad Teplounak hívják. – A szerk.]. Ükapám 1858-ban halt meg, felesége Hahn Katalin volt, aki született 1813-ban, Strassnitzban [Straussnitz (a mai Stružnice Csehországban). – A szerk.], de nem tudjuk, hol és mikor halt meg. Még élt 1869-ben, ekkor mint özvegy kereskedőnőről van róla feljegyzés. Az ükszüleim a Felvidéken éltek. Apai nagyapám Magyarországon az Ármin keresztnevet használta. Erről annyit tudtam meg, hogy a német Joachim név idővel „átment” Hermanba, majd ezt használták Magyarországon Árminként.

A dédszüleim nagyon jómódú emberek voltak. Földbirtokaik voltak, dédapám a nagyapámat ott először gabonaügynökként foglalkoztatta, így is találkozott össze a nagymamámmal. Ugyanis nagyanyám apja, Wertheimer Mór gabonakereskedő volt, nagyapám apjának a birtokain pedig gabona termett, így a két apa (a két dédapám) üzleti kapcsolatban állt egymással. Még az is feltételezhető, hogy a kor szokásainak is megfelelően a szülők beszélték meg a házasságkötést is. A nagyapámnak volt kilenc testvére, és ezeket különböző üzleti ágakra oszthatta be a család. Voltak köztük, akik gabonatermesztéssel és kereskedéssel foglalkoztak, volt, akinek kocsmája volt, azután elkezdtek textillel is foglalkozni. A századfordulón, ami textíliával kapcsolatos, az Bécs, tehát átköltözött egy részük Bécsbe, így nagyapámék is. Apám és az összes testvére már ott született. Aztán 1910-ben Bécsből átköltöztek Budapestre. Feltételezem, hogy ebben szerepe lehetett az Újpesten lévő Újpest-Warsdorfi  szövőgyárnak, ami valószínűleg részben a tulajdonuk lehetett, mindenesetre apám egy ideig ott dolgozott. Ezek az ismeretek csak a gyerekkoromból származó családi elbeszélésekre épülnek. A textilgyár egy magyar–osztrák gyár volt. Azt hiszem, ez volt az elődje az Újpesti Gyapjúszövőgyárnak [Az újpesti Warnsdorfi Szövetgyár Rt.-ről van szó, amely 1949-ig magánvállalatként működött, akkor magába olvasztotta az Újpesti Gyapjúfonó- és Szövőgyár Rt., amelyet 1948-ban államosítottak, és az Iparügyi Minisztérium Posztóipari Központja irányítása alá rendelték, és amely ekkor vette föl az Újpesti Gyapjúszövőgyár nevet. – A szerk.]. Az épületei egyébként ma is megvannak. Az apu később ennek kapcsán tanulhatta ki a textiltechnikusságot. Amikor összeházasodtak anyámmal, akkor egy ideig ott is laktak a gyár területén. Akkoriban divat volt, hogy egy nagyobb gyárnál a tulajdonosnak meg a vezető tisztviselőknek ott volt saját tisztviselőlakás-rész, és ott laktak. Jellemző még nagyapám üzleti érzékére, hogy az 1920-as években már egy mozit is bérelt vagy tulajdonolt, ezt nem tudom pontosan, Budapesten, a Visegrádi utca 11-ben. Ez volt a Diana mozi, aminek azért lett jelentősége, mert apám és anyám itt ismerkedett meg: ugyanis anyámék ebben a házban laktak ekkor, és mint ifjú, nagyon szép lány sokat járt a házban lévő moziba, ahol apám is sokat megfordult mint a tulaj vagy bérlő fia [A Visegrádi utca 11/a. számú ház nyitott belső udvarában működött a Diana mozi. Nem tudjuk pontosan, mikor indult, 1914-ből van adat róla. Egyike volt azoknak a moziknak, amelyeknek nem sikerült átmenteniük magukat az 1930-as évek elején a némafilm korszakából a hangosfilm korszakába. – A szerk.].

Nagyanyám, Wertheimer Netti 1874-ben született. Tízen voltak gyerekek. Úgy anyakönyvezték, hogy Netti, de nekem mindig Anna nagymama volt. Az Anna nagymama soha nem tanult meg rendesen magyarul, csak németül beszélt, valószínűleg gimnáziumban érettségizett [A nagymama születési évét tekintve ez valószínűtlen. Lásd: nők a felsőoktatásban. – A szerk.] Ez egy nagyon vallásos ortodox család volt. Azt hiszem, hogy az Anna nagymama nagyon vallásos lehetett. Onnét gondolom, mert a gyerekkoromra úgy emlékszem vissza, hogy megtartottak minden ünnepet, a nagymama templomba is járt a nagyobb ünnepeken. Mivel a nagymamám unokatestvére és a nagyapja is főrabbi volt, érthető, hogy ő tényleg vallásos asszony volt, aki mindent betartott. De a nagyapám már egy neológ családból származott. Nagymamának volt egy gyönyörű, fekete ünnepi csipkekendője. És azzal ment mindig, amikor templomba ment hosszúnapkor [Jom Kipur]. Az volt a szokás, hogy a nagymamát elkísértük a templomba, otthagytuk, ő egész nap ott imádkozott, a család egy része még böjtölt is. Este érte kellett menni, és mikor hazajött, akkor jött a gyönyörű ünnepi vacsora. Tényleg szép szokások voltak egyébként, egy hely mindig üresen állt annak, hogyha valaki jön. Apámnak és a nagyapámnak volt még  imaszíja és tálesze, amit magukra tettek, amikor imádkoztak.

A család az apámék részéről is elneológosodott. Bár a hagyományokat mindig tartották. Étkezési szokásokban, nagyobb ünnepek betartásában és egy bizonyos fokig életmódban. Kóserül étkeztek, külön tartották a tejes és húsos edényeket [lásd: étkezési törvények], az ünnepeket megtartották, Jom Kipurkor böjtöltek, Pészahkor, szédereste a má nistánót [lásd: má nistáná] sokáig én mondtam, mint a legkisebb.

Apám szüleinek volt öt gyerekük. Sajnos kettő már gyerekkorában meghalt. Szörnyű módon haltak meg, savanyúcukortól megfulladtak. Én így ismertem a családi legendát, de az unokatestvérem kiderítette, hogy állítólag csak az egyik, a másik valamilyen torokgyíkszerűségben. Úgyhogy nálunk a családban, amióta az eszemet tudom, gyerekeknek kemény savanyúcukrot adni nem lehetett. A kisebbik lányom volt már vagy húsz éves, mikor erre rájött: „Te jó Isten! Hát ezért irigyeltem én gyerekkoromban mindenkit, hogy van savanyúcukruk, és én nem kaphattam!”

Lehettek apámék, mondjuk, olyan tíz évesek, amikor egy szép napon a bátyja, Ottó nagyon belázasodott. Negyven fokos láza lett, és fájt minden tagja, és a nagymamám, ahogy az akkor szokásos volt többgyerekes családban, hogyha valamilyen fertőző betegség vagy influenza van, essenek rajta egyszerre túl a gyerekek, és így, ahogy megfürdette a nagybátyámat, abban a vízben végigfürdette a többit. A nagybátyám gyermekbénulást kapott. Mindkét lába megbénult, és egész életében mindkét lábán géppel tudott csak járni. És a nagyanyám, úgy mondják, hogy azon az egy-két éjszakán, amikor ez kiderült, vagyis lebénultan ott maradt az egyik gyereke, és ő várta, hogy a többivel mikor lesz, hófehérre őszült. Én már úgy emlékszem rá, hogy ezüstfehér haja volt.

Az apai nagyszüleim a Rákóczi út 62-ben laktak. Ez egy gyönyörű, legalább öt- vagy hatszobás nagypolgári lakás volt, csodaszép selyemtapétákkal végigtapétázva, nagyon szép bútorokkal, festményekkel, rengeteg könyv volt, illett tudni még a németen kívül is egy nyelvet. A nagybátyám, ha fölmentünk apámmal hozzájuk gyerekkoromban, akkor kifaggatott latinból, elém rakott egy adag Cicerót, hogy most fordítsam le – mert ugye gimnáziumba jártam, és latinos voltam. Úgyhogy azt mondanám, hogy egy tipikus pesti értelmiségi életet éltek. Apámék családja németül úgy beszélt, mint magyarul. Apám maga is meg a nagybátyám, mindegy volt nekik, hogy németül vagy magyarul beszélnek-e. Náluk természetes volt, hogy sokszor németül beszéltek. Apámék családjában a napi politikai élet beszédtéma volt, vitatkoztak, újságot járattak. Egy kifejezetten liberális szellemű család volt, és amellett szabadgondolkodó, mindenre nyitott család volt apáméké.

A nagyapámnak volt egy lótenyészete is, habár ez a legendák körébe tartozik, és nem tudom, hogy mennyiben volt igaz. Nyilván az 1928–29-es világválság [lásd: 1929-es gazdasági világválság] lehetett az alapja annak, hogy tönkrement a szövőgyár, tönkrement a lótenyészet. És a nagyapám 1930. december 4-én öngyilkos lett. Ott laktak akkor Budapesten, a Rákóczi úton, és ő kiugrott a negyedik emeleti lakásuk előtt a körfolyosóról az udvarra, és meghalt.

Az apáméknál a család jó anyagi körülmények között élt. Kivéve, amikor a nagypapa öngyilkos lett. Akkor nagyon rájuk járhatott a rúd, mert apám akkor egyetemre járt, hogy textilmérnök legyen, és abbahagyta, elment dolgozni. Nem tudom, hogy hová, de ő tartotta el akkor a családot, mert a testvére, az Ottó nem tudott járni, másrészt tanult, egyetemre járt, és őbelőle ügyvéd lett.

Amikor Ottó nagybátyám megnősült, az Anna nagymama nagy bánatára a saját gépírónőjét –egy nagyon szép, nem zsidó, sváb nőt –, Hausler Piroskát vette el, aki hogy a felesége lehessen a nagybátyámnak, be is tért. Az esküvő a lakáson volt, oda kijött a rabbi, és a hüpe alatt eskette őket.

Az anyai nagymamám, Sitzman Zosia [1890 körül – 1954] valahol a mai Lengyelországban született. A Zosia nevet használták később Magyarországon Zsófiaként, nekem mindig csak Tutyu nagymama volt. Az apja egy nagy földbirtokon volt intéző. A nagymamámnak az anyja a szülésbe belehalt. A nagymamám apjának mint intézőnek a ló volt a normál közlekedési eszköze, és egyszer a ló megbokrosodott, levetette magáról [a dédapát], és meghalt. A nagymamám árva maradt, ekkor lehetett úgy négy-öt éves. A nagyanyám anyjának néhány rokona itt élt Magyarországon, valahol Dömsödön, odakerült a nagyanyám, iszonyú rossz sorba. Anyámtól tudtam meg, hogy ezekhez a nagynéni-nagybácsiszerű rokonaihoz került, azok nevelték föl, de cselédként tartották a nagymamámat. A családot kiszolgálta, cipőt pucolt, a konyhában aludt. Nem járatták iskolába. A nagyanyám felnőtt korában tanult meg írni és olvasni.

Édesanyám apja Beke Mihály [Dömsöd, 1885 körül – Budapest, 1944] volt. Ez a nagyapám római katolikus volt. Ez egy dömsödi középbirtokos parasztcsalád volt, dohányföldjeik voltak. Szóval elég jómódúak lehettek, voltak vagy hatan testvérek. Amikor a nagyapám megismerkedett a nagymamámmal, aki egy gyönyörű nő volt, teljesen beleszeretett, olyannyira, hogy betért. A nagypapát körül is metélték. Itt nem volt mese, mert különben nem lett volna elfogadva. Őt ezért a családja kitagadta. Összesen maradt egy testvére, a Róza néni, aki tartotta vele a kapcsolatot.

A nagymama templomegere szegény volt, a nagypapámnak, azzal együtt, hogy vegyes házasság miatt kitagadták a családból, valami jussa nyilván lehetett. A házasságkötésük után beköltöztek Pestre, és a nagymamám nyitott egy baromfikereskedést a Lehel piacon, de a háború alatt [az első világháború alatt] a bolt nem ment. A nagyapám persze bevonult katonának, hadifogoly is volt. A nagymama a gyerekeit abból tartotta el, hogy mosást vállalt otthon. Amikor a nagyanyám „házhoz” ment mosni, akkor anyám főzött otthon. De olyan kicsi volt, hogy nem érte föl a sparheltet, és hokedlire állt, úgy főzött a testvéreinek. A Lehel téri baromfikereskedése a nagymamámnak még az én gyerekkoromban is megvolt. Ez egy kóser baromfibolt volt a piacon, volt ilyen ott több is. Az élő baromfit, libát, kacsát, tyúkot a sakter vágta le. Vagy kijött a nagymama standjára vágni és kóserolni, vagy hozzá vitték az állatokat.

A nagymamám meg a nagypapám nem éltek jól, bár lett hat gyerekük. Anyám, Margit meg az ikerpárja, Aladár 1910-ben született. Akkor Lenke, Piroska és László, és volt a legkisebb, Ibike, aki meghalt gyerekkorában. Amikor véget ért a világháború, a nagyapám hazajött. Még egy pár évig együtt éltek nagyanyámmal, akkor valamennyire föllendült a kereskedés, de  különváltak, mert a nagypapát a nagymama nem bírta, se a könnyelműségét, se azt, hogy ivott. Ez a két különböző kultúrából való jövetel, valószínűnek tartom, ez nem jött össze.

A nagyapám nagyon szép szál ember volt, és ahogy anyámtól hallottam, kicsit dzsentris allűrjei voltak. Például a komája meghívta őt, hogy a lányának legyen a keresztapja, akkor vett egy pár briliáns fülbevalót neki, az öt gyereknek meg otthon éppen nem volt mit enni. Reggel úgy kelt föl – ezt még én is láttam gyerekkoromban –, hogy egy féldeci pálinkát bedobott. Ezt a nagymamám nagyon rosszul tűrte, és különváltak. El nem váltak soha. És ő soha többé a nagyapámmal még csak szóba sem állt. Aki tartotta vele a kapcsolatot, és aki mindvégig szeretetteljes viszonyban volt a nagyapámmal, az anyám volt. Ilyen módon gyerekkoromban nagyapámmal sokat találkoztam. Nagyon tehetséges volt, citerákat készített. Ő maga is szépen citerázott.

Ami a családban egy híres történet volt, és amit anyám meg a testvérei meg nagyanyám meglehetős megvetéssel meséltek el az anyai nagyapám családjáról mint csökönyös parasztokról: dohányföldjeik voltak, volt vagy hat gyerek, jött az első világháború, és több korosztályt hívtak be katonának. A nagyapám egyik testvére, hogy ne vigyék el katonának, úgy gondolta, hogy egy kicsit megbetegíti magát. És ezért egy köteg dohánylevelet beáztatott, és megitta. Hát katonának nem is vitték el, csak vitték a temetőbe, mert természetesen a megivott dohánylébe belehalt. Elég morbid történet, és ezt úgy mesélték mindig teljesen kiborulva anyámék, hogy micsoda csökönyös fajzat, és micsoda buták, hogy ezt csinálták. Én se tudtam erre mást mondani vagy gondolni. Ez nagyon eltért az ő gondolkodásmódjuktól, amiben a nagyanyám részéről biztosan az volt, hogy mindent túl kell élni, és mindig valamit csinálni kell, hogy túléljük.

Az anyai nagyanyám elég kemény asszony volt. Egy ilyen pionírasszony-szerűség volt, egy kőkemény és erős nő, aki gyakorlatilag egyedül nevelte föl az öt gyerekét. Meg kell mondanom, hogy így is viselkedett a gettóban is. Ő tartotta a családban a lelket, aki azt mondta, hogy mindent túl lehet élni, és túl fogjuk élni. Predesztinálta őt az az elképesztő gyerekkor, ő azt tanulta meg, hogy túl kell élni. Nagyapáméknál meg ezek szerint az lehetett, hogy hogyan lehet kibújni a kötelezettség alól, és így ráfáztak.

Van egy olyan családi legenda, hogy akkor voltak osztálysorsjegyek. Lehetett egészet venni, felet, negyedet, nyolcadot és a többi [Az osztálysorsjáték 1897-től állt fenn. Az állam az osztálysorsjáték rendezésének jogát az állami ellenőrzés fenntartásával 20 évre egy magánvállalatnak engedte át. A vállalat #1/8, #1/4, #1/2 és egész sorsjegyeket bocsátott ki, és minden évben két sorsjátékot rendezett. Egy-egy játék 6 osztályból (húzásból) állt, és minden hónapra egy-egy húzás esett. A legkisebb részsorsjegy ára legalább 1,5 korona volt. – A szerk.]. A nagymama vett egyszer egy ilyen sorsjegyet, de közbejött valamilyen iskolai rendezvény, és anyuéknak nem volt cipőjük. A nagymama lement a szomszéd suszterhoz, és azt mondta, hogy nincs pénze, de odaadná ezt a sorsjegyet, ha megtenné, hogy az anyámnak meg az ikerbátyjának két magas szárú cipőt csinál. Így a gyerekeknek a vizsgán volt szép cipőjük. Nos, ez a sorsjegy ütötte meg a főnyereményt. Anyám úgy meséli, hogy éjszakákon át hangosan sírt a nagyanyám.

Anyai nagyanyámék a Visegrádi utca 11-ben laktak. Később aztán nagyanyámnak volt egy háromszobás lakása a Bulcsú utca 21/b-ben, ahol ott lakott anyám két húga is: Lenke a férjével és Piroska. Egy háromszobás nagyon szép lakás volt, megvan most is. Ez egy nagyon szépen, kispolgári módon berendezett lakás volt. Méghozzá úgy, hogy bár senki a családban komolyan nem zenélt, még zongora is volt benne. A zongorán csipketerítő volt, azon pedig zöld meg bordó Zsolnay eozin dísztárgyak [Az eozin jellegzetes, a Zsolnay-kerámiákon alkalmazott színjátszó színezőanyag. – A szerk.] – én borzasztónak találtam, de nagyanyáméknak tetszett.

Amikor önálló volt a család [Azaz a nagypapa már nem lakott velük – A szerk.], anyámék nehéz körülmények között éltek, ez teljesen biztos. De aztán a dolog javulhatott. Szerintem a nagymama kereskedői tevékenysége folytán. A sakter időnként ment hozzá, és ott valamit fújt, és lepecsételte, és akkor azok kóser dolgok voltak, ami vágott volt [A sakter valószínűleg a levágott állat légcsövét fújta föl, ellenőrizendő, nem volt-e sérült, és ilyenformán tréfli a baromfi. Ha nem, ha a levágott szárnyas megfelelt a kóserség szabályainak, megkapta az ezt igazoló pecsétet. Lásd még: hechser. – A szerk.]. Az élő az nem, mert nála élő baromfit is lehetett kapni, meg vágottat is. A nagymama éjjel 3 körül kelt, 4 órára ment megvenni az állatokat, amiket egy hordár húzott kézikocsin a standjára, a Lehel téri piacra.

Anyámék családja semmilyen nyelven nem beszélt. Kivéve a nagyapámat, aki az első világháborúban olasz hadifogságba esett, megtanult olaszul, és megtanult – mert voltak ott angolok is – valamennyire angolul is. Azon a nyelven fejtett keresztrejtvényt, meg olvasott. Az anyai nagyanyámék családja kevésbé volt politikus, és kevésbé volt liberális, mint apámé, de  egy nagyon praktikus család volt. Anyám a napi életben nagyon jól kiismerte magát, és anyám húgai is. Szellemileg meglehetősen nagy volt a differencia, de ez soha nem érződött például a családi összejöveteleken. Nagyon jóban voltak egymással. De van egy nagyon érdekes dolog, most jutott eszembe. Vasárnaponként időnként együtt mentek futballmeccsre, vagy meghallgatták, amikor már volt a rádióban meccsközvetítés. Mindegyikük más csapatnak szurkolt, apám az MTK-nak, anyám ikertestvére, Aladár, aki a Vasasban bokszolt, persze a Vasasnak, anyám sógora, Lenke húga férje a Fradinak Így hát késhegyig menő viták voltak a meccsről, a csapatokról [lásd: világnézet és foci]. De vitáztak az aktuális kül- és belpolitikai eseményekről is, amit nem egyformán pesszimistán ítéltek meg. Elsősorban a zsidótörvényekről [lásd: zsidótörvények Magyarországon] folyt a szó, hogy mi jöhet még.

Az az érzésem, hogy az anyámék családja hagyományőrző okokból tartotta, amit tartott. Tehát nem hinném, hogy kifejezetten vallásos szemléletűek lettek volna. Nagyon szép széderesték voltak nálunk [Mármint az anyai nagymama lakásában – A szerk.], gyerekkoromban. Emlékszem rá, gyönyörű volt. Úgy kezdődött, hogy nagyanyám befogta az összes lányát, akik már külön laktak, akik házasok voltak, mint anyám például. Akkor fölmentek a padlásra, onnét előszedtek kóser edényeket, ami gyönyörű porcelán volt. Azokat lehozták. Akkor folyt egy hatalmas nagytakarítás [lásd: homecolás; Pészah]. Porszívó akkor még nem volt, mindent kisöpörtek, kiráztak, hogy ne maradjon morzsa se. [Szédereste] gyönyörű damaszttal megterítve, kihúzva az ebédlőben a nagyasztal, és csodaszép dolgokra emlékszem: a macesz az asztalon meg egyéb kellékei a széderesti asztalnak, amiből a diókrémet [Az interjúalany a hároszetre gondol. – A szerk.], azt nagyon szerettem. Aztán a torma meg bor meg minden. És nagyon sokáig, amíg én voltam a legkisebb, én mondtam a má nistánót [lásd: má nistáná]. Még ma is úgy a negyedéig el tudnám mondani. Úgyhogy ilyenek voltak. Ezek nagyon szép emlékeim. De meg kell mondanom, hogy ettől eltekintve, senki senkit nem nevelt arra, hogy vallásos legyen. 

Anyai nagyapám 1944 nyarán megbetegedett. Valami nagyon súlyos betegség kapta el, és kórházba került. 1944 nyarán már ugye nagy bajok voltak. Már kijárni sem lehetett teljesen simán [A zsidók számára kijárási tilalmat a csillagos házak kialakítása után vezettek be: 1944. június végétől ezeket a házakat csak meghatározott időpontok között volt szabad elhagyni. – A szerk.]. De az anyu változatlanul járt be hozzá, meg küldött be hozzá küldöncöt, akivel küldött be neki cigarettát, tiszta fehérneműt, ennivalót, pénzt és a többit. Aztán akkor nyáron meg is halt a kórházban.

Találtam egy levelet, amit a nagyapám írt anyámnak a kórházból 1944 nyarán: Drága Mancikám! Köszönöm, hogy ezt meg ezt küldtél, most engem áthelyeztek egy másik kórterembe, nem érzem magam nagyon jól, mert csupa zs. [azaz zsidó] között vagyok. Írja a nagyapám az anyámnak, aki fél zsé, továbbá sárga csillagot viselve jár be hozzá a kórházba! Anyámat ez valószínűleg nagyon megrendíthette, bár soha nekem erről nem szólt egy szót se, mert ezt a levelet 1944-ben eltette, és a haláláig őrizte. A sors iróniája, hogy anyám zsidó temetőbe temettette el őt 1944 nyarán.

Anyai nagymamám körülbelül 1954-ben halt meg.

Anyám testvérei közül Aladár, az ikertestvére magas, szép férfi volt, nagyapámra hasonlított. Ő autószerelő volt, a Vasasban bokszolt amatőrként. Munkaszolgálatra vitték, Ukrajnában halt meg, valószínűleg 1942-ben. Lenke húga férjhez ment Breitner Sándorhoz, akinek egy nagy hentesüzlete volt, ugyancsak a Lehel téri piacon. Piroska húga lány maradt, konyhavezetőként dolgozott az apám által szervezett Joint konyhák egyikén, amíg ezek léteztek. László öccse a munkaszolgálatot megúszta – nem emlékszem már, hol is volt –, hazajött, rendőrtiszt lett, innét nyugdíjazták.

Anyámék a Visegrádi utca 11. szám alatt laktak. Abban az udvarban volt egy Diana nevezetű mozija az apai nagyapáméknak. Ott ismerkedett meg anyám és apám, 1929-ben volt az eljegyzésük, és 1930-ban esküdtek. Az apám nem nagyon mesélt a család múltjáról. Illetve egy-egy drámai esemény forgott közszájon a családban, mint például apám két húgának ez a fatális halála. Híres volt anyám meg apám megismerkedésének a története, abban a bizonyos Visegrádi utcai Diana moziban. Hogy anya olyan feltűnően szép volt. Én 1931-ben születtem. Én Hirschberger Zsuzsinak születtem, de a nevem Holló Zsuzsa lett. Mi ugyanis már 1945-ben magyarosítottuk a nevünket – mi is és apám Ottó bátyja is – Hollóra. A Holló nevet valószínűleg a családi folyamatosság miatt választották, mert már 1905-ben erre magyarosította a nevét dédapám, Hirschberger Ignác három fia (a nagyapám nem).

Apáéknak mindig volt társaságuk. Jártak hozzánk kártyázni, anyámék is eljártak. Rendszeresen jártak étterembe vacsorázni. Apámék igazi családi barátai között nagyon sok volt a zsidó. De volt nem zsidó is. Én azt gondolom, hogy tudatosan biztos, hogy nem volt szempont [zsidó barátok választása]. Mert a mi családunk, de a nagyanyáméké is, nagyon szabadelvű család volt. De valószínűsíthető, hogy egyfajta azonos ízlésvilág meg hagyományvilág miatt több volt a zsidó barátjuk. Anyám egyik legjobb barátnője, Ledő Marika keresztény volt.

Kisgyerekkoromban – emlékszem, hogy mivel apáéknak volt egy csomó bécsi meg akkori csehszlovákiai [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] rokona, én az 1950-es években, amikor nem lehetett elutazni sehová [lásd: utazás külföldre 1945 után] – mindig úgy emlékeztem vissza gyerekkoromból ezekre a párbeszédekre, mint a paradicsomra. Hogy apám azt monda anyámnak: „Te, Mancika! Olyan gyönyörű idő van idén pünkösdkor, menjünk már ki pünkösdre Bécsbe!”  Anyám egy darabig kérette magát, aztán: „Na jól van, Walterkám! Hát menjünk ki.” Én meg elmentem a nagymamáékhoz két napra, vagy elvittek magukkal. És anyámék fölültek a vonatra, és egy hétvégére kimentek Bécsbe. Elmentek péntek este vagy péntek délben, és hazajöttek vasárnap este.

Gyerekkoromban az anyagi helyzetünk eléggé változó volt. Általában az akkor szokásos kispolgári módon éltünk, de hol jobban, hol rosszabbul ment apámnak. Azokban az években nem volt mindegy, hogy hol lakik valaki. Attól függően, hogy a Belvárosban, a Rózsadombon, itt vagy ott, ekkora vagy akkora lakása volt, a házbér egy nagyon jelentős tétele volt egy család költségvetésének. A Csáky utcában [lásd: Újlipótváros] egy nagyon szép lakásunk volt, az egy nagy lakás volt, azt föl kellett adni, és el kellett menni egy más környékre, egy kisebb lakásba. Így keveredtünk aztán a Tüzér utcába [A Tüzér utca Angyalföldön van, de inkább „belső Angyalföldön”, nem Angyalföld ipari övezetében. – A szerk.]. Ez a lakás a Tüzér utca 4-ben egy kis kétszobás lakás volt. Anyám édesanyja meg a testvérei ott laktak két lépésre, a Bulcsú utcában. Gyakorlatilag minden héten vasárnap fölmentünk délelőtt a nagymamához tisztelgő látogatást tenni virággal vagy parféval. Egyik hét vasárnapján az anyai nagyanyámhoz, másik hét vasárnapján pedig az apai nagymamámhoz mentünk.

Apám nem tudott textilmérnök lenni az ismert események [Azaz az apja korai halála. – A szerk.] miatt, és akkor magántisztviselő lett a Sonnenfeld és Társa vagy talán Sonnenfeld és Fiai nevű szerszámgép-kereskedelemmel foglalkozó cégnél. Ezeknél volt vezető tisztviselő.  És nagyon jól beletanult a gépipari szakmába. Ekkor nem keresett rosszul. Anyuék egy nagyon jó kispolgári életet éltek. Nyáron anyuval mi elmentünk nyaralni – nem külföldre, de akkor külföldre nagyon kevesen jártak nyaralni, és tulajdonképpen egész nyáron anyu meg én hol Budakeszin, hol Nagymaroson voltunk. Nagymaroson például az állomásfőnök házában béreltünk egy részt. Mert ugye az egészséges életmód kellett a gyereknek! Apám pedig minden hétvégén kijött utánunk. Sőt, kijártak hozzánk a hétvégeken barátok, családtagok is. 

Apám mindig is járatott újságot. Arra emlékszem, hogy apámnak a reggeli első dolga az volt, hogy kiment az újságjáért. Mert volt olyan újság, ami járt hozzánk, és akkor azt még betették a bejárati ajtó kilincsébe. Az apu „Az Est” lapot járatta és egy sportújságot, de vásárolta még  a „Színházi Élet”-et is, meg  valamilyen irodalmi folyóiratot is [„Az Est” – 1910–1939 között megjelenő politikai napilap, délutáni lap, kiadója Miklós Andor, 1919-től az Est-lapok egyike; „Színházi Élet” – 1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. – A szerk.].

Anyai nagymamám betartotta a zsidó vallási ünnepeket, a lányai is, anyám is. Emlékszem a gyerekkorombeli péntek esti gyertyagyújtásra, ami szép, hangulatos volt. Anyámnak fehér csipkekendője volt, azt terítette a fejére, a nagymamának meg fekete csipkekendője volt. Anyám sokáig gyújtott péntek esténként gyertyát, és a csipkekendővel a fején, gyönyörű kézmozdulatokkal a gyertya felett imádkozott [lásd: gyertyagyújtás].

A Bulcsú utcai házban volt egy pékség, ami – azt hiszem – egy Friedmann nevű bácsié volt. Ennél a péknél sült minden pénteken a sólet. Ide vitték le a sóletet sütni a nagyanyámék is meg anyám is. A sóletet nem otthon sütötték, mert akkoriban nem volt olyan nagyon sok házban gáztűzhely. A legtöbb helyen, például nagyanyáméknál is, eredetileg egy úgynevezett sparhelt volt, amiben szénnel meg fával tüzeltek. Csak később vezették be a gázt. A sóletet, mint köztudott, este teszik be a kemencébe, és reggel veszik ki. Annak egy éjszaka kell. Tehát a pékeknél az egy nagyon komoly foglalatosság volt. Volt egy óriási piros fazekunk, abban benne volt a sólet, és le volt spárgával kötözve a fedele. És akkor a pékhez le kellett vinni, az ráragasztott egy számot, ugyanazt a számot megkapta, aki levitte, és másnap, szombat reggel lehetett menni érte. De előre kifizették, hogy ne kelljen szombaton pénzhez nyúlni [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és akkor csak átadták a fazekat. Voltak nagy balhék, mert a pékek zöménél a péklegények a sóletben lévő nagyon finom húsokat lopták. És akkor a nagyságák visszamentek a pékhez, hogy hol van a hús. Hol a töltött libanyak? Mert az is volt benne.

Apám sose volt vallásos. Annak ellenére, hogy – gondolom, hogy inkább hagyományokból – bizonyos zsidó ünnepeket, hogy Hanuka meg hosszúnap [Jom Kipur] meg ilyesmi megtartottak. Nagy veszekedés volt egyszer az anyu meg az apu között, mert kiderült, hogy amikor böjtölni kellett volna, apám elment, és titokban valamelyik étteremben jól beebédelt [Az interjúalany föltehetően a Jom Kipur-i böjtre gondol. – A szerk.]. És ez valahogy kiderült, és anyám rettenetesen haragudott rá.

Nálunk borzasztó nagy érték volt a tanulás. Az volt a lényeg, hogy tanuljak. Nagyon szerettem is egyébként tanulni. Főleg nyelveket szerettem nagyon tanulni meg történelmet, irodalmat. Anyám azt mondta nekem, hogy én ne foglalkozzam a konyhával, nem is tanított meg főzni. Nekem csak tanulni kellett.

Elemibe a Sziget utcai elemi iskolába jártam. Itt végeztem a szokásos négy elemit. Elég eszes, szorgalmas és kötelességtudó voltam, így azután minden osztályt tiszta kitűnőre végeztem –anyám eltette a bizonyítványaimat, ma is megvannak –, habár szerintem énekből, tornából, kézimunkából csak azért kaptam jó jegyeket, hogy a bizonyítványt le ne rontsák, ugyanis hangom nem volt, ügyetlenül tornáztam, kézügyességem pedig semmi. Érdekes, hogy rossz tornász létemre, jó ritmusérzékem volt, anyuék járattak is balettra, a Trojanoff-féle balett-iskolába [Trojanov balettiskola – jó nevű intézmény volt az 1930-as években, számos híres táncos kezdte itt tanulmányait. – A szerk.], majd később, úgy tizenkét éves korom körül a Feleky Kamill-féle tánciskolába, szteppre. Feleky felesége, Fini néni volt a tanárunk.

[A Sziget utcai elemi iskolában] A lányok bejárata a Sziget utcából volt, mert ez nem volt koedukált iskola [lásd: koedukáció]. Úgy köszöntünk, mikor bejött a tanár, vagy amikor hazamentünk, hogy „Szebb jövőt!”, és a válasz az volt, hogy „Adjon Isten!”. Tehát ez már a legirredentább korszakban volt. Tanultunk irredenta dalokat is, de a dalok zömére már nem emlékszem. Persze volt a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”, úgy tudom, hogy éppenséggel egy zsidó írta ezt az egész gyönyörű dalt [A dal – „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, szebb talán [máshol: gyönyörűbb], mint a nagyvilág. / Ha zeng a zeneszó, látom ragyogó szép orcád./ Táltos paripákon tovaszállunk, hazahív fű, fa, lomb s virág./ Úgy hív a hegedű, vár egy gyönyörű szép ország.” – Vincze Zsigmond (1874–1935) zeneszerző és karmester 1922-ben készült, „Hamburgi menyasszony” című operettjéből való. – A szerk.]. Valahányszor iskolai ünnepély volt, aki szavalt, annak mindig stilizált magyar ruhában kellett megjelennie, gyönyörű búzakalászos, pipacsos, búzavirágos pártában. Hát ez gyönyörű volt. Mi kell egy gyereknek ennél szebb? Úgyhogy attól el voltam ragadtatva.

Az ajtónkra ki kellett tűznünk – lehetett kapni különböző minőségben, különböző árban – Nagy-Magyarországot, ilyen vékony, mondjuk, alumínium- vagy rézlemezből. És volt egy kerete, nemzetiszínű keret. Ezt az ajtóra tűzni, és a Nagy-Magyarország alatt az volt, hogy „Nem, nem soha!”. Volt egy díszterme az iskolának, és előtte ott volt a magyar zászló, és ott őrséget kellett állni a tanulóknak egy ideig, de nem egész nap. És nagyon nagy szó volt, amikor megengedték, hogy egy fiú és egy lány álljon. Mert annyira nem volt koedukált akkor egy átlag magyarországi elemi iskola, hogy eleinte vagy két fiú állhatott őrséget, vagy két lány.

Amikor gimnáziumba kerültem, sajnos már az állami gimnáziumokban zsidópadok voltak, az utolsó vagy az utolsó előtti sorba ültették be a zsidó gyerekeket, és anyám azt mondta, hogy szó nem lehet arról, hogy így megszégyenítsenek. És messze az anyagi lehetőségeinken felül, beírattak a Lázár Piroska nevű zsidó leánygimnáziumba [lásd: Lázár Piroska-féle budapesti nyilvános jogú leánynevelő intézet]. Itt aztán minden áldott nap volt hittanóra. Újhébert tanultunk, zsidó történelmet, bibliafordítást.

A hittantanárunk az első órán bejött, és elmondta, hogy mi mindent kell megvennünk, többek közt a Bibliát. Mégpedig nem magyarul, hanem héberül. Merthogy meg fogjuk ugye tanulni a héber betűket. A következő hétfőn megkérdezte a hittantanárunk, hogy kinek nincsen Bibliája. Föltettem a kezemet, még egy-két lány föltette, és nagyon szigorúan azt kérdezte, hogy miért nincsen, miért nem jártál utána. Azt mondtam neki: „Tanár úr, kérem, dehogynem, anyukámmal egész szombaton kerestük.” És erre azt mondta nekem: „Szombaton? Na, ülj le, szégyelld magad!” Ezt soha életemben nem fogom elfelejteni, mert én úgy elképedtem, hogy mi rosszat mondtam. Úgyhogy ennyit a család vallásosságáról.

Miután engem kényszerűségből beírattak ebbe a rendkívül drága és kiváló gimnáziumba, ott aztán ezeket meg kellett tanulnom. De „sikerrel” elfelejtettem, őszintén meg kell mondanom.  Még ma is létezik néhány héber betű, amit fölismerek, de nem tudnék egy szöveget elolvasni.

Amikor apámat behívták munkaszolgálatra, ez 1942-ben lehetett, kaptunk tőle egy levelezőlapot, abban megírta, hogy Baracspusztára vitték el, ott gyakorlatoztatják őt, és hogy meg lehet látogatni [Baracspuszta – a két világháború között Tatárszentgyörgy község (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) közigazgatási része volt. – A szerk.]. Ide anyámmal kijártunk minden héten egyszer, és megmondták, hogy mit lehet vinni egy kis papundekli dobozban, például tiszta zoknit, élelmezési cikkeket, amit ott ellenőriztek, hogy az van-e benne. Vittünk pénzt is, mert a pénzért tudtak venni a kerettől, a honvédségi altisztektől cigarettát vagy kenyeret pluszban. Vonattal mentünk és busszal, mert ez egy olyan hely volt, aminek nem is volt vasútállomása, a vasútállomástól valami helyi busz ment ki oda, ahol tartották a munkaszolgálatosokat. És akkor egy órát a családtagok együtt lehettek.

Baracspusztán tűrhető volt a soruk a dolgok fizikai részét illetően. Hát nem az emberi méltóság részét illetően! Nem verték őket itt agyon, meg nem bántalmazták őket tudomásom szerint. Tudtunk volna arról, hogyha agyba-főbe verik őket, de nem verték, biztos vagyok benne, és nagyon lefogyva ugyan, és nagyon rossz állapotban, de megvoltak ezek a férfiak ott. Valamit ásattak velük, de nem tudom már, mit. Aztán ez a század kikerült Borba [lásd: bori rézbányák].

Egy szép napon fölrohant hozzánk a nagynéném, apám Gréte nővére, azzal, hogy ő biztos hírt kapott arról, hogy az apuékat viszik valahova, vagy Ukrajnába, vagy Borba. Borról mi akkor nem tudtunk, fogalmunk se volt, a szót se ismertük, és hogy azonnal menjünk, soron kívül, mert talán még meg lehet őket látogatni. És úgy, ahogy voltunk, kaptuk magunkat, anyám bedobált a mindig készenlétben álló kartondobozba élelmiszert, és rohantunk. Tényleg igaz volt a hír, apámékat másnap vagy harmadnap vitték el, és tényleg megengedték, hogy még egy búcsúlátogatás legyen. Úgyhogy ennek nagyon örültünk.

Hazajöttünk, és ahogy leszálltunk a villamosról, azt mondja anyám: „Tudod mit, Zsuzsika? Ne menjünk most haza, szaladjunk föl a nagymamáékhoz,  először mondjuk el, hogy mi volt, mert várják is a híreket.” Fölmentünk nagyanyámékhoz, és ahogy ott vagyunk, egyszerre csak nézem, hogy nagyanyáméknál a zongora tetején áll egy madárkalitka, és benne egy kis kanári. Mondom, hogy „Jé! Nagymama! Hát ti is vettetek kanárimadarat?”. Mert nekünk volt egy. A kanárimadár kint lakott az ablakpárkányon, csak estére vettük be. Egyszerre csak borzasztó kellemetlen csönd lett, nagyon zavart csönd. Kiderült a következő: amikor jött a nagynéném, hogy azonnal menjünk, mert viszik az apámék munkaszolgálatos századát, és lehet, hogy többé nem látjuk őket, az anyám éppen vasalt, és a vasalót bedugva felejtette, úgy mentünk el. A vasalódeszka fából volt, úgyhogy tüzet fogott, és a lakásunk leégett. A konyha körülbelül megmaradt, meg néhány könyv a könyvszekrényből. Sokáig őriztem is ezeket ilyen félig égett állapotban. A füstön kívül, ami tódult ki, ez az ablakpárkányra kirakott kanárimadár olyan eszeveszett lármát csapott, hogy erre figyeltek föl a szomszédok, és kihívták a tűzoltókat. Ez egy rettenetes csapás volt. Bár egy fantasztikus dolog volt: a fürdőszobában, mint akkor majdnem mindenhol, egy henger alakú kályha volt. Ennek a kályhának fölül volt egy fura koronaszerű képződménye, és az anyám a spórolt pénzünket meg az ékszereit egy vasdobozszerűségben ott tartotta fönt, és így a pénzünk megmaradt. De ezzel együtt ki kellett a lakást festetni, rendbe hozatni, és akkor a nagynénémék adtak elég sok pénzt nekünk, hogy valami bútort tudjunk venni magunknak. Ez 1942-ben vagy 1943-ban történt [Biztosan 1943-ban, hiszen 1943. júliusában született meg a megállapodás a magyar kormány és a Todt-szervezet között munkaszolgálatosok Borba vezényléséről (bár már június közepén megérkezett a munkaszolgálatosok első csoportja Borba). – A szerk.].

Anyám húgának, Lenkének és a férjének egy nagy és jól menő hentesüzlete volt a Lehel téri piacon. Annak egy részében árultak borjúhúst, egy részében lóhúst, mert ugye különböző pénztárcájú embereknek árultak. Először megvonták tőlük a lóhúsengedélyt, azt nem vásárolhattak be a Nagyvásárcsarnokban, nem árusíthattak. Aztán borjúhúst sem árusíthattak, aztán marhahúst sem árusíthattak. Tehát, magyarul, a megélhetésük egyre szűkült. De ez még mindig jó volt ahhoz képest, ami jött a nyilasok [lásd: nyilas hatalomátvétel] után. Valamennyire még megmaradtak olyan alapvető életfeltételek, amelyek között még lehetett mozogni.

1944. március 19., amikor a németek bejöttek, vasárnapra esett. Mi vasárnap iskolába jártunk, mert ebben a gimnáziumban szombaton volt a tanítási szünet [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és vasárnap volt a szombat. Tehát ott voltunk vasárnap.  Ez úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy egyszerre csak bejött az osztályfőnöknőnk az osztályba, suttogott egy kicsit a tanárunkkal, majd azt mondta: „Kislányok! Megszakítjuk a tanítást, most hazamentek. Öltözzetek föl szépen, menjetek haza a legrövidebb útvonalon, sehol meg ne álljatok bámészkodni! És addig nem jöttök iskolába, amíg a szülőkkel mi nem beszéltünk.” Hát nagyon örültünk. Vasárnap délelőtt volt, gyönyörű, napsütéses idő, és nagyon törtük a fejünket, hogy azért elmehetnénk egy kicsit valahová. De fura módon, volt valami furcsa érzés bennünk, így azután abban maradtunk, hogy akkor mindenki szalad haza. És amire hazamentünk, addigra anyám már halálra váltan fogadott, mert addigra a rádió már bemondta, hogy a németek „bevonultak a megsegítésünkre”.

Ha röviden akarnám jellemezni, akkor azt mondanám, hogy elkezdődött egy mérhetetlen szorongás és félelem. Gyakorlatilag akkor, 1944-ben a mi szűkebb családunknak a férfi tagjai már rég nem voltak otthon, hiszen mind bevonultak munkaszolgálatra még 1941-42-ben, és fogalmunk sem volt, hogy hol vannak, mi van velük. A mi családunkban az egyetlen férfi az édesapámnak a bátyja volt, akinek a fogyatékossága miatt nem kellett munkaszolgálatra mennie. A korábbi lakástüzünk után is volt még valamennyi megtakarított pénze anyámnak, abból éltünk nagyon spórolósan.

Két dologra emlékszem még erősen 1944 tavaszáról. Az egyik elképesztő volt, mert szegény anyámat vágta nagyon a földhöz. Volt neki egy nagyon jó barátnője, a Ledő Mari. Körülbelül egyidős lehetett anyámmal. Ez a hölgy a Budapesti Harisnyagyárban [1924-es alapításától 1949-ben bekövetkezett államosításáig Guttmann és Fekete Budapest Harisnya- és Kötöttárugyár (GFB) volt. – A szerk.] dolgozott, ahol is, amikor bejött a sárga csillag, a gyár elkezdte gyártani százezerszámra a sárga csillagokat.  Egy szép napon megjelent nálunk anyu barátnője, és – mintha egy csokor virágot hozott volna – hozott egy doboz sárga csillagot anyámnak, s azt mondta: „Mancikám! Nézd meg, hogy milyen szép színük van, és milyen jó formára sikerültek. Hoztam nektek, hogy legalább erre ne kelljen pénzt kiadni.” És az anyám ott állt egyszerűen kővé dermedve. Nem tudott megszólalni, csak elkezdtek folyni a könnyei, és ez a szegény barátnője, aki valószínűsíthetően egy elég buta nő lehetett, mert merő jóindulatból tette, nem gonoszságból, azt mondta, hogy „Jaj Mancikám! Ne haragudj, nem akartalak megbántani, de gondoltam, hogy milyen praktikus, és nem kell kiadnotok rá egy fillért se”. Anyu annyira jóindulatú volt, és olyan volt köztük a barátság, hogy ez nem vetett véget neki. 1945 után, amikor kiderült, hogy a nagy szerelme, Szalai Imre, az a zsidó ügyvéd, aki az apuék társaságához tartozott, elpusztult munkaszolgálatosként Ukrajnában, férjhez ment, és szinte anyám élete végéig tartották a baráti kapcsolatot. Hát ilyen furcsa az élet.

A másik nem feledhető történet. Az iskolát egy rövid ideig megpróbálták folytatni, mert arra emlékszem, hogy már bejött bőven a sárga csillag hordási rendelet [1944. március 31-én jelent meg a rendelet. – A szerk.], és én még egy nagyon kis ideig – valószínűleg csak hetekig – mentem villamossal az iskolába úgy, hogy rajtam volt a sárga csillag. Egyszer, amikor mentem az iskolába a villamossal, a kabátomon persze sárga csillaggal, felszálltam az elülső peronon. Amikor beljebb mentem a kocsiba, rám szóltak, hogy szálljak le szépen, és szálljak fel újból, de most már a hátsó peronra, mert sárga csillaggal csak ott szabad felszállni. Hát így is kellett tennem. Ez egy tizenhárom éves kamaszlánynak fájdalmas, oktalan megszégyenítés volt.

Talán még két-három hétig próbálták azt a látszatot tartani, hogy van iskola, és van normális élet, de aztán nem lehetett. Nyilván a szülők sem akarták ilyen körülmények között a gyerekeket elengedni. Nekünk tulajdonképpen kiosztották a bizonyítványt valamikor 1944 áprilisában.

Azután elkezdődtek a légiriadók [lásd: Budapest bombázása]. Rettentő sokat mentünk a légópincébe. Volt mindenkinek egy kis bőröndje, és abban volt összekészítve egy váltás fehérnemű, keksz, valami gyógyszer, zseblámpa, ilyesmi, amivel lebotorkáltunk.

Volt egy beszolgáltatási kötelezettség. Be kellett szolgáltatni biciklit, órát, rádiót, minden ilyesmit [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása. – A szerk.]. De mi egy elég primitív, néprádiószerű valamit nagy titokban megtartottunk [Az 1939/40-ben elindult ún. néprádió-akció során fejlesztett ki négy nagy európai elektronikai cég, a Telefunken, a Standard, a Philips és a magyar Orion Villamossági Rt. egy olcsó rádiókészülék-típust, a néprádiót. – A szerk.]. Esténként elővettük a rekamiéfiókból, ahol tartottuk pléddel letakarva, és rátapasztottuk a fülünket, a BBC-nek az adását időnként valamennyire lehetett fogni [A BBC 1939-ben indított magyar nyelvű adást. – A szerk.], hallgattuk a híreket, de azt nagyon nehéz volt összevetni azzal, amit itthon lehetett hallani, meg amit itthon írtak az újságok. Amikor hozták a magyar újságok, hogy valahol az orosz fronton a dicsőséges német hadsereg a rugalmas elszakadás győztes csatáját vívta meg, akkor tudtuk, hogy ripityára lettek verve. Képzelheti az örömünket! Ez volt a „rugalmas elszakadás”. Így hozták az újságok.

Néhány házzal odébb laktak a nagyanyámék, és nagy szerencsénk volt, mert az ő házukat jelölték ki csillagos háznak 1944 nyarán. És annak, aki nem volt zsidó, fölajánlották, hogy bárhová mehet, sőt még kaptak segítséget is, és elmehettek olyan lakásba, amit a zsidóknak el kellett hagyniuk. De érdekes módon, abban a házban nagyon sokan maradtak nem zsidók.   Anyám meg én odaköltöztünk az egyik szobába, és aki létezett a családból, az odajött, hogy ne idegenekhez menjenek. Így abban a lakásban lakott a nagymamám, mind a három lánya  (a férjek nem, mert azok elmentek munkaszolgálatra), azoknak az összes gyereke, plusz a nagybátyám, az Aladár felesége, az anyósa és a kicsi gyerekük, akit a saját szülőapja sosem látott, mert akkor született, amikor ő már rég munkaszolgálatos volt. Meg mi ketten anyuval. Tizenketten laktunk a háromszobás lakásban, mert összesen egy idegen hölgyet tettek még be hozzánk.

Anyám és a húga, a Piroska megmaradtak, bár 1944-ben, a csillagos házban kaptak egy behívót, kellett menni az óbudai téglagyárba, és el is mentek. Vettek kabátot, bakancsot, valami élelmet. Anyu elég élhetetlen volt. Ő nagyon félt mindenféle akciótól, de a húga nagyon életrevaló teremtés volt. Utóbb elmondták, a téglagyárban olyan zűrzavar volt, olyan eszméletlen mennyiségű nőt meg öreget hívtak be, hogy nem tudták őket bevagonírozni, mert olyan kapkodás volt. Az anyám húga azt mondta: „Te, innét mi lelépünk.” Anyám nem mert, de a húga csak erősködött, és hazaszöktek. Hazajöttek a csillagos házba. Mi aztán rettenetesen izgultunk, hogy melyik szomszéd mikor jelenti fel őket. De nem jelentették fel. Ők így kimaradtak abból a vagonírozásból, ami egyébként ment Auschwitzba. Úgyhogy így az anyuék megmaradtak.

Mi nem tudtunk semmit Auschwitzról, csak hallottunk, nem akartuk elhinni persze. A vidéki zsidókat, azt szemtanúktól tudtuk, hogy bevagonírozták. Úgy jött ez a hír, hogy „Képzeljétek el, mintha állatok lettek volna, úgy rakták be őket a marhavagonokba!”. De nem tudtuk ezt elképzelni, mert azt mondtuk, hogy hogyan, hol, akkor hogy tudtak mosakodni, hol volt a vécé. Ilyeneket kérdezgettünk egymástól, meg hogy „Á, ez nem létezik, valami túlzásnak kell ebben lenni. Ez nem lehet igaz. És hova viszik őket? Hát hogyha dolgozni viszik, akkor mire odaérnek, már nem is fognak tudni dolgozni”.

Mi úgy éltünk itt 1944-ben, hogy csak azt tudtuk, nekünk annyit kell tenni, hogy próbáljuk meg túlélni, amíg a németeket a szövetségesek leverik. És ha a németek le lesznek verve, utána minden rendben lesz, akkor megint élhetünk normálisan, minden helyrejön, a fiúk hazajönnek. És azt kell mondanom, hogy akik itt maradtak, azoknak talán ez az általános mentalitás volt a szerencséje, hogy a helyzetünk elképesztően reménytelen voltát és tragédiáját nem is fogtuk fel. Auschwitzra meg az egész szörnyűségre mi akkor jöttünk rá, amikor 1945-ben elkezdtek onnét visszajönni, meg ez a dolog elkezdett kitudódni. Nálunk ezt a témát olyan mértékben próbálta meg a rendszer besöpörni a szőnyeg alá, hogy valójában alig-alig lehetett erről hallani meg beszélni.

Egy nagyon éles fordulat volt [1944] október 15-e az életünkben [lásd: nyilas hatalomátvétel]. Ez a Horthy-proklamációval kezdődött. Jellemző, hogy az utcán ujjongtak az emberek. Volt, aki leszedte a sárga csillagot, és ölelgették egymást. Holott a proklamáció meg a Szálasi-hatalomátvétel között néhány óra telt csak el. De amikor megtörtént a hatalomátvétel, akkor azt mondtuk, hogy ezt nem fogjuk túlélni. Hallottuk, hogy miket mond a Szálasi a rádióban. Nemcsak a szöveget, hanem a hangsúlyt! Megjelentek a plakátok. Ez a teljes nyíltság. Fura módon az egész Horthy-rendszer alatt, annak ellenére, hogy akkor is voltak plakátok, amik előírták a zsidóknak, hol lakhatnak, mit csinálhatnak, azért annak valamelyest civilizáltabb volt a hangneme.

És akkor talán két hét múlva jöttek nagy stráfkocsikkal, és vittek bennünket a gettóba [1944. november vége felé kezdődött meg a zsidók átköltöztetése a gettóba. Lásd: budapesti gettó. – A szerk.]. Már a betelepítésünk se volt akármilyen, mert a Klauzál téren állt meg minden ilyen lovas kocsi, volt német teherautó is, de gondolom, a nyilasok is spóroltak a benzinnel, tehát inkább lovas kocsival hozták be a zsidókat, mintsem teherautón. A Klauzál térnek, nem tudom, hogy mind a négy sarkán-e, de kettőn biztos, mert arra emlékszem, föl volt állítva egy óriási, fából készült láda. Leszállították a zsidókat, és közölték, hogyha valakinek van bármilyen ékszere, órája, bármilyen értéke, dobja be. Ami még valakinél maradt, mondjuk, jegygyűrű vagy ilyen, dobálta is szépen be.

Én nagyon sokat adtam a tisztaságra, és bár anyám mondta, hogy ezt nem volna szabad csinálnom, ebből baj lesz, de én egy pipereszappant bedugtam a tréningnadrágom aljába. És motoztak. Tizennégy-tizenhat év körüli nyilas srácok motoztak, meg is találták nálam ezt a szappant, kivették, valami szörnyűt mondtak, valami zsidó rüfkét, és kaptam egy pofont érte. És elvették a szappant. Húsz-harminc év múlva, amikor nagyon jó körülmények között, jól öltözve, a saját gépkocsimat vezettem, ahányszor ott elmentem, mindig odanéztem arra a sarokra, ahol ez történt.

Az úgynevezett védett házak kivételével az összes pesti zsidót bezsúfolták a gettóba. Az azért elég sok volt erre a kis helyre. Borzalmas körülmények voltak ott, emberileg is. Nem azt mondom, hogy olyan szorosan voltunk, mint a marhavagonokban, de rettenetes sokan voltunk bezsúfolva. És az egyik legszörnyűbb dolog az volt, hogy amikor hozták stráfkocsikkal a zsidókat, volt olyan stráfkocsi, amiben csak gyerekeket hoztak felnőtt nélkül – az tényleg infernális látvány volt. Arra ma is úgy emlékszem vissza, hogy egész egyszerűen holttá váltunk a sok zsidó gyerek láttán, akivel nem voltak se szülők, se felnőttek [lásd: vöröskeresztes gyerekek a gettóban].

A gettóban be lettünk zsúfolva a Kisdiófa utca 3-ba, az első emeletre. Itt akkor is zsidók éltek, de hogy hova tették onnét az előző lakókat, a mai napig se tudom. Amikor mi oda beérkeztünk, az már egy üres lakás volt a maradék bútorok romjaival meg ruhák maradékával. Valamennyien együtt voltunk, tehát a nagyanyám, anyám, a két húga, az összes gyerek meg én.

Amíg építették a gettó körül a palánkot, ami körbevette, addig a gettóból kimenni nem lehetett a zsidóknak, de a gettóba minden nap néhány órát be lehetett menni. Ahol mi laktunk, a csillagos házban volt egy nagyon helyes keresztény asszony, akinek volt egy tizenöt éves fia, aki, hogy úgy mondjam, nagy vonzalommal viseltetett irántam. És ez a srác a mi elhagyott lakásunkból, annak a spájzából, amit ott a nagymama begyűjtött ennivalót, ami elfért a két kezében, zacskókban, cipelte napokon keresztül nekünk, amíg be lehetett jönni a gettóba. Hozott be lencsét, feles sárgaborsót, hagymát, krumplit, mindent, amit ott mi 1944 nyarán begyűjtöttünk a nagymama levezénylése mellett, aki nagyon szigorú volt, mert nagyon beosztással kellett élni. Ez nagyon komoly segítség volt, mert gyakorlatilag azt jelentette, hogy mi ugyan borzalmasan éheztünk, de azért nem haltunk éhen, szemben nagyon sok időssel, aki éhen halt.

Nagyon sokáig nem tudtunk ebben a lakásban lenni, mert amikor elkezdődött Budapest ostroma és a hozzátartozó bombázás, akkor az egyik bombázás során a mellettünk lévő ház, a Kisdiófa utca 5. kapott egy telitalálatot [A szovjet csapatok 1944. december 26-ára kerítették be a fővárost, Pest ostroma 1945. január 18-án, Budáé február 13-án ért véget. – A szerk.]. Ennek következtében a Kisdiófa utca 3. egyik lépcsőháza leszakadt. Akkor aztán ott mindenki úgy megrémült, hogy az egész ház leköltözött a pincébe. Egyébként az egész gettó a pincében élt. Mert nem is lehetett másképp. A pincében lent voltunk, vittük magunkkal, amit tudtunk az emeletről; és bár a másik lépcsőház ép maradt, de senki nem mert már felmenni az emeleti lakásokba, az állandósult bombázások, ágyúzás, belövések miatt.

Szegény anyám nagy bánatára volt a gettóban egy helyes kis barátnőm, egy Silzer Zsuzsi nevű lány, vele elmentünk és jelentkeztünk a Síp utca 12-ben, a hitközségnél futárnak. Kaptunk egy kis kézikocsiszerűt, és a kézikocsival minden nap elmentünk délben a hitközségre, ahol főztek levest. A levest kiosztották a futároknak, akik elvitték abba a házba, ahol laktak, vagy amit elvállaltak. Ezért fizetség nem járt, de mi egy kicsit több levest kaptunk. A gettón belül is a zsidóknak meg volt szabva, hogy mettől meddig lehetnek kint az utcán, délben volt egy óra, mondjuk, és délután egy óra vagy reggel, már nem tudom pontosan [A gettók zömét csak a nap bizonyos órájában lehetett elhagyni, a gettók területén azonban általában a nappali időszakban szabadon járhattak a zsidók. – A szerk.]. Amikor mi járkáltunk ki Silzer Zsuzsival, voltak szörnyű kalandjaink, aminek kapcsán aztán otthon is maradtunk. Mert amikor mentünk a meghatározott időben, a gettó belül tele volt nyilasokkal, és nem lehetett a szemükbe nézni. Ha valaki nagyon nyugodtan szembenézett velük, azt biztos, hogy valamiért megállították, és nagyon jól járt, ha csak egy pofont kapott vagy valami kisebb verést. Úgyhogy ez nem volt egy veszélytelen dolog. Szegény anyám annyit jajgatott, hogy „de mért kell ezt neked csinálni!? Mért teszel engem tönkre!? Zsuzsika, ezt ne csináld! Ne menj!” – habár a nagyanyám pártolta, mert ő meg azt mondta, hogy ez nagyon helyes, mert ezzel segít rajtunk meg magán. De a végén fölhagytunk ezzel.

Nem volt víz, nem volt villany, nem volt gáz. Rettentő kemény tél volt. Egyike volt a legkeményebb teleknek, amikre emlékszem az életemben – nagy szerencsénkre, mert ezért nem volt Pesten járvány. Mert Pesten hetekig hevertek ezrével temetetlenül a lovak meg az emberek, és semmi járvány nem volt, mert pokoli hideg volt. Nos, ebben a pokoli hidegben a gettó területén valamilyen csoda folytán volt egy-két nyilvános vízcsap, ami valószínűleg korábban a tűzoltáshoz szolgálhatott, és ide jártunk vizet venni. A gettóbeli háznak a pincéjében találtam rengeteg befőttesüveget. Vittem magammal befőttesüvegeket, és megtöltöttem vízzel, ami aztán már két óra múlva megfagyott. Nekem ez volt a tartalékom. Mert amíg a többiek azzal foglalatoskodtak, hogy hogyan tegyék ihatóvá, engem csak az érdekelt, hogy hogyan tegyem mosakodhatóvá.

Egy szép napon a gettóban egyszerre csak előkerült a Gréti nagynénémnek a férje, Bárdos Ernő, aki zsidó létére több magas kitüntetést viselő Horthy-hadseregbeli tiszt volt, azt hiszem, hogy alezredes volt vagy százados. Természetesen, ahogy a németek bejöttek, vagy már talán előbb, a hadseregből távoznia kellett. De sokáig valamiféle védettsége volt, így nem is került munkaszolgálatra [A zsidó származású hivatásos katonákkal kapcsolatos rendelkezéseket lásd: munkaszolgálat (musz).]. Kiderült, hogy ő is a gettóban van, méghozzá nálunk jobb körülmények között lakik a Kazinczy utca 11-ben, és elvisz minket. Mert ahol mi voltunk, az tipikus gettóház volt, a nyomorok nyomora, és az éhezés éhezése. Amikor jött a nagybátyám, és azt mondta, hogy „gyertek el, mert nálam van annyi ennivaló, hogy hárman is tudunk belőle enni, és nem a pincében vagyunk, hanem egy földszinti lakásban”, nagyon örültünk. Így egy kicsivel több ennivaló jutott a nagyanyáméknak, hogy mi, ketten anyuval már nem ettünk ott. Ha naponta egyszer ehettünk valamit, akkor az nagyon jó dolog volt.

Így hát átmentünk a Kazinczy utca 11-be, a földszinti lakásba, ami a viceházmesternek lehetett a lakása korábban, egy szoba-konyha. A nagybátyámon kívül volt ott még egy férfi meg egy nő, de kit zavart az? Matracon aludtunk. De a házban volt folyóvíz, ihattunk, mosakodhattam rendszeresen, ami elég fontos volt, mert mi nem is tetvesedtünk meg az ostrom alatt. Nagy könnyebbség volt, hogy vízért nem kellett elmenni. Mert azért ahányszor bárki elment utcai vizet venni, nem volt biztos, hogy vissza tud menni a pincébe, ahonnan jött, mert lehet, hogy útközben egy nyilas fejbe verte vagy lelőtte vagy bármi. A Kisdiófa utcában már a gyertyánk is elfogyott. Összegyűjtöttük a leolvadt viaszt, és abba a nagymama sodort valami kis rongydarabból belet, és avval világítottunk a pincében. Itt azonban volt gyertya is, volt feles sárgaborsó, minden nap lehetett kétszer enni belőle. Szóval nagyon nagy dolog volt. Ott is ért bennünket a felszabadulás. A mi családunk, akiket a gettóba vittek, életben maradt, csak apai nagymamám, az Anna nagymama halt meg a gettóban, valószínűleg a Wesselényi utcai kórházban [lásd: gettókórház], állítólag 1945 januárjában, de nincsen megbízható adatunk erről, és azt sem tudtuk meg bizonyosan, hogy hogyan került oda. Állítólag még 1944 nyarán megbetegedett, kórházba vitték, és onnét mint zsidót a gettósítás után átvitték a gettó kórházába.

1945. január 18-án bejöttek az orosz katonák a gettóba. Látták, hogy a zsidók legtöbbje a pincében volt. A szovjet katonák kézzel-lábbal elmagyarázták, hogy menjenek föl, mehetnek haza. Mi visszamentünk a Kisdiófa utca 3-ba, megnézni, hogy mi van a nagyanyámékkal. Hál’ isten, mindenki megvolt. És akkor elindultunk, de mi anyuval nem mertünk hazamenni a Tüzér utcába, hanem azt gondoltuk, hogy maradjunk együtt. Nagyanyámék lakásába mentünk, a Bulcsú utcába. Ez január 18. volt. Akkor Budán még bőven folytak a harcok, állandó belövés, ágyúzás, géppisztolyozás, tehát golyót kapni bárhol lehetett. Ahogy mentünk hazafelé, egyszerre csak egy géppisztolysorozat-szerűt hallottunk, nagyon megijedtünk, és beugrottunk a Dob utcában egy üzletbe. Az üzletnek föl volt tépve a redőnye, épp befértünk alá. Az egy olyan üzlethelyiség volt a gettón belül, ahova a meghalt vagy megölt embereket úgy fektették be, mint ahogyan a pincében a tűzifát szokták, hogy levegőzzön, az egyik sorra keresztben a másik sort. Így voltak fölhalmozva ott a hullák, persze csonttá fagyva, mert kint mínusz tíz-húsz fok volt heteken keresztül. Ebbe az üzletbe ugrottunk be. Úgyhogy akkor hiába lőttek, kirohantunk onnan, és kanyarogva mentünk a lövések miatt.

Eljutottunk a Nyugati térig, ami nagyon nyitott volt Buda felé. Volt ott egy nagy étterem, nem jut eszembe most a neve. Nagy fegyverropogás volt meg ágyúzás, és beugrottunk abba a kapualjszerűségbe. Ott találtunk egy csomó orosz kiskatonát hulla részegen. Ugyanis ezek lementek az étterem pincéjébe, és felhozták hordóban a bort meg a sört. Volt köztük két egész fiatal kis tatár, és a legnagyobb jóindulattal elkezdtek minket itatni. Mondták, hogy de finom, magyarázták, hogy igyunk csak. Meg is ittunk vagy egy pohárra való bort, még jól is esett ebben a rettenetes hidegben. Azután békésen továbbengedtek minket, és mi egyenesen visszamentünk a csillagos házba. A ház előtt nagy szabad tér volt, ahol két ágyú volt, amivel lőttek át Budára, amíg tartott az ostrom.

Nem tudtunk a szobákban lakni, mert az ablaküveg mind ki volt törve. A nagymamáméknál a gangról nyílt az előszoba, onnét a konyha, és amellett volt egy, a konyhával azonos nagyságú, eredetileg cselédszoba. Oda matracokat terítettünk le, és ott rendezkedtünk be. Az utcai ablakokat a nagymama perceken belül az otthon talált újságpapírral, lepedővel beszögelte. A konyhában a gáztűzhely mellett volt egy régi sparhelt, amiben ezzel-azzal lehetett tüzelni. Amikor már elfogyott minden ringy-rongy, amit el lehetett tüzelni, akkor a nagymama gyönyörű cseresznyefa ágyát fűrészeltük fel, és az lett elfűtve.

Mit ettünk? Hát nagyon jót ettünk, lóhúst. Január végén egyre katasztrofálisabb méreteket öltött az éhezés. És akkor a nagymama magához vett a valamikori spájzából két szép zománcozott vödröt, és azt mondta: „Most elmegyünk ennivalóért.” És elment velem. Azt mondta nekem útközben: „Idefigyelj! A szádat ki nem nyithatod, hogy mi az, amit mi viszünk haza!” A nagymama megvizsgálta az elhullott lovakat, hogy melyik volt beteg, melyik pusztult el lövéstől, mert az egészséges volt. Lefűrészeltünk a megfagyott lócombokból, és vittük haza. Otthon azt kellett mondani, hogy találtunk két parasztot, aki árulta ezt a húst, és attól vettük. Szerintem anyámék tudhatták, hogy mit vittünk haza, csak úgy tettek, mintha nem tudnák. Február végéig gyakorlatilag ebből éltünk, ezt ettük. Aztán egyre jobban kellett igyekeznünk, mert már mások is a lóhúst fűrészelték meg vitték haza.

Nagymama különben is nagyon stramm volt, mert amikor visszamentünk, láttuk, hogy nagyon sok mindent elvittek tőlünk a lakásból. Hiányzott neki ilyen terítő, olyan dunyha, mindenféle a lakásból. A háznak az ott maradt lakói az ostrom miatt leköltöztek a pincébe. Nagymama lement a pincébe, és azt mondta, hogy most jelentkezzen az, aki tőlünk vitt el ezt, ezt meg ezt! Mert én ezeket kérem vissza. És visszakapta. Az egyik hozott két kispárnát, a másik két dunyhát, a harmadik hat tányért, öt lábost.

Azt kell mondanom, hogy nekünk valószínűleg nagyon nagy szerencsénk volt, hogy olyan sok kisgyerek volt velünk. Mert ugye ott volt anyám húgának, Lenkének a két bűbájos ikerkislánya, a fia, és ott volt még negyedik pici gyereknek a szegény nagybátyámnak a kisfia, a Tomi. Ezek az orosz katonák imádták a gyerekeket, és a mocskos, zsíros sapkájukban hordták hozzánk a kaját, barna cukrot, a fekete, tepsi alakú orosz kenyeret, és a gyerekekkel szakadatlanul beszélgettek, és ölbe vették őket. Úgyhogy ez nekünk nagy szerencsénk volt. Ezzel együtt anyám az én fejemet bekötötte, és eldugott, amennyire tudott [Tudniillik, hogy ne erőszakolják meg a szovjet katonák, akik nagyon sok fiatal nőt erőszakoltak meg Magyarországon. – A szerk.].

Szörnyű rémhírek keringtek, hogy mi van a munkaszolgálatosokkal, hogy mi van Ukrajnában. Sajnos utóbb kiderült, hogy azok a rémhírek, amiket mi hallottunk, elbújhattak az igazság mellett. Apámról meg anyám férfitestvéreiről semmit sem hallottunk. A legelső, akiről hírt hallottunk, az apám volt. Apám Borban volt. Borban a munkaszolgálatosok a rézbányában dolgoztak borzalmas körülmények között, és nagyon örültek, amikor egyszer csak elindítottak haza egy menetet. És mindenki, aki abba nem fért bele, teljesen ki volt borulva, hogy azok már indulnak haza, és ővelük ott mi lesz. Ez az úgynevezett első lépcső volt, amit végighajtottak egészen az osztrák határig [Randolph L. Braham írja, hogy a németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók első csoportja (kb. 3600 fő), kb. 100 főnyi magyar őrszemélyzet kíséretében szeptember 17-én indult el Borból. Embertelen körülmények között hajtották őket Belgrád, Újvidék és Zombor érintésével Mohácsra. Onnan Szentkirályszabadjára (Veszprém vm.) vitték őket, s valamennyiüket Németországba, a flossenburgi, sachsenhauseni és oranienburgi koncentrációs táborokba deportálták. (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.]. Ez volt az, ahol Abdánál Radnótit is lelőtték. Abból az úgynevezett első lépcsőből borzasztó kevesen maradtak meg. Mígnem a második lépcső szinte teljes épségben hazajött, kivéve, akit útközben lelőttek, vagy megfagyott, vagy éhen halt. [Braham információi alapján úgy tűnik, hogy a „második lépcsőben” útnak indított bori munkaszolgálatosok sorsa sem volt jobb, mint az előzőé: az evakuált zsidók második csoportja, kb. 2500 ember szeptember 19-én hagyta el gyalogmenetben Bort. Több száz embert legyilkoltak útközben, a többiek október 6-án érkeztek Cservenkára, ahol 7-én és 8-án 700–1000 embert, miután előbb megásattak velük egy hatalmas gödröt, és lerakatták velük minden értéküket, még a karikagyűrűjüket is, lemészároltak, az életben maradottakat pedig továbbhajtották Zombor felé. Innen – további gyilkosságok mellett – Bajára, majd onnan Szentkirályszabadjára vitték őket, ahonnan zömmel Buchenwaldba és Flossenburgba deportálták a még életben maradottakat. (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.)] Amikor Borból indították haza ezt a második lépcsőt, menet közben partizánok támadták meg őket, és egy páran ezek közé keveredtek. Apám rögtön be is állt hozzájuk. Temesvárra került, és Temesvárról jött haza 1945. február végén, hol gyalog, hol talált egy vonatot, ami ment húsz kilométert, hol fölkéredzkedett egy teherautóra, és így ért haza. Emlékszem: egyszer csak csöngetnek, a nagymama kinyitotta az ajtót, és apám ott állt egy óriási hátizsákkal, amiben rengeteg ennivalót hozott nekünk.

Ekkor, apámtól megtudtuk ezt az egész bori dolgot, hogy volt ez Borban. Szerintem a mienk egy nagyon szerencsés család volt, mert hárman haltak meg közülünk, a többiek túlélték. Anyám ikertestvére, Aladár Ukrajnában halt meg munkaszolgálatosként az úgynevezett „kukorékolós században”. Volt akkor egy-két hírhedt munkaszázad Ukrajnában. Ugye a keretlegények se voltak egyformán gonoszak, voltak emberibbek meg kevésbé azok. Ez egy olyan század volt, ahol a keret azt csinálta – ugye 1941–42 tele szörnyű hideg tél volt –, hogy ebben a szörnyű hidegben fölmászatta a munkaszolgálatosokat, akiket büntetni akart, a fára, és addig kellett nekik kukorékolni, amíg le nem estek. Mert ha abbahagyták, lelőtték őket [Nemcsak kukorékolniuk kellett, hanem kiabálniuk is, azt, hogy „Koszos zsidó vagyok!”. Forrás: „Fegyvertelenül álltak az aknamezőkön…” Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon. Összeállította és szerkesztette: Karsai Elek, Budapest, MIOK, 1962.]. Ebben a században szolgált a nagybátyám. Hogy ott volt, és meghalt, azt onnan tudtuk, hogy valamikor 1945. március tájt jött egy vele együtt szolgáló, aki hazakeveredett, és ezt elmondta. Hogy ez a kukorékolás nemcsak legenda volt, emlékszem, hogy 1945-46 körül voltak ilyen jellegű perek. És ennek a „kukorékolós századnak” a parancsnokát meg néhány őrmestert meg a keretlegényeit elítélték.

Még ketten haltak meg Auschwitzban: az édesapám nővére, a Gréti és a lánya, a Lilike. Állítólag egy rokonuk följelentette őket itt, Pesten, és elvitték őket. Amikor Auschwitzba kerültek, Gréti fiatal, jó erőben lévő lányát Mengele úr jobbra intette volna, és őt balra, de a lánya azt mondta, hogy nem hagyom ott az anyut. És addig kiabált, amíg vele mehetett – egyenesen a gázkamráig.

Előkerült anyám öccse, Laci és anyám húgának a férje, Breitner Sándor. Ők szörnyű munkaszolgálatos században voltak, de már nem emlékszem rá, hogy hol. Az egyiknek volt valami kisebb sebesülése.

Róza néni [az anyai nagyapa testvére] megérte  a pénzét. Anyám húgának meglehetősen sok, szép ékszere volt. Gyűrűk, karkötők, láncok. 1944-ben, amikor bejöttek a németek, Róza néni  Dömsödről – mert ő végig ott volt – bejött Pestre, és fölajánlotta, hogy ami kell, adjátok ide, eldugom. A Lenke nagynéném odaadta neki az ékszereit. És 1945-ben Róza néni jelentkezett nálunk, és azt mondta, hogy „Jaj, drága gyerekem, amit nem vittek el a németek, azt elvitték az oroszok!”. De aztán pechje volt, mert anyám legkisebb testvére, a Laci egy barátjával kiment a Róza nénihez, és azt mondták neki: „Róza néni, vagy előadja az ékszereket, vagy addig verjük magát, amíg nem kerülnek elő az ékszerek!” Erre azt mondta, hogy „rokonokkal ezt csináljátok?”. De az ékszerek előkerültek, és visszaadta.

1945 után az első Joint konyhákat apu létesítette. Temesvárott a háború után nagyon hamar az amerikai Joint létesített egy irodát. Apám odament, és miután kitűnően tudott németül, megértette magát. És hozott magával [Budapestre] egy papírt azzal a feladattal, hogy létesítsen itt Joint konyhákat. Létesített is. A valamikori Claridge kávéházban volt az egyik. Ez az Oktogonon volt [A Claridge, amely egy zenés kávéház volt, a Nagymező utca 11. számú ház földszintjén működött 1938-tól. A ház az 1970-es évek óta a Radnóti Színháznak ad otthont. – A szerk.]. Úgy emlékszem, ez volt az első Joint konyha, ami itt megnyílt Pesten. 1945-ben tavasszal, nyáron, ősszel itt még nagy éhezések voltak. Akkor az emberek ezrével jártak batyuzni vonattal vidékre, és onnan szereztek élelmiszert [lásd: feketézés, cserekereskedelem].

Mivel az apu ezzel a Joint megbízatással jött haza, neki nagyon jó fizetése volt. Úgyhogy mi anyagilag attól kezdve, hogy apám hazajött, rendben voltunk. Gazdagok nem voltunk, de alapvető problémánk nem volt. És ami nagyon fontos volt, hogy a fizetése jelentős részét természetben kapta. Tehát, amikor még 1945-ben nagy volt az éhezés, 1946-ban pedig jött az iszonyatos infláció [lásd: a forint bevezetése], akkor apám részben természetben kapott fizetésében sok alapvető, sőt luxusnak is számító élelmiszer volt, például liszt, zsír, cukor, rizs, szardínia, fűszerfélék, kakaó, tejpor, Hershey csokoládé.

Aztán még több Joint konyha lett Pesten. Külföldről szállították az élelmiszert ezeknek a konyháknak az ellátására, illetve amit apu itthon be tudott szerezni, azt beszerezte. Apámnak ezekbe a konyhákba különböző szakemberek kellettek. Többek között például főszakács. A fő konyhájának a főszakácsa az anyám húga lett, aki máshoz nem, de ehhez kiválóan értett. Soha életében ezt nem tanulta szerintem, csak az élet kitanította őt rá, és volt hozzá érzéke. Remekül megszervezte a konyhát és a hozzátartozó éttermet, kitűnően főztek ezeken a konyhákon. Oda olyanok jártak enni, mint például a művészvilág színe-java. Dayka Margittól,  Dobay Lívia operaénekesnőn keresztül, Szép Ernő költő-íróig, mert nem volt mit enni [Dayka Margit (1907–1986 )– színésznő; Dobay Lívia (1912–2002) – szoprán énekesnő; Szép Ernő (1884–1953) – költő, író. – A szerk.] Hogy milyen elv szerint működött ez, hogy oda ki mehetett enni, ki nem, azt nem tudom, de elsősorban az ostromot átélt zsidók kaptak meleg ebédet, meleg vacsorát, és azt hiszem, reggelit is.

Három konyha biztos volt. Volt a fő konyha az Oktogonon, volt még egy valahol a Jókai tér környékén [a Zichy utcában], és volt egy Budán. Ezeket a semmiből szervezte meg az apu. A helyiségtől kezdve a konyhai eszközökön át a személyzetig, a szakácsokig, a könyvelőkig, a munkásokig, akik a nyersanyagokat szállították. Úgyhogy ez egy nagyon komoly szervezőmunka volt. Az apu nagyon ügyes volt ilyesmiben, és több évig csinálta, amíg ez ment. Azután a Joint konyháit valamikor az 1950-es években bezárták. De a Joint mint szervezet sokáig megmaradt, még osztott különböző alapon segélyeket, meg patronált idős zsidókat [A Jointot 1953-ban a kormány irodája bezárására és tevékenysége felfüggesztésére kényszerítette. 1980-ig a Joint a svájci zsidó hitközségen keresztül segített a magyarországi zsidóknak, majd 1980-ban térhetett vissza hivatalosan Magyarországra. – A szerk.].

1945 tavaszán kiderült, hogy amikor anyuval 1944-ben átmentünk a csillagos házba, a Tüzér utcai lakásunkba beköltöztettek egy erdélyi családot. Nem is akartunk igazából visszamenni, mert nem volt az egy igazán jó lakás, és megtudtuk, hogy az erdélyi család valójában egy menekült zsidó család volt. Tehát nem akartuk, hogy utcára kerüljenek. Elköltöztünk a Sziget utca (ma: Radnóti Miklós utca) 9-be. Apám-anyám szívesen jött vissza az Újlipótvárosba.

Volt egy Borsodi nevű fényképész, aki anyáméknak régi-régi ismerőse volt. A fényképész zsidó volt, a felesége keresztény. A feleségének volt valami kisebb birtoka vidéken, és oda leköltöztek már az ostrom alatt, tehát itt hagyták ezt a lakásukat, és mi megvettük. Én az első házasságkötésemig, ami 1950-ben volt, ott is laktam.

Nekünk a háború alatt gyakorlatilag majdnem mindenünk elpusztult. Leégett a Tüzér utcai lakás, de amit újonnan vettünk, az ottmaradt. A nagyanyámékhoz már csak úgy költöztünk a csillagos házba, hogy volt anyámnak egy bőröndje meg nekem egy bőröndöm. Szóval alig valamink maradt meg. Tehát gyakorlatilag újból be kellett rendezkednünk. Anyu bútort meg ágyneműt meg étkészletet élelmiszerért vett. Egy hatszemélyes étkészlet öt kiló zsír, hat kiló liszt és így tovább. Ez nem volt illegális, mindenki ezt csinálta. Bizonyos drágább dolgokat aranyért lehetett venni, x gramm aranyért vagy Napóleon-aranyért [Napoléon d'or – I. és III. Napóleon korában vert 20 frankos aranyérme. – A szerk.]. Először élelmiszert kellett szerezni, azért lehetett aranyat venni, és azért lehetett mást venni. Egészen, amíg be nem jött a forint, 1946 augusztusáig ment így. De volt egy kis baj: a forinttal együtt a jegyrendszer is bejött. Mert 1946-tól 1952-ig jegyrendszer volt. Ezt azért tudom véletlenül ilyen pontosan, mert az idősebbik lányom 1952-ben született, és a jegyrendszer olyan érdekes volt, hogy ő még meg se született, még magzat volt, de járt neki is jegy, és kaptam vaj-, tej-, kolbász-, hús- és egyéb  élelmiszerjegyet az ő részére is [Az ellátás nehézségei miatt a már a háború alatt bevezetett jegyrendszert – lásd: Jegyrendszer Magyarországon (1940–1951) – csak 1949-ben szüntették meg, amikor teljesítettnek  nyilvánították a hároméves tervet. Az elhibázott gazdaságpolitika miatt azonban 1950 második felében már jelentős áruhiány mutatkozott, ezért részlegesen visszaállították a jegyrendszert: 1951 januárja és áprilisa között bevezették a cukor- és lisztjegyet, a zsír- és szappanjegyet, a kenyérjegyet, majd a húsjegyet. 1951 decemberében eltörölték a jegyrendszert. – A szerk.].

A háború után folytattam az iskolát. 1945 márciusában indult el újból az iskola a Wesselényi utca és a Körút sarkán álló privát házban. A Lázár Piroska gimnázium [a háború előtt] mint magángimnázium működött. 1945 után nem lehetett nem állami egy gimnázium [lásd: iskolák államosítása Magyaroszágon]. Így maradtunk 1945 után is a Pesti Izraelita Hitközség Abonyi utcai Leánygimnáziumának a tagozata. Tehát mi például évnyitóra meg évzáróra az Abonyi utcai hitközségi gimnáziumba jártunk. Az Abonyi utcai gimnáziumnak volt egy templomi része, ott tartották meg a nagyobb ünnepeket. Az egyik nyelv a latin mellett a német volt. És amikor 1945-ben összeverődtünk, megtagadtuk, hogy a németet folytassuk. Volt egy csodálatos némettanárunk, egy dr. Gordon Eta nevű tanárnő, aki egyébként az ország egyik legjobb francia műfordítója volt. És így a mi nagy szerencsénkre egy pillanat alatt átválthattunk a németről franciára.

Lehettünk körülbelül olyan harminc-harmincöten az osztályban, amikor indultunk 1941-ben. A felszabadulás után, amikor összeállt újból az osztály, és egy negyedév alatt lenyomtuk gyakorlatilag egy évfolyam anyagát, voltunk tizenhatan. A lányok egy része elpusztult, egy része nem jött vissza Magyarországra, volt, aki élt, de nem jött vissza a mi gimnáziumunkba. Az ötvenedik érettségi találkozónkon, 1999-ben elkezdtünk arról beszélni, hogy mi soha életünkben nem beszéltünk arról, hogy velünk mi történt 1944-ben. Annyit tudtunk egymásról, hogy ki hol volt. Volt köztünk egy olyan lány, aki megjárta Auschwitzot, tehát ott volt a [tetovált] szám a karján [Auschwitzban azoknak a deportáltaknak a karjára, akiket nem küldtek azonnal a gázkamrába, hanem kiválogatták munkára, számot tetováltak. Nevük helyett egy számuk lett. – A szerk.]. Valahogyan nem kérdeztük meg, hogy te hogy keveredtél haza, hogy élted túl. Soha nem kérdeztük egymást Az érettségi találkozón el is mondtuk egymásnak, hogy azért utólag rájöttünk, hogy ez valami feneketlen trauma lehetett ilyen fiatal lányoknál, hogy úgy éreztük, mint akiknek a torkát összeszorították egy kötéllel, hogy soha erről ne beszélj. Én ezt az egész dolgot hihetetlen szégyennek éreztem, hogy ez velünk megtörtént, azt kell mondanom, hogy szinte mások helyett szégyelltem magamat. Ilyen szégyenérzettel gondolok vissza ma is ezekre a dolgokra.

1949-ben érettségiztem, akkor jelentkeztem a közgazdasági egyetemre, ahova nem vettek föl, mert kispolgári származású voltam hivatalosan, de egyébként nagyon gyenge felvételi dolgozatot írtam. Ez volt 1950-ben, és az volt a felvételi téma, hogy „Kossuth vagy Széchenyi?”, tessék ezt elképzelni! Nagyon érdekes volt, hogy egy közgazdasági egyetemen ez volt a felvételi téma. Nem vettek fel, és akkor egy jó ideig ebben maradtam, és elmentem dolgozni. És hosszú-hosszú idő után elmentem a külker főiskola levelezőjére, és azt végeztem el [1957-ben jött létre a Külkereskedelmi Levelező Iskola. 1962-ben átalakult önálló Felsőfokú Külkereskedelmi Szakiskolává, ahol a nyelvi és levelező képzés keretében külkereskedelmi áruforgalmi szakismereteket oktattak, valamint külkereskedelmi üzletkötőket képeztek. 1964-től már három szakkal és négy nyelvi tanszékkel működött, 1971-ben főiskolai rangot kapott, ekkor vette fel a Külkereskedelmi Főiskola nevet. – A szerk.]. Akkor már felnőtt voltam, de jól tettem [lásd: esti és levelező oktatás].

Anyámék 1950 körül elváltak, és anyám, aki addig háztartásbeli volt, nehezen ment el dolgozni, és csak különböző alkalmi munkái voltak. Én először elmentem tisztviselőnek a Szabolcs utcai kórházba, mert az első férjemnek – akit én akkor már ismertem a húgán, az én gimnáziumi osztálytársnőmön keresztül – a nagybátyja ott volt gazdasági igazgató. Így én oda kerültem mint tisztviselő. Akkor onnét – már nem tudom, hogyan – 1950-ben átkerültem a MOKÉP-hez [A magyar filmipar és filmforgalmazás államosításakor (1948) létrehozták (a) a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalatot (többször is átszervezték, 1959-ben létrehozták a Hunnia Filmstúdiót és a Budapest Filmstúdiót, majd a kettőt összeolvasztották „Magyar Filmgyártó Vállalat /MAFILM/ néven) és (b) a Mozgóképüzemi Nemzeti Vállalatot (MOKÉP; a Népművelési Minisztérium alá tartozott): A MOKÉP lett – és volt 1989-ig – az egyetlen központi filmkölcsönző és -forgalmazó vállalat, de mozija nem volt. – A szerk.], ott műsorbeosztó voltam. A műsorbeosztó osztotta be az országban lévő normál és keskeny (akkor még volt ilyen) moziknak a műsorát, általában egy  hónapra előre. Egy-egy megye volt a területünk, így én például eleinte Vas és Zala, majd Somogy megye, végül Pest megye moziinak a műsorát intéztem. Egy moziműsor a játékfilmből, az úgynevezett kísérő filmből, ami egy rövidfilm volt, és híradóból állt. Minden héten megkaptuk az a heti új (külföldi – ami főleg szovjet és szocialista volt –, valamint magyar) filmek megjelenését, hogy hány kópiában forgalmazzák. A filmeket természetesen mind láttuk, hetente kétszer-háromszor filmvetítéssel kezdődött a munkanap.

Utána elmentem dolgozni 1957-ben a Hungarofilm Vállalathoz [A Hungarofilmet 1956-ban hozták létre a magyar filmek külföldi forgalmazására, illetve külföldi filmek importjára. – A szerk.]. A második férjem  akkor az igazgatóhelyettese, majd 1962-től az igazgatója volt.

Év végén eljöttem, és átmentem az Artexhez [Az Artex Külkereskedelmi Vállalat volt felelős a külföldre irányuló állami műtárgykivitelért. – A szerk.]. Ott foglalkoztam egy jó pár évig magyar játékexporttal. Akkoriban csak állami külkereskedelmi vállalatok voltak, talán összesen huszonöt-harminc volt az országban. A Külkereskedelmi Minisztérium határozta meg az egyes vállalatok profilját, és a játékexportot  áttették a Konzumex külkervállalathoz.

Körülbelül harminc évig dolgoztam ott, kezdtem mint üzletkötő, és befejeztem mint kereskedelmi igazgató. A Konzumex kereskedelmi igazgatóságokra volt fölosztva. Hozzám tartozott a ruházat, textília. Ez olyan munka volt, amit első perctől fogva szerettem. Harminc év a Konsumexnél. Ennyi időt az ember nem is tudna szerintem eltölteni egy helyen, csak akkor, ha ott nagyon jól érzi magát. Ez egy jó vállalat volt. Nagyon szomorúan láttam, amikor hazajöttünk Rómából 1990 nyarán, hogy kezdték a privatizációval szétszedni. Egyébként ehhez a vállalathoz tartozott az összes fogyasztási cikk importja, kivéve az autóké, mert az a MOGÜRT-é volt [A MOGÜRT (Magyar Országos Gépkocsi Üzemi Részvénytársaság) 1946-ban alakult meg, 1948-ban államosították, majd egy évvel később szakosított külkereskedelmi vállalattá alakították át, és a neve MOGÜRT Gépjármű Külkereskedelmi Vállalatra változott. A cég fő profilja az autók és autóalkatrészek exportja és importja volt. A vállalatot 1992-ben privatizálták. – A szerk.]. A tőkés ruházati import tartozott hozzánk, de a tőkés ruházati exportot a Hungarotex [Külkereskedelmi Vállalat] folytatta. Mi kereskedtünk a rubel-elszámolású országokkal – ezek a KGST-országok meg Kuba, Kína és Vietnam voltak. Ezekkel mi végeztük a ruházati meg az egyéb fogyasztási cikkek exportját is. Úgyhogy nálam is rengeteg import is meg export is volt. Izgalmas, érdekes munka volt.

Egy külkereskedelmi vállalatnak a szellemi nívója, azt hiszem, jobb volt, mint akár egy belkereskedelmi, akár egy ipari vállalatnak. Mert nekünk azért nyelveket kellett tudni, kellett valami szélesebb látókör, ismeret ahhoz, hogy tárgyalni tudjon többek között nyugati szakemberekkel is. Természetesen mindenki tudta, hogy miután nagy volt az érintkezési felület külfölddel, külföldi cégekkel, külföldi személyekkel, járnak hozzánk a belügyből. Legtöbbször a személyzetishez vagy az igazgatóhoz mentek, érdeklődtek erről-arról, és meg voltunk róla győződve, hogy vannak köztünk téglák [besúgók]. De ez senkit igazából nem érdekelt. Én is mindig azt mondtam, hogy ha rólam valamit jelentenek, hát jelentenek. Semmi olyat nem teszek, amiből nekem bajom lehetne. De volt olyan kollégám, akiről tudom, hogy volt balhéja. Korrupciógyanúba keveredett, aztán mégis hagyták, hogy dolgozzon, szóval ilyen elmaszatolt dolgok voltak [].

Nem voltak rosszak a fizetések, és a fizetésen kívül volt nyelvpótlék. Nekem negyvenöt százalék nyelvpótlékom volt, mert akkor három felsőfokú nyelvvizsgám volt. Ugyanis anyám tanulási mániájából kifolyólag négy nyelvet nagyon jól megtanultam. Én mindig azt mondtam, hogy ha nekem ötször annyi fizetést adnának, teljesen felesleges lenne, mert ötször jobban nem tudnék dolgozni. Mert úgy dolgoztam, mintha a magamé lenne.

Akkoriban az emberek jelentős része úgy gondolta, hogy nem vagyunk elég jól megfizetve, és lehetőség szerint minél kevesebbet adjunk ki magunkból. Ez főleg akkorra volt igaz, amikor már lehetett valami mellékállásból plusz pénzt keresni. Voltak GMK-k [lásd: gazdasági munkaközösség] és hasonló  lehetőségek. Nagyon sok ember élt így, hogy tessék-lássék, amit nagyon muszáj volt, azt megcsinálta, de az erejét tartogatta a privát életére [Az interjúalany feltehetően az 1970-es évekről beszél, mert a kisebbik lánya akkor volt gyerek. GMK-k viszont csak 1981-től évektől léteztek. – A szerk.]. De azért sokan dolgoztak tényleg lelkiismeretesen a munkahelyükön. A két lányom, pláne a kisebbik, még ma is mondja, hogy én milyen keveset voltam velük. És ezt nagyon sajnálom egyébként, de tényleg úgy volt, hogy ha dolgozni kellett, mert valamit végig kellett vinni, engem egyáltalán nem érdekelt, hogy hány óra van, délután öt-e vagy este hét.

Elég nagy szigorúságot tartottam. Azt mondtam: „Gyerekek! Karácsonykor el lehet fogadni egy üveg kölnit vagy egy üveg bort, de itt megvesztegetés nincs, mert ha valahol van, akkor kész.” „Nem azért, mert tiltja a törvény, hanem azért, mert akkor nem leszünk többé szabad emberek. Akitől valamit elfogadsz, azzal soha többé szabadon nem tudsz tárgyalni. A lekötelezettje vagy, és te vele már többé jó üzletet kötni nem fogsz.”

A munkatársaimnak őszintén megmondtam a véleményemet róluk, a munkájukról. Szívesen dicsértem, ha volt mit, de azt is megmondtam, ha rossz munkát végeztek, vagy éppen nem volt valaki alkalmas. Ez nem volt szokás. Az embereket egy kicsit hazugságban tartották, mert nem szembesítették őket azzal, hogy mire képesek. A végére az a csapat, amelyikkel én dolgoztam, remek emberekből állt. Néhányukkal most is nagyon jóban vagyok.

A Konzumexnél a munkámból kifolyólag sokat utaztam. Ez akkoriban elég privilegizált helyzet volt. Azért is szerettem ennyire a munkámat, mert tele voltam sikerélményekkel. Valahogyan szerencsém volt sok időn keresztül, hogy szinte soha nem kötöttem rossz üzleteket. Heteket, hónapokat voltam külföldön. Kínában voltam háromszor, méghozzá hosszú ideig. Egész Európát bejártam, Távol-Keletre nagyon sokat utaztam, voltam amerikai-, latin-amerikai és afrikai országokban. Hallatlan nyitottságot adott ez a munka. És egy közvetlen információszerzési lehetőség volt, ami megfizethetetlen. Nagyon szerettem utazni, a férjem is rengeteget utazott, de soha föl nem merült bennünk, hogy disszidáljunk. Egy sor barátunk disszidált 1956-ban [lásd: disszidálás], de nekünk ez nem jutott eszünkbe. Én azt gondoltam, hogy ide születtem, ez a hazám, vagy olyan rendszer van, ami nekem tetszik, vagy nem, de akkor is ez az egy nyelv az anyanyelvem, itthon vagyunk, tehát nincs miért disszidálni.

Az első férjem, Varga György [szül. 1924] húgával egy gimnáziumi osztályba jártunk. Ő a háború után lett az osztálytársnőm, nagyon okos, helyes lány volt. Jó barátok lettünk, és ugye jött az iskolába a húgáért a bátyja, belém szeretett, és éppen csak azt volt hajlandó megvárni, amíg leérettségizem, és érettségi után, 1950-ben össze is házasodtunk.

Ő egy vidéki [barcsi] zsidó család tagja volt. Az édesapja egyike volt a legrégibb magyarországi szocdemeknek [lásd: MSZDP], úgyhogy őt nem is mint zsidót vitték el  vidékről, hanem sokkal előbb mint szocdemet Mauthausenbe. De csak őt vitték el, a családot békén hagyták, aztán mint vidéki zsidókat vitték el, és az édesanyját Auschwitzban elgázosították, de a férjem húga megmaradt. Tetováltak rá számot, és csontvázként hazajött. Az apja később megnősült másodszor is, és 1946-ban felköltöztek Pestre, Budára pontosabban. Ez egy nagyon rendes, helyes, barátságos légkörű család volt. Kedves, nagyon okos ember volt az apja. A férjem gyerekkorában lehetett valami vallásosság a családban, de mivel az édesapja szocdem volt és nagyon felvilágosult, olyan nagy vallásosságról bizony szó se volt, inkább hagyományápolásról.

A zsidó családokban sok azonosság volt a hagyományokban. Például amikor anyám a hét végére libát vett, annak sajátos „menetrendje” volt. Pénteken volt húsleves és aprólék, gomba- vagy paradicsommártással. Szombaton sült liba és máj volt, sólettel, töltött libanyakkal. Ez a libanyak bőre, paprikás liszttel megtöltve, a sóletben főzve vagy külön megsütve, felszeletelve. Ugyanez a szokás volt az első férjem családjában, Barcson és a második férjem családjában, Pesten.

Az első férjemnek már nagyon fiatalon nagyon magas beosztásai voltak, mert kitűnő gazdasági szakember volt. Először a Földművelési Minisztériumnak a főkönyvelője volt. Aztán nagyon sokáig a Magyar Televízió propaganda-reklámszervezetének volt a vezetője. Nagyon jó gazdasági szakember volt. És aztán az első nem állami rádiót, a Danubius Rádiót ő hozta létre.

Hét évig éltünk együtt. Azért váltunk el, mert valahogy nem illettünk össze. Énmiattam váltunk el, én nem akartam a házasságot fönntartani. Ez a Kádár-rendszer kezdete volt, amikor a szocialista erkölcs konzervatívabb, dogmatikusabb volt, mint a legkeresztényibb erkölcs. És ha a két váló fél közül az egyik azt mondta, hogy én fönn akarom tartani a családi kapcsolatot, különösen, ha közös gyerek is volt, akkor nehezen lehetett elválni. Úgyhogy több mint két évig tartott a válóperünk, végül 1959-ben váltunk el. A válás után, ha nem is volt baráti, de korrekt maradt a viszonyunk, hiszen volt egy közös gyerekünk. Sőt amikor a második férjem meghalt, ő nagyon rendesen felkeresett, hogy tud-e segíteni valamiben. Az első férjem  1995-ben halt meg itt, Pesten.

A nagyobbik lányom, Julika, 1951-ben született, a Kossuth Zsuzsa gimnáziumban érettségizett, kitűnő eredménnyel. Ekkor már anyámmal élt, mert amikor elváltam, és újból férjhez mentem, ő anyámat választotta, vele akart élni. Anyám, azt hiszem, őt szerette a legjobban a világon. Együtt is éltek egészen Julika férjhezmeneteléig, 1972-ig. Julika az ELTE jogi szakán doktorált, de nem jogászkodott soha, újságíró lett, mint a férje. Két gyereke van: Péter, a legidősebb unokám, aki most harmincegy éves, neurobiológus kutató, „summa cum laude” doktorált, nemrég nősült meg. A lánya, Mariola pedig egy nagy bank központjában dolgozik. Két okos, kedves, melegszívű gyerek.

A második férjem, Dósai István egy kifejezetten jómódú zsidó családból származott. Az édesapjának péksége és péküzlete volt, meg bérházai valamikor még a két háború között. De tönkrementek még a németektől függetlenül is, mert volt egy rokonuk, akinek a férjem apja kezességet vállalt egy váltóra, amit az nem fizetett ki. A férjem anyanyelvi szinten beszélt németül, mert gyerekkorában fräulein volt velük, és így tanultak meg  németül. De anyanyelvi szinten beszélt öt nyelven: németül, angolul, franciául, olaszul, spanyolul. A bátyja még eggyel többet tudott, még portugálul is tudott nagyon jól.

A Szent István gimnáziumban érettségizett 1944-ben. Kitűnőre érettségizett mindenből, pedig akkor nagyon kegyetlen dolog volt egy zsidó fiúnak kitűnőre érettségizni. És behívták rögtön munkaszolgálatra. Borban volt [lásd: bori rézbányák], onnét jött haza. Ő is ebben a bizonyos második lépcsőben volt.

A férjem nagyon baloldali érzelmű és meggyőződésű volt. Jelentkezett húszegynéhány éves korában az egyetem mellett a honvédségbe. Nagyon fiatalon a szolnoki repülőtiszti főiskolán volt főhadnagyi rangban politikai tiszt. Itt tanította a jövendő repülőtiszteket. Egy ízben lement a Farkas Mihály, aki akkor honvédelmi miniszter volt, egy szokásos reptérvizitre. A férjem éppen az 1933-as németországi választásokat magyarázta a hallgatóinak, és ott maradt a táblán egy grafikon, ami azt mutatta, hogy a korábbi német munkáspárti szavazók közül milyen sokan szavaztak a náci pártra [Az 1933-as választást a Hitler vezette Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt nyerte meg, és Hitler lett Németország kancellárja. – A szerk.] Farkas Mihály nagy megdöbbenéssel nézte, bement a tanterembe is, hogy mi ez. Kérdezte, hogy ki az, aki az iskolán ezt tanítja. Mondták, hogy a Dósai. „Hát ennek jó lenne utánanézni” – mondta Farkas.

Ebből egy koncepciós per lett. Egy katonatiszt barátja, akivel egy albérletben lakott, volt az elsőrendű vádlott, ő a másodrendű. A vád a népi demokrácia aláásása hamis adatokkal, szervezkedés meg kémkedés lett. El is ítélték őt, ha jól emlékszem, tizenöt évre, amiből le is ült öt évet. 1954-ben szabadult ki, amikor elkezdődtek a rehabilitálások. [Sztálin 1953-as halála után Hruscsov, az utódja, meghirdette az olvadás politikáját. A hruscsovi desztalinizációs korszakot Ilja Ehrenburg 1954-ben megjelent Olvadás c. kisregénye nyomán nevezték „olvadás”-nak. Az MDP vezetőit Moszkvába rendelték, és Rákosi helyett Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnöknek. A Nagy Imre nevével fémjelzett politikai enyhülés idején megkezdődött – többek között – a politikai okokból törvénytelenül bebörtönzöttek rehabilitálása, a kitelepítések megszüntetése és hatálytalanítása. 1955 tavaszára azonban felülkerekedtek a keményvonalas kommunisták, Nagy Imrét 1955 áprilisában megfosztották tisztségétől, és kizárták a pártból. – A szerk.] De a koncepciós pere valódi okait csak a kiszabadulása után, évekkel később ismerte meg, akkor fogalma sem volt róla.

Farkas Mihály látogatása után néhány napi szabadságra feljött Pestre, és amikor visszaérkezett Szolnokra, két beosztottja várta a vasútállomáson. Meg is köszönte, hogy kimentek eléje autóval. Az autóban az egyik tiszt előre, a másik hátra ült. Aki mellette ült, azt mondta neki: „Pista, vedd le a pisztolytáskádat, és add át a pisztolyodat, mert le vagy tartóztatva.” Azt hitte, hogy ez csak valami baráti ugratás – de hamar kiderült, hogy nem. Elkezdődött egy hónapokig tartó kihallgatássorozat, először a Fő utcai katonai börtönben, majd más börtönökben, tárgyalás és ítélet.

Nagyon nehezen és keveset beszélt a férjem arról, ami ott történt velük a tárgyalások előtt, a kihallgatások során, majd a börtönben, de körülbelül olyasmik, mint amilyeneket olyan nagyon szívesen mutogatnak most a Terror Házában. Ami a férjemet abszolút nem ingatta meg a baloldali meggyőződésében. Az is maradt élete végéig. Ő ott jött rá arra, hogy kiknek a kezébe került akkor személy szerint a hatalom. Ez aztán nagyon rányomta a bélyegét az egész életére. Ez egy borzasztó dolog volt. De ettől a férjem csak még okosabb lett. Lehet, hogy elfogult vagyok persze, bár sok másnak is ez volt a véleménye róla, de intelligens, okos, rendkívül művelt, jószívű, kedves, elragadó, egy igazi charmeur volt, aki mindenkit elbűvölt. Mert mindenkit szeretett, őszinte, nyitott szívvel közeledett mindenkihez.

Soha többé a honvédség tájékára se akart menni, de fölajánlottak neki mindenféle állást. Volt akkor a különböző filmes vállalatoknak (MOKÉP, megyei moziüzemi vállalatok) egy felettes hatósága, a Népművelési Minisztérium Országos Moziüzemi Igazgatósága (OMI). Ez lett később a Filmfőigazgatóság [Filmfőigazgatóság – centralizált intézmény volt a filmszakmai döntések meghozatalára (1957-től működött): minden Magyarországon készült, valamint Magyarországon bemutatott filmet kötelező volt forgalmazás előtt a Filmfőigazgatóságnál bemutatni, regisztráltatni, besoroltatni. Vétójoga volt (a film forgatókönyvét illetően is, a kész film forgalmazását illetően is övé volt a végső szó), amely fennállásáig megmaradt, s ha valamelyik film túlságosan avantgárdnak, szókimondónak stb. bizonyult, azt archiválta, de nem engedélyezte a bemutatását. Hatósági jogköre volt az állami dotáció felhasználását, a filmengedélyek okiratának kiadását, a filmek korhatárának megállapítását stb. illetően. A Filmfőigazgatóság döntötte el (a Hungarofilmmel együtt), hogy kijut-e egy-egy film valamelyik nemzetközi fesztiválra. (Bizonyos tevékenységeit az 1991-ben megalakult Magyar Mozgókép Alapítvány vette át.) – A szerk.]. Ez akkor a Báthory utca 10-ben működött. Itt ajánlottak fel neki osztályvezetői állást, amit el is fogadott, mert mindig nagyon érdekelte a kultúra, irodalom, film. Az OMI több dolgozója – többek között ő is – átjárt hetente kétszer-háromszor a MOKÉP házivetítőjébe, filmvetítésekre. A MOKÉP és a Fővárosi Moziüzemi Vállalat akkor – a város háborús megrongálódása miatt – a jelenlegi Royal Szállodában működött [A mozikat az államosításig a politikai pártok kezelésébe adták ( pl. 1945 novemberében az egykori Lloyd /később Duna, ma Odeon/ mozi Budapest Székesfőváros Polgármesterétől a Szociáldemokrata Párt moziérdekeltségeként kapott ideiglenes nyitási engedélyt). 1948-ban sor került a mozik államosítására és központi irányítására is: lett 19 önálló megyei, ill. egy fővárosi moziüzemeltető vállalat (az utóbbi neve Fővárosi Mozgóképszínház Vállalat, majd 1954-től Fővárosi Moziüzemi Vállalat (FÖMO), amely gazdasági, technikai, irányítási, és felügyeleti szempontból a Fővárosi Tanács alá tartozott). Nem tudjuk, hogy az Országos Moziüzemi Igazgatóságot mikor hívták életre, és mi volt a funkciója, valószínűleg a megyei és a fővárosi moziüzemi vállalatok felettes hatósága volt. – A szerk.].

Én ugyanebben az épületben dolgoztam, a MOKÉP-nél, és egy jó barátnőm, egy nagyon szép asszony is ott dolgozott. Ez az a lódenkabátos, svájcisapkás idő volt. De nekem nem a szokásos zöld lódenkabátom volt, hanem egy világosbarna, és nem barna svájcisapkát hordtam, hanem pirosat.

Minden héten kétszer vetítéssel kezdődött a munka, a házi vetítőben. A férjem, ahogy utóbb elmondta nekem, amikor kijött öt év börtön után, meglehetősen megviselt állapotban volt, és csak azt látta, hogy két nagyon csinos nő van ott, az egyik piros svájcisapkát hord, a másik barnát. Megkérdezte a kollégáit, hogy láttam, gyerekek, a vetítőben két nagyon csinos nőt  az egyiken piros, a másikon barna svájci sapka, azok kik? Mondták erre neki, hogy nézd, a barna svájcisapkás egy vidéki asszony, nemrég vált el. De a másiktól óvakodj, annak a férje nagyon féltékeny. Ez utóbbi voltam én. Az élet tényleg mókás, István így a barátnőmnek kezdett el udvarolni, és talán egy fél év után el is vette őt feleségül. Együtt is éltek egy évig, de azután elváltak 1957-ben. Mi pedig 1960 februárjában házasodtunk össze.

A Rákosi-rendszer alatti élet és életmód, szokások nagyon különböztek a Kádár-rendszer alatti, különösen annak már az 1960-as évektől kezdődő szakaszától. Az szinte két különböző világ volt. A Rákosi-rendszerben nem volt kérdés, hogy mi kötelező, és mi nem. Mindenki tudta, hogy mi kötelező. Kötelező volt mindenen részt venni. Én például a felvételi irodán voltam tisztviselő a Szabolcs utcai kórházban, és ott kötelező Szabad Nép-félóra volt. Úgy hívták a párt lapját, hogy „Szabad Nép” [Politikai napilap volt, 1942. február – 1956. október között (1942. május és 1944. szeptember között nem jelenhetett meg), 1945 márciusától az MKP, majd 1948 júniusától az MDP központi lapja. Utódja 1956 novemberétől a „Népszabadság”. – A szerk.]. A munkaidő 7-kor kezdődött, és egy héten egyszer, de inkább kétszer be kellett menni reggel 6-ra, mert akkor az előző napi „Szabad Nép”-et elemeztük. Csoportok voltak, meg volt határozva, hogy ki hova jár, annak volt egy vezetője, és elemeztük, hogy mit írt a „Szabad Nép” az imperialistákról, a gyárról, a földekről. Abban a csoportban, ahova én jártam, mint tizennyolc-tizenkilenc éves lány, volt a kórházból néhány ápolónő, néhány orvos, és ezeket a Szabad Nép-félórákat a kórház fűtője tartotta. Kötelező volt május elsején felvonulni, kötelező volt a november hetedikei ünnepség [Május 1. mint a szervezett nemzetközi munkásság és a munka ünnepe 1946-tól lett munkaszüneti nap. November 7. a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, melyet minden évben megünnepeltek a szocialista országokban, szintén munkaszüneti nap volt 1990-ig. –  A szerk.] Olyan fura, hogy tulajdonképpen ez a tényleg nagyon-nagyon rossz és nehezen átélhető Rákosi-kor néhány év volt csak, és mégis annyira rányomta a bélyegét az ember életére.

Egészen másképp nézett már ki a Kádár-rendszer. Annak a rendszernek, ami miatt olyan sok ember örömmel élt benne, többek között a fő meglátása az volt, hogy az embereket maximálisan békén kell hagyni. Így lehetett az, hogy amit nem tudtak az emberek közösségben kiélni, azt a saját családi, baráti társaságukban, magánéletükben megtehették. Így volt, hogy legyen egy kis telek, ha lehet, vegyünk autót, ha lehet, utazzunk el, nyaraljunk, menjünk ide-oda. Megvoltak a rituális ünnepek, az április 4., május 1. meg november 7., de ezeknek messze nem volt már olyan jelentőségük, mint a Rákosi-rendszerben. Nem voltak olyannyira kötelezőek, hogy bárkinek bármi baja lett volna, ha nem volt ott egy november hetedikei ünnepségen. Adtak pénzjutalmat, kitüntetéseket, az ember meghallgatott néhány többé-kevésbé rosszul, néha jól sikerült beszédet. A május elsejék a végén annyira nem voltak kötelezőek, hogy amikor az 1970-es években rengeteg embernek lett a Duna-kanyarban vagy a Balatonon hétvégi háza, az ünnep körüli két-három üres napon mindenki szanaszét futott, és soha senkinek nem szóltak, hogy miért nem jött felvonulni. Mi is vettünk 1972-ben a Balaton mellett egy nagyon szép kis telket. Tényleg csak a part, a nádas volt előttünk, és nagyon szerettünk lejárni.  Szóval az emberek kezdtek jobban keresni, biztonságosabban, békésebben élni. És habár a légkör nagyon depolitizált volt, de a férjem és a baráti társaságunk sokat vitatkozott politikáról.

Az életem jelentős részében a politikának nem tulajdonítottam sok jelentőséget, nagyon el voltam foglalva a saját életemmel. A gyerekkoromban sokat hallottam az aktuális politikai eseményekről, mert a családunk arra volt kényszerítve, hogy odafigyeljen arra, hogy mi történik. Végül is az életünk múlott azon, hogy mi történik. De én örültem, hogy ez lezárult, és most már normális békebeli élet van, és dehogy érdekelt engem, hogy mi történik. Amikor kineveztek először osztályvezetőnek, emlékszem, hogy szóltak nekem a főnökeim, akikkel jó viszonyban voltam, hogy nem gondolnám-e, hogy be kellene lépni a pártba. Mondtam, hogy eddig erre nem gondoltam. „Most miért kellene rá gondolnom?” „Mert mégis most már osztályvezető, és tulajdonképpen a képességeitől maga akár miniszter is lehetne.” Erre azt feleltem: „Mondok én valamit, ha a képességeimtől akár miniszter is lehetnék, majd leszek. Ezért én ugyan be nem lépek sehová.” Ebben maradtunk. És párton kívüliként lettem kereskedelmi igazgató. Érdekes módon akkoriban kezdett el érdekelni a politika, azt gondoltam, hogy talán mégiscsak belépek én a pártba, mert ezen a párton valamit változtatni kellene. 1978-ban beléptem, és benn is maradtam a pártban egészen 1989-ig, amikor feloszlott.

A kisebbik lányom, Tamara 1962-ben született. A nevét egy Lermontov költeményből, a „Démon”-ból kapta, a főhős költő szerelme egy grúz hercegnő, Tamara után. Azt hiszem, illik rá a neve, szereti is. A Radnótiba járt, ennek fantasztikus jó neve volt mindig. Odajárt első általánostól kezdve, ott is érettségizett le, igen jó eredménnyel. Az apja is meg én is humán beállítottságúak voltunk, de Tamara úgy gondolta, hogy neki valami mást kell tenni, úgy döntött, hogy biológus lesz. A debreceni egyetemre vették fel, elvégzett a földrajz–biológia szakon egy félévet, majd a budapesti ELTE-n folytatta. De rájött, hogy a biológia nem neki való, jelentkezett a Külkereskedelmi Főiskola külker-marketing szakára (ma ez a külgazdaság szak), és olyan kitűnő felvételit produkált, hogy egyből felvették. Nagyon jó eredménnyel végezte el a főiskolát, méghozzá úgy, hogy közben férjhez ment, megszületett Dávid fia, és egy kisgyerek mellett végezte el a főiskola nappali szakát. Ráadásul még mi sem tudtunk a férjemmel neki segíteni, mert hiszen közben, 1984-ben kimentünk a férjemmel Rómába, hosszú évekre. Tamara  nem lett külkeres, hanem a reklámszakmát választotta, ma is egy reklámcégnek az egyik tulajdonosa, ezt szereti, és jól csinálja. Dávid unokám idén huszonkét éves, szociológiát hallgat az ELTE-n, igazi mai fiatal, értelmes, olvasott, szabadelvű, sokat politizál.

Mind a két lányom nagyon korán ment férjhez. Nekem ugyan azt mondták, hogy ők soha olyan korán nem mennek férjhez, és fognak szülni, mint én, hogy még húsz éves se voltam. Mind a kettő ezt tette.

Nagyon sokáig a gyerekeim semmit sem kérdeztek a múltunkról, mert mi soha nem beszéltünk a megrázkódtatásról, ami mindegyikünket ért. De nem azért, mert akár a férjem, akár én bármiféle tagadnivalót találtunk volna ebben, úgy gondoltuk, hogy erről nincs mit beszélni. Úgy gondoltuk, hogy annak a világnak egyszer s mindenkorra vége, amikor ez bármihez az életben szempont lehet. Nem tagadtuk soha, hogy zsidók vagyunk, hanem ez egyszerűen nem volt otthon téma. Tipikusan az a fajta család voltunk, amilyenről az ember hall meg olvas, hogy a gyerekek felnőnek, mire megtudják a szülők, a család múltját. Nem volt olyan, hogy gyertek, üljetek le, mert most elmondunk egy nagy titkot. Úgy lassan, apránként derült ki. A nagyobbik lányom éveken keresztül élt az édesanyámmal, úgy kilenc-tíz éves korától 1972-ig, a férjhezmeneteléig. És az én édesanyám, aki ha nagyon szigorúan vesszük, csak félig volt zsidó, mégis zsidóbb volt, mint én. Ő nagyanyaként több mindent adott át a zsidóságból, mint én a gyerekemnek. Szóval Julika lányom korábban ismerte a zsidóságát, elfogadta, nem voltak ezzel gondjai, amennyire én tudom, sem a gimnáziumban, sem az egyetemen. A kisebbiknél ez később történt meg. Mert mi a férjemmel nem tartottuk ezt az egész dolgot megbeszélendő témának. Ma úgy érzem, hogy ez egy nagy butaság volt, mert az életünknek erről a részéről a gyerekeinknek jogosan tudniuk kellett volna a kezdet kezdetétől, arról, hogy a családdal mi történt a háború alatt, és így lassan összeállhat bennük a kép.

Ez a blokkolás nem is olyan nagyon régen ért véget, talán most, tizenöt éve. Azóta, amióta itt elölről kezdődött sok minden, amitől az, aki annyi idős, mint én, egész egyszerűen meghökken. Hogy újból folyik a Horthy-korszak rehabilitálása, hogy ismét szinte szalonképes antiszemitának lenni, sőt nyíltan lehet dicsőíteni még a nyilasokat is. Hogyhogy nem látják, hogy ennek mi lesz a vége?! Ennek kapcsán egypár dolgot elmondtam a lányaimnak. Ez tényleg érdekli őket, mert a legélesebb kérdéseket mindig úgy teszik föl nekem, hogy ők nem tudják megérteni, hogy például miért nem mentünk el innét, már amikor a zsidótörvényeket [lásd: zsidótörvények Magyarországon] létrehozták. Erre nem tudok válaszolni. Csak azt tudom mondani, hogy volt, aki elment, és volt, aki úgy érezte, hogy ezt nem lehet. Itt születtünk, ez a hazánk. Miért mennénk el? Vagy hogy „Mi az, hogy bevittek titeket a gettóba, mi az, hogy ott tartottak, hogyhogy bevagoníroztak?! Hát ez nem létezik! Többen voltatok, mint a csendőrök!”. És nagyon-nagyon kínkeservesen tudom csak elmondani, és nem is tudom, hogy fölfogják-e, mert mindig ez a szöveg, hogy így tűrtétek, hogy a vágóhídra vigyenek titeket. Igen. Így tűrtük. Erre kérdeznek rá legtöbbet. Ez egyszerűen nem fér a fejükbe.

Ennek van egy nagyon érdekes folytatása, ami engem is borzasztóan meglepett. Az édesanyám ikertestvérének, az Aladárnak, aki Ukrajnában, munkaszolgálatosként halt meg, volt egy fia, a Tomi.  Ő körülbelül 1942-ben született, velünk volt a csillagos házban. Az édesanyja meghalt 1944-ben tüdőgyulladásban, és ő egy darabig nálunk volt, aztán az anyai nagyanyja magához vette. Amikor az meghalt, árvaházba került. Ő volt a családból az egyetlen, aki elment Izraelbe, ma is ott él. Julika lányom megtudta az izraeli címét, telefonszámát, és elkezdett vele levelezni. Én körülbelül nyolc évvel ezelőtt egy barátnőmmel elmentem egy turistaútra Izraelbe, elhatároztam, hogy telefonálok neki, megkeresem őt, akit én utoljára 1945 tájt láttam, mint hároméves gyereket. Találkoztunk is. Kiderült, hogy nagyon sok mindenre emlékszik a gyerekkorából. Egy már kint született felesége volt, aki sajnos azóta meghalt, és két gyönyörű, már felnőtt gyereke. A fia katonatiszt, méghozzá repülős, és az amerikai hadseregben képezték ki. Ott élt együtt a szülőkkel. Valamennyit értettek magyarul. Akkor ez a fiatal srác azt mondta nekem: „Akármit beszélt apám, meg te is akármit mondasz nekem, soha nem fogom megérteni, hogy történhetett ez veletek.”  Mondom: „Nézd, nem is fogjuk tudni ezt megmagyarázni neked, mert ahhoz ott kellett élni és akkor.” „Nem. Én tudom, hogy ti mire hivatkoztok, de nézz ide, mutatok neked valamit.” És megmutatja nekem az övét, amin lóg egy tőr. Mondom: „Ezt minek mutatod?” Azt mondja: „Nézd! Hogyha bárki hozzám ér, és a halálomat akarja, és valamire akar kényszeríteni, akkor én lehet, hogy meghalok, de előbb ő hal meg.” És én ott leszédültem ezen a gondolatmeneten, ami egy szabadságban született és ott felnőtt embernek a gondolkodásmódja, hogy meghalok, de nem hagyom magamat.

Amikor a lányaim kisgyerekek voltak, húsvétkor festettünk tojást, a nyuszika tojt csoki nyuszit, jártak locsolni hozzánk fiúk a gyerekekhez. Karácsonyfánk csaknem mindig volt, és volt karácsonyi ajándékozás is. De persze ezeket nem tekintettük vallási ünnepeknek, inkább a gyerekek örömére szolgált. A rendszerváltás óta azonban ezeket megszüntettük, részben mert nemcsak a gyerekek, de az unokák is mind felnőttek, részben mert talán ez egyfajta ellenállás is az elterjedt zsidózás hatására.

Ma, amikor a vallásosságnak meg a hagyományoknak szerintem minden valláshoz tartozónál van egyfajta reneszánsza, az én kisebbik lányom, Tamara sok mindent megtanult a zsidó szokásokból, vallási ünnepekből.  Amikor a fia, Dávid hat éves lett, a Lauder Javne iskolába íratta be [Lauder Javne Zsidó Közösségi Óvoda, Általános, Közép- és Szakiskola, amelyet alapítvány működtet. Történetéről, különleges pedagógiai módszereiről lásd az iskola honlapját: www.lauder.hu – A szerk.], ahogyan mondta, egyrészt mert az egy kitűnő iskola, másrészt, hogy hadd legyen a fiának identitása. 

A Konzumextől mentem nyugdíjba, de közben még kimentem Rómába a férjemmel, hét évig éltünk ott. A férjem volt a Római Magyar Akadémia igazgatója. Az tényleg gyönyörű hét év volt. A férjemmel rengeteget kirándultunk. Olaszországot úgy végigjártuk, hogy a fejétől a talpáig alig van hely, ahol én ne jártam volna. Mire hazajöttünk, éppen bekövetkezett a rendszerváltás.

Amikor hazajöttünk Rómából, egy kft.-ét alapítottunk a férjemmel. Néhány olasz barátunk ugyanis azt mondta, nagyon jó lenne, ha valaki képviselné őket Magyarországon, ott most olyan fölfordulás van gazdaságilag, azt se tudják, hova menjenek, hová forduljanak. Ez a kis kft. megalakult, de mire a Cégbíróságról kijöttek a papírok, addigra a férjem meghalt, úgyhogy egyedül maradtam, de ment a dolog. Volt jó néhány cég, olasz, angol, spanyol textilesek, amelyeket Magyarországon képviseltem. Ez nagyon sok munkát adott. Én voltam a gépírónőtől kezdve az igazgatóig minden, és rengeteget utaztam, tárgyaltam, jöttem-mentem. Elég jól is mentek az üzleti ügyek. Ennek tulajdonképpen az vetett véget, hogy nem tudnék már naponta tíz-tizenkét órát dolgozni, mint amennyit dolgoztam nyolc-tíz éven keresztül. Ez két dolog miatt is jó volt. Az egyik, hogy anyagilag kellett. Másrészt a férjem elég váratlanul, egy hét alatt meghalt, és azt, hogy én így talpon tudtam maradni, ennek köszönhetem. Én ebbe a munkába menekültem. Ezekben az években hagyjuk, hogy mit csináltam a szabadidőmben. Semmit. Boldog voltam, ha alhattam és pihenhettem. És most két éve nincs, de korábban volt kutyám. Nagyon szeretem az állatokat, és a kutyákat különösen, és azért az elég sok időt elvett, bár nagyon jó volt, mert muszáj volt velük sétálni. Volt kis kutyám meg nagy testű is, főleg megmentett kutyák.

Volt jó néhány baráti házaspár, akikkel nagyon szívesen jöttünk össze. De nagyon kevés maradt, akikkel még most is szívesen találkozom. Valójában azért járok kevesebbel össze, mert nagyon visszavonultam, amióta a férjem meghalt. Úgy gondoltam, hogyha összejövünk is, hárman vagy öten vagy heten vagyunk. és nem akartam soha senkinek se a terhére lenni. De azért a régi barátságok megmaradtak. Az egyik baráti házaspárt, akiket nagyon szeretek és nem zsidók, körülbelül negyvenkét éve ismerem. Egy házban laktunk valaha, és onnét datálódik az ismeretségünk, egymás mellett van a nyaralónk is. Velük soha nem politizálok, hanem ezer más dologról nagyon jól elbeszélgetünk, Balatonról, gyerekekről, erről, arról.   Sajnos az egyik legjobb barátnőm két éve meghalt, de a férje él, vele néha találkozom.

Imádok olvasni. Két-három regényt olvasok egyszerre. Nagyon szeretek kiállításokra járni, nagyon-nagyon szeretem a zenét, de bevallom, hogy rég voltam az operában. Valahogy ahhoz úgy neki kell készülődni, föl kell öltözködni, meg kell venni a jegyet. Nagyritkán megyek színházba, bár valaha az egyik fő örömöm volt. Nagyon szeretek moziba járni. Ki szoktam venni videót vagy DVD-ét, és itthon megnézni.

Nagyon sokat vagyok együtt a gyerekeimmel. Nincs hét, hogy akár a nagylányommal vagy a kisebbikkel ne lennénk együtt. El szoktunk menni egy-egy jelesebb alkalommal vagy csak úgy étterembe ebédelni, és nagyokat dumálunk.

Mire idősebb lettem, addigra kezdett el érdekelni a közélet meg a politika. Ez ma az életemnek egy jelentős részét tölti ki. Talán többet is foglalkozom vele, mint kellene. 1989-ben Rómában voltunk, úgyhogy a rendszerváltást egy kicsit kívülállóként éltem meg. Úgy éreztük a férjemmel, hogy nagyon sok értelmiségi, aki ennek az egésznek a motorja volt, és akiknek nagy részét az ember tényleg nagyon tisztelte, felhőtlenül gyönyörűnek látja azt, hogy most egy rendszer összeomlott, és egy másik virágozni fog pillanatokon belül. Én is azt gondoltam, de a férjem is, hogy érdekes, itt senki nem mondja el, hogy ennek nagyon nagy ára lesz.

Megvallom őszintén, hogy úgy gondolom, nagyon rossz rendszer a kapitalizmus, de nem találtak jobbat ki eddig. Nem tudom, hogy a kapitalizmus hova fog vezetni, mikor fog megbukni, mert én úgy érzem, hogy emberileg megbukott az egyre élesedő, borzalmas különbség miatt, ami egy országon belül van emberek között, a lehetőségeik, az esélyeik között, vagy ami egyes országok között van. Magyarországon nem feltétlenül kellett volna ilyen élesen ebbe az irányba eltolódnia mindennek. Kialakulhatott volna Magyarországon egy olyan jellegű konzervatív jobboldal, mint amilyen Németországban vagy Franciaországban van. Most számomra egy pártnak, egy újságnak vagy egy mozgalomnak a megítélésénél a legfontosabb szempont az, hogy ez most fasiszta-e vagy sem, antiszemita-e vagy sem. Ha úgy gondolom, hogy X. Y. egy antiszemita, akkor én azzal már nem beszélek. Nekem ezen nincs mit megvitatni, ezeket érvekkel meggyőzni úgysem lehet.

Úgy gondolom, hogy amin az ember keresztülment, az elég sok volt ahhoz, hogy ne kelljen ezt megint előlről kezdeni. Így egész más lett a kapcsolatom az elmúlt tizenöt év alatt a saját származásomhoz. A népszámláláskor kitöltöttem a vallással kapcsolatos rovatot, és azt mondtam, hogy zsidó vagyok [Az interjúalany a 2001. évi népszámlálásra gondol, ahol opcionálisan meg lehetett jelölni a vallást. – A szerk.]. Bár megmondtam szegény összeírónak, hogy a legszívesebben azt mondanám, hogy ehhez semmi köze. De mivel tudom, hogy ezzel trükközni akarnak, ezért azt mondom, hogy zsidó vagyok. A végén kiderült, hogy ennek alapján óhajtják a különböző egyházakat támogatni.

Apám és anyám családja – apámat kivéve – mind a Kozma utcai zsidó temetőben lett eltemetve, zsidó szertartás szerint. Amikor édesapám 1980-ban meghalt, a második felesége azt mondta, hogy ők úgy beszélték meg, hogy az aput hamvasszák el. Ez így is lett. De 1980-ban a zsidó temetőbe nem fogadtak be hamvasztottat, így hát ő a zsidó temető melletti  Kozma utcai temetőben  nyugszik, hogy azért mégis közel legyen [A rabbinikus jog (háláhá) tiltja a halottak hamvasztását, mivel a holtak feltámadásába vetett hit tagadásának tekintik. A test végső nyugalomba helyezésének megfelelő módja a megszentelt földbe történő temetés. A reform judaizmus azonban engedélyezi. Lásd még: temetés. – A szerk.]. Édesanyám 1982-ben halt meg, ő is azt akarta, hogy elhamvasszák. Akkor már a zsidó temetőbe befogadták, de nem lehetett szertartása, amit nagyon sajnálok, mert ő biztosan szerette volna. A férjem a Farkasréti temetőben van eltemetve, mert úgy gondoltuk Tamara lányommal, hogy az apu nem szeretne vallási szertartást. De ma már ebben nem vagyok biztos. De hát ő már ott van, és egy „dupla ágyat” vettem, mert ott van mellette a helyem, hogyha erre majd sor kerül. Elviccelem ezeket a komoly dolgokat, de jobb egy kis humorral közelíteni a halálhoz, meg az élethez, mert különben az egész nagyon nehéz lenne.

Életrajz

Dr. Sólyom Olga egyedül él egy szabadsághegyi társasház másfél szobás lakásában. A barátságos lakás berendezését a könyvespolc dominálja. Sólyom Olga számítógépet használ, otthonos az interneten, levelezését is elektronikusan bonyolítja.

Apai ágon a dédmamám Kohn Hani, akiről a nevén kívül semmit nem tudok. Egy kép maradt róla, amit az egyik nagynénim hagyatékában találtam. Hani férje Schwarcz Leopold volt, aki 1823-ban született Balassagyarmaton. Őróla annyit tudok, hogy százkét évig élt, és rendkívül egészséges ember volt, sose volt beteg, halálakor egy foga hiányzott. És úgy halt meg, hogy elaludt. Ez a családi fáma.

Apai nagyapámat, Schwarcz Jánost még ismertem. 1859-ben született, szép szál ember volt, sovány, szikár, jó megjelenésű. A végelbocsátó leveléből kiderül, hogy tizenkét évet szolgált a k. u. k. hadseregben. Hordár volt a Nyugati pályaudvaron. A család egy kicsit szégyellte is, de hát végeredményben ebből nevelte fel a gyerekeit. Arra emlékszem, hogy a Szent István parkban az unokabátyámat meg engem a karjára vett. De csak párszor láttam, mert aztán elment Balassagyarmatra. Idős volt, már nem is dolgozott, a gyerekei tartották el, és valami nőismerőse után ment. Korán megözvegyült, és nem nősült meg még egyszer. Végül Balassagyarmatról vitték el Auschwitzba, nyolcvanöt éves korában.

Apai nagyanyám, Rosenfeld Hani 1868-ban született Szölgyénben Rosenfeld Marcus és Weisz Cilli gyerekeként [Magyarszőgyén – (azelőtt: Magyarszölgyén), kisközség Esztergom vm.-ben, 1891-ben 2000 lakossal, Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. 1894-ben ment férjhez nagyapámhoz, és szült kilenc gyereket: Hédit (aki 1895-ben született Szelényben [Szelény – kisközség, Hont vm., 1910-ben 200 lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]), Elzát (aki 1896-ban született Magyarszölgyénben), Miklóst, az apámat (aki 1898-ban született Újpesten), Erzsébetet (aki 1900-ban született Újpesten), Ödönt (aki 1901-ben született Újpesten), Sándort (aki 1903-ban született Újpesten), Olgát (aki 1905-ben született Újpesten), Margitot (aki 1907-ben született Újpesten), Pált (aki 1909-ben született Újpesten) és Renét (aki 1912-ben született Újpesten). Aztán nagyanyám 1929-ben, 61 éves korában meghalt.

Édesapám legidősebb nővérének, Hédinek a férjét Kertész Sándornak hívták. Egy szappangyárban dolgozott vezető beosztásban, elég jól keresett, jómódúak voltak. Ők voltak a család gazdagjai. Volt egy háromszobás lakásuk egy nagyon elegáns házban a Személynök utcában, ami a Margit hídtól indul [ma Balassi Bálint utca]. Mind a ketten hosszú életet éltek meg, a nagynéném nyolcvanhat évesen halt meg végelgyengülésben. Nem volt kedve tovább élni. A nagybátyám nyolcvanöt éves korában halt meg, betegségben. Három gyerekük volt, két fiú és egy lány. Az idősebb fiú, Tibike tizenvalahány éves korában skarlátban meghalt. A másik fiú, Laci 1945-ben kiment Olaszországba, ott meg is nősült, és lett neki egy gyereke. Aztán továbbment Amerikába. Mindenfélével foglalkozott. Nagyon szép hangja volt, énekelni tanult. Itt-ott próbálkozott énekléssel, de azzal sem ment sokra. Egyik nőtől a másikig tengette az életét. Jó pár évvel ezelőtt találkoztam vele utoljára. Megvolt. Nem tudom, miből él. Hédi néni lánya, Elza 1939-ben, tizennyolc évesen hozzáment egy Korvin nevű férfihez, akinek a keresztneve nem jut eszembe. Egy abszolút mutatós fiú, elegáns, nagyvilági férfi  volt, nagy bohém. Nem tudom, mi volt a foglalkozása. Nagyon hamar megszületett a gyerek, és nagyjából utána el is váltak. Elza, későbbi férjével, a nyilaséra alatt a Nemzetközi Vöröskeresztnél, ill. valamelyik zsidómentő szervezetnél tevékenykedett, és – feltehetően ismervén Wallenberg sorsát – talán 1945 végén vagy 1946 elején elmenekültek Ausztriába. Akkor már megvolt a kislánya, Zita, aki 1940-ben született. Itt hagyták a gyereket, aki akkor volt hat éves, mert bizonytalanra mentek ki, és nem merték magukkal vinni. Zitát a nagymama nevelte fel. Aztán amikor a kislány leérettségizett, az anyja kivitette magához. Elza Ausztriában nem dolgozott, a férje tartotta el. Nem tudom, hogy a férje mivel foglalkozott, tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt halt meg. Elza még él, de nagyon beteg, és Ausztriában egy idősek otthonában van.

Sándor nagybátyám, édesapám egyik öccse a legszebb férfi volt a családban. Ezt ki is használta. Utazó ügynök volt [A Révai Nagylexikon szerint az „utazó ügynök” nem alkalmazottja a megbízójának, működését önállóan, sokszor több cég érdekében fejti ki. – A szerk.], és rendkívül jól élt, elegánsan öltözött. Nőtlen volt, de rengeteg barátnője volt, sok fénykép maradt utána, ahol különböző nőkkel van levéve. Szlovéniától kezdve a Balatonig, a Magas-Tátráig mindenütt nőkkel van körülvéve. Valahol mindig összekapcsolta az üzleti utat a nyaralással. Fogalmam sincs, milyen áruban utazott. Meghalt, megölték a munkaszolgálatban. Csak a háború előtt láttam néhányszor. Elég sokat utazott, keveset volt itthon, Magyarországon.

Az édesapám egyik húga, Margit libás volt. Nem az övé volt az üzlet, hanem az anyósáé, és odament dolgozni. Tulajdonképpen egy húsbolt volt, de csak libával és csirkével foglalkoztak. Nem tudom, hogy kóser volt-e, de nagy a valószínűsége, hogy a háború előtt az volt. A bolt  valahol a Bulcsú utcában volt, a Lehel piac környékén. Margit 1932-ben ment férjhez. Ez az első férje, Emilke nagyon hamar, egy-két évi házasság után meghalt, én nem is ismertem. A második férje Benedikt József volt, aki még a háború előtt jött haza Brazíliából. Elvette a nagynénémet, aki akkor özvegyasszony volt. Benedikt József anyjának is volt libás üzlete, és a nagynéném besegített az anyósának. A férj is csinálta, úgy, ahogy, de dolgozni nagyon nem szeretett. Amikor meghalt az anyja, akkor a nagynéném vitte tovább. A háború után a nagynéném a Lehel piacon nyitott egy libás üzletet, amit haláláig megtartott. A háború után magukhoz vették Benedikt József elpusztult lánytestvérének a két gyerekét, akik akkor nyolc-tíz évesek lehettek. Nekik nem volt gyerekük, a nagynénémnek nem lehetett gyereke. 1956-ban a két lányt a nagynéném külföldre küldte. Az egyik Ausztráliába ment, a másik Kanadába. Nem tudok róluk semmit. Aztán meghalt a második férj is. A nagynéném végig ebben a szakmában maradt. A Lehel piacon volt libás standja. Sok zsidó baromfiárus volt a Lehel piacon, körülötte is volt néhány, aztán persze lassan fogytak. Egészen a haláláig ott dolgozott. Hetvennyolc éves korában, 1987-ben halt meg szívinfarktusban, márciusban. Decemberben, karácsony előtt még lent állt tíz-tizenkét órákat a piacon. Ez a libás nagynéném néha támogatgatott minket, kaptam tőle ezt, azt, amazt, de nehéz természete volt, meg nekem is, így aztán időnként összebalhéztunk. Amikor férjhez mentem 1955-ben, és nagyon csórók voltunk, minden második héten vettem tőle egy nyolc-tíz kilós libát. Nem kaptam, hanem vettem. Ő tudta, hogy melyiknek van nagy mája, úgyhogy nekem már libamájmérgezésem volt. Mindig libát ettünk.

Erzsi nagynéném, akit Örzsinek hívtunk, már eléggé benne volt a korban, amikor férjhez ment. A apám hozta össze valahogy ezt a házasságot egy zsidó lakatossal, Reisch Mártonnal, akivel együtt dolgozott, és barátok voltak. Örzsi varrónő volt, és amikor a férjét elvitték munkaszolgálatra, akkor délelőtt viaszos vászon kötényeket varrt, délután meg este ruhatárosnő volt a Dunapark kávéházban. A lakatos életben maradt, és visszajött Mauthausenből. 1945 után Örzsi egy KÖZÉRT-ben volt eladó. Az unokabátyám, Frigyes 1932-ben született. 1956-ban kiment Svédországba. Ott nősült meg, itthoni szerelmét vette el, aki 1956-ban a szüleivel Svájcba ment. Három gyerekük született, Ann-Britt, aki jelenleg Izraelben él, és négy gyereke van, valamint Andres és Lotta, akiknek két-két gyerekük van. Ők ketten Svédországban élnek. Később Örzsi a fia után ment, és egy Stockholm melletti kisvárosban,  Jacobsbergben halt meg nyolcvanhat éves korában Alzheimer-kórban.

Pali nagybátyám volt édesapám legfiatalabb fiútestvére. Nagyon későn nősült meg, valamikor a háború után. Előtte még el akarta venni feleségül anyámat, de ő nem ment hozzá. Ez a Palika olyan volt, akire azt mondják, hogy slemil. Négy polgárit végzett [lásd: polgári iskola], és 1945 után egy textilüzletben dolgozott eladóként. Aztán mikor elment nyugdíjba, mindenfélével seftelt. Végül Margit nagynéném, aki gyakorlatilag az életben maradt családtagokat dirigálta és segítette, valamikor az 1970-es évek elején szerzett Palikának egy feleséget, akit Arankának hívtak, de a vezetéknevére nem emlékszem. Özvegyasszony volt, és volt egy Tomi nevű tizenéves gyereke. Nagyon szépen éltek, aztán az asszony rákban meghalt a nyolcvanas években. A nagybátyám egyedül maradt, nem tudta magát ellátni, és beköltözött  a Vadász utcai nyugdíjas házba. Odaadta a lakását, ez egy tanácsi lakás volt, és beköltözött oda. Nyolcvanhat éves korában, szívinfarktusban halt meg.

Édesapám legfiatalabb húga, René egy nagyon csinos, szép és mutatós nő volt, aki a Corvin Áruházban volt elárusító. Azt hiszem, négy polgárit végzett. Rengetegen udvaroltak neki, de nemigen vették őt jómódú fiúk feleségül. 1944-ben ő is elpusztult.

Anyai ágról a nagyapámat, Weisz Antalt nem ismertem. Itt éltek Budapesten, Angyalföldön. Nem voltak vallásosak. Van egy fénykép 1916-ból, amin katonaruhában van, úgyhogy biztos részt vett az első világháborúban. Szabó volt, és tüdőbajban halt meg 1929-ben. Akkor a nagymamám, Pollák Hermina, aki 1889-ben született, negyvenegy évesen itt maradt három gyerekkel. A legidősebb volt József, aki 1912-ben született, utána jött anyám, aki 1914-ben született [A 6. fénykép tanúsága szerint 1912-ben Weisz Ferenc született, aki 1915-ben meghalt. Az 1913-ban készült fénykép alapján József 1910 körül születhetett. – A szerk.], és volt egy öccse, Pali, aki 1917-ben született. Józsi nős volt, gyerekük nem volt. Nagymamának, amikor megözvegyült, dolgoznia kellett, bérelt egy tejcsarnokot. Addig háztartásbeli volt, nevelte a három gyereket. Abban a házban, ahol lakott, volt egy tejcsarnok, OMTK-nak hívták annak idején a tejcsarnokot, de nem tudom, hogy minek a rövidítése [O. M. T. K. – Országos Magyar Tejszövetkezeti Központ (al. 1922). A 19. század végén és a 20. század első felében többféle, rendszerint egy-egy termékre szakosodott értékesítő szövetkezet működött Magyarországon. Közülük a tejszövetkezetek hálózata tudta a parasztokat leginkább mozgósítani, főleg a Dunántúlon. (1881-ben Szombathelyen alakult meg az első tejszövetkezet, Tolnában és Baranyában pedig – nem függetlenül a két megye német lakosságának kezdeményezőkészségétől – már az 1890-es években húsznál több falusi tejszövetkezet működött.) Az első világháborúig nem tudott igazán kibontakozni az Országos Tejgazdasági Felügyelőség által felügyelt tejszövetkezeti mozgalom: sok kis szövetkezet jutott csődbe, s csarnoka bérbeadására kényszerült  (Magyar Néprajz). – A szerk.], ezt bérelte, és egészen 1944-ig abban dolgozott. Aztán a nagymamámat kivitték Theresienstadtba, és ott ölték meg.

A legidősebb nagybátyám, József 1933-34 körül dolgozni kezdett, azt hiszem, szabó lett. 1944-ben Mauthausenbe került, vesezsugorral jött haza, és már 1946-ban meg is halt. Pali volt a legfiatalabb fiú, nem tudom, mit csinált, csak azt tudom, hogy ifjúkommunista lett, birkózott, ilyen sportoló alkat volt. Szegény, nagyon fiatalon mint ifjúkommunista, még az 1940-es évek elején került ki Ukrajnába, munkaszolgálatba. Ott mindenféle balhéi voltak, kikötötték, szörnyűségek történtek vele, és már 1943-ban elpusztult.

Anyukám a nyolcosztályos gimnáziumból négy évet végzett el, a Zsidó Gimnáziumba járt, és amikor a nagypapa meghalt, abbahagyta, és ki kellett tanulnia a fehérnemű-varrónőséget. Fehérneművarróként dolgozott valamilyen varrodában. Tizenhét éves korában ismerte meg apámat, nem volt még tizennyolc éves, amikor összeházasodtak. Apukám akkor harminckét éves volt. A templomban ismerkedtek meg, de hogy melyikben, ebben nem vagyok egészen biztos, azt hiszem, a Dózsa György úti [akkor: Aréna út] zsinagógában. Amennyire ilyen közvetett dolgokból ki tudom venni, anyámnak ez nem volt egy nagy szerelmi házasság. Fiatal volt, azt hiszem, még nem volt elég érett a házasságra. A házasság után rögtön lett gyerek, méghozzá egy ikerpár, akik koraszülöttek voltak, és meghaltak. De rögtön jöttem én 1934 májusában. Az apukám, akinek négy polgárija volt, tisztviselőként dolgozott a Beszkártnál [BSZKRT], anyukám otthon maradt, és nem dolgozott egészen 1940-ig. Otthon volt velem [Sólyom Olga többször említi, hogy édesapja a Beszkártnál (Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt.) dolgozott, azonban az iratok szerint a Budapesti Helyi Érdekű Vasutak Rt. volt a munkahelye. – A szerk.]. Amikor az apukámat először elvitték munkaszolgálatra, akkor anyukám kénytelen volt elmenni dolgozni, és Rotschild Kláránál dolgozott mint varrónő [Rotschild Klára (1903–1976): divattervező. 1934-ben nyitott önálló szalont. Neve nemzetközileg is ismert volt. 1945 után állami alkalmazottként a Clara-szalon művészeti vezetője volt. – A szerk.]. Nem fehérnemű-varrónőként. Nagyon jó keze van anyámnak. Itt dolgozott, amíg lehetett, egészen 1944 elejéig.

Apám 1919-ben, huszonegy évesen vörös katona volt, a románok elfogták, és halálra ítélték [A Magyar Vörös Hadsereg a Tanácsköztársaság (lásd ott) fegyveres ereje, felállítását 1919. március 22-én rendelték el, augusztus 6-án feloszlatták. – A szerk.]. Egy egész éjjel álltak a kivégzőosztag előtt, de valamiért megkegyelmeztek nekik. Ezen az éjjelen apám megőszült, én már csak így láttam.

Anyám soha nem volt vallásos, de betartotta az összes kóserságot [lásd: étkezési törvények], mert az apám vallásos ember volt. Nem ortodox, hanem neológ. Minden este lejárt a Tar utcai imaházba. Péntek este volt gyertyagyújtás, az ünnepeket megtartottuk, apukám tartotta mindig a szédert. Anyám a nagy szegénységben is kóser konyhát vitt. Volt két vájdling a mosogatáshoz, a tejes edények fehérek voltak, azok voltak a kredenc egyik végén, és a pirosak voltak a húsosok. A háború után ennek vége lett.

Kiskoromban a nyaralást az jelentette, hogy kimentünk a Palatinus strandra. Annak idején a Margit-szigetre nem lehetett csak úgy ingyen bemenni, hanem fizetni kellett. Az édesapám mint Beszkártos tisztviselő ingyen bérletet kapott a Margit-szigetre. Valami kedvezmény a Palatinus strandra is volt, ezért én a gyerekkoromat nagyrészt a Margit-szigeten töltöttem, vasárnaponként hármasban, apukámmal és anyukámmal. Úszni is úgy tanultam meg, hogy az apukám a Palatinus strandon bedobott a mélyvízbe, és ott állt mellettem. Nem féltem, és nem haragudtam, hanem élveztem, mert bolondoztunk. Az apukámmal folyton bolondoztunk. Imádtam az apámat, akinek nagyszerű humora volt.

Elemibe a Hollán utcai zsidó iskolába jártam, ez egy koedukált osztály volt [lásd: koedukáció], fiúk, lányok vegyesen jártunk. 1940-ben kezdtem az elemit, és 1944-ben fejeztem be. 2003-ban megszerveztünk egy ötvenkilenc éves osztálytalálkozót. Összejöttünk húszan. Izraelből, Kanadából, Amerikából és természetesen Budapestről, és egy nagyszerű társaság jött össze. Kiderült, hogy mindenki vitte valamire. A társaság kilencvennyolc százaléka értelmiségi lett, és nem is akármilyen. Van köztük kémikus, költőnő, pszichológus, egy nagy kanadai cég elnök-vezérigazgatója, számítástechnikus, fizikus. A húszból, akik összejöttek, körülbelül a fele Magyarországon él.

Imádtam az apámat, akinek én voltam a mindene, egyetlen gyermeke. Ma is érzem a kezemet a kezében, amikor hatéves koromban iskolába kísért, ami ugyan messze volt tőlünk, de épp ezért reggelente korábban indultunk el otthonról, hogy egy jó darabon gyalog mehessünk, kettesben legyünk. Közben mesélt, viccelődött, nagyokat nevettünk – ez volt a boldogság. Nem tartott sokáig. Hét éves voltam, amikor először vitték munkaszolgálatra, és mi anyámmal vasárnaponként Nagytarcsára mentünk el, ahol egy-két órára együtt lehettünk vele.

Aztán jött 1944. A harmadik emeleti ablakunkból zokogva néztem utána, ahogy viharkabátjában, valami hátizsákfélével lassan eltűnik a szemem elől. Tudtam, felfogtam, lehet, hogy soha többé nem látom őt viszont.

Aztán jött a csillagos ház. Mi az Ó utca 40-be költöztünk, valami távoli rokon háromszobás lakásába, ahol húszan vagy huszonöten zsúfolódtunk össze. Aztán eljött október 15. Ez vasárnapra esett, és a Budapesten lévő munkaszolgálatosok  néhány óra eltávozást kaptak. Apámmal együtt hallgattuk délben Horthy proklamációját [lásd: Horthy-proklamáció], ujjongtunk, hogy vége a háborúnak, majd egy-két óra múlva  a végső kétségbeesés lett úrrá rajtunk [lásd: nyilas hatalomátvétel]. Tudtuk, hogy ez a vég. Könyörögtünk apámnak, ne menjen vissza a századához, maradjon velünk, már úgyis minden mindegy, legalább együtt vagyunk, de ő hajthatatlan volt, mert azt mondták nekik, ha valaki megszökik, akkor a többieket megtizedelik. Ezt ő soha nem vette volna a lelkére. Visszament. Soha többé nem láttam.

A háború után, a zsidó gimnáziumban, napi rendszerességgel volt szó arról, kinek a hozzátartozója hol volt és mikor, és honnan nem jött vissza. Az én esetemben az első angolórán derült ki, hogy a tanárnőm férje ugyanabban a században volt, ahol az apukám, és megadta nekem annak a bajtársuknak a címét, aki onnan visszatért. Ő mondta el, hogyan és miként halt meg apám, akinek az utolsó szava is az volt, hogy mi lesz a kislányommal. Sopronbánfalván flekktífuszban halt meg 1945. február 13-án vagy 14-én [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.].

A csillagos házból anyámmal, apám Erzsébet nevű testvérével és a Frigyes nevű unokatestvéremmel svájci Schutzpass [lásd: menlevél] révén bekerültünk a Kolumbusz utcai úgynevezett nemzetközi védett táborba [lásd: Kolumbusz utcai menekülttábor]. Itt ideiglenes fatákolmányokban zsúfolódtunk össze, földön, falócákon ülve, fekve, mint a heringek. Mindenkit beoltottak tífusz ellen, amitől nekem negyven fokos lázam lett, de gyógyszer persze semmi. Közben iszonyatosan tetvesek voltunk. Anyám negyven fokos lázasan és tetvesen minden áldott nap kivitt a mínusz tíz fokba, csak hideg víz volt az udvaron, és abban lefürdetett, és a velünk lévő ruhákat cserélgette. Túléltem. A nemzetközi védettség persze nem akadályozta meg a nyilasokat, hogy megszállják ezt az intézményt. Összeterelték a többnyire nőkből, gyerekekből és öregekből álló tömeget, majd kiválasztották a még munkaképes nőket, akiket különállítottak, és valahova elvittek. Köztük volt anyám is. Én ott maradtam a nagynénimmel, akinek sikerült magát öregnek maszkíroznia, és a szintén gyerek unokabátyámmal. Bennünket aztán elhajtottak a gettóba.

Itt a Klauzál tér 13-ba kerültünk, egy szép régi ház harmadik emeletére. Innen akartam szinte naponta leugrani, mert úgy éreztem, apa és anya nélkül már nem akarok élni. Szegény nagynéném teljesen odavolt, hisz most már ő felelt értem. Elment apám Hédi nővérének akkor húszéves Elza nevű lányához, aki, mint már említettem, a Nemzetközi Vöröskeresztnél tevékenykedett, és könyörgött neki, hogy valahonnan kerítse elő anyámat, mert nem tudja, mit csináljon velem.

Anyám a Teleki tér 5. szám alatti nyilasházba került [A Teleki tér 4–10-ben (az egykori Antiszemita Párt egyik gyülekezőhelyének – Teleki tér 8 – szomszédságában volt nyilasház – gyűjtőház –, ahova 1944 őszén „utcán elfogott, lakásokból kirángatott zsidókat hoztak be… . Egy csoportjukért, ötven-valahány ember, akiket december első napjaiban elhurcoltak a nemzetközi gettóból (Tátra utca 15), Wallenberg emelt szót. Nap mint nap ki tudott innen menteni néhány embert, mindenkit azonban ő sem” – olvasható a „Zsidó Budapest” c. munka 480. oldalán. Ezek szerint a Kolumbusz utcai menekülttáborból is hurcoltak ide embereket. – A szerk.], és ott véletlenül összekerült Margit nagynénémmel. Anyám, a csodával határos módon, egy kisnyilassal elküldött egy levelet Hédinek, és tudatta, hogy hol vannak. Így tudta meg Elza, aki végül is kiszöktette anyámat és a nagynénimet. Mint vöröskeresztes élelmet vihetett be a foglyoknak, de előbb végigjárta az épületet, míg rájuk talált, és akkor kilökte őket a kapun, hogy segítsenek behordani az élelmiszeres zsákokat. Amint kívül voltak a kapun, sikerült elvegyülniük a tömegben és elmenekülni. Aztán Margit is bujkált, a libás mivoltából fakadóan rengeteg keresztény embert ismert, piacozókat meg szállítókat, és azok bujtatták.

Én egyik éjszaka azt álmodtam, hogy állok a széles lépcsőházban, és látom, ahogy anyám jön fölfelé. Két napig egész nap ott strázsáltam, és a harmadik nap – pontosan úgy, ahogy megálmodtam – megjött anyám. Ezt követően anyám és a nagynéném úgy döntöttek, nem várjuk meg, amíg lezárják a gettót, ki kell szöknünk, mert ott biztosan elpusztítanak bennünket. Még tartott a keresztényeknek a gettó területéről való kiköltöztetése, és egy kiskocsit húzó család mögé álltunk, mint akik segítenek a kocsit tolni. A Csányi utcán át „kisétáltunk” a gettó területéről.

Ekkor elkezdődött körülbelül öt hétig tartó bujkálásunk kálváriája. A gettóból való kimenekülés után, jobb híján, visszamentünk az Ó utcai csillagos házba, mert azt reméltük, hogy az elhagyott lakásba még nem költözött be senki, és ott meghúzhatjuk magunkat. A házmester azon ritka kivételek közé tartozott, aki a lehetőségeihez mérten segíteni  igyekezett. Egy-egy éjszakára meghúzhattuk magunkat a házban, és figyelmeztetett, ha baj volt. Egyik nap a házmester figyelmeztetett, hogy a lakásokba németek költöztek, így innen el kellett mennünk. Valami úton-módon eljutottunk a Kisfaludy utcába, egy elhagyott bútorgyár szuterénjébe, ahol a helyiség egy emeletes fapriccsel ketté volt választva, és ahol nyilasok „vigyáztak” ránk. Ezért az ott dekkoló zsidók fizettek. Emlékszem egy esetre, amikor az éjszaka kellős közepén hirtelen berontott két fegyveres kisnyilas, és ordítva közölte, hogy a főtestvérnek azonnal adjunk össze tízezer pengőt, mert különben az egész bandát kiviszik a Duna-partra, és a Dunába lövik [lásd: zsidók Dunába lövése]. Összejött a pénz. Aztán egy nap, amikor már javában folyt Pest ostroma, és naponta többször bombáztak, a pincénkbe is becsapott a bomba [lásd: Budapest bombázása]. Én csak arra emlékszem, hogy üvöltök, körülöttem minden elrepül, és hullik rám a vakolat. A bomba, mint kiderült, a szomszéd házba csapott be. Másnap azt az épületet, ahova behúzódtunk, ugyancsak lebombázták, így tovább kellett menekülni. A helyzet nagyon veszélyes volt, mert akit sötétedés után az utcán találtak, szó nélkül agyonlőtték. Így volt olyan, hogy nyilvános vécében bújtunk el este, rettegve, nehogy valaki be találjon jönni.

Aztán a nagynénim [Reisch Mártonné Schwarcz Erzsébettel és Frigyes nevű fiával együtt hagyták el a gettót. – A szerk.] kitalálta, igényeljünk ki egy elhagyott zsidó lakást. Iszonyú nagy vakmerőség kellett ahhoz, hogy a két nő bemenjen az elöljáróságra azzal a mesével, hogy most menekültek el az oroszok elől egy akkor épp felszabadult Pest környéki helységből, és  itt vannak két gyerekkel, adjanak nekik valami lakást. Az unokabátyám sapkáját az orráig be kellett húzni, hogy a vörös haja és szeplői ne áruljanak el bennünket. Csodák csodájára kiutaltak egy lakást az Aradi utcában. Rettenetes lelkiállapotban mentünk oda, mert nyomasztott az a tudat, hogy bemegyünk egy zsidó lakásába, akivel ki tudja, mi történt már azóta. Ugyanakkor féltünk is, hogy mi történik velünk, ha éjszakára nem lesz fedél felettünk. Tehát bementünk a lakásba. A legnagyobb baj az volt, hogy iszonyúan éhesek voltunk. Fűteni nem volt mivel, éhesek voltunk, és még villanyt se mertünk gyújtani, remélve, hogy nem vesznek rólunk tudomást. Ráadásul pokolian féltünk a bombázástól. Az éhezést és a bombázástól való félelmet nem bírván, másnap lementünk a pincébe azzal, hogy lesz, ami lesz. Akkor Pesten már mindenki ott élt. Ezek után a nagynéném két bombázás között kimerészkedett az utcára, és hozott egy kis krumplit, amit valahonnan lopott. Alighogy feltettük a közös tűzhelyre főni, megjelent a nyilas házparancsnok, élet és halál ura, és közölte, amennyiben egy órán belül nem szerzünk valamilyen igazolást arról, hogy nem vagyunk zsidók, elvitet minket. Otthagyva csapot-papot, krumplit, leléptünk. Az unokabátyámmal még évtizedek múlva is azt tartottuk az egyik légszörnyűbbnek a háborús emlékeink közül, amikor a várva várt ennivalót ott kellett hagyni. Akkor elváltunk a nagynénémmel, ő a fiával külön bujkált.

Aztán megint jött a nyilvános vécé, az egy-egy éjszakára elbújás valahol. És akkor megint az Ó utcai házmester segített. A háború előtt az Ó utca az utcalányok utcája is volt. A házmester ismert egyet közülük, akinek épp gyereke született, és szüksége volt pénzre, így ez a nő befogadott minket a Rózsa utcában lévő lakásába. A gyereknek mákfőzettel átitatott cumit adott, hogy ne bőgjön állandóan. Többnyire az én dolgom volt ringatni. Ekkor már az ostrom utolsó napjait éltük, és végképp nem volt mit enni. Amikor az első orosz katona bejött a pincébe, rám esett a tekintete, amint valami rongyon feküdtem szinte élettelenül. A tolmács révén megkérdezte, mi van velem. Anyám közölte, hogy már négy napja egy falatot sem ettem, és olyan gyenge vagyok, hogy nem tudok felkelni. Ekkor kiment, és egy tele csajka étellel jött vissza. Mint kiderült, ez az orosz scsí volt [A békebeli scsí savanyú- vagy édeskáposztából vagy mindkettőből sok zöldséggel és marhahússal készült leves. – A szerk.]. Anyám kávéskanalanként adta nekem, majd napokig ettünk belőle.

A háború után továbbra is a Lehel út 49/A-ban laktunk. A Lehel út egy hosszú szakaszán kaszárnyák voltak, amikben természetesen oroszok voltak, akik között orosz katonanők és katonafeleségek is voltak. Ezeknek varrt anyám cukorért meg zsírért, valami kajáért, mert infláció volt [lásd: feketézés, cserekereskedelem]. Különösen a cukor volt fontos, mert én 1945 őszén  sárgaságot kaptam, és ezzel semmiféle zsiradékot nem szabad enni. Ugyanis 1945 nyarán a Joint elvitt valahova Balatonra, nem emlékszem, hova, talán Aligára, és nem volt vonat, amivel hazahozzanak. A kaja is elfogyott. Nem volt más választás, a faluban volt egy Hangya szövetkezet, és ott lehetett párizsit kapni. Kenyér nem volt, ettük a párizsit minden nélkül, ettől kaphattam sárgaságot. Ezenkívül a fiúk elvittek barackot lopni, mert jól tudtam szaladni, és volt egy olyan ruhám, amit a derekán meg lehetett kötni, és körbe lehetett rakni őszibarackkal. Úgyhogy szatyor helyett engem használtak. Rendkívül finom őszibarackot hoztunk.

Amikor az oroszoknak való varrás abbamaradt, anyám továbbra is varrt, de már magyar kuncsaftoknak. Sokat dolgozott, mert ez volt az egyetlen jövedelemforrás. Miközben anyám dolgozott, én ott ültem, és tisztáztam, és vezettem a háztartást.  Úgy tanultam meg főzni, hogy mialatt anyám dolgozott, közben mondta, mit hogyan kell csinálni  Így aztán tizenkét éves koromban gyakorlatilag a teljes háztartást tudtam vezetni. Sőt még előbb is, mert 1945 tavaszán az anyám elment vidékre kajáért egy kis kocsival, és én ott maradtam tizenegy évesen egy beriglizett lakásban egy hétig, és elláttam magam. Nem tudom, hogy, de elláttam magam, nem haltam éhen. Érdekes módon nem is féltem. A bombázástól féltem, a nyilasoktól nagyon féltem, de a háború után eszembe sem jutott félni. Semmitől nem féltem. Az oroszoktól sem féltem, pedig félhettem volna [lásd: malenkij robot].

1945 márciusában megkezdődött a tanítás. Anyám még 1944 nyarán  beíratott a zsidó gimnáziumba, így eleve oda mentem. Akkor az Abonyi utcai iskola a Rökk Szilárd utcában volt, a mai Rabbiképző helyén. Csak hetente háromszor volt tanítás, mert a közlekedés még nemigen működött, én is gyalog jártam a Lehel utcából, ami több mint egyórás út volt. Az egész tanév akkor három hónapig tartott, de elvégeztem az első gimnáziumot. Az 1945/46-os tanévet már a Hollán utcai iskolában jártam, ez az Abonyi utcai iskola egy tagozata volt, csak lánygimnázium.  

1946 és 1948 között hegedülni tanultam. Margit nagynénémtől kaptam egy hegedűt, és ha már volt, tanultam kábé két évig egy zeneiskolában. De nem szerettem a tanáromat, meg 1948-ban mentem a népi kollégiumba, meg nem éreztem különleges tehetséget, így nem folytattam.

Az anyám a háború után belépett rögtön a kommunista pártba. Gondolom, hogy mint az összes többi felszabadult zsidó, úgy gondolta, hogy ott a helye. Soha előtte nem politizált. Valószínűleg sokuknál ez a vallás egyik megnyilvánulási formája volt. Nálam is. Kellett egy másik felettes ént keresni. Magamról is beszélek, mert én is ugyanezt éltem át. Szóval, belépett a kommunista pártba, és ott tevékenykedett. A házunkban lakott Nezvál Ferenc, későbbi igazságügy-miniszter [Nezvál Ferenc (1909–1987): a háború előtt bőripari munkás, 5 elemit végzett. 1928-ban belépett a Kommunista Ifjúmunkás Szövetségbe (KIMSZ), 1929–1939 között ún. házi internálás alatt volt. Miután megszökött, a szovjet csapatok bevonulásáig illegalitásban élt. 1955-ben jogi doktori oklevelet szerzett az ELTE-n. 1956 decemberétől 1966 végéig, nyugdíjazásáig volt igazságügy-miniszter. – A szerk.]. Abban az időben nem volt gyerekük, engem nagyon szerettek, sokat összejártunk, és elképzelhető, hogy az ő hatása is szerepet játszott ebben, hogy rádumálta anyámat, hogy lépjen be a pártba. Anyám lejárt a pártba, és én is lejártam vele. Elég sokszor voltak ilyen összejövetelek. Nem kifejezetten taggyűlések, hanem valami szemináriumféle. Ott engem nagyon megkedvelt a Tóth Gyuri bácsi és a Szerémi Boriska, akik a 13/15-ös körzetnek voltak a vezetői. Ők illegális kommunisták voltak, ők is gyerektelenek voltak, és engem nagyon megkedveltek. Megkérdezték, hogy hajlandó lennék-e analfabéta angyalföldi asszonyokat tanítani írni-olvasni. Elvállaltam, és csináltam is egypár hónapon keresztül. Amíg ősszel iskolába nem kezdtem járni, tanítottam az asszonyokat. Akkor kezdtem az első gimnáziumot. Tizenkét éves voltam, de abszolút érett.

Nem voltam még tizennégy éves, amikor Tóth Gyuri bácsi elkezdett győzködni, hogy te egy olyan klassz gyerek vagy, öntudatos, nem akarsz-e belépni a pártba. 1948 áprilisában elintézte nekem Kádár Jánosnál – ő volt a XIII. kerületi párttikár –, hogy különleges engedéllyel vegyenek föl a Magyar Kommunista Pártba. Annak ellenére, hogy 1945-ben, 46-ban, 47-ben cionista voltam, alijázni is akartam, ami anyám jóvoltából nem perfektuálódott. Szóval korkedvezménnyel beléphettem a Magyar Kommunista Pártba. Én mindig szerettem segíteni, mindig valamit dolgoztam, valami társadalmi munkát végeztem.

Elég sok konfliktusom volt az iskolában, mert 1948-ig a zsidó gimnáziumba jártam, és ott tudták rólam, mert én soha semmit nem titkoltam, hogy a pártban ügyködök. Volt a hittantanárommal ilyen hitvitám meg minden. Tudniillik azzal együtt, hogy zsidó gimnáziumba jártam, amikor megtudtam, hogy megölték az apámat, akit végtelenül szerettem, és aki mai napig nincs nap, hogy ne jusson eszembe, valami mérhetetlen elkeseredés uralkodott el rajtam, és azt mondtam, hogy ha – mert én is vallásos voltam természetesen apám révén – egy olyan embert, mint az apám, aki segítőkész volt, jó volt, vallásos volt, tisztességes volt, az Isten hagyta megölni, akkor nincs Isten. Elkezdtem vad istentagadóvá válni. Emlékszem arra, hogy az anyám éppen nem volt otthon, és jöttek a hitközségtől az adót beszedni. Ez 1946-ban volt. Mondtam, hogy nem fizetünk. Azt mondták, hogy akkor ki kell lépni a hitközségből. Ki kell lépni? Fogtam magam, felöltöztem, és lementem oda a Dózsa György úti [Aréna úti] templomba, és kiírattam magamat és anyámat a hitközségből. Egyszerűen kiiratkoztunk. Amikor az anyám hazajött, közöltem vele, hogy ez van. Nem foglalkozott az egész kérdéssel. Úgyhogy én ilyen vad ateistává váltam akkor. Pedig a zsidó gimnáziumban közben héber nyelvi versenyt nyertem, és Bibliát tanultam, de ez már nem hit volt, hanem az iskola és a közösség. Nagyon fontos volt számomra az a közösség. Szép emlékeim vannak innen is, mai napig tartom a kapcsolatot néhány osztálytársammal. Aztán 1948-ban, amikor államosították az iskolákat [lásd: iskolák államosítása Magyarországon], ezt is megszüntették. Akkor már Budán laktunk, és fogtam magam, elmentem, megnéztem a Szilágyi gimnáziumot. Nagyon szimpatikus volt, és beiratkoztam oda. Mindent magam intéztem, az anyám jóformán azt sem tudta, csak közöltem vele, hogy éppen hova járok, melyik iskolába.

A Lehel úti lakásunk egy egyszobás lakás volt. Anyám úgy gondolta, hogy költözzünk valami nagyobb lakásba. Úgy emlékszem, csere révén költöztünk az első kerületbe, a Fazekas utca 4-be, egy két szoba hallos, személyzeti szobás lakásba. A lakás az ötödik emeleten volt, a legtetején laktunk. Gyönyörű szép lakás volt, csak északi fekvésű, központi fűtéses, és olyan  iszonyú hideg volt, hogy soha nem fáztam annyit, mint abban a lakásban. 

Szóval, 1948 őszén a Szilágyi gimnáziumba kerültem, és ott is érettségiztem. Ott még tanultunk hittant, és elég nagy konfliktusom is volt, mert a hittantanárunk feladott egy ilyen dolgozatot, hogy a profetizmus és a szocializmus közötti összhang. Én dühös lettem ettől a megfogalmazástól, és az én nagy filozófiai tudásommal bebizonyítottam az ellenkezőjét. Ebből is lettek kisebb-nagyobb konfliktusaim, de hát túléltem, és az 1949/50-es tanévben már nem volt hitoktatás [1949 szeptemberében törölte el az Elnöki Tanács 1949: 5. sz. törvényerejű rendelete a kötelező iskolai hitoktatást. – A szerk.].

Amikor 1948-ban a zsidó gimnáziumból átiratkoztam a Szilágyi Erzsébet leánygimnázium ötödik osztályába, anyám úgy gondolta, hogy nehéz körülmények között élünk, menjek el egy kollégiumba lakni. Nem lett volna erre égetően szükség, ennyire nem nyomorogtunk, ő dolgozott, szóval azt hiszem, egy kissé a terhére voltam. Így aztán beköltöztem a középiskolás Kádár Kata népi kollégiumba, itt csak lányok voltak. Nappal iskolába jártam, néha hétvégére hazamentem. Én voltam a kollégium káderese, fogalmam sincs, miért pont én. Egy tanévet voltam ott, aztán 1949-ben a Rajk-per kapcsán fel is számolták. Egyébként életem egyik nagyon szép éve volt, rengeteg élmény, kisebb-nagyobb balhék, éjszakába nyúló „viták” politikáról, erkölcsről meg mit tudom én, de nagyon komolyan csináltuk. Szombatonként táncolni jártunk a jogász kollégiumba, utána mindenki elmesélte az „élményeit”. Pataki Ferenc volt az igazgatója, aki, azt hiszem, akkor még egyetemista volt, ma akadémikus, pszichológus. Nem volt könnyű dolga hatvan-hetven kamaszlánnyal. A kollégium a Budagyöngyénél lévő Belvederében volt, gyönyörű ősparkkal, ma valamilyen egyházi intézményé. Senkivel nem maradt a későbbiekben kapcsolatom, valószínűleg azért, mert egyedül én jártam a Szilágyiba, a többiek más iskolákba.

A háború után egészen 1948-ig a varrásból éltünk, akkor anyám elment egy édességboltba eladónak. Abba a boltba, amelyik a Váci utca és a Régiposta utca sarkán ma is megvan. A varrás már nem ment, nem voltak kuncsaftok, és már nem is volt kóser dolog maszek dolgozni [A ruházati iparban az egyedi szabóságok száma az államosítás, valamint a kisipari termelőszövetkezetek szervezése következtében a korábbi létszám töredékére csökkent. A Magánkisipari adattár 1938–1971 (KSH, Budapest, 1972) adatai szerint az 1948-ban dolgozó 57 384 iparosból 1953-ra mindössze 9433 maradt. – A szerk.]. Célszerű volt állásba menni. De nem volt sokáig ott, talán egy évig. Elküldték pártiskolára, és 1949 végén bevitték az igazságügy-minisztériumba előadónak. Schwarcz Miklósné, született Weisz Klára. Azt mondták neki, hogy jó lenne, ha magyarosítana. Apámnak még nem volt meg a holttá nyilvánítása, tehát az asszonynevét nem magyarosíthatta, csak a lánynevét. És akkor azt mondtam, hogy tudod mit, magyarosíttassuk az enyémet is. Akkor volt Budapest rendőrfőkapitánya Sólyom László [Sólyom László (1908–1950): altábornagy. 1941-ben mint vezérkari századost nyugdíjazták, az Egyesült Izzóban helyezkedett el. 1942-ben belépett a KMP-be, és bekapcsolódott az antifasiszta mozgalomba. 1945 után a főváros rendőrfőkapitánya, 1947-ben a honvédség vezérkari főnöke. 1950. májusában koholt vádak alapján letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték. – A szerk.]. Sólyom László egy rendkívül csinos ember volt, és én kisütöttem, hogy a Schwarcz után nagyon jó lesz nekem a Sólyom. Mire az anyám közölte, hogy ő is Sólyom lesz. Ezen nagyon összevesztünk, mert én azt mondtam, hogy ő legyen Vértes a Weisz után. Nem tudtunk megegyezni, úgyhogy egy szónak is száz a vége, az anyám Sólyom Klára lett, én meg Sólyom Olga, mintha törvénytelen gyerek lennék. Így lettem aztán 1949-ben Sólyom.

A minisztériumban anyámat rávették, hogy menjen egyetemre. És elment a közgazdasági egyetem levelező tagozatára. Még érettségije sem volt. Ebben az időben egyetemre kerüléshez nem kellett feltétlenül érettségi, különösen nem az esti és levelező tagozatra, ahova leginkább felnőttek jártak [Többnyire azért kellett az egyetemi továbbtanuláshoz legalább szakérettségi. Lásd ott. A szakérettségi tanfolyamokat azonban 1948-ban kezdték csak szervezni, elképzelhető, hogy a káderhiány idején úgy ment valaki egyetemre, hogy nem érettségije, főleg ha elvégzett valamilyen szintű pártiskolát. – A szerk.]. Nem volt könnyű dolga, sokat kínlódott, de végül elvégezte. Mivel anyám az egyetem mellett dolgozott, nekem kellett a háztartást vezetni. Akkor persze még nem volt semmiféle háztartási gép, a mosókonyhában, teknőben mostam, hordtam a kályhába a tüzelőt a pincéből, szóval mindent én csináltam. Anyám csak vasárnap csinált otthon valamit, mert akkor még szombaton is munkanap volt [Az ötnapos, heti negyvenórás munkarendet egy 1981. áprilisi minisztertanácsi határozat írta elő, amit a kéthetenkénti szabad szombat előzött meg néhány éven át. – A szerk.], arról már nem is beszélve, hogy abban az időben mindenféle taggyűlések, szemináriumok stb. voltak, amiken kötelező volt részt venni, és amik mind munkaidő után voltak. Nem volt könnyű élet. 

Én a sorsomat gyakorlatilag tizennégy éves koromtól magam intézem. Például 1948-ban a nyári szünetben elmentem a Láng Gépgyárba magkészítő segédmunkásnak. Ez az öntvény mintájához kell, nem éppen női munka. Nehéz testi munkás pótlékot kaptam utána. Plusz hús, plusz cukor, plusz kenyér. Ott dolgoztam négy hetet. Kemény munka volt, mert szörnyű meleg volt. Aztán táborba mentem, ilyen iskolai táborba. Tizenhat éves koromban Sztálinvárost építettük az iskolával [A mai Dunaújvárosról, az egykori Dunapenteléről van szó, amely 1951 és 1961 között a Sztálinváros nevet viselte, és ahol 1950-ben kezdték építeni a Dunai Vasművet. – A szerk.]. Minden nyáron minimum hat hetet dolgoztam, mert az anyámtól meglehetősen kevés pénzt kaptam, és nem is szerettem kérni. Közvetlenül érettségi után például a Fém- és Alumínium Kutató Intézetben [Vas- és Fémipari Kutatóintézet] a laboratóriumban dolgoztam, különböző összetételű ötvözeteket kellett csinálni. Hetven fokos melegben dolgoztunk, amikor kijöttem a harminc fokba, fáztam.

Az anyám azt se nagyon tudta, hova járok iskolába. Mindig csak vittem haza a jeles bizonyítványokat. Szerettem tanulni. Angolt külön is tanultam, anyám erre áldozott. Így aztán, amikor 1949-ben kerestek tolmácsokat a VIT-re, jelentkeztem, és föl is vettek [Világifjúsági Találkozó (VIT) – Az 1945-ben alakult Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ), a világ kommunista- és munkáspártjai ifjúsági szervezeteinek a nemzetközi szövetsége által szervezett fesztiválsorozat. Az elsőt 1947-ben rendezték Prágában, a másodikat 1949-ben Budapesten. A politikai cél az volt, hogy az egyre erősebb hidegháborús légkörben a Szovjetunió növelhesse és demonstrálhassa befolyását az ifjúság körében. Eleinte kétévente szervezték, 1959-től háromévente, 1968-tól ötévente szervezik. Mai neve: Világifjúsági és Diáktalálkozó. – A szerk.]. Hát ugye káder is voltam, párttag is voltam, megbízható is voltam. Először az angol delegáció mellett voltam tolmács. Aztán a VIT után egy héttel volt a DIVSZ kongresszus (Demokratikus Ifjúsági Világszövetség), akkor meg az indiai delegáció mellett voltam. A kettő között pedig az indonéz delegáció mellett voltam. Nagyon érdekes társaság volt. Nekem nagyon tetszett ez a kvázidiplomáciai tevékenység, és úgy döntöttem, hogy diplomata leszek.

Anyám különben nem volt sokáig a minisztériumban. Utána különféle KGM vállalatoknál dolgozott [KGM – a Kohó- és Gépipari Minisztérium rövidítése], a Láng Gépgyárban meg nem tudom, hol mindenhol. A Gammában [Gamma Optikai Művek] személyzetis volt. A többi helyen előadói beosztásban a munkaügyi osztályon meg ilyen helyeken, lévén közgazdasági végzettsége. A személyzeti vezetőn kívül soha nem volt vezető beosztásban, de hát az is ilyen egyszemélyes munka volt. Már nem is emlékszem, melyik gyár munkaügyi osztályáról ment el nyugdíjba.

1952-ben leérettségiztem a Szilágyiban, és jelentkeztem a Külügyi Akadémiára. De volt egy ronda antiszemita igazgatóm a Szilágyiban, aki elsinkófálta a kérvényemet. Mire észhez kaptam, hogy nem hívtak be felvételire, addigra lezárult minden. De 1952-ben lasszóval fogták az egyetemre a diákokat. Jöttek a különböző egyetemekről, és az érettségiző osztályokkal beszéltek, hogy gyere hozzánk, gyere ide, gyere oda. Én a matekhez, fizikához meg a természettudományos tárgyakhoz hülye voltam, engem a történelem, irodalom, ilyesmi érdekelt, tehát humán beállítottságú voltam, de tanár nem akartam lenni, hogy bölcsészkarra menjek. Hova lehetne még menni? Akkor jöttek a Lenin Intézetből, és azzal csábítottak oda, hogy ott eleve két nyelvet tudok tanulni, és ha elvégzem, és rászánok még egy évet, onnan mehetek egyenesen a Külügyi Akadémiára [A Lenin Intézet 1952 tavaszán alakult az Egyetemi Orosz Intézetből. Feladata: „Magas színvonalú marxista-leninista képzettséggel rendelkező és az orosz nyelvet jól ismerő egyetemi előadók, ideológiai munkaterületen dolgozó funkcionáriusok képzése.” 1956-ban szűnt meg; Külügyi Akadémia – az 1948. évi LVIII. törvénnyel létesített intézmény; két évfolyamra tagolódott, felügyeletét a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel egyetértésben a külügyminiszter gyakorolta.  – A szerk.]. Így öt év alatt két diplomám lesz. Ez rendkívül vonzó volt a számomra, úgyhogy elmentem a Lenin Intézetbe felvételizni a marxizmus-leninizmus szakra. Felvettek. Heti huszonkét óra nyelv volt, orosz és angol, és én ezt rettenetesen élveztem. Tanultunk mindenféle történelmet, földrajzot.

Talán érdekes iskolatörténeti adalék, hogy milyen tantárgyak voltak és milyen óraszámmal: 

                    I. félév: Marxizmus-leninizmus alapjai  – heti 4 óra

Magyarország története – heti 4 óra elmélet

Politikai és gazdasági földrajz – heti 2 óra

Magyar irodalomtörténet – heti 3 óra

Orosz nyelvtan – heti 8 óra

Orosz lexika – heti 10 óra

Testnevelés – heti 2 óra

Honvédelmi ismeretek – heti 3 óra

II félév: Marxizmus-leninizmus – heti 6 óra

Orosz nyelvtan – heti 8 óra

Orosz lexika – heti 8 óra                   

Magyarország története – heti 4 óra

Magyar irodalom – heti 2 óra

Politikai és gazdasági földrajz – heti 2 óra

Honvédelmi ismeretek – heti 3 óra

Testnevelés – heti 2 óra

III. félév:  Marxizmus-leninizmus – heti 6 óra

Orosz nyelvtan – heti 8 óra

Orosz lexika – heti 10 óra

A Szovjetunió földrajza – heti 2 óra

A magyar munkásmozgalom története – heti 2 óra

A korszerű természettudomány alapjai – heti 3 óra

Testnevelés – heti 2 óra

IV. félév: Marxizmus-leninizmus – heti 6 óra

A Szovjetunió népeinek története – heti 2 óra

Egyetemes történet – heti 3 óra

A magyar munkásmozgalom története – heti 4 óra

Orosz nyelvtan – heti 6 óra

Orosz lexika – heti 6 óra

Testnevelés – heti 2 óra

V. félév: Az SZKP története – heti 4 óra

Politikai gazdaságtan – heti 4 óra

A Szovjetunió népeinek története – heti 6 óra

Egyetemes történet – heti 3 óra

Orosz nyelv – heti 6 óra

Angol nyelv

Az SZKP története, szakkollégium

VI. félév: Az SZKP története, szakkollégium – heti 2 óra 

  Az SZKP története, szakszeminárium – heti 2 óra 

  Dialektikus és történelmi materializmus – heti 2 óra

  Politikai gazdaságtan – heti 4 óra

  A Szovjetunió népeinek története – heti 3 óra

  Egyetemes történet  – heti 4 óra

  Orosz nyelv – heti 6 óra

Elsőéves egyetemista koromban versenyszerűen kézilabdáztam, de úgy eldurvultam, hogy éreztem, hogy ezt nem szabad folytatni. Viszont mindig komolyan túráztam meg úsztam, de nem versenyszerűen. Közben, mivel én nagyon csóró voltam, muszáj volt dolgoznom. Az anyám szerzett egy műszaki rajzolói állást a fogorvosiműszer-gyárban. Heti tizennyolc óráért ötszázhatvan forintot kaptam. Műszaki rajzot soha nem tanultam, de attól még csinálhattam. Összeszorítottam a fogamat, és megcsináltam, amit mondtak. Igen ám, de ez délután volt, és akkor kötelező volt minden nap délután kettőig az egyetemen lenni. Szombaton is. Nem volt más választásom, mint időnként meglógni egy-egy utolsó óráról. Csakhogy mindig vannak jótét lelkek. Valaki bemószerolt, hogy én meg szoktam lógni az utolsó órákról. Ezért a harmadév vége felé egy taggyűlésen közölték velem, hogy fegyelmit kaptam. Hogyhogy fegyelmit? Nem is volt fegyelmi tárgyalás. Irtóra berágtam. Akkor adták ki az indexet a vizsgaidőszakra, és utasítottak, hogy menjek be a rektorhoz, és írassam be az indexembe a fegyelmit. Na, több se kellett nekem, bementem, kitálaltam, hogy micsoda disznóság, hogy jönnek ahhoz, engem meg se kérdeznek, hogy miért csináltam, éhen halok vagy nem. Mire közölte, hogy ő nem írja be, menjek az igazgatóhelyetteshez. Bementem, ott is előadtam magamat. A pasas nem szólt egy árva szót sem, elvette az indexemet, és egy évre antedatálva írta be a fegyelmit. Ami azt jelentette, hogy abban a pillanatban el is évült. Ezt megláttam, rájöttem, fogtam magam, és ezzel az indexszel átmentem a közgazdasági egyetem oktatási osztályára. Megkérdeztem, hogy átvennének-e. Hova? Azt sem tudtam, milyen tagozatok vannak, csak azt, hogy van ipar szak van, mert az anyám oda járt. Mondom, az ipar szakra. Mikortól? Ősztől. De még egyszer kell járni a harmadévet. Jó, akkor harmadévre. Át is voltam véve. A barátnőmmel üzentem a Lenin Intézetbe, hogy többet ne várjanak.

Ez volt 1955-ben. Ez egy szörnyű év volt. Közölték, hogy különbözetivel le kell tennem az első két év anyagát. Nyelvből nem kellett, marxizmusból nem kellett, meg mit tudom én, miből nem kellett. De nyolc tantárgyból kellett különbözeti vizsgát tennem a harmadév folyamán. Ebből négy szigorlat volt. Plusz a saját évfolyamom vizsgái, úgyhogy tíz hónap alatt húsz vizsgát tettem le.

Közben 1955 júliusában férjhez támolyogtam, és 1956 januárjában már terhes voltam. Az utolsó különbözeti vizsgámat Berend T. Ivánnál tettem le 1956 augusztusában gazdaságföldrajzból, aki úgy megijedt, amikor meglátott ekkora hassal, hogy azt hitte, ott szülök meg [Berend T. Iván (1930) – történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt 1985–1990 között. – A szerk.]. Kérem, ne izguljon, nem lesz semmi baj. Ő idegesebb volt, mint én. Végül bukás nélkül végigcsináltam ezt a harmadévet.

1957-ben végeztem a közgázon ipar szakon. Akkor már persze nem voltam jeles, örültem, hogy hármassal szépen átmentem. Nem is voltam szabadságon, mert július 28-án kaptam meg a diplomát, és már szeptember elsején dolgoztam.

A Gumigyárba, a Kerepesi útra kerültem. Ennek az a története, hogy anyám összetalálkozott Somogyi Palival, egy régi ismerősével, aki a Gumigyárnak volt az igazgatója. Kérdezte anyámat, hogy nem kell-e neki állás. Mert 1956 után rengeteg embert kirúgtak az állásából. Anyám mondta, hogy neki nem kell, de a lánya most végez, nem venné-e oda. Bementem, és a Somogyi Pali rögtön valami vezetőnek akart kinevezni. Mondtam, hogy ne hülyéskedjünk, és elmentem a kalkulációba, mert éppen ott kellett valaki. Később átkerültem a kereskedelmi osztályra [1890-ben alakult a Magyar Ruggyantaárugyár Részvénytársaság (MRG), a háború előtti legnagyobb gumiipari vállalat. 1949-ben a magyar gumigyárakat államosították. A kisebb gyárak megszűntek, csak a három legnagyobb működött tovább. 1963-ban megalakították az Országos Gumiipari Vállalatot (OGV), mely 1973-ban a Taurus Gumiipari Vállalat nevet vette fel. (1996-ban a Taurus Gumiipari Rt.-t megvette a Michelin.) – A szerk.].

Az a Somogyi egy teljesen tanulatlan zsidó ember volt, az eredeti szakmája bádogos és vízvezeték-szerelő. Azt hiszem, sikerült vele elvégeztetni egy év gazdasági akadémiát, de azt is nagyon nehezen viselte. Viszont egy abszolút természetes eszű és született vezető volt. Imádták az emberek. Nem játszotta meg az eszét. Egy keménykötésű pali volt. Úgy vállalta el a Gumigyár vezetését, amikor 1948-ban [1949-ben] államosították, hogy megkérdezte, hogy ki az, aki ért a gumigyártáshoz. Megvolt a természetes esze, hogy rájöjjön, valamit mégis kéne tudni róla, mert a vízvezeték-szerelés kevés. Mondták, hogy az a két ember, a főtechnológus és a főmérnök sitten van szabotázs miatt. Elkezdett utánanézni, hogy mi volt ez a szabotázs, és kiderült, hogy semmi. Kikötötte, hogy csak akkor vállalja el, ha ez a két pali kijön a börtönből, és vállalják. És kihozatta ezt a két pasit a börtönből. Gondolhatja, hogy mit meg nem tettek a gyárért! Egy ilyen pasas volt. Soha senkinek nem ártott, nem vitetett el senkit, nem rúgott ki senkit, ha valaki hozzá ment segítségért, segített. Irtó emberséges ember volt. 1956-ban elterjesztették róla, hogy a Rákosi meg a Gerő rokona. Semmi köze nem volt hozzájuk. És 56-ban [lásd: 1956-os forradalom] sem lett semmi bántódása, mert a munkások megvédték.

Miután 1957-ben odakerültem, majdnem minden nap találkoztunk a folyósón. Hogy van anyád? Mi van anyáddal? Közben meghalt a felesége, és ott maradt egy tízéves gyerekkel. Egyszer meglátogatta anyámat, végül elvette feleségül. Anyám meg nem bánta, mert egyedülálló nő helyett igazgatóné lehetett. Összeköltöztek, de három-négy év után el is váltak. Az én anyukámmal nem lehet együtt élni. Ő egy magának való valaki, akinek elképzelései vannak, és ha az nem úgy alakul, akkor azt nem tudja elviselni.

Miután Somogyi elvette feleségül az anyámat, nem akartam ott maradni. Különben is kerestek a külker minisztériumban iparban dolgozó, nyelvet tudó egyedeket, én ezt megtudtam, rögtön jelentkeztem, és így kerültem 1961 februárjában a MINERALIMPEX-hez (Magyar Olaj- és Bányatermék Külkereskedelmi Vállalat) piackutatási előadónak. Akkor már tudtam oroszul és angolul. Ez egy nagyon nehéz korszak volt, mert bekerültem egy idősebb, abszolút polgári társaságba. Az osztályvezető, Szirmai bácsi nagyon régi olajos ember volt. Ott mindenféle újságokat kellett olvasnom, kivonatokat kellett csinálni az üzletkötőknek meg az igazgatónak. És ezek mind fantasztikusan tudtak von Haus aus nyelveket, de oroszul rajtam kívül senki nem tudott. Eléggé cikiztek és lenéztek. Egyébként egyedül nekem volt diplomám. Akkor szereztem magamnak némi renomét, amikor ez a Szirmai bácsi éppen szabadságon volt, és ki kellett dolgozni a Barátság II. olajvezeték gazdaságosságát, szemben a hordós szállítással. A vezérigazgató engem bízott meg, hogy dolgozzam ki. Amikor nekikezdtem, azt is a szótárban néztem meg, mi az, hogy barrel. Fogalmam nem volt, hogy az micsoda. Összeszorítottam a fogam, és elhatároztam, ha törik, ha szakad, én ezt megcsinálom. Három hét alatt meg is csináltam. Összejártam mindenkit, házon kívül elmentem olajosokhoz, irodalmat gyűjtöttem, szóval, megcsináltam. Aztán én mentem el szabadságra, mert ez nyáron volt. Jöttem vissza szabadságról, az osztályvezető, Szirmai bácsi azt mondta, hogy kislány, ez férfimunka volt. Nekem ez egy akkora sikerélmény volt! Azért persze nem szerettek meg, még jobban utáltak, úgyhogy amikor 1963-ban a mellettünk lévő házba költözött a Chemokomplex, akkor átmentem, hogy szeretnék ide jönni dolgozni. Ez a Chemokomplex a Komplex nevű külkereskedelmi vállalatból jött létre 1962-ben, amikor a nagy vegyipari beruházások elkezdődtek. Erre létesítettek egy külön külkereskedelmi vállalatot. A Chemokomplexnél nem volt ismerősöm. Én mindig így mentem valahova be. Fölmentem Gyöngyössy István vezérigazgatóhoz, és bejelentkeztem, hogy szeretnék ide jönni. Ez a Gyöngyössy István a Rajk-per kapcsán nem tudom én, hány évet ült. Egy fantasztikus, nagyszerű ember volt. Annak idején Aschner Lipót mellett dolgozott az [Egyesült] Izzóban, ő volt a személyi titkára [Aschner Lipót (1872–1952) – 1918-tól az Egyesült Izzólámpa és Villamossági RT vezérigazgatója volt. A gyár világvállalattá fejlesztése érdekében kimagasló képességű kutatógárdát gyűjtött össze. 1944-ben a németek Mauthausenba hurcolták, az amerikaiak valamilyen fogolycsere révén Svájcba menekítették, ahonnan a háború után hazatért. – A szerk.]. Egy szuper művelt, intelligens, nagyvilági úr volt. Imádtam őt, egy óriási betűkkel írt EMBER volt. Később ő lett a Külkereskedelmi Bank londoni képviselője [„Gyöngyössy István (1910–1994), jogász. 1932-től az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. munkatársa, 1939-től cégvezető. 1946-tól a bukaresti magyar diplomáciai misszió vezetője, majd a külügyminisztérium protokollfőnöke. 1949–1954 között politikai perben elítélt. 1956-tól a Ferunion, majd a Chemolimpex [helyesebben: Chemokomplex] Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgatója, 1967–1977 között a Magyar Nemzeti Bank munkatársa, elnöki tanácsadója, majd a Banco di Sicilia budapesti fiókjának vezetője” (Az idézet forrása: Az oral history archívum életútinterjúinak annotált jegyzéke). – A szerk.]. Elbeszélgetett velem, és megbeszéltük, hogy oda mennék dolgozni. Át is mentem 1963 októberében. Már ott dolgoztam egy ideje, amikor a személyzetis, akivel jóban voltam, elmesélte, hogy az apósom, aki a Ferunionnál valamikor együtt dolgozott Gyöngyössyvel, felhívta őt azzal, hogy oda akar menni a menyem, aki egy nagyon okos nő, de egy bestia. Gyöngyössy azt válaszolta, hogy tényleg nagyon okos, nem érdekel, mit mondasz, fel fogom venni. Így kerültem én a Chemokomplexhez, és ott tizennégy évet húztam le. Életem legszebb korszaka volt, mert nagyszerű kollégáim voltak, és szerettem, amit csináltam. Ott teljesedett ki a kereskedelemhez való érzékem.

Üzletkötőként kezdtem, a TVK [TVK – 1953-ban alapított vállalat (Tiszavidéki Vegyi Kombinát néven, 1962 óta Tiszai Vegyi Kombinát, 1991 óta rt.), Tiszaújvárosban működik (korábban Tiszaszederkény, 1970–1991 között Leninváros). – A szerk.] műtrágyagyár berendezéseit, illetve alkatrészeit importáltam a Szovjetunióból. Ott értem meg Fodor Gyuri disszidálását. Fodor György volt a TVK vezérigazgatója 1963-64-ben [1956 óta]. Kossuth-díjas volt, szóval egy menő pasas volt. 1964-ben egyszer felhívott, és megkért, hogy ezt meg ezt intézzem el, mert ő elmegy szabadságra. A vezérigazgatókkal jóban voltam, mert közvetlen kapcsolatban voltam velük. És Fodor Gyuri családostól együtt egy Moszkviccsal, a Kossuth-díját a fiókjában hagyva, eltávozott Németországba. Képzelje el, micsoda balhé volt ebből. Valószínűleg akkor már megkapta ott azt a bizonyos ezer márkát a népet kárpótlásból, mert érintve volt ebben a műfajban. Elege lett ebből az egész szocializmusból. Egyébként most hallottam, hogy még mindig él, és menő ember lett ott. Nagyon okos, tehetséges mérnökember volt. Szóval, 1966-ig voltam ezen a műtrágya osztályon. Sokat utaztam a Szovjetunióba. Nagy élmény volt, mert ott mindig nagyon jó banda jött össze, mindig heteket töltöttünk kint, mert ott nem lehetett egy-két napra kimenni, minimum három hétre kellett kimenni.

A főosztályvezetőm egy régi vágású öregúr volt – korábban a Salgótarjáni Szénbányáknak volt a főkönyvelője, aztán kitelepítették –, és egy kicsit nehezen viselte el, hogy nő vagyok, zsidó vagyok, párttag vagyok, és még nem is vagyok egészen hülye. Ezt borzasztó nehezen viselte el. De mindenki mást is halálra szekált. Egyszer jött a közvetlen főnököm, az osztályvezető, hogy a főnök azt kéri tőled, hogy… Ettől olyan dührohamot kaptam, hogy elkezdtem üvölteni, és elküldtem őt melegebb éghajlatra. Egy fal választott el a főosztályvezető szobájától, és mindent hallott. Másnap behívott, hogy kedves Olga, ha volna olyan kedves … Szóval megijedt: hogyha valaki ilyen hangot mer megütni egy magasabb vezetővel, akkor a mögött áll valaki. Én ezen jót röhögtem, de azt mondtam, hogy ebből elegem volt. Bementem Gyöngyössyhez, és elmondtam neki, hogy ebből elegem van. Épp létrejött a gumi osztály, amúgy is dolgoztam már a Ruggyantában, nem mehetnék-e át az új osztályra. Megértő volt, azt mondta, hogy teljesen igaza van, miért kell magának lenyelni ilyeneket. És áthelyeztek arra az osztályra. Sőt, noch dazu, még a közvetlen főnökömet is.

Akkor – 1966-ban – kezdődtek a Taurusban a nagy beruházások, a Semperit gyártási technológiáját vettük meg. Ez óriási nagy munka volt, millió dolláros szerződéseket kellett csinálni. A gumigyári beruházáson kívül én, ill. később az én osztályom, mert később osztályvezető lettem, végeztük még a Tisza Cipőgyár fröccsöntő gépeinek az importját, aztán a Kábelgyár nagy beruházásait, a Villamos Szigetelőgyár, a Duna Cipőgyár és kisebb szövetkezetek gépeinek és szerszámainak a behozatalát. Ezeket a berendezéseket, szerszámokat és alkatrészeket már nemcsak a Szovjetunióban szereztük be, hanem Nyugaton is. Sokat utaztam ezekben az években, részben nyugati, részben a szocialista országokba. Szerettem utazni is, de élveztem a komoly tárgyalásokat, főleg az ártárgyalásokat folytattam nagy élvezettel. Igaz, anyagi hasznom nem volt ezekből, pedig rengeteg pénzt takarítottam meg az államnak. De hát abban az időben ezt nem díjazták különösképpen.

Ez a munka a következőképpen nézett ki. Azt mondták, hogy kell három gép: egy kalander [Egymáson forgó hengerekből álló, lemezek préselésére, simítására használt gép. – A szerk.], egy keverő és egy vulkanizáló, ilyen és ilyen kapacitású. Erre a világon van, mondjuk, hat cég. Van, amikor kevesebb, mert minél komplikáltabb, annál kevesebben tudják csinálni. Tudom, hogy melyik a legjobb, és kiküldök minimum három ajánlatkérést. Bejönnek az ajánlatok műszaki részletezéssel és árral. Idáig még nincs utazás, csak levelezés. A műszakiak megnézik a műszaki ajánlatot, összehasonlítják, megállapítják, hogy ebből ez hiányzik, abból az hiányzik. Pótlólagosan bekérik, hogy tudják-e módosítani. Miután kiválasztanak, mondjuk, az öt ajánlatból kettőt, hogy ez felel meg az igényeinknek, akkor megnézzük. És akkor jön az utazás. Referenciát nézünk meg. Közlik, hogy például Olaszországban itt és itt működik ez a berendezés. Odamegyünk, és a műszakiak beszélnek az üzemeltetővel. De volt olyan is, hogy én tárgyaltam. Szóltak, hogy Olga, kérdezz. Rettentő sok primitív ember volt abban az időben, akik nem is értettek hozzá, és csak azért jöttek, mert aktuális volt, hogy most ő utazzon. Szóval megnézzük a gépet, és akkor kezdődik a tárgyalás. Elhívjuk a szállítót Budapestre, és akkor jön az én nagy élményem, elkezdek alkudozni. Nagyon kemény alkudozó voltam, minimum tizenöt százalékot mindig lealkudtam. Ezt a kemény alkudozást kizárólag passzióból csináltam, mert nem voltak nagyon kemény anyagi korlátok. A szocializmusban nem számított a pénz. Én hobbiból csináltam ezeket a rettentő kemény áralkukat. Amikor a Semperittől vettünk egy komplett berendezést a Taurusnak, majdnem egymillió dollárért – képzelje el, a hatvanas évek második felében mit jelentett egymillió dollár! Iszonyatos nagy pénz volt –, olyan sokat lealkudtam, hogy még tudtak venni egy csomó villás targoncát, ami szintén nem volt olcsó.

Amikor megvoltak a végleges ajánlatok, akkor a KKM [Külkereskedelmi Minisztérium] úgynevezett Engedélyezési Főosztályára kellett benyújtani a három ajánlatot, és megmagyarázni, hogy miért ezt. Akkor ott összeült egy grémium, és engedélyezte vagy nem engedélyezte. Hogy minek alapján, azt nem tudom, mert a Külker Minisztérium Engedélyezési Osztályán senki nem értett semmihez. De hát ő volt a minisztérium.  

Egyszer volt egy olyan, hogy a Graboplastnak valami katonai sátrat vagy mit kellett gyártani, és ahhoz kellett berendezés [Graboplast – 1905-ben alapították Grab M. (Miksa) Fiai néven. Bőrvásznat, viaszosvásznat és linóleumpadlót, 1908 óta műbőrt gyártott. 1923-ban megalakult a Grab-féle Textilipari Rt. 1948-ban a két gyárat államosították, majd 1950-ben Győri Pamutszövő- és Műbőrgyár néven egyesítették. 1969 óta: Győri Pamutszövő és Műbőrgyár, 1996 óta rt. (holdingtársaság). – A szerk.]. Lebonyolítottuk, megvolt egy jó ajánlat, és elkezdtek kötözködni, ami a hozzá nem értés csimborasszója volt. Én elég harcis nőszemély voltam, elkezdtem velük üvöltözni, hogy mit képzelnek, egy katonai akármi, majd jól rájuk uszítom a honvédelmi minisztert. Úgyhogy végül engedélyezték. Ez mindig erőszakosság kérdése volt. Hol így csináltam, hol úgy csináltam. Például – ez már a nyolcvanas években volt – Svédországba és Amerikába exportáltunk bőrkesztyűket. A svédek ezt a Szovjetunióba szállították tovább a felső tízezernek. A pécsi kesztyűszövetkezet álomszép kesztyűket csinált. Ehhez viszont Olaszországból kellett a bőrt behozni. Volt egy sürgős svéd megrendelés. Az olasz bőrgyártók leállnak nyári szabadságra, és nagyon sürgősen meg kellett rendelni, hogy időben beérkezzen a bőr, és le tudjuk gyártani. A KKM Engedélyezési Főosztályának a vezetője egy buta, rosszindulatú és hozzá nem értő pasas volt. Tudtam, hogy rajta áll vagy bukik. Megkértem az engedélyt. Majd holnap, majd holnap, majd… Akkor más módszerhez folyamodtam. Fölhívtam telefonon, és mondtam neki, hogy uram, maga az egyetlen az egész országban, akinek a révén megcsinálhatjuk ezt az exportot. És elkezdtem neki gazsulálni. Két óra múlva megvolt az engedély. Ilyeneken múlott.

Hogy ezek az emberek hogy kerültek ezekre a posztra? Az kellett, hogy ne értsen hozzá. Kapcsolat kellett hozzá, benyalás és szervilizmus. Semmi egyéb. Én eltöltöttem majdnem harminc évet a külkerben, sok mindent láttam. Hogyan került valaki kirendeltségre? … Amikor a fiam leérettségizett, tudtam, hogy el fog menni katonának, itt maradok egyedül. Ráadásul eléggé nehéz anyagi körülmények között voltam, és akkor úgy gondoltam, jó lenne kimenni kirendeltségre pár évre. Kicsit megszedném magam, biztosítanám a fiam jövőjét. Valakinek elmondtam a tervemet, hogy beadom a pályázatot, és azt mondta, hogy ha lefekszel velem, akkor elintézem. Kész. Ezen múlt. Nem is mentem ki kirendeltségre.

Akkoriban is volt olyan, hogy a nyugati cégek megpróbálták lefizetni az üzletkötőt. Főleg az iparvállalatoknál azokat, akik kiválasztották a berendezést. Én tudtam róla, hogy kinek cserélték ki a kocsiját, kinek hoztak kocsialkatrészt, ki mit kapott. Akkor az életszínvonalbeli különbségek nem voltak olyan nagyok, mint ma, és lehetett látni, hogy ki az, aki sokat utazik külföldre nyaralni, mert ellátják őt. Velem is próbálkoztak, de aztán híre ment, hogy nagyon gorombán kioktattam valakit, akiről tudtam, elmeséli mindenhol. Aztán egyszer utólag, amikor már régen lezajlott minden, jött az egyik ügynök, akit nagyon bírtam, egy magyar származású, jó humorú pasas volt, és azt mondta, hogy Olga, én tudom, hogy maga soha előre semmit. De nagyon köszönjük, hogy ennyit harcolt, engedje meg, hogy valamivel … Őt is elküldtem melegebb éghajlatra. Úgyhogy én például jóval később, amikor elkezdődtek ezek az ügynöktörvények, elkezdtem gondolkodni, hogy Olga, miért nem akartak téged soha beszervezni. Sem itthon, sem külföldiek nem akartak beszervezni. Rájöttem, hogy közismert voltam a nagy pofámról, és arról, hogy nem lehetett megfizetni. Na persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy olyan nem volt, hogy kint voltunk egy delegációval, és a kintiek foglaltak szállást, és ki is fizették. Ez a pénz megmaradt nekünk. Nekem ettől állandóan gyomoridegességem volt, de a többiek közölték, hogy fogjam be a pofámat. Mit csináltam volna? Gondoltam, ennyi nekem is jár. De ez talán csak kétszer fordult elő. Soha semmit nem kaptam, nem fér össze velem, nem bírom lekötelezni magam.

Szóval tizennégy évet töltöttem a Chemokomplexnél, ahol időközben osztályvezető lettem. Nem vihettem többre, mert ott voltak a férfiak, akik még magyarul is csak középfokon tudtak. Közben elvégeztem a szakközgazdászit, ledoktoráltam, és az én boltom nagyon jól ment, a mi osztályunk szuper volt. Velem abszolút meg voltak elégedve, fantasztikusan jó üzleteket csináltam, sokat kerestem ennek az államnak. Egyszer csak meguntam, hogy mindenki leköröz, már főosztályvezetők, igazgatóhelyettesek, és én még mindig itt vagyok, pénzt sem adnak. Akkoriban jöttek létre az úgynevezett export fővállalkozások. Ez azt jelentette, hogy Magyarországon létrejött egy cég, és – mondjuk – vízkutatást és kútfúrásokat vállalt Líbiában, vagy mezőgazdasági létesítményeket épített valamelyik arab országban. Ezeket export fővállalkozási cégeknek nevezték, és részben külker jogot is kaptak. Egy napon Kozma Ferenc, aki a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Intézetében volt főosztályvezető [Kozma Ferenc (1931–2005) – közgazdász, egyetemi tanár, számos könyv szerzője. – A szerk.], és akit Moszkvából ismertem, felhívott telefonon, hogy idefigyelj, most jön létre az első ilyen fővállalkozás, nem volna-e kedved idejönni, én volnék az elmélet, te lennél a gyakorlat. Ő ugyanis a doktori vagy nagydoktori munkájában ezekkel az export fővállalkozásokkal foglalkozott. Hát, mondtam, ez egy jó buli, valami újat csinálni, OK. Fogtam magam, és 1977-ben elmentem az AGROBER-hez. A Chemokomplexnél volt nagy sírás-rívás, de elengedtek. Mert akkoriban csak áthelyezéssel lehetett állást változtatni [lásd: kikérő levél].

Nahát ez egy katasztrófa volt. A főnököm egy kis mitugrász, nagyképű, mindent jobban tudó alak volt, akivel iszonyatos konfliktusaim lettek, miután én értettem a szakmához, ő pedig nem. Elég az hozzá, hogy csak pár hónapig maradtam, mert nem lehetett kibírni. Tatai Ilonka, aki akkor már a Taurus vezérigazgatója volt, a baráti társaságomba tartozott. Oda tartozott még Fehér Erzsébet is, a Pannonplast vezérigazgatója [Tatai Ilona (sz. 1935) – vegyészmérnök, 1959-től a Taurus Gumiipari Vállalatnál fizikai munkás, laboráns, technológus, közép-, majd felsőszintű vezető, 1975-től vezérigazgató. 1988-89-ben tagja volt az MSZMP Politikai Bizottságának; Dr. Fehér Erzsébet – 1962-ben diplomázott a BME-n, majd a Taurusnál dolgozott. 1978-tól a Hungária Műanyagipari Vállalat vezérigazgatója, igazgatóságának elnöke. Fehér Erzsébet az MTA Ipargazdasági Bizottságának tagja, 1990–94 között a Magyar Vegyipari Szövetség elnöke, majd alelnöke volt. – A szerk.]. Összejártunk, együtt nyaraltunk, bridzseltünk. Sokat utaztunk együtt. Amikor megkaptam a doktorimat, marha nagy ünnepséget rendeztek nekem. Szóval, Tatai szólt, hogy „hallom, milyen szarul érzed magad az AGROBER-nél. A Chemolimpexben a gumiiroda vezetője ki fog menni Amerikába képviselőnek, mit szólnál hozzá, ha te lennél a gumiiroda vezetője?”. Azt mondtam, hogy ha ez neked megfelel, akkor nagyon szívesen. Ismerem a gumiipart. Így aztán átmentem a Chemolimpex gumiirodájába, először tanácsadónak. Meg kellett ismernem az egészet, és még úgysem volt teljesen elintézve a vezető amerikai útja. Minden levél, minden irat nálam landolt, megnéztem. Ezen kívül semmit nem csináltam. Azt nem tudja elképzelni, hogy az a kábé nyolcvan ember, aki ott volt, hogy kezdett el nekem gazsulálni. Borzasztó az emberi oldala az ilyen dolgoknak. Dolgoztam, megismertem mindent. Többek között a kezembe került a Michelinnel kötendő szerződés, amit a gumiiroda vezetője csinált Amerikában. Na most én a szerződéskötéshez fantasztikusan értettem, mert a Chemokomplexnél több millió dolláros, bonyolult, negyven-ötven oldalas szerződéseket kellett kötni, minden részletre kiterjedően. Én ezt ott nagyon megtanultam, félig már jogásszá vedlettem. Hát ez a szerződés valami szörnyűség volt, kis túlzással olyan volt, hogy a Chemolimpex eladja a Michelinnek saját magát. Szóval, valami teljes kiszolgáltatottság. Hát, most mi a fenét csináljak? Ezt a szerződést így nem szabad aláírni. Próbálkoztam ezzel, azzal, semmi nem ment. Végül bementem a vezérigazgatóhoz, aki elhárító tiszt volt, egy szervilis, undorító féreg. Bementem hozzá, és selyempapírba burkolva elkezdtem magyarázni, hogy ez így nem jó, nem szabad aláírni.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy megfagy körülöttem a levegő. Én rendkívül érzékeny vagyok az ilyesmire. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történt. Nem jöttek be a szobámba, nem kaptam a papírokat, tehát mindaz, ami addig volt, egyszer csak megszűnt. Akkor már nyolc hónapja ott voltam, még mindig tanácsadóként. Akkor elmentem a Tatai Ilonához, hogy mi a fene van. Hát, tudod, az van, hogy a vezérigazgató elvtárs fölvetette nekem, biztos, hogy jó lennél-e gumiiroda vezetőnek. Elkapott a harctéri idegesség. Idefigyelj, mondtam. Nem vagyok elég szervilis? Hogyhogy nyolc hónap után egyszer csak kiderül, hogy nem vagyok alkalmas? És honnan tudja? Hát nem beszélt velem! Kérdezett valamit valaha tőlem? Mégis mitől? Hát én nem tudom, de gyere ide, kapsz főosztályvezetői beosztást. Mondom, tartsd meg. Tatai Ilonával ezek után enyhén szólva meglazult a barátság. Nem vesztünk össze, csak befejeztem. Sajnos Fehér Erzsébettel is megszakadt a kapcsolatom, egy teljesen magánjellegű okból kifolyólag. Nagyon sajnáltam. Most újból találkozgatunk, és beszélgetünk meg e-mailezünk egymással. Már ő is elment nyugdíjba. Tatai is elment nyugdíjba, egy dúsgazdag spiné lett belőle, és éli világát. Nagy ritkán vele is találkozom.

Iszonyatos mázlim volt, mert kiderült, hogy a gumiiroda vezetőjét nem fogadták be Amerikában. A pasas idült alkoholista volt, olyan részeg volt időnként, hogy szabályosan összepisilte magát. Gondolom, az amerikaiak nem akárkit engednek be oda hosszabb időtartamra. Nem fogadták be Amerikában, tehát engem nem ért presztízsveszteség: azért nem lehettem a gumiiroda vezetője, mert ő nem ment el. Egyébként a rossz szerződés mögött a butaságon és a hozzá nem értésen kívül semmi más nem állt. A vezérigazgató pedig azért nem örült annak, hogy akad valaki,  aki ezt észreveszi, mert nem voltam manipulálható. Ő csak azokat tűrte meg maga mellett. Neki az ilyen nagypofájú, semmitől nem félő személyek nagyon az útjában álltak. Ez neki fontosabb szempont volt, mint hogy az a cég, aminek az élén áll, jól működjön.

Az esetet követően a véletlen úgy hozta, hogy elég sok munkám lett, mert a Gumiirodának volt egy olyan reklamációja – mezőgazdasági abroncsokkal kapcsolatban –, aminek a gyártási know how-ját és néhány berendezését még én vettem a Chemokomplexnél utolsó tevékenységemként. Ennek rendezését persze rögtön rám testálták. Utána ki kellett mennem Vietnamba valami bérmunka-ügyben meg Kuvaitba egy kiállításra. Szóval mindig adódott valami. Ráadásul 1979 nyarán beiratkoztam a marxista egyetem kétéves szociológiai továbbképzőjébe [lásd: Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem]. De egy idő múlva elegem lett abból, hogy nem végzek érdemleges munkát, és 1980-ban otthagytam a Chemolimpexet.

Évek óta dolgoztam a KNEB-ben társadalmi munkában, és Sándor Pista, aki még ma is a Számvevőszéknek dolgozik nyugdíjasként, szólt, hogy egy volt évfolyamtársa külkerest keres maga mellé az OVIBER-be (Országos Vízügyi Beruházási Vállalat). A NIKEX-en keresztül végeztek fúrásokat Líbiában és még valahol, de kellett nekik egy saját külkeres, hogy a NIKEX-szel szemben legyen valaki. Elmentem oda. Félelmetes társaság volt. A főnököm, az osztályvezető alkoholista volt, és szétfolyt minden a keze között. Az OVIBER igazgatója egy iszonyatosan primitív pasi volt. Egyedül a főmérnök értett a szakmához, és okos is volt. Abszolút okos és hozzáértő volt, csak utált hazamenni. Megbeszélés címén állandóan bent tartotta az embereket munkaidő után is, és piáltak. Esténként elfogyott egy-két üveg whisky, konyak meg minden. Ez alól egyszerűen nem lehetett kibújni. Én azért próbálgattam. Mondogattam, hogy fölösleges vagyok itt. Vagy fél óra múlva kimentem vécére, és elfelejtettem visszamenni. De ez egy undorító, szervilis társaság volt.

Elkezdtem dolgozni, de nem volt könnyű ezekkel a mérnökökkel, mert a szakmához sem tökéletesen értettek. Egyszer adódott egy több millió dolláros lehetőség vízkutatásra. Egy dán cég volt a fővállalkozó, ők szerezték az üzletet, és mi lettünk volna az alvállalkozó, velünk végeztették volna el a munkát. Úgy szólt a megállapodás, hogy a pénz nyolcvan százaléka a miénk, és húsz százaléka az övék. Megnéztem a szerződést, és láttam, hogy az egész pénzügyi tranzakció rajtuk keresztül bonyolódott volna. Valamiért szagot fogtam, hogy ez a cég teljesen megbízhatatlan, mert nem adott meg banki garanciát. Közöltem a főmérnökkel, hogy itt valami bűzlik, ugrani fog a pénzünk. Azt mondta, Olga, járjon utána. Ő legalább ennyit mondott, mert a többiek lelkendeztek, hogy jaj, micsoda nagy szerződés, hárommillió dollár. Elmentem a NIKEX-hez, a főosztályvezetőhöz, aki illetékes volt az ügyben. Nem kell annyira szőrözni, mondta. Ne haragudjon, de ez így nem megy, mondtam. Fogtam magam, és bementem a Nemzeti Bankba. Zdeborsky Gyuri volt akkor ebben az illetékes, és előadtam neki öt mondatban a dolgot. Azt mondta, igaza van, ki kell oda menni. Mondom, jó, de jöjjön velem valaki a Nemzeti Banktól, én a pénzügyekhez részleteiben, a banktechnikához nem értek. Végül megszerveztem egy utat Dániába ehhez a céghez. A Nemzeti Bank elküldte Londonban székelő illetékesét, és még jött a NIKEX-től is valaki. Kértem a dán céget, hogy az ő bankjának a képviselője is legyen jelen. Képzelje el, hogy bementünk egy irodahelyiségbe, ahol volt egy asztal, egy szék és egy üres szekrény. Na, mondom, ez a cég egy hamis cég, ez azért jött, hogy legombolja a pénzt, és utána eltűnjön. Elkezdtünk tárgyalni, én csak eszelősen, hogy bankgarancia. És a saját bankosa közölte, hogy ő nem tud bankgaranciát adni. Kiderült, hogy voltak ilyen cégek, amelyek kihasználva a szocialista országok hozzá nem értését, eltették a pénzt, és aztán eltűntek. Ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor a főnökömtől pénzjutalmat kaptam, mert egy üzletet sikerült meghiúsítanom. Ez tulajdonképpen a nikexesek hibája volt, nem azoké, akik fúrtak volna, mert a külker vállalat feladata, hogy biztosítsa az üzletet pénzügyileg.

Aztán volt egy másik ügy. Líbiában vizet fúrtak, és egymás után beletörtek a fúrók a talajba. Francia fúrófejek voltak, és rengetegbe kerültek. Az igazgató odaadott nekem egy szerződést, nézzem meg, hogyan lehetne reklamálni a franciáknál. Elolvastam a szerződést egyszer, kétszer, háromszor, és azt hittem, hogy rosszul olvasok. A szerződésben nem volt kikötve, hogy milyen talajba kell fúrni, homok, tégla vagy kavics, mennyi ideig kell vele fúrni. Semmi nem volt kikötve. Vesz öt darab X átmérőjű fúrófejet és pont. Egyszerűen nem is lehetett reklamálni, mert nem volt semmi se kikötve. Visszaadtam az igazgatónak, hogy ne haragudjon, de ezzel nem tudok mit csinálni, ezzel reklamálni nem lehet, itt semmilyen feltétel nincs kikötve, nincs alapja a reklamációnak. Elvették tőlem az ügyet, és nem is tudom, mi történt. Itt is elegem lett ebből a hozzá nem értésből. Beleszólni nem tudok, a szerződést nem én kötöm, ebből elegem lett. 1982-ben ezeket is otthagytam.

Akkor jött a KULTURINVEST Fővállalkozási Betéti Társulás. Na ez volt a nagy buli. A KKM-ben volt egypár normális ember, akivel jó ismeretségben voltam, és egyikük szólt, hogy létrejön egy KULTURINVEST nevű külker joggal felhatalmazott cég. „Most jön létre ez a KULTURINVEST, és azt mondtuk nekik, hogy csak egy külkeres vezetővel adjuk meg a külker jogot. Hajlandó vagy-e odamenni?” Jó, elvállalom. Úgyhogy az én nevemre kapták meg a külker jogot. Ez a KULTURINVEST az Alba Regia székesfehérvári építőipari vállalattal együtt működött, és külföldi építkezési fővállalkozásokra jött létre. Sportlétesítményeket és kultúrházakat épített. A főépítész, aki a később leégett Körcsarnoknak volt az Ybl-díjas tervezője [Sólyom Olga föltehetően az 1982-ben, Kiss István és Vukovics Miklós tervei alapján épült és 1999 karácsonyán leégett Budapest Sportcsarnokra gondol. Kiss István (sz. 1924) 1967-ben kapott Ybl-díjat, és 1982–83-ban dolgozott a Kulturinvest Fővállalkozói Irodában. – A szerk.], egy nagyon okos, intelligens, művelt pasi volt. Az igazgató egy nagyképű majom, egy zsidó, az a fajta zsidó, akitől én is antiszemita lennék, ahogy szoktam mondani. Mérnökember volt, aki alapfokon tudott valamit angolul. Elkezdtünk dolgozni. Az első egy Portugáliában létesítendő sportcsarnok volt. Először a tervezés. Kint is voltunk Portugáliában. Folytak a tárgyalások, a végén nem lett belőle semmi. Végül ebből elegem lett, ezt is otthagytam.

1984 februárjában elmentem a  SOFORM-hoz (SOFORM Studio Építőipari Műszaki Fejlesztő és Kivitelező Kisszövetkezet). Ezt is a KKM-ben ajánlották. Menjél ide, mert ez egy fantasztikus hely, ennek a palinak van szabadalma, bizonyos könnyű, de masszív tégla, több millió pénze van, eladhatod a fél világnak. Odamentem. Kiderült, hogy a pasasnak nem pénze volt, hanem adóssága. Nem szabadalma van, hanem lopta valakitől. Nincs diplomája, csak egy szakmunkás-bizonyítványa. Nagy pofája az volt, egy link szélhámos volt. A KKM-ben mindent elhittek, amit mondott. Amikor elmeséltem nekik az igaz történetet, ott estek le a székről. Hogy ők nem vették észre. Hát miért nem kértetek be valami papírt, amivel igazolja, hogy ennyi pénze van, ilyen szabadalma van? Megismertem azt is, akitől a szabadalmat lopta. Per is lett belőle, nem tudom, mi lett a vége. Aztán kiderült, hogy egy osztrák pasas, egy huszonéves, segédmunkás színvonalú fickó volt a társ, akinek állítólag az osztrák Volksbanknál volt pénze. Hát nem volt. Az már csak utólag derült ki, hogy az egésznek semmi köze az exporthoz, hanem különböző hiteleket vett föl, esze ágában nem volt itt semmi érdemleges dolgot csinálni. Számomra akkor vált világossá, hogy mi folyik, amikor a műszaki vezetővel ki kellett mennünk Bécsbe a Volksbankkal tárgyalni. Ott teljesen egyértelművé vált, hogy forintkiajánlásra ment a játék. Annak idején Magyarországon rendkívül kötött devizagazdálkodás volt. Csak hivatalos árfolyamon lehetett forintot beváltani bankokon keresztül. A forintkiajánlás gyakorlatilag azt jelentette, hogy itt eladok valamit valakinek, és kint adja oda a pénzt devizában. Tehát nem ment keresztül semmiféle hivatalos banki szerven, mert nem banki átváltás volt. Ezt baromian büntették annak idején. Irtózatosan megijedtünk, hogy ez bennünket akar behúzni a csőbe, hogy mi, a külkeres és műszaki vezető bonyolítsuk le. Úgy megijedtünk, hogy hazajöttünk, és egyenesen bementünk a CIB Bankba, ahol az ügyeit intézte. Megkerestük az illetékes pénzügyest, és elmondtuk neki, hogy miről van szó. Mire másnap reggel bementünk dolgozni, a pasi már informálva volt. Ebből marha nagy botrány lett, és úgy döntöttem, hogy ebben a pillanatban fel is mondok. Nyolc hónapot, ha voltam itt.

Akkor már ötven éves voltam, és életemben először kerestem magamnak állást. Bementem a KKM személyzeti főosztályvezetőjéhez, aki egykori chemokomplexes kollégám volt, párttikár is volt ott, és mondtam neki, hogy nekem állás kell, mert ez és ez történt. Így kerültem a BŐRKER-hez (Bőr és Cipőkellék Kereskedelmi Vállalat) a Paulay Ede utcába. Ők akkor kaptak export-import jogot, és nem volt exportosuk. Így lettem export önálló vezető. Volt négy beosztottam. Amikor odamentem 1984 novemberében, volt vagy tízezer dollár exportjuk. Cérnát exportáltak. Akkor keresett meg bennünket a svéd Hollander cég egyik képviselője. Ez egy zsidó cég volt, a tulajdonos abszolút vallásos. Amikor kiderült, hogy én ott vagyok, és kicsoda-micsoda vagyok, marha lelkesek lettek, hogy velem aztán lehet üzletet csinálni. Akkor kezdtük el a kesztyű-export felépítését, ami elég kemény munka volt, mert ugye, bőrünk sem volt, azt is importálni kellett, és ki kellett alakítani a kapcsolatot a pécsi kesztyű szövetkezettel. Aztán elkezdtünk szőrmével és bundával is üzletelni, elvittük egy kiállításra, Bécsbe. Végül, amikor 1987 decemberében eljöttem, már négyszázezer dollár exportunk volt. A kesztyűt a Hollanderék vették meg. Nagyon jóban lettünk velük, mert bűbájosak voltak, jó szándékúak voltak, segítőkészek voltak, élvezet volt velük dolgozni. Üzletileg kemények voltak, mese nem volt, de nagyon jól lehetett velük dolgozni. És tudták, hogy mi megbízhatóak vagyunk. Ha azt mondtuk, hogy kedd, akkor az kedd. Szóval jó eredményeket értünk el, de én itt megint kifogtam. A BŐRKER cég kereskedelmi igazgatója egy örmény származású pasas volt, egy nagyon okos pali, de cezaromán. Borzasztóan szeretett volna külkereskedni, de nem tudott. Irtózatosan zavarta, hogy mi ilyen eredményeket értünk el. És én nem engedtem, hogy nélkülem utazzon és tárgyaljon a külföldiekkel. Nem érdekelte, hogy mi lesz, a legfontosabb az volt neki, hogy engem onnan kipasszírozzon, és akkor majd ő viszi tovább. A világon mindent elkövetett. Próbálta ellenem hangolni a beosztottjaimat, de azok úgy álltam mellettem, mint a betonoszlop.

Begurultam, hogy velem nem lehet így bánni. És akkor a fiam szólt, hogy van egy új cég, a TRADE-COOP Kereskedőház Rt., amelynek a vezetője egy olyan típusú nő, mint amilyen én vagyok. „Ott is van külker, menj el hozzá, most alakultak, hátha kellesz nekik.” Elmentem, meg is állapodtam a nővel, hogy odamegyek exportosnak. Akkor már ki lehetett lépni, akkor már nem volt az, hogy csak áthelyezéssel lehet munkahelyet változtatni, úgyhogy felmondtam. Kiléptem, és kiléptettem még három kolléganőmet. Jöttek utánam egy hét múlva. És vittem magammal az üzletet is, a külföldieket is és a belföldieket is. Ez volt 1987-ben. Eljöttünk decemberben, és márciusig nem tudták, hol vagyunk. Képzelje el, mindenki hallgatott, aki tudott erről a dologról. Kiléptünk, és nem mondtuk meg, hova megyünk. Ott is hallgattak, a belföldi partnereink is hallgattak. Akkor tudták meg, amikor a nyereségrészesedés miatt muszáj volt a cégeknek valahogy kapcsolatot létesíteni egymással. A TRADE-COOP-nál teljesen mással kellett foglalkozni, mint amivel addig foglalkoztam, a számítógép-monitortól kezdve a gyertyatartón át mindennel. Ez egy ilyen vegyeskereskedés volt. Én vittem a kesztyűt meg a bundát. Borzasztóan élveztem. Ott szerveztem meg az első izraeli utamat is hivatalosan. Kimentem Izraelbe, mert volt egy fröccsöntő cég, és annak a szerszámait kellett behozni kipróbálásra. Műanyag bilik, székek, asztalok szerszámait. Aztán miután nyugdíjba mentem, még pár évig náluk dolgoztam. Szóval mindennel foglalkoztam, nagyon jól ment az üzlet, irtó nagy haszonnal dolgoztunk. De itt is elkapott a végzetem. Ez a csaj, mielőtt létrehozta ezt a TRADE-COOP-ot, a Ferunionnál volt import osztályvezető, és az exporthoz abszolút nem értett. Egész életében importot csinált. Eleinte irtó jóban voltunk, én voltam a liblingje. Aztán jöttek a sikerek, és ez piszkálta a csőrét. Szörnyű állapotok lettek ott a cégnél, 1989-re már eléggé elfajultak a dolgok. Amikor a Grósz elmondta azt a bizonyos beszédet a fehérterrorról, akkor azt mondtam, hogy elegem volt a pártból, önként léptem be, és önként léptem ki [1988. november végén Grósz Károly, aki az év májusában lett Kádár János utóda az MSZMP főtitkári tisztségében, a Budapest Sportcsarnokban rendezett pártaktíván kijelentette, hogy Magyarországon osztályharc folyik, és ha nem tudnak „az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel” szemben föllépni, akkor „az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – fehérterror uralkodik el” az országban. Hangsúlyozta, hogy fenn kell tartani az egypártrendszert, mert az „történelmileg alakult ki”. – A szerk.]. Írtam egy A5-ös cédulát a párttitkárnak, hogy a mai nappal megszüntetem a párttagságomat. Különben azokban az évtizedekben, amíg párttag voltam, egyetlen egyszer volt funkcióm, a Chemokomplexben egy ideig pártbizalmi voltam. Más soha. Na, attól kezdve, hogy 1989-ben kiléptem, a vezetők nem köszöntek vissza. Teljesen marhák voltak. Én beértem a nyugdíjat, elegem volt ebből a sok küzdelemből. Kiszámíttattam napra, hogy mikor mehetek el nyugdíjba, és 1989 végén elmentem nyugdíjba. Utána ahhoz a műanyagos céghez, ahol nem tudtak se nyelveket, se kereskedni, oda jártam még négy évig tanácsadóként meg tolmácsként. Itt véget ért az aktív pályafutásom.

Amikor elmentem nyugdíjba, felmerült, hogy most mi a fenét fogok csinálni. Mindenfélébe belekaptam. Volt ez a mellékállásom, elvégeztem az agykontroll tanfolyamot, elvégeztem egy talpmasszázs tanfolyamot. Mert mit csinál egy zsidó nő, ha egyedül marad? Tanul. Az agykontrollt a mai napig használom. Én azóta nem vettem be például fejfájás-csillapítót, mert el tudom mulasztani. Meg parkolóhelyet is tudok találni. Tehát ezt csináltam, közben megalakult 1989-ben a Magyar–Izraeli Baráti Társaság, abban is részt vettem, mert mindenben részt veszek.

Én mindig szerettem volna valamit csinálni, valamit létrehozni. Nekem ez a mániám, hogy valami látszatja legyen. Közben kapcsolatba kerültem Naftali Krausszal. Az úgy történt, hogy 1987-ben mentem ki először Izraelbe. Úgy mentem ki, hogy van egy unokahúgom Jeruzsálemben, kimentem Svédországba, kértem, hogy küldjön egy meghívó levelet. Akkor még nem volt diplomáciai kapcsolat Magyarországgal [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellal. – A szerk.], és a svájci követségen keresztül kaptam egy izraeli vízumot. Amikor a hajó Haifához ért, álltam a korlátnál, és hullott a könnyem, mint a záporeső, mert eszembe jutott, hogy én 1946-ban akartam ide kimenni. Eltelt negyven év. Amikor egy volt osztálytársam, a Hollander Dezső megtudta, hogy megyek, felhívott telefonon, hogy kivinnék-e a barátjának néhány újságkivágást Izraelbe. Ez a barátja Naftali Kraus volt, aki a „Mááriv”-nál újságíróskodott [Naftali Kraus 1932-ben, „Budapesten született. Zsidó iskolában, majd jesivában nevelkedett. 1949-ben Izraelbe emigrált, ahol jesivába járt, katonai szolgálatot teljesített, majd 1954-ben újságíró lett. Ma a Mááriv, a Hét Tükre és az Allgemeiner Journal (New York, jiddis) belső munkatársa. A Magyar Hírlap izraeli tudósítója. Több héber nyelvű könyv szerzője. A lubavitsi rebbe elkötelezett híve” (A szerző magyar nyelven megjelent könyvének borítója (N. K.: Zsidó ünnepek. A haszid legenda tükrében. Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület kiadása, Budapest, 1994, szerk. Sólyom Olga. – A szerk.]. Ezzel a Naftali Krausszal öt percen belül iszonyatos hitvitába keveredtem, mert elkezdte, hogy milyen zsidó vagy, és amikor kiderült, hogy a fiam nem zsidó nőt vett feleségül, hogy lehet úgy élni, én belehalnék, ha az unokáim nem volnának zsidók. Kurz und gut, elkezdte hogy galutban élünk, mire mondtam, hogy a jó isten nem jelölte ki minden zsidó számára Izraelt. Nem hagytam magam.

Öt évvel később már itthon egyszer csak csöng a telefon. Naftali volt az. Idejött Magyarországra, és gyakorlatilag én voltam az egyetlen magyar, akit ismert, kinyomozta, hol lakom. Akkor már az első könyve megjelenőfélben volt, de összeveszett a szerkesztővel, és megkérdezte tőlem, hogy vállalnám-e a könyvei szerkesztését. Életemben nem csináltam ilyet, hát próbáljuk meg. Csináltam egy próbaszerkesztést, Naftali odavolt tőle, és megbízott. Egy darabig nagyon élveztem is ezt a munkát. Eleinte nagyon nehezen ment, mert rengeteget kellett egyeztetni, a végén Naftali vett nekem ide egy faxgépet, hogy faxon kommunikáljunk egymással, mert telefonon kicsit zűrös volt. Meg is jelent az első két könyv, én szereztem a nyomdát, a kiadót, és még egy bemutatót is megszerveztem neki az Írók Boltjában. Az első két könyvnek elég nagy sikere volt, mert akkor még kevés ilyen tárgyú könyv volt. Nagyon büszke voltam, mert egy kritikában megdicsérték a könyv szerkesztését. Naftali egy büdös szót nem szólt. Megfizette, amit ígért, és kész. Jött a harmadik és negyedik könyv, majdnem egyszerre, és akkor kezdődtek a nagy vitáink, mert addig ő szépen tudomásul vette, ha kihagyok valamit, átrakok valamit, a durvaságokat kiszűröm. Például kihúztam azt, hogy gój. De hogy én ne javítsam ki őt, ő vállalja. Mondtam, ez Magyarország, itt keresztények élnek, azok is olvassák, miért kell az antiszemitizmust a másik oldalról szítani. Mi értelme van ennek? Nagyon összevesztünk, úgyhogy a másik két könyvre nem is engedtem a nevemet feltenni. Közöltem vele, hogy ezt még befejezem, és kész [Naftali Krausnak 1990 óta több mint húsz könyve jelent meg Magyarországon. – A szerk.].

A házasságom egy külön történet. A férjem, Ligeti Roland 1933-ban született Párizsban. A család zsidó volt, de a férjemet Franciaországban reformátusnak írták be. Az apósom esztergályos volt, és a nagy válság idején [lásd: 1929-es gazdasági világválság] még mint agglegény kiment Párizsba munkát keresni. Akkor már udvarolt az anyósomnak, és ő utánament. Ott született a férjem. Aztán 1938-ban hazajöttek, igyekeztek elérni az auschwitzi vonatot. Túlélték. 1945 után az apósom a külkerben dolgozott a Ferunionnál [Ferunion – 1949-ben alapított Műszaki Külkereskedelmi Vállalat], és az esztergályos végzettségével Törökországban ő volt a kirendeltség vezetője. Munkáskáder volt. Különben nagyon intelligens és művelt ember volt, sokat magára szedett. Rolanddal a Lenin Intézetben ismerkedtünk meg, egy évvel járt fölöttem. Elkezdtünk járni. Ő egyedül élt akkor itthon, mert az apósomék Törökországban voltak 1953-tól 1956-ig. Amikor összeismerkedtünk, meghívtam magunkhoz. Rendszeresen járt hozzánk kajálni, mert végre evett valami jót, nem csak menzakaját vagy hideget. Anyám is jól főzött, én is jól főztem, és ezt nagyon élvezte. Így mégis volt valami család. Hét-nyolc hónapot jártunk együtt. Egyszer valahova elmentünk egy hétvégére, és ott elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Tárgyilagosan visszagondolva: összetévesztettem a szexuális élményt a szerelemmel. Húsz éves voltam, és minden áron el akartam otthonról jönni, úgyhogy belementem ebbe a házasságba, annak ellenére, hogy már akkor kétségeim voltam. Ugyanis még korábban terhes lettem, abortuszra mentem, és amikor kijöttem a kórházból, leendő férjem még csak nem is várt engem. Ez a Ratkó-korszakban volt, de lányoknak lehetett abortusz.

Én a nagyokos, csináltam magamnak egy listát, pozitív és negatív oldallal, és mivel kettővel több volt a pozitív, úgy döntöttem, hogy férjhez megyek. Az anyósomék beleegyeztek az esküvőbe. De előtte apósom hazaküldte a helyettesét azzal a titkos megbízással, hogy nézzen meg engem. Képzelje, hazajött kocsival Törökországból 1955 elején! Meghívott minket a Hungária kávéházba ebédre. A mai napig emlékszem, hogy 82 forint 50 fillér volt a számla. Nekem ez akkora élmény volt, hiszen azt sem tudtam, hogy kell egy ilyen helyre bemenni! Ez egy nagyvilági pasi volt. Nagyon pozitív véleményt adott rólam, és beleegyeztek a házasságba. Hazajöttek az esküvőre, és az anyósomnak az én esküvőmön a legfontosabb dolga az volt, hogy elment fodrászhoz, és ruhát csináltatott. Én ott álltam az esküvő reggelén, és még egy szál virágot sem kaptam senkitől. Senkinek nem jutott eszébe, hogy kéne annak a hülye menyasszonynak egy csokor. Úgyhogy én mentem el venni magamnak virágot. Nem egyházi esküvő volt, a Lenin körúti (ma Teréz körút) házasságkötő teremben házasodtunk össze. Utána a szűk család bement az Andrássy úton [Akkor: Sztálin út] a Lukács cukrászdába, ez volt a bankett. Aztán kimentünk a Szigetre sétálni ketten, ez volt a nászutunk. Nagyon szerettem volna valakivel találkozni, hogy bemutatkozhassam Ligeti Rolandnéként. Voltam mindehhez huszonegy éves. Az anyósomék aztán visszamentek, én pedig odaköltöztem a férjemékhez. A Sobieski János utcában volt egy kétszobás, félkomfortos udvari lakás. Mi beköltöztünk a kisszobába, mert a nagyszoba tele volt mindenfélével. Ott éltünk.

Közben láttam, hogy a férjem elhelyezkedése elég nehéz, végül a Tűzoltótiszti Iskolára ment marxizmus-leninizmust tanítani. A férjemnek el kellett végezni valami alapfokú tűzoltó tanfolyamot, szörnyű volt, még egyenruhája is volt. Akkor döntöttem el végképp, hogy átmegyek a közgázra. 1956 januárjában terhes lettem, elmentem az abortuszbizottsághoz, de páros lábbal rúgtak ki. Akkor mindent megpróbáltam: cipeltem, én vittem fel a pincéből a fát és a szenet, kinint szedtem, semmi eredmény. Az anyám el akart vinni egy zugorvoshoz. Mondtam, hogy nem megyek. Ha a gyerek ennyire meg akar lenni, akkor én megszülöm, ez a gyerek az enyém. Se az anyám, se a férjem nem akarta.

1956 szeptemberében megszületett a fiam. Akkor jött 1956. október 23. Borzasztó nehéz helyzetben voltam, mert szoptattam, és nekem csak tejtől volt tejem. Az üzletek zárva voltak, és akkor a férjem lopott valahol egy kanna tejet, amit fölforraltam, és azon valahogy elvoltunk. Lent voltunk egy hétig a pincében, aminek következtében a fiam kapott egy asztmatikus légcsőhurutot, úgyhogy szeptembertől tavaszig köhögött. Semmivel nem tudtuk kigyógyítani, végül amikor három éves volt, akkor beutaltak bennünket valahol Tolna megyében egy anya–gyerek üdülőbe, ami egy Zichy-kastélyban volt, húszholdas fenyőparkkal. Ez a két vagy három hét nagyon jót tett a gyereknek. Ez kétszer megismétlődött, és hatéves korára nagyjából kinőtte.

1956 novemberében a férjem elment karhatalmistának. Én ott maradtam egyedül a gyerekkel, tanulással, nyomorral. Időnként hazajárt. De nem nagyon törődött velünk. Ennek valamikor tavasszal lett vége, és bent maradt a belügyben. Addigra a házasságunk tönkrement. Pedig imádott engem. Én voltam az ő egyetlen nagy szerelme, ezt még utólag, a halála után, papírokból, mindenből látom. De teljesen egocentrikus volt, annyi empátia nem volt benne, mint ebben a szekrényben. Nem azt nézte, hogy nekem mi jó, hanem birtokolni akart. Azt hiszem, hogy az anyósom nevelte valahogy el. Bebeszélték neki, hogy hülye, hogy tanulni se tud. Szóval bent maradt a belügyben, aminek az lett a következménye, hogy én a világon semmit nem tudtam róla. Azt sem tudtam, hogy milyen osztályon dolgozik, hogy mikor jön haza, hol van. A gyerekkel nem foglalkozott, ha véletlenül otthon volt, akkor reggel elvitte a bölcsődébe, mert a fiam négy hónapos korától bölcsődébe járt. Minden az én nyakamba szakadt, nem lehetett semmit rábízni. Egyszer, még pár hetes volt a gyerek, letettem a rekamiéra, és szóltam, hogy kimegyek megmosakodni szoptatáshoz. Egyszer csak hallok egy koppanást. A gyerek leesett a rekamiéról.

1957-ben hazajöttek anyósomék, és ott laktunk abban a félkomfortos szörnyű lakásban. Nekik már akkor volt annyi pénzük, hogy vehettek egy lakást, és arról volt szó, hogy egy négyszobás lakást vesznek, amibe az egész pereputty beköltözik. Egy alkalommal véletlenül meghallottam, hogy a konyhában beszélgetnek, és az anyósom azt mondja rám, hogy „ez a nő”. Erre kaptam egy dührohamot, összepakoltam a gyereket, a magam néhány cuccát, és közöltem, hogy én nem megyek velük együtt lakni. Átmentem az anyámhoz. Hullott a könnyem, mint a záporeső, mert a helyzetem kilátástalan volt. Akkor végeztem épp. Anyámnak nem volt más választása, mint hogy befogadjon, de nem volt valami lelkes. Nem is mentem vissza, és megüzentem, hogy ne is vegyék meg azt a négyszobás lakást. Arra gondoltam, ha már most ilyen cirkuszok vannak, mi lesz később. A férjem néha odajött, néha elvitte a gyereket a bölcsődébe. De gyakorlatilag mindent én csináltam. Reggel hétre jártam a Gumigyárba dolgozni, a gyereket reggel fél hatkor fel kellett kelteni. Aztán a Gumigyár igazgatója, aki később feleségül vette anyámat, azt mondta, hogy én ezt már nem bírom nézni, és – kifejezetten az én kedvemért – a Mező Imre úton szervezett az egyik házra egy emeletráépítést gyári dolgozóknak. Margit nagynénémtől kaptam annyi pénzt, azt hiszem, tizenháromezer forintot, amennyit be kellett fizetni. Szegény, sose kapta vissza. A lakás 1959 őszén lett készen. Két szoba összkomfortos lakás volt. Hülye beosztású, mert a két szoba egymásba nyílt, és a belső szobából nyílt a fürdőszoba. Beköltöztünk, és én azt hittem, hogy most új élet kezdődik, de a házasságom továbbra is szerencsétlen volt. A férjem olyan ember volt, hogy könyörögtem neki, menjünk el valahova. Minek? Én meg egy társas lény voltam. Egyre jobban mentem tönkre, olyannyira, hogy iszonyatos memóriazavaraim lettek. Úgy bukott ez ki, hogy jártam külön angolra, mert abból is le akartam vizsgázni, és egyszer az órán egy megveszekedett büdös szó sem jutott eszembe. Olyan sírógörcsöt kaptam, hogy azt mondta a tanárnő, ezt már nem bírja nézni, és megadta egy idegorvos címét. El is mentem, elmeséltem, hogy mi van. Megállapította, hogy a betegségem melankolikus depresszió. Volt úgy, hogy otthon voltam a gyerekkel kettesben, a gyerek ötév körüli lehetett, ültem a fotelban, és a gyerek azt mondja, hogy anyu, éhes vagyok, anyu álmos vagyok. Nem keltem föl, nem adtam neki enni, nem fektettem le. Csak ültem. Jó, kisfiam, mindjárt, és csak ültem. A gyerek közben elálmosodott, ruhástól elaludt a rekamién. Egyszer anyám elvitte a gyereket, és akkor tizennyolc órát aludtam egyfolytában. Az idegorvos elkezdett gyógyszerezni. Ez egy rettenetes erős gyógyszer volt, idegbetegnek adták, és egy órát kellett feküdni, miután beszedtem. Javultam is, lényegesen jobb lett az állapotom, visszatért a memóriám.

...

Egy jó darabig bent volt, valamit csináltak vele, mert a belügytől nem rúgták ki. És akkor kezdődött, hogy egy lakásban együtt éltünk, én a belső szobában a gyerekkel, ő a külső szobában. Én mindent megcsináltam, főztem, mostam. Szóval egy pokol volt. Aztán 1962-ben elváltunk, egy iszonyatos procedúra volt. Első fokon mindent megnyertem. A gyereket, a lakást, teljesen egyértelműen. Az anyának ítélik a gyereket, és akinek a gyereket, annak a lakást. Majd ő fellebbezett, és a másodfokon öt perc alatt visszacsináltak mindent: elvették tőlem a gyereket és a lakást, és köteleztek, hogy költözzek el.

Természetesen azonnal törvényességi óvást emeltem. Arra emlékszem, hogy a törvényességi óvás határozata az volt, hogy minkét ítélet törvényes. A fiamnak odaadtam az egész paksamétát, amikor végzett. Persze továbbra is ott éltem, mert hová mehettem volna. Végül jogcím nélkül laktam a saját és a nagynéném pénzén vett lakásban. Továbbra is elláttam a gyereket. Egy idő múlva egyszer csak valami véletlen folytán kiderült, hogy szerzett nekem valami zugalbérletet, és ki akar lakoltatni. Elkaptam egy józanabb pillanatában, és azt mondtam: én elköltözöm, de fizesd ki a felét ennek, amit a lakásba belefeccöltünk. Ebben valahogy megegyeztünk, és elköltöztem otthonról. Egy ismerősöm külföldön dolgozott, és addig odamehettem a lakásába. Akkor kezdődött nekem egy nagyon hosszú, iszonyatos kálvária gyerek nélkül. És fizetnem kellett a gyerektartást is. Persze tudtam, hogy mi volt a hátterében az öt perc alatti másodfokú tárgyalásnak. A vezető bíró egy idős bíró volt, és a belügy megfenyegette, hogy ha nem így ítél, akkor kirúgják. Teljesen egyértelmű volt, a belügy beleszólt. Tudtam is, de ez ellen nem lehetett védekezni.

Félévente lehetett gyerekelhelyezési pert indítani, ingyen és bérmentve. A gyereket úgy nevelte, hogy sehogy se nevelte. Odaadta néha az anyjáéknak. Kéthetente láthatásom volt, és minden egyes láthatás akkora cirkusz volt, a gyerek zokogott, sírt, rimánkodott, hogy anya, nem megyek vissza, anya, veled akarok lenni. Rettentő anyás volt a fiam, nagy volt köztünk a szerelem. Az apjával lelkileg semmilyen kötődése nem volt. Egy zoknit nem tudott ráhúzni. És uszították a gyereket ellenem. Olyanokat mondtak neki, hogy az anyád rosszabb, mint Hitler volt. Ilyen kedvességeket mondtak intelligens módon. A gyerek nagyon szenvedett. Akkor már a Cukor utcai általánosba járt, és odamentem délben, megnéztem a gyereket.

Szóval, félévente indítottam gyerekelhelyezési pert, és a bíró egyszer azt mondta nekem: „Asszonyom, ha maga a Keleti pályaudvar várótermébe lenne jogcímmel bejelentve, magának ítélném a gyereket. De amíg nincs bejelentett lakása, addig nem tehetem.” Szóval lakás kellett, és egyszer csak az anyám felhívott telefonon 1966 elején, hogy a KGM-ben valaki visszamondott egy lakást valahol a Deres utcában. A beköltözésig be kell fizetni negyvenezer forintot. Akkor éppen ötezer forint megtakarított pénzem volt, de rögtön azt mondtam, hogy kell. Később kaptam a volt férjemtől valami pénzt vissza, az OTP adott kamatmentes hitelt, tizenvalahányezer forintot, eladtam minden értékemet, volt egy szép hegedűm. A főnökeim irtó rendesek voltak a Chemokomplexnél, mert utaztattak. A főnököm lemondott egy útjáról, és azt mondta, hogy menj te, és akkor én hoztam valamit, azt eladtam. Tekerős számológépet, porszívót, műszaki cikkeket hoztam Moszkvából, farmert nyugatról. Ezeket „rendelésre” hoztam, hiszen akkor nem nagyon utaztak az emberek, itt meg nem lehetett kapni. A szó legszorosabb értelmében zsíros kenyéren éltem. Tíz deka parizer volt a luxus. Mire be kellett fizetni a pénzt, megvolt. 1968-ra lett kész a társasház, akkor költöztem ide. Már 1967-ben megindítottam a gyerekelhelyezési pert, be tudtam mutatni, hogy itt fogok lakni. Tudtam, hogy ez borzasztó nehéz dolog, mert nekem egyetlen tanúm volt, a napközis tanárnő. Mert a fiam senkinek nem beszélt semmiről az iskolában, és könyörögtem neki, hogy ennek a napközis tanárnőnek meséljen el mindent, amit nekem mesélt. És a gyerek elmondta. A fiam akkor volt tizenegy éves, és azt kértem, hogy pszichológus hallgassa meg. Meg is hallgatta. A szülőket is meghallgatta, és nekem azt mondta, hogy asszonyom, a maga férje nem alkalmas gyereknevelésre.

Még a per előtt történt, az anyámnál laktam, egyszer csak csöngetnek este hét óra körül, már sötét volt. Ott áll a gyerek az ajtóban, és azt mondja, hogy anya, éhes vagyok. Most is sírás fojtogat, ha eszembe jut. Hogy kerülsz ide? Apa azt mondta, hogy hazajön, ültem a lépcsőn, és már olyan régen ott ültem a lépcsőn, és az apu nem jött haza. Írtam egy cédulát, hogy idejöttem. Idejött, a Kerepesi útról a tizenegyedik kerületi Etele útra. Ha akkor ott van a férjem, én biztos megölöm. A gyereket megetettem, megfürösztöttem, lefektettem, együtt sírtunk. Elaludt. Tíz órakor csönget a néhai exférjem. A kukucskálón kinéztem, és azt mondtam, hogy ha azonnal nem mész el, megöllek. Másnap elvittem a gyereket az iskolába. Már 1966-ban beadhattam volna a gyerekelhelyezési pert, amikor befizettem a lakást. Mondtam anyámnak, hogy beadom. Erre anyám azt mondta, hogy várd meg, amíg készen lesz a lakás. Ez után az eset után egy szót nem szóltam az anyámnak, abszolút nem érdekelt, hogy mit fog mondani, beadtam a pert. Az új lakásba már a gyerekkel költöztem.

A sok munka mellett még tanultam is, társadalmi munkát is végeztem, és még társasági életet is éltem, színházba is jártam és olvastam. Magam se tudom ma már, hogy a fenébe fért bele. Baromi energiám volt. Amikor külföldön voltam, akkor a gyerek tíz és tizenhárom éves kora között anyámnál volt, utána már elvolt otthon egyedül. Érettségi után elvégezte a jogot, és ügyvéd lett. Megházasodott, a felesége nem zsidó, szintén jogot végzett, és van két gyerekük. Az unokákkal sokat foglalkozom.

Baráti társaságom mindig volt, és most is van. Most ezzel a bridzses társasággal nagyon kibővült. Mondhatom, hogy baráti társaság, mert már hat éve együtt játszunk rendszeresen hetente. Egymáshoz megyünk, hol ide, hol oda. És van egy másik társaság, amelyikkel most voltam négy napig Eplényben. Elmegyünk, délelőtt kirándulunk vagy uszodába megyünk, attól függően, hogy hol vagyunk, délután és estefelé bridzselünk. Meg jókat eszünk, meg piálunk. Azelőtt nagyon jól tudtam inni, de most már alig iszom. Kivel igyak, meg minek igyak?

Aztán negyven éve mindig van hangversenybérletem. Kezdetben, amíg négyszáz forintért nyolc előadást adtak a Zeneakadémián, ahol a Yehudi Menuhin is játszott, és az Abbado vezényelt, akkor egy évben két bérletem is volt, egy őszi és egy tavaszi. Most csak egy.  Sikerült a Fesztiválzenekarhoz bérletet venni. Hangverseny az kell, anélkül nehéz az élet. Színházba is el-eljárogatok, van, amikor visznek, van, amikor én veszek jegyet.

Nem emlékszem arra, hogy Izrael állam megalakulásával kifejezetten foglalkoztam akkoriban. Miután nem tudtam alijázni, a kérdés lekerült az életemben a napirendről, ráadásul 1948-tól már nem is zsidó iskolába jártam. Később nagyon fontos lett. Itt végeredményben nem volt nyílt antiszemitizmus, de azért  jobban és biztonságosabban érezte magát az ember a bőrében attól, hogy van egy ilyen állam. A két háború idején [lásd: hatnapos háború; 1973-as arab–izraeli háború] szorongva figyeltem a híreket. Arra emlékszem egyébként, hogy a nem zsidók is Izraelnek drukkoltak, mert ezzel az oroszok ellen lehettek. Így nem kellett titkolni a drukkolásunkat, sőt akkor rengeteg vicc volt ezzel kapcsolatban forgalomban, és én széltében-hosszában meséltem őket.  Ezzel kapcsolatban nem volt semmi konfliktusom, és nem volt két véleményem. Abszolúte nem érdekelt, ki mit gondolt.

Fani Cojocariu
Dorohoi
Romania
Date of interview: August 2006
Interviewer: Emoke Major

Mrs. Fani Cojocariu is a short, rather plump person. She lives alone in a very small, one-room flat in a block of studio flats that, despite being located in downtown Dorohoi, is dark and derelict, for lack of maintenance. But after a lifetime of poverty and want, even this represents a high degree of comfort for Mrs. Fani. The room in which she lives is clean, orderly, the only luxury items being a telephone and a radio.

My family background
Growing up
During the War
After the War
Glossary

My family background

The grandparents from my father’s side were already dead when I was born. My grandfather’s name was Iancu Cojocariu, and my grandmother’s name was Sura. They lived in the countryside; they lived in Dumeni for a while [Dumeni is located 12 km north-east of Dorohoi, in the county of Botosani], I believe that’s where their children were born, after which they moved to Cordareni [Cordareni is located 19 km east of Dorohoi, in the county of Botosani]. They settled in Dorohoi later on, that’s where my grandparents died. My grandfather manufactured sheepskin coats, hats, singlets – as people wore in those days. And their name was supposed to be different, in fact. For my mother always told me: “This isn’t the real name, the actual name. Our name was Segal.” Which is to say my father’s name was supposed to be Segal. Cojocariu is a nickname as my grandfather was a furrier. They gave him this name, this nickname of “Cojocariu” [Romanian for furrier] after the job he had, and the name stuck, he was recorded in official documents with this name.

I don’t remember my grandmother very well – I seem to remember she was a rather slim, thin woman, she didn’t wear a wig. But I remember my grandfather well. He was a quiet man, tall, thin, scraggy – just like my father. He worked as long as he was able to, but he had diabetes during the latter part of his life, and they amputated his legs because of the diabetes, he lost both legs by the time he died. I couldn’t say when they died, in what circumstances. I was a child then. It could have happened 4, 5 years prior to World War II, something like that, I reckon.

My father had other brothers and sisters. He had a brother who was such a beautiful man… He looked so fine, a bit on the plump side, with a much stronger build than my father’s, he looked better than my father, as if they weren’t even brothers. This uncle came to see us every now and then from Braila or Barlad – something like that. Perhaps he had a family – I don’t know. He came alone. He had another brother in Galati. I really didn’t meet the one living in Galati.

And he had yet another brother, who was the most unfortunate of all of them, poor soul, he was more wretched, sort of… he was actually mentally challenged. I even know his first name – Sloim Cojocariu. He was never married. He lived at the home for the elderly. I don’t know if someone from the family, if his parents committed him there, or if he went there on his own, but that’s where he ended up, despite being young. And as if it weren’t enough that he was wretched, he had such a tragic end, to boot… Oh, Lord! A funeral took place here, in Dorohoi, in 1940. A Jewish soldier who was killed during World War II was brought from Herta [today Gertsa, the region of Chernivtsi] to Dorohoi to be buried in the Jewish cemetery. Herta is now located in Ukraine, in the territories occupied by the Russians, by the Ukrainians, but it wasn’t occupied at that time, it belonged to Romania. And among those who attended the funeral were both old and young, there were people of various ages, and a company of soldiers came to salute the Jewish soldier. And what do you think happened? The army was retreating from the war in those days [from the front], they passed through Dorohoi, and I don’t know how it happened, they started shooting, and they shot all those who were attending the funeral. The uncle I was telling you about was shot there as well, for he had attended the funeral himself. [Ed. note: At the end of June 1940, the Herta country from the county of Dorohoi was occupied by the Soviet Union, the city and the rest of the the county of Dorohoi becoming a corridor for the retreat of Romanian troops, on which occasion some Romanian military units carried out murders and robbery against the Jewish population. For instance, the anti-Jewish pogrom of July 1, 1940 in the city of Dorohoi.]

My father had 2 sisters as well. I seem to remember they were living in Chernivtsi. But you should know they didn’t correspond with my father, they didn’t keep in touch. In fact, we know nothing of them anymore.

My father’s name was Avram Cojocariu, he was born in 1898 in Dumeni, the place where his parents lived.

The name of the grandparents from my mother’s side was Leizer. My grandmother’s name was Malca. My grandmother was no longer alive when I was growing up, only my grandfather was, but I don’t know his first name. My grandfather was like a rabbi: he was short, and he wore a large, long, white beard. He worked at the synagogue [he held a position at the synagogue], but I don’t know if that was actually his occupation in life – I couldn’t say what he did for a living anymore. Had I been around him for longer, I would have found out more, I would have learned more, but since I weren’t… He too lived in Dorohoi, and he came to see us from time to time, but on rare occasions. He would come see us, and then we didn’t see him for I don’t know how long. His visits were as if on the run, and we didn’t even have time to sit and talk, all the more so since we were just children. And what could we remember 70-75 years later? He treated us, his grandchildren, very nicely, he was a gentle, quiet person.

Oh my, you should know that my grandfather had many mishaps in his life. His first wife died when she was 36 – and how did she die! I remember this from my mother as she used to tell us what happened to her mother. There were several siblings in her family, they argued about the inheritance, things like that, and her other sisters and brothers hit the grandmother from my mother’s side in the back with a candlestick, and that was the cause of her death. What do you know. And my mother did so many good deeds for charity… She visited old women who lived alone and had no children, and she cut and brushed their hair, washed their hair, clipped their fingernails – that’s what she told us. For that was her way of doing good deeds.

My grandfather was married a second time, but I don’t know anything about his second wife. That’s all I remember, that he had children from both his marriages, both from his first wife and from the second. My grandfather died long before the deportation started, but perhaps that was after the grandfather from my father’s side died.

My mother – may God rest her soul, may she rest in peace – was the oldest of all my grandfather’s children, her mother was his first wife. These were the children he had with his first wife: our mother, her sister, and a brother. And, being the eldest of the 3 children, our mother raised the other 2 after their mother died.

I knew my mother’s sister, for she came to see us – she came all by herself. I no longer remember her name, I couldn’t say for sure. Nowadays, I forget things instantly, how could I remember things that happened long ago? They lived in Botosani – I believe –, and her husband was a cabman on a hackney carriage – as there were in those days. Throughout her life, our aunt was always sickly, ailing, and she died young. She had three children – two daughters and a son. And we know nothing of those children. The time came when they got married, they came to see us now and then, but that was prior to the last war, too [World War II]. One of them, the eldest, was living in Darabani, she was married to a barber. The next was [working] in a store in Botosani, she came to see us now and then. But the son… I believe we never saw or met him. I heard talk of them leaving to Israel eventually, I reckon they did that after World War II. But who knows anymore? Many left for Israel, they placed an ad in the newspaper if they wanted to see some relatives, some in-laws, a cousin one more time, and they kept asking around and looking for one another until they managed to get in touch. Do we still have news of our cousins? We have no news of them anymore. They have no news of us, we have no news of them. That’s all I know, that they left to Israel.

The name of my mother’s brother was Lupu Leizer. He learned a tinker’s trade – as they call it. But you see, my mother always wept and said: “Look, I was the eldest of the children, I raised him, for he was the youngest, and today he doesn’t even come to see me.” He lived right here, in Dorohoi. But what do you know? His wife made him estrange his family. And he had an only son, who did so well in school that he became a public prosecutor or a judge. But in the end, this family amounted to nothing. The parents died, the son died as well. I believe the son – he too was married with children – lived in Bacau. But he never corresponded with us [wrote us letters].

My grandfather’s second wife had children of her own, but I no longer remember any details… Perhaps my mother told us about it, but I don’t remember. So many years have passed since then…

My mother’s maiden name was Hana Leizer. She was born in Dorohoi in 1898.

My parents got married in 1923. They met here, in Dorohoi, but I don’t know the circumstances, they didn’t tell us. My father probably came to the city to get married at some point, and he met my mother. They got married while he was doing his military service, that’s what they told us. My father did his military service in Iasi, and they lived there, my mother lived in Iasi as well during my father’s military service. It could be that my father’s military service lasted for 3 years – the military service was very long in those days. And our father told us how his officers loved him during the days of his military service – those people, the toffs, his superiors –, and how they cared for him.

And when my father finished his military service, they moved back to Dorohoi. They paid rent, and when my father went to rent a place, the owner would ask: “Do you have any children?” “Yes.” That was it, they wouldn’t want him anymore, they didn’t rent him the room anymore. “Do you have any children?” “And how many children do you have?” – That was it! And that’s how they kept going from place to place. Until my father set his mind to building a place of his own, so that he wouldn’t have to pay other people anymore. And he obtained a narrow plot of land somewhere – as wide as the house, no wider –, for I don’t know how they worked on building the house. So he secured a small plot of land, and paid a contractor to build the house. It was located near the train station, on a street that was once called Carmen Silva, formerly; it was called Republicii St. lately, and now it is called George Enescu. For the George Enescu Museum is located on that street as well, and they named the street George Enescu as well.

We had 2 rooms and a kitchen, and you passed from one into the other, they were in a row – like a train carriage. And there was a basement underneath for storing firewood – for we didn’t have a shed in the courtyard –, and we stored food in that basement, odds and ends. Our street was close to the street, in the front, and we had to walk along such a narrow walkway to reach the stairs leading to the basement, so narrow that I scraped against the wall of the house when I walked along it. About half a meter wide – that’s how wide the path to our courtyard was.

I was the youngest sister, and we were already living there when I was born, my other sisters were born elsewhere, when my parents paid rent. My eldest sister – Malca – was born in 1925, the second-born – Neti – in 1927, and I – Fani – in 1929. We were born 2 years apart.

Growing up

We had some relatives from my mother’s side as well, their name was Groper, the Groper family. They were 3 brothers – Bernardt was one of them, I no longer know the names of the other ones –, and they had a very large store. And my mother and father used to tell me: “When you were born, they [the Groper brothers] came and said: <<We heard that a child was born to you, we want to name it after our mother.>>” For that’s the Jewish tradition, people name children after dead relatives, so that the name is passed on, so that it isn’t lost. [Editor’s note: The custom of paying to a woman to name her newborn after a dead was common. Giving the dead's name to the newborn was even considered as a mitzvah (ritual commandment or generally any act of human kindness).] And, anyway, my parents accepted the name. When I grew a bit older, my parents used to send me to that store: “Go and tell them that you are Fani.” For they didn’t know me. The only time when they visited us was when they found out I was born. But did they come to see us afterwards? Did they ever come to see us? [No.] And I went to the respective shop. They said: “Oh… you are Fani?” “Yes.” “Here, take a pair of socks.” A pair of socks that cost 2, 3 lei – that’s what they gave me. But I was hoping for something more… But had I not gone there, they wouldn’t have come to see me at all. Niggardly people… I know they came to see me only once; a few candy in a little box – that’s what they brought me.

We didn’t have a happy childhood, as other children did. It is a known fact that Jews especially raise their children very well, they give them milk, butter… We saw none of those. We led a very hard life. God forbid! My father managed to build that house as best as he could, with toil and bitterness, but he didn’t install any electricity, despite the fact that there was electricity downtown, and the post was in front of the house. I don’t know, to have the post in front of the house and not to install electricity… Because that’s what he thought: “We have to pay the bill for it eventually.” And they couldn’t afford it. We struggled with gas lamps our whole life! And whenever the lamp broke and they didn’t have another one to replace it with, as we had no extra one, my father took it and glued it back together with paper. And just as no electricity was installed, they didn’t make any terra cotta stoves, either. Had they at least built a brickwork stove or a kitchen range stove – they didn’t do that either. They installed a tin stove in the room, with wood as fuel, and it only gave a little heat, as long as the fire was burning, after which it became cold. Tin gets cold, it doesn’t stay warm like terra cotta. We were freezing. During winter, my mother – I remember – used to sweep whole basins of snow off the walls. During winter, we used to move from room to room until we reached the last room, and we were freezing with cold. My father bought potatoes for the winter, so that we had food to eat. We slept on the bed, and underneath the potatoes became as hard as stones. When we took the potatoes from underneath the bed, they rattled like stones! They froze inside the house. But you should see how water used to freeze… They didn’t let us leave the tiniest amount of water lying about over night as it turned to solid ice.

And our life was full of hardship. Our parents were poor and ailing and ill – that’s how they were, that’s how I remember them. My mother was very anemic. And as the town of Chernivtsi was free in those days [that is, it belonged to Romania], that’s where my father had her hospitalized on many occasions – for the town was larger; compared to Dorohoi, Chernivtsi is larger. On some occasions, he took us there as well. We went by carriage, by cart, as people travelled in those days. They were the same as today’s carts, save for the fact that the wheels rumbled… Nowadays, wheels have tires, and they offer a completely different ride. They don’t even call it a cart, they call it faiton (faeton), they came up with this name.

I remember, what a hard life we led, ever since we were children. More than anything, we grew up as if we were living in orphanages. Our parents were ill all their life. The front door of our house wasn’t even locked, anyone at all could come in and take whatever they wanted. And we were out in the street. Our neighbors took pity on us and took a couple of us in, gave us shelter, food and a place to sleep. And that’s how we grew up… I know they even put us in a nursery – I don’t know who took us there.

My mother was a housewife, and my father was a shoemaker. They always worked at home, they had workers, apprentices – they had 2 workers hired at all times. Because back then things were not like today – we buy ready-made shoes in stores. Back then they were custom-made. My father had a lot of work, he knew his trade well.

My eldest sister, I tell you this in earnest – didn’t observe the Saturday and worked on that day. But our parents and us, the other 2 sisters, we didn’t work on Saturday. We didn’t even light the fire. On Saturdays, my parents had someone come over to light the fire, even from the street, whomever happened to be around.

We had fowl at home, my father raised fowl – hens, ducks. As for slaughtering them, my mother took them to the hakham – that man who slaughters the fowl –, or it was my father who took them there. In the old days, the hakham even came at our house to slaughter the fowl, for there were many hakhamim here, in Dorohoi. I never looked when they slaughtered the fowl – I don’t want to see the fowl being killed. We had very many hakhamim here, in our town, we had many rabbies – there aren’t any left anymore.

They observed tradition, both my mother and my father. We had candlesticks and my mother lit the candles on Friday evening, she said the necessary prayer. I don’t know how many candles she lit, in fact I think people say you should light an odd number of candles – either 3, or 5, something like that. My mother kept kosher, she had separate dishes for meat, for milk. She also had separate dishes for Passover – she took them down from the attic when Passover was approaching. For salt, for horseradish, for everything – all the dishes have to be replaced, to celebrate Passover.

Before Pesach, you gathered the flour and bread from inside the house, if any, and I believe you set it on fire, you burned it. And a rabbi came and wrote with chalk on the kitchen walls, I remember, that this chametz should go to Christians, not to Jews. [Editor’s note: the chametz is leavened dough, fermented food, or any substance that is forbidden to be used during Passover.] But I had my own reckoning: “How so? Bread is so good all year long and all of a sudden you hate it on Passover? You develop a grudge against it and throw it away now?” And after all the chametz was removed from the house, as my father had customers from the countryside as well, they searched them when they entered the house: “You wouldn’t happen to have any bread on you?” “Oh my, take the bread outside, don’t enter the house with it!” Or if they happened to have wheat flour, perhaps that man – or woman, as was the case – happened to have bought some flour: “Oh my, oh my, it isn’t allowed, it isn’t allowed!”

Father went and bought matzah. Back then, there was a factory where they prepared matzah here, in the town, and father went there and bought it; or someone in charge of this brought it to us in a large basket or, if not, in a sack used especially for matzah. It wasn’t like today, in little boxes. And he bought a lot of matzah.

My mother would start to peel potatoes… whole buckets of them. On Passover, potatoes are used especially instead of bread. Since you aren’t allowed to eat bread… For matzah will never satisfy your appetite. You are also allowed to eat polenta, for a change, but people eat mostly potatoes on Passover. And what couldn’t one cook from potatoes? People prepared meatballs from raw potatoes or, if not, from boiled potatoes… the things you can cook from potatoes. The same goes for matzah flour – what can’t you make from it? Mother even used it to bake cookies, she made all sorts of things, she was such a good cook…

My father observed the Seder Nacht at home: he donned a tallit, and he read the Haggadah in Hebrew, he recited prayers. The celebration was prepared beautifully, with wine, with everything that is necessary. You don’t eat matzah during the first evening, you aren’t allowed to taste it. Even nowadays they still say that you aren’t allowed to eat matzah on the first evening. You are only allowed to eat boiled potatoes, horseradish, and parsley roots – something like that. And eggs, I think. But I think they said you aren’t allowed to eat meat on the first evening. The first evening was like a sort of fast. And on the second evening we ate matzah, and other, more varied dishes. On Seder Nacht we all had a glass on the table, and father gave wine to each child. I couldn’t tell you any details about the questions the father is asked [mah nishtanah] or about the opening of the door [waiting for the prophet Elijah]…

Father didn’t lie on pillows. I seem to remember it is the rabbi who has to lie on the pillows. After World War II, when they celebrated Seder Nacht at the canteen of the Community, and rabbi Wasserman attended as well, he was dressed in white, he was wearing something resembling a robe – it appears that is the custom on Passover –, and I remember there was a white pillow for him to lie on. [Editor’s note: Mrs Cojocariu is referring here to the ritual of leaning. At several points during the Seder, participants lean to the left - when drinking the four cups of wine, eating the Afikoman etc. This ritual is associated with freedom. In ancient times only free people had the luxury of reclining while eating.]

When our parents were still alive, we observed the fast on Yom Kippur. And we went to the synagogue – both our parents and us. My father always attended the synagogue. Back then, they performed the religious service both in the morning and in the evening as well – that’s how it was formerly. Especially when the autumn holidays commenced, I don’t know what holiday exactly – either on Sichis [Sukkot], which lasts for 8 days, or on I don’t know what other holiday – he went there at the break of dawn to recite prayers. It was during the night, and he went to the synagogue to attend the religious service. This lasted 8 days, for he had to go there every day.

On Oisana Raba [Hoshana Rabbah, the seventh day of Sukkot], still during the autumn holidays, a Jew came to our house as well – from the synagogue, he was employed to do this – with a lemon and with some sort of branch bearing leaves. [Editor’s note: Etrog is the Hebrew name for the citron. It is well known as one of the four species used in the rituals of Sukkot. The three types of branches: lulav, myrtle (hadas) and willow (aravah) branches and the etrog are held together and waved in a special ceremony.] And we smelled that lemon… Perhaps that man recited some prayers as well, I don’t know, that’s all he gave us – that lemon to smell it. Every day at dawn for several days in a row, he came with that lemon and that branch, as long as the holiday of Sichis [Sukkot] lasted. We didn’t make a sukkah at home. But after World War II they built a sukkah at the Community canteen. They hung corn, grapes, and apples inside it, and we, the guests, ate our meals there, both lunch and dinner.

Purim was nice too, formerly, when there were many Jews. Children and even grown-ups wore masks – they covered their face with a mask, wore motley clothes, all sorts of things –, and they visited the people they knew, friends, to wish them well, and they were invited to come in, offered sweets. For people baked all sorts of cookies on Purim. Usually, people baked hamantashen, and some other dish – it was called fluden – which was stacked high, out of dough sheets stacked on top of one another and with filling in-between them, but it wasn’t really filling, it was made from walnuts, or Turkish delight, something like that… and it was compacted, for it was very high… Where could you see the likes of that nowadays? You couldn’t, that’s for sure. I never wore a mask on Purim. Perhaps my father did, but I don’t remember. Nevertheless, people came to our house wearing masks. I believe it was customary to send sweets to friends, but so many years have passed since then, how could I remember this anymore?

There were several synagogues when I was a child, we had approximately 10 synagogues in Dorohoi. But I don’t remember which of them we attended and when we attended, for all of them were demolished. There was a mikveh in Dorohoi as well, but I never went there. It isn’t for girls, unmarried women. Women go there when they marry, and married women go there, too. I don’t know whether my mother went there or not.

We learned Yiddish at home as children. We also spoke Romanian, but we spoke mostly Jewish [Yiddish]. We didn’t learn Hebrew. Our parents were so skilled in reading the holy books… We don’t know anything. Jewish children are sent to the cheder, to a teacher, as they say, at the age of 3, approximately, and they start to learn Hebrew – they start with the beginning, with the alphabet, and then they learn more things. Our parents didn’t send us to the cheder. Here, in Dorohoi, both boys and girls went to the cheder, but we didn’t, and that’s why we can’t read a word of Hebrew.

We studied at the Romanian school. Both Jews and Christians attended the Romanian school, mixed together. But there was no hatred or enmity, or persecutions against on account of our being Jewish. All in all, I graduated 4 grades. But you should know that’s how it was back then. In Jewish families, for instance, if a child had 4 grades, it was enough. They taught them to read and write and then they quickly had to learn a trade – become either a barber, or a tailor, or a shoemaker… It wasn’t like today, when everyone must go to college – back then it was unheard of. Children had to learn trades!

After graduating the 4 grades of primary school, both my sisters and I started a trade. We all chose different trades. The eldest was working for various employers, she learned a tailor’s trade and worked as a tailor. Initially, the second-born started learning a tailor’s trade as well and learned from a lady, but she abandoned it subsequently, and she learned knitting: vests, blouses, sweaters… For in those days, during World War II, right after the war, you couldn’t find these things in stores, there was a shortage of fabrics as well. And she took me under her wing, and I helped her. For she could barely keep up with the workload. That’s because she didn’t have a knitting machine, you had to do it by hand, loop by loop and row after row – that was my expression –, and that takes time.

I myself was apprenticed to a tailor. Oh my, they were actually relatives of ours from my mother’s side, Jews like us, their names were Hova and Ita – two sisters. Naturally, they were living together until they got married, and they had a workshop at home. Their family name was Rachita. They were many sisters, and their father had a cart drawn by horses. For Jews did this too in those days – they carried wood for various people, or something like that. And, God, how I learned a tailor’s trade as a small child… Given the fact that they sent us to Transnistria when I was 12, I think they apprenticed me to a tailor when I was 9-10. Back then, pleated skirts were in fashion – the whole skirt was made of overlapping pleats. They were made from terylene, a fabric people wore in those days. And I was in charge of stitching them, so they could iron them. How was it that I managed to do that, how did I find the skills for that? Just an example, overcasting a girdle at the ends to prevent fraying – for people wore girdles in those days, it was fashionable. I just managed. But still, I didn’t remain there afterwards, I quit.

During the War

They deported us to Transnistria 1 when I was 12. At first, they imposed some restrictions because we were Jewish – but I couldn’t say what year that was. People started wearing the yellow star 2, we were allowed to go out for only 1 hour a day, that was all, the town authorities imposed those decisions. I believe you were allowed to go out for 1 hour in the morning, and that’s when you had to buy something to eat, anything, and you had to hurry back home, you had no business being in the street. And in 1941 the deportations started. The town’s prefect lived just across the street from our house. And my mother went to talk to him, to see if we could stay. But he said: “Yes, everybody wants to stay, but everyone must leave!” That’s what I remember. And yet there were some Jews who stayed, but they had some restrictions too, they were punished as well and didn’t have a good life.

And they came to every house, telling us to come out. We took with us whatever we could – at least an eiderdown, or a pillow, or whatever else there was –, we paid for a cart to take us to the train station. There were train stock cars waiting for us there, and they crammed us in, I don’t know how many persons in a stock car. And the furniture, and everything else, was left behind in the house. And what we took with us – we didn’t mange to hold on to that, either. We travelled for a long time, I don’t know the route of the train, for they added cars to this train in Chernivtsi as well, or somewhere else along the way we went in order to cross the Dniester. When we arrived in Atachi – it was located in Bessarabia – and the train came to a stop, they came up to the stock cars – whether they were soldiers or not, I couldn’t say – and said: “Get off now and take with you whatever you can carry, we will bring you the rest by cart in the morning.” A man told me: “Little girl,” he says, “take my luggage for mine is better.” How could he know his luggage was better than mine? Who knows what precious items he had inside, that’s why he said it. But do you think I did that? Do you think I took his luggage? No. I carried mine, whatever I had, and his luggage was left behind in the train car.

It was night when we got off the train. But what darkness, what pitch darkness… We could see only mountains around us, such high mountains that it seemed they rose all the way into the sky. And how could you walk? Everyone got off the train, you stepped on people, you didn’t even know where you were going – that’s how dark and gloomy it was. We got separated, we lost our second-born sister, but we somehow managed to find her there, in the synagogue where they took us. In the morning as soon as we woke up in that synagogue, we saw it was all as if it had been machine-gunned [destroyed], it was all red with blood and there were holes, cracks everywhere in the walls. Who knows what happened there, how many people died there.

And wouldn’t you know it, we could see them in the morning passing by and transporting the luggage from the train cars – they were taking them somewhere else, to the city hall, but not to us, in any case. That’s how it was. And we ended up only with what we brought along with us. We were left with hardly anything. My father had taken some shoe-making tools with him – those were left behind in the train car as well.

They took us by boat from Atachi to Moghilev 3. In Moghilev, a Jew who had come there earlier, I believe he was a resident of Chernivtsi, told us: “Run, for they are taking you from here to a concentration camp!” And he asked us to give him a sum of money – for we exchanged some of our money in rubles –, he requested money to take us, our family, out of the group. And we somehow managed to slip away. It seems this convoy wasn’t escorted, or the security wasn’t that strict, anyone could manage to slip away. After that, we somehow ended up at a woman’s place – she was a local, a Jewish Russian –, and she rented us a bed. Which is to say we had to pay for a bed in which 5 persons slept. How was that possible? It was the three of us and our 2 parents. Oh my, we couldn’t stretch a leg, we couldn’t move, that’s how crammed we were! And some other persons, some other families stayed in that room, each with their own bed. And every morning she came to our bed and asked us for the money. And how long could the money last? My father had a couple of suits, they were actually good-quality suits – one was navy blue, one was brown –, he started selling them in order to buy bread. And that’s what we said: “Oh my, we had no idea back home how good an onion can taste! We had no idea back home how good garlic can taste!” And the bread there was so black… It was simply as if it were baked from soil: it creaked when you chewed it, as if it were made from sand, but it was as dark as the darkest soil – that’s how the bread was.

Another thing – and suffice it that I mention it. We were ridden with lice… In that Russian woman’s room where we lived, there was an old man – a Russian like them, but he was Jewish. Oh my! He just sat there all day and looked for lice to kill them. That’s all he did. He eventually died one day. But until he died, he screamed all sorts of howls, animal-like. And to witness such circumstances, and to see with your own eyes someone die and agonize before dying… Well, may something like this never exist again! God forbid!

Afterwards, we left that place, we left that woman’s place, and we lived somewhere high up in a room inside the Town Hall – I remember it was a very large room. We didn’t pay for that, there was no one to pay money to, no one asked us for money. Oh my, and we slept on the floor –where could one get a bed –, during winter, and we had nothing to cover ourselves with. We were the only ones living in that room, but that room had many doors, on the left, on the right, leading to other rooms where other people lived, too. Oh my! Every day they took out the dead. People died of diseases, of hunger. When life became so hard… People came from a good life to such a hard life, to such an agony, how could they not fall ill? There was an outbreak of typhus – we didn’t catch it there. You saw men and women who had shaved their head – when you have typhus you must shave your head completely, I don’t know why. Many people didn’t have clothes to wear anymore, they wore burlap sacks.

A life of hardship commenced. Money – there wasn’t any. You could find anything, the market was well-supplied, with all goods, but there was no money to buy with. We didn’t consider stealing. We didn’t stoop to that. God forbid! We went begging – that, we did. We begged, and there were Jews who were a bit better-off, who could spare a crumb of bread, a piece of polenta, things like that… There were also Ukrainians there, in Moghilev, but we went to Jewish people.

For instance, people used to eat sweet peas there. But it was hard, it was several years old. They also eat yet another food there – lentils. And it boiled and boiled… In that large room where we lived there was a small stove next to a wall. And we started boiling corn, the variety people feed to fowls. Well, could it be boiled after it turns dry? How could it boil? We had nothing to eat. Some man came to see us, a local Ukrainian – he spoke Ukrainian, that is –, he handled horses, he was a coachman. He took pity on us and brought us some of the food that the horses ate. We didn’t have to pay him anything for it. It was a special mixture for horses, it was made of several ingredients: sweet peas, barley, oats. But it tasted so good after you boiled it… Extremely good! Also, when it came to drinking water: people formed queues for water, such long queues… There weren’t any fountains, but some pumps, some taps – as it were. And you had to go down into a basement, you gad to descend some stairs into a basement, that’s where these water pipes were.

During the night we went to a sort of police station – it was called co-ordination –, and those who didn’t have a permit [to stay there], who had no right to stay there. At midnight, when people sleep the soundest, deepest sleep, they came and knocked on the door: “Do you have a permit?” “No.” “Come, you must move on. To the concentration camps.” And children started screaming, mothers as well, all you could hear were screams, weeping… And they didn’t spare anyone then. They even detained their own compatriots, local Jews, they detained them and took them to concentration camps. This was done by some sort of police, but it also had Jews in its chain of command. There was a doctor here, in Dorohoi, his name was Danilov, and he had a brother who was involved in something like this. [Ed. note: Mrs. Cojocariu is referring here to the attorney Mihail Danilov. Hirt-Manheimer Aron, Introduction and comments, from the book Siegfried Jagendorf, The Moghilev Miracle (Memoirs 1941-1944), Ed. Hasefer, Bucharest, 1997, p. 48.] He took this up so that he could earn his living, so that he could provide for himself. He reckoned it would help him live a little better. But what a tragic end he had in the end… This was after the war, he was run over, either by a car or by a train, I can’t remember precisely. He didn’t live in Dorohoi, he lived in Romania in another city. And people said: “You see, God paid him his due.” 

There was a mayor in Moghilev, who was a colonel in the army and filled the position of mayor. And my father went to see him one day and asked him to approve his request, that he should be allowed to stay as the town hall’s shoemaker. And he said “Yes.” And my father was issued a staying permit. But otherwise, if we didn’t have this permit, we wouldn’t have returned home, they would have taken us farther on, to a concentration camp, and we would have died God knows where. We stayed in Moghilev all the time. There was a small room in the Town Hall, somewhere on the ground floor, that’s where my father worked, and the employees used to come there to give him items that needed repair, a pair of shoes, anything. I don’t know if they paid him any money for this. How should I know? But our father befriended other Ukrainians as well, and he sometimes went to their homes. He had an iron leg that he used in order to hammer against the sole, a hammer, and I don’t know what else, and he went to their homes, he repaired this and that, and they gave him some food, which he brought home. Our mother didn’t work. It’s not as if you could find a job there. We moved from place to place, but still inside the Town Hall, for it was a large building, it was all connected, as they say, with corridors, and it had 3 exits. But it too was like after the war, it looked deserted. They also had offices there, but there were few of them. You moved on your own, nobody said anything about it. And we stayed in bed all day long. What could we do? How our childhood’s best years went by… 

But when we arrived there [in Moghilev], you could hear: “Those from Dorohoi are going home!” As soon as we arrived there. And we heard those rumors for 2 years and 2 months. Until one day they put up posters either at the Town Hall or at the Police station – I don’t remember where that might have been –, to the effect that we were actually going home, those from Dorohoi were going home – only those from Dorohoi, I think. And before sending us home they put our clothes inside drying stoves in order to disinfect them, and we had to take a bath. Still, we returned home inside cattle cars again. And until we made it to these train cars… A table was placed somewhere in front of the train station, and that’s where they drew the paperwork for those who were returning home. And there were many people, and when your turn came there were so many papers to fill, and it took so long until your turn came… And it was late autumn and cold – I believe it was around November when we returned home –, and we said: “We can’t stay here like this, we’ll freeze to death. If only we were inside the train car, on the train, whatever the conditions, as long as we were there!” But it was better on the way back, they handed the people inside the train cars bread, carrots, pork lard, and onion. I am amazed they gave us something to eat then, I truly am! I don’t know who provided the food for us, some management structure, they gave it to us on the way back. And when we reached Dorohoi, the Community director – who left to Israel and is no longer alive, his name was Rolick – welcomed us at the train station with hot tea.

We couldn’t enter our own house, for it was occupied by a Christian woman. But we were in luck, for do you know what happened? The Jews returned home, and the Christians left – they were seeking refuge, as they said. The employees from the Town Hall, from various institutions, from everywhere, they all left. They weren’t fired, they simply feared the war, they feared that there will be a war there and that’s why they left. The Christian woman who was occupying our house left in the same manner, and we could take back our dear little home. And then the Community started giving us this and that, for there really was nothing left in the house. Everything was removed from the house after we left. For other people lived there – first a family, then a woman –, and they removed everything from the house. They gave us a small, square stove, and some planks to make a bed, so that we had something to sleep on.

And things still weren’t well – the Russian army entered our country then. God, you were afraid to stay at home, for soldiers came and settled in most houses. A Russian soldier came to our house and took the door off its hinges. And do you know what they were doing in the countryside? People said: “They simply go and take a calf, a sheep, whatever there is, in order to slaughter it.” That’s how cheeky they were. They slowly discovered that my father was a shoemaker, that he worked as a shoemaker. And the Russians opened a shoemaker’s workshop next to our house, they employed Russian shoemakers. We, girls, were quite big by then, all three of us, and, whenever a Russian entered our house, we used to hide behind our mother, stay close to her. But one of them said in Russian: “This is how Jewish girls live, under their mother’s skirt?” In Russia, women too were enrolled in the army as soldiers. For there were actually many companies like that here, made up of Russian women. But I was so afraid… A young Russian came once, a handsome man, and he placed an order with my father for a pair of boots. The Russians had their own shoemaker’s workshop next to our house, but he didn’t place his order with them, he placed it with my father, he came to us for the boots. And my father made them just like that, in no time. They looked as if they came right out of the store, that’s how good his workmanship was. Perhaps he paid my father, I don’t know. But he was no common soldier, he was a higher-ranking officer. We stayed for 2 years in Moghilev, we started to understand a word or two, but we didn’t speak Russian properly.

After the War

After the war, my father continued to work as a shoemaker. My mother didn’t work. But actually, my mother didn’t live for long. After returning from Transnistria, she only lived for a year. She almost died there, for she had developed such a bad case of asthma, and she gasped for air. And we barely failed to lose her. I don’t know how we managed to keep her alive until our returning home! And when she made it home, she lived for one more year, after which we lost her. It was 1946, she was 48. She died in Iasi, in the hospital, for my father had taken her there. He so wanted to settle in Iasi.

At first, she was hospitalized for a month or longer here, in Dorohoi. And she asked him to take her to Iasi. And it turns out she also suffered from a nervous condition. When father took her from the hospital in Dorohoi, she only stayed home for a night, no longer, but boy, was she screaming and yelling… on and on, to Iasi, to Iasi, to Iasi! She kept saying she wanted to go to Iasi. Early at dawn, around 5 o’clock, I saw her to the station as well, she boarded the first morning train, and my father went with her, while I returned home. He took her to the St. Spiridon Hospital in Iasi – that hospital was for patients with mental conditions, somewhat. And she lived there for another 3 months, approximately. We were quite big by then and we kept urging our father: “Go and take mother home.” “Why don’t you go there and take her home?” We kept expecting father to go there. But he had his trade, and he wouldn’t leave his work to go there… he simply wouldn’t! “I’ll go, I’ll go.” He said this one day, then the day after, then the day after that… three months passed by. 

A woman from Dorohoi had someone, a relative of hers, committed to that hospital as well. And it turns out she was in the same reserve with my mother, for my mother sent word through that woman who had come to see her relative, she told her: “Tell him to come and take me home, I don’t want dying in a hospital to be on my conscience.” My father brought me along as well, and we went to Iasi. I don’t know what time it was when we set out, but we arrived late in the evening, and we put up at Jewish family, acquaintances of my father’s from the old days. We slept there, we left for the hospital in the morning, and when we arrived there, my father inquired: “Hana Cojocariu?” “But she is no more…” “Oh my!” – I was stunned. “But she is no more.” “Well, are you certain?!” – but my father wouldn’t believe it. He went and asked someone else as well, he asked some doctors, too… “No, for she died three days ago.” There, she wasn’t able to see her children, and her husband. And she always prayed not to die in a hospital. She was so young, but death was all she could think of! Death was all she could think of – may she not die in a hospital! And it was her fate to die in the hospital…

And we went to the Community [the Jewish Community in Iasi], for it was the Community that buried her. The custom in Iasi is to put the dead in a cart and to take them to the cemetery by cart. And the Jews there said the horse didn’t want to move at all, he just didn’t! The horse wouldn’t move – that’s what I remember. My father jotted down some directions at the Community, as to where we could find her, as to where we could find her grave, at least. And we went to the grave, it was recently dug, she was buried for 3 days. And there was a gravedigger there – he was digging another grave for a girl who somehow drowned, she was Jewish, too. Oh my, and I was crying so: “Dead though she may be, I still want to see her!” And that gravedigger took so much pity on me, caressed me, told me not to cry anymore, and that if the administrator weren’t there, he would dig her up so that I could see her. 

Father told us he once went to Iasi, he struck a deal with a man who owned a cart, and he and that man took a large, heavy tombstone from another older, deserted cemetery, and he took it to my mother’s grave and inscribed her name on the tombstone. He did it during the night, so that no one could see him, for it is forbidden to take a tombstone from somewhere else. My father went to the grave on several occasions, for he had acquaintances there, and he travelled to Iasi repeatedly. But he always went there alone. He knew the location of the grave, he knew where our mother was buried, but we… Had we gone there once with him, perhaps we might have remembered something. But, as it is, we don’t know where our mother’s grave is. And I’ve been to that cemetery. Every year in Iasi they commemorate the Jews who were locked in airtight cattle cars 4 during the heat waves, and they were transported, and they had no water, and died there. And the Jewish Community in Dorohoi provided a bus for us, and I attended the commemoration myself together with my eldest sister. The second-born sister didn’t want to go, she said: “You go, I’m not going!” We did this for 2 years in a row, I believe – but many years have passed even since that happened. And we arrived still in that cemetery where mother was buried as well. But what could we look for? It wasn’t as if we knew how and where to find it. You must know your way about… That’s what our father told us, that he placed a tombstone at her grave, but how could we recognize it? Especially after so many years, since no one went to her grave anymore, the writing must have faded away, and how could we find it?

After the war father developed a sclerosis as well, he became soft-minded. He had a case of hernia for about 30 years, and was afraid to undergo surgery. We lived together, how could I not know his situation… He was very fond of Iasi, for that’s where he did his military service and where he lived, so he went there once, to see some old acquaintances. And he was struck by a sudden seizure, he lay down in the street, just like that, for he couldn’t bear the pain, that’s how bad it was. And people saw that, they called an ambulance, and they took him to the hospital. When he woke up in the hospital, he said: “No, I will not undergo surgery!” For all his life he was afraid of the knife. But the doctor said: “No, now that you are here, we must perform surgery.” And he might have lifted a block of wood, something heavy, when he returned home, and his operation opened up. He liked to work – as Christians do, not as Jews do: he did everything around the house, he didn’t have someone else do these things, he didn’t pay someone else, he did these things himself. There was a very good Jewish surgeon here, in Dorohoi, and it was he who operated him the second time. The third time it was the same. But he told him on the last occasion: “I can’t guarantee anything anymore.” He told him straight to his face. And his last years were very tormented. He started smoking when he was 12 – he told us. And he still smoked while he was ill. But this is what happened! A particularly nasty growth appeared on his esophagus, a tumor, for he had seizures during the night on many occasions, he choked, he couldn’t breathe, and we rushed to the hospital at 1, 2, 3 o’clock in the night in order to commit him. There was a hospital right on our street, near our parental home. I know that he carried on like that for 4 years. And he wasn’t allowed to eat anything, for the food didn’t reach his stomach, it stopped in his chest area. He died at 73, in 1971.

My father is buried here, in Dorohoi, at the Jewish cemetery. The Jewish custom is to dress the dead in white. Special clothes are tailored for this occasion, there are tailors who still make them. We sat shivah after our father died, all three of us. We sat shivah both after our mother and after our father. You place something on the floor, a carpet, a pillow, something, and you sit there for 8 days. And who could come to bring us food? We had to cook ourselves, we had to stand up, cook. And they say you aren’t allowed to do that, it’s a sin to stand up from there. But since we couldn’t rely on anyone to bring us food… But I don’t know anymore, whether you’re supposed to sleep there during the night, or you can stand up and sleep on the bed. I don’t remember that, I don’t remember how we did that. And we paid someone, a Jew like us, who actually had a connection to our family, he was actually a friend of my father’s as a young man – his name was Rabinovici, he had a store in the old days –, and he recited prayers for my father for an entire year. And that’s what he said: “It would be good if you had his name mentioned in the prayer for the dead every month at the synagogue.” And every month throughout the year I would buy liquor, crackers, according to Jewish customs.

When father fell ill and was so lost and neglectful, people said: “Oh my, what a handsome boy he was in his day, look what has become of him!” He became oblivious of himself. The years passed by, he was alone. And he told us what a ladies’ man he was in his day – he wouldn’t miss any ball whatsoever. But we, did we ever go to a ball in our life? We never went to balls. He went to parties for us as well. We tended the house, mostly. As the room where we lived gave onto the street, we could see the Jews taking a stroll and talk and discuss. For the people living in the city used to stroll beyond the city limits, towards the train station, they walked to the train station, they were out for a walk – that was what they called a stroll out of the city. I used to say: “Look, they are out for a walk! We are going to bed now, we are in our bed, and people are out for a walk.” That’s how our life was, that’s how it went.

There were Zionists in Dorohoi as well. I wasn’t one, but there were young people who were getting ready for leaving to Israel, they went to chop wood, to gather grain, they learned any trade they could – which is to say they all went there to learn, to get used to doing that.

My eldest sister knew dressmaking, the second-born knitted, and I helped her. My eldest sister had a sewing machine. And then the second-born sister bought one, but she sold it, for it was old and she didn’t like it. She could sew her own clothes, make her own dresses, this and that. We worked at home. Sweaters, gloves, socks – we sewed most anything. People could see my sister was doing a good job, that she was skilled and talented even, and people came to her by word of mouth. They came to our house and placed an order, depending on what each of them wanted done. There was a time when Brasov wool was the material of choice – that was its actual name –, a sort of prime wool, as it were, dyed in all sorts of colors. But many people asked us why we didn’t get a steady job. A textile factory had been opened there for the first time, and people told us: “Girls, why don’t you apply for a job there? So that you might have some pension money when you grow old.” Well, none of us entered a steady job. We all carried on doing what we had been doing.

We lived together, all 3 of us, then we separated, my sisters moved out one after the other, they moved somewhere else. The eldest was the first to leave, she moved in a studio flat, while the second-born and me remained in our former parental home. Well, the second-born sister had started to catch on by then. For we led a very hard life there. We didn’t make a fire there after our father passed away, we stopped using the stoves. There was smoke everywhere in our house. Our house was located near the street, and in wintertime, during the most biting frost we opened the door. People passed in front of the door, and I used to say: “I wonder what these people are thinking. ‘Look, it’s too hot in there!’” But the stove let out so much smoke, you couldn’t see in front of you. So that’s why we didn’t have any heating anymore. By then, people started urging us. There were many Jews, they lived on every street. A woman used to come by our place, she told us: “Why don’t you leave? You have no family, you don’t have a proper house – why are you staying here instead of leaving?” For people were leaving for Israel in great numbers. But you think we heard that from only one Jew? Well, we didn’t manage to do this either, leaving, that is. And we stayed. There is a saying, to the effect that the worm gnaws its way inside a horseradish and says that one can live there as well. There are worms that eat and prefer horseradish, which is actually so hot. That’s how it was with us – just like the worm, we had gnawed our way inside the horseradish and wouldn’t leave anywhere, neither here, nor there, not for the world. Well, that’s how it was and that’s how we stayed.

Afterwards, the second-born sister moved out as well – this was already after the Revolution [after 1989] 5 –, and I was living there all by myself in a derelict house located near the street, and only gypsies lived on that street. I was so scared after nightfall… My sister once came here, and she said: “I can feel your loneliness, I can, you, living alone.” But that means they weren’t sincere, either. Why didn’t they take me to live with them? I could have lived either with one, or with the other, for it was known it didn’t do me any good to be living by myself. In a block of flats you live all by yourself, it’s a different matter. There is a door to keep people from looking inside your house, it has no glass through which they could see you. I lived there alone for a few months, until a family of Christians took me in – their name was Atitenei, they are dead now. They had a house in the courtyard, like a kitchen, as it were. But they didn’t cook there, they had the large house to themselves, like a villa, they had their own kitchen there. This was a house where they formerly kept tenants, girls, and the woman’s husband came with a push-cart and helped me take from there the most useful, valuable items, and I moved there. In the meantime, I was given a studio flat, too, I believe it was in 1990, but, even though I had a studio flat, I still lived with them, slept over at their place. I lived with them for a year.

Then I too moved in a studio flat. I paid rent to IGO every month. Everyone bought the apartments, I was the only one who was paying a rent. I was afraid then they might evacuate me from the house. The things people do nowadays, the things that come to pass… Someone might go and pay a fat, handsome sum of money to these men who have come to power, and lo and behold they strike a deal with them and I am put out in the street. And I feared very much that this would happen. We had a Community canteen, and the woman who cooked there – the cook – told me: “Fani, draw a contract with them, for you will end up in the street.” But what I bought with one hand I sold with the other. I donated it to the Community. And I receive a small help from them in return. But should I or shouldn’t I? Not to mention I am a member of the Deportees Association [the Association of Romanian Jews Victims of the Holocaust], and that amounts to some support as well. One of our presidents, Feder – he is no longer alive –, he is the one who drew the necessary paperwork

I wasn’t married. In fact, I mentioned this before: when you reach an older age you shouldn’t mention you weren’t married. For what would a stranger say? “Oh, the devil himself wouldn’t marry her!” It no longer sounds right, not having been married, you should rather say: “I was, but my husband died.” It is nicer than saying you weren’t married – it means no one courted you. I didn’t have any reasons for not getting married. My sisters were the ones who were picky. They didn’t want to marry just anybody. For there were Jews here, but they were poorer, more inferior – they didn’t want any of those, they wanted something better. Still, the young men of better condition wanted someone from a big family. We were in-between. And there you go, that’s why they remained single. By then, people said: “If they didn’t want to, why didn’t you marry them?” I had a saying, I used to say: “Since they can wait, why should I hurry? I can wait too, can’t I?” And furthermore, at this age, one of two would surely be no more…

I have no friends, I have no one. I have no one left. My eldest sister is living here, in Dorohoi, but I haven’t spoken with her in 8 years [since 1998]. And I’m not the one to blame for that. She has always been like that. After all, we had the same mother and father. She bore such a grudge against her family… She didn’t love mother, she didn’t love father, as for her sisters, it goes without saying. And the second-born died 10-11 years ago [around 1995-1996]. I sat shivah after my sister too. I was living here, in the studio flat by the time when she passed away, poor soul. As far as working goes, I worked as long as my sister was still living. Afterwards, whom could I work for? I only started knitting as I still had some balls of wool around the house, all sorts of colors. Now I have come to the point where I no longer do anything.

I don’t really travel anywhere. I’d go to Dorna, should I be able to. For I have been there 3 times, with some free tickets offered by the authorities. But it’s hard to see myself get there, for that too is far away. I have also been to Borsec, I went there several times, but many years have passed since, this was actually before the Revolution. I didn’t have to pay for the reservations to Borsec either, everything was free of charge, provided by the Community, for we were entitled to receive support with regard to food, reservations. And the Community had its own car – an Aro, a popular car in those days –, you showed up at the Community, got on the car there, and they took us by car to Borsec, and 14 days later – I think that’s how long our stay was – the car came and took us back home. The Federation [the Federation of Romanian Jewish Communities] has 2 villas in Borsec. There is a villa that also has a canteen, and there is another one near the central bus station. We didn’t want to be under the constant supervision of the boss, and we asked to be lodged at the one near the bus station. At the other villa, they also had a mikveh, and a synagogue inside the courtyard, and many rabbis came to recite prayers there, they wore very large felt hats, for they performed a religious service every morning and evening. Very many rabbis from England, America, Israel came there for treatment with their wives and children – the children had such nice sideburns, along the ears. I used to say: “Look, this is the only place where I can still see rabbis, since I can’ make it to Israel.” So many rabbis came to Borsec until approximately 20 years ago. They performed medical procedures in Borsec, all sorts of treatments, but I heard say long ago that it no longer exists. Perhaps they still come for the local waters, for there are springs there wherever you go. [Editor’s note: Borsec, in Harghita county, is one of the most renowned regions of mineral water springs in Romania.] Borsec is very beautiful.

We had a Community canteen, it was in operation for about 30 years. It was a very good thing to have, this canteen. We had a meal we could count on, a piece of meat – for there was a dish with meat almost daily, it was rare when there wasn’t meat on the menu. I had a reason to go out now and then, and it makes a difference to have the table set, ready for you. They brought me the food home lately, for I collapsed many times here, on the stairs of my block of flats. The canteen was closed a few years ago, for there are few Jews left, and there was no one to run it. In fact, I think we don’t have a canteen anymore since 1994.

Years ago, they even organized a Seder Nacht at the canteen, but they stopped doing that long ago. We had a rabbi, his name was Wasserman, but he left to Israel, for he had 6 children there – 4 daughters and 2 sons. I think he left after 1990. And they stopped organizing the Seder Nacht ever since this rabbi left.

I can’t observe the Yom Kippur fast. It happens all the time. It’s as if the devil urges me to eat during the fast. I fast until 4 o’clock in the afternoon, at most, I can’t fast longer than that, my stomach starts to gnaw – to weaken my will, wouldn’t you know it!

Whatever tradition I still observe nowadays is the Sabbath. What more can I do? I don’t work, don’t wash, I steer clear of those things. I light candles on Friday evening, but I can’t find those long white candles on the market, the kind that you must light o that occasion, nowadays candles come in small round metal cases, I still have some of those. I can buy long yellow candles, but you are allowed to burn yellow candles only on Chanukkah – you must light candles for 8 successive days on that occasion, but I don’t really do that, to be honest. You must light an odd number of candles on Friday evening – either 1, or 3, or 5. I light 3 candles, for 3 persons: my mother, my father, and my sister. When I light them, I pray to God in Romanian or in Yiddish to give me strength, good health, so that I can still walk on my legs, so that I can look after myself – I think about the situation I am in. But I see I pray in vain, for it is going from bad to worse.

I have a heart condition, I have a case of hernia, I have asthma just like my mother, and this is only to list just a few things I’m ailing from… But I have endured hardships ever since I was a child, I lived in the cold for so long in our home… I used to go to sleep with my feet numb with cold, and they wouldn’t get warm all night long. That’s how they stayed until I woke up in the morning, numb with cold. Where do you think my rheumatism comes from? And to think I still wish things were well.

Glossary

Miriam Leah Bercovici
Bucharest
Romania
Interviewer: Ana-Maria Hincu
Date of interview: August 2003

Miriam Leah Bercovici, an 80-year-old doctor, lives in Bucharest, in a three-room apartment on the third floor of an old building. Inside we find the intertwining of tradition with modern technology. Paintings and collection pieces are placed beside the computer, and the library is packed with books in German, English, Yiddish and Romanian, some of them with beautiful leather bindings, showing the passion for reading of their possessor. Miriam Bercovici is a neat, extremely active person, and she is getting help in the household matters by one of her neighbors. She is now retired, but she is still writing, and she has published her personal diary she wrote during the deportation. Now she is putting together the diary her mother wrote in the last three months of her life, articles on medical issues, etc. She is also working part-time at the policlinic of the Jewish community.

My family history
Growing up 
During the War
After the War
Glossary

My family history

I’m originally from Campulung Moldovenesc, from a Jewish family three generations old in this town, a ‘town of dreams,’ as my best dreams are taking place there. My great-great-grandparents and their parents are resting in the Jewish cemetery of Campulung, which is so unkempt even now one can’t visit it.

In Manfred Raifer’s work ‘Die ältesten Judensiedlungen im Kimpulunger Bezirk’ [The Oldest Jewish Settlements in the County of Cimpulung], on pages 67–75, in the volume Ausgewählte Historische Schriften [Selected Historical Writings], Cernauti, 1938, on page 109, on the list of Jewish peasants in 1807, the name of a Jew called Michael Korber from the village of Musenita, Suceava county is mentioned. It is possible, as my grandparents told me, that we are originally from his family.

In search of my great-grandparents, following this thread, I visited all the Jewish cemeteries of the region, but I found nothing but rocks, with texts impossible to read. So I don’t know whether my grandparents were telling the truth or not. During my search I found both Jewish and non-Jewish names of Korber in Vienna and Berlin, and I found out that even in Romania, in Timisoara, there was a hat factory called Korber.

My paternal grandfather, Abraham Mendel Korber, was born in Campulung Moldovenesc in 1857. He finished elementary school and became a tinsmith and glasscutter. He was a very open-minded person. He used to read daily the Allgemeine Östidische Zeitung [The Eastern Journal] and the Morgenblatt [The Morning] newspapers, both in German, and all kinds of books, without any particular preferences – anything we could get him or that was published those days in Campulung. For example, a whole series of small volumes called Crimele Inchizitiei [Crimes of the Inquisition] was published, and he couldn’t wait to read them. He used to go to the synagogue twice a day. He was a gabbai at the Temple – there were two synagogues, the old one, built a very long time ago, and the temple, built more recently; he used to go to the temple.

My grandmother, Tony Korber, was illiterate, and I don’t know when exactly she was born. She took care of the household and I remember she made delicious cookies. She used to go to the synagogue, where there was a group of women one of who used to read the prayers. These prayers were written more plainly, that is, the stories with religious subjects were narrated in a simpler way, so even those who never went to school could understand them. My grandmother’s maiden name was Merdler, and I know she had three sisters: Taube, Sosie and Sur – I knew the two latter ones –, and two brothers, Feivish and David. She was religious, wore a shawl and had a kosher kitchen. Even during the deportation my grandparents tried to respect the traditions, lit candles, fasted and tried to observe the holidays.

My grandparents had ten children, and seven of them survived. The oldest daughter was Ana Sternberg, nee Korber. She was a war-widow as her husband, Izi Sternberg, died at the end of World War I. I know he was a typographer. The second child of my grandparents, Isidor Korber, studied medicine in Vienna, and in 1936 he emigrated to Canada. He died one year later of cancer, I think. He was the only schooled one in the family; all the others finished elementary school and began to work so he could study. The third sister, Meta Korber, was a bit silly and I know that in 1913 she went to one of her aunts in America, to Los Angeles. My father, Leon Korber, was the fourth child, and the fifth, Mitzi Korber, died before World War II in Siret.

Eva Korber, the sixth child, was the only one who got divorced after six months of marriage; it seems she married a potato trader and they lived somewhere in Roman. But Eva couldn’t take it anymore, divorced him and remarried Marton Szabo, a dentist from Maramures. They lived an extremely happy life in Sfantu Gheorghe. They were both killed in Auschwitz, and so were their children.

Rosa Korber, the youngest child, married Simon Blum, a shoe trader, and they lived near Cernauti. She was deported to Transnistria 1, to Mohilev-Podolsk. When they returned, they emigrated to Israel with their son, Martin Blum, who graduated from medical school.

The third child, my grandfather, also went to America, to New York, for some three years, there he manufactured and repaired roofs. This happened in 1892, during a massive exodus to the New World. He came back with some money, bought a small, one-bedroom house, where he accommodated his workshop. Later he opened a small glasscutter shop and hired some boys who learned this profession from him. It seems my grandfather had a brother, who was a tinsmith in Cernauti, and a sister; I don’t know anything specific about them. I think he had one more brother in America, and I assume he was the one he went to stay with in 1892.

My father was born in 1892 in Campulung Moldovenesc. He finished seven elementary grades, like any other youngster in the Austro-Hungarian Empire. Then he became my grandfather’s apprentice and obtained his license as a tinsmith. Later he entered an exam for his master craftsman’s diploma; these things were treated very seriously in the Austro-Hungarian Empire. I know that before War World I my grandfather sent my father to Vienna for him to obtain a diploma that would give him the right to do autogenous welding. Any good tinsmith with self-esteem had to have all kinds of diplomas to certify his skills.

When World War I broke out, my father joined up as private – not voluntarily –, and when he came back home, he got married. With the dowry he got and the money he had earned working for my grandfather for two years, he opened his own business. He was a glasscutter and tinsmith, a respected craftsman in Campulung. I’m proud to say that the windows of the two Orthodox churches, the Catholic church, the Jewish temple and the hunting castle in Putna valley were put in place by my father.

My parents met in Siret. Grandfather Hutman was originally from Bukovina 2, and my father had a sister there. That’s how my parents met, fell in love and later got married.

My maternal grandfather, David Leib Hutman, nicknamed ‘Short hand’ Hutman, was born in 1874 in Botosani, I think. He had a brother, Iosef Hutman, who emigrated to Canada in 1934, and two sisters. One of them was Risla Hutman, who married Carol Katz, a poor middleman. She graduated from high school in Botosani and after she got married she became a housewife. She died in February 1944; I lived with them for two years during high school. Perla Hutman, my grandfather’s other sister, married a very rich non-Jewish man, a fur trader, who died in 1934 in a car accident though. She emigrated to Canada with her three children: Miriam and Romi, who remained in Montreal, and Martha, who emigrated to Israel.

All the Hutmans gave the name Miriam to their first-born daughter, after their deceased grandmother. My mother told me my great-grandmother went to Israel to die. This was a trend before World War I: people used to go to die on the holy land. From what I’ve heard and from my mother’s stories I know she first went to Chisinau, then to Vienna, and from there, by boat, to Israel. I looked for her grave, but I couldn’t find it, so I don’t know anything else about her.

Grandfather Hutman was a trader in Botosani, a very rich, but also very avaricious man, a hard giver. It’s a known fact that one never refused the poor. The obligation of business owners was to donate from Thursday to Friday morning. People from the synagogue came to collect, especially for those from Maramures, from Borsa, where following the 1928 pogrom the synagogue, but also the houses burned down. [Editor’s note: Between 1928 and 1930, the Alexandru Vaida-Voevod National Peasants' Party cabinet gave tacit assistance to the Guard, but Iuliu Maniu (representing the same party) clamped down on the Legion after July 1930. This came after the latter had tried to provoke a wave of pogroms in Maramures and Bessarabia. In one notable incident of 1930, Legionaries encouraged the peasant population of Borsa to attack the town's 4,000 Jews.] My grandfather though was very close-fisted, he always gave so little and all so hard, and he only pretended to be religious. He went to the synagogue just because he had to. He never ate pork. He looked religious, but in his heart he wasn’t.

I think my grandmother’s name was Ana. She died when my mother was eleven, in 1910. I heard she was a very delicate and fragile person. Grandfather remarried very shortly after her death, a Vexler girl from Iasi, a very good-looking woman, but just as severe as he was.

My mother, Klara Korber, nee Hutman, was born in 1899 in Botosani. I don’t know whether she had any brothers or sisters, and I don’t know much about her. I know she finished four grades at the Israelite-Romanian school. Before she got married she had a passion for reading and attended the reading club in Botosani, along with both Jewish and non-Jewish people. The only thing that brought them together was their passion for reading. The club had a rather leftist orientation, as many workers went there.

This reading club was in a way the predecessor of the library of Botosani: a large number of the books it holds are from this club. From the 1950s and until 1970 the librarian was a Jewish lady, Columbita Blumenfeld, a woman loved by everyone. I, too, knew her and I still visit her grave to place flowers on it. I always find fresh flowers there, which means people haven’t forgot her yet.

My mother got married to my father on 31st August 1922 and moved in with him in Campulung. Because she was a very smart woman and made calculations quickly and easily, she was very good at keeping the books of the store. She had a kosher kitchen, and even during the deportation and the communist era she did her best to respect the traditions and observe the holidays as accurately as possible.

My sister Silvia, or Sisi, was born in 1927 in Campulung. She was a chubby, extremely kind girl, and I totally dominated her. She studied piano and Hebrew just like me, but at her own pace. She had to leave school at 13 because of the deportation, and it was very difficult for her to catch up, but despite all that she managed to graduate and she entered the medical school, of course. Her first revolt was when she had to choose her specialization. She told us she couldn’t work on humans, so she chose the laboratory. She worked as researcher at the Cantacuzino Serum and Vaccine Institute in Iasi until 2003, and she is the discoverer of several vaccines, such as polidin.

One day she told me she had got married to Beno Hosie, an army-doctor with the rank of colonel, and later she told me she had given birth to a boy, Andrei Corbea Hosie. She always lived in Iasi, we kept in touch all the time, and we nursed together my mother during her sickness. My sister is a very delicate and shy person. She never told me anything about her accomplishments; I found out about most of her scientific discoveries from the newspapers or from television.

Growing up

I was born in 1923, when my father already had his small glasscutter shop, which later did quite well. Unlike my grandfather, he didn’t hire any help; we worked for him. We had a housemaid, but the entire family worked in the shop, everybody helped out. We even learned the method of unloading, so when a truck full of glass arrived we used to unload it. I was happy to help because I was paid for it.

If we did well, we went out to the cinema on weekends, and I was very passionate about it. Movies were showing three times a week, and a ticket cost 7 lei. I saw Chaplin films, the movies ‘Ben Hur,’ ‘Congress Dances’ and others I can’t remember any more. I was deeply impressed by the movie ‘Jew Süss,’ made by the Germans, reflecting their point of view, and I read the book to be able to make comparisons. [Editor’s note: Jew Süss (1934), film directed by Lothar Mendes based on the novel by Lion Feuchtwanger. It is a story of life in the 18th century Jewish ghetto of Württemberg. Süss tries to better himself with the help of an evil Duke.]

I had a normal life, one could say. I attended elementary school, and then the girl’s school in Campulung. I had good grades. I studied piano at home from the age of seven to the age of twelve with a music-mistress called Vanda Biscubska, who left the country around 1938-39. I studied Hebrew, French and English with a tutor, Doctor of Civil Law, attorney-at-law Berthold Hard. He was the son of the manager of the Eastern Bank and unable to work as a lawyer because he was Jewish, so he took up tutoring. Our parents weren’t too easy on us: they paid for private lessons in piano and foreign languages, but they bought us just enough clothes for the fellow citizens to see we were children of well-fixed people, but not more. We had to work to get money.

In the house I grew up we usually talked in German and Yiddish, the language of the simple Jewish people, craftsmen such as tailors, boot-makers, cart wrights and framers, and small traders. Our grandparents spoke with each other in Yiddish. Mother knew better Yiddish than Father. The town was quite small, so people knew each other; we had German, Romanian and Jewish neighbors, and we spoke with them in their mother tongue. At home, though, we talked in German, and even though I never had a German tutor, I never made mistakes. My family observed every Jewish holiday: Pesach, Seder, Purim and Chanukkah, and we never worked on Sabbath.

Mother sent me to Botosani to attend the 6th and 7th grades there because there was no girl’s school in Campulung. Thus I stayed at my maternal grandparents in Botosani and studied at the Carmen Sylva high school. I made some friends, girls and boys of my age, Jews, Germans and Romanians, and it seemed we were perfectly integrated in the town’s life. About half of the pupils in my grade were Jewish.

Immediately after 6th September 1940 – it was during Antonescu’s 3 dictatorship, under the Sima 4-Antonescu legionary government – while I was in the 7th grade, as a result of the numerus clauses [in Romania] 5 we were only three Jews left in my grade. The selection was made based on the parents, whether they were heroes of World War I, and on the achievements at school. I was allowed to stay because I had very good grades. They put the three of us at the same desk, which previously was used for the weak students; it was very hard for me to accept this role and after three days I stopped going to school. Several weeks later, when the numerus nullus [in Hungary] 6 was adopted, I wasn’t allowed to go to school any more, so I returned to Campulung.

An extremely difficult year followed [see anti-Jewish laws in Romania] 7: Jews were ordered out from villages and sent into the towns, and the identity cards of the Jewish people were changed based on deeds of citizenship. Later some were kept hostage in Campulung, and the wealthier owners were forced to stay in a Jew’s house on an outlying street during daytime. There, because they had nothing to do, they played backgammon and discussed things. They weren’t allowed to leave the house before dark, when they returned to their homes.

That year I decided to become a doctor because I had the opportunity to follow into the footsteps of one of my cousins, Berthold Merdler, or Berola, as we called him, a young doctor evacuated from Breaza to Campulung, who lived with us while trying to help anybody in need. He visited the sick for free, went to any village he was called to, and I thought this was extremely heroic, extraordinary. Later, in Transnistria, Berola worked in a hospital where he even fell ill with typhus fever. He was so dedicated he would have done anything he could to cure people.

That year I started to learn English zealously because I wanted to learn as many languages as I could. I also played the piano, I fell in love; I did everything a 17-year-old young lady would have done. I was aware about what was happening around me. I daily visited my paternal grandparents, who were left all alone because my aunt who was living with them moved to Cernauti to be with her daughter who was about to get married there. So I took over the responsibility of taking care of my grandparents; I read them the newspaper or the books they wanted every day, I kept them up to date with the developments in the town. My grandfather went to the synagogue daily. I felt very attached to my paternal grandparents, much closer than to my maternal grandparents in Botosani.

There was no girl’s school in Campulung, there were too few girls of that age, both Jewish and non-Jewish, people didn’t really have money for school and, furthermore, the situation was quite messed up and there were no exams held that year. The community itself was too poor to support a girl’s school. Under the circumstances my mother was afraid to send me to Botosani to continue my studies, and thus I had to give up school in the 7th grade.

During the War

Right after the war broke out, events got precipitated and restrictions got more severe. By winter-spring it became mandatory to wear the yellow star 8. I remember how I made it by stitching an approximately 1-cm-wide yellow ribbon on a black material. It had to be of certain dimensions, but I don’t remember them anymore. Restrictions were introduced for the Jews to travel by train; they needed special permits to be able to practice medicine, advocacy, teaching. On the other hand one could only have a Jewish housemaid; it was prohibited to have a Christian housemaid.

In September 1941 the frictions reached the peak in Campulung when every Jewish house was searched, exactly on Yom Kippur, searches in which, beside the soldiers and policemen, even our former colleagues and friends took part. I don’t know whether they had a permit for it or whether they did it only because they weren’t Jewish, but this hurt me even more. The way Rabbi Rubin was treated, a well-known and learned man, came as a warning for the Jews, but we couldn’t realize the gravity of the events that followed: he was harnessed to a barrow to carry everything discovered during the search, some food usual for any household, to the ‘Green House.’ It got its name from the color of the legionary uniforms, as it was a legionary 9 nest. I don’t know what happened to my parents’ house. I don’t want to talk about this any more.

Several days later, on 10th October 1941, rumors began to arise, then the next day a mayoral order was issued through which we found out that we would be deported from Campulung, along with all the Jews from Bukovina, regardless of age, health condition and social status, within the following 24 hour. It said that one should take only what one could carry, but no money or jewels, under the threat of prosecution and condemnation. Only one Jew was left in Campulung, one of the two pharmacists, who was to be replaced only after three months. We knew we would be taken to some town in Transnistria, where we would be reintegrated through work and could rebuild our lives. I thought this would only last for a short period, and it would be like a trip, just until things would settle down. We didn’t even think of hiding.

We left our houses open even though we were instructed to leave the keys for those who began to empty them even while we were still there: neighbors and friends with whom we used to spend Christmas or Purim. Suddenly we became ‘others,’ people who had to be sent away, and for whom no one felt, apparently, compassion or sorry anymore. Even the prosecutor of Campulung came to my father saying that if he had to leave the crystals and the Rosenthals [porcelain ware] behind anyway, it would be better to leave them with him. That’s how it all began. We set off with all the other Jews from Campulung, with the two 84-year-old grandparents, the asthmatic grandfather and the blind grandmother.

Accidentally I took with me a notebook with a leather cover that normally would have become my album of memories, just like the ones girls in my time used to have. The first note was by H. Bondy, the one who gave it to me. I also took something very dear to me: the transcription for piano of one of Ciprian Porumbescu’s ballads, a thin partition, one of the last things I had studied before we left. [Ciprian Porumbescu, (1853–1883) was a Romanian composer.] I didn’t have much luggage, on one hand because we only had one day to decide what to take with us, and on the other hand because I was responsible for my grandparents. When I finished packing, just like for a trip, we couldn’t imagine we could be driven out of our house.

The next day at 11am carriages began to set off to the railway station located at the other end of the village. A long, muddy road, full of carriages packed with sacks, bundles, children and elderly. On foot, by the carriages, were the young people. Gypsies were doing better because they had carriages. We arrived at the station where crying and screaming awaited us. They entrained us on trucks normally used for horses: 38 people in a truck, including four elderly over eighty and a paralyzed child. We set off for a remote village in Bessarabia 10 called Ataki [Chernovtsy province, today Ukraine], where we would be colonized and could pick up a living. This much we knew.

Two days later we arrived in Ataki. We stayed in the open until the evening; then we went into the town. On the way we saw thousands of people, hundreds packed in each house, all destroyed, without roofs and windows, houses of murdered Jews, because on the walls the names of the killed ones had been written with coal. We were stuffed some 30 in a room, together with Garai, the pharmacist.

During our first night at Ataki we saw what human misery means: people with inhuman faces, children with swollen eyes, frost-bitten legs, mothers holding their dead children, elderly and young people covered in rags. They were the Jews sent away from the Edinets camp because of typhus symptoms or lice, and almost starved to death. They overran Ataki without having the permit to stay there. That night Garai the pharmacist went mad. At 5am we came out of the house and found a host on the hill. We washed up ourselves in the Dnestr in stale and unclean water, we paid 20 lei for a bucket of clean water and my mother gave a ring with a gemstone for a hen. People were throwing their jewels in the toilet in fear of the house-searches. The weather was nice, so those who arrived after us were lucky to stay in the open air. In Ataki I saw hunger knows no shame.

We managed to pull through the house-search, but the weather had broken, it began to rain and the mud was more than ankle-deep. We arrived by carriage at the Dnestr, at the place of embarkation. First my mother and my grandparents crossed, then me and my sister Sisi, and then my father with the luggage and Horovitz the pharmacist. We arrived in Mohilev-Podolsk 11, where everybody talked in Ukrainian, and among the Romanian soldiers one could see a few scattered Ukrainian militiamen.

Through rumors we found out we should stay away from the convoys; these would have taken us to the camp, so we tried to go or run away as far as we could. We struggled to carry our bags from the Dnepr to a yard where we stayed shivering for two hours until we found ourselves a shelter: 30 people in a room. We stayed in the same room with the Hausvaters, the Horovitzs, the Hellers, the Segals, the Javetzs and the Tartars, all of them Jews from Campulung. We exchanged our money in Ataki, at a rate of 40 lei for a ruble. In Mohilev we had exchanged our money at the rate of 10, 7 and 6 lei, so this reduced us to almost complete poverty. The first news we got was that we would walk, so we sold everything we couldn’t carry. We paid more than enough because we lived in constant fear of being taken to a camp, and the Russians knew how to exploit us.

When those deported to Mohilev began to organize themselves, they established an asylum for the helpless from all over Bukovina, people who were really unable to go further. I left my grandparents there with some money, and my aunt from Cernauti remained there to take care of them. Everything had to be done without papers because there weren’t any, only passes. The other deported brought them food three times a day; otherwise they would have perished, as they were unable even to get themselves a cup of tea. One of the leaders of the asylum was a doctor from Campulung my father knew, Theodor Melman, and he helped us with our grandparents.

My mother and father began inquiring about how we could go further. Bondy managed to associate us with some Germans who, for a fee, were taking truckloads of Jews further into the country, so we paid them and they took us on a German truck to Dzhurin. That wasn’t a ghetto surrounded by barbed wire; it was a Jewish zone known and acknowledged beforehand by the Jews from Dzhurin. The guards were Romanians; rarely did we see Germans who handled the mail and had administrative duties. I remember one of the guards, Costica, who had a terrible dog and always held a scourge in his hand; he was a cruel man.

At first we stayed 13 in a room and slept on the floor. We were together with the Horovitzs and the Hausvaters, but then my mother went looking for another room. We apportioned our food so we wouldn’t starve to death in the next months. It was raining all the time, there was mud all over the place, there were no toilets at all, so, just like in Ataki, we all dealt with this problem as best we could. We found a room on a hill filled with mud. There was mud constantly, both outside and inside the house.

The Ukrainian peasants are very different from the Romanian ones: they are more underdeveloped, and are behind some 10–20 years. For them everything nice and modern was at the sugar factory. It had electric lighting, doors with keys, and only the sugar factory had toilets, but it was outside the ghetto. The other houses, in which we were living, were just like the Gypsy houses: holes, houses in verge of collapse because they were too old to stand. We heard rumors all the time about us going home, but after a while we didn’t believe them any more. I offered to work for strangers, to do some knitting, but there was no one I could work for as there was no wool.

In January 1942 we took a trip to Shargorod 12, without any special permits, of course. We ran through the woods because we knew we would be sentenced to death in case we were caught. We set off on foot at 9am and arrived there around 2pm. The way through the woods of Shargorod was beautiful; it reminded me of the woods back home. We got really scared when we saw a militiaman, as we had no authorization, but we ran away and nothing happened. My father knew where Berola was staying, so we went directly to him. But he had just moved three days earlier to the isolation hospital, where he was the head physician. I looked up my girlfriend Marghit, and I found her mourning, with her mother lying on the ground. She had died in the asylum of Mohilev.

In Shargorod I saw so much misery; I thought it can’t get worse than that. There was a typhus epidemic, brought by the people from Dorohoi, because only they were sent from camp to camp, while losing their clothes and health. The situation at the hospital where Berola was working was very difficult: misery was extreme, a doctor from Dorohoi and three charity nurses were already sick with typhus. Lots of people were dying daily and someone told me one day 40 people died. They had been buried in a common grave; it was thought that the sheets in which they were covered had been stolen later. Common graves were usual: 15-20 people in one grave.

Father went back on foot the next day at noon. He made his way back in six hours because it snowed heavily and made it difficult to walk. I remained until the next morning and returned on a sled.

It was a very hard winter, and one night half of the roof fell in on us; it was minus 30-35 degrees Celsius outside, and the wind was very strong. In February I found out my grandparents had died, probably from starvation. My father wept silently and mourned them in his heart. He paid his tribute to them with the daily Kaddish.

In the same period Mr. Wassermann passed away. I remember him with a stick in his hand and his straw hat. I used to salute him with ‘Shalom’ and he used to reply calmly, like he was from a different region, because he was a Zionist and his creed in Palestine was so strong he should have been taken by Providence at least to die in the country he had such high hopes for and died for eventually. But now he was dead in Mohilev, far from his forefathers and loved ones for whom he would have given his last breath.

The president of the Israelite Community of Gura Humorului [Suceava county] also died in Mohilev, from exanthematous typhus. My father also got sick, in the summer; he was hospitalized, but got well. Many died, less than half of the deported came home because typhus and starvation decimated them. We had been given the name ‘the Jewish colony of Transnistria.’ We were getting news from home through mail, and we found out the grandparents from Botosani sent us some money. We knew nothing concrete about them; we only heard through rumors that the Jews who were living in the former kingdom hadn’t been deported. I thought this could be true because only Jews from certain regions of Dorohoi were coming.

I remember when mother made her first cookies in Dzhurin: on 2nd March 1942; we were fasting, it was Estertanes [Fast of Esther in Yiddish, the fast that precedes Purim], and the next day was Purim. We prepared for Purim: we baked bread and made hamantashen. We made challah and some honey-cookies. These cookies and the catkin brought back memories of home. For Purim we were served turkey – only leftovers, but very delicious –, bread and brandy by the other deported we made friends with. On the next evening, for Shushan Purim, we invited them and made jam pockets with plum jam. For Easter, on the night of 28th April 1942, we made the preparations together with the other families. We baked our own matzah in our oven, that’s how we learnt to value it. It wasn’t allowed to bake matzah individually; you had to buy it from the committee. In Dzhurin Sunday was market day. We made beef soup and had some 20 eggs. It hurt that they forced us not to keep our national customs and traditions, even though I’m not devout.

Each week we were getting news from the I.P.A. agency [agency of Jewish lies – a notion invented in the ghetto]. Every time we were told other lies. So we were hearing all kinds of news about us going home on the 2nd, 10th or 20th of the respective month, or on any other date, but other news were saying we would be sent further towards the Bug. We fasted twice a week hoping we would be saved. We weren’t allowed to go to the synagogue because of the diseases, but the people wouldn’t get together anyway for the same reason.

In the summer my father got sick with typhus and after he had spent several days at home, he was transported to the hospital we, the deported, had set up. We visited him umpteen times a day – one needed lots of money for injections with camphor and caffeine, for the doctor and for the night duty. We were very scared, especially because illness wore you out and you didn’t know what would await you when you got well. After spending a lot and getting proper care, Father got well.

Around that time rumor said Engineer Jagendorf – the leader of the deported Jews – was called in to Bucharest in our interest. We didn’t know whether to believe it. Each day good news replaced bad ones, one rumor contradicted the other.

In June 1942 we received news from Romania, from Dr. Talik, a Jew who had been in a concentration camp in Transnistria and was in an army hospital in Tulchin. He came to Dzhurin to his sister-in-law, Ernestina Rosenfeld-Klipper, a lady-friend of my mother’s. He told us the Jews back home had a very hard time, they had to face humiliating restrictions, but they were living in their own houses. Our grandparents in Botosani were well, and he was convinced they wrote to us, but the letters sent to Transnistria were destroyed by the censorship back at the postal offices. Shortly afterwards we received letters and money through mail, which had been sent several months earlier. We got less than half of what was sent to us. We lost a lot through the exchange rate, and taxes, including the community tax.

In the same week an order had been issued stating that Jews and Ukrainians were only allowed to go out into the streets between 6am and 9am, on Sundays all day, on Fridays until 12am, on Wednesdays and Saturdays from 2pm to 4pm, when it was bath time. The gendarmerie made sure this rule was respected, so, apart from the beating, the fear of death was also in the air, because they had the authorization to shoot anyone who violated this rule, at least to set an example.

In July another rumor seized us with fear. Rumor had it that a large number of Jews from Dzhurin would be evacuated, first those from Dzhurin, then those from Hotin and Northern Bukovina. They were talking about sums of money the community should give to escape evacuation: 70,000 marks for those from Dzhurin and two million for our folks. Another evacuation would have meant certain death. People were in despair.

In August I managed to get a job at the Satkovitz kolkhoz 13, for three soups and 800 grams of bread daily. I didn’t go there alone; many well-situated girls were doing that. After eight kilometers of walking we arrived at the farm where they lodged us. We slept on straw, and the meal was promised for the next day. In the morning we went to work. We had to thin sunflower stalks. Then the common meal followed, but it was nothing like I imagined it would be. I thought it would be a hall where everybody would eat together, but, instead, one had to come with his or her own plate, and had to eat wherever one could. We had three meals a day: loblolly and 200 grams of bread, instead of the promised 800.

Most of us left after just a few days. I was ashamed to do that, and even though I had nothing to eat, I stayed. After two weeks I got sick and went home. After I got well I returned to work on the land. In September we began to work covered in blankets. I got high fever and jaundice, my mother fell ill as well; it was even harder throughout March 1943.

In the summer of 1943 rumors had it that we would be taken to a camp in Lublin, then to Bessarabia, but some said that this would only be 21 days of quarantine. Another period followed when we didn’t know what to believe. We heard about some cars at Lipnic [Poland] and that the Jewish community would have sent us facilities for the trip. Others said there would be an amnesty on 6th September, and the first to leave would be those from Southern Bukovina. Preparations to leave were in progress; people were agitated.

The first shock came when 100 men from Dzhurin were taken away for work, then 80 girls from Dzhurin and Hotin alone left. My father, too, was taken to work near Odessa; I only saw him again in 1944. We were hiding in a shed. The girls came back soon; it looked like things would settle down. Then we moved to another house; the host was filthy and unlikable. I knitted for strangers to earn some money, and I worked on the land six kilometers away from town, at our previous host’s, digging out potatoes.

On an afternoon in October 1943 my sister noticed a little too much agitation on the street, so my mother went to the center to find out what that was all about. At first everything seemed normal. Word went round that the head of each family, men and women, had to sign at the community, in the presence of the chief of the gendarmerie, a declaration that they wouldn’t leave the ghetto otherwise they would be sentenced to death. Because people were afraid, group leaders, policemen and even the leader of the colony [ghetto], Dr. Rosenstrauch, went out and encouraged people to leave their houses giving them their word of honor. My father left, too.

After people had gathered around a table in town, lists were drawn up and under the threat of guns the women and children were sent home and the men, both young and elderly, were taken to the gendarmerie, and from there to work near Odessa. Many escaped through slyness, bribery or courage, but the majority had fallen into the trap. The next days were horrible: the group leaders of a department were arrested because during a control the doctor didn’t find cleanness. Apparently they were taken first to Mohilev, and then to a labor camp in Ochitkov and then God knows where. The next time I saw my father was in 1944; I didn’t hear anything about him during this period.

In 1943, on Yom Kippur, everybody fasted either out of devotion, penitence or fear. At Kol Nidre the Jews crowded at the renewed temple of Dzhurin, made themselves shils [place of prayer in Yiddish] however they could and illuminated them sumptuously with barn lights, candles and kanitslach [lampion in Yiddish]. The prayer remained for many of us the last hope. We lived like animals, but we survived exanthematous typhus, typhus fever, hepatitis, scabies and other diseases, in cold, filth and constant starvation.

After the War
I returned home on 2nd May 1944, after a two-week long walk, together with nine other youngsters, following the tracks of the Soviet army that was marching westward. My mother and sister remained in Dzhurin until I’d found out what the situation in Botosani was like. I arrived in Botosani, at my maternal grandparents’; I knew there was someone there because they were sending us money. My father was already back, and I sent word to my mother and sister to come by giving letters to any Russian soldier I saw. One of these letters got through to them.

When we came back from Transnistria, my mother continued to be a housewife, and my father restarted to put windows he bought from Grandfather Hutmann. We were practically naked; the clothes we were wearing had to be burned. Grandfather laid off the housemaid and gave us a room to stay. He wanted me to get married. I was 21 and it was about time. I, however, had other plans; I came back from Transnistria filled with the desire of learning.

After the bombardment my grandfather hired my father as employee in his shop, but in 1945, when Grandfather died, my father, along with Grandfather’s former partner, one of his nephews, took over the shop. They had to give up the shop during the nationalization  14 and my father was employed as salesman in a grocery – just like those food stores in the communist era with all kinds of departments –, and he retired from there. It’s interesting that my mother died on 14th December 1970, and my father died on the same day and the exact time, only in 1987. That day he kept asking me what time it was, as if he had a date, and finally, when the time came, he died.

I started a new battle for readjustment to normal life, I re-learned to study and I redeemed the years of school I had lost. I finished the 7th and 8th grade at the Jewish high school in Botosani, and I worked at the same time as a clerk at the Mayor’s Office, as a Russian translator. I graduated from high school in 1945 and I entered the medical school in Iasi; that year those demobilized and those who returned from the camps entered without exams. The first year at university was an ordeal; it was impossible for me to concentrate. I didn’t even have my own books.

We were four girls and three boys staying in two rooms of a residence. The girls were Jewish and I know that after they graduated in Iasi they emigrated, one to Israel and the other two to New York. I used to get up at 5am and go to sleep at 12pm. I was the first to get up and the last to go to sleep. I had to learn by myself; I had even forgotten how to read. I passed all the exams and I was among the four students who were given a job in Bucharest, not even in the provinces. In that period after graduation everyone was assigned. I worked in a hospital from the 4th year, and I was competent in anything: I knew both the sick-nursing and the nursing profession.

In 1950 I was appointed to the laboratory of the Institute of Oncology, and I worked there until 1961, when the institute was transferred under the authority of the Ministry of Education. Then someone wanted to do me a ‘favor’ and sent an unsigned letter stating that I had enlisted to emigrate to Israel. I was laid off from university education and given a job at the new-born department. I was a doctor but I knew nothing about new-borns.

After three weeks the professor called me in and asked me whether it was true that I was enlisted to emigrate. He was probably stirred up by Manea Manescu’s wife, but he was desperate because he was working on a book he had to publish. [Editor’s note: Manea Manescu, born in 1916, was an economist and politician, vice-president of the Council of Ministers and Minister of Foreign Affairs in the communist era.] In fact I was writing the book – I was mentioned last in the list of authors –, and I had to finish it. I told him I wasn’t enlisted to emigrate, so he created for me a doctor job at the Fundeni Hospital in Bucharest [the largest oncology hospital in the country]. I had the same assignments as before, I worked with the students, but I wasn’t getting paid for my tutor position. I did my doctorate and after 44 years of work I retired with honors.

Apart from the year 1961, when I was laid off from university education, I had no problems; I was appreciated as a professional. After my mother died, I specialized in pediatric oncology, and I published my PhD thesis on the same subject at the Publishing House of the Academy. But I never missed the opportunity to warn my foreign students, especially since most of them were Arabs then, or even the professor, that I wouldn’t tolerate any Jewish jokes, not even harmless ones. I never started a course without telling my students I was Jewish and had to endure years of deportation, and could thus make some grammar mistakes. I suffered immensely and I was extremely concerned about the mistakes I made, because I had to think of a word before I could say it. When I came back from deportation there was a mixture of languages in my head: there, people had talked in Ukrainian, Russian, Yiddish, German, Romanian, so I forgot everything I had known.

I met my husband, Israil Bercovici, two weeks after I came back from Transnistria. I was a clerk at the Mayor’s Office in Iasi and he was in Bucharest. I used to write him, but he didn’t; he’d rather come to Iasi than write back. Because I had nothing, he made me a blouse from one of his shirts by tearing off the sleeves. Even though he wasn’t a shoemaker, he made me a pair of sandals, too.

He had a different social status than I did. He was from Botosani. His father was a tailor, poor, but with innate intelligence, full of jokes and sayings. His mother didn’t even know how to read. Her family made sweets for the rich. She was a very discreet woman. They came from ‘mendicancy,’ and in the provinces social classes were always very clearly delimited; they didn’t mix. Thus neither my, nor his parents were happy about our relationship, and never agreed with our marriage. Grandfather used to say that I would marry that man when hell freezes over.

When I met my future husband, they had a single room that served both as home and workshop, with the customer entrance from the street. My husband finished elementary school and, before the war, he wanted to be an agent to meet lots of people and travel all over the world. He ended up working in a shop, and then he was taken to forced labor from 1939 or 1940 until March 1944. He came home on leave and never returned because Botosani was occupied on 7th April. Forced labor meant carrying rocks in Edinets, Bentu, Otak and in other regions of Northern Bessarabia. He graduated from the Institute of Dramatic Art after the war. He became a publicist and, amongst others, he is the author of the only History of Jewish Dramatic Art in Romania. He was the literary secretary of the Jewish State Theater in Bucharest 15.

Because I wanted to work at the University of Bucharest, where I thought people were more open-minded and the professors better, I had to obtain a transfer from Iasi. But those days one could only obtain the transfer if based on a very good reason. Marriage was a good reason so we got married and I came to Bucharest. My husband’s friends became my friends and they still are.

My husband changed me a lot, I was an expansive person and he didn’t like to show tenderness in public. He was a good dancer and I would have wanted very much to go out dancing with him. He was very discreet and I could only manage to live with him by his rules. He thought only in black and white; I, on the other hand, accepted gray, I was much more malleable. For his sake I learned to read in Yiddish; he charmed me.

Why did I not leave Romania? Fate, destiny. In 1946-47, when things seemed to settle down, I chose not to go – neither to my mother’s brother in Canada, nor to my father’s brother in the United States, because I was a student and I was studying with frenzy. I asked them whether I could continue my studies there, and they told me I could have done anything as long as I would work. I didn’t understand how this could be done, and I couldn’t imagine one could work and study at the same time; I wanted to begin studying right away, without losing any more time. I said no. In 1951, while my parents were in Botosani, everybody enlisted to emigrate. I was working at the institute, I got married and I said no. And I haven’t changed my mind ever since. Even when they laid me off from university education I chose not to leave; then I waited for my daughter to graduate. Then she was going to get married and planned to emigrate to Israel, and we should have followed her. But she changed her mind at the last moment and married a non-Jewish man, so we remained here.

My daughter, Ada Bercovici, was born in 1953. She studied at the conservatory in Bucharest and became a university professor. She was deeply religious, lit candles, had a kosher kitchen and observed every Jewish holiday. She died in 1996. Her last wish was to be incinerated and have her ashes spread over the Black Sea. I’m not capable of commemorating her; my sister does that for me. After Ada’s death her husband left Bucharest with his son, my grandson, Emanuel Ulubeanu. The boy was circumcised and he is registered at the community, because immediately after my daughter died I registered him.

For me home means both here and Israel: I love both countries and I feel at ‘home’ in both of them. I also love Paris. I lived there with my husband for three months in 1987, when he was critically ill and dying. We have many friends in Germany; I like Germany as well.

After my husband died, after 1989 16, I had the opportunity to substantially better my situation by a marriage of convenience. I wasn’t tempted though. My husband is still there in his office, smiling back to us. I’m not capable of arranging the books in the bookcase because I can still feel his hands on them. I’m working at a table that shakes and creaks, but I can’t sit at his bureau because I can still feel his presence. Mr. Hart recited the Kaddish in his memory at the temple. I’m commemorating my husband every year and I lit a candle for a whole year; I respect the Jewish tradition.

After 1989 I worked hard for three years. I had to carry with me my bad social origin. I was a member of the Party. I was enlisted in honor of Stalin’s birthday, when a certain number of students had to join the party. It would be interesting to see my husband’s file. We were watched all the time; my husband was kind of an exhibition Jew.

In the first days of the revolution I was extremely happy: I felt like I was 20 again and I would have wanted to go to the Revolution Square. But I was cooled down by telephone calls in which they called me all kind of things: kike bitch, communist, etc. I didn’t know who was calling me; I changed my number and calmed down. After the revolution I continued to work as a doctor at Fundeni Hospital. I learned medicine with a great deal of idealism; I was in a group of idealistic people.

Times are changing rapidly. It took two years until Rabbi Rosen 17 gave me a part-time job at the community. In 1976 there was some misunderstanding between my husband and Rabbi Rosen – I still don’t know why and how it started – and we were put aside. The rabbi was stubborn, but my husband outdid him. Mr. Rosen asked my husband to bury any misunderstandings they had had, but he refused. Despite all this, when my husband died, Rabbi Rosen, who was abroad at that time, called us and saw to it that my husband would be given a resting place in the front row of the Jewish cemetery in Bucharest; I requested a place further back.

After my husband died I asked the community for help because I didn’t want to lose the books in Yiddish my husband had in the bookcase. I went for a meeting with Rabbi Rosen, who told me he couldn’t help me to send those books to the university in Israel because the community had no money, and that they barely managed to preserve the Torahs. Despite all this a series of my husband’s manuscripts and notes are in the Dramatic Art department of the University of Tel Aviv. The books ended up in Potsdam [Germany], in the Hebrew section, which now includes the donation of Israil Bercovici: 3,000 volumes in all, placed in a beautiful room.

I had no wish to return to live in Campulung although I visited it several times; I wanted to remember it as it appears in my dreams, as it was at the time of my childhood and adolescence, before the disaster. The events I lived through affected me deeply and, among other things, I’ve got a recurrent, incurable insomnia, and recurring nightmares in which the ghetto and my dead grandparents, along with different episodes I went through, appear with unbelievable accuracy.

A psychologist told me I should revisit the places of these events, and in 1967 I managed, despite adverse conditions, to visit Dzhurin and the town of Mohilev, the graveyards and common graves in which the remains of my dear grandparents are resting, and who, in my nightmares, are calling me to help them. But there is no cure for me and probably this is my condemnation.

By a happy occasion the diary I kept in Transnistria, the book with leather-cover Bondy gave to me before the deportation, its German translation, was published by the Hartung-Gorre publishing house in Konstanz [Germany] in 1993, along with a comprehensive historical documentation of that period. In 1995 it was published in Romanian by the Kriterion publishing house in Bucharest, with the support of the Soros 18 Foundation.

Now I’m working at a German kindergarten called Lauder and I have a part-time job at the policlinic of the community. I visit the community very often, on each holiday, but also every time there are some cultural or other events I find interesting.

It is necessary to bring to the surface everything that happened because the ghettos and camps, and even the deportations of Jews to Transnistria are either denied or, if admitted, are considered mishaps that should better be forgotten and for which solely the Germans should be held responsible. The horrors were committed by those who governed the country then, and everybody should know about the past as it really was, and these deportations to and crimes in Transnistria are part of that past.
 

Glossary:

Életrajz

Brandl Alexander Dunaszerdahelyen él egy panelházban, kétszoba-konyhás lakásban. Korát meghazudtolva, frissen, ízesen, a helyi tájszóláshoz hűen mesélt a szélesebb és a szűkebb családjáról, az elődökről. A felesége halálát követően a fiával együtt Izraelbe költözött. Hat évig próbálkoztak, hogy beilleszkedjenek az új társadalmi közegbe, de eredménytelenül. Így visszahurcolkodtak Szlovákiába. Izraelből hozta magával jelenlegi hűséges társát, egy kistermetű ebet. Az egykor szépen berendezett lakásban, melynek bútorai egy letűnt korszak néma tanúi, egyedül él. Gyermekei életét tiszteletben tartja, a rájuk vonatkozó kérdésekre kitérően válaszolt.

Az apai nagyapám, Brandl Heinrich osztrák származású volt, és valahogy elkerült Alistálra [Alistál – Pozsony vm.-ben lévő kisközség volt (szlovákul Dolný Štál), amely a trianoni döntést követően került Csehszlovákiához. „… joggal feltételezhető, hogy a zsidók már régóta éltek itt, habár a levéltári forrásokban csak a 19. századból származó feljegyzés maradt fenn róluk. A hitközségben Juda Szeniczei rabbi tevékenykedett. … 1858-ban 156-an, 1919-ben pedig 69-en voltak. Létezett itt iskola, sőt, jesiva is, melynek élén Goldmann Salamon állt. A községben zsinagóga is működött” (Weinbergerová Mária: Zsidó települések Szlovákia területén, Fórum Kisebbségkutató Intézet, www.foruminst.sk). – A szerk.]. Ott megnősült, és ott is maradt. A családja eredetileg olyan területen élt, ahol beszéltek magyarul, ezért ő ismerte a nyelvet. Az apám apja, mivel az osztrák olyan sajtország, még ott mint gyerek megtanulta a sajtkészítést, de ugyanakkor cipésznek is kitanult. A nagyapám így télen cipőket javított, nyáron pedig sajtot készített. Akkoriban nem úgy volt, mint ma, hogy eldobom, és veszek új cipőt. A lyukas cipőt – úgy mondták – a suszterhoz vitték. Foltot tetettek a bőrre is meg a talpra is, meg is varratták, ha kellett. A kisember csak úgy tudott cipőben járni. Nyáron viszont a nagyapa mindig elment valamelyik gazdához, amelyik előbb hívta, sajtot készíteni. Karábpusztán, Peténpusztán, Béllén több gazdálkodó élt. Akkoriban még sok volt a legelő, akkor ez volt a divat, juhokat és kecskéket tartottak. Az öreganyám [Brandl Heinrichné, szül. ?Júlia] is elkísérte. A nagyapa pontosan betartotta a zsidó előírásokat, és azok szerint gyártotta a sajtot. Ahogy hordták be a tejet, azt úgy dolgozta fel. A gazdák, akik zsidók vagy nem zsidók voltak, ragaszkodtak hozzá, mert jobb áron tudták eladni a kóser sajtot, mint ami nem volt kóser. Így aztán nagyapáék nyaranta kóser sajtot készítettek, amit aztán Isten tudja, hány országba hordtak. A sajtgyártást persze ellenőrizték, mindig jött egy másgiáh. Ez egy bigott, vallásos ember volt, aki felügyelte, hogy a nagyapa rendesen betartja-e az előírásokat, és a sajt mint kóser menjen ki. Az ellenőr, miután elkészítették, hogy ennyiből ennyit és ezt meg azt, akkor rátette a sajtokra a pecsétet, hogy az kóser. Úgy ment ki a sajt. A nagypapa nem járt ellenőrizni, ő csak gyártott. Én nem szoktam neki segíteni. Mi sokan voltunk testvérek, ezért mindig valamelyikünk gyalog elment hozzájuk, mert akkor nem volt autó, és fölcsomagolt a család részére a sajtból, amit éppen gyártott.

A nagypapa tartotta a vallást, de nem volt bigottan vallásos. A bigott vallásos addig nem evett, amíg nem imádkozott. Az volt a bigott vallásos, aki minden nap eljárt a templomba, reggel és este, utána megmosakodott, kezet mosott, és azt, amit megevett, arra mindig imát mondott [lásd: étkezéshez kapcsolódó áldások]. Az, aki nem volt bigott vallásos, az naponta tisztálkodott, minden pénteken este és szombaton elment a templomba. Hétköznap imádkozott, de nem ment el a templomba. Ez volt a nagyapám. A nagyapa nem viselt szakállt, csak kalapot hordott. Hétköznap is, hiszen másképp a kóser sajtot nem is csinálhatta volna, ha nem hordta volna a kalapot vagy a sapkát. Józan gondolkozású, túl szorgalmas, szerény embernek ismertem. Az öregapám cipész is volt. Nem ronggyal törölte a kezét és a ragasztót, hanem bele a ruhába, csak úgy csillogott tőle a nadrágja. A nagyszüleim legtöbbnyire hétköznapi ruhát viseltek, nem dobták el a ruhákat. Amikor kilyukadt, akkor foltot tettek rá. Politikai nézetei nem voltak, csak a munka érdekelte, meg a család.

Brandl Heinrich 1928-ban halt meg otthon, Alistálon, nem vitték kórházba. Ott is van eltemetve. Arra is emlékszem, hogy a családnak nem volt pénze arra, hogy betonból csináltassák a sírkövet, így akácfából lett az kifaragva, és abba lett belevésve a neve. Emlékszem a temetésére. Akkor még Alistálon ott volt a rabbi és két sakter. Azok a sakterok, akik vágták baromfit, azok egyben kántorok is voltak. A rabbi kezdte el a temetést, és a kántorok folytatták. Külön álltak a férfiak és a nők a temetésen. A férfiak kikísérték a halottat a temetőbe, a nők is mehettek, de csak utánuk, nem együtt a férfiakkal. A zsidók törzsre vannak osztva, vannak a kohénok és a lévik [lásd: leviták]. A kohénok csak a temetőkapuig mehettek be, de azokból igen kevés volt, esetleg száz családból ha kettő akadt. Évfordulók alkalmából, ha valaki meghal, akkor minden évben mondanak kadist, olyankor a kohénok kimennek a templomból.

A nagymamám sem volt bigott vallásos. Akkor még parókát hordtak az asszonyok, ő sem volt kivétel. A haját levágták az esküvőn. A parókát le kellett kötni kendővel, még akkor is, ha nem csinálta a sajtot, mert ez volt az előírás, ezért mindig le volt kötve a feje és a paróka. Tartotta a vallást, de nem vitte túlzásba. A nagymama blúza nem volt nyakig gombolva, mint ahogy a zsidó vallás előírja. Szoknyát hordott, de nem volt bugyija, hanem olyan hosszú alsónadrág, azt viselték főleg falun az asszonyok.

A nagymama kóser háztartást vezetett. A sakternál vágatta a baromfit. A kóser azt jelenti, hogy a húst – baromfit vagy marhahúst – rátették egy deszkára, amely magosítva volt, ott besózták. Két óra hosszig kellett sóban állnia a húsnak, amíg feltehették főzni. Ezeket mind pontosan betartotta. Pedáns, nagyon pedáns asszony volt [A kóserolás menete: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.].

A nagymamát aztán a Brandl nagyapa halála után, mivel idős volt, és nem tudott dolgozni, a gazdagabb zsidók támogatták, nem a családunk. Főleg élelmiszert kapott. A templomban ünnepnapokon felhívták a férfiakat a Tórához, ott felajánlásokat tettek – arra azt mondták, hogy c´dokó, vagyis alamizsna, jótékonyság, adomány –, erre, mondjuk, fölajánlott a szegények javára öt, húsz, ötven koronát, ki hogyan, de ezt nemcsak azok az emberek ajánlották, akik jómódúak voltak, hanem a kis embereket is felhívták a Tórához, és mindenki a lehetősége szerint, amennyit mondott, azt be kellett fizetnie [lásd: jótékonyság kötelezettsége]. Így jöttek össze, és ilyenből is voltak támogatva. A nagymama a háború alatt halt meg, nem tudom pontosan, mikor, mert jött a láger.

Az apai nagyszülők nagyon szolid körülmények között éltek. A falusi cipész és sajtos nem tudott összeszedni mit tudom én, mit. Egy nádas kis házikóban éltek ottan. Kétszoba-konyhás házban laktak. A berendezése egyszerű, vitrinjeik nem, csak ilyen közönséges szekrényeik voltak. Apám testvére, amíg nem volt nős, addig szintén ott lakott, a lánytestvére is. A ház közös udvarban állt, ahol hat vagy hét család élt egymás mellett, nagyon jó viszonyban, ők voltak az egyedüli zsidó család ott. Az udvarban állt egy közös kút, oda jártak vízért, és egy közös kemence, ahol a nagymama a bárheszt sütötte. Beosztották a sorrendet, mondjuk, pénteken megsütötte a kenyeret meg a barcheszt. Olyankor a többiek nem sütöttek, ők hétköznap sütöttek. Megértés uralkodott a szomszédok között.

A Brandl nagyszülőknek nem volt semmijük, arra nagyon emlékszem mint gyerek, hogy akkor mindenki ragaszkodott még a baromfihoz is. Isten ments, hozzányúlni! Az öregapám egyszer kedvet kapott a tyúklevesre. Mondja nekem: „Úgy ennék egy kis jó tyúkhúslevest, de az öreganyád nem engedi!” Valahová elment az öreganyám, megfogtuk a tyúkot, becsukta. Megjött az öreganyám: „Te, Heinrich, nézd meg, mi történt, kint volt a tyúk, most meg egyszeriben behúzódott! Biztosan megbabonázták, azonnal el kell vinni a sakterhoz levágatni.” Az öregapám mondja: „Na, bejött a húzásom, most eszünk egy jó kis tyúkhúslevest!” Még én is ettem belőle! Ahol tyúkot tartottak, nagyon ragaszkodtak hozzá a falusi asszonyok. Gyakran eljártunk a nagyszülőkhöz. Az öreganyám és az öregapám jiddisül is beszélt.

Az anyai nagyszüleim Lengyelországban éltek, Kolomeában [Kolomea – az ugyanilyen nevű galíciai kerületi kapitányság székhelye volt, 1890-ben 30 200, 1910-ben 42 700, 1920-ban 41 100 lakossal (agyagipar, fa- és dohánykereskedés). Ma Ukrajnához tartozik: Kolomija. – A szerk.]. Az anyai nagyapámat már nem tudom pontosan, hogy hívták, Mundszer [Mundser?] volt a vezetékneve. Egy üzemben dolgozott mint rézesztergályos. Nem is emlékezhetek rá, olyan két-három éves lehettem, mikor utoljára láttam. Az anyai nagyanyám meghalt, így a nagyapa újra megnősült. A nagymama nevét nem tudom. Nem tudom, mikor halt meg a nagyapa, még a háború előtt. Anyának [Mundszer Sarolta] nem volt több testvére, csak egy féltestvére [Kuhn Vilmosné], a második házasságból. A nagyapa gyertyatartókat hozott ajándékba az anyukámnak meg a Malcsinak is. Nem tudom, akadt-e még valahol olyan gyönyörű, mint amilyeneket ő csinált, persze kézi munkával, nem géppel. Tizenkettőt hozott, hatot nekünk és hatot a Malcsinak. Élt itt egy Erdős nevezetű vendéglős, nagy háza, udvara, mindene volt. Az egyik gyertyatartóért odakínálta a házat, a vendéglőt és mindent, olyan gyönyörűek voltak. Nem maradt egy se. A gyertyatartók eltűntek, Németország elvitte őket.

Az anyukám Lengyelországban járt elemi iskolába, nyolc osztályt végzett [Az 1899-ben született Mundszer (?) Sarolta valószínűleg elemi iskolát végzett, ami Galíciában is hat osztályos volt. – A szerk.], nagyon szépen tudott írni. Más szakmát nem tanult ki. Anyám egy szót sem tudott magyarul, amikor Lengyelországból eljött, de három év múltán senki meg nem mondta, hogy nem magyar, úgy megtanulta a nyelvet. Az anyuka nem is járt már többször Lengyelországban, mert amikor jöttek a gyerekek, nem is tudott átmenni, talán csak kétszer ha voltunk. Inkább ők jöttek ide, addig, amíg nem laktunk [Duna]Szerdahelyen. Anyu csak így ünnepekre küldött egymásnak üdvözlő kártyát. Csak ennyi.

Anya féltestvérét Kuhn Malcsinak hívták. Magyarosan írta a nevét, pedig lengyel volt [azaz: galíciai]. Amikor még olyan volt a társadalmi rendszer, hogy aki kicsikét is módosabb volt, akkor meg tudta magának engedni, hogy cselédet fogadjon. Malcsi is eljött Lengyelből [Duna]Szerdahelyre cselédlánynak. Az apámnak az egyik ismerőse szerezte neki a helyet. Ez azt jelentette, hogy ott tanult főzni, mosni, takarítani. Akkor még nem volt padló, hanem a szoba földjét fölmeszelték [Nyilván arrafelé sem mésszel kenték be az agyagpadozatot, hanem vízzel összekevert agyaggal. – A szerk.] meg ilyesmi, és ezt kellett ott csinálni. A zsidó családnál, Kuhnéknál szolgált. Kuhnéknak volt egy fiuk, Vilmos. A Malcsi szép lány volt, így a fiú elvette feleségül. Minden héten eljöttek hozzánk, Alistálba, mert ott van vasútállomás. Volt, amikor vonattal jöttek, akkor legyalogoltak két, két és fél kilométert az állomástól be a faluba. Egyszer vonattal, másszor lovas kocsival érkeztek.

Malcsinak sokáig nem voltak gyerekei, végül nagy sokára lett egy lány meg egy fiú. Ádám és ha jól tudom, akkor az Olga. Vörös hajúak voltak az apjuk után, ő volt vörös hajú. Olyan tíz-tizenkét évesek lehettek, amikor elvitték őket. Mit tudták a szülők, hogy hová mennek? Akinél gyerek volt, és ragaszkodott a gyerekhez, azt a Mengele egy helyre küldte.

Brandl Ferenc, az apukám Alistálon született. Ott is járt iskolába. Külön zsidó iskola nem volt ott, csak rabbi és a két sakter, azok tanították imádkozni és a héber nyelvre. Dunaszerdahelyre pedig a tanonciskolába járt [lásd: ipariskolák], egy Donáth nevezetű fűszerkereskedőnél tanulta ki a kereskedőszakmát.

Az apám Lengyelországban [Galíciában] volt katona, és ott ismerkedtek meg anyával. Nem tudom, melyik évben ismerkedtek meg a szüleim. Talán tizennyolcban jöttek ide. Az esküvőt Alistálon tartották, a zsidó templomban [lásd: házasság, esküvői szertartás].

A szüleim úgy öltözködtek, amilyen ruhájuk volt, az olyan volt. Ing és olyan sötét ruha. Mivel az öregapám cipész volt, cipőt nem kellett venni, mert azt az öregapám megcsinálta nekik. Anyu nagyon vallásos volt, parókában járt, mert akkor olyan kilencven-kilencvenöt százalékban, ha a zsidó lányok férjhez mentek, akkor megnyírták őket. Az öltözéke blúz, szvetter, harisnyát is hordott, de akkor még a harisnyát saját maguk horgolták ilyen szegényebb családban. Nem vették, mert így csak a pamutért kellett adni a pénzt, másért nem.

Az apukám Alistálon mindennel foglalkozott, még gazdálkodott is. Voltak tehenek, legelők, minden. Vannak emberek, akik ha hozzányúlnak a piszokhoz, az arannyá változik, és vannak olyanok, akik ha hozzányúlnak az aranyhoz, az piszokká változik. Hát ő is ezek közé tartozott, ha hozzányúlt az aranyhoz, akkor az piszokká változott. Semmi nem akart ott sikerülni. Mondták, hogy nyisson fűszerüzletet. Hát abból… Ott akadt már több fűszerüzlet, de abból megélni és fönntartani a családot lehetetlenség volt, mert olyan tudott csak akkor létezni, megélni, akinek volt pénze, és ha valaki bement: „Kérek egy fél kiló cukrot, egy kiló sót, ecetet, írja föl. Ha majd kapok pénzt, ha eladom a tojást akkor…”Aki ezt meg tudta engedni, az tudott valahogyan létezni. Aki ezt nem tudta megengedni, az nem tudott létezni. Hát akkor olyan világ volt, ő ezt nem tudta biztosítani. A főutcánál, ahogy megyünk a vasútállomás felé, ott volt egy jéggyár. Nyáron ott kapott munkát, gyártotta a jeget. Megjött az ősz, akkor pedig felvásárolták a szőlőt, kipréselte, és megtanulta a bort kezelni, csak úgy tudtunk valahogy boldogulni. A család helyzete siralmas volt.

Alistálban volt egy tó. A tóparton annak, aki építeni akart, adtak ingyen telket, fillérekért. Akkor még volt lehetőség rá, egy deszkaformába betették a port, és összekeverték az úgynevezett polyvával – akkor nem volt kombájn, se cséplőgép –, és amikor megszáradt, összerakták, és abból lett felépítve a ház [Nyilvánvalóan vályogház volt, vagyis agyagot és vizet kevertek össze a pelyvával. – A szerk.]. A tető nádból készült, a szerkezet fából volt. Az ácsok tudták csinálni nádból a tetőt, ők javították, ha kipottyant, megrongálódott. Szoba-konyhás lakás volt. A gyerekek a szülőkkel aludtak. A berendezése is nagyon egyszerű volt, amit már más elhasznált, vagy odaadták, vagy fillérekért meg tudták venni, részletfizetésen. Csak az volt.

Nem sok szomszédunk volt, mert nem sokan építettek oda. Csak azok építettek oda, akik nagyon rá voltak szorulva, hogy ne a szülőkkel, hanem külön lakhasson a család. Ott, ahol lakott az öregapám és öreganyám, ott kellett volna lakni, csak nem volt hely. Akkor még nem volt szokás az, hogy lakbért fizetni. Ilyen falukon az volt a szokás, hogy aki tudott, az az ilyen viskót fölhúzta vagy maga, vagy megcsinálta a szomszédokkal. Betonalapokat nem csináltak. Ki volt ásva, és úgy rakták fel a falakat. Amikor lepotyogott, akkor úgy mondták, hogy tapasztják. Úgy javították, mint a fecskék.

Kertünk is volt Alistálon, kicsi, de amilyen zöldség kellett, azt meg tudtuk termelni. Állataink is voltak mindig. Tyúk, liba, kecske, és már később volt mindig egy tehenünk. Már Alistálon is tartottunk tehenet. Kecskénk volt mindig, főleg a tej végett. Az apukám is tudott sajtot készíteni, de elavult az érdeklődés a kóser sajt iránt. Csinálta volna szívesen, megtanulta, csak már nem volt érdeklődés. El is ment ezekbe a tanyákba, hogy csinálná, de honnan vegyünk birkákat?! Nincsen vevő a sajtra.

Apámnak két testvére volt. A nővére, Brandl Janka leányfejjel szült Stadler Jánostól egy kislányt, akit aztán a szülők segítségével nevelt. Stadler egy nagygazda fia volt, ő pedig egy szegény lány. Akkortájt még belebeszéltek jobban a szülők, hogy kit vegyen el és kit nem, ezért nem engedték, hogy elvegye Jankát. Janka nem is ment férjhez soha. A nagyszülők igen szerették azt a lánykát, Ibolyt. Janka és a kislánya, Iboly külön laktak az udvarban, egy külön kis szobában, földes padlóval.

Janka és a kislánya nehezen éltek. Janka főleg nyáron dolgozott, szezonmunkában. Alistálban akkor körülbelül száz zsidó család élt. Akadtak jómódúak is, akik elhívták őt segítkezni. Háztartási munkát végzett főleg, mosott, vasalt, takarított, mindig máshol. Iboly apukája, a Stadler csak annyiban törődött a lányával, amennyire az ő szülei megengedték. A kislány a Brandl nevet kapta, nem az apjáét.

Ibolya egy évvel volt fiatalabb, mint én. Szlovák iskolába járt, mert Alistálban volt szlovák iskola is, ezért perfekt beszélte a szlovákot. Csak szlovák iskolába járt. A háború alatt elment egy keresztény családhoz Pöstyénbe szolgálni. Cselédlánynak vették fel, de nem tudták azok, hogy zsidó, viszont Iboly sem mondta meg. Nagyon szép lány volt, így férjhez ment a család fiához. Nem tudom már, hogy hívták őket. Később, már a háború alatt, ahogy a fiú megtudta, hogy zsidó, elvált tőle. Nem jelentette fel. Állítólag nem értették meg egymást, ezért elváltak. Iboly aztán Pöstyénből Kassára ment. Ott nemsokára megismerkedett egy másik szlovák férfival, aki fantasztikus bigott vallásos volt, az egész szoba és a konyha, minden tele volt rakva szentképekkel. Ez a férfi, nem emlékszem már, hogy hívták, már tudta, hogy Iboly zsidó, úgy vette el a háború után, de Iboly végül áttért a keresztény vallásra. Többször is jártam náluk. Iboly a hatvanas években halhatott meg.

Az apuka öccsét Brandl Jóskának hívták. Akkoriban az volt még a szokás, hogy aki nem volt bigott vallásos, az csak pénteken este és szombaton ment templomba. Kilencvenkilenc százalékban mindenki megjelent a templomban. Úgyhogy minden pénteken este az apám is ment templomba, és ott együtt ültek a padban és beszélgettek. Jóska [Duna]Szerdahelyre nősült. Egy szegény lányt vett el, azt hiszem, hogy Rozáliának hívták. Három gyermekük, három fiú született. Jóval fiatalabbak voltak, mint én, talán tizenöt évvel is. A nevüket nem tudom megmondani. Nagyon szerette a családját, szépen éltek. Olyan szokás volt akkor, hogy a keresetét odaadta az asszonynak, hogy az gazdálkodjon. Elvitték őket Németországba, a gyerekek még egész kicsik voltak. Csak a Jóska jött vissza a lágerból, nem bírta ezt elviselni. [Duna]Szerdahelyen volt egy cipészműhelye. Szépen keresett, de elkezdett inni. Ivott, minden nap részeg volt. Hát van annál csúnyább, mint ha egy ember berúg, és aztán otthon disznólkodik?! Nem kiabált, hanem hányt… Egy részeg ember el tudja azt takarítani? Nem. Ebből jöttek össze a nézeteltérések. A Jóska bácsi mindig mondta: „Mit érdekel az titeket, hogy iszom, az enyimet iszom”, habár ott evett nálunk, amiért nem kértünk tőle egy fillért se. „Igyál, de így nem lehet mindennap hazajönni, hát ki fog utánad takarítani?” „Nekem ez így tetszik! Bánatomban iszok, nem az örömömben!” „Akkor már a családod meg a feleséged visszajön Auschwitzból, ha mindennap ezt fogod csinálni?”

Jóska aztán elment Pöstyénbe, az Ibolyához. Nem sokáig lakott nála, mert ugyanazt csinálta ott, mint itt. Pöstyénben Jóska megismerkedett egy asszonnyal, és ő azt a feltételt szabta, hogy csak akkor fog együtt élni vele, ha abbahagyja az ivást. Az asszony hatása alatt megállta, hogy többé nem ivott. Utána többször is volt itt [Duna]Szerdahelyen nálunk, én is jártam náluk Pöstyénben, amikor már nem ivott. Kérdeztem is tőle, hogy el kellett neki mennie innen azért, hogy az ember tudjon magán uralkodni? Körülbelül hatvankettő, hatvannégyben halt meg a Jóska, nem tudom pontosan, nem értesítettek minket. Azt viszont tudom, hogy nem zsidó temetőbe temették.

Alistálon nagy hitközség volt, a környéken a legnagyobb. Bögellőn, Albáron is nagy hitközségek voltak. Alistálnak lehetett háromezer-nyolcszáz lakosa, mert Alistál és Tölnye egyben volt. Az egyik felét Alistálnak, a másik felét Tölnyének hívták. Körülbelül olyan nyolcszáz-kilencszáz zsidó élt itt. Akadt közöttük elég sok iparos, kereskedő és gazdálkodó is. Zsidó templom is van ott, de hogy milyen állapotban, azt nem tudom, mert nem is emlékszem, mikor voltam ott. Alistálon élt a rabbi meg a sakterek. A két sakter nemcsak sakter volt, hanem egyben kántor is. Úgyhogy ezek a kántorok szoktak előimádkozni. Hol az egyik, hol a másik. A rabbinak és a sakteroknak a nevére sajnos már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy hol laktak. A zsidók és a nem zsidók közötti viszony nem jó, hanem nagyon jó volt, olyasmi nem létezett, hogy te zsidó vagy, vagy nem vagy zsidó.

Alistálon földesek voltak az utak. Amikor jött a tavaszi időszak, mindenhol sár volt. Nagyon kevés autó járt a faluban, illetve csak egy. A Stadlerék jártak csak autóval. Alistáltól olyan két, két és fél kilométerre van egy tanya, a Karábpuszta. Az Rosenberg Jakabé volt, arra a névre emlékszem, nem tudott jól magyarul, csak konyhanyelven, inkább németül beszélt. Elég vallásos volt. Az ünnepeken gyalog jött be a templomba, és gyalog ment haza az egész családjával [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Már abban az időben is előfordult az állatoknál a száj- és körömfájás. Ha ez előfordult, akkor ki kellett írni, hogy száj- és körömfájás van ezen és ezen a területen. A Rosenberg tanyáján is kitört a járvány. Rosenbergot a faluban mindenki csúfolta, mert ekkor kiírta, hogy: „Puszta Karáb, Rosenberg Jakab marhának szájában fáj a lába.” Magyarul akarta kiírni, de nem tudott jól írni. Ahogy ment a sétakocsival, akkor a gyerekek kiabálták utána ezeket a szavakat.

Alistálon abszolút nem létezett semmiféle kulturális tevékenység, színház. Minden a ház körül forgott meg a kenyér körül, hogy ki hogyan tudja nehezen azt a kis kenyeret megteremteni. Igaz, akarat sem volt rá, de lehetőség se.

1928-ban vagy 1929-ben a szüleim eljöttek Alistálból Dunaszerdahelyre lakni. Dunaszerdahelyen jobb megélhetőségi lehetőség volt, de főleg mi végettünk jöttek el, azért, hogy itt járhassunk iskolába, zsidó iskolába. Apámnak itt jobban volt munkája, és nekem is már tizenkét éves koromban be kellett segítenem a család eltartásában.

Nagyon szerény körülmények között éltünk, és sok volt ilyen. A legnagyobb baj az, hogy azok, akik ilyen szerény körülmények között nevelkedtek, erre mondják azt, hogy az ökör megfeledkezett arról, amikor borjú is volt, vagyis hogy elfelejtkeznek arról, hogy honnan származnak, hogy miken kellett keresztülmenni, hogy tudjanak felnevelkedni és családot alapítani. Ma jól megy nekik, ha úgy jött ki a háború után. Megfeledkezett arról, hogy milyen körülmények között kellett neki nevelkedni, hogy este evett volna még egy szelet puszta kenyeret, de az anyjának fájó szívvel azt kellett mondania, hogy nem, a kenyér már alszik. Nem azt, hogy nincs, hanem már alszik. Az anyukám is azt mondta, igen, már alszik a kenyér. Több ilyen szegényebb család élt Dunaszerdahelyen. A jómódúak ünnepekkor, húsvétkor [Pészah], Jom Kipurkor meg Purimkor szoktak bennünket kisegíteni élelmiszercsomagokkal.

Betegség esetén a hitközség nem szokott segíteni, mert akkor nem voltak ehhez hozzászoktatva az emberek. Csak az volt a [Duna]Szerdahelynek a szerencséje, hogy itt élt doktor Hertzkovics. Ha egy szegény család hívta, senkitől soha egy fillért el nem fogadott, sőt, amikor voltak ilyen megfázások, akkor vitt olyan gyógyszert, amelytől ha bevette, a láz elmúlt. „Szedje be!” És elmúlt. Hozta magával. Zsidó volt ez a doktor, volt még egy. Ez nem volt zsidó, doktor Berczi. Az is megcsinálta, de nem csak a zsidókkal, hanem mással is, hogy nem vett el tőlük pénzt, de ez a Hertzkovics még gyógyszert is vitt. Eljött, kivizsgálta, kiírta a gyógyszert. Mit fizetek? A családjával törődjön, ne velem, én megkeresem, ami nekem kell még magán kívül is.

Nagyon nagy volt a szegénység Dunaszerdahelyen. Ahol ma a polgármesteri hivatal található, ott szokott állni olyan ötven-hatvan ember, kezükben fűrész, fejsze, ásó, csákány, lapát, és várták, hogy ki hívja el őket valamilyen házhoz dolgozni.

Össze se lehet hasonlítani a mostani helyzettel, az nem létezik. Szegény apám. Megírta a köztársasági elnöknek, Masaryknak, hogy milyen szegénységben élünk. Küldött pénzt is, nem tudom már, mennyit, és nincs értelme olyat mondani, amit nem tudok. Azt tudom, hogy a szegény apám… anyám mondta, hogy érdemes volt írni, mert a Masaryk küldött pénzt. A szüleim szerették Masarykot. Apámnak jött ez az ötlete. Tél volt, nem volt munka, a problémák… Az apámnak szép írása volt, hát megpróbálom, írok egy levelet. Nem tudom, mennyibe került egy bélyeg, pár fillér volt, azt hiszem, tíz fillér, még annál kevesebb. Szépen megfogalmazta, és elküldte. Erre rá olyan három hétre, nem tudom, mennyi pénzt küldött, Masaryk G. Tamás volt aláírva.

Dunaszerdahelyen macskakövekkel voltak kirakva az utak meg a járdák. Ahol mi laktunk, ott nem, csak a központ volt ilyen. Dunaszerdahelyen voltak neológok és ortodoxok. Két templom is volt, a neológ és az ortodox. Aki vallásos volt, az ment az ortodox templomba, de az sokkal kisebb volt, az negyed része se volt a neológ templomnak. Gyönyörű szép templom volt [Duna]Szerdahelyen, de le lett bombázva.

Minden héten kedden vásárokat tartottak, lovat, borjút, kecskét, tehenet árultak itt, voltak itt, úgy mondták, hogy mindenárusok. A nyakukban ilyen szíjféle lógott, ez ki volt rakva mindennel, így kínálták az árut. A gyümölcs- és a zöldségpiacot mindennap tartották, szombaton és vasárnapon kívül. Volt külön halpiac is. A halpiac Dunaszerdahelyen a víztoronytól nem messze volt. A zöldségpiac máshol állt, ott árultak a Rosnerék, ők nem termeltek, hanem amit felvásároltak, azt ott árulták a piacon. A tyúkpiac nem messze volt a halpiactól. Aki elment a halpiacra, akkor megállt a baromfipiacon, ahol élő baromfit árultak. Vágott baromfit nem is árultak, csak élő baromfit. Jó pár család abból élt, hogy jártak így falukra felvásárolni a tyúkot, tojást. Ezeket tyúkászoknak hívták.

Nem a tyúkászok árultak a piacon, hanem a Sárga kastélytól [A 18. században emelt barokk kastély (Kondé Miklós nagyváradi püspök építtette a családjának). – A szerk.] nem messze élt egy Krausz nevezetű ember, ő vette át tőlük az élő baromfit és a tojást. Egy sakter is ott volt állandóan, aki egyben kántor is volt. A sakter vágta le a baromfikat, és nem tudom, hogy Izraelből vagy honnan, de volt itt a másgiáh, aki azt ellenőrizte, hogy ami külföldre ment, ezek a kóser baromfik, hogy megfelelnek-e a zsidó előírásoknak. Ez a másgiáh ellenőrizte azt, az egy bigott vallásos ember volt, precíz, ebben az volt a jó, hogy aki nem szerette a fegyelmet és a tisztaságot, az nem csinálhatta. Dunaszerdahelyen a Bősi úton, a Karcsai úton és Kistejedben cigányok éltek. Ezek a cigányok bejártak a városba is, és a Krauszékhoz is pucolni a baromfiakat. Nagyon kellett azonban vigyázni, mert ha kövérebb volt a baromfi, akkor kiszakadt a bőre, és az már nem mehetett külföldre. Az ilyent eladták olcsóbban az ittenieknek, mert az kóser volt különben, de hibája volt [Az ilyen hús nem minősült kósernak, tréflinek számított volt. Az étkezési törvényeket betartó zsidók nem fogyaszthatták. – A szerk.]. Olcsóbban hozzájöttek a szegények. Oda is jártak vásárolni, de nemcsak oda, mert mindig volt nekünk baromfi.

Az apám is szokta a falukban felvásárolni a baromfit, és hordta a Krauszhoz. Evvel is keresett egy kis pénzt. Akkoriban minden faluban voltak baromfiak. Gútán, a tanyákon az országtól rizst kaptak, és azzal etették a baromfit, ezzel a tört rizzsel, hogy szép sárga legyen a bőre. Oda szoktunk elmenni lovas kocsival fölvásárolni a baromfit. Az apám mindent csinált, amin lehetett keresni egy kis pénzt.

Dunaszerdahelyen volt futballpálya is. Gyakran kijártam oda a pályára nézni. Gyermekkoromban nem sportoltam, nem volt mikor, és nem akadt rá pénz se. Esetleg moziba igen, arra egypár fillért kaptunk, mert nem volt drága a mozi. Itt volt, ebben az utcában a mozi. Szerettem a cseh filmeket meg a magyar filmeket. A mozijegy tíz fillérbe, húsz fillérbe került, attól függ, hogy ki hol ült. Aki egészen elöl ült, az olcsóbb volt, mert megvoltak a helyek, hogy hol mibe kerül.

Dunaszerdahelyen először Csigériben laktunk, ez egy negyed volt. Az egész család egy szobában lakott. Később kaptunk lakást Kistejedben, ez már kétszobás nádas házikó volt. Nem volt ott se villany, se folyó víz. Csak petróleummal világítottunk, de avval is spórolni kellett. Kistejedről is elmentünk, úgy mondták, hogy kertek alatt. Ezek a Dunaszerdahely negyedei, [Duna]Szerdahelyhez tartozott mindig, csak volt a Kistejed, Kisebb Tejed és Szamártelep, mert ott már egész végén laktak azok, akik szamárral fuvaroztak, és azért nevezték el Szamártelepnek.

Anyám baromfit nevelt, főleg a tojás végett. Olyan tizenöt, húsz tyúkunk lehetett, akkor még az volt a jó, hogy nem lopták el. Apám nádból csinált egy bódét, és oda mentek be estére. Még télen is azért egy, két, három tojás szokott lenni. Tehenünk is volt, meg kecskék. Mi, gyerekek szoktunk járni kalászt szedni. Kaszával arattak, és ami elmaradt, azt szedtük össze, és vittük haza a baromfiaknak. Avval etettük, de amikor már annyi idős voltam, akkor el szoktam menni a cséplőgépek mellé polyvát igazítani. Nem pénzt kértem, hanem gabonát, úgyhogy a baromfiaknak legyen mit enni. Az ocsú, amit kaptam, az a gabonának az alja, olyan eltört gabonák, abból duplát adtak, mint a rendesből. Én inkább azt kértem, hogy több legyen, mert a tyúk nem tudja, hogy mit eszik. És a nővérem is eljárt, és ő is ezt kérte, hogy legyen mit adni a baromfiaknak.

Az apám nagyon sokat dolgozott. Akkor még úgy volt, hogy a marhának a hátulját nem ették [lásd: négylábúak kóser részei], és – nyugodjon – apámat megtanították, úgy mondták, hogy ránegulni [Azaz rájnigolni, vagyis eltávolítani a húsból az inakat. – A szerk.]. Itt járt [Duna]Szerdahelyen az iskolába, ahol ezt tanulta. Ezt külön tanították, nem tudom, honnan, külföldről jöttek bigott vallásos emberek, akik ezt tanították. Apámat hivatalosan kinevezték, hogy elvégezhette ezt a ránegulást [rájnigolást]. Akadtak más mészárosok itt, például a Grün Béla meg még kettő, három, ezért az apám odament este, és éjjelenként elvégezte a ránegulást a henteseknek. Ez abból állt, hogy az ereket, amiknek nem szabad a marha első részében benne lenni, azokat szedte ki, neki kellett tudni, hogy hol vannak azok. A hátsóból egyáltalán nem távolította el az ereket, azt ő eladta másoknak, mert ő árulta ezt is. Nem is volt [Duna]Szerdahelyen más, aki ezt a ránegulást tudta csinálni, mint az apám. Ezt is csinálta éjjelenként. Hányszor besegítettem én is, ha kellett fuvarozni! Például itt volt a Tauber nevezetű ecetes, hányszor kivett az iskolából, és felültem a lovas kocsira, és vittem az ecetet Gelébe, Somorjába. Így fuvarosként, mert ezért jobban jött egy-két korona a házhoz.

Az apukám sokat dolgozott, nem jutott ideje semmi másra. Hat családtól nem lehetett vendéglőbe menni, kártyázni, vagy egy kis sört inni. Akkor nem voltak családi pótlékok, nem volt semmi ilyen szociális segély, amiből tudta volna magának megengedni mit tudom én, akár egy évben egyszer.

Az anyám vallásos családból származott, ezért szigorúan betartotta a háztartásban a vallási előírásokat. Mosdás nélkül nem volt szabad enni, először kezet kellett mosni, aztán jött csak a reggeli, akkor elmondani az imát [A reggeli ébredés után a „Mode ani” kezdetű imát követi a rituális kézmosás (háromszor egymás után le kell önteni a kezet), amely megtisztítja az embert az alvás tisztátalanságától, és ami után már elmondhatók az Örökkévaló nevét és az általános áldásformulát tartalmazó áldások (a „Mode ani” ugyanis nem tartalmazza az Örökkévaló nevét, és áldásformulát sem tartalmaz). Egyébként pedig a hagyománytisztelő zsidó mielőtt kenyeret fogyasztana, vagy miután szükségét végezte, ugyancsak leönti kezét, aminek nemcsak higiéniai jelentősége van, hanem rituális jellege is. – A szerk.]. Reggelire megfejték a kecskét, cigóri [cikória] kávét főztek. Ez a gabonakávé, árpa meg mit tudom én, mi volt benne. Összekeverték a tejjel, beleaprították a kenyeret, kész. Mindig volt otthon két-három kecske.

A dunaszerdahelyi hitközség a háború előtt, amikor ideköltöztünk, nagyon összetartó volt. A főutcán állt a neológ templom, és a Kukučin utcában, ahol a blokkok vannak, ott volt az ortodox templom. Azok sokkal kevesebben voltak.

Mi a neológ hitközséghez [lásd: neológ hitközségek] tartoztunk, annak dacára, hogy betartottunk mindent, mivel az anyám bigott vallásos volt, de már az apám nem volt az. Két rabbi is volt, az egyiket Weinbergernek hívták, a másikra nem emlékszek. Ott állt egy épület, ahol a református paplak van, ott laktak a zsidó rabbik meg a sakterok. Rabbiképző nem volt ott. Az a Bacsák utcában volt, ahol van a posta. Oda jártak a bóherok. Ott is kétféle tanító, ortodox és neológ tanított. Az ortodoxra nem emlékszem, a neológot Federweisznak hívták. Mindig nádpálcát tartott a kezében, aztán csak odaütött vele.

Jesivába nem jártam én, csak imádkozni és a pontozatlan betűket [lásd: pontozott szöveg] tanultam olvasni, ezt úgy mondták, hogy g´more [Gemóre vagy Gemára a Talmud arámi neve. – A szerk.]. Az az, aki a Tórából is tud imádkozni. Azt is tanultam, mert az ortodoxoktól is átjöttek azok, akik ezt is meg akarták tanulni. A jó barátok rászedtek, hogy járjak oda is. Meg is tanultam, de már azt nem tudom, ugyanis az akkori rendszer nem tette lehetővé, hogy gyakorolhassam. Ha engedte volna, hogy gyakoroljam, akkor tudtam volna ma is. Amikor bejöttek a magyarok, akkor létezett ilyesmi? Minden megszűnt. Már nemcsak a háború alatt, hanem előtte is, amikor már jött az a szellő Németország felől, már akkor nem lehetett. Még nem a szél, hanem a szellő.

Akkor még az emberek összetartóak voltak, akárkinek volt ez a bar micve [bár micvó], nyolcvan-nyolcvanöt százalékban az idősebbek és a fiatalabbak is jelen voltak, mert akkor lett az ember felnőtté nyilvánítva. Akkor adtak rá először kalapot, addig sapkát hordott. Kinek milyen volt. Akkor, amikor odament a Tórához, ott elmondták az imát, úgy mondták, hogy bróhe [lásd: áldások]. Aki tudta, maga mondta el, aki nem, annak föl lett olvasva, és utánamondta, mert akadt, aki nem tudta. Akit nem érdekelte, hogy… meg aztán a szülőkön is múlt, hogyan követelték meg a gyerektől, hogy megtanulja, amire szüksége lesz. Az én anyám megkövetelte, mindig kikérdezett. Minden nap. Ő nagyon tudott, az apám a felét se nem tudta. A vallást igen kikérdezte. Mit tanultál máma, gyerünk, mondd el! Amikor nem tudtam valamit, nem haragudott, szépen megmagyarázta: „Kisfiam, nem nekem tanulsz, magadnak. Miért nem tanulsz, miért nem fogadsz szót nekem?! Nem, most nem mész sehova játszani, először megtanulod, majd kikérdezlek, utána mehetsz játszani, addig nincs játék!” Így volt nálunk. Amikor a fiúknak bár micvójuk volt, itt, Dunaszerdahelyen táncoltak, énekeltek, főleg ilyen héber énekeket, akkor még megtanították, mindenki ismerte ezeket. Olyan nem volt, aki nem tudta volna.

A lánytestvéreimnek nem volt bát micvájuk, az Izraelban van. Itt nincs, nem volt. Lányoknak nem volt, de imádkozni azt kötelezően tanultak. Az iskolában külön volt ilyen hittantanító, aki csak evvel foglalkozott. Nem volt más beosztása, hogy azt tanította. Aztán a húgaim, Etelke tudott, a Kati vagy Eszti tudott, már a harmadik, a Cecília már nem tudott úgy, mert már akkor jött ez a zavargós helyzet, és már nem tudott, abszolút nem. Az Irma és a Jolán se, abszolút nem, hát az Irma már tizenöt éves korában elment Pestre.

A mikve Dunaszerdahelyen a főutcán állt, a neológ zsidó templom mögött volt. Ott lakott a neológ rabbi, és abban az udvarban volt a mikve. Az apukám nem gyakran járt oda, mert ott fizetni kellett, de az anyám az minden hónapban elment. A lányok is vele mentek. A fiúkat nem, de volt teknő, és a mosdás kötelező volt. Anya mindennap megmelegítette a vizet, és mosakodtunk.

Ha ünnepnapot tartottunk, például a sábeszt, akkor azokban a gyönyörű gyertyatartókban pénteken este meggyújtottuk a gyertyákat [lásd: péntek esti gyertyagyújtás]. Mindenki a családból jelen volt, és mindenkinek – ha tetszett, ha nem tetszett –, akkor mindenkinek imádkoznia kellett. Senki nem kérdezte, hogy tetszik-e vagy nem. Az apuka ült az asztalfőn, és én voltam az egyedüli fiú, és öt lány volt. Minden pénteken az anyám bedagasztotta a bárheszt a nagy fateknőben. Az udvarban, ahol laktunk, ott volt egy kemence, és ott sütötte minden pénteken a bárheszt. Az apám ült az asztalfőn, és ő imádkozott elő, mindenkinek utána kellett mondania. Fölvágta a bárheszt, mindenki kapott belőle, és el kellett mondani a bróhét. Legtöbbnyire pénteken este halat ettünk. [Duna]Szerdahelyen létezett egy halpiac, ahol kis halakat, nagy halakat árultak. A szegényebbje a kis halat vette, levágták a fejét, a halat ledarálták. Abból gombócot és diós halat csinált a szegény ember [lásd: halételek]. Az, akinek jobban ment, az egy nagyobb halat vett, és abból csinálta. A fő eledel pénteken este a diós hal. Minden szombaton reggel az apámmal el kellett menni a templomba, az apám nem is engedte volna, hogy ne menjünk. Imádkozni még ma is tudok, azt nem felejtettem el.

Sábeszkor, amikor le kellett valamit rakni az asztalról, akkor azt az anyám csinálta. Más nem volt, aki megcsinálta volna, nem tudott cselédlányt fogadni. Nem hívták el a szomszédokat se [Vagyis nem volt sábesz gój. – A szerk.]. A gyertya az mindig pénteken este el volt készítve, és szombaton este is. Bejött az ünnep, a gyertyatartók több mint gyönyörűek voltak. Az anyám megpucolta őket, szépen ragyogtak a gyertyák, meggyújtották őket. Ha akartuk, ha nem, mentünk a templomba péntek este és szombaton is. A fonott gyertya fölött azt mondták, hogy havdóle [hávdálá], akkor azt meggyújtották [lásd: gyertyagyújtás], végül egy kis borral leöntötték, és úgy lett eloltva.

Szombaton délben kilencvenöt százalékban sólet szokott lenni. Valamelyik lány szokta elvinni a sóletot a kemencébe egy nagy fazékkal. Volt benne marhahús meg lisztből készült gombócok [kugli], azok jobbak voltak, mint a hús. Hol baromfihús, hol marhahús. Anyám jól főzött. Mindenki kapott gombócot, bárheszt és sóletot ebédre. Húslevest is főzött. A sóletot egy időben a kemencében sütötte anyám, amikor mindenki az udvarban megsütött, akkor betette a kemencébe, és reggelig ott hagyta. Aztán már nem, onnan el kellett mennünk lakni, mert azt a házat eladták.

Amikor Tejedre [Dunaszerdahely] jöttünk lakni, ott már nem volt kemence. A polgármesteri hivatallal szemben volt egy Schwedl nevű pék. Pénteken estefelé mindig oda elvittük a sóletot, egy gyermekkocsiban eltoltuk, és szombaton reggel érte mentünk. A fazékra cetlit tettünk, rá volt írva a név: Brandl. Megtörtént ugyan, hogy megégett a cetli, de megismertük a fazékról, hogy melyik kié. A pék is ismerte. Olyan ötven-hatvan család hordta oda a sóletot. Hatalmas nagy kemence volt.

Pészahkor jött a nagytakarítás. Az összes edényt, amit egész évben használtunk, összeszedtük, beleraktuk egy deszkaládába, és föl vele a padlásra. A padláson meg volt a pészahi edény, azt lehoztuk, csak abban főztünk. Alistálban, [Duna]Szerdahelyen, Megyeren meg Somorjában is maceszt sütöttek. Akinél ilyen nagy család volt, mint nálunk, olyankor ingyen adták a maceszt. A gazdagabb emberek ezt megfizették, és elküldték a házhoz. Ennyien vannak, ennyi maceszra lesz szükség. Minden pénteken este persze maceszgombócos húsleves volt az asztalon.

A pészahi asztal gyönyörűen volt megterítve, kirakva a tányérok. Pészahkor mindig öntött az apám bort a pohárba, és úgy mondta arra a bróhét. Az annyi, hogy azzal a borral megáldotta az egész családot. Ezzel kezdődött a Pészah este otthon. Persze húsleves, és akkor még olyan volt a szokás, hogy ajándékokat osztottak. Apám el szokta dugni a maceszt [lásd: afikómen], aki megtalálta, az kapta a legtöbb ajándékot, csokoládét, cukorkát.

Jom Kipurkor pénteken a templomban voltunk, felöltözködve, megmosakodva. Persze nem a fürdőszobában, hanem teknőben, mert nem volt fürdőszoba akkor. Mindenkinek meg kellett fürödnie, és el a templomba. Külön voltak a férfiak, és külön a nők. Éjfélig a templomban maradtunk, aztán reggel hattól egész nap, akkor egész nap tartott a böjt. A böjt után az apám először egy stampedli pálinkát ivott, és az, ami volt Jom Kipur előtt vacsorára, az volt a Jom Kipur után is vacsorára, húsleves és hús.

A Ros Hásánára szegény anyám mindig spórolt, összehozta, hogy ilyen ünnepeken más legyen, mint a hétköznapokon. Hal is szokott lenni, de főleg ez az olcsó hal. Anyukám ledarálta egy darálóval, és nem tudom, hogy még mit tett belé, csak ilyen gombócokat, de csontostul, olyan apró halat, kivette a belét, levágta a fejét, ledarálta, tett bele tojást, lisztet, és csinálta ezeket a gombócokat. Nagyon finoman tudta elkészíteni. Méz, répa és dió is szokott lenni az asztalon. Le volt darálva a dió, és akkor diós halat csinált. A diós hal olyan formában készült, mint a halászlé, a leve ugyanaz, csak cukor lett bele téve, ezért édes volt a diós hal. Olyan gombócok, mártással, és liszt lett beletéve, cukor és dióval lett összekeverve.

Purimkor itt, Dunaszerdahelyen a fiatalság úgy, mint Mikuláskor, beöltözött maskarákba, és jártak háztól házhoz, minden háznál egypár fillért kaptak. A zsinagógában, ott, ahol a nők voltak fönt, onnan szokták ledobálni a cukorkát, és kapkodtuk föl, hogy ki milyen ügyes volt, milyen magasra tudta a kezét. Volt, mikor többet, volt, mikor kevesebbet tudtam összeszedni, és akkor még a zsidó templomban, ahol volt, akkor onnan is délelőtt tizenegy órakor dobálták le a cukorkákat a padlásáról. Ez tíz percig tartott, és utána vissza a templomba. Egyik ünnepet se szerettem gyermekkoromban, de nem tudom megmondani, hogy miért.

Én 1920-ban születtem, Alistálon. Az édesanyám kicsi koromban lengyelül, de utána csak magyarul és jiddisül beszélt velem, mert Lengyelországban inkább a jiddis volt a főnyelv a zsidóság között, mint a lengyel, ezért én perfekt beszéltem jiddisül. Ma is olyan nyolcvan százalékban megértem, csak a beszédstílus… Ha ott élnék, olyan helyen, ahol beszélnek, akkor még én is beszélnék. Az apám is perfekt beszélt jiddisül. Otthon a családban, Alistálban úgy beszéltek nagyon sokszor. Eleinte a szüleim legtöbbnyire jiddisül beszéltek, de amikor már megtanultam a magyart, csak jiddisül és magyarul, a lengyelt már mellőztük. Az összes testvérem tudott lengyelül.

Hatéves korban kezdtem iskolába járni, először Alistálon, utána Dunaszerdahelyen. Alistálon rendes állami iskolába jártam. A tanítás hétfőtől péntekig folyt, a zsidóknak az iskola után az egyik kántorhoz kellett menni, a hittanra. Volt szlovák iskola is és magyar iskola is, én vegyesbe jártam, összevont három osztályba. Olyan huszonöt-harminc gyerek járt ebbe az összevont osztályba. Több volt a magyar gyerek.

Malcsinak, anya féltestvérének, aki Dunaszerdahelyen élt, sokáig nem volt családja. Nem volt békessége az anyámnak, ezért elhozott hozzájuk, és aztán Dunaszerdahelyen jártam iskolába. Egész héten náluk voltam. Nagyon helyesen, jól viselkedtek, úgy, mint jó szülők, úgy gondoskodtak rólam. Minden héten pénteken vagy szombaton gyalog mentem Alistálba.

Dunaszerdahelyen a tanulmányaimat zsidó iskolában folytattam. Az iskola a Csillag utcában állt. Ott harminc-harmincöt gyerek volt egy osztályban. Ott már nem voltak keverve a gyerekek. A két Rosenbaum volt a tanító és Federweis. A kedvenc tantárgyam a számolás volt, fejből egész jól számoltam, jobban, mint a ceruzával. Az elemi iskola tizennégy évig [tizennégy éves korig] tartott. Létezett itt szlovák iskola is, sokan tízéves korban átiratkoztak oda vagy a gimnáziumba. Az iskolák között csak az volt a differencia, hogy a zsidó iskolában a szegényebb családnak nem kellett fizetni, de már a szlovák iskolában fizetni kellett, a gimnáziumban pedig még többet. Persze ezt nem tudta mindenki magának megengedni.

Én tizennégy évet végeztem el [Nyolc évet végzett el, vagyis tizennégy éves koráig járt iskolába. – A szerk.]. Aztán szabónak tanultam a Krausznál, nem, a Voznernél. Itt kétféle szabónál varrattak. Volt úriszabó és tander szabó. A tander szabó az volt, aki mindent gépen varrott, és nem minőségi szabó[munkát] végzett. Az úriszabó az mindent csak kézzel varrott. Tander szabóhoz csak a közönséges emberek jártak. Az nem végzett finom munkát. A Krausz tander szabó volt.

A Vámbéry utcát lefutó utcának hívták, mert ilyen macskakövekkel volt kirakva. A Vámbéry utcában egy szabó volt, hozzá jártak be a zsidók beszélgetni. Nem azt mondták, hogy nadrág, például bejött egy asszony, és azt mondta, hogy szeretnék venni a fiamnak egy bugyogót. Megkérdi a szabó, hogy mekkora behemót a fia? Akkora, mint maga [Behémó (behéme) = állat, szarvasmarha]. Erre az asszony: „Akkora, mint maga.” Zsemle Karcsinak hívták a szabót, de attól fogva, nem mondták, hogy Zsemle Karcsi, hanem behémó, és rögtön tudták, hogy az a Zsemle Karcsi.

Nem tudtam sokáig tanulni, mert ott volt a nagy család, és a lányok nőttek. A szegény apám: „Akkor most elmész lovas kocsival Somorjára, most elmész Megyerre, Gútára…” A mester azt mondta, hogy így te soha nem fogsz semmit megtanulni. „Én az apádnak nem mondhatom, hogy nem, mert azért küld el, mert kell, hogy keressél a családnak te is.” A mester elintézte, hogy Pozsonyba mentem egy másik családhoz. Akkor nem úgy éltek a tanoncok, mint ma. A tanoncnak kellett mosogatni, pelenkát mosni. Szolgált, azért, mert a családnál evett, aludt, és tanulta a szakmát, de ellenszolgálatban ezt kellett elvégezni, már ott Pozsonyban. [Duna]Szerdahelyen nem. Nem voltam még tizenöt éves, amikor Pozsonyba kerültem. Ott is szabónak tanultam, nem tudom, milyen rokonságban álltak, de ő intézte. Nem emlékszem pontosan, mi volt a család neve, akinél laktam, csak az utcát tudom. Más volt az élet Pozsonyban, mint Dunaszerdahelyen. Dunaszerdahelyen elmentem haza aludni. Pozsonyban nem kellett simítani a padlót, Dunaszerdahelyen viszont nem kellett pelenkát mosni, kivasalni, leszedni a ruhát. Pozsonyban mindent az inas csinált. De itt se voltam sokáíg, mert az apám eljött értem vonattal, hogy jössz haza, nem tudom eltartani a családot. Kell a segítséged. Nem akartak engedni, mert ha elmegyek, akkor nincs, aki dolgozzon. Több mint fél évig voltam Pozsonyban. Sajnos, nem tanultam ki semmilyen szakmát, mert nem is tudtam kitanulni.

Nálunk otthon csak imakönyvek voltak, az anyámnak is, apámnak is. Csak imakönyvek. Mi, gyerekek csak azt olvastuk, ami az iskolában volt. Az öregebb testvéreim, az Etelka – az Eszter nem –, nekik, ha akadt munka, akkor mentek. A lányok szolgálók voltak, de szinte mindent el kellett vállalni, mert a kényszer hozta magával.

Gyermekkoromban voltak barátaim, akikkel az erdőbe jártunk, ott jó levegő volt, oda szoktunk menni beszélgetni, szórakozni. Mi olyan szigorúan voltunk nevelve, hogy mi nem rosszalkodtunk, ezt nemigen mertük magunknak megengedni. Amikor fiatalok voltunk, lehetett szórakozni is, volt két egyesület. Egyik volt a Hasomér Hacair [lásd: Hasomér Hacair Szlovákiában] és másik a Betárd [A B’rit (Berit) Trumpeldor, azaz „Trumpeldor Szövetség” rövidítése (egyben utalás az utolsó ókori zsidó szabadságharc, a Bar Kochba-féle felkelés végső ellenállási fészkének nevére). A szervezet 1923-ban alakult Vlagyimir (Zeév) Zsabotinszkij (Vladimir /Z’ev/ Jabotinsky) kezdeményezésére. A Betár a „B’rit Hacoár” ifjúsági szervezeteként működött. Ez az ifjúsági mozgalom a cionizmus jobboldali irányzatát képviselte (lásd: cionista-revizionista irányzat), önvédelmi harci csoportokat szervezett a zsidó államiság kiharcolása érdekében. – A szerk.]. A nevekre nem emlékszem, hogy ki vezette a Betárd csoportot és a Hasomér Hacairt. Ezek cionista csoportok voltak, akciókat szerveztek, ahol lehetett pingpongozni, sakkozni, dominózni és beszélgetni. A háború előtt is működtek ezek az egyesületek, de én nem nagyon tudtam odamenni, mert dolgozni kellett. Szombaton esetleg, de az embernek ha szombaton volt a szabadja, akkor örült, hogyha pihenhetett, és nemigen mászkált oda. Délelőtt szombaton mindig volt templom.

Öt lánytestvérem volt. A nővérem [Fischer Etel, szül. Brandl Etel] 1918-ban született, Alistálon járt elemi iskolába, aztán [Duna]Szerdahelyen folytatta. Alistálból elhurcolkodtunk, és itt kaptunk lakást Kabonban. Akkor még azt a részt, ugyan még ma is, Csigérinek hívták. Etelka tizenkilenc évesen ment férjhez. Az esküvőre elég sokan eljöttek és az ilyen családoknál c´dokót [cedokót] tartottak, mindenki dobott valamit a perselybe, hogy legyen mivel a fiataloknak kezdeni. Gyűjtést is szerveztek. Akkor még nagyon kevés család akadt, amelyik nem jött volna el az esküvőre. Az esküvő után nem emlékszem, hogy lett volna lakoma is. Mentek a hüpe alá, meglett a szertartás, és vége lett.

A férje neve Fischer, Fischer Aladár. Annak volt két kis lova. Vonattal küldték az árut, cementet, meszet… azt hordta be az állomásról, akiknek jött az áru, gyakran éjjel is. Ő volt a kocsis is, a rakodómunkás is föl is és le is. Fuvaros volt. Megéltek szerényen, senkire nem voltak rászorulva. Külön éltek, mert a Fischer szülei még éltek, ő oda ment férjhez, és mikor azok megöregedtek, akkor az Etelka gondoskodott az anyósról és az apósról. Három családja született. Ármin, azt hiszem, Aladár és a legidősebb Gyurika. Nem messze laktunk tőlük. A nagyobbik unoka, a Gyurika, minden nap átjött a nagymamához.

Etelka Auschwitzban halt meg, a gyerekek is. A férjét 1940-ben a magyarok behívták katonának, egyszer vagy kétszer volt otthon, de aztán soha többé nem láttuk viszont. Kivitték valahova az orosz frontra lövészárkokat ásni [lásd: munkaszolgálat]. Agyonlőtték vagy megfagyott. Hogy hová tűnt el, azt már a krónika se beszéli, senki se már. Nem élte túl a háborút.

A másik testvérem [Erdős Katalin, szül. Brandl Eszter] 1922-ben született. Eszter a háború alatt Terezínben [lásd: Theresienstadt] volt. 1944-ben került oda. Mindenhez az életben szerencse kell, Terezínben ápolónő volt, így nem vette észre, hogy lágerban van, mert ő ott kezelte a betegeket. Ott is szabadult fel.

A háború után férjhez ment Erdős Imréhez, azok öten vagy hatan voltak. A háború előtt egy kávézójuk volt a Posta utcában. Egyedül ez az Imi jött vissza a lágerból, a többi mind elveszett, ki az orosz fronton mint munkaszolgálatos, akik pedig visszatértek, azokat elvitték lágerba. Egyedül jött vissza, Eszter is egyedül volt, így feleségül vette. Az esküvőt 1946-ban, vagy 1947-ben tartották. 1948-ban kimentek Izraelba. Először Haifán szálltak ki a hajóból, mert hajóval utaztak. Akkor még nem voltak lakások, mindenki kapott egy sátrat. Ahol letették a sátrat, ott laktak egy ideig. Konyhákat állítottak fel, és ott étkeztek. Haifából mentek el Ber Sevába az Irmával együtt. A férje elnevezte Esztert Katinak, és Izraelban is csak Katinak hívták, de hogy miért, azt nem tudom.

Az Imre egyszerű munkásként dolgozott. Eszter pedig most nem tudom, hogy vette-e vagy kapta-e azt a házat, ahol arabok laktak. Azokat onnan kidobta, de nem ő, hanem a hatóság, mert az a rész az araboktól ki lett ürítve, és ott csak beduinok maradtak, akik kint a sivatagban laktak. Nevére lett írva a ház, és ő azt átépíttette, kicsit átalakította, és nyitott egy konyhát, de nem kóser konyhát. Inkább ez egy kifőzde volt, ahol ebédeket, reggelit, vacsorát osztottak. Rengeteg volt a kivándorló, és rengeteg olyan akadt, aki nem főzött, és a Katihoz jártak enni. Kati elég gyorsan helyrejött anyagilag. Ő egy ügyes, talpraesett, nagy termetű, de olyan ügyes kezei voltak, hogy ritkán születnek olyanok. Mégsem mondhatnám, hogy jó lett a sorsa, mert annyit dolgozott, mint egy állat, ugyanis főzni nyolcvan-százhúsz emberre ilyen helyen… Fogadott segítséget is, mert nem bírta volna maga. Etiópiából is mentek oda ki fekete nők, ők olcsóbb munkaerők voltak, és azok segítettek neki. Ez már Ber Sevában volt. Egy jó ideig fenntartotta a konyhát, és aztán elvált az Erdőstől. Azért váltak el, mert az Erdős nem akart dolgozni. Ha akadt is munka, akkor mindig valamit kitalált, csak hogy ne kelljen neki dolgoznia, akkor inkább elváltak. Katinak aztán volt egy élettársa, Grünbaum Gyuri.

Grünbaum Gyuri Magyarországról, Szabolcs megyéből származott. Nagyon jó hangja volt. Egy cégnél dolgozott jó ideig mint az igazgató sofőrje, járta az országot. A cég később tönkrement, vagy mit tudom én, mi lett vele. Gyuri Ber Seván nyitott egy használtautó-szalont, csak öreg autókat árult. A maffia azonban ott se alszik. Legalább olyan ébren van, mint a parlament, és ő bele is keveredett ebbe az arab maffiába, akik bejártak oda hozzá. „Ha nem fogsz adni, akkor válaszd ki magadnak, hogy milyen koporsóban akarsz feküdni vagy hol.” Olyan csúnyán rámászott a maffia, hogy be kellett zárnia, pedig jól ment neki. Szenvedélyes kártyás lett belőle Izraelban. Ahol most laknak, azt a lakást eredetileg bérelte. Fönt a lakásban összejöttek a kártyások. Az egyik éjjel megnyerte ezt a lakást kártyán. Aki megtanult lopni, csak azt tudott a kártyából élni. Aki nem tanult meg csalni, lopni, az nem tudott belőle élni. Ez a privát nézetem. Megnyerte azt a lakást egy éjjel a kártyán, olyan berendezéssel, hogy nem tudom, hogy az országban van-e olyan család, akinek a berendezése olyan gyönyörű, régi típusú… Szóval úgy, ahogy volt, megnyerte egy éjjel.

Eszter mikor feladta ezt a konyhát, megtanult pedikűrözni. Jó, ügyes asszony volt, annyian jártak hozzá pedikűrre, hogy azt a pénzt, amit az államtól kapott, azt mindet félretehette, ebből úri módon megélt. Egy pedikűrért ötven sékelt adtak neki, sőt még többet is. Nem volt saját szalonja, egy kis fürdőszobában dolgozott. Elkészítette lavórba a vizet, mit tudom, mit tett bele, megpuhította a bőrt, ebben olyan húsz-huszonöt percig áztatta a vendég lábát. Megpedikűrözte, már várta a másik, harmadik. Nagyon szépen keresett.

Eszternek egy fia született, Erdős Slomó, ő is Ber Seván él. Slomó az iskola után elment autóvillany-szerelőnek. Az autóbuszokba szerelte a villanyt. Kati, ill. Eszter élettársa, a Grünbaum, hogy honnan vette elő a pénzt, talán a kártyázásból, fogalmam sincsen, de harmincezer sékelt kellett befizetni ennél az autóbusz-társulatnál, hogy részvényes legyen. Slomóval nem úgy bántak, mint ahogy egy gyerekkel bánni kell. Az anyja még ott dolgozott az étkezdében. A húsdarálástól a krumplipucolásig mindenben részt kellett vennie és segítenie az anyjának, amit az élettársa nem csinált. Ö csak ott evett, és neki kellett dolgoznia. A Grünbaum ugyan befizette a harmincezer sékelt, így nem csak mint munkaerő volt, hanem még részvényes is.

Slomó először Ber Seván lakott, bent a városban, aztán kint a külvárosban vett egy telket, és ott épített. A felesége Romániából származott, egy laboratóriumban dolgozott, amit elég jól fizettek. Nem tudom, hogy hívjak a feleségét, nem jut eszembe, de magyarul beszélgettünk. Megtanulta perfekt a héber nyelvet, románul perfekt beszél, és a magyart úgy beszéli, mint én.

Cecilka [Holtzer Cecília] 1926-ban született. Cecilka a háború alatt Németországban, a mauthauseni lágerban volt az Irmával együtt, fegyvergyárban dolgoztak. Egy táborban voltak, de külön-külön. A háború után ment férjhez Komáromba [Komarno, a város Csehszlovákiában lévő része], mert ott volt a férjének egy háza. Holtzer Szilárdnak volt még egy nővére, aki később kivándorolt Ausztráliába. Cecilka a Kati után egy évre ment férjhez. Cecilnak született egy lánya, Ágnes meg egy fia, Pali. A lány fodrásznőnek tanult Gútán, ott is dolgozott mint fodrásznő, mert nem tudott Komáromban elhelyezkedni. Ágnes megszökött [disszidált] Németországba [lásd: NDK – NSZK], onnan Izraelba, Ber Sevába. Ber Sevában sem találta meg azt, amit keresett. Ehhez hozzájárult az is, hogy az Irma [Weisz Irma] azt akarta, hogy Cecilka lánya, az Ági a cselédlánya legyen, és ez nem tetszett neki. Izraelból kiment Angliába. Elég gyorsan megtanulta a nyelvet. Egy szállodában a recepción dolgozott. Ott megismerkedett egy prágai zsidó gyerekkel, és az elvette feleségül. A prágai gyerek papája valamilyen hitközségi elnök volt. Nagyon bigott, vallásos ember volt. Nem jut eszembe a neve. A fiú kitanulta az orvosi szakmát, és elmentek Sydney-be. Sydney-ben dolgozott mint orvos, Ági pedig egy óvodában dolgozott. Onnan elmentek Brazíliába, azt hitték, hogy ott annyi pénzt fognak keresni, hogy ha visszamennek, vesznek egy házat, és megalapozzák a jövőjüket, de nem vált be nekik a reményük. Visszakerültek Sydney-be. Ági férje valamilyen professzor lett, aki az orvoshallgatókat tanítja a szakmára. Fél évig ott van, fél évig meg Prágában tanít.

Cecilka fia, Holtzer Pali gyógyszerészeti laboránsnak tanult, de valahogy nem tudott elhelyezkedni, akkor újra elment iskolába, kitanulta a nővérszakmát [vagyis betegápoló]. Komáromban [Komarno] a gyorsmentőn dolgozott mint férfi nővér. Akkoriban úgy volt, hogy bementek a házba, és az volt az első, hogy isznak valamit. Úgy rászokott az italra, hogy alkoholista lett. Feleségül vett egy elvált asszonyt, aki szintén gyógyszerész volt Komáromban, még ma is az. A szülei fantasztikusan ellenezték a házasságot, ezért talán a szülők befolyása miatt is rossz lett az életük. Ott voltam az esküvőjükön és a válásnál is. Hát azt érdemes lenne felvenni filmre, mert olyan barátságosan váltak el. Amikor a bíró elválasztotta őket, összecsókolóztak, és úgy váltak el. A Pali pedig elkezdett járni rossz lányokhoz. Komárom egy olyan város, ahol járnak ki a hajók, és az emberek gyakran fél évre, három hónapra is elmentek. Felfedezett ilyen magányos asszonyokat, és kezdett hozzájuk járni. Olyan titok azonban nincs, amelyik idővel nem kerül napvilágra. Ezt megtudták a férjek, akkor már jött a változás [1989]. Pali ivott, kocsmázott. Ő már nem ivott féldecit, csak decit. Bement, és már tudták, hogy deci rum. Azt mondták neki, hogy idefigyelj: „Ha nem tűnsz el az országból két hónapon belül, akkor elvesszük az életedet.” Megfenyegették őt a férfiak. A normális ember is sokszor csinál hülyeséget, de a részeg még többet. Elment haza, elmondta az anyjának, hogy mit mondtak a vendégek a kocsmában: „Ha azt akarjátok, hogy legyek a gyereketek, akkor nekem innen el kell mennem.”

Cecilka fia már előbb kiment Izraelba. Mivel ő akart kivándorolni, azt mondta az anyja: „Megyek veled, ha az apád akarja, akkor jön. Ha nem jön, akkor is megyek veled.” Az apja dolgozott, de nyugdíjban volt, de valami iskolánál volt portás. Kijelentette: „Ha mentek, akkor én is megyek.” Gyönyörű berendezett lakást hagytak Komáromban, abban a lakásban minden valutás volt, minden, amit az ember el tudott képzelni. Dolgoztak, a férje a Stavokombinátnál bevásárló [valószínűleg: anyagbeszerző] volt, neki pedig volt egy trafikja. Olyan szerencséjük volt, hogy mindent az égvilágon a lakásból el tudtak adni, és pénzzé tudták csinálni. Még a sámlijukat is el tudták adni húsz koronáért. 1990-ben vándoroltak ki Izraelba. Ber Seván olyan lakást kaptak, amely nem embernek való volt. Az Irma szerezte nekik. Amikor meglátta a sógorom, a Holtzer, elkezdett sírni. Otthagytam a gyönyörű lakást a berendezéssel, itt pedig ez rosszabb, mint az istálló. Fönt az emeleten csak egy szoba és egy főzőfülke volt, de ott is tudja fene, de ötven villanydrót is lógott mindenfelé, az öreg vezetéket mindig otthagyták. Ronda, kimondottan ronda lakás volt. Nem laktak ott nagyon sokáig. A fiuk, Holtzer Pali mindjárt talált magának lakást, az új barátnők odavették magukhoz, hogy lakjon náluk. Fél évig járt egy iskolába, hogy megtanulja a nyelvet. Olyan fölfogású, olyan éles eszű gyermek. Egy évig nem nyúlt az italhoz. Egy év után megismerkedett egy odavaló nővel, aki már ott született, és meg is esküdtek. Az esküvő után újból inni kezdett. Mégis, olyan karriert kevés ember tudott elérni, mint ő. Ügyesen megtanult írni, olvasni és beszélni mindent, hamar főnővér lett. Mindennap be volt rúgva, nem ivott, be volt rúgva. Elesett, eltörte a karját, részegen kitették a munkából, ezért elbocsátották. Egy évig munkanélküli volt, a felesége kijelentette, ha abbahagyja az ivást, akkor szívesen élünk együtt, ha nem, akkor mehetsz. Hogy mindennap egy ember részegen jöjjön haza, hát melyik asszonynak tetszene ez? Ez nem mese, ez valóság. Több mint egy évig külön éltek. Aztán elvitték őt, Tel-Aviv mellett volt ilyen elvonókúra. Nem kérdezték, csak elvitték oda. Ott volt az elvonókúrán fél évig. Már négy éve vagy öt éve, hogy abszolút nem iszik. Sőt, ha valahová megy, nem enged fizetni, mert ha meginna egy csöpp sört, akkor vége lenne, újból inna. Azóta, hála az Istennek, nem iszik, és elhelyezkedett ott, ahol a fiam is dolgozott Ber Seván, ahol az állandó fekvő betegek vannak, amihez türelem is kell, gusztus is kell, minden kell. Jó fizetést kapott ott mint képzett egészségügyi dolgozó. Aztán megunta ezt, vagy elég volt neki, és elment egy másik céghez dolgozni. Azóta járja a beduin, arab betegeket, injekciót, gyógyszert meg ilyesmiket hord nekik. Van neki egy beduin sofőrje aki dzsippel hordja minden nap vasárnaptól csütörtökig, mert ő pénteken és szombaton nem dolgozik. Ez neki a munkája már két vagy három éve.

Cecilka és a férje Izraelban már nem dolgoztak, ezerhétszázötven korona nyugdíjat kaptak az államtól. Amíg ketten vannak egy családban, addig nincsen ok a panaszra. Az egyik nyugdíj elmegy a költségekre, a másik nyugdíjból szépen beosztva meg lehet élni ott is, meg itt is. Itt meg úgy van, hogy aki egyedül van, akkor a két dologból nem lehet kijönni, egyik a koporsó és másik a nyugdíj. Míg ketten vannak, addig lehet. Cecilka már nem él, 2001-ben meghalt.

Brandl Irma [Weisz Irma] 1928-ban született. Az Irma nagyon rossz állapotban került haza a mauthauseni lágerból. A Pálfyéknak köszönheti, hogy életben maradt. Tetvesen, kopaszon, lesoványodva, hogy azok vették magukhoz, azok ápolták, kezeltették, fizették az orvosokat, azoknak köszönheti, hogy életben maradt. Kétszer ment férjhez. Először 1947-ben, Komáromban [Komarno], Gottesman Péterhez, aki Ruszinszkóból [Kárpátalja] származott, itt katonáskodott. Irma szintén kivándorolt, 1948-ban. Ber Sevában telepedtek le. Irma nem ott dolgozott. Ez a Gottesman Péter belekeveredett egy betörőtársaságba. A Péternek volt egy bátyja, aki Ber Sevában egy jól menő bútorüzletet nyitott. Gazdag ember lett belőle. Ez a Péter semmit nem csinált, csak csalásból élt. Átment az arabokhoz, ott lopott egy borjút, levágta, és át akarta hozni a határon, de elkapták az őrök és becsukták. Legalább olyan nyolcszor-tízszer volt börtönben. Egy éjjel egy arabbal betört a bátyja üzletébe. Teherautóval kirabolta a bátyja üzletét. Elkapták és becsukták. A bátyjának írt egy levelet, hogy ha nem teszi le a kauciót, hogy engedjék ki a börtönből, mert valamikor csak kikerülök, de te leszel az első halott, ha kikerülök innen. A bátyja letette a kauciót, és kikerült a börtönből. Csinált ilyen dolgokat, ezért elváltak az Irmától. Nemsokára megismerkedett Weisz Palival. Irmának evvel a Gottesmannal van egy fia, ott született Izraelban. Ma lehet olyan ötvenkilenc éves. Egy nagyon helyes gyerek, beszél magyarul. Egy ritka rendes gyerek. Ez a Weisz Pali elvállalta, hogy a fiává fogadta. Ettől a Palitól az Irmának egy kislánya született, azt meg Sulának hívják. Úgy élnek, mintha egy apától lettek volna, nagyon jól kijönnek.

Az Irmának nem kellett dolgoznia, mert a Weisz Pali olyan cégnél volt alkalmazva, amelyik Ber Sevától egész Eilatig az irányítása alatt épített utakat. Nem volt szüksége az Irmának arra, hogy dolgozzon, csak arra, hogy ha hazamegy, legyen elkészítve a kaja. Akkor még az országban rendetlenség volt, és sok olyan ember is akadt, akik hitetlenül éltek, és loptak kegyetlenül. Tudták ezt, és hagyták, úgy, mint itt is hagyták, és tudják. Itt is van olyanból sok. Ott is új országot építettek. Ebből tudott élni és venni lakást a maga részére. Egész biztos, hogy elég szép pénzük is volt spórolva. Nem is engedte volna az Irmát dolgozni a Weisz Pali.

A legfiatalabb testvérem a Jolánka. 1932-ben született. Tizenkét éves korában vitték el. Nem élte túl a háborút. Auschwitzban halt meg. Jolánka is életben maradt volna, hogyha a szegény anyám szót fogadott volna az öreg Pálfynénak. Pálfynénak volt egy testvére Karábpusztán, ott cselédek laktak. Megbeszélte, hogy elviszi hozzájuk a kistestvérem. A gazdaság vezetője: „Jöjjön, nem jár a mi szánk.” De az anyám nem engedte.

A lányok, úgy, mint én, tizennégy évig [tizennégy éves korukig] jártak iskolába. Aki megbukott, nem tanult jól, az kilenc-tíz évig is járt iskolába, míg el nem végezte [a nyolc osztályt].

Amikor már bejött ez az időszak 1933-ban, amikor Hitler hatalomhoz jutott, érezni lehetett. Mondjuk, 1933-ban még nem annyira, akkor még kereskedtek, megvoltak az üzletek, de a félelem már benne élt az emberekben, már érezték, hogy valami készül. Beszéltek róla, óvatosak voltak…

Azelőtt Dunaszerdahely egységes volt. Itt nem nézték, hogy ki a zsidó, ki nem zsidó. A családok a legjobb viszonyban éltek. Aztán kezdett megmutatkozni az a változás. A zsidóság egybezárkózott, a katolikusok is. Az antiszemita megnyilvánulások olyan 1936-1937-ben kezdődtek, nyilvánosan is. Az üzletekre ki kellett írni, hogy zsidó. Ez még Csehszlovákia [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] alatt történt. Ki kellett írni, hogy az üzletnek zsidó a tulajdonosa. A keresztények is jártak az üzletbe továbbra is, mert voltak olyan üzletek, ahol gyerekkortól fogva vásároltak. Nagy volt a munkanélküliség, és akkor még adtak hitelbe is ezek a zsidó kereskedők. Egy füzetbe írta, hogy ekkor vitt ennyi lisztet és ezt-azt. Amikor lett pénz, akkor az ember visszafizette. Nem volt családi pótlék, munkanélküliségi segély, gyerekpótlék. Nem volt semmi. A kisemberek rá voltak kényszerülve, hogy hitelbe éljenek. Volt, aki nem adott hitelbe, de az, aki adott hitelbe, az egy kicsit jobban fönn tudta tartani magát.

Az ünnepek idején a zsidó közösségben nem lehetett érezni változást. Divat volt például a tökmagozás. Szombaton délután vagy vasárnap, valaki ha a főutcán végigment, az tele volt tökmaghéjjal, már ilyen időben, mint mostan. A zsidó és a keresztény gyerekek együtt mentek, beszélgettek és sétáltak. A dohányzás tiltva volt, de azért olyan is akadt, és nem is kevés. Otthon tiltva volt, kiment a főutcára, de ott már rágyújtott.

Az élet teljesen megváltozott, amikor ezt a területet Magyarországhoz csatolták [lásd: első bécsi döntés]. Az emberek kétfelé szakadtak. Addig úgy-ahogy egyben voltak, de akkor a törvények, zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] szétszakasztották az embereket. Jöttek, terjesztettek olyan éneket: „Éljen a Szálasi és a Hitler, üssük a zsidókat bikacsökkel!” – ezt énekelték már. Azt, aki gyanús ember volt a szemükben, akkor itt volt internálótábor. Csak Magyarország területén voltak ilyen internálótáborok, ahol dolgozni nem kellett nekik, csak ott kellett lenni. Én is ismertem olyanokat, akiket elvittek oda. Az embereket kezdték behívni kényszermunkára. Először volt kényszermunka, aztán lett munkaszolgálat, és azoknak a nagy részét, amikor kitört a háború, elvitték az első frontra, és ott ki voltak téve kilencven százalékban a halálnak, akiket oda kivittek. Ők voltak az élő pajzs, és velük ásatták a lövészárkokat a katonaság részére. Utána jött a nyilaspárt, ez a nyilaspárt nagyon soknak nem tetszett, nem szimpatizáltak vele. Akadt, aki tényleg olyan eszméből benne volt, de sokan a megélhetés szempontjából léptek be, mert többet kaptak. Bevezették a jegyrendszert [lásd: jegyrendszer Magyarországon], aki benne volt a nyilaspártban, az több lisztet, több cukrot, élelmiszert kapott a jegyekre, mint aki nem volt benne [Tudomásunk szerint a párttagság nem játszott szerepet a jegyre kapható élelmiszerek elosztásában. A zsidók részére 1944 májusában valóban külön élelmiszerjegyet vezettek be, de a rendelkezésünkre álló források alapján nem tudjuk megmondani, milyen eltérések voltak a zsidók és nem zsidók élelmiszer-fejadagjában. – A szerk.]. A zsidó családok a legkevesebbet kapták, a többit aztán úgy bírálták meg a szervek, hogy kinek hogyan.

Engem 1940-ben hívtak be a komáromi Monostori erődbe [A Monostori erőd 1850 és 1871 között épült a Bécset védő komáromi erődrendszer egyik utolsó elemeként. – A szerk.]. Három inggel, három alsónadrággal, hát a saját ruhában vonultam be. Ott voltam bent nyolc-tíz napig. Jött egy rangos őrmester, szakvezető, hogy emberek, kell kimenni a postára. Nem számolta meg az embereket, hogy hányan mentek ki vele. Elmentünk a postára, én azt mondtam, hogy elmegyek haza. „Hát ott a holmid!” Aki elviszi, elviszi. Úgyse fognak sokáig otthon hagyni. Elmentem ki az állomásra, és onnan haza. Több mint fél évig voltam otthon. Nekem volt munkahelyem. Egyik nap megszöktem, de másnap már dolgoztam. Egy ócskásnál – zsidónál – dolgoztam, akinek volt húsz-huszonöt embere, akik járták a falukat, a tanyákat, és összeszedték a papírt, rongyot, és abba a centrumba hordták, ő vette át tőlük. Ez volt a család részére a kereset, hogy tudták értékesíteni egy részét, és volt bevétel is. Ezen a telepen dolgoztam. Hordták be a vasakat. A vasak, az ekék nittekkel voltak összekapcsolva, és azokat kellett előkészíteni. Ebből az öregvasból olyan anyagot tudtak csinálni, hogy a kovácsok úgy tudták használni, mint az új vasat.

Fél évig otthon voltam, újból megkaptam a behívót. „Hol voltál?” „Otthon!” „Hát nekem küldtek behívót, és nem jöttem!” „Hát én arról nem tehetek!” Még egyszer bevonultam Komáromba, ott voltam három hétig. Olyan kiképzést kaptunk, mint a katonák. Sárga karszalagot és katonasapkát is adtak, de civil ruhában voltunk, csak sapkát kaptunk [lásd: muszos ruházat]. Én katonabakancsot kaptam ott, de aztán elvették, mert az kincstári bakancs volt. Mindenki eljött haza cipőért. Cipőért mentem haza, de megint bakancsban jöttem vissza, mert hát nincsen. Nincsen cipőm. Még valameddig meghagyták, de aztán nem tudom… Azt mondták, hogyha nem lesz bakancsom eddig, akkor mezítláb fogok járni, mert elveszik a bakancsom. Úgyhogy aztán kaptam a többiektől bakancsot. Otthonról hozattak, minden hónapban kétkilós csomagokat kaphattunk, de nem postán, hanem személyesen. Átnézték, hogy ki mit visz, és csak úgy engedték be oda a hozzátartozót. Akkor én már nem voltam ott, elkerültem Bánhidára, és ott kaptam meg a bakancsokat.

Komáromban egy fantasztikus mennyiségű föld volt összehordva, és azt kellett eltalicskázni egy másik helyre. Amikor elvittük oda, akkor meg vissza kellett vinni. Semmi munkát kellett végezni addig, amíg ott voltunk. Közben jobbra állsz, hátra arc, balra, bukfenc, feküdj. Zsoldot is kaptunk.

Kábé olyan harminc centiméteres hó esett. Odakerült egy szakaszvezető, bemutatkozott, hogy Kiséry Nagy Ferenc szakaszvezető úr vagyok. Jutason volt kiképzésen [Az első és második világháború között csak az lehetett a magyar honvédségnél altiszt (később tiszthelyettesnek nevezték ezt a rangfokozatot), aki elvégezte a Veszprém vm.-i Jutas pusztán a tiszthelyettesképző iskolát. A tanfolyam kezdetben 4 éves volt (hadapródiskolák), majd 1934-től két éves (de gyorsított módon egy év alatt is el lehetett végezni). – A szerk.], ott, ahol megtanították, hogyan kell a zsidókkal bánni. De ott voltak olyanok is, akik vegyes házasságból származtak, vagy az anyjuk, vagy az apjuk volt zsidó, azoknak fehér karszalagjuk volt [Fehér karszalagot a keresztény vallású zsidók viseltek. – A szerk.]. Az volt a megkülönböztető, akiknek az anyja és az apja is zsidó, azok sárga karszalagot kaptak, aki pedig vegyes, az fehéret. De ugyanazt kellett csinálni nekik is, mint nekünk, csak a szalag változott, de a módszer nem. Jött, volt olyan harminc-negyven centis hó. Ez a Monostori erőd ez egy vár, és akkor futás fel a dombra. Mindenkinek fel kellett menni, és hogy „Lássátok, hogy nem vagyok szadista, feküdni és szánkázni fogunk lefelé!”. Mindenkinek le kellett feküdni, és úgy lecsúszni a dombról. Páran leguggoltak, és úgy jöttek le. „Ezt megtanultam Jutason, hogy a zsidó csal. Én szánkázni mondtam, ti pedig ródliztok. Most futás fel a dombra, és mindenki ródlizni fog lefelé!”

Hogy nem szadista! Sokan a kórházba kerültek, mert eltörött valamijük, kinek a keze, kinek a lába. Ez ott történt, Komáromban, a Monostori erődnél. Van ott egy villanyerőmű, megvan most is. Egy hatalmas nagy tó hűtötte a turbinákat, és akarták emelni a kapacitást, de az a terület kevés volt ahhoz, hogy tudják ezeket a turbinákat… ezeket kellett bővíteni. Kapott mindenki ilyen ásólapátot meg ilyen bányászlapátot. A csillékbe belefért, azt hiszem, négy köb föld, csupa iszapos volt persze, és abba a lapát nem ment belé. Azt kellett dobálni és eltúrni, kábé három-négyszáz métert. Négyen voltak beosztva egy ilyen csilléhez, és ki volt szabva, hogy mennyi idő alatt kellett megrakni. Az, aki meg tudta csinálni, azt tették első csillésnek. Volt olyan is, aki még nemcsak hogy soha nem lapátolt, hanem még nem is látott soha lapátot, azok nem tudták megcsinálni. Azoknak addig kellett kint maradniuk, amíg meg nem csinálták. A katonák őrizték, és addig nem váltották le, amíg meg nem csinálták. Ha voltak ilyen jobb lelkű katonák, akkor kimérte neki, hogy mennyit csinált meg. Volt ilyen szadista katona, akkor addig nem mehetett be, amíg el nem végezte a munkát. Előfordult, hogy éjjel kettőkor ment be, és reggel öt órakor meg ébresztő. Akkor fél óra csukló, torna, futás, meg mindent csináltattak az emberekkel, ülj le, állj fel, feküdj meg hátra feküdj.

Fabarakkokban laktunk. Fával és szénnel tüzeltünk, ugyanis az erőműbe hordták a szenet, akkor hordtak oda is. A kaja nagyon gyenge volt. Hát a katonaságnál ki volt szabva a pénz is és a mennyiség is, úgy mondták, katonai alakulás. Hordtak kaját is havonta csomagban a hozzátartozók, de nekem nem volt miből hogy hordjanak, nem tudtak támogatni.

Bánhidán és Tatán is voltam, oda 1942-ben vittek. Az elavult vasúttalpakat újítottuk fel, a síneket fel kellett szedni, kicserélni a talpakat, és betenni helyette az újakat. Egy szakember nézte, hogy jól csináljuk-e, mert ott jártak a vonatok. Ott nagyon jó dolgunk volt, és akár a háború végéig ott maradtunk volna. Beosztottak mellénk egy jólelkű őrmestert, aki civilben tanítóskodott. „Hagyjátok őket békén, ezek az emberek ingyen annyit dolgoznak.” Meg volt szabva, hogy mennyit kell naponta megcsinálni. Ott sokkal jobb volt a koszt, mert a lakosság is támogatott. Megjöttünk a munkából, ott volt lehetőség a tisztálkodásra, ott nem latrinák voltak, hanem vécék. A latrina egy kiásott gödör volt, mint egy szoba, arra rátettek deszkákat, és csak úgy lehetett menni vécére. Ott Tatán voltak ilyen fa vécék. Tisztálkodni is lehetett. Mikor befejeztük a munkát, megmondta az őrmester: „Levenni a sárga karszalagot, az én felelősségemre!” Mindenki menjen, ahova akar, de kilenc órára mindenkinek bent kell lennie, mert énrám is jöhetnek kilenc óra után ellenőrizni. Senki ne igyon be! Úgy viselkedjetek, hogy ne ismerjen senki rátok, hogy ti munkaszolgálatosok vagytok!”

Kijárhattunk rendesen a faluba, és elég sok zsidó család élt Tatán, akiket felkerestünk, és ők támogattak, ennivalóval és mindennel. Sajnos csak három hónapig maradtunk itt. Aztán hoztak egy másik csoportot vagy mi, de minket visszavittek Bánhidára.

Bánhidán sokkal rosszabbat dolgoztunk. Szénnel fűtötték az erőművet, a kazánokat, és abból folyt le a salak olyan szalagokra. Vastagon ömlött, és az lefolyt a szalag mellé, és ilyen nagy bányászlapátokkal kellett feldobálni. A szalag közelében állandóan folyt a víz. Olyan nagy gőz volt, hogy egymást nemigen láttuk. Balesetek nem történtek, mert úgy álltunk, hogy egymást ne zavarhassuk. Annyi eszük nekik is volt, mert akkor mit csináltak volna annyi salakkal ottan?! Azért kellettünk mi oda, mert a fiatalságból egész negyven-negyvenöt évig behívtak mindenkit katonaságra. És azt, amit a civil emberek ott csináltak, azt nekünk kellett ottan csinálni, ez volt benne a taktika. Ingyen munkaerő, és a civilekkel ezt nem tudták volna megcsináltatni, mert terror volt, de olyan terrort azokkal szemben nem lehetett alkalmazni, amit velünk tudtak.

Bánhidán pár hónap után elvittek bennünket, volt bombázás Győrben. Előtte voltunk több helyen is dolgozni, elvittek oda minket, aztán a munkát befejeztük, megint vissza, Bánhidára, oda pedig vittek másokat, vittek máshová meg a frontra is. Tehát Bánhidáról szortíroztak. Elvittek minket egy tanyára. Ott dolgoztunk mezőgazdasági munkát, a nyolc-tíz kilométerre lévő Vértesszőlősben pedig erdei munkát kellett végezni. Ki volt szabva, hogy mindenkinek mennyi fát kellett kivágnia. Méteres magosra voltak összerakva a fák, ki kellett fűrészelni kézzel, elfűrészelni egy méter hosszúra, ami vastagabb volt, azt kétfelé vagy négyfelé kellett vágni, összerakni mindenkinek két méter magosságig. Négy métert kellett megcsinálni a műszak alatt. Ezt is csináltam.

Győrben romeltakarítást végeztettek velünk, de miránk duplán vigyáztak, hogy ne kerüljünk ki a népek közé, nehogy lássák a népek, hogy mit kell csinálni ottan ingyen. Azokat az épületeket, amiket lebombáztak, szétszedtük, eltakarítottuk. Aztán voltunk három vagy négy helyen, voltam Bábolnán is, a ménestelepen, versenyfutó lovakat tenyésztettek. A földet planíroztuk, mert nem volt rá munkaerő. Azon jártak a vonatok, és ott akadály nem lehetett. Az egyik katona: „Lapátolsz, lapátolsz?” Én meg: „Ahol én lapátolok, ott biztosan ki fog siklani a vonat!” Mentem kihallgatásra, meg kellett mondani, hogy mit csináltam, utána becsuktak, börtönfélébe. Estére kihallgatásra vittek. Eljárt a szám, azt mondtam. „Mész a börtönbe.” Olyan mindegy volt, hogy ott alszok a földön vagy a börtönben. Átvettek a börtönbe. „Ülj le! Ettél valamit?” Hoztak újból vacsorát, reggel pedig reggelit, ott ágyban feküdtem, ott meg, ahol voltam, ott kint, csak szalma volt alattunk a földön. Úgyhogy megfogadtam, amíg ott leszünk, az biztos, hogy börtönben leszek, olyan dolgom volt! Reggeliztem duplán, ott reggeliztem, bent reggeliztem. Bevittek este, ottan kaptam enni, és ezek is hoztak enni, nem is tudtam megenni, amennyit adtak enni. Amíg ott voltam, addig ott voltam börtönben. Azt mondták, hogy te úgy szeretsz börtönbe lenni!? Nem mindegy, hogy hol fekszek? Ha megmondtam volna, akkor többen is utánoztak volna. Nagyon helyes emberek dolgoztak ottan, voltak, aki uniformisban, de akadtak civilek is ottan. „Szólj, ha éhes vagy, itt nem kell koplalni nálunk!”

Bábolnáról, nem is jut eszembe ennek a mezővárosnak a neve… szintén ilyen munkákat végeztünk. Jaj, ottan csináltak kint az állomáson egy hatalmas nagy víztartályt. Úgy mondták, hogy szögecselés. Egy ember alulról, egy vastag vassal nyomta. Én fölülről bementem a tartályba, nyomtam rá a vasat fölülről. Ott olyan zörgés volt, hogy az egész mezővárosban hallották, ezért mondták, hogy szögecselés. Én ott dolgoztam a mellett az ember mellett.

Szabadságra Bánhidáról mentem. Meghallottuk, hogy lehet kiírni aratási szabadságot, de hivatalos igazolványt kellett vinni arról, hogy tényleg aratáson részt vett, mert ha nem vitt, akkor egyenesen, mikor visszajött, akkor menetszázad, és vitték ki mindjárt a frontra. Itt volt egy ilyen hentes, és gazdálkodott. Széhel Ernőnek hívták. Kellett neki mezőgazdaságba a munkaerő, mert az emberei nagy része katona volt. „Széhel úr, itt vagyok Bánhidán katona, egy hónapos aratási szabadságra akarok jönni. Milyen munkát tud adni?” „Válogathatsz! Kaszálni tudsz?” Hát mondom: „Úgy nem tudok kaszálni, hogy odaálljak a kaszások közé, de kötözni azt tudok!” Azt mondja: „Az jobban kell, mint a kaszás!” Meg lettem tanítva két kasza után, amit ketten kaszáltak, hogy kötözzem be. Ezt csináltam reggeltől, amint kezdett világosodni, máris ébresztő, és ki kellett menni köteleket verni, amiket nappal elhasználtak. Nemcsak én csináltam, hanem a kaszások is csinálták ezt. Meg lettem tanítva pár nap után úgy kötözni, mintha egész életemben azt csináltam volna. Ha az ember akar, akkor sok mindent meg tud csinálni.

A munkaszolgálatból 1944-ben kerültem a koncentrációs táborba. Sikerült Bánhidáról megszöknöm, az volt nekünk a központ, oda vittek mindig vissza bennünket. Jöttek a magyar csendőrök és karszalaggal a nyilasok. Körülvették a tábort, nem a gettóba, hanem egyenesen ki a vasútra, és ki a táborba. Sikerült eljönnöm ide, Dunaszerdahelyre. Kimentem a vasútállomásra, volt annyi pénzem, mert adtak zsoldot, húsz fillért naponta, és én azt a pénzt nem költöttem el, hanem mindig elraktam. Megvettem a jegyet, kimentem az állomásra, nézem, aki adta a jegyet, az sárga karszalagot viselt, az is zsidó volt, de nem tudta, úgy látszik, odaadta a jegyet, jött a vonat… Megszöktem, le a karszalagot… Először Komáromba mentem, ott át kellett szállni, akkor már nem volt szlovák és magyar Komárom, de ellenőrzés még volt. Szerencsére senki se nézett ott engemet, de [Duna]Szerdahelyen mindjárt elkaptak. Egy nyilas, Bokros Lacinak hívták. Gyerekkoromtól ismertem. Egy utcában laktunk. Nem mondhatom, hogy barátom volt, de ismertük egymást. „Szerencséd van, hogy ismerlek, mert különben ott lógnál az akasztófán!“ Be a gettóba. Nem is tudtam találkozni a szüleimmel, külön vittek el bennünket. A szüleimet egy évvel az aratási szabadság előtt láttam utoljára.

A gettó a zsidó templomnál, a Teleki utcában és a Rózsa utcában volt. Kint az utcán, ki hol tudott, ott laktunk. Nem lettek kiürítve a házak, ott nem volt annyi lakás. Ki hol tudott, ott feküdt le. Kábé két hétig voltak az emberek a gettóban, az orvosi ellátásról a zsidó orvosok gondoskodtak, már ahogy tudtak. Ott nem lehetett mászkálni… Nem tudtam ott találkozni a szüleimmel. El volt osztva részekre, a katonaság és főleg ezek a nyilasok vigyáztak. A férfiak és a nők keverve voltak. A gettóból nem járt dolgozni senki. Szigorúbb fegyelem volt a gettóban, mint a munkaszolgálatnál. Napra nem emlékszem, de a dátum megvan nekem pontosan, hogy mikor lettek bevagonírozva a szüleim. 1944. június tizennegyedikén rakták be őket a vagonba… Júniusban lettek bevagonírozva. Tudták, de hogy hová viszik… Többszörre lett kiürítve az egész gettó… nem fértek be az emberek a vagonba. Nem tudom, hányan voltak a gettóban, talán több, mint kétezer [lásd: Dunaszerdahely].

A második transzporttal mentem Auschwitzba. Az út négy-öt napig tartott, éjjel-nappal ment a vonat. Körülbelül nyolcvan-száz ember volt a vagonban, ott nem volt hely leülni senkinek, és sokan meghaltak. Amikor megérkeztünk Osvienčinbe, ott állt doktor Mengele, az osztotta szét az embereket. Aki gyerekkel érkezett, azt egyenesen úgy mondták, hogy fürödni mennek, de víz helyett gázt engedtek. Sokan, ha a gyerekeket nem vitték volna magukkal, akkor megmenekülhettek volna, csak hát aki gyerekkel volt, az a gyerekkel együtt… A fiatalok külön és munkára, kit-kit hová. Volt, aki a halottakat szedte össze, és kétkerekűvel vitte a kemencébe, utána őket magukat rakták be a kemencébe.

Nekem az volt a beosztásom, hogy ahova jártak be a vonatok, az tele volt gyommal és mindennel. Kaptam egy csákányt, és avval csákányoztam, és lapátoltam ki a gyomokat, szemetet a sínek közül. Auschwitzban, azt hiszem, hogy hat vagy hét hónapig maradtam, utána ismét bevagoníroztak. Nem tudom, hova vittek. Aki még tudott dolgozni, azokat vitték egy fegyvergyárba dolgozni, töltényeket kellett csinálni és ilyesmit. Jártam ott dolgozni, míg nem mentem tönkre. Nem emlékszem a felszabadítás napjára, mert én lefogytam ott harminchat kilóra, és a gondolkodási képességem sérült. Azt tudom, hogy az oroszok szabadították fel a tábort. Egy orosz nő vitt engem el. Akiről látta, hogy még lehet belőle ember, azokat szedte ki, és vitte el, nem csak engemet.

Én nem jöhettem haza mindjárt a lágerból, mert annyira tönkre voltam menve, hogy egy orosz nő, Ritának hívták, ő vitt el Pestre. Rita egy bevonult orvosnő volt. Pestről Jászberénybe és Jászberényből Máramarosszigetre mentem. Mivel Jászberényben nem kaptam meg azt a kezelést, amit ő elvárt, elvitetett Máramarosszigetre, a gyűjtőtáborba. Azonban hogy mikor és hogyan kerültem oda, azt nem tudom. Jászberényben átadott engem egy orosz főhadnagynak, akit Silbermannak hívtak. Nem tudom, hogy zsidó volt-e vagy sem, nem beszélt róla.

Silberman kísért el Máramarosszigetre, együtt jött velem a vonaton. Arra már emlékszem, kicsikét már kezdtem észhez térni. Harminchat kilót nyomtam. Máramarosszigeten volt egy láger, állandóan egymillió fogoly tartózkodott, magyar katonák, németek, hadifoglyok… , ők voltak itt. Onnan szortírozták, hogy ki megy Szibériába, ki megy ide, ki oda. A részlegek el voltak kerítve tüskésdrót kerítéssel, de biztos volt ott több zsidó is, nem csak én. Hasonló volt, mint a láger, csak avval a differenciával, hogy ott adtak mindennap enni burizst. Ez olyan árpa, amit ha megfőztek, akkor szétfakadt [A burizs étkezési célra használt nyers, hántolt búza. – A szerk.]. Abból adtak mindenkinek, úgyhogy éhen nem kellett ott meghalni. Azt adták reggel, délben, azt adták este. Burizsnak hívták. Máramarosszigeten a lágerban, amikor lóhúst kaptunk enni, akkor az ünnep volt. A döglött lovakat nem ásták el, hanem levágták, és hozzákeverték ehhez a burizshoz. Akkor örült mindenki, hogy van benne egy kis hús is. Az oroszok vigyáztak ránk, az orosz katonaság.

Bekerült az orosz táborba egy tizenhat-tizenhét éves magyar fiúgyerek. Ott volt az utcán, amikor szedték össze az embereket. Létezett egy kvóta, hogy mennyi embert kell a lágerba elvinni. Mentek az utcán, és szedték, hogy legyen meg a létszám [lásd: málenkij robot]. Nem beszéltek róla, de volt. A gyerek elkezdett sírni. Kérdem, miért sírsz, ki bántott? Mondja: „Az az orosz ellopta a késemet.” Szlovákul magyaráztam az egyik orosznak, mi történt. Mondja a tolvajnak: „Add ide a kést!” „Nincsen.” „Add ide a kést, addig…” „Nincs nálam.” A zsebében volt a kés. Elővette, és odaadta a gyereknek. A katona kivette a pisztolyát, és lelőtte a társát. Az egyik orosz a másikat. „Itt van, Sztálin azt mondta, hogy nem szabad a fogolytól semmit elvenni! Te elvetted tőle, nem vagy katona, mert a Sztálin ezt mondta.” Ennyire fanatikusak voltak. Sokan azt gondolták, hogy amit a Sztálin mondott, a jó Istenke súgta meg neki.

Bent a lágerban volt egy részleg, ahol kezelték a betegeket. Rita intézte el, hogy engem ott gyógyítottak. Ismert vagy megismert egy zsidó családot, akik gyógyszertárosok voltak, és onnan hordott orvosságot meg ennivalót is. Amikor már annyira magamhoz tértem, hozott nekem reggelit, ebédet, vacsorát. Ott állt, amíg meg nem ettem, nehogy akik ott feküdtek, elvegyék tőlem. Aztán kivitt engem oda a gyógyszerészekhez. Azok is zsidók voltak, csak visszatértek. Azok aztán törődtek velem nagyon. Tőlük kerültem vissza. Silberman egészen Budapestig kísért. Azokat a hadifoglyokat, akik már teljesen tönkrementek, azokat küldték haza, hogy ne ott haljanak meg Oroszországban. A hetven-nyolcvan százalékuk otthon halt meg, és nem az orosz lágerban. Ebben olyan taktika is lehetett náluk, hogy hazaengedik a foglyokat. Hát csak ilyeneket engedtek haza, akiket már semmiféle munkára nem tudtak használni, mert annyira tönkrementek a fronton. Budapestről aztán egészen Komáromig a vonat tetején utaztam, mert úgy tömve volt a vonat, hogy nem volt hely. Úgy októberban, ősszel mentem el a lágerból.

Amikor visszakerültem Dunaszerdahelyre, nem tudtam, hogy ki él, s ki nem. Honnan is tudhattam volna, akkor még nem volt mobiltelefon, se ilyen telefon, és írni se lehetett, mert akkor a posta se működött mindjárt a háború után. Mikor megjöttem, találkoztam az ismerősökkel, megérdeklődtem, hogy ki van otthon. Mondták, hogy három lánytestvérem megjött, megmutatták, hol laknak. A lányok persze nem tudták, hogy megérkeztem. Elmentem oda. Még ágyuk se volt szegényeknek. Akkor aztán össze kezdtem szedni ágyakat. A házban nem volt semmi berendezés. Abban a házban, ahol a testvéreim laktak, ott az oroszok lovakat tartottak. Ki lett takarítva, hát amennyire ki lett takarítva, és azt a lakást adták akkor.

Az első pénzt nemsokára megkerestem. Ahogy Komárom [Komarno] felé megyünk, van egy malom. A malmost Kuczinak hívták. A szülei Léva mellett, Nagykálnán laktak. Bent voltak még az oroszok, és hallottam, hogy ez a Kuczi a szüleihez küldene Nagykálnára egy pár lovat és egy disznót. A szülei ott gazdálkodtak, de a lovaikat elvették az oroszok, ezért akarta nekik elküldeni. De nem tudott találni senkit, aki elvinné. Elmentem a Kuczi után, hogy elmennék velük. Itt állok minden pénz nélkül, nem akarok senkitől se kérni. Jaj, nagyon örült neki. Mondtam, írja föl a falukat, hogy melyiken megyek keresztül, mert soha az életemben nem voltam Nagykálnán. Jó, jöjjek egy óra múlva, és fel lesz írva. Jöttem egy óra múlva. Estefelé befogtuk a lovakat, megetette őket, és elindultam. Azt mondta, hogyha az oroszok elveszik esetleg a disznót, ne csináljak gondot belőle. Háború után van, sok az orosz itten, éhesek. Ők is úgy voltak, hogy hol kaptak enni, hol nem. Egész éjjel mentem, csak egyszer álltam meg etetni, itatni egy óra hosszig. A biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy Nagykálnára jól megyek-e. Igen, csak menjek. A falu elején már vártak, mert megtelefonálták a községházára, hogy már elindultam. Elvittem a disznót és a lovakat. Reggel úgy öt óra-fél hatkor már Nagykálnán voltam. Rögtön lefürödni küldtek, enni és lefeküdni. Rendesek voltak.

Vonattal akartam visszajönni. Délig aludtam, pihentem, hogy majd vonattal elmegyek vissza. Vonat? Csak holnap tíz óra felé megy a vonat. Hát elindultam vissza gyalog. De földutakon hamarabb is el lehet jutni vissza, ezért aztán azon mentem. Nádszegen jött egy ember lovas kocsin, és az engemet elvitt egész Csallóközkürtig, onnan gyalog haza. Ez volt az első pénz, amit kerestem. Kuczi nagyon gavallér volt. Azt mondta, hogy menjek el másnap. Adott kenyérlisztet, mindenféle lisztet, ne hagyjam elfogyni, csak menjek nyugodtan, hogy mindig fog adni. Egy darabig nem is mentem, és maga jött, hogy miért nem jövök lisztért, hogy csináljak magamnak pénzt belőle. Hát a testvéreim adtak is el belőle. Ebből meg takarításból, házimunkákból, vasalásból tartották el magukat. Akkor még nem villanyvasaló volt, hanem szenes.

Az első munkahelyem, ahol állandó fizetést kaptam, a Löwinger Fülöp zsidónál volt. Tollal, bőrrel, ilyesmikkel kereskedett. Nagymagyaron nagyon sok a cigány, java százalékuk olyasmikkel foglalkozott, hogy biciklikkel járták a falukat, és felvásárolták a holmikat, amiket aztán a Löwingernél leadtak. Én vettem át. Valameddig nála dolgoztam.

Aztán Dunaszerdahelyre mentem dolgozni, a lekvárgyárba, de ott nemcsak lekvárt, hanem kompótokat is gyártottak. Fel is vettek. Akkor nem voltak raktárok, pár vagon konzervet az udvaron tároltak. Az igazgató Horváth nevezetű volt. Az lesz a feladatod, hogy egy amerikai gyártmányú autóval addig mész, amíg nem találsz olyan raktárokat a falukon, ahol ezt az árut tárolhatnánk. Innen el kell vitetni, mert ennek a hetven százaléka itt kint meg fog romolni. Vásároljuk a gyümölcsöt, a cukrot és a munkát, és itt kint tönkremegy. Hajtásim nem volt, jogosítványom, de vezetni tudtam. Egyszer beültem az autóba, és tudtam. Több faluban találtam ilyen helyiségeket, egy hónapon belül kiürült az udvar, mindent elhelyeztem. Akkor még dohányt is termeltek. Csallóközkürtön volt egy nagy dohányszárító, de ott a dohányt már nem termelték. Megbeszéltem, kiadták, és pár vagon áru elment. Akkor nem kellett félni, hogy betörnek. Deszkából épült, be volt zárva, de senki nem bántotta.

A konzervgyárban, ahogy megkezdődik a cseresznyeszezon, sok munkaerő kell. Jött a meggy, a barack és a többi gyümölcsök, akkor kellett a munkaerő, és sokat kellett felvenni. Amikor a szezon vége volt, akkor meg el kellett az embereket bocsátani. Felvenni könnyű volt az embereket, mert mindenki örült a munkának. De amikor el kellett bocsátani, akkor ez rettentő csúnya, undorító munka volt. Mindenkinek külön személyesen megmondták, hogy ez szezonmunka, és ha vége, akkor innen menni kell, mégis elég sok akadt, aki ezt nem tudta megérteni. A gyárban csak kevés munkás maradt, a raktárban meg ilyesmiknél. Az embernek az akaratán kívül is a sok ember előtt rossznak vagy kellemetlenné kellett tettetni magát.

Ott dolgoztam, nagyon kevés [duna]szerdahelyi volt a gyárban alkalmazásban. Nagyudvard, Mad, ezekből a községekből jártak be. A nemzeti bizottságok is közben kezdtek megalakulni, és más igazgató is került a gyárba. Behívatott, hogy kapott a párttól meg mit tudom én, a járástól ilyen felhívást, hogy dunaszerdahelyieket mint képviselőt a nemzeti bizottságba tegyenek. Mondom, engemet hagyjatok békén. De hát elég [duna]szerdahelyi van itten, talán tíz-tizenkettő, akik mivel idősebbek, azokat már nem. Neked kell, így meggyőztek. Akkor betettek Dunaszerdahelyen képviselőnek.

Jött a funkció, beosztás, mást javasoltak elnöknek, titkárnak, alelnöknek. Az egyik, aki elvállalta a titkárságot, az utolsó percben lemondta, hogy neki megvan a szakmája mint borbély. A magyarországi áttelepült Sever lett az elnök, Németh az alelnök, én meg a titkár annak dacára, hogy nem akartam.

Nem egészen négy évig voltam a városi képviselőség tagja. Aztán jöttek a választások, és engem is javasoltak, mert sok mindent csináltunk [Duna]Szerdahelyen – házelosztás, építkezések… Nem az én ügyességem, de akkor kezdett alakulni a város, és megadták a lehetőséget, persze nem azért, hogy lángész lettem volna. Egy másik párttitkárt tettek ide. Behívatott, hogy neki lakás kell. „Miért nekem mondja, én nem vagyok lakásbizottság, én nem adok senkinek, ott van a bizottság.” „Te fogod intézni!”, kemény diktátor volt. Kinézett magának egy lakást, az állatorvosé volt az a ház. „Kirakatni!” Mondom, én erre a funkcióra nem jelentkeztem, nem akartam elvállalni. „De neked muszáj kirakni, én oda akarok menni!” És behívatta a járási ügyészt, hogy együtt kell csinálnunk. Nem volt más kiút. Itt volt „komunálny podnik”, aki a várostisztítást végezte, odarendeltük a lovas kocsikat, fölrakatni az állatorvost, és ki vele a Mihályfalu kolóniába. Akié volt a ház, megsúgtam neki, hogy menjen föl a kerületi nemzeti bizottságra, és azt is megmondtam, hogy kihez. Adja be a panaszt, hogy magát a saját házából kirakták. Azok lejönnek, és rendet raknak. Rögtön ment a legközelebbi vonattal Pozsonyba. Másnap már itt is voltak: „Milyen jogcímen, Kugler, a saját házából?!” Valamit megtudott, így le lettem váltva a nemzeti bizottság titkárának funkciójából. Ő leváltatott. Számít ez, elmegyek vissza a gyárba dolgozni. Akármilyen munkát, amit kapok, azt elvállalom. Betettek raktárosnak. Örültem neki, nem kell rosszat csinálni. Nem tetszett nekem ebben a funkcióban.

A nemzeti bizottsághoz tartoztak a jéerdék [lásd: JRD] is. A jéerdével is törődni kellett. [Duna]Szerdahelyen a jéerdé mindenféle összeszedett népségekből állt, talán ha tíz olyan ember akadt, aki földműveléssel foglalkozott. Akik földművesek voltak, azok elmentek Pozsonyba dolgozni meg máshová, gyárakba. Szedett-vedett emberekkel szövetkezetet csinálni… Azzal is törődni, mert az elnök Magyarországról települt át ide, és azt tartotta, hogy fütyülök rá, van nekem nagy udvarom, a kertem két hektáros, ott kitermeljük a zöldséget, megélek én abból, nem kell nekem elnöknek lenni. Ezért rám szakadt sok minden, ami nem… úgyhogy menekültem onnan. Szóval mást is kellett csinálni, mint ami a beosztásom volt.

Már a konzervgyárban dolgoztam, szerettem azt a munkát. Voltak ilyen kártyák, itt kiment az áru, bement az áru, csak vigyázni kellett, és nem volt probléma. Jöttek két vagy három nap múlva a kerületi pártbizottságból, behívattak. Jelen volt a vezető párttitkár is és a Kugler elvtárs. „Te nem nemzeti bizottsági funkciót érdemelsz, hanem leszel a járási Vöröskereszt titkára.” Mondom: „Ezt nem, nekem megvan a munkám! Mit akartok tőlem? Szálljanak már le rólam! Én nem kértem funkciót, nekem megvan a munkám!” „Nem, neked annak kell lenni!” Győzködtek olyan két-három órát, aztán felküldtek Pozsonyba a kerületi Vöröskereszt titkárához, az megkérdezte, hogy miért akarok a járási Vöröskereszt titkára lenni? „Én nem akarok lenni, engem ide küldtek.” „Az kettő, hogy akarok-e lenni vagy küldenek. Akkor az leszel.”

Abszolút fogalmam se volt róla, hogy mi az a Vöröskereszt. Nem is akartam menni. Valamennyire ugyan kellett volna, hogy ismerjem, de nem volt hol. A járási bíróság elnöke, a doktor Kubík, aki a járási Vöröskeresztnek volt a tiszteletbeli elnöke, ő tanított meg engem arra, hogy mi is a feladata a Vöröskeresztnek. Szívből-lélekből, díjmentesen végezte a munkát hosszú éveken keresztül. Később már sok mindenről egyedül kellett döntenem, és meg kellett tanulnom sok mindent. Nem azt mondom, hogy tudtam, de megtanultam. Így voltam én a járási Vöröskereszt titkára hét vagy nyolc évig.

Pénzügyi dolgokat is intéztem, tagsági ügyeket, híradókat kellett szervezni. Egészségügyi csoportokat szerveztünk, akikkel gyakorolni jártunk, ezt az orvosok végezték, de az én irányításommal. A Vöröskereszt járási elnökségének doktor Kubík volt az elnöke, én voltam a titkár, a kórház igazgatója pedig az alelnök. Hetven százalékban az orvosok voltak ebben az elnökségben, ami fantasztikus előny volt, nem a járási Vöröskeresztnek, hanem az egész ország részére. Minden orvos hétfőtől péntekig minden este orvosi előadásokat tartott. A szlovák falukba szlovák orvosok jártak, a magyar falukba magyar orvosok. Doktor Dóka, a kórház igazgatója a legtöbbet járt ki.

Az előadások az elsősegélyadásról szóltak. Annyian jártak, hogy sokszor nem fértek el a kultúrházban az emberek. Behívattak a kerületre, hogy két községben még nincs abszolút szervezet, hogy ezt meg kell szervezni. Volt egy orvos, doktor Baltazár. Mondtam neki, gyere ki velem Medvére, ott még nincs Vöröskereszt szervezet. Már voltam kint többször, de valahogy nincs a nemzeti bizottságon akarat. Kimegyek én, annyit tudok magyarul. Az előadás olyanra sikeredett, mint a vidámszínház. Humoros előadást tartott, nem fértek el a népek az iskolában. Rögtön megszerveztük a vezetőséget. Kilencven tag jelentkezett. Doktor Baltazár nem tudott magyarul. Ott, Medvén megtanult magyarul, és magyarul tartotta az előadást.

A másik községben is sikerült, ott doktor Regőczi, a női prímář [főorvos] volt. Mondom neki, hogy szeretném, ha kijönne oda. Két napig hirdették, hogy jön doktor Regőczi, női orvosprímář, aki tud, jöjjön el az előadásra. Fantasztikus, hogy mennyi ember jött el. Rögtön sikerült. Meglett a helybeli vezetőség, tagság, és be lett jelentve, hogy a dunaszerdahelyi járásban nincs olyan község, nincs olyan tanya, ahol ne lenne Vöröskereszt szervezet. És volt Prágában ilyen országos Vöröskereszt kongresszus a hetvenes években. Doktor Kubíkkal voltunk ottan, azon a kongresszuson. Mi öt kitüntetést vettünk át, mint a legjobb járás az országban. Hát a Kubík örömében nem tudta, hogy mit csináljon.

Olyan hét vagy nyolc évig maradtam a Vöröskeresztnél. Azért mentem el, mert annyira a szívemen viseltem már, hogy elkezdtem hétfőn reggel fél nyolckor, és befejeztem este tizenegy órakor vagy féltizenkettőkor, mert minden este volt vagy gyűlés, vagy orvosi előadás. Úgyhogy a családot nem sokat láttam. Tanyákra is jártunk ki, egészségügyi filmeket vetítettünk. Két egészségügyben képzett nővérrel jártunk. Vetítettük a filmet, és a nővér magyarázta a népnek. Mindig két helyre mentünk. Olyan helyekre mentünk főleg, ahová az orvosokat nem volt érdemes kivinni, tanyákra, oda mentünk ilyen filmekkel. Az egyik nővért letettük az egyik tanyán, a másikkal elmentem a másik helyre. Végeztünk, akkor elmentünk vissza érte, és gyerünk haza.

Egy évig ment a vita, mert nem akartak elengedni a kerületről, hogy inkább adnak rendkívüli jutalmakat, meg mit tudom, miket, csak hogy maradjak. A Jednota igazgatója, a Házi már nagyon hívott két éve, hogy menjek oda, mert az, aki ottan van, az alkoholista. Annyi veszekedés után végre lesz helyette valaki, az alkoholistát pedig meneszti. Ad neki olyan beosztást, hogy azt nem fogja vállalni. Végre amikor elengedtek, elmentem a Jednotába dolgozni. Nagyon rendes volt a Házi. Vitt magával mindenfelé, magyarázta, hogy mi a Jednotának a feladata, küldetése és a beosztásomnak a fő feladatai. Azt a munkát nagyon megszerettem a Jednotánál. Jó kollektíva volt. Minden egyes vezetőnek volt úgynevezett dozorný výbora [felügyelőbizottsága], és oda kellett kimenni ezeknek a gyűlésekre. Ezt nekem kellett beosztani. Ha valaki azt mondta, hogy nem megyek ki, akkor jó, nem kötelező kimenni, de nem javasoltam se odmenára [jutalomra], se semmire. Így aztán kimentek, ilyen fegyver volt a kezemben. Megszerettem ezt a munkát, jó kollektíva volt, olyan volt, mint a család.

A közelben volt itten ilyen tanyavilág, a Jánostelep mezőgazdasági üzem és Lapogós. Egy intézet, ahol negyvenkét lakó élt. Akadt köztük normális, és volt közöttük olyan… Az egy tanyavilág ottan. Engemet javasoltak, hogy én legyek ott vezető, mert az akkori vezető, akinek hentes volt a szakmája, az fütyült rá. Annak fontosabb volt az üzlete Ekecsen. Az intézet el van hanyagolva, ott se a lakókkal, se semmivel nem törődnek, minden tönkrement. A lakókat nem lehet széjjel engedni, mert nincs hova tenni az embereket. Behívatott a járási nemzeti bizottság elnöke, hogy kiveszünk a Jednotából fél évre. Hát betettek oda mint igazgatót.

A feleségemmel, Klárával itt, Dunaszerdahelyen ismerkedtem meg. Klára budapesti származású volt. A háború után elkerült a húgával Lévára, de ott nem tudott elhelyezkedni. Hallotta, hogy itt van rá lehetőség, azért idejött, és el is helyezkedett. Én pedig éppen ahhoz a borbélyhoz jártam nyiratkozni, és úgy ismerkedtem meg vele. Az esküvőt 1949-ben vagy 1950-ben tartottuk meg Dunaszerdahelyen. Két fiunk született, Ferenc és Vilmos. Vilmos Pozsonyban él három családjával. Ferenc egyedülálló. Dolgozik mint tánckoreográfus.

Amíg munkába jártam, nem volt nagyon sok szabadidőm. Dunaszerdahelyen volt futballcsapat, és minden héten kint voltam a mérkőzésen, de a színházat is szerettem. Akkor még játszottak színdarabokat. Komáromból is jöttek, de itt is volt egy színjátszó csoport, volt rá lehetőség. A demokrácia elvette az emberek kedvét, most már nincsen semmi. Hát van színdarab Dunaszerdahelyen? Nincsen. Énekkar van, ezt is a kultúrház szervezi, hogy járnak ki a községekre, városokba. Olyan húsz-huszonkét tagja van. De nem pénzért csinálják, hanem hobbiból.

Én nem akartam kivándorolni, volt munkám, kerestem. Annak dacára, hogy újonnan kellett kezdenem, annyit kerestem, hogy meg tudtam belőle normálisan élni. Nem ittam, nem dohányoztam, és nem csavarogtam, így senkire nem kellett rászorulnom. Saját magam fönntartottam, és akkor mindjárt fogadalmat tettem, hogy nincs az a sok, és nincs az a kevés, ami el ne fogyna. Minden hónapban betettem a bankba ötven-száz-kétszáz koronát, hogy legyen rezervám, hogy legyen mihez hozzányúlnom.

A háború után a hitközség életében annyira vettem részt, hogy mindig elmentem, amikor volt valami ünnep, ha valaki meghalt, ha imádkozni kellett. Sőt az is előfordult, hogy volt egy ember, alkoholista, és ott, ahol volt a zsidó templom, azzal szemben van egy vendéglő. Amikor ment a vendéglőbe, akkor meglátott, hogy megyek a templomba. Ment másnap a Ferenceihez, ő volt a vezető párttitkár: „Olyat mondok neked, hogy kinyúlsz!” „Mi az?” „Láttam a Brandlit, hogy a templomba ment!” Azt mondta a Ferencei: „Mi rosszat csinált avval? Ő legalább a templomba ment, de te meg a kocsmába jársz, ő meg nem jár kocsmába, és nem potyázik úgy, mint te, hogy ottan fizessenek neked, hogy te ingyen szlopálj. Azt meg senki nem mondta rá, hogy kocsmába járt, és hogy fizessenek neki, mert inni akar! Avval semmi hibát nem csinál, hogy elmegy a templomba. Te csak törődjél magaddal, ne avval, hogy ő elmegy a templomba!” Ferenceinek az egyik tanácsadója bent volt, amikor ez történt, és már másnap elmondta, hogy mi volt. Én végettem mondjanak, amit akarnak. Engem ha hívnak, akkor megyek. Addig, amíg egészségem van, addig nekem nem kell félnem, mert aki dolgozni akar, az meg tud élni.

Amikor visszajöttem, még háromszor behívtak katonaságra. Mikor visszajöttem, soha többé még katonasapkát se akartam látni, nem még uniformist. Itthon voltam egy évig, és csak kaptam behívót Liptovský Mikulášra. Nem lehet mondani, hogy nem. Liptovský Mikulášon beöltöztettek, onnan elvittek Oremlázra. Oremláz ez olyan hegyes vidék. Éjjel elég gyakran esett az eső, gombát jártam ki szedni. Annyi gombát szedtem, hogy mindig hoztam haza két-három kilót. Itt kiképzőtábor volt azoknak, akik magyaroknál ilyen hadi intézményeken voltak beosztva, azokat átképezték a régi Csehszlovákiában mint csehszlovák katonát. Három hónapig voltam katonaságon, de minden kéthétben lehetett kapni szabadságot. Péntektől hétfőn reggelig. A munkahelyről elengedtek, nem lehetett probléma, mert rendelet jött arról, hogy a rendes fizetést kell adni, és a katonaságon pedig a rendes zsoldot. A fizetésem, amit kaptam, ment a bankba. Először 1946-ban voltam, aztán negyvenhétben Libaván, harmadszor Szeredben. Libaván és Oremlázon sokkal jobb volt, mint Szeredben. Ott nem volt olyan szigorúság.

1948-ban az események [lásd: Slánský-per] engem abszolút nem érdekeltek. Engemet csak egy érdekelt, hogy munkám legyen, és tudjak úgy keresni, hogy senkire ne kelljen rászorulnom. Abban az időben rengeteget ismertem, akiket elhurcoltak. Aki nem akart menni, azt kényszerítették. Voltak emberek, akik nagyon jól érezték magukat, gazdálkodtak, foglalkoztak. Mindenki, aki dolgozni akart, az megtalálta a formáját a megélhetésnek, és annyira jobban tetszett az a korszak, mint a mostani korszak, mert akkor nem volt maffia, illetve nem volt becsapás, nem becsapás, mert az más, mint amikor valakinek az életére törnek. Az életükre ugyan nem törtek, de megfogták az embereket, mert nem tetszett az arcuk, és azért elvitték őket Csehországba. És elég sokat elvittek, kisebb embereket, akik nem jöttek többé vissza. Visszajöhettek volna, mert a Gottwaldék, amikor belépett, neki az volt az első dolga, hogy ezeknek az embereknek megadta az egyenjogúságot, egyenjogú állampolgárnak kellett tekinteni őket. Akadt, aki… elég sokan visszajöttek, de aki ott a cseheknél jobban meg tudta keresni a kenyerét, mint itt a síkságon, az nem. Bekerültek az üzemekbe, meg ilyen helyen dolgoztak. Ott a kereseti lehetőség olyan húsz-huszonöt százalékkal volt jobb, mint itt, Szlovákiában.

Az 1968-as év [lásd: Prágai tavasz] már jobban érintett, akkor csúnya politika volt, a nézetgyűlölet kora. A Beneš-korszak is ronda volt, amikor elhurcolták innen az embereket Csehországba. Amikor az oroszok bejöttek, nem tetszett. Attól tartott a nép, ugyanis olyan hangulat uralkodott, hogy az itteni vezetők nagy részét leváltják, és az oroszok fogják elfoglalni a helyüket. Ilyen hírek keringtek az emberek között, félelmet keltettek az emberek lelki világában. Az egzisztenciájukat féltették.

A kommunizmus alatt nyíltan nem volt antiszemitizmus… Akadtak olyanok, hogy nem azért léptek be a kommunista pártba, mert ideológiailag meg voltak győződve, hogy az jobb, mint más, de hogy érvényesülni tudjanak. Az, aki benne volt a kommunista pártban, azt nem tudták kirúgni, mert a kommunista párt megvédte. Mondhatom, hogy a hatvan-hetven százaléka ezért lépett be. Megfizette minden hónapban a tagsági díjat, amikor valakinek útban volt, akkor a kommunista pártnak ezt le kellett tárgyalni, hogy nem talált olyasmit, akkor hagyjátok békében, hagyjátok békén.

Az 1989-es fordulat [lásd: Bársonyos forradalom] után a nép nagy része mind félt, mert tudatában voltak az emberek, hogy csak az oroszoknak lehet köszönni azt, hogy innen a németeket kiverték. Ezt mindenki tudta, mert evvel foglalkoztak. Ha az oroszok nem csinálják, akkor a németeket a nyugati államok nem tudták volna kiverni, és nem is akarták. Ez volt az ideológia vagy mondás. 1989 nem tetszett, főleg az itten élő magyaroknak, mert olyan hangulat volt itt, hogy a magyarokat… Volt ilyen jelszó, hogy a magyarokat a Dunántúlra. Az akkori politikusok terjesztették ezt a hangulatot. A népség mit tudott terjeszteni?!

Magyarellenes akciók, tüntetések is voltak Dunaszerdahelyen. Ezek a szélsőséges erők, én nem is a fiatalokat okolom, mert azok még nagyon fiatalok voltak, és ezeket könnyű volt felhergelni. Mentek az emberek a vonatban, és kidobták őket, hogy a magyarok nem utazhatnak a vonatban. Ez 1989 után volt. Nem a fiatalokat okoltam, hanem azokat, akik erre hecceltek. Akkor volt egy ünnepély Bratislavában, sokan megjelentek ottan, és nyíltan kiabálták, hogy „Maďari za Dunaj!” A baloldali párt szervezte meg, a Weisék ezt az ünnepélyt, ők voltak akkor a kommunista párt vezetői. Állítólag, nem tudom én, csak azt tudom mondani, hogy ez mind a Mečiar szervezése volt. Legjobban neki voltak útban itt ezek az emberek, a Mečiarnak és a bandájának.

Ez a magyarellenes hangulat pár évig tartott. Most már teljesen megnyugodott, rendben van, ma már nem hallani ilyen szavakat. Fekete ruhában, kopaszra vágott fiatalok randalíroztak az utcákon. Jöttek ide is, Megyerre, Komáromba [Komarno], és provokáltak. De csak akartak, mert az itteni nép kitért előlük, és nem hagyta magát kiprovokálni.

Az utóbbi tíz évben Dunaszerdahelyen nem érezni antiszemitizmust. Magam sem találkoztam sehol antiszemitizmussal, de lehet, ha betöltöttem volna egy kicsikét magosabb pozíciót, akkor lehet, hogy hallottam volna. Nem volt rá lehetőség, mert az a pár zsidó, aki visszajött, annak is a nyolcvan százaléka Izraelba meg ahova tudott, elment.

Izraelba először a testvéremhez mentem ki. Mindegyik testvéremhez közel álltam, nem volt differencia, nagyon szépen voltunk, de talán a leggavallérabb az Eszti, akit Katinak neveztek el. Annak hozzám így anyagilag több érzése volt. Írt nekem, hogy szeretné, ha kimennénk Izraelba. Beadtam a kérvényt, és vissza lettem utasítva, hogy nem lehet. Megföllebbeztem, megint visszautasítottak. Dunaszerdahelyen volt egy csendőr, akivel néha ebédre jártam, ott is ismertem meg. Ő jött oda hozzám. Elkerült Bratislavába, ő lett valaminek, nem tudom, minek a főnöke. Én ezt megtudtam, és felmentem hozzá a papírokkal, hogy már kétszer vissza lettem utasítva, mit javasol, hogy lehetne elintézni, mert szeretnék kimenni. Azt mondja, nekem nem kell javasolni, mert én intézem ezt. Nem tudtam? Hát miért kell nekem tudni? Nem kell nekem mindent tudni. Üljek le, majd ő visszajön. Jó egy órát vártam, jött, hogy menjek be. Mehetek Izraelbe.

Olyan húsz, huszonöt éve is lehet már. Így tudtam elintézni, hogy ki tudtam jutni. De mindenhez az életben nem csak akarat kell, hanem legalább annyi szerencse is. Én megismerkedtem egy prágai mérnökkel az után, mikor a repülőre felszálltam. Ő mondta, hogy prágai mérnök, és hogy ki akar vándorolni a családjával Izraelba, megy körülnézni. Összebarátkoztunk nagyon. Odaadta, hogy milyen telefonon hívjam Izraelban, mert ott szokott lenni valamilyen rokonánál. Visszafelé hajóval jöttünk. Akkor még a hajó nem jött egyenesen, hanem körben, fantasztikus körutat kellett csinálni. A hajóállomáson találkoztunk, és ott maradt velem egész végig, mellettem. Nagy segítségemre volt, mert se a hajón nem ismertem ki magam, még talán nem is találtam volna el a helyre, mert mink lent aludtunk. Én nem szerettem lent aludni, inkább látni szerettem volna. Ő jött velem, inkább tolmácsolt, és ő beszélt. Kikötöttünk Nicosiában [Ciprus], egy napunk volt. Reggel öt órakor kötött ki a hajó, és tizenegykor indultunk a vonattal. Egész nap ott hagytuk a csomagjaikat, ő intézett el mindent. Annyi mindent láttam, mert mutogatta és magyarázta nekem. És a hülye fejemmel a címét nem kértem el tőle. Felültem a vonatra, és egészen Bécsig jött a vonat. Akkor kint voltam Izraelban három hétig.

Először voltam kint, de akkor még Ber Seva csak fele nagyságú volt, mint ma. Katinak még megvolt a vendéglője, ott a vendéglőt Miszadának hívják – étkezde. Azért ott hagyta, és jött velem. Rá olyan három-négy évre, van itt egy család, annak is kint van az egyik testvére, jött hozzám. Hogy lehet menni száz dollárért tíz napra Izraelba, hogy ő megy, hogy akarok-e menni repülővel. Akarni akarok, de nincsen száz dollárom. Elmentem, és telefonáltam a testvéremnek, Esztinek. Akárhonnan, szerezzél pénzt, mondta, én kifizetem az utat, csak gyere. Akkor együtt mentünk ki. Ő ment valahova Tel-Aviv mellé, engem meg vártak a röptéren, és mentem Ber Sevába. Arra akarok kilyukadni, hogy mondja ennek az Irmának, hogy száz dollárért el tudott jönni a bátyánk ide. Azt mondja, örülök neki, de nekem nincsen ötven dollárom. Hát akkor én fizettem az utat neki, mondja Kati. Négy napig maradtam ott náluk, aztán elmentünk az Irmához. Azt mondja, aludjál itt nálunk egy-két napig. Nem, ha neked nincs ötven dollárod arra, akkor csak nálam alszik. Hozom az ötven dollárt, most már nem kell. Így tudtam kijutni, és körülnézni Izraelban.

Izraelba is csak a fiam miatt akartam megint kimenni, én valójában nem is akartam kimenni. Nem is volt egyszerű dolog engemet arról meggyőzni. Fogalmam sincs, hogy a fiam miért akart kimenni, talán azért, mert a kultúrházban dolgozott, de átmeneti időszakra nem kapott pénzt arra, hogy tudjon valakit alkalmazni. Aztán mint magánember járt ki pár faluba táncot tanítani, és abban az átmeneti időszakban nem is tartottak rá igényt. Azt hitte, hogy őt majd díszkapuval fogják várni, és úgy fogják üdvözölni, hogy elment oda élni. Jugoszláviában is dolgozott. A feleségem meghalt, én egyedül maradtam, így rá tudott szedni, hogy több mint egy évig mindenféle módon… elvitt oda, Jugoszláviába is magával. Érdekből.

Nekem az a gondolatom jött, hogy ott, Izraelban él három testvérem. Kettő, akik a háború után kimentek, és a harmadik a Cili, aki itt lakott Komáromban [Komarno]. Anyagilag egyik testvérem se segített minket, amikor 1998-ban mi is kimentünk Izraelba. Lakást és munkát azonban szereztek. Persze csak olyan munkát, amit egyetlen izraeli sem vállalt volna el. A fiam először fél évet semmit nem csinált, csak járt, úgy mondják, nyelvet tanulni. Én rá voltam kényszerülve, amikor meghalt a felségem, hogy megtanuljak főzni. Ezért is ragaszkodott hozzá a fiam, hogy menjek ki vele, mert az ottani koszthoz, élethez szokni kell. Itt az anyja azt főzte, amit akart, amire neki volt gusztusa. Ő ezt tudta, hogy én is meg tudom főzni, ezért is akarta, hogy menjek vele ki. A testvéreim intézték el, hogy ezerhétszáz sékelt, szociális segélyt kaptam. Ebből ezerkétszáz sékelt kellett fizetni. Abból, amit az izraeli államtól kaptam, nem tudtam volna ott eltartani a fiamat is, ha nem tudtam volna mellette keresni. Én ott rabszolga voltam. Kimondottam a rabszolgája voltam a fiamnak. Nem volt ott semmi magánéletem. Esetleg elmentem hol az egyik testvéremhez, de nem gyakran, nehogy engem istenítsenek: „Istenem, már megint itt van!”

Nagyon nehéz volt ott nekem, nem tudtam a nyelvet, de az ottani lakók negyven-negyvenöt százaléka orosz. Én valamennyit beszélek oroszul. Nem azt mondom, hogy tudok oroszul, de valamennyit beszélek. És arra az élet megtanított, hogy soha ne mondjak olyat, ami nem fedi a valóságot, mert a másiknak is van esze. Mindig, mielőtt lementem az üzletbe, tudtam, hogy mit akarok, akkor megkértem valakit, hogy írja le, de ott olyan nyolcvan százalékban önkiszolgálók vannak. Megyek, meglátom, és beteszem a kosárba. A piacon ezeknek a beduin araboknak az ötven-hatvan százaléka beszél oroszul. Lehetett. És aztán valamit akartam, megkérdeztem, mi a neve, és elolvastam, hogy mit akarok, az üzletben is ezt csináltam. Akartam venni, mit tudom én, tyúkot, hát nem tudom se oroszul, se szlovákul, de fel volt írva. Ha olyasmi volt, amit nem tudtam, mindig megkérdeztem attól, aki tudja, és felírtam. Így tudtam létezni.

Cecilka 2004-ben halt meg. Ott voltam még a temetésen, sőt nem csak a temetésen. Bekerült a kórházba. Mindennap bementem a kórházba. Onnan kitették egy elfekvőbe, mondjuk, itt ilyen panziófélébe. Azon a részlegen a tehetetlen fekvőbetegeket ápolták. Oda került be, én naponta reggel fél kilenckor ott voltam nála, és vittem neki a húslevest, bele egy kis tésztát és sárgarépát. Ezt vittem neki minden nap. Nem minden nap főztem a húslevest, hanem két napra. Tovább nem is lehetett főzni, mert hiába volt a hűtőben, akkor is meleg volt. Délben megjött a sógorom, kábé egy órakor, neki a fiának kellett főzni. A fia ivott, a felesége meg kidobta. Ő főzött neki. Jött oda, és felváltott. Most én mentem főzni a fiamnak. Másnap pedig mentem a kórházba. Körforgalom volt, amíg a testvérem meg nem halt. Minden nap ott voltam mellette. 2004-ben jöttünk vissza.

A németektől kaptam kárpótlást. Az államtól? Kár róla beszélni. Jött ilyen kormányrendelet, lehet, hogy az ENSZ-től jött a nyomás, hogy akinek a hozzátartóit elhurcolták, akkor azoknak kell adni. Olyan bürokráciát csinálnak, hogy ezeknek a Noé idejében kellett volna születni. Kaptam egy nyomtatványt. Nem én töltöttem ki. Van itt egy iroda, ahol evvel foglalkoznak. Elvittem oda, megfizettem, hogy töltsék ki, mert én nem értek hozzá. Úgy, ahogy kérték, ahogy előírták a szervek, kitöltötték, és ajánlva elküldtem. Itt, [Duna]Szerdahelyen ismernek, a polgármesteri hivatal vagy a közjegyző igazolja, hogy tényleg elvittek minket. Szó nélkül leírták, lebélyegezték. Kértek ilyen igazolást, hogy elhurcolt voltam. Azt is elküldtem. Kérték a szüleimtől a születési igazolványt a pihent agyúak. A szüleim Dolný Stálon születtek. Az egyik ismerőssel elmentem, hogy ezt és ezt felkeressük, mert máshogy nem töltheti ki. Hétfői nap volt, hogy pénteken hívjam fel őket. Pénteken felhívtam, megtudtam, hogy itt nincsenek vezetve. Amikor az anyám meg az apám született, akkor még nem vezettek anyakönyvet, hanem a papok vezették vagy egy megbízott személy, aki ezt csinálta. Alistálban kábé száz zsidó család élt, a zsidóknál a zsidó pap, akit úgy hívtak, hogy sámesz, az vezette. A németek vagy a nyilasok az összes papírt megsemmisítették, akkor honnan tudják igazolni, hogy elhurcolták? Nem volt elég az, hogy a dunaszerdahelyi hitközség igazolta, hogy mikor vitték el a szüleimet, és hogy nem jöttek vissza. Anyámnak a születés, apámnak a nevét, hónapot, mindent, hogy mikor vitték el, ez nem volt elég nekik. Állandóan valamit kitalálnak, hogy ne kelljen kárpótlást adni. Csak a németektől kaptam, itt még nem.
 

Életrajz

Klein Rózsa belvárosi lakásban él, szeretetteljes családi körben. Rózsi néni 100 évesen is szívesen mesélt éltének kalandos részleteiről. A család története arról tesz bizonyságot, hogy igen tehetséges családról van szó, hiszen számos tagja nemzetközi karriert futott be. Rózsi néni arcbőrének bársonyossága figyelemre és irigylésre méltó. Az interjú nagyon barátságos hangulatban zajlott, hiszen a családtagok (lánya, unokái) nagyon készségesen segítették a munkát.

Az anyai nagymamára valamennyire emlékszem. Szalpéter (Holder) Gizellának hívták. A nagypapát nem ismertem, ő nagyon korán meghalt. Még a nevét sem tudom, csak annyit, hogy Szalpéter ?, volt a neve. A nagymama a Máramaros megyei Rahón született és [Rahó (ukránul Рахів (Rahiv / Rakhiv)), oroszul Рахов (Rahov), szlovákul Rachov, románul Rahău): város a mai Ukrajnában a Rahói járás székhelye.- A Szerk.] élt. Ez a falu, egy nagy község volt, jelentős zsidó lakossággal. Nagyszüleimnek vegyeskereskedésük volt Rahón, ebből éltek. A nagymamát jól ismertem, nagyon okos, ügyes asszony volt. Mivel nagyapám korán meghalt, a nagymama vette át a bolt irányítását. Anyai nagymamám egész fiatalon, huszonévesen maradt 5 gyerekkel özvegyen, és nevelte fel nagyon ügyesen a gyerekeket. Állítólag rendkívül talpraesett nő volt. A nagymamám nagyon okos volt. A háború előtt hólyagrákban halt meg.

Az apai nagyapám Klein Mendel Wolf, születési helye Herincse volt. A család állítólag Dés környékéről jött és erdetileg Sztrulovics vagy Strulovics volt a Klein család neve. A nagymamát, kétéves koromban láttam utoljára. A neve Klein (Weiser) Aranka/Szura Golde volt. Ők végig Máramaros-szigeten [románul Sighet, korábban Sighetu Marmaţiei, németül Siget, másképpen Marmaroschsiget, szlovákul  Sihoť, ukránul Szihota): város a mai Romániában. A Tisza parti város az egykori Máramaros vármegye székhelye és egykor Magyarország faiparának és sóiparának központja volt.- A Szerk.] laktak. A nagyapámnak egy kiskereskedése volt, amit apám örökölt meg később. Lisztet, cukrot, sót, fűszereket árult. Ők korán meghaltak, és hét gyereket hagytak hátra. Nem tudok a haláluk idejéről és körülményeiről semmit.

Apám Klein (Smiel) Lázár volt. 1876. július 23-án született Máramaros-szigeten, és 1944-ben deportálták édesanyámmal együtt Auschwitzba. Apámat anyámmal biztos, hogy össze sadchenolták, ez akkor így volt szokás. Apámék, nyolcan voltak testvérek. Ilka, Izidor (Israel), Ábrahám, Joel, Simehana, Mariska, Henrik. Apám családja tartotta a zsidó szokásokat, vallásosak voltak, de nem voltak ortodoxok.

A család apai és anyai ága is neológ volt. Ami biztos, hogy apám soha nem járt kaftánban, nem volt hosszú pajesza stb., nem várta a Messiást, hanem földet vett Palesztinában és a cionizmusban hitt. Apám két barátjával együtt megalapította „Cionista Mozalom Egyesületet” Máramarosszigeten, miután Herzl Tivadar könyve megjelent. A máramarosi rabbi ezért kiátkozta. Apám nagyon nagy cionista volt, és akkor ez még újdonság volt, de nem csak hogy újdonság, hanem büntették is. Még a zsidóság sem merte nyíltan vállalni ezt a cionizmust, mert nagyon újszerű volt. Tanulmányozták Izraelt, és a zsidó eredetet. Ő ki akart vándorolni Palesztinába, de akkor még nem nagyon lehetett. Vett földet is Palesztinában, de hogy hol, azt nem tudom. Dunamban számolta a területet, ezt mindig hallottam otthon. A dunam volt a föld mértékegysége. Nem tudom, hogy mi lett ezzel a földdel később. Ez zsidó ügy volt, hogy meg kell szerezni újra Izraelt. Sokféle cionista egylet volt Máramarosszigeten. Erős volt nagyon a cionista mozgalom. Az ortodox rabbi Teitelbaum rabbi, ahogy már említettem, kiátkozta apámat. A Teitelbaum család, egy nagy ortodox rabbi család volt Máramarosszigeten. Nagy szerepet játszottak az akkori erdélyi zsidóság életében. A Teitelbaum család, ősi erdélyi zsidó család volt, mindenki rabbi volt a családjukban. Gyönyörű házuk volt, meg szép helyen laktak a városban. Nagyon tekintélyes és befolyásos emberek voltak akkor. Apám örökölte meg a fűszerüzletet, és vezette anyámmal hosszú éveken át. Erről még a későbbiekben lesz szó. Az apám járt mikvébe.

Klein Ilka férje Jakobovics Móric volt. 6 gyerekűk született: Rózsi, Adolf, Hermin, Helénke, Imre, Mariska. Közülük 3 leszármazottról tudok. Rózsi lánya, Sara Meruk, aki ma 70 és 80 év között lehet és az USA-ban él, tán ott is született.  Nagy vagány csavargó volt a hölgy, az Antarktiszon is megfordult, meg más rendkivüli helyen. Egy fia van, Michael. Ő maga, mármint Sara fiatal éveiben valamelyik amerikai elnök feleségének volt a titkárnője. Klein Ilkát és férjét deportálták. Nem tudom hogy hova csak valószínűsítem, hogy Auschwitzba, de nem jöttek vissza.

Klein Mariska és férje Wettenstein Mór és két gyereküket Jolánt és Bélát Máramarosszigetről deportálták,  egy lányuk, Juci, megmaradt, a férje révén Gottesmann Juci, aki Izraelben élt és halt meg néhány éve.

A harmadik leszármazotti ág Imre, az ő felesége Bözsi volt és lányuk, dr Jardéni Mirjam, Izraelben él, történész. 

Klein Izidor azaz dr. Klein Izrael, orvos, még az I. világháború előtt és alatt és utána is Máramarosszigeten élt. Több könyvet is írt, ebből egyet sikerült több éves kutatás után megtalálni, ez pedig a "Muszkajárás Máramarosszigeten 1914. október 3-6-ig" című könyv. Amúgy az I. vh után dúlt nagy spanyolnátha járványról, amelyik több áldozatot szedett, mint a háború - is írt könyvet. Egyébként a muszkajárásos könyvében meg a család történeteiből tudjuk, hogy a járvány idején meg az oroszoktól való rettegés okán majd minden orvos elmenekült  Szigetről [Máramaros]. Izidor nem!! Végig állta a sarat és éppen ezért is nagy tiszteletben állt a városban. Klein Izidor felesége neve Wieder Eszter volt.6 gyerek született itt is, Imre, Margit, Géza, Laci, Annus, Ferike. Ebből egy ágról tudok beszámolni, ez az Annus nevű lány és leszármazottai. Velük tartjuk a kapcsolatot, Izraelben élnek. Annus igazi úttörő volt, ifjú hölgyként nekivágott és még talán a 20-as évek végén vagy az 1930-as évek elején  kiment Palesztinába. Ott ismerkedett meg  a Tokajból származó Frankel Hugóval, akivel összeházasodott és két gyerekük született,  Gideon, majd Sara 1935. április 6-án. Hugó 1948.okt.19-én Izraelben a háborúban halt meg, míg a fia Gideon az 1967-es 6-napos  háborúban egy néhány hetes kislány Avivi apjaként. Hugo az Irgunban együtt harcolt és jó barátja volt a későbbi miniszterelnöknek Menahem Beginnek.  Saranak nem született gyereke és nem ment férjhez, viszont diplomataként, majd újságíróként  dolgozott, sőt még most is dolgozik az izraeli rádiónak. Vele tartjuk a  kapcsolatot. Annus néni tavaly halt meg, szegény már teljesen vak volt és agyilag is leépült. Izidor és a felesége Máramarosszigeten  maradtak, valamint Imre fiúk akiből orvos lett és felesége, aztán Géza, Laci, Ferike, Margit mind-mind, onnan vitték el őket 1944-ben Auschwitzba.

Klein Joelről annyit tudunk, hogy két gyereke, Juliska és Henrik született. Juliska férje Szarvas János, akitől két lány Médi és Klári születtek. Szarvas Jánosék a háború után, az 50-es években Budapesten a Liszt Ferenc téren laktak, ahová a kitelepítés után alérletbe befigadták Klein Henriket és feleségét. Klein Joelt és feleségét is deportálták Auschwitzba. Médi férje egy Schwartz nevű volt, míg Klárié egy Fekete nevű valaki.

Klein Ábrahám, felesége Moskovics Szeréna, gyerekeik Karola és Henrik nevű utódok. Karola férje Fuchs Miksa, gyerekeik Olga, Miki voltak. Olga később Izraelben élt, egy román Iasi-ból származó  zsidóval, Doru volt a neve. Izraelben haltak meg egymást követően kb. 10 éve. Mikit deportálták és ott halt meg édesapjával Ábrahámmal együtt. Henriknek egy Hersl nevű fiúgyereke született, de róla nem tudunk továbbit. Ábrahám életéről annyit tudok még, hogy valamikor kiment Amerikába, de később visszajött.

Klein Simehanenak (Hanna)  3 gyereke volt, Izsák és Patti(József) és Henrik. Férje neve Nachman Kahan volt. Ennyit tudunk róla. Simehane gyerekei közül Izsákot az oroszok lefejezték 1945-ben, miután visszajött a deportálásból. Nem tudjuk miért. Henrik Norvégiába került és ott él vagy élt.

Egy öccsük volt, aki Pesten élt, kitanult ékszerésznek. Őt Klein Henriknek hívták. Klein Henrik/ Chaim, Mózes), 1887. április 1-jén született Máramarosszigeten és Budapesten 1967-ben halt meg. Henrik ezüstgyáros lett Budapesten. Pontosan nem tudom hány, de kb. 10 -20 munkással/ alkalmazottal. Ezüst dísztárgyakat, tálcákat, gyertyatartókat, evőeszközöket gyártottak (Én később pl. az egyik munkásnőjétől vásároltam saját magamnak a hamis papírokat.) Ő később nagyon gazdag lett, nagyon jó üzletember volt. A gyár a mai Belváros közepén, a mai Madách téren volt. Az eredeti épületet lebontották, később, a 80-as években ott a Centrál nevű önkiszolgáló étterem volt, ma, ha jól emlékszem talán élelmiszerüzlet. Felesége lengyel származású, de már Magyarországon, 1893.szeptember 15-én született Wágschál Józsa/Mici nevű tündéri asszony volt, aranyszívű tüneményes. 1980 decemberében halt meg, sajnos akkor már néhány éve szenilisen. Két lányuk, Edit (1919-1944) és Márta/Lici (1923. január 18.- 2005.január 1-én ) ahogy mi hívtuk. Editet már férjes asszonyként 3 hetes gyerekével Székesfehérvárról deportálták, ahonnan persze egyikük sem jött vissza.  Henrik a felesége és a másik lány Lici, Pesten svéd menlevéllel csinálták végig a háborút és egyiküket sem deportálták.  Lici orvos szeretett volna lenni, de a háborús idők miatt nem sikerült, így ápolónőnek tanult. Végül tekervényes élete útján, az 50-es években börtönben töltött évek után az Óra- Ékszer Vállalat egyik boltjában dolgozott, onnan ment boltvezetőként nyugdíjba. Gyereke nem született, egy nála sokkal öregebb hamiskártyás, pontosabban szerencsejátékos férjétől. A férj, Vizsolyi Miklós zsidó volt valamilyen nemesi rangot elnyert családból származott. Lici két éve halt meg. Fantasztikus kézügyessége volt, gyönyörűen kézimunkázott rajzolt, több nyelvet tudott és jó írás készsége volt. A háború után 1950-ben 24 óra alatt kitelepítették Henriket és feleségét vidékre, a Kunságba, mindenüket elvették, mint 'burzsujoktól'. Végül a hatvanas években visszaköltözhettek előbb Budakeszire, majd Pestre. Persze semmijük nem volt, ismerősök fogadták be őket. Henrik bácsi mindenféle apróbb-nagyobb tárgy, használati eszköz javítását elvállalta a Liszt Ferenc téren, abból éltek. Felesége Mici avagy Micurka 1968-ban halt meg, idősödvén Lici lányával lakott haláláig. Még a háború előtt volt egy nyaralójuk Csörögön több száz gyümölcsfával.[A település a Duna bal partján, Váctól 4 km-re keletre a Gödöllő felé vezető út mentén található. Földrajzilag a Keleti-Cserhátból sugárirányban induló, kelet-nyugati irányú „kőzet- folyamok” alkotta hegyoldaltól a Hartyán-patak által bezárt területen helyezkedik el.- A Szerk.]

A testvérek közül, apám örökölte a boltot, ami Máramarosszigeten a Városháza mellett volt. Ez egy vegyeskereskedés volt, amiben fűszert, cukrot, lisztet árult, és terménykereskedéssel is foglalkozott. Volt egy segédje is a boltban apámnak, emlékszem. Ő nem volt zsidó. Be volt építve üzletbe egy olyan ládaszerű tároló, és azokban tartották a terményt. Jöttek a háziasszonyok, és apámék ilyenkor ott kimérték az árut. Akkoriban otthon sütötték a kenyeret, a kalácsot, meg bevitték a pékhez. Élesztő is volt, meg só is a boltban. A sónak nagy szerepe volt, mert Máramarossziget mellett voltak a nagy sóbányák. Az egyik bányatulajdonossal apám jóban volt. Nem volt zsidó, de gyakran jött hozzánk vendégségbe.

Édesanyám Klein Lázárné (szül. Szalpéter Adél), 1881-ben született Rahón. Anyja neve Holder Gizella volt. Édesanyámat 1944-ben apámmal együtt, Auschwitzba vitték, és ott halt meg. Ami a mamát illeti, ő is a saját haját fésülgette, nem volt parókája. A neológ hagyományok szerint tartotta a szokásokat.

Négy testvére volt, Szalpéter Jimmy/Izrael, Anti, Róza, Rebeka.

Rózának hat gyereke volt,  Jolán, Jenő, Helén, Tuli (Vilmos), Lódi (Rózsi), Ella, egy Kallós Dezső nevű férfi volt a férje. Kallós Dezső, egy nagyon ügyes fakereskedő volt, és itt laktak Máramarosszigeten. Nagyon gazdagok voltak. Jolán és gyereke, Jenő, Helén és gyereke Auschwitzban haltak meg. Lódi/Rózsi Kanadában élt, és kb.25 éve meghalt. Egy, most már 50 körüli lánya van, Vivian, aki egy svéd zsidó, korábban az Ericsonnál dolgozó fejlesztőmérnökhöz ment feleségül. Két gyerekük van és Kanadában élnek. Tuli/Vilmos néhány éve halt meg az USA-ban, felesége Ibu, gyerekük nem született.  Ella, akivel tartjuk a kapcsolatot Svédországba került, amikor felszabadult a koncentrációs táborból egy svéd mentőakció keretében. Ott ismerkedett meg egy német baloldali érzelmű zsidó menekülttel, Georg Schmidttel. Georg, Hitler hatalomra kerülésekor menekült el Németországból, Csehországba majd Svédországba. Svédországban, Stockholmban éltek, és Georg közel 100 évesen néhány éve halt meg. Ella, aki egy tündér, sajnos nagyon beteg, de él.  Házasságukból egy lány, Rose született. Rose irónő, elég jól ismert Svédországban, gyerekkönyveket ír, több nyelvre lefordították műveit. Férje nagyhírű orvos, aki egyebek mellett az orvosi Nobel-díjat odaítélő bizottságban is dolgozik. Három nagyon tehetséges gyerekük van, Leo, Rebeka és Samuel. Leo újságíró 3 gyerekkel két nőtől. Rebeka orvosnő, szobrász és festőművész, két gyerekkel. Már több kiállítása is volt Stockholmban, amellett hogy orvosként dolgozik. Férje szintén orvos, amellett sikeres krimiíró. Samuel orvosi egyetemet kezdett, abbahagyta, majd újságírásra adta a fejét, orvosi témákkal foglalkozik.

Rebeka, édesanyám testvére hozzáment egy David Rosenthalhoz. Még itt ment férjhez Magyarországon., de később Amerikába mentek.  Ő volt a legfiatalabb. Ott két gyerek született, Rose és Alex.

Izrael/Jimmy aki ha jól emlékszem elsőként ment ki a testvérek közül Amerikába az első világháború után valamikor, és az USA-ban halt meg nem tudom mikor.

Anti (Antal) is kikerült Amerikába már fiatalon. Antinak üzlete lett Amerikában. Ő nagyon szép kort élt meg, és az egyik húgom [Aranka] hozzá ment férjhez. Mivel ezt az akkori törvények sem díjazták volna, elmentek Amerikába, az ismeretlenségbe. Ott élt ugyan Anti testvére Rebeka, nem tudom sajnos, hogy mikor ment ki, stb. Nem tartották direkt a kapcsolatot, hogy ne derüljön ki a közeli rokoni szál, annál is inkább mert az Arany-Antal házasságból született egy fiú, Irwin.

Teljesen normális volt, kedves kellemes, de visszahúzódó nagyon magas csinos férfi. Néhány éve 50-es éveiben rákban meghalt gyerek nélkül. Nem hiszem hogy valaha megtudta, hogy a szülei rokonok is voltak, de ezt biztosan nem tudhatom. A családi legenda szerint Aranyba szerelmes lett és talán viszont is, egy máramarosszigeti katolikus fiú, egy jogász, de a szülők egyik oldalról sem akartak hallani erről a házasságról. A fiú öngyilkos lett és meghalt, Arany meg hozzáment a nagybátyjához. Házasságuk nem volt túl boldog. Arany nyirokmirigyrákban halt meg, 61 éves korában 1970-ben.

Mi hatan voltunk testvérek. Klein Zoli (Zsigmond) aki még Rahón született 1904-ben, Jankó (Jenő),) 1906-ban és a többiek is mind  már Máramarosszigeten, én Rózsi 1907-ben, Arany (Aranka) 1909-ben, Ilona (Cica) 1911-ben , és a legfiatalabb Miklós  1921-ben.

A testvérek mind a hárman kimentek Párizsba. Jankó 1924-ben ment ki elsőként, 18 éves korában, majd Zoli.  (Később, 1937/38-ban a harmadik fiú, Miki is ) A numerus clausus miatt mentek ki. Jankó az orvosi egyetemre ment. Talán apám is adott pénzt erre az útra, de aztán ők később már megkeresték a kintléthez való pénzt. Pár évvel később, követte őt Zoli. Ők még nem tudtak románul. Mind a ketten a katolikus gimnáziumba jártak Máramarosszigeten, ott érettségiztek. A katolikus gimnáziumba jártak, mert apámnak voltak ott kapcsolatai, meg ismerősei. Volt katolikus és református gimnázium is Máramarosszigeten. Zsidó nem volt már. Jankó általános orvos lett Párizsban, és sokáig dolgozott, mint orvos. Saját rendelője volt. Nagyon jó praxisa volt, rengeteget dolgozott. Ő ott Párizsban alapított családot. A feleség még él, de gyerekük nem volt.  Jankónak Simone Danzinger volt a felesége, aki eredetileg lengyel zsidó származású, még Lengyelországban született.  Jankó 1994-ben halt meg.

Zoltán volt a legidősebb, ő 94 évesen halt meg. Míg Jankó nagyon jó fejű fiú volt, Zoli az kevésbé, ill. nem tudjuk csak azt, hogy sokat kártyázott, meg mindenen járt az esze. Mindenesetre nehezen tudott leérettségizni. Persze nem vették föl őt sem otthon az egyetemre, és akkor ment ki a Jankó után. Zoli gyógyszerész lett és a felesége Paulette Last is az volt. Zolinak is zsidó volt a felesége, aki már Franciaországban született. A legidősebb bátyámnak Zolinak volt egy lánya Mirelle. Zoli felesége 2001-ben halt meg. Mireille, aki 1947-ben született, az anyja elött 2000-ben halt meg. Nagyon meghízott, de nem tudjuk, hogy miben halt meg. Zoliéknak patikájuk volt Párizsban, nagyon jó helyen. A feleség sokkal gazdagabb volt a Zolinál, több gyógyszertára is volt a családjának. Zoli mielőtt patikát nyitott volna, először valamelyik francia gyógyszergyárnak dolgozott. A család a rue Mechain-on lakott. Zoli 90- en túl volt, amikor meghalt, Jankó 88 éves volt. Zsidó temetőben vannak eltemetve Párizsban. Ők egyébként ott kint tartották a zsidó közösséggel a kapcsolatot, meg a vallást, a neológ hagyományok szerint.

Arany született negyediknek. Szalpéter Antal volt a férje, aki mamám testvére volt. Egy fiuk volt Irwin. Ők New Yorkban éltek és már mindhárman ott meghaltak.

Ilona (Cica) 1911-ben született, és 2000-ben halt meg. Viktor Groza volt a férje. Viktor 1902-1999 között élt. Gyerekük nem volt. Cica és Viktor szerelme Máramarosszigeten kezdődött és több évtizeddel később Cannesban, mindkettőjük halálával ért véget. Viktor, aki Máramarosszigeten dolgozott már  mint fiatal jogász - aki egyébként a rendőrség kötelékében teljesített szolgálatot - kinézte magának az akkor még nagyon fiatal Cicát, aki nagyon szép lány volt. Rendszeresen járt teniszezni, ahová Viktor követte és emlékeim szerint valahol így látták meg egymást. A nagy román Groza családból származó Viktor kibontakozó szerelmét  egy zsidó lánnyal nem nézte jó szemmel tulajdonképpen egyik család sem. Viktort ugyan nagyon szerették a szüleim, rendszeresen bejárt a boltjukba ahol aztán Cica is segített,  csak a házasságról hallani sem akartak.  Viktor családja  elzárkózott minden közelebbi kapcsolattól, sőt Viktort saját Apja feljelentette, hogy egy zsidó lánynak udvarol. Ezzel az apai gesztussal elhelyeztette  Erdélyből Székesfehérvárra. Az áthelyezéssel nem érte el célját, ők ketten kitartottak egymás mellett. Viktor apja aztán sok-sok évvel később, már a halálos ágyán kért bocsánatot ezért a fiától. Viktor kitartott Cica mellett, amikor Cicát deportálták és előtte is ellenállt a családi nősítési kisérleteknek, bár az igen jó partinak számító snájdig fiatalembert sok szép lány környékezte a családi fáma szerint. Cicát aztán deportálták a szülőkkel együtt Máramarosszigetről. Megjárta Auschwitzot, de mint mondta, életre volt ítélve és hazakerült. Aztán Viktor és Cica a háború után összeházasodott és Nagyváradon éltek, ahol Viktor rendőrkapitány volt. Ott éltek, amíg Viktort le nem tartóztatták és politikai okokért, mint volt rendőrkapitányt,  börtönbe zárták az 50-es években. A szokásos forgatókönyv szerint Cicának nem adtak információt miért és hova került a férje, sőt megfenyegette a rendőrségen egy 'jó ember', ha sokat kutakodik, akkor 'Te már voltál Auschwitzba, visszakerülhetsz' mondta. Cica évekig alkalmi mezőgazdasági munkákból tartotta fenn magát, a barátok persze ilyenkor elfogytak. 1955 telén, Sztálin halálát követően aztán Romániában is megnyíltak a börtönök annak aki túlélte -  Viktort kiengedték. Csontsoványan válogatott kínzásokat túlélve eljöhettek Lengyeltótiba 1956 nyarán ahol éltünk [város Somogy megyében.- A szerk.], hogy ott orvosi felügyelet mellett feltáplálják Viktort. Ez valamennyire meg is történt. Amikor letelt az ittartózkodásra engedélyezett idő, megvették a Nagyváradra szóló jegyet, ami 1956. október 23-ra szólt Budapestről. Persze aznap már nem tudtak elutazni. A férjem testvéréhez, Sári/Mária nénihez mentek, aki a Keletihez közel, a Thököly úton lakott a férjével. Ott a pincében meg velük élték át az 56-os pesti eseményeket. Amint tudtak visszajöttek Lengyeltótiba. Onnan először a Jugoszláv határon át akartak disszidálni, ahol sajnos elkapták őket. Szerencsére a férjem somogyi és dunántúli kapcsolatainak sok-sok pénzzel el tudta intézni, hogy elengedjék őket. Ha kitoloncolják őket, vissza Romániába, akkor biztos kivégezték volna vagy a legjobb esetben, örökre lecsukják Viktort. Másodszorra azután Ausztria felé sikerült kijutniuk. Franciaországba mentek, majd végül az USA-ban kötöttek ki Cica szakácsnőként, Viktor mixerként, sofőrként, fegyveres kísérőként. Nyugdíjasként visszatelepültek Franciaországba és Cannesben éltek és haltak meg. 

 Cicát, aki ottmaradt Máramarosszigeten, együtt deportálták a szüleimmel. Cica túlélte a deportálást. Ő mesélte, hogy Mengeléig voltak együtt a szüleimmel. Addig, mert ugye akkor egyik jobbra, a másik balra. Tehát a szülőket rögtön a gázkamrába, vagyis ott látta utoljára őket. Ő mesélte, hogy Mengele maga osztályozta az embereket. Azt mondta Cica, hogy utána 10-20 évvel is bárhol megismerte volna, mert őket akkor ő osztályozta.

Cica is nagyon kalandos úton menekült meg. Ő végigcsinálta Auschwitzot,  Egy nagyon, jó fizikumú, nagyon csinos, erős nő volt. De mindig azt mondta, hogy ő életre van ítélve, mert, mert pl. a legvégén, amikor már tudták a németek, hogy elvesztettek mindent, és akkor lőtték össze-vissza a rabokat, volt, hogy kihajtottak 400-500 embert a mezőre, és négyen élték túl.Köztük ő is.  Lelőtték őket egyszerűen. Erre a történetre nagyon emlékszem.

Mengele rajta nem kísérletezett, és nem került be semmilyen tudományos kutatásba.

Miklós/ Miki volt a legfiatalabb, ő is még él. Ő 14 évvel fiatalabb volt nálam. Szegény anyám kétségbe volt esve, amikor terhes lett vele, minden nap beült a forró vízbe, de Miki megszületett. .Anyám 40 éves már akkor. Miki 1921-ben született, és talán a testvérek közül, ő futotta be a legnagyobb karriert. Folytatva két idősebb báty (Jankó és Zoli) példáját, ő is kiment Párizsba. Első felesége Michele volt, akitől elvált. Ebből a házasságból született három gyerek. Második felesége Marie- Christine, ő jóval fiatalabb nála, 1953-as születésű. Miklós, Franciaország első állatorvosa lett. Egyébként is egy nagyon erős egyéniség, és egy önmutogató típus. Hírnevet szerzett magának világszerte.  A francia tévében is rendszeresen, hosszú évekig volt műsora, és a rádióban is, még most is időnként. Most már nyugdíjas, de nagyon aktív.

Mikor még Jaques Chirac Párizs polgármestere volt, akkor elég jó kapcsolatba kerültek, mert Chirac segítségével nyitotta meg Miki Franciország első vakvezető kutya-iskoláját.

Egy igazi nagy vagány volt, meg nőfaló, azon kívül, amikor már egy kicsit úgy lenyugodott, és az állatorvosi praxisát folytatta, akkor meg egy csomó filmsztárnak a kutyáját gyógyította. Például  Brigitte Bardot házi kedvenceit, meg  Brigitte Bardot húga állítólag  a barátnője is volt egy darabig; szóval ilyen történetek vannak róla. Írt több könyvet, és abban pl. a Brigitte Bardot- val van együtt lefényképezve. Ezen kívül pedig  a francia elittel is nagyon jóban volt. Olyan társasággal járt össze, meg olyan nagyvilági életet élt, úgyhogy ő teljesen kilógott a családból. A II.világháború alatt az állatorvosi egyetemről, a háztetőkről menekült a Gestapo elől Spanyolországba. Részt vett az ellenállásban és a Gestapo kereste, az utolsó pillanatban menekült el. A háború után az ENSZ-nek dolgozott néhány évig a menekültekkel foglalkozott  Állatorvosként a világ hírességeivel volt kapcsolata, az afrikai Safari parkokba járt  és oroszlánoknak húzott fogat meg  vadállatokat kezelt, operált.  Később Frejusben, a Földközi tenger partján volt szabadon tartott állat-életmóddal müködő állatkertje.

A testvérek sorában én vagyok a harmadik, Klein Rózsa.  Máramaros-szigeten születtem 1907-ben, még az Osztrák-Magyar Monarchiában. Ott jártam iskolába. Volt egy zsidó elemi iskola, Máramarosszigeten Darvasnak hívták hivatalosan. Itt még magyarul tanultam. Az volt akkor a legjobb iskola a városban. Oda négy évet jártam. 10 éves koromtól polgáriba jártam négy évig, a Liceum utcába. Aztán mentem a gimnáziumba. Ez már román nyelvű lánygimnázium (Liceul de Fete Domnita Ileana) volt. A második évben két hétig bojkott alatt voltam, mert lelepleztem az iskolatársaimat hogy a Horst Wesselt éneklik. Bementem az igazgatóhoz, akit Sanjuan-nak hívták és megkérdeztem, hogy szabad-e az iskolában ilyen tartalmú és szövegű indulót énekelni. Az igazgató kihirdette az iskolában, hogy tilos az iskolában ezt énekelni és mindenki tudta, hogy én szólaltam fel az igazgatónál. Két hét múlva latin dolgozatot írtunk ahol már kellett az osztálytársaimnak a segítségem. A bojkott megszűnt, többet nem énekelték a dalt, és az enyém volt a legjobb dolgozat. 1927-ben végeztem a lánygimnáziumban. Az első világháború után a románok megkapták Erdélyt. Onnantól már csak román lánygimnázium volt ötödiktől. Abban az időben, aki az iskolában egy magyar szót kiejtett, büntetést kapott. 1927-ben érettségiztem. De olyan gyorsan megtanul egy nyelvet az ember. Emlékszem, harmadikos koromban bevittek a fiú osztályba, mert nagyon jó latinista voltam. Nagyon szerettem, és ezért nekem nagyon könnyű volt megtanulnom idegen nyelveket. A szavak 98 százaléka a románban latin eredetű. Szóval harmadikos koromban bevittek a hetedikbe ismeretlen latin szöveget fordítani. Ott adtak szöveget egy teljesen idegen latint nekem. Taknyos kislány voltam, és féltem két napig az utcára menni, mert féltem, hogy a hetedikes fiúk az utcára mennek és megvernek. Az érettségimre is méltán nagyon büszke vagyok, mint életem egyik legnagyobb sikerére. Akkoriban Romániában bevezették a francia típusú érettségit, 10 középiskola tanulói közül az első helyen végeztem, így szereztem meg az érettségit. A lapok is írtak rólam, nem mellékesen megjegyezve, hogy lám-lám itt nincs is antiszemitizmus, hisz egy zsidó lány lett a legjobb. Én hét nyelven tudok a mai napig is.

Máramarosszigeten két helyen laktunk. Az elsőre nem emlékszem, mert ott csak pár évig éltünk, nincs emlékem róla. Annyit tudok csak erről a házról, hogy a református egyház tulajdonában volt. A másik ház, amire már én is emlékszem az a Rózsa utcában volt és az már a miénk. A máramarosszigeti házunk nagyon szép volt. Három szobánk volt, nagy kertünk és udvarunk.

Nálunk mindig cselédek voltak, általában kettő. Volt egy szakácsné (aki természetesen zsidó volt), mert kellett főzni és vásárolni. Anyám az üzletben volt, nem tudott ránk főzni. Szobalány is volt, ő törődött a házzal. Ők vezették ketten a háztartást. A cselédek Máramaros megyéből voltak. Ha jól emlékszem magyarul beszéltek.

Kóser háztartást vezetett anyám természetesen. A nagymamám meg pláne. A szakácsnő, az zsidó volt, így mindent tudott, amit a kóserségről tudni kell. Nekünk viszont nem volt freulaeinünk, ahogy az más rokoncsaládban megvolt. Nekünk arra már nem tellett. Az én szüleim nem gyújtottak szombaton villanyt, jó zsidók voltak, és mindig volt egy cseléd, aki meggyújtotta a szombati gyertyát. A szobalány nem volt zsidó. Ő rendezte a szombati dolgokat.

Volt mosónőnk is. Minden héten volt nagymosás. A mosónő nem volt zsidó, ott lakott Máramarosszigeten. Anyám nagyon nagy háztartást vezetett, hiszen hat gyerek volt a családban. A parasztok népviseletben jártak akkor Máramarosszigeten. A szakácsnő, a szobalány nálunk rendes levetett ruhákban jártak.

Háziáldás (mezüze), volt az ajtónkon, ez akkor természetes volt a zsidóknál. Apámék rendesen betartották a vallást, és nekünk is gyerekeknek be kellett tartani. Máramarossziget nagyon nagy hely volt, mikve is volt természetesen. Sokkal több zsidó élt ott, mint a közeli Szatmárnémetiben. Nagyon vallásos hely volt.

Mi otthon magyarul beszéltünk. Németül is tudtunk, de inkább a nagynénimék, akik nagyon gazdagok voltak, ők beszéltek jobban, mert ott volt német fraulein. Apám jiddisül is tudott. Én is tudtam, a testvéreim is tudtak, de mi otthon magyarul beszéltünk. Hallomásból tanultam meg, meg voltak olyan rokonok, akik nem tudtak olyan jól magyarul. Velük jiddisül beszéltünk. Én ma is tudok, beszélem a jiddis nyelvet csak nincs kivel.

Apám minden ünnepet és zsidó szokást megtartott. Megtartottuk természetesen a széderestét, ami két napig zajlott. Apám rendezte, ő olvasta fel a Hagadat, a fiútestvéreim segédletével. A két bátyám tanult héberül, mert akkor a fiúkat küldték külön tanulni a héderbe. A lányokat nem küldték. A szédereste nálunk héberül ment. A szöveget le is fordíttatta apám a bátyáimmal, hogy mi is megértsük. Minket lányokat nem tanítottak héberre. Ami előírás volt, azt mind betartotta apám. Húsvéti ételeket főzetett anyám. Anyám mindent betartatott, ami az ünnepi előírásokat illette. Külön húsvéti edényeink voltak. Azt a padláson tartottuk. Ilyenkor, ki lettek cserélve az edények, a két konyhai stelázsi el volt teljesen változtatva. A padlásról hozták le a bátyáim az edényeket, emlékszem.

A Hanukát is mindig megtartottuk. Játszottunk a trenderlivel, és mézet ettünk. Fánkot is sütöttünk. Ezt a zsidó szakácsnő csinálta.

Hosszúnapkor böjtöltünk. Én még most is, 100 évesen is böjtölök. Amíg kislány voltam, addig nem kellett, de nagyobb korban már böjtöltünk. Ilyenkor be volt zárva az üzlete apámnak, és elmentünk a zsinagógába. Egész nap ott voltunk. Szagolgattuk a szegfűszeges almát, ezt anyám csinálta mindig.

Sátoros ünnepekre jól emlékszem, mert nekünk nagy kertünk és udvarunk volt. Az udvaron csináltákmeg a sátrat minden évben apámék a fiútestvéreimmel. Úgy emlékszem, hogy nádból volt az oldalfala. Meg is volt az nálunk, a padláson. Az ünnepkor apámék lehozták, és minden évben fölállították. Sátoros ünnepekkor ott ebédeltünk a sátorban. A reggeli és a vacsora nem itt volt, hanem a lakásban. Föl volt díszítve a sátor papírdíszekkel. Vágtunk papírból figurákat, meg papírdekliből. A sátor fonott volt. A padláson tartottuk a nádat.

Ezeket mi csináltuk lányok anyámmal. Anyámnak és apámnak a testvérei is segítettek. Egész nagy rokonság jött ilyenkor hozzánk. Később már nem emlékszem. Mert én jöttem, mentem.

Volt Máramarosszigeten sakter is, mi is ott vágattuk a baromfit. Csak az én apám, ahogy már említettem, nem volt rabbi párti.

Egy fontos gyerekkori élményem van, amit szeretnék elmesélni. Karácsonyoknál volt olyan év, hogy a zsidók féltek a pogromoktól, mert ráfestették a keresztény házakra a keresztet az ukránok és a ruszinok. Volt úgy, hogy féltünk mi is karácsonykor és elmenekültünk Máramarosszigetről. Ez 1914-15-ben volt. Debrecenben volt rokonság, oda mentünk. Egész Debrecenig eljöttünk, de ott tífuszjárvány volt, és nem engedtek be minket a városba. Anyámnak egyik unokatestvére volt ott. Gazdagabb család volt. Vonattal jöttünk, de a vonatról le sem engedtek. Nem volt hova menni. Debrecen nem volt messze, kb. 300 km-re. Máramarosszigetről indult a vonat, akkor még az Magyarország volt. Én olyan nyolc éves lehettem. Akkor mindenki ment, az egész család. Háborús idők voltak, annyi mindenen mentünk keresztül. Minden este, amikor lehúzták a rolókat, nem tudtuk, hogy mit hoz az éjszaka. Még nem voltak bent az oroszok. Aztán visszamentünk, de nem esett bántódásunk. Nagy zsidóüldözések és pogromok voltak akkortájban.

A gimnázium elvégzése után, az egyetemet Kolozsváron végeztem. A szüleim nem akarták, hogy továbbtanuljak. Azt akarták, hogy menjek férjhez. El is jött a sadchen hozzánk, de én hallani sem akartam arról, hogy férjhez menjek. Tanulni akartam, és világot látni. Akkor Sanjuan, az igazgató elment a szüleimhez, és az ő közbenjárására folytathattam a tanulmányaimat, mehettem a kolozsvári egyetemre.

1930-ban már diplomáztam. Én angol, francia, filozófia szakokra iratkoztam be, azt is végeztem. 1927-be kezdtem, és 1930-ban végeztem, mert akkor három éves volt a tanári szak. Egyedüli lány voltam még akkor az angol szakon, hét sváb fiú volt még rajtam kívül. Akkor még nem volt divat az angol nyelv tanulása. Később már százával jöttek az angol szakra. A francia szakon sokkal többen voltak. Utána rögtön kineveztek Aradra tanítani. Aradon 3 évig voltam. Gimnáziumban tanítottam angolt és franciát is. 1933-ig tanítottam Aradon egy nem vallásos gimnáziumban. Mindig is éreztem, hogy keveset tudok, és úgy döntöttem, hogy elmegyek a Sorbonne Egyetemre Párizsba. Fölvettek, és így egy évig, 1933/34 tanévben odajártam. Egy felvételit kellett azért csinálnom, ami sikerült, de biztos, hogy tekintettel voltak arra, hogy  már több évig tanítottam.  Elmentem, mert éreztem, hogy kell. Gyönyörű a sorbonni diplomám, szép nagy. Egy évig voltam Párizsban, 1934-ben kaptam meg a Sorbonne-i diplomámat. Az egyik testvéremnél, Jankónál, - aki orvos volt - laktam. Elvégeztem azt az egy évet, és francia nyelvtanár lettem. Azt mondták, nem vagyok normális, mit csinálok ott, hiszen ez a fiúknak való, nem a lányoknak. Párizs nekem akkor, a világ csodája volt. Gyönyörű volt. Imádtam nézni azokat az utcákat, meg mindent. Különben is én nagy francia kultúrát és történelmet szerető voltam, mert a franciák indították el, az első forradalmat 1789-ben, az első európai forradalmat. A francia kultúra, nekem különösen nagyon tetszett. Nagyon szerettem a franciákat, hogy olyan szabadelvűek, és ugye fiatalon, én zsidóként elég mindent éltem át. A franciák a szabadságért harcoltak. A legjobb barátnőm egy olasz lány volt, Maria Luigi Baldíni. Az apja szocialista miniszter volt valamikor. Nem tudom mit szeretett rajtam, de ő volt a legjobb barátnőm. Meghívtak gyakran hozzájuk. Ő ott lakott akkor Párizsban emigránsként, mert az olaszok a szocialistákat üldözték.  Pimpa (mert ez volt a beceneve), sokkal okosabb volt, mint én bár két évvel fiatalabb volt nálam. Nagyon ragaszkodott hozzám. Iskola után sokat mászkáltunk Párizs utcáin. Nagy szerepet játszott ő aztán később Olaszországban. Ez a barátság megmaradt. Már én mint tanárnő hívtam őt, de ő olyan nagy karriert csinált aztán Olaszországban. Hogy milyen demokratikusak voltak a szülei! Hányszor voltam náluk vasárnap teázni! Az egész család olyan kedves volt. Volt egy bátyja is. Jó társaságom volt. Múzeumba sokat, kávéházba nem nagyon jártunk. Nem volt olyan sok pénzünk. A tanulás meg az egyetem elvette az időnket. Nem nagyon volt erre idő. Örültünk, hogy el tudtuk végezni, amit kellett. Egyedül voltam az évfolyamon, senki nem volt magyar rajtam kívül. Nekem nagyon érdekes volt Párizs. Ezek az afrikaiak, meg idegen országokból jött emberek. Olyan is volt, hogy afrikaiak megkérdezték, hogy Magyarországon az utcán  állatok járnak-e. Szerintük Budapest „keleten” van, és azt hitték, hogy ott még olyan világ van, hogy az állatok az utcán mennek. Párizsban már nem nagyon tartottam a zsidó szokásokat. Nem is kerestem. Minden új volt nekem. Sok mindenben más volt, mint Arad vagy Kolozsvár. Az utcák maguk is, de az emberek is. Az nyugat volt. Mindig azt éreztem, hogy ez egy előrehaladottabb ország. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ami újdonság volt. És nekem sok újdonság volt. Az embereknek a beszéde, vagy pl. más volt az emberek magatartása. Keletiesebb volt akkor még Magyarország.

Párizs után egy évvel, kimentem Londonba, hogy az angol nyelvtudásomat is tökéletesítsem. A párizsi és a londoni tanulmányokat én az összespórolt pénzemből finanszíroztam. Persze sokat segített, hogy a bátyáim kint voltak. Egy kislánnyal foglalkoztam még Aradon, és egy kis pénzt összeszedtem akkor a kinttartózkodásra. Én elég korán kezdtem kenyeret keresni. Már diákkoromban is adtam órákat kollégáknak, kolléganőknek. 1934/35-ben mentem Angliába, Londonba. Ott is egy évig voltam. Ott is lediplomáztam angolból.

Londonban egy panzióban laktam, és jól éreztem magam, mert kényeztettek. Ott is egyedüli idegen voltam. Mind angolok voltak az egyetemen is, csak én voltam egyedüli idegen. És egy fiatal, vékony, 41 kilós, kis fiatal lány, hát persze hogy kedveskedtek velem nagyon. Nem tudom már pontosan az egyetem nevét.

Amikor visszajöttem Londonból, visszamentem Máramarosszigetre 1935-ban. A szüleim ott voltak, dolgoztak a boltban. Én oda mentem vissza, és hát bizony kapkodtak értem, mert egy francia meg egy londoni egyetemi diploma az nagyon nagy elismerést adott. Tanítottam tehát és néha besegítettem a boltba még egy ideig, de aztán jött a zsidótörvény 1940-ben. Onnantól kezdve már nem taníthattam. A szüleim változatlanul ott éltek és náluk voltam. Apámnak segítkeztem az üzletben, meg tanfolyamokat csináltam angolból és franciából, és magántanítványokat vállaltam. Zsidó és nem zsidó gyerekeket vegyesen. Voltak felnőttek is, románok, magyarok egyaránt. A román ember nekem pont olyan volt, mint a magyar. Ez egy rövid ideig ment csak, mert én 1940 végén átjöttem Budapestre, apám egyik testvéréhez Henrikhez.

Visszatérve egy kicsit az egyetemi éveimre, többször tapasztaltam antiszemita megnyilvánulást. Egyszer, amikor vizsgáztam, még a kolozsvári egyetemen nem tudom milyen tárgyból, akkor pont, egy közismerten antiszemita, vagy szélsőjobbos pasashoz kerültem vizsgázni. Az indexnek a hátoldalán benne volt a vallás is, és akkor megkérdezte ez a tanár, hogy zsidó vagyok-e? Én erre azt válaszoltam, hogy nem, én szász vagyok. És akkor átengedett jó jeggyel. Ha megnézte volna, vagy belelapoz az indexbe, akkor nyilvánvaló lett volna neki, hogy mi a helyzet. Én mindig belementem bátran mindenféle helyzetbe, és kockáztatattam. Kolozsváron már akkor nagyon vegyes lakosság volt. Voltak szászok, meg magyarok, románok, zsidók.

Máramarosszigetről több híres ember származott, akiket még én is ismertem. Ismertem a Gerő nénit, aki özvegy zsidóasszony volt. Három nagyon tehetséges gyereke volt, az egyik, a Sanyi [Gerő Sándor], aki aztán később itt a budapesti fiumei úti baleseti klinikának [Baleseti Intézet] lett az igazgatója. A felesége pedig a Körmöczi Zsuzsa nevű teniszező volt, aki talán az egyetlen magyar wimbledon-i bajnoknő volt. Ez a Gerő Sanyi korrepetálta a Zoli bátyámat időnként, mert nem volt egy jó tanuló. Máramarosszigeti Elie Wiesel is, aki Nobel-díjas lett.

Elie Wiesel-el nem voltunk különösebben baráti viszonyban, de ő a város leghíresebb szülötte.

Gyerekkoromban, már négy évesen korcsolyáztam. Síelni is megtanultam, de azt később. Rendszeresen jártam síelni, meg kirándulni. Máramarosszigetnek gyönyörű fekvése van.  Egy 600 méteres hegy, a Szalaván is a város ékessége volt, amellett három folyó torkolatánál: a Tisza, az Iza, és a Róna partjainál terül el. Egyik legszebb helye volt az ún. Malomkert. Gyerekkorunkban is kijártunk, sokan vittek oda gyerekeket is. Ez egy nagyon szép ligetszerű hely volt, bent a városban. Én óvodába ugyan nem jártam, de arra emlékszem, hogy sok gyerek játszott ott, ha jó idő volt.

Szüleimmel nem igazán jártunk nyaralni. Nem emlékszem, de valószínű, hogy nem.

8 évig tanultam zongorázni, 4 éves koromtól már elkezdtem. Nem voltam egy tehetség. Az egyik húgomnak (Arany), jobb hallása volt. Nekem nem volt olyan jó hallásom. Én inkább a nyelveket szerettem. Volt egy magántanár, én jártam hozzájuk, tőle tanultam zongorát, Sevcsik néninek hívták, és nem volt zsidó. A fiútestvéreim hegedülni tanultak de korán abbahagyták. Különösen Jankó nem akart.

Én még Bartókot is láttam zongorázni. De nem tudtam felfogni még akkor, hogy ki volt Bartók. Bartók abban az időben járt Máramaros-szigeten, népdalokat gyűjteni.

A zongoratanárnőm, Bartóknak a tanítványa volt. És Bartók kedvelte ezt a nőt, úgyhogy sokszor jött, amikor nekem épp órám volt. Így láttam többször is Bartókot életében, szemtől-szembe. Bartóknak akkor még nem volt hírneve. Akkor még fiatalember volt. Annyit tudtam csak, hogy egy zeneszerző. Bartók csodálatos volt már akkor is. A tanárnő közel lakott hozzánk, a szemben levő házsorban az első ajtó volt. az övé.

Volt egy Wirtsch kisasszony nevű svájci fräulein, aki németet tanított Máramarosszigeten. Rengeteg tanítványa volt, pedig pocsékul beszélt már németül. Én sokat voltam a nagynénéméknél (Kallósék) gyerekkoromban, ott tanultam meg németül, mert ez a Wirtsch kisasszony az ő gyerekeit is tanította. Ők jómódban voltak, és ott mindig voltak német kisasszonyok. (fraulien) Gazdagok voltak, és nagy lakásuk volt. Wirtsch kisasszony grófi családban született, ennyit tudtam róla.

Máramarosszigeten volt színház, és volt szabadtéri színház is, ahol főleg nyáron voltak előadások. Ha jól emlékszem 2 hónapig üzemelt a színház, és akkor a szüleim is mentek, és vittek minket is.

Álarcosbálra, a Hamupipőkére, és az operettek közül, a Csárdáskirálynőre, és a Marica grófnőre emlékszem, amit gyakran játszottak. Népes volt Máramarossziget, és a közeli falvakból is bejöttek. Magyarul játszottak még az én időmben. Kultúrház is volt emlékszem.

Tehát nagyon pezsgő kulturális élet volt, és nagyon vegyes volt a lakosság, ott minden volt.

A gyerekkori barátnőmet úgy hívták, hogy Vajda Ella, ő még később, itt is, Pesten is megmaradt a barátnőmnek. A testvérei Vajda Miki orvos lett, Sanyi, az meg híres újságíró. A Gerő Sanyi húgaival is jóban voltam, a Mancival, meg az Olgával. Olgával egy osztályba jártunk. Mindenki zsidó volt a barátnők közül. Manci egy atomfizikushoz ment feleségül, de ő Romániában élte le az életét.  Sanyi átjött Magyarországra, hát ezek barátok voltak. Vajda Ella a háború után Párizsba került és ott élte le az életét.

Volt még egy jó barátnőm, Fichmanné, Néli, de az már tanár koromban. Nagyon jó barátnőm volt.  Ő Csernovitzból jött. A Fichmann, a férjezett név volt, a lánykori nevét már nem tudom. Néli egy nagyon okos, művelt nő volt, a férje pedig egy baloldali, kommunista eszméket hirdető zsidó ember Valamikor járt még a 20-as, 30-as években, Szovjetunióban, nem tudom, hogy mit csinált ott; mindenestre akkor azért ott kitapasztalta, hogy ez igazából micsoda totalitárius rendszer Visszatérve  akkor ő mondogatta, hogy  mégsem olyan jó buli ez az egész dolog.  És meneküljön előle mindenki, aki tud. Ők később Izraelben telepedtek le. 1967-ben szakadt meg Magyarország meg Izrael között a diplomáciai kapcsolat, és akkor utána egy pár évvel – hát ugye Romániával nem szakadt meg, és akkor én tehát ’67 után valamelyik évben elmentem Romániába, és ott akkor találkoztam Fichmannéval, először, a háború után. De aztán sajnos meghalt egy jó pár éve. Nem sokkal a találkozásunk után elhallgattak, eltűntek a levelek, aztán egy év múlva, vagy valamikor írt a férje, hogy meghalt Néli hirtelen. Tehát ő már nincsen. A férjével meg nem tudom mi lett.

Mozi is volt Máramarosszigeten, egy nagyon szép épületben. Nagyon nagy volt a vármegye, a legnagyobb vármegyéje volt Magyarországnak.

Újság is járt hozzánk, ott a városban jelent meg, már a nevére nem emlékszem. Magyar nyelvű újság volt, azt tudom.

Anyám járt ott fürdőbe vagy gyógyfürdőbe, lehet, hogy az volt. Aknasugatag volt a neve. Az egy híres fürdőhely volt. Aknasugatagon sósvízű gyógyüdülő volt, ami a mai napig megvan és látogatható.

A Tisza partján, mindenféle csónakklub is volt. Nagyon ügyesen próbálták már akkor hirdetni a Tiszát, hogy jöjjenek a turisták, és jöttek is. Mert gyönyörű vidéken volt, és a városnak is gyönyörű a fekvése. Én különböző sportklubokra emlékszem. Volt uszoda és korcsolyapálya is.

4 éves koromban már korcsolyáztam. Sportoltunk rendszeresen. Nagyon hosszú telek voltak, egy szezonban nem is tudom, vagy 80-szor is tudtunk korcsolyázni a természetben. Gyerekkoromban még az utcán, ott kezdtem el korcsolyázni. De volt jégpálya is. Volt futballpálya, jégpálya, meg teniszpálya is. Uszodába csak később mentem. Már az unokatestvérek, a Kallósék, azoknál német fräulein volt, és az minket is vitt, hogy több gyerek legyen, sétálni, meg, meg uszodába. Fürdeni nyaranként pedig a Tiszába jártunk. A Tisza egyik elkerített sekélyebb részében lehetett fürdeni. Síelni is jártam, de azt később, tanárnő koromban. Én voltam az egyetlen nő a tanárok közül, aki rendszeresen ment férfitársasággal, mert akkor még a nők nagyon nem síeltek. 

Hébert és vallást csak a fiúk tanultak, ők számítottak ebből a szempontból. Persze a zsidó elemiben én is tanultam  egy keveset, de úgy hogy külön órákra járjak, az szóba sem jött, az csak a fiú testvéreimnél.

Imádkozni már csak idősebb, 7 éves, 8 éves korban kellett megtanulni, de a kis gyerekek, a nagyon vallásosaknál már 3 éves korban tanulták a héber olvasást. Az imádkozásra, arra korán megtanították a fiúkat. A lányokat később, de a fiúkat, azokat már 4-5 éves korban tanították a héber ABC-re, hogy tudjanak imádkozni önállóan is, korán. És jártak is, ilyen – biztos az én bátyáim is – egy ilyen tanfolyamra, ahol tanították őket a héber betűkre, és az olvasásra, meg a fordításra. Korán kezdték, mert a vallás alapja az imádkozás volt.

A szüleimet 1944-ben elvitték, de már előtte elvették apámék üzletét. De aztán, nem tudom pontosan, hogy a tulajdonjoggal mi történt, mert a háború után, elmentem Máramarosszigetre, és hoztam rengeteg sót Magyarországra, eladtam, bútort vettünk és így tehát abból indítottuk itt újra a férjemmel az életet.

Apósom P. Vilmos volt, az anyósomat Adélnak hívták. Ők Kaposváron éltek. Az anyósom, és családja valahonnan délvidékről, Bácskából származott, az apósom pedig talán Pécs környékéről.  Apósom Kaposváron, a Csiky Gergely Színházban sminkmesterként dolgozott. Mellette volt egy  borbély- fodrász üzletük is. Az anyósom otthon volt, nem dolgozott. Ők is neológok voltak. Mindketten Auschwitzban haltak meg.

A férjem dr P. Imre volt, aki 1909. január 18-án Kaposváron született  és  1987.február 20-án halt meg Budapesten. A férjemnek volt egy testvére Sári, aki 1910-ben született. Nagyon szép lány volt. Jól táncolt, tornázott megyei versenyeket is nyert. Hozzá ment egy Friedfeld Norbert nevű zsidó bankárhoz, aki Mariborban élt. Egy kislányuk született Évike. Sári élete nagyon zűrösre sikeredett, mert a családi legenda szerint összeszűrte a levelet egy horvát katonatiszttel, aki államellenes összeesküvésben vett részt, és Sárival együtt halálra ítélték.  Sári három év után kiszabadult, de a férje elvált tőle. Ezután visszajött Kaposvárra és kozmetikus lett. Pár év után Pestre jött és hozzáment egy Horváth István nevű katolikus antiszemita nézeteket valló kommunista emberhez. Sári ki is keresztelkedett és a Mária nevet vette fel. A pasas valahonnan Somogy megyéből származott, egyébként hídmérnök volt, a régi rendszer kegyeltje. Évikét közben deportálták a nagyszülőkkel együtt, akik őt nevelték. Mindhárman odavesztek Auschwitzban.

A férjem mindig is orvos szeretett volna lenni, 1927-ben érettségizett Kaposváron, de Pécsre illetve Pestre, az orvosi egyetemre a numerus clausus miatt nem vették fel. Így egy évig Bécsben előtanulmányokat folytatott, aztán Prágába ment, az 1928/29-es tanévtől felvették a Német Egyetemre. Később egy befolyásos személy segítsége révén, három év után, mégis sikerült Pécsre, az Egyetemre bekerülnie, 1932. január 25-én átiratkozott. A nevezetes segítség Keresztes-Fischer Ferenc későbbi belügyminiszter, korábban Somogy megyei főispán volt. Keresztes barátnője abban az időben férjem testvére, Sári tornatanárnője volt, aki viszont nagyon szerette Sárit, így jött létre a segítség. Imre, a férjem Pécsett fejezte be az orvosi egyetemet 1933-ban. Általános orvosi, majd később fogorvosi diplomát is szerzett. Kezdetben a Kaposvári kórházban volt cselédkönyves, majd segédorvos 1936-1941 febuárjáig, amikoris Somogy Vármegye Kaposári Közkórházából zsidó származása miatt elbocsátották. Lengyeltótiban nyitott rendelőt.  Hajmáskéren két és fél évig volt munkaszolgálatos ahonnan 1944. November 1-jén Dachauba deportálták. Hajmáskéren elég jól keresett, erre emlékszem. Ebből aztán jutott arra, hogy az ottani fogvatartók vagy katonatisztek egyikét, akivel jó kapcsolatot épített ki, hétvégéken Pestre hozza, fizesse minden költségét. Persze a vezérmotivum ezeken a weekendeken én voltam, ily módon rendszeresen tudtunk találkozni. Szóval a fogászattal a találkozásaink is lehetségessé váltak. Tulajdonképpen mi áttétesen a fogászatnak köszönhetjük az ismeretséget. A férjem ugyanis  dolgozott vagy ismert egy fogtechnikust, aki Máramarosszigetről származott, egy férfi volt (de valamiért  Zsuzsinak hívták) és Pesten dolgozott, aki viszont engem ismert Szigetről. Szóval ez a fogtechnikus mutatott be minket egymásnak. Persze az udvarlás aztán távudvarlás volt, általában a férjem járt föl Pestre udvarolni. 1944-ban összeházasodtunk. Az esküvőnk csak polgári volt. Nem tudtuk, hogy mit hoz a holnap nekünk akkor. Olyan bizonytalan idők voltak akkor, ezért döntöttünk a házasság mellett. Az esküvő után a férjem ment vissza Hajmáskérre, én meg Budapesten maradtam.

Utána nem sokkal eltűnt a férjem, semmit nem tudtam róla, csak később amikor visszajött, hogy Dachauba deportálták, s onnan nehéz fizikai munkára Mühldorfba került 1945 májusáig.

Az én holokauszt történetem is nagyon kalandosra sikeredett. Én 1940-től Budapestem éltem apám egyik testvérénél Henrikéknél, ahogy azt már meséltem. Cicának a húgomnak, volt egy nagy szerelme, egy román fiú Victor Grosa. Victor is Máramarosszigeten volt –jogot végzett, és ő ott rendőrkapitány volt, valahol a megyében.  Viktor mondta nekem amikor a magyarok bejöttek –  akkor már a testvéreim kint voltak Párizsban – hogy miután nekem sok rokonom van Nyugaton, jobb, ha eljövök a városból. Akkor jöttem át 1940-ben Magyarországra, Henrikékhez.

Ők svéd menlevelet szereztek maguknak, hogy mentsék magukat, nekem viszont semmilyen segítséget nem adtak meg. Ez később nekem örök trauma volt, hogy ők akkor abban a helyzetben nem segítettek és nem szereztek hamis papírokat nekem is. Én persze nagyon élelmes voltam, és Henrik egyik munkásnőjétől szereztem magamnak hamis papírokat. Közben elköltöztem Henrikéktől egy barátnőmmel, Korah Katóval a Gyulai Pál utcába. A szomszéd lakásban egy nyilas nyomda működött, ezért féltem is rendesen, hiába voltak papírjaim. Az egyik nap bejöttek a németek a házba razziázni. Nagyon féltem, hogy a hamis papírok lebuktatnak, és inkább összetéptem őket és bedobtam a wc-be. Mondanom sem kell, hogy rögtön elfogtak és elindítottak egy transzporttal Ausztria felé. Gyalog mentünk, naponta 25-30 km-t. Volt csillagunk is, és a 3. nap már megengedték, hogy fölszálljunk a szekerekre, mert egy olyan nagy szekérmenet volt, kb. 11 szekérrel. Rengeteg embert lőttek agyon azok közül, akik nem tudtak már tovább gyalogolni. Azt megengedték, hogy fölszálljunk a szekérre, persze megszámoltak a csendőrök, hogy hányan szálltunk föl és -le. Egy pár km-t lehetett kocsin utazni így. Amikor már megszámoltak minket, mi hatan voltunk egy szekéren, és gondoltam, na most, ha nem lesz közel a csendőr, megpróbálok megszökni. Elbújni valahogy a bokrok között, mert pont egy olyan vidéken – Dunántúlon – voltunk, ahol bokrok voltak. Így hát a kocsissal megállapodva a kicsiponyva alá bújtam, amikor elhajtott a menettől, majd leugrottam, be egy bokorba, és elbújtam. Gondoltam, úgyis kivégeznek a végén, hát minek, megpróbálok elbújni. Valahol Budakalász után jóval szöktem el a menetből. Hét napig étlen-szomjan bolyongtam a Dunántúlon, füvet, gyökereket ettem,

Gondoltam nekem úgyis mindegy, itt kell meghalni, vagy ott kell meghalni, hát megpróbálom. Persze közben megvesztegettem a kocsist is, hogy engedjen leugorni. Mert én bevarrtam, a kabátomba valami ékszert, és fölajánlottam az egyiknek. Össze-vissza bolyongtam, míg valahogy elkerültem Komáromba.7 napig nem láttam egy emberi lelket sem. Persze féltem is, mert azért eléggé vadásztak a kóbor zsidókra az országban. Nem tudtam, hogy merre menjek. Végül eljutottam Komáromba.

Komáromban egy iskola közelébe értem, és éppen tízóraiztak a gyerekek, és olyan éhes voltam, kértem az egyik gyerektől egy falatot. És akart adni egy szelet kenyeret, hogy zsíros, vagy vajas volt-e már nem tudom, csak egy falatot kértem, és mondtam az egyiknek, edd csak meg, majd egy másiktól is kértem, nagyon éhes voltam. Adtak szívesen. Mindegyik egy egész szeletet akart adni.

Hogy vajon tudták-e, hogy én ki vagyok, nem hiszem. A gyerekek sajnáltak egy idősebbet, hogy ilyen éhes. A csillagot akkor én már levettem, még akkor, amikor bolyongtam. Ez életfeltétel volt, az életben maradás feltétele. Arra emlékszem még, hogy aztán sétáltam céltalanul, hogy most mi legyen. Akkor meghallottam egy nyitott ablakon keresztül, hogy valaki sajnálkozott, hogy szegény zsidók így meg úgy. És ide én akkor bekopogtam. Ott mondták, hogy a házban vannak németek, így továbbálltam. Később egy másik házba kopogtattam be. Akkor ott leadtam egy dumát, hogy a férjem katonatiszt, és hogy a fronton van, én meg Erdélyből menekültem.  Azt nem mertem megmondani, hogy zsidó vagyok.

Befogadtak, és ráadásul, ott volt két fiatal lány- de hát akkor már a németek voltak ott is, és az asszony elvitt minket színházba. A színházban német katonák is voltak, és akkor ilyen fapofával kellett nekem ott vonulni. Nagy izgalmakat kellett kiállnom, mert hát ezt nem mondhattam meg, ki vagyok igazából. Féltem nagyon, hogy bármelyik pillanatban lebukok.

Talán két hétig voltam Komáromban. Vadidegenek voltak, mégis befogadtak. A nevüket már nem tudom, de nagyon rendesek voltak. Bolyongásom során egy hídhoz értem, papírjaim nem voltak és már ott voltam a hídnál. A hídon katonák igazoltattak. Gondoltam, ha visszafordulok rögtön utánam erednek, gyér volt a forgalom, elvegyülni nem lehetett, így elindultam a hídra felszegett fejjel, határozottan, bátran előre nézve. Nem igazoltattak, bátorságommal megúsztam. Két hét után valahogy visszajöttem Budapestre vonattal, de nem volt hova mennem. Nem volt olyan egyszerű az utazás, pénz nélkül. Mert ami volt nekem itt, azt elköltöttem. Leszállítanak, majd megint felszállok egy darabon gondoltam, mást mit csinálhatok?

Visszakerülve Budapestre, megpróbáltam egy olyan helyre bejutni, ahol zsidók voltak, talán a védett házak valamelyikébe, erre már pontosan nem emlékszem. Bekopogtattam egy csillagosházba, valahol ugye akartam aludni, már nem emlékszem hogy hol, de a lényeg az, hogy ott meg nem akarták elhinni, hogy zsidó vagyok. Zöld szemű voltam és szőke. Azt hitték, hogy besúgó vagyok, nagyon féltek tőlem. Mondtam, hogy tudok héberül,.hiszen az iskolában tanultunk imákat héberül, de azt mondták, hogy azt mindenki megtanulhatja. Azt hitték, hogy direkt megtanultam Aztán mégis csak kérték, hogy imádkozzak héberül, így végül nagynehezen beengedtek. Valahogy tudtam szerezni egy svéd menlevelet 1944. december 7-i dátummal, amely azt igazolja, hogy a Svéd Vöröskereszt oltalma alatt állok. Pár nap múlva bementem a gettóba, ott éltem meg a felszabadulást.

A férjemről közben semmit nem tudtam, de a családomról sem. Nem volt lakásom sem, ahová lakni mehettem volna, így gondoltam egyet, és elhatároztam, hogy visszamegyek Máramarosszigetre a családomhoz. Azt akkor még nem sejtettem, hogy senkit nem találok meg. 1945. február 1-én a svájci követség igazolásával és védelmével Romániába utaztam. Akkor szembesültem azzal, hogy senki nem maradt meg a családból, mindenkit deportáltak. A boltot megtaláltam, széthordták ugyan, de még így is volt benne némi áru, és így úgy döntöttem, hogy kinyitok. Közben persze a férjem járt az eszemben, hogy vajon él-e, és ha igen, hol lehet. 1945 tavaszán nem volt maradásom Szigeten, visszajöttem Budapestre. A megmaradt áruból, amit tudtam, elhoztam sót, lisztet, cukrot. Ez a háború utcán nagy kincsnek számított. A férjem közben megmenekült Dachauban volt, és utána amerikai kórházba került, mert flekktífuszos lett, és 1945 augusztusáig Ecksberg amerikai kórházban Mühldorfban kezelték,   akkor került vissza, akkor jött haza.

Lassanként normalizálódott a helyzet, és kinevezték vidéken orvosnak Mikor visszajött, Lengyeltótiban kapott állást, és mi odaköltöztünk 1945 szeptemberében. Oda kapott kinevezést vidékre orvosnak. Ott volt egy orvoslakás. Én Lengyeltótiban nem dolgoztam, vezettem a háztartást, de nagyon szenvedtem. Igaz nem sok munkalehetőség volt a faluban. Lengyeltótiban csak általános iskola volt, ott nem tudtam volna tanítani. Tény, hogy jól éltünk, nem voltak anyagi gondjaink. Szolgálati házban laktunk, és a rendelő is ott volt, ahol a lakás. Ugyanabban a házban, és így adódott, hogy esetleg asszisztens ( orvosírnok) legyek a férjem mellett, én ugyan akartam, de azt mondták, hogy ne vegyem el más elől a lehetőséget, a férjem megkeresi a kenyerünket. A férjem egyébként zárkózott valaki volt, tőle sokkal kevesebb történetet hallottam a családról. A férjem is tudott héberül.

Lengyeltótiban, mi voltunk a kettő közül az egyik zsidó család a háború után. Volt ott egy zsinagóga, de azt még mikor mi ott laktunk, akkor lebontották, tehát nem is volt hova járni imádkozni. Nagy ritkán Kaposvárra, az  42 km távolságra volt, bementünk a zsinagógába már a gyerekekkel.

Az első gyerekem [Zsuzsa] 1946-ban született, a másik 1950-ben [Éva]. 1961-ben költöztünk Pestre. Zsuzsa lányom már középiskolás – elsős volt, Pestre jött a Vegyipari Technikumba és kollégiumban lakott, nekem meg nagyon hiányzott. Másrészt meg nekem nagyon szűkös volt a falusi lét. A háború előtti életemhez képest, amikor a világot jártam, tanítottam és szabad voltam, ahhoz képest Lengyeltóti nekem nagyon sivár volt, és menekülni akartam onnan. Egy darabig a háború után jó volt, de később már inkább nyomasztó. Az én mozgékony érdeklődő természetemet nem elégítette ki. Nekem ez egy szellemi temető volt. Szóval untam és állandóan rágtam a férjem a fülét, hogy költözzünk el, de hát a férjem egy nyugodtabb, békésebb lélek volt. Meg hát nem is volt már fiatal, akkor őt ott nagyon szerették a faluban, és mindenkit már nagyon jól ismert, tehát rajta volt a teher, az egész családot ő tartotta el. Meg olyan nehezen lehetett rávenni – nem is volt olyan egyszerű egyébként. Tehát és akkor addig rágtam a fülét, amíg végül beadta a derekát. Nem is volt olyan egyszerű abban az időben engedélyeztetni, hogy áthelyezzék őt Budapestre. Mindenestre sikerült, és akkor 1961-ben felköltöztünk., vettünk egy lakást a Belvárosban.

Nekem volt egy barátnőm, aki egyébként a Nemzeti Bankban volt valami nagyon magas beosztásban. Az akkori barátja főorvos volt egy budapesti kórházban, és ők segítettek az áthelyezésben.  A férjem Zuglóban lett körzeti orvos, de itt Pesten magánpraxist is folytatott később.  Otthon rendelt, be volt rendezve a lakás egyik helysége fogorvosi rendelőnek. 1987-ben halt meg a férjem. Kezelték Parkinson kór ellen, és amikor a betegség tünetei megjelentek akkor már abbahagyta az orvosi praxist.

A háború után nem nagyon éltünk zsidó módon. Azt tudatosítottuk a gyerekeinkel, hogy zsidók vagyunk, mondjuk nem is volt nehéz, mert abban a faluban, ahol laktunk, Lengyeltótiban, két zsidó család volt, és még egy kikeresztelkedett családt rajtunk kívül.. Tehát ott azért zsidóztak a faluban rendesen, de a férjemet nem merték bántani, mert ő volt a falu orvosa.

Mert ő volt az orvos, tehát mindenki a fenekét nyalta. Az, hogy a háta mögött mi volt, vagy mi nem volt, azt pontosan nem tudjuk. 1956-ban ott a faluban nem volt különösebben semmi, kivéve azt, hogy keresztülment a falun egy orosz tank és megállt a falu közepén. De azért mégis csináltak egy halállistát a faluban, és akkor azt mondták a férjemnek, hogy lógni fogsz te zsidó, de aztán végül nem lett semmi bántódása.

Mikor ide visszakerültem Budapestre akkor „újra” aktivizáltam magamat, és jelentkezetem a Művelődési Minisztériumba, és tolmácsoltam hosszú ideig, még 70 éves koromban is ott dolgoztam.

Amikor jöttek külföldi vendégek, akkor kellett tolmácsolnom, főleg románokkal, de francia meg angol nyelven is. Általában 1-2 embernek, kulturális küldöttség, és 1-2 magasabb rangú személynek tolmácsoltam. Hát a Sorbonne-i diploma is sokat számított. Mikor elkezdtem, már akkor nyugdíjas korú voltam. És ez nem mindennap volt, alkalomszerűen, amikor jött vendég, akkor hívtak.

Zsuzsa lányom most Franciaországban él férjével és két fiúk van, Michael és Axel. A másik lányom Éva, újságíró Férje K. Tamás volt, akitől elvált. Két fia van Dániel (1981), és Dávid (1983). Négy fiú unokám van. Bennük megvan a zsidó identitás. Zsidónak tartják magukat feltétlenül.

Soha nem voltam Izraelben, de nagyon szeretettem volna legalább egyszer eljutni oda. A lányaim voltak az unokáimmal. Bennük többször felmerült, hogy esetleg kinmaradnak, de a klíma, meg a család hazahúzta őket. A szocializmus alatt voltak olyan barátaink, akik illegálisan elmentek Bécsbe, és Bécsből mentek Izraelbe. Én akkor ezt nem akartam megkockáztatni, meg aztán már nem voltam fiatal sem.

Évente egyszer mostanában is elmegyünk a zsinagógába, Hosszúnapkor, a Dohány utcába és gyetyát  is gyújtunk.

Zsuzsa lányom amikor férjhez ment, Franciaországba, akkor kezdetben az ő családja, illetve a férjének a családja, sokkal inkább tart, bizonyos vallási szokásokat.  Amikor néha idejöttek, akkor mindig megtartottuk ezeket a szokásokat. Pészachkor pl. akkor pl. a Zsuzsának az anyósa, akkor pészachi ételeket főzött.  Mi nem eszünk disznóhúst – mondjuk a férjem utálta, mert undorodott tőle, nem is kifejezetten talán vallási okból. Azt mondta, hogy még egyetemista korában tanult a galandféregről, és akkor annyira megundorodott, hogy soha életében nem evett disznóhúst.

Az egyik unokám sem hajlandó megenni, meg én is úgy vagyok, már nem bírom a szagát se. A karácsonyt se szoktuk tartani. Amíg kicsik voltak az unokáim, akkor volt karácsony, volt fa is meg ajándék a lányaiméknál, de mondjuk mennyből az angyal soha. Amikor volt karácsony, akkor is inkább a többi gyerek miatt, akik az unokáimmal jártak iskolába.

A gyerekeim házasságánál is szempont volt, hogy zsidó legyen a társ. Mikor az unokáim kisebbek voltak, akkor próbálkoztak zsidó közösségbe járni. Éva lányom vitte őket ifjúsági szervezetekbe, amikor Magyarországon a kilencvenes évek elején megjelentek a különféle árnyalatú vagy szemléletű zsidó ifjúsági szervezetek. És a Habonimra emlékszem, hogy akkor egy darabig jártak, és aztán utána megunták. Akkor utána a Páva utcába is, akkor ott az a nem tudom már, melyik volt. És aztán azt mondták, hogy nem kell a társulat. Nem is a zsidóság miatt, hanem a kölykök nem tetszettek, más baráti körök alakultak, és akkor azokkal szívesebben mentek. Utána már nem is akartuk erőltetni.

Én 1945 óta nem jártam Máramarosszigeten. A lányaim voltak Máramarosszigeten a svédországi rokonokkal, 2003-ban . Ella unokatestvérem megtalálta az ő házukat, és akkor be is mentek. Abban most már 3 család lakik, és nagyon kedvesen fogadták őket, és le is fényképezték. Kimentek a temetőbe is, mert Ella édesapja még a háború előtt halt meg. Nagyon rendben van a temető, nagyon szépen gondozzák. Szigeten már csak  egy vagy 2 zsidó házaspár él, közülük valaki  gondozza a temetőt.

Engem érdekel minden, ami történik, olvasom az újságokat is, hogy hogy halad a világ. Hát annyi változást észleltem az én 100. évemben – ugye. Hogy milyen változásokon mentem én magam át, hogy miken mentem én keresztül? – hát két világháborút éltem meg.

Életrajz

Anyai nagyapámat úgy hívták, hogy Altman Ignác. Szent-Domonkoson [Heves vármegye] született 1879-ben. Vasúti fékezőként kezdte. Ebből kinőtte magát, főkalauzként halt meg. Azt hiszem, négy polgárija volt, de magasabb iskolai végzettsége nem. Viszont az volt a feltett szándéka, hogy az ő idősebbik lányából orvos legyen. És lett is. Altman Ignác feleségét úgy hívták, hogy Glatter Róza, ő Gyöngyösről származik. A nagyapámék több helyen éltek Magyarországon, mert a vasúti alkalmazottakat tették ide meg oda meg amoda. Voltak Dunaszerdahelyen, aztán Zsolnán, bár legnagyobb részt Pesten, Rákospalotán [Rákospalota 1950-ig önálló település volt, nem tartozott Budapesthez. – A szerk.] a MÁV-telepen. Nagyanyámról egy emlékem van, egy fénykép. Mosolygós, kerek az arca. Amennyire tudom, nem voltak nagyon vallásosak. Polgári ruhában jártak, Jom Kipurt tartottak, széderestét is, Hanukakor gyertyát gyújtottak. Mást nem nagyon tartottak. Altman Ignác 1926-ban halt meg, a felesége 1936-ban.

Glatter Rózának volt egy testvére, Glatter József, aki mozdonyvezető volt. És kommunista lett. 1919-ben, a Kommün [lásd: Tanácsköztársaság] alatt igen magas beosztása volt – hogy pontosan mi, azt nem tudom. A nagyapám pedig nemhogy nem volt kommunista, de ráadásul legitimista volt [Legitimizmus – az 1920–1930-as években a Habsburgok visszatérését követelő politikai mozgalom. – A szerk.], ezért a politikán mindig összevesztek. Miután megbukott a Kommün, Glatter József lebukott, azt hiszem, 1920-ban. A szegedi Csillag börtönben volt fogva tartva. Az anyám meg a nagynéném – mert az anyámnak volt egy húga is – ugye vasutas lányok, nekik ingyen vasúti jegy járt, s jártak hozzá a Csillagba. A nagyapámnak nagy protekciója kellett hogy legyen, mert Glatter Jóskát közben halálra ítélték, viszont a börtönben maradt. A nagyapám elkezdett kilincselni, hogy Glattert mégse akasszák föl, hiszen három gyereke van.. Ekkor a mozdonyvezetők összedugták a fejüket, hogy nehogy már közülük egyet kivégezzenek. Küldöttség ment Horthyhoz, hogy ez a szégyen mégse essék meg, és hogy kapjon kegyelmet. Ez meg is történt, mert életfogytiglant kapott, majd amikor a hadifogoly tiszteket kicserélték Magyarországon elítélt politikaikra, Glatter Jóska, a felesége meg a három gyerek elkerült Moszkvába. [Glatter József ferencvárosi mozdonyvezető, a Tanácsköztársaság alatt a MÁV osztályvezetői testületének tagja. A Tanácsköztársaság bukása után a főügyész elrendelte a letartóztatását, de vádemelési okok hiánya miatt később elengedték. A MÁV a Tanácsköztásraság alatti tevékenysége miatt felfüggesztette és fegyelmit indított ellene. 1920-ban kapcsolatba került a KMP Ideiglenes Központi Bizottságával Bécsben, és megszervezte a meggyilkolt, elítélt és internált vasutasok családjainak segítését, valamint kommunista lapok és propagandaanyagok Magyarországra szállítását és terjesztését. 1920 szeptemberében több társával együtt letartóztatták, és a budapesti büntető törvényszék 1920 októberében halálra ítélte. Az ítélet ellen az európai vasutasszervezetek és a szovjet kormány is erélyesen tiltakozott. A szovjet közbelépésre Horthy először kegyelemből életfogytiglanra változtatta az ítéletet, majd 1922-ben hozzájárult Glatter és mások Szovjetunióba távozásához, cserébe a Szovjetunió elengedte a magyar hadifogoly tiszteket. (Gadanecz Béla: A magyar vasutas munkásmozgalom 232 old., 277–278 old.) – A szerk.] A vasúton összeismerkedtek egy fiatalemberrel, akit úgy hívtak, hogy Weinberger Zoltán, aki később mint Vas Zoltán lett miniszter. [Vas Zoltán: illegális kommunista, a Szovjetunió első ízben 1922-ben szabadította ki a börtönből (másodszor majd 1940-ben), 1922–1925 között élt először a Szovjetunióban, illegálisan hazatért, 1925–1940 között börtönben volt. 1945–1946: Budapest közellátási kormánybiztosa, majd polgármestere, 1949–1953: az Országos Tervhivatal elnöke, 1953-ig magas párttisztségek birtokosa. – A szerk.] 

Amikor Magyarországon felszámolták az illegálisan szervezkedő pártot [lásd: Kommunisták Magyarországi Pártja], Moszkvában elővették Glatter Jóskát, s azt mondták, hogy a pártot újra kell szervezni. A legidősebb fiát, Glatter Endrét, aki akkor már huszonvalahány éves volt, illegálisan Pestre akarták küldeni a pártot újraszervezni. Azért nem az apját, mert az halálra volt ítélve. Erre a feleség, Nelli néni azt mondta, hogy ebből neki már elég volt egyszer, és otthagyták Moszkvát. Ez azért volt lehetséges, mert olyan lakásuk volt, amiért egy ismerős GPU-s, akinek lakásra volt szüksége nősülési szándéka miatt, szerzett útlevelet. 1926 vagy 1927 elején megérkeztek New Yorkba, majd onnan nem sokkal később elkerültek Kanadába. Az egész háborús idő alatt nekik az volt a legnagyobb nélkülözésük, hogy nem lehetett banánt kapni. Mindezt főleg onnan tudjuk, hogy Glatter Erzsi, a legfiatalabb gyerek, aki fodrász volt, 1965-ben vagy 1966-ban eljött Pestre a férjével, megkeresett bennünket a telefonkönyvből, mert azt tudta, hogy az anyámat hogy hívják. Tudott magyarul is, ő mesélte el ezt az egész történetet. Még annyi érdekesség ehhez, hogy a Tanácsköztársaság hatvanadik évfordulóján, 1979-ben megjelent az Esti Hírlapban egy cikk, hogy az évforduló alkalmával a Ferencvárosi pályaudvaron egy emléktáblát lepleznek le a munkásmozgalom jeles alakja, Glatter József tiszteletére. Én el is mentem megnézni. Nincs rajta se az, hogy mikor született, se az, hogy mikor halt meg – mert ugye erről nem maradt nekik adatuk. Elkezdtem röhögni ezen, mert akkor én már voltam Kanadában meg New Yorkban, tudtam, hogy Glatter mindenféle kommunista múlt ellenére a zsidó temetőben van eltemetve.

Glatter Erzsi, a lánya összeismerkedett a háború után egy Izsák Feri nevezetű zsidóval, aki Szatmárnémetiből került elő, és férjhez ment hozzá. Ő sem volt olyan ortodox, de azért tartotta a vallást. Nagyon gazdagok lettek. Izsák Feriéknek valami földjük volt itt Szatmárnémetiben. Ő 1946-ban kerülhetett Kanadába, s az első dolga volt, hogy neki saját földje legyen. Elkezdett földet venni. És ez bejött. Mégpedig azért, mert a kanadai–amerikai határ túloldalán, Detroitban a Ford gyárnak szüksége volt munkásokra, Kanadában pedig a munkaerő jóval olcsóbb volt. A Ford ott házakat kezdett építeni, és beköltöztette az alkalmazottait. Izsák Ferinek a földjét elkezdték megvenni.

Anyám testvére, Gizella vagy Giza 1904-ben született Dunaszerdahelyen, és Budapesten halt meg 1983-ban. Amikor született, a nagyapám Dunaszerdahelyen, illetve Pozsonyban [lásd: Pozsony város] volt a vasútnál. Giza néni négy polgárit [lásd: polgári iskola] végzett, ő nem óhajtott különösebben tanulni. Viszont kifejezetten szép nő volt, és mihamarább férjhez akart menni. Volt is neki három férje. Az első Horváth Ferenc volt, nem zsidó, a második Szántó Dezső, ő zsidó volt. Az elsőhöz az 1920-as évek végén ment hozzá, rövid ideig tartó frigy volt, a másodikhoz 1936-ban, erről van valami emlékem. Nem tudom, mi lett velük. A harmadik férje Altman Károly, aki unokatestvére volt. Altman Ignácnak ugyanis volt egy testvére, akit Fáninak hívtak, s annak volt Károly a balkézről való gyereke. Azért volt Altman, mert az apáról nem tudunk semmit, hogy ki volt. Fáni állítólag feslett nő volt, azt hiszem, Pesten élt. Károly az első unokatestvére volt Giza néninek, de amíg a nagymama élt, nem engedte, hogy összeházasodjanak, mert az a hit talán még sok helyen most is, hogy az unokatestvér-házasság egészségtelen. Amikor a nagymamám meghalt, rögtön összeházasodtak, 1937-ben, azt hiszem. Akkor is csak polgári esküvő volt, s én ott voltam. Aszódon volt, mert Altman Károly autószerelő volt, és ott volt egy társsal közös műhelye.

Károlyról nagyon sok emlékem van. Barna, magas, jóképű ember volt, volt egy öreg Citroën kocsija. Kurblis volt. Az 1930-as években azért az nagy szám volt nekünk, gyerekeknek, hogy autóval mentünk kirándulni. A háborút megelőző években, tehát 1939-ben már Pesten is dolgozott. Rögtön behívták katonának, mert autószerelő kellett, aki vezetni tud, hogy zsidó-e, nem zsidó, az nem volt érdekes. Olyannyira, hogy ő még 1941-ben is rendes katonaként került Ukrajnába, nem munkaszolgálatosként. Amikor hazakerült 1941–1942-ben, tőle hallottuk a történetet, hogy a magyar katonaság hogy viselkedett ott a megszállásban. Hogy a csecsemőket a lábuknál fogva vágták a falhoz. Később se hívták be munkaszolgálatra, valahogy mindig mentességet kapott, gondolom, az autószerelő mestersége miatt.

Apám édesapja Friedman Lajos, aki 1866-ban született Sirokon. Nagyapa kárpitossegéd volt. Azt hiszem, önálló sosem lett. Az István út 20-ban lakott Budapesten. Élete végén velünk lakott a Teréz körúti lakásban. 1937-ben halt meg Budapesten, de ragaszkodott hozzá, hogy Gyöngyösön legyen eltemetve az ortodox temetőben. Apám anyja Klein Zsófia, nem tudom, ő hol született, de Budapesten, a Kozma utcában [a zsidó temetőben] van eltemetve. Őt én már nem ismertem, az 1930-as évek elején halt meg, a nagyapámat igen.

A nagyanyám apja Klein Móric volt, akinek sok testvére volt. Ezek között két érdekes személy van: az egyik Kellner Sándor – ő aztán magyarosította a nevét, sőt más címet is kapott: Sir Alexander Korda lett. Túrkevén született. A nemzetközi filmgyártás jeles személyisége, az apám volt is nála Londonban, 1939-ben. Neki volt két testvére – Zoltán meg Vince –, akik a Londonfilmhez kerültek. Zoltán is rendező volt, Vince meg díszlettervező. A „Bagdadi tolvaj”-t Korda Zoltán rendezte. Ennyit Kordáékról. Klein Móricnak pedig volt egy másik testvére, és annak is volt gyereke, több is. Köztük Klein Ottó. Van egy előneve is: Korvin. 1919-ben, a Kommünben népbiztos volt. Megfogták, kivégezték, kész. [Korvin Ottó (1894–1919): a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) egyik alapítója, a Tanácsköztársaság alatt a belügyi népbiztosság politikai osztályának volt a vezetője, megszervezte a tanácshatalom védelmi apparátusát, irányította a forradalmi terrort. Testvére volt Kelen József elektromérnök (1892–1939), szintén a KMP egyik alapítója. A Tanácsköztársaság alatt a szociális termelés népbiztosa volt, életfogytiglani fegyházra ítélték, 1922-ben fogolycsere révén került ki a Szovjetunióba. Magas állást töltött be, majd a törvénysértések áldozata lett. – A szerk.]

Nagyapám testvére volt Friedman Anna. A lánya Grossmann Mariska volt. Grossmann Nándornééknak, született Grossmann Mariskáéknak – mert az unokatestvéréhez ment feleségül – Gyöngyösön volt házuk meg szőlőjük. 1918-ban vette meg ezt a házat Grossmann Nándorné, majd 1944-ben államosított zsidó vagyon lett, 1951-ben pedig államosított kulák vagyon. Aki közülük a családból megmaradt [a holokauszt után], 1949-ben elment Izraelbe. Mariska nénivel 1974-ben találkoztam. Netanján lakott, nem ismert meg, csak a lánya.

A nagyszülők szerintem négy polgári iskolát biztos végeztek, miután írni-olvasni tudtak. A nagypapa vallásos volt, mindig sapka vagy kalap volt a fején, otthon is. De szakálla, pajesza nem volt. Polgári öltözetben járt: nadrág, zakó, ing, nyakkendő. A háztartás kóser volt, de nem ortodox. Disznóhúst nem ettek, péntek este gyertyagyújtás volt, de sájtli meg a tfilinnel való reggeli imádkozás nem. A nagypapa nem az ortodox templomba, hanem a neológba járt, a Dohányba [lásd: Dohány utcai zsinagóga]. Böjtölt is [Jom Kipurkor].

Apámnak egy húga volt. Friedman Erzsébetnek hívták. 1898-ban született. Skizofréniát kapott, felnőttkorában kezdődött. Friedman Erzsébetnek nagy bánata volt a férjhez menés, hogy most hogy lesz gyereke. Szép asszony volt a fénykép alapján, de beteg. Apám egy ismerőse összehozta egy fiatalemberrel, akit úgy hívtak, hogy Klein Jenő, az elvette feleségül, és lett is egy fiúgyerek. Az anyámék az anyja betegsége miatt adoptálták. Klein Endrének született, 1930-ban, az adoptálás után Földes Endre lett. Szüleimet Bandi is szüleinek tekintette, és a mai napig is úgy beszél róluk. Az édesanyja több helyen feküdt, Lipótmezőn is. Az elmebetegek a mai napig is, de abban az időben különösen, tébécét kaptak. A 16 meg 24 ágyas kórtermekben nem volt kellő felügyelet, egymást fertőzték. Ő is megkapta, és amiatt halt meg 1942-ben. Jenő bácsiról tudtuk, hogy Bandinak az apja, mert minden héten jött hozzánk Rákospalotáról, ahol lakott. De azt hiszem, azt azért nem akarta, hogy a gyerek nála legyen. Feltehetően látta, hogy a sógora jó anyagi helyzetben van. Azt nem tudnám megmondani, hogy Jenő bácsinak mi volt a foglalkozása. Valamikor 1943-ban újra megnősült. Aztán miután Rákospalota is gettósításra került [Rákospalota önálló község volt, nem tartozott Budapesthez, innen 1944 nyarán Auschwitzba deportálták a zsidókat. – A szerk.], elvitték őket és elpusztultak. Azt hiszem, Auschwitzba kerültek.

Az apám, Friedman Tivadar 1894-ben született Istenmezején, a Mátrának az északi oldalán, Pétervásárától olyan 15 km-re. Ez annyira pici hely, hogy amikor szükségem volt most a jóvátétellel kapcsolatos dologra, kiderült, hogy nincs is anyakönyvi hivatal. De Pétervásáráról nekem megvolt a születési bizonyítványom, mert egyszer az 1939-es választásnál ki kellett mutatni, hogy nem tudom, mióta élnek a felmenők Magyarországon, és akkor ez megvolt. [A „zsidók országgyűlési választójogi rendelkezésének végrehajtásáról” szóló, Teleki Pál által aláírt miniszterelnöki rendelet értelmében a választójogosultsághoz szükséges volt a születési bizonyítvány – mivel csak az 1867. december 31-e után születettek szavazhattak –, a szülők, nagyszülők házasságlevele, hitelt érdemlően arról, hogy 1867 óta Magyarországon élnek, és a „lakásbizonylat”, amivel az adott személy igazolta az állandó Magyarországon lakás tényét. (Pintér István: A kényszerpályára szavazó ország. In Földes György–Hubai László (szerk.): Parlamenti választások Magyarországon 1920–1998. 184–185 old.) – A szerk.] Én Istenmezején nem voltam soha. Pétervásárán igen, az járási székhely most is.

Apám 18 éves korában leérettségizett, és belépett az Angol–Magyar Bankba. Földesre magyarosított, amikor a bankba került Fiuméban. Ez 1912 körül lehetett. [Az Angol–Magyar Bank 1920 májusában alakult meg, úgyhogy valamilyen másik bank alkalmazottja lehetett. – A szerk.] Nem várták ezt tőle el, csak úgy magyarosított. Valószínűleg azért, mert a banknál jobban hangzott a dolog. Egészen addig ott dolgozott, amíg ki nem tört a háború 1914-ben. Akkor, vagy utána, hogy ne kelljen katonának bevonulni, fölkerült Pestre, és attól kezdve alkalmazott volt itt az Angol–Magyar Banknál, majd egy-két évvel azután, hogy összeházasodtak az anyámmal – ami 1927-ben volt –, a bank egy leányvállalatához, a Magyar Kenderhez került mint hites könyvvizsgáló. A hites könyvvizsgálatot az 1930-as évek második felében kötötték vizsgához. Neki megvolt a bizonyítványa erről. A vizsgabizottság elnöke egy bizonyos Antos István volt, aki a felszabadulás után a kommunista pártnak volt a pénzügyi szakértője, és pénzügyminiszter is volt, azt hiszem. [Antos István 1957–1960 között volt pénzügyminiszter. – A szerk.] Apámnak, mint egész családjának is, magyar volt az anyanyelve.

Anyámat úgy hívták, hogy dr. Altman Júlia. 1900-ban Gyöngyösön született, és 1970-ben Budapesten halt meg. Általános orvos és fogszakorvos is volt. Az Üteg utcai polgáriba járt, aztán a IV. kerületi községi leánygimnáziumban érettségizett. Az apjának, Altman Ignácnak eléggé jó kapcsolatai lehettek, mert ő azt mondta, hogy ő a lányát mégiscsak szeretné, ha orvosi egyetemre fölvennék. És tekintettel arra, hogy ő nem csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, ezért 1919 őszén anyám bekerült az egyetemre. 1924-ben diplomázott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karán, később megszerezte a fogszakorvosi képesítést. Csoporttársa volt Németh László [író, 1901–1975], aki abban az időben igencsak antiszemita volt, ennek megfelelően viselkedett is. Voltak az egyetemen zsidók, de nem túl sokan. Anyám évfolyamtársai közül csak egy bizonyos Neumann Sáriról tudok, aki egy rabbi lánya volt, s az apja szintén azt akarta, hogy orvos legyen. Anyám mondott olyasmit, hogy a neve alapján pikkeltek rá, meg rosszabb feltételekkel mehetett egyes vizsgákra. Az egyetem mellett dolgozott is, például libát tömött. Volt, hogy úgy tanulta az anatómiát, hogy közben tömte a libát.

Amikor az egyetemen végzett, akkor nem rögtön Pestre került, hanem szokás volt, meg lehet, hogy előírás is, és el kellett mennie vidékre körorvosnak. Nyírbátor mellé, Vajára került. Ott volt neki egy lovagja, keresztény fiú volt, egy évfolyamtársa. De abból nem lett semmi, nem volt komoly. Aztán anyám fölkerült Pestre, a József utcában volt a börtönöknek egy fogorvosi rendelője, és odakerült.

Anyám meg apám a[z anyai] nagyapám halála után, 1927-ben házasodtak össze. Nem tudom, miért, de Rákospalotán esküdtek. Megvan a házassági anyakönyvi kivonat, és azon az szerepel, hogy a polgári házasságkötés helye Rákospalota. Tudomásom szerint nem laktak soha Rákospalotán. Rabbi előtt a [budapesti] Bethlen téren, Schwartz Benjámin előtt esküdtek, mert az István út viszont oda tartozik, oda jártak. Anyám 1933-ban szült.

Egész életükben bérlakásban laktak, és ezt a mostanit leszámítva én is. Mielőtt én megszülettem volna, a Király utca 82-ben laktak. Ott két szoba volt, az ablakok a Csengery utcára néztek. Onnan azért költöztek el a Liszt Ferenc térre, mert nagy cirkuszok voltak abból, hogy a ház mellett működött egy kocsma, a részegek rajcsúroztak, az anyámék meg vödörrel öntötték le őket. Én még a Liszt Ferenc tér 4-ben lévő lakásba születtem. Egy kisebb lakás volt, s az apám úgy gondolta, meg a nagypapa is, hogy nagyobb lakás kell, s a környéken nézett volna egyet. Ajánlották neki a Teréz körút 6. alatti lakást, ami akkor már hónapok óta nem volt kiadva. Azért nem, mert a lakásban lakott egy prostituált, akit a barátja megfojtott. Ennélfogva nem nagyon akartak odaköltözni az emberek. Apámat meg anyámat az ilyesmi nem nagyon zavarta, viszont olcsóbban megkapták a bérletet. 1934-ben költöztünk oda. A lakás ötszobás volt, benne az anyámnak a fogorvosi rendelőjével meg váróval, két előszobával. A rendelői praxis Földesné dr. Altman Júlia néven ment. A háztulajdonos egy bizonyos Sugár úr volt, agglegény. Nem volt szimpatikus ember. Volt egy randa kiskutyája, amit egy barátommal mindig üldözőbe vettünk csak azért, hogy a kutyát is bosszantsuk, meg a Sugár urat is. A házmesterrel, a Sárkány bácsival mindig csinálták a cirkuszt, hogy csend legyen, ne rendetlenkedjünk. Lift ugyan volt a házban, de jobb szerettünk lefele szaladni.

Az anyám, akire a nevelés egyébként is hárult, szigorú volt, pofonokat is adott. Példának okáért a következőért. 1937-ben lehetett, hogy Szálasi és a nyilas párt [lásd: nyilaskeresztes párt] megnyert egy választást [lásd: 1939-es parlamenti választások Magyarországon], és a körúton felvonulást rendeztek a nyilasok. Ez feltehetően nekünk nagyon tetszett, s a belső folyosón, ami a lakáson belül volt, a Bandival mi azt játszottuk, hogy „Kitartás, éljen Szálasi!” Az anyám meg éppen rendelt, és azt mondta a betegnek: bocsánat, de maradjon itt. Nyilván betette neki a nyálszívót, ő meg kijött, és kaptunk egy-egy hatalmas nagy pofont azzal, hogy ne ordítozzatok.

Volt gyereklányunk, akit úgy hívtak, hogy Bukó Ilonka. Főleg velünk foglalkozott, de házimunkát is végzett. Úgy került Pestre, hogy a szülei felküldték egy rokonukhoz, itt könnyebben tud majd megélni. Középfülgyulladása lett, amit nem kezeltek kellőképpen, így a Pesti Izraelita Hitközség Alapítvány közkórházába, a Szabolcs utcába került operációra. Nem volt persze zsidó, de a zsidó kórházban feküdtek keresztények is, nem is kevesen. Nálunk lakott 1943-ig, amikor is a Giza nénivel [anyja húga] valamin összevesztek, s akkor elment. Vénlány volt. Valami történhetett vele, amiről soha nem beszélt, 1944–1945-ben, az ostrom ideje alatt. Az oroszokkal valami balhé adódott. [Talán, mint oly sok magyar nőt, őt is megerőszakolták az orosz katonák. – A szerk.] 1946-ban visszajött, de már nem mint alkalmazott. Anyám igazolta neki, hogy gyermekgondozással foglalkozott, meg valami iskolát is végeztetett vele, s akkor csecsemőgondozó lett a Vas utcai kórházban, onnan is ment nyugdíjba. Lett lakása, és majdnem minden nap jött hozzánk látogatóba.

Amíg a nagyapám élt, a konyhában volt külön tejes meg zsíros rész. Volt két cseléd is, akik nem voltak zsidók, de be voltak tanítva, hogy ezt hogy kell tartani. Bár külön mosogató nem volt. Egy ideig volt külön szakácsné is, Mariska, aki szintén ott lakott velünk a Teréz körúton. A péntek esti két gyertyát nem mindig a sábesz bejövetele előtt gyújtották meg, mert rendelő is volt, anyám fogorvosi rendelője, és ha jött a páciens, akkor ott nincs helye annak, hogy bocsánat, most éppen gyertyát gyújtunk. Olyan se volt, hogy anyám pénteken korábban fejezte be a rendelést, mert ő rendelkezésre állt bármikor. Szombaton is dolgozott.

Bandi bár micvója 1943-ban volt. A bár micvóra Schmeltzer Izsák főtisztelendő úr [Érdemes figyelnünk a szóhasználatra. – A szerk.], a Barcsay utcai gimnázium hittantanára készítette fel. Nagy vendégség volt utána nálunk a Teréz körúton. Legalább ötvenen, nemcsak zsidók, apám keresztény kollégái is. Volt, aki Jókait, a „Mégis mozog a föld” című könyvet hozta Bandinak ajándékba. Nekem is volt bár micvóm, 1946-ban, de csak azért, mert ragaszkodtam hozzá. Egy 13 éves gyerek azt gondolja, hogy a külsőségek is megerősítik őt a hovatartozásában. Engem is Schmeltzer főtisztelendő készített fel

A szüleim főleg magyar szerzőket olvastak. Az anyám és a nagynéném azt szokta mondani, hogy Jókai emlőin nevelkedtünk. Mert nagymama azt olvasta nekik „A kőszívű ember fiai”-tól „A magyar nábob”-ig, Kárpáthy Zoltánig. Én meg újságon nőttem föl. Akárhol vagyok a világon, az újságot meg kell venni. „Az Est”, a „Pesti Napló” meg a „Magyarország” járt, miután apám az Est-lapoknál is dolgozott az újság könyvelési részlegén. [„Az Est”: 1910–1939 között megjelenő politikai napilap, délutáni lap, kiadója Miklós Andor; 1919-től az Est-lapok – „Az Est”, „Pesti Napló”, „Magyarország” – egyike. A „Pesti Napló” (1850–1939), 1920-ban került Miklós Andor tulajdonába, reggeli lap, a két világháború közötti irodalom jelentős fóruma volt; a „Magyarország” (1893–1944) esti politikai napilap, 1918 után a polgári ellenzék lapja, 1920-tól az Est Lapkiadó Rt. adta ki. Az 1930-as években a népi írók sajtóorgánuma, 1939-től nacionalista kormánypárti lap. – A szerk.]

A szüleim szerettek a Monarchia különböző üdülőhelyein nyaralni. Divat volt akkoriban Marienbadba vagy Karlsbadba menni. Azt hiszem, évente jártak ilyen helyekre. 10 napig, két hétig maradtak ilyenkor. Minket Ilonkával, a gyereklánnyal hagytak. Sose mentünk együtt nyaralni, együtt csak a rokonokat mentünk meglátogatni, főleg Gyöngyösre, ahol 2-3 napot maradtunk ilyenkor.  Nyaralni minket külön küldtek, két hétre. 6-7 évesen voltunk először, iskoláskorúak voltunk. 1943-ig még nyugodtan lehetett ilyesmit csinálni. Budán, a Mátyás király úton voltunk, egy nagyon komfortos villában. Voltak foglalkozások, egy hivatásos óvónő vezette, voltak sportversenyek, lehetett rajtuk díjakat nyerni. Gondolom, nem volt azért olcsó mulatság ez az üdültetés.

Gyerekkorunkban nyelvtanár jött, hetente kétszer, két-három évig, azt hiszem, és németet tanított. Hála Istennek, nekem zenét nem kellett tanulni, mert az anyám azt mondta, nem kínoznak vele, őneki sem volt valami nagy érdeklődése. Nekem olyan konyhanyelv maradt a német, Bandi pedig szerintem elfelejtette, viszont ő a franciát, angolt azért megtanulta. A gimnáziumban már angolt tanultunk, nem sokáig, utána pedig jött az orosz, nyolc évig, meg a latin.

A Barcsay utcai [Madách Imre] Gimnáziumban, ahová 1943-ban kezdtem járni, zsidó volt az osztály körülbelül több mint egyharmada. Eredetileg zsidó osztályt is szerveztek, a zsidótörvények miatt ide csak zsidó gyerekeket vettek fel. A német megszállás alatt [lásd: Magyarország német megszállása], 1944. áprilisáig jártunk elsőbe, aztán a zsidók kimaradtak. Én mentem még iskolába sárga csillaggal.

1944-ben Hevesből elvitték apám unokatestvérét, Rubinstein Józsefet, a feleségét, a két lányát meg azok gyerekeit. Egyvalaki jött vissza, az egyik lány, aki most Izraelben egy elmegyógyintézetben van. Rubinstein József első világháborús hadirokkant volt, mert elvesztette az egyik szemét, és arany vitézségi érmet kapott. Ennek következtében ő bizonyos mentességet élvezett [mentesség zsidóknak], ami abban állt, hogy zsidó létére sörlerakatot tarthatott Hevesen. Amikor a háború után Böske néni visszajött, akkor ő, a lánya folytatta. Apám, aki elég világosan gondolkodott, 1944 áprilisában elküldött egy keresztény nőt Hevesre, hogy mondja meg Rubinsteinnek: küldje fel a két unokáját Pestre, mert úgy gondolta, hogy Pesten jobban megmaradnak. De az azt mondta, hogy nincsen igaza, mert a hitközségi újságban az volt, hogy nem lesz ott semmi bántódása. Holott a Pesti Izraelita Hitközség vezetése, élén Stern Samuval, pontosan tudta, hogy mire lehet számítani. Böske azért maradt meg, mert a hatéves kisfiát, akit Hertz Lalinak hívtak, a nagymama vezette kézen fogva, ő meg a csomagot vitte. A húga, Zila a karon ülő gyerekével ment, ennélfogva Mengele a bal oldalra küldte őket. [A koncentrációs táborokban megérkezéskor volt az úgynevezett szelektálás, amelyet SS orvosok végeztek. Az egyik oldalra küldték azokat – általában az időseket, gyerekeket, kisgyerekes anyákat, betegeket – akiket rögtön elgázosítottak, a másikra a munkaképeseket, akiket munkatáborokba vittek kényszermunkára. Auschwitz-Birkenauban, ahova a magyar zsidók többségét vitték, attól függött, hogy melyik oldal jelenti az életet, és melyik a halált, hogy éppen melyik krematórium működött. Ha a 2-3-as krematórium, akkor a jobb oldal jelentette a halált, a bal az életet, ha pedig a 4-5-ös krematórium, akkor a bal oldalra állókat gázosították rögtön el, és jobb oldalra küldték a munkaképeseket.  – A szerk.]

A Teréz körúti ház nem volt csillagos ház, ezért el kellett költöznünk abból a lakásból. A Jókai utcai ház, ahova költöztünk, a Foncière biztosítóé volt, a II. emeleten volt az irodájuk. Még akkor is, amikor csillagos ház lett, 1944 júniusától. 1944. október végétől [lásd: nyilas hatalomátvétel] viszont a svéd követségi alkalmazottaknak volt a menedéke, diplomáciai védettség alatt, Raoul Wallenberg működése nyomán. A Jókai utcai lakás kisebb, háromszobás volt. Olyan kényszercsere volt ez. Az apám, az anyám, a testvérem, a nagynéném meg a nagybátyám, Károly lakott ott rajtam kívül. Amikor Wallenberg működött, akkor már túl sokan, legalább 20-25-en laktunk a lakásban. Ekkorra mi, a család egy szobába szorultunk vissza.

A házban maradtak keresztény lakók, akik nem mentek el – történetesen a házmester is. 1945. január 7-éről 8-ára virradó éjszaka a házmester „jótékony cselekedete” nyomán megjelent egy fegyveres nyilas társaság. Vagy ő szólt nekik, hogy itten vannak zsidók, jogtalanul, és egyébként is, hátha itt lehetne még valamit rabolgatni, miegyéb. Nem tudom. A lényeg az, hogy ezen az éjszakán megjelent ott pár nyilas. Én akkor voltam 11 éves. Az egész társaságot – már aki mozdítható volt, mert aki meg nem, azt agyonlőtték, ez már így szokott lenni – elvitték a Városház utca 14. szám alatti nyilas házba. Ez aWallenbergnek is a tudomására került, és megjelent a nyilas házban, így másnap átvittek bennünket a gettóba [lásd: budapesti gettó], az Akácfa utca 54. számú házba. Az apámat meg a nagybátyámat a Duna-partra vitték a rákövetkező napokban, és a Dunába lőtték őket. [1944 októbere, a nyilas hatalomátvétel után szabadon garázdálkodtak Budapesten, és sok zsidót kitereltek a Dunapartra, majd belelőtték a folyóba. – A szerk.] A holttest természetesen soha nem került elő. 1945. január 18-án történt meg a felszabadulás.

A gettó felszabadulásakor, január 18-án reggel jöttünk a Jókai utcába az Akácfa utcából. Sok mindent széthordtak, de a bútor érdekes módon békén maradt. Nem tüzelték el. Akkor már az oroszok nagyon közel voltak. Csak az ingóság tűnt el. A rádiót, ilyesmit, még májusban le kellett adni, de az olyanok, mint a ruhaneműk, eltűntek. Később, azt hiszem, azon a nyáron, egyszer a gangon az anyám fölnézett a második emeletre, és ott fölismerte az egyik „kedves” lakótárson a ruháját. Ilyen azért volt. Lett abból egy kisebb csetepaté, ordítozás, aztán azt hiszem, visszaadta. Az ezüsttárgyak, porcelán, ilyesmi részben megmaradt, az anyám fogorvos volt, elég nagy pacientúrája meg ismeretsége volt, odaadta másnak, és ha nem is teljesen, de később visszakapta.

A háború után, amikor kiderült, hogy senki nem él, anyám és a húga, Giza néni úgy döntöttek, hogy nem maradunk Magyarországon. Volt kapcsolat a Kanadában lévő Glatterékkal, akik hívtak is, meg nem is, tehát nem volt igazán komoly az a szándék. Megpróbálták akkor a cionistákat, Bandi benne volt egy cionista társaságban [lásd: cionizmus], amelynek két oszlopos tagja volt Hermann Pista [Hermann István (1925–1986), filozófus, esztéta, az MTA tagja. – A szerk.] és Heller Ági. 1946-ban összefogtak tizenvalahány gyereket azzal, hogy akkor induljatok el Palesztinába. Otthon pedig akkor még maradt valami arany, anyám odaadta Bandinak, aki akkor 16 éves volt. Majd ment a Giza néni is, de ő nem a cionistákkal, hanem az oroszokkal ment, valami közvetítők révén, teherautókon Ausztriába, de nem a szovjet megszállású zónába, hanem az amerikaiba. Az volt a szándék, hogy ők (Bandi és Giza) majd összetalálkoznak. Bandi a cionistákkal elkerült Brüsszelbe. De a sliách nagyon furcsa, inkább nem túl jellemes ember volt, mert azt mondta, hogy gyerekek, annyi pénz meg arany van nálatok, adjátok nekem oda, mert nálam jobb helyen van. Oda is adták, majd Brüsszelben a sliách meg a barátnője eltűnt. A 12-13 gyerek ottmaradt egyedül, pénz meg minden nélkül. A rendőrség megfogta őket, és bevitte a fogdába. Közben Giza néni Németországon keresztül elment Párizsba, mert az apámnak volt három unokatestvére, akik ott éltek, és ezt ő tudta. Azt is tudta, hogy őket Friedmannak hívják, de azt, hogy hol laknak, mit csinálnak, azt nem. Párizsban a menekülttáborban megkérdezte, hogy ismerik-e Friedman Imrét, és – mert azért van szerencse is a világon – volt ott valaki, aki azt mondta, igen, ő tudja, hogy ki Friedman Imre. S elvitte hozzájuk.

A három unokatestvér 1929-ben került ki Franciaországba. A háború alatt bujkáltak, Jóskát egy keresztény nő bújtatta, akit aztán elvett feleségül. Nagyon helyes nő volt, megvan még most is, de gondolom, már idős lehet. Miklós bácsira is pontosan emlékszem, Imre bácsi pedig rendes szervezett kommunista volt. A háború után Jóska, a legfiatalabb taxizott Párizsban, Miklós bácsi, azt hiszem, nyugdíjban volt. Imre bácsi eredetileg bőrdíszműves volt, aztán partizán lett, és miután ottan nagyon aktívan részt vett a dolgokban, neki becsületrendje is volt, amit a Párizs felszabadítása körüli harcok miatt érdemelt ki. Szerzett utazási igazolványt magának, elment Brüsszelbe Bandiért, és elhozta Párizsba. Mindez 1946 őszén történt, ott volt Bandi, Giza néni is, akkor meg már eszük ágában nem volt Palesztinába menni, meg Kanadába se, hanem maradtak ezeknél. Párizsban a nagynéném szakácsnő lett egy zsidó menhelyszerűségen. Elég jól ment neki, még Bandit is tudta támogatni. Abból volt pénze, hogy fánkot sütött, meg valami mákos süteményt. A mákor annak idején nem ismerték mint ételt Franciaországban. Giza a virágpiacon vette, ahol madáreleségként árulták, és felhívta anyámat, hogy hogy kell mákos süteményt csinálni. És valami Purim ünnepségre csinált ilyet, és annyira ízlett a zsidóknak, hogy rendszeresen csinálnia kellett.

Bandi maradt Párizsban. A középiskolát kint befejezte. Jelentkezett kémia–fizika szakra a Sorbonne-on, de aztán közbejött egy dolog. Összeismerkedett egy lánnyal, aki zsidó volt, kommunista is, és az 1950-ben elvitte őt egy Tito-ellenes tüntetésre. És kit fogtak meg a tüntetésen a rendőrök? Bandit meg még két palit, és miután ők menekültek voltak, szépen bevitték őket a Santé börtönbe a tárgyalásig, de közben értesítették a hozzátartozó Giza nénit, aki csapot-papot otthagyott, és ment érte. Bandit két nap elzárásra ítélték, egyben kiutasították Franciaországból.

Közben Giza néni a zsidókkal összeveszett, mert azt mondták neki, hogy egy ilyen istentelen ember, aki ilyet csinál, mármint hogy tüntet, azt hagyni kell, hadd vesszen el.  A nénémnek több se kellett, ilyen zsidók meg olyan ortodox vallásosak vagytok ti, otthagyott mindent, és visszajött Magyarországra. Így aztán 1950 augusztusában mind megjelentek Pesten. Giza néni könyvelő volt, el is helyezkedett, a Ganz Villamossági gyárban.

Bandi itt elvégezte az egyetemet. Bandi feleségét Krausz Ibolyának hívták, matematika–fizika szakos tanár volt, itt ismerkedtek meg az egyetemen. 1955-ben házasodtak össze. Aztán 1957-ben elmentek Montrealba. Bandinak nagyon jó ajánló volt, hogy angolul és franciául is perfekt volt, úgyhogy ő egy hét múlva már dolgozott. Az Ibinek ez egy kicsit későbben sikerült. Montrealban, a zsidó kórházban volt asszisztensnő. Amikor De Gaulle elérte, hogy Québec francia lett, 1966-ban azt hiszem, akkor a tőke elkezdett menekülni nyugat [az angol nyelvű tartományok] felé. [1967-ben a francia elnök, Charles de Gaulle québeci látogatása alkalmával szeparatisták nagy tömege előtt beszédet mondott, amelyben québeci útját Franciaország náciktól való felszabadításához hasonlította, és kijelentette: „Éljen a szabad Québec!”. A kanadai miniszterelnök elítélte De Gaulle beszédét. A beszéd azonban feltüzelte a québeci szeparatistákat, és egy évvel később megalakult a Parti Québecois, amely az 1970-es években jelentős erővé vált a kanadai belpolitikában. – A szerk.] Még előtte Ibi elvégezte a legelső computer-tanfolyamot, amit az angol nyelvű egyetem tartott Montrealban. Amikor a tanfolyamot elvégezte, magas állása lett a Northern Electric vezető telekommunikációs cégnél. Amikor viszont a tőke elkezdett menekülni nyugatra, akkor ez a cég is áttette a székhelyét Torontóba. Ahol azóta is élnek, Bandinak is lett ott állása. A végén egy nagy gyógyszeripari cégnél lett kutatási igazgató. Úgyhogy őneki bejött a dolog. Egy fiuk és egy lányuk született, a fiúnak volt brisze. A körülmetéléssel különben egyáltalán nem értek egyet, elsősorban is azért nem, mert ez olyan visszavonhatatlan cselekvés, amihez talán annak is hozzá kellene járulnia, akin végrehajtják. Természetesen ez kizárt csecsemő esetében. A másik ok meg az, hogy egy barátom rokonát azért lőtték főbe 1944 decemberében Pesten, mert egy ismerőse felismerte, és a nyilasok meg levetkeztették, utána agyonlőtték.

Ibi apukája, anyukája elég vallásos emberek voltak. Nem voltak ortodoxok, de Vili bácsi, az apukája tartotta a vallást. Pestiek voltak egyébként, jártak templomba, böjtöltek. Az 1960-as években a lányuk után mentek. És ők tartották az ünnepet, amíg Vili bácsi élt. Bizonyos kóser alapdolgokat (is) megtartottak. Vili bácsi felesége, Emmi eredetileg zöldséges volt. Ő a mi családunkat nagyon utálta. Tulajdonképpen ez volt az oka annak is, hogy én 1970-ben nem maradtam ott, amikor kilátogattam. Emmi 1977-ben meghalt.

Második gimnáziumba 1945. májustól június közepéig jártunk egy nagyon csonka tanévet. Ötödikben választás elé állítottak minket, hogy mit akarunk tanulni: oroszt vagy görögöt. A baloldali eszmék híveként mi úgy véltük, hogy klasszikus nyelvnek elég a latin, ami a felsőgimnáziumban benne volt a tantervben [A latin nyelv a nyolcosztályos gimnáziumban mind a nyolc osztály tananyagában szerepelt, a görög a humán gimnáziumok felső négy osztályában. – A szerk.], így természetesen az oroszt választottuk. Az osztály meg is feleződött: a többség az oroszt választotta, mert úgy gondolta, hogy nem kell a latin mellé a görög. Azért volt az osztályban aránylag több zsidó gyerek, mert a zsidók inkább ezt választották, illetve átjöttek máshonnan is az orosz miatt. Tulajdonképpen itt nem voltak antiszemita dolgok. Abban az időben legalábbis már nem. Mert előtte azért volt, a Monoki tanár úr, a tornatanár úgy pofozta főleg a zsidó osztályt, hogy fölállította a gyerekeket, és az egymás mellett állók fejét összecsapta. Schmeltzer főtisztelendőt nem számítva zsidó tanárra nem emlékszem, hogy más is lett volna. Olyan, hogy legkedvesebb tanárom, nekem nem volt. Az orvosira is inkább csak anyám hatására kerültem.

Az elemi iskolából két kapcsolatom maradt meg. Az egyik Held Péter, most New Yorkban él, és 1939. szeptember 1-je óta vagyunk barátságban. Akkor kezdtük az iskolát, s aztán még ráadásul egy házban is laktunk. A másik Hollander Pali névre hallgat, most ugyancsak Amerikában él, egyetemi tanár, most már nyugdíjban van. Helddel együtt mentünk először kuplerájba 1948. október 6-án, amikor tanítási szünet volt. A Király utca 84-be, Madame Clarisse-hoz. Többször is voltunk, amíg be nem zárták a nyilvános házakat, Péter meg 1949-ben el nem ment. Az 1940-es évek végén teljesen bevett dolog volt, hogy fiatal fiúk kuplerájba járnak. Apám unokatestvére, Arnold bácsi, aki gazdag ember volt, adta rá a pénzt, száz forintot. [1946. augusztus 1-jén a teljesen elértéktelenedett pengő helyett vezették be a forintot mint új fizetőeszközt. Egy dollár 1945 júliusában 1320, novemberben 108 000, 1946 januárban 795 000, márciusban 1 750 000, májusban 59 milliárd, júliusban pedig 4 600 000 quadrillió pengőt ért. Az új árrendszert elszakították a világpiactól, kormányzati döntéssel a háború előtti árakhoz viszonyítva állapították meg a forint vásárlóértékét. Egy mázsa búza ára 40 forint volt. – A szerk.] Aztán jártunk kártyázni egymáshoz Szinetárral, Polgár Péterrel, Sommerral, Szabados Gyurival is – osztálytársaim voltak. Szinetár Miklós édesapja, Szinetár Ernő elmegyógyász volt, a János kórház igazgatója. Polgár Péterből adószakértő lett.

A cionistákkal, a Heller Ági-féle társasággal elég rövid úton összevesztem. Én például nyakkendőt a mai napig is szívesen hordok, oda is nyakkendőben mentem, mire mondták, hogy ide márpedig nyakkendőben nem lehet jönni. Mondom, akkor csókoltatom. Ez 1947-ben vagy 1948-ban volt.

1951-ben kerültem az egyetemre. Nem akartak fölvenni, annak ellenére, hogy az anyám párttag [lásd: Magyar Dolgozók Pártja (MDP)], a Csengery utcai rendelőben pedig párttitkár is volt. Akkoriban volt az a „bölcs” rendelkezés, hogy nem csinálunk orvosdinasztiát. De az egyik unokatestvére az anyámnak, Zádor Imre magas állásban volt az egészségügyi szakszervezetnél, jóban volt az orvosi egyetemi dékánnal, úgyhogy én minden további nélkül föl lettem véve az egyetemre.

Anyámat titkos szavazással választották meg párttitkárnak. [Munkahelyi pártszervezeteket 1950-től hoztak létre. – A szerk] Egyedülálló asszony volt, gyerekekkel, rajta volt a súlya az eltartásnak. Nem került magasabb kategóriába ezzel, de békén hagyták. Azt nem vették igazán jó néven, hogy a testvére meg a másik gyerek nem él Magyarországon, de a végén megbocsátották.

Az egyetemen volt antiszemita áramlat. Népi kollégista [lásd: népi kollégiumok] társaság volt az egyetem pártvezetősége. De az egyetemen sok zsidó tanár volt egyébként. A Rajk pert hittük is, meg nem is. Sejtettük, hogy valami nem stimmel, de igazából nem voltunk érintve. Nem foglalkoztunk azzal, hogy itt milyen nagyszabású becsapás zajlik.

Anyám 1954-ig folytatta a magánpraxist, aztán felszámolta, mert teljes, nyolcórás állásba ment, először a Csengery utcai rendelőbe, aztán Kispestre. Rákosiék alatt a rendelőt nem fenyegette veszély, nem államosították. Akinek bejelentett praxisa volt, avval nem csináltak az égvilágon semmit. Az Egészségügyi Szakszervezetnek persze anyám tagja volt, s 1945 óta a pártnak is. Rákosi aláírása szerepelt a tagkönyvében. Úgy vélte, hogy baloldali gondolkozású embernek a kommunista pártban van a helye. Hogy miért nem a szociáldemokrata pártban, azt nem tudom. Valószínűnek tartom, hogy ezért, mert olyan kollégái meg baráti köre volt, akik inkább a kommunista vonalhoz vitték. Volt az egészben némi ilyen elégtétel. Nem bosszúvágy, de az, hogy vissza lehet adni azt, amiben részünk volt. És erre inkább a kommunista párt volt alkalmas, vagy legalábbis annak látszott.

Nekünk az ég egy világon semmi bajunk nem volt se Rákosi [lásd: Rákosi korszak], se Kádár alatt [lásd: Kádár korszak], Kádár alatt pláne nem. Legföljebb annyi, hogy anyámnak nem vették túlságosan jó néven, hogy a másik gyereke nem él Magyarországon. De hát akkor, amikor Bandi visszajött 1950-ben avval, hogy kiutasították Franciaországból, akkor anyám írt Rákosinak egy levelet, hogy legyen a segítségére, hogy Bandi Rákosi-ösztöndíjat kapjon. Egy évig kapta, az egyetemre fölvették minden további nélkül. Tehát nem lehetett azt mondani, hogy nekünk nagy bajunk volt.

Ami 1956-ot illeti [lásd: 1956-os forradalom], én magam láttam az Üllői út 26-ban, az orvosi egyetem földszinti vécéjében kiírva, hogy „Iccig, nem viszünk mi Auschwitzig”. 1956. szeptember 1-jén a Szabolcs utcai kórházban kezdtem a gyakorlatot, az első három hónap a sebészeten telt. Az október 23-át követő napokban a baleseti sebészeten voltam, és amikor 25-én a Kossuth Lajos téren volt az a tulajdonképpen mai napig sem tisztázott dolog [A Földművelési Minisztérium tetőteréből a tömegbe lőttek, minden bizonnyal rejtőzködő ávósók. – A szerk.], akkor nagyon sok sérültet hoztak be. Mindjárt ott halt meg a kezünk között egy ember, nekem az volt az első ilyen élményem. Hozták be az embereket, ők meg meghaltak, úgyhogy én fogtam magam, otthagytam az egészet, és a Podmaniczky utcán végig szaladva mentem haza. Otthon is maradtam jó darabig, az anyám azt mondta, hogy „maradj a fenekeden”. Ő is otthon maradt.

1956 után ki se kellett lépni a pártból, egyszerűen kimaradt, aki akart. [Az MSZMP ekkor alakult, és megszűnt az MDP]. Anyám már nem lépett vissza. Én 1974-ben léptem be, amikor kicsit fel akarták javítani a pártot [lásd: MSZMP], s 1989-ig tag is maradtam. De azt előre megmondtam – akkor, egy évvel előtte [1973-ban] volt Izraelben a Jom Kipuri háború, hogy szerintem a zsidók nem követtek el agressziókat. Azt mondták a kollégáim, ők is zsidók voltak, akik a belépést szorgalmazták, hogy ők is így gondolják, ez nem számít, ettől még beléphetek a pártba. Egyikük azt mondta korábban, hogy a belépés nem olyan, mintha egy társasutazásra jelentkezne az ember. Ugyanis előírás volt, hogy előzően jelentkezni kell. Semmiféle pártfunkciót nem vállaltam, sima párttag voltam. Minden évben a nyári szünet után, szeptemberben volt az első párttaggyűlés. Mindig az első sorba, az igazgató mellé ültem azon egyszerű oknál fogva, hogy ne aludjak el. Az igazgató, aki ugyancsak zsidó ember volt, ilyenkor megkérdezte tőlem, mikor van ünnep, mert akkor kimegy a temetőbe a szülei sírjához.

1979-ben a MÁV-kórházba kerültem, a nagyobb önállóság miatt. A MÁV-kórházban ugyanis történetesen megürült egy állás, elment nyugdíjba a főorvos. Kapcsolatokkal, végül is pályázat nélkül kerültem oda, a gyermekosztály vezetőjének. Pedig a kórház hagyományosan antiszemita kórház volt, korábban Horthy Miklós Kórháznak hívták. Velem annyi antiszemita eset történt, hogy amikor jött egy új sebész, azt kérdezte egy műtősnő: ez is vágott faszú? Erre mondtam, hogy nem, de én igen, úgyhogy most szíveskedjék az ajtón kívül fáradni. Én többet a köszönését sem fogadtam. Kétszer megpróbálta, én keresztülnéztem rajta

Izrael mint kivándorlás sosem merült fel. Anyámnak volt egy kollégája, az ő lánya vagy unokahúga elment Izraelbe a cionistákkal. A ciszjordániai határ közelében lelőtték. Aztán a Bandival kapcsolatos párizsi történet sem volt igazán nagyon szimpatikus a számunkra. De azért 1974-ben illegális módon jártam Izraelben. Úgy mentem, hogy voltak barátaim Zürichben, akik ott intézték a vízumot, amely egy nagy papírosból állt, hogy az útlevélben ne legyen nyoma. Soha nem derült ki senki számára. Annak, hogy Svájcig kapjunk útlevelet, nem volt különösebb akadálya. Háromévente kaphattunk, miután az akkori barátnőmmel mind a kettőnknek maradt családtagja Magyarországon. Én akkor már a Szabolcs utcában voltam gyermekorvos, az É. pedig bőrgyógyász főorvos volt egy másik kórházban. A Szabolcs utcai kórházból képzelheti, milyen referenciát adtak, miután a társaságnak a nyolcvan százaléka zsidó volt. [Ez volt ugyanis a háború előtt a Zsidókórház. – A szerk.] A MÁV kórházban később már osztályvezető főorvos voltam, ott eszükbe nem jutott, hogy valami rosszat mondjanak. Énnekem visszautasított útlevélkérésem csak Izraelbe volt, 1967 előttről. Úgyhogy én akkor, 1974-ben már meg sem próbáltam, hogy én most kifejezetten Izraelbe akarok menni.

Az első feleségem V. Anna. A nagyapja rabbi volt. Apja is rabbi volt. Az apja elpusztult koncentrációs táborban, az anyja egy budapesti elitgimnáziumban volt tanár. Annuskával 18 éves korunkban kerültem össze, 1951-ben. Hétévi udvarlás után, 1957-ben kötöttünk házasságot. A Sportuszodában, baráti ismerősökön keresztül ismerkedtünk meg. De az egyetem alatt nem lehetett összeházasodni, sem ők nem voltak gazdagok, sem mi. Annuska is gimnáziumi tanár. Háromévi házasság után elváltunk.

Rédei Évivel 1984-ben házasodtunk össze. Ez is szerelem volt. 1947-ben született, régi könyves, 18 éves kora óta. 1988–1989-ben már a Pozsonyi úton dolgozott (ahol ma is van a bolt), s árulták többek közt a Láng Kiadó könyveit is. A kiadó tulajdonosa mindig bement a boltba az Évihez, akit akkor még csak látásból ismert, kérdezni, hogy hogyan mennek a könyvei. S egyszer az Évi azt mondta neki, hogy ide hallgasson, vegyen meg engem a könyvesbolttal, és akkor mindjárt egyszerűbb lesz a dolog. Erre az másnap visszajött, azt mondja, maga egy nagyon jó ötletet adott, majd gondolkozom rajta, meg fogom ezt csinálni. S akkor alakult a Téka Vállalat – benne volt az a Láng Kiadó, a Könyvterjesztő mint állami vállalat és az Évi meg két alkalmazott, kisebb pénzzel. 1989 szeptember 1-jén megnyitották, ez volt tulajdonképpen az első olyan magánüzlet, amiben egy állami vállalat is benne volt. A Könyvterjesztő részét közben megvették, és most már Évi a többségi tulajdonos az üzletben.

Évit onnan ismerem, hogy könyvesboltban dolgozott, én pedig abban az időben elég sok olyan könyvet kaptam honoráriumként, amiből kettő volt, s mentem Évihez, hogy cserélje be. Majd amikor az első férjével összekerült és kezdett nőni a hasa, azt mondta – miután már tudta, hogy itt mindenkinek én vagyok a gyerekorvosa –, hogy ugyan legyek már én náluk is. Megszületett a fia 1976-ban, és a végén addig jártam oda, amíg Évike elvált. A fia végül is a kezem között nőtt föl, közös kezünk között. Nyolc éves volt, amikor összeházasodtunk.

Én a hittel meg vagyok hasonulva. Tudatos materialista, ateista vagyok. Nem tagadom, ez érzelmi alapon indult. 1945. január 8-ára virradóra mindannyiunkat elvittek. Hogy az apámmal pontosan mi történt, soha nem tudtam meg. A Jahrzeitet is úgy tartom, hogy nem a halála napján – mert azt nem tudom, mikor van – gyújtok mécsest. Az ünnepek nekem neuralgikus pont. Nem vagyok hajlandó tartani. Például a Hanukakor vagy a szédereste együtt a család. Nekem 1944 decemberében volt utoljára ilyen. És én úgy gondolom, hogy én 10 évesen nem azt érdemeltem a Mindenhatótól, hogy erre a sorsra jussak. Aztán mikor orvos lettem, a 42 évi szolgálatból 11-12 évet kórbonctannal töltöttem el. Aki kórboncolással foglalkozik, az tudja, hogy mi van az emberen belül. Innen az Isten-hit nagyon távol esik.

Valaki, aki megmenekült a Városház utcai nyilasházból, elmesélte, hogy az apám böjtölt. Nem mintha olyan sokat adtak volna neki enni, de ő azt sem vette magához. Ennyi aztán nekem untig elég volt ahhoz, hogy a zsidóságnak a szervezett részével, inkluzíve a pesti Izraelita Hitközség múlt és jelenlegi egész vezetésével ne ápoljam a kapcsolatot. 1949 óta, amikor fakultatív lett a hittan, nem jártam templomban. Esetleg demonstratív célból elmennék Jom Kipurra, Kol Nidrére. Én attól, hogy nem tartom be a vallási előírásokat, még pontosan ugyanolyan zsidó vagyok mint az, aki betartja. A zsidó nevelés az, hogy igenis tudd meg, hogy mi történt a nagyszüleiddel, meg mi történt az apáddal.

Egyetlen egy dologhoz ragaszkodom, ahhoz, hogy zsidó temetőben kell engem eltemetni. Azt is megmondom, hogy hova: a nagyapám sírjába Gyöngyösön. Anyámat eltemetni nem volt könnyű. Ugyanis elmentem a Hevrához, és hamvasztásos temetést akartam, mivel az ő kérése volt, ha ötmillió zsidót elégettek, neki nem kell ettől különböző temetés, mire a Hevrában azt mondták: ilyen temetés hétfőn van, mi viszont zsidókat hétfőn nem temetünk. „Mi az, ő ezek szerint nem zsidó?”, és mondtam is remekbe szabott gorombaságot, és rájuk csaptam az ajtót.

A rendszerváltást mi örömmel éltük meg, de a negatívuma, hogy a hagyományos antiszemitizmus Magyarországon igencsak erőre kapott. De – sokunkkal szemben – mi abba a 13 és fél ezerbe tartozunk, aki a legutóbbi népszámláláson beíratta, hogy zsidó. A baráti körben amúgy „vegyesen vagyunk”. Mondjuk, a többség zsidó. Három-négyhavonta összejövünk, tizenketten.

Emilia Leibel
Cracow
Poland
Interviewer: Jolanta Jaworska
Date of interview: October 2005

Mrs. Misia [Emilia] Leibel is 95 and lives alone in a two-room apartment not far from the center of Cracow.

She is sick, and has been housebound for 8 years. She has 2 private carers, who are with her in shifts around the clock.

Mrs. Leibel is almost blind. When we come to selecting the photographs to go with her story, I first have to tell her what is on each one.

She has spent her whole life among children, and now they, though scattered all over the world, take care of her, visit her, and write her letters.

• My family background
• Growing up
• My marriage
• During the war
• After the war
• Glossary

• My family background

My great-grandfather on my father’s side I remember, because I was about 3 or 4 at his funeral in Lagiewniki [a district in the south of Cracow]. Great-Grandfather was called Jekutiel Grossbart. His son was Ozjasz, that was my father’s father. My father’s name was Bencyjon, ‘Son of Cyjon.’ And I was his daughter. We all lived together in Great-Grandfather’s house, which was opposite the railroad station [Borek Falecki; a district of Cracow in the southern part of Podgorze, an area originally a separate town to the south of Cracow] in Lagiewniki. 

No, I didn’t go to Great-Grandfather’s funeral. I just remember the coffin being brought out. It was there, in that house in Lagiewniki, that my great-grandfather died. I can see it in my mind’s eye, and I remember it, because it was the first funeral in my life. Back then you went on foot to the cemetery, in Podgorze, I think it is. I know that Great-Grandfather’s family came from Lacko [approx. 150 km from Cracow, near the town of Nowy Sacz, known to Jews as Zants].

There was this big article in the Dziennik Polski [the Polish Daily, a popular daily newspaper in the south-eastern Polish provinces of Malopolska and Podkarpacie] about this great-grandfather of mine, Grossbard, who was the first to produce that slivovitz [Ed. note: one Samuel Grossbard began production of slivovitz, a strong plum brandy, at the turn of the 19th and 20th centuries; Mrs. Leibel’s maiden name was written ‘Grossbart’, not ‘Grossbard’, hence this is likely a coincidental similarity of names]. I don’t know when or why they moved away from Lacko, but I remember my great-grandfather in Lagiewniki, though he was probably born in Lacko. My great-grandmother, his wife, I don’t remember at all.

My grandmother on my father’s side was called Sara. I don’t remember her maiden name. And I don’t remember where she came from, either. She had heart trouble, she was always going to this place called Wiesbaden [a spa town in Germany known for its hot springs], to spa towns. She had heart trouble, but she outlived her husband by a few years. She wasn’t too slim. She wasn’t fat, either. Nicely rounded, you might say. She was handsome, and kept herself looking nice.

No, she wasn’t a housewife – oh no, they did very well for themselves. There was a Jewish cook, and Leoska, the maid, and Grandma sat in her armchair. I think she must have been very selfish – that’s how I see it today. Well, as a child, what could I think? – Grandma was Grandma. I used to sit with Grandma, I would always do up her buttons on her dress so she didn’t have to bend down. She had sweets in a drawer. I was the daughter of her beloved son, her only son, so she was free with her sweets.

Grandfather Grossbart was a very handsome Jew. He wore a gray beard, short peyot and a hat. I thought he was very nice. Not strict, though once I did get a hiding. I was into everything, you see. And there were some people [laborers] doing something in the fields – Grandfather had a farm – and I asked this one man to sit me up on the hay wagon. And I fell off. I went running home crying, and it was then I got a hiding: ‘What do you think you were doing there? That’s not girl’s work! That’s no place for a girl!’

Grandfather was well liked, his grandchildren would come – everybody would come – ‘to Grandma’s,’ we used to say, but it was more Grandfather who spent time with you than Grandma, because Grandma was… well, evidently she really did have heart trouble.

The whole family traded in leather, skins: they bought up raw hides. Great-Grandfather, Grandfather, even my father was in the business. They were cattle hides. Used to make shoes. I remember how my father used to go places and bring back cattle hides, or somebody would bring them to him. We had a big farmyard in Lagiewniki and I remember there was this brick drying house, coal- and wood-fuelled. When the hides came in – still fresh, or part dried, they would hang there on the poles to finish drying out. Father and Grandfather, they would hang them out themselves.

All I remember is the dry skins being taken down and taken to railroad wagons somewhere. They would be sold to a tannery somewhere. I couldn’t tell you – maybe there was somebody who came in to help with drying the hides. But I don’t think so – I don’t remember any other men.

My grandfather was a farmer as well, really. He had a vast estate – a working farm. Lots of fields. All the fields right down to the Wilga river, to Zaborze [formerly a hamlet on the outskirts of the village of Lagiewniki, now a residential suburb of Cracow] – all that was his property. In the summer, for the harvest, haymaking and potato digging, he would hire people. I remember how Aunt Ela [Mrs. Leibel’s father’s sister] used to carry a sieve with these hunks of bread in it, and coffee in a jug, out to the people in the fields.

I don’t know whether my great-grandfather built that house in Lagiewniki or bought it. What I do know is I was born there, but I was 5 years old when we moved away from there. But maybe he did build it, because that house was wisely designed, and the outbuildings were in a square. The house fronted onto the street – like so. A very decent house, stone.

When you went in off the street, first there was this porch – we didn’t call it a hallway, we didn’t call it a hall. Straight in front of you was a shop. Not an inn, so much, but an off-license, you couldn’t drink in the shop. It sold beer and wine, that I remember – I remember these barrels and kegs standing there, probably for a wedding somewhere or something. Maybe they sold vodka there too. I think some man worked there. Perhaps an assistant hired by Grandfather. Next to the entrance to the shop was a pantry where there was a big cupboard.

From the porch, off to the right you went into a huge dining room. The dining room window looked out onto the street. Right beyond that was Grandfather’s room, there he had his cashbox, his desk – today we’d call it an office. It was a nice room, furnished – masculine; Grandfather slept there. Then there was the parlor. That was a beautiful, very big room, several windows onto both sides – the front and the yard. And in that room, in the parlor, Grandma slept, she had her own door out into the yard.

From the parlor there was a passage to my parents’ room, and then there was another, smaller room, Aunt Ela’s. I lived [slept] in with Aunt Ela, and my brother Jehuda with my parents. And there was also this glassed-in verandah, that was where we played when my cousins came. The Wieners, for instance, from Cracow. The verandah gave out onto the yard. Yes, we played there in the winter, and if the weather was bad in the summer, we didn’t play outside, but on the verandah.

In front of the house, from the street side, was a large summerhouse. Yes. And parallel to the house was a stable. We called it a stable, but there weren’t any horses there, just a trap, because my father’s sisters used to ride to town, to Podgorze to school. Next to that was the drying house where the hides were dried. And at right angles was this outhouse. Further on was the wash house, and in it a bath and everything needed for the washing. A barrel stood underneath the guttering to collect rainwater for the washing. The washerwoman came once a week. There was a cellar too, where there was an ice-house – part of the cellars were clad in ice. In the winter ice would be brought from the Wilga so they could keep it cool in the summer. The Jews eat kosher meat, and so when they killed a calf they had to have ice to keep the meat fresh.

As Grandfather was a wealthy man he had a brick booth [sukkah]. It was incorporated into the building of the house. It had a hinged roof that they could raise and lay branches on top. And only Father and Grandfather ate their dinner there at the holidays. Yes. Just the men.

The farmyard was square shaped. There was a garden there, and in the center a very pleasant little summerhouse with a swing that Grandfather had made for his grandchildren. My father was his only son, so his children were the apple of his eye, of course. In the garden there were flowers and fruit trees. There were peaches growing up against the wall of the house, a south-facing one. No-one was allowed to touch, only Grandfather himself picked them. He would gather them into this sieve, and then I remember that my mother pricked them, I don’t know what for – so that the juice would come out or what – and made jam with them. There were sour cherries and apples in the garden, there were blackcurrants that my brother and I picked – that was allowed, but not the peaches.

In my grandparents’ family boys didn’t thrive, somehow. The sons died as children, and when my father was born, Grandfather, to assure him a future – at least that was what he believed –  took my father to some tzaddik, I don’t know which one, some miracle-worker. He blessed him and gave him another name: Dziadek [Pol.: Grandfather]. So that he would live to see his own grandchildren, so that he could be a grandfather. My mother called her husband Grandfather. The children, my cousins – my father’s sisters had children – they called him ‘Uncle Grandfather.’

Father had 5 sisters. Their marriages were arranged – I don’t know that for certain, but I suspect so, that was the method then. The eldest was Taube. Taube in Yiddish means ‘dove.’ Yes, and her name by her husband, who was from I think Debica [approx. 120 km east of Cracow], was Gewuertz. They had a shop in Borek Falecki that she ran. And I think he was something to do with the ‘Royal’ or the ‘Cracovia’ cafe. All day he used to sit there. I don’t know, perhaps he was a co-proprietor? Those cafes were next to each other, opposite Wawel [the royal castle in Cracow, built in the 11th c.]. They had a daughter, Balka, and a son Mojzesz, or Moniek. That Moniek, when he was about 6, found my father his wife!

Marysia, who was known as Mancia, had a husband called Rajch. I don’t know who he was. Some merchant, too. They lived on Krakusa Street in Podgorze. They had 3 little girls: the eldest Pepa [Paulina], Mala [Amalia] and Mila [Emilia]. Mila, the youngest, emigrated to Palestine for personal reasons long before the war [1939]. And she painted, drew and took photographs. We were both called Emilia after the same grandmother [Ed. Note: Mrs. Leibel must have been called Emilia after a great-grandmother, because her grandmothers were called Sara and Jenta]. The Rajchs had a lawyer son too, Mendel.

Then there was Helena, who married a Wiener. What was his name, Uncle Wiener? Izydor, or... Izaak. I don’t know what he did... He didn’t have a shop, but I know he traveled to Vienna a lot. Maybe he was a sales rep... They lived on Augustianska Street [in Kazimierz, the Jewish district of Cracow]. Both their sons were lawyers – that Maurycy Wiener was a well-known lawyer in Cracow after the war, and his brother emigrated to Palestine. I was friends with Maurycy from being a child.

The next sister was Estera, Auntie Escia, we used to say. Her husband was an only child, son of these rich Jews from Limanowa [approx. 70 km south-east of Cracow]. Goldzwinger, he was. And then they had a shop on the A-B line [a local name for one side of the Main Square in Cracow], and they lived on Grodzka. What kind of a shop they had I don’t remember now. They had a daughter Fela, and then two boys.

The youngest was Aunt Ela, who was unmarried and lived with us in Lagiewniki. Opposite the house in Lagiewniki was a convent [the Congregation of the Sisters of Our Lady of Mercy], but at that time [during World War I; 1914-1918], there was a hospital in that convent run by the nuns. As the festival of Pesach was drawing near in 1915, and Grandfather was a devout Jew, and wealthy, he invited the invalid Austrian Jewish soldiers from the convent to spend the holidays with him.

Dinner was served outside, in the summerhouse. There’s even a photograph of that dinner, but because they couldn’t take the photograph in the summerhouse, because it was too dark, they took the table outside – even the tablecloths weren’t laid straight, in a hurry, while it was still light. Yes. Behind the table, on the wooden wall of the summerhouse, hung a portrait of the Austrian emperor, Franz Joseph 1. Well, it was Austria, and Grandfather was a loyal subject. The Jews prospered under Austria. In the center sat my grandfather, this gray-bearded Jew, and all around him soldiers. My grandmother, mother, and father were there too, and my brother in his sailor’s cap. My Mama was in a white apron, because she’d been helping to serve dinner. Afterwards she was most outraged that they hadn’t told her to take her apron off for the photograph. My 2 cousins Mala and Pepa, were there too, and Aunt Ela. I remember that one of the soldiers taught me to dance, and that they were very grateful for being made so welcome. And the soldier whose knee I sat on to pose for the photograph – well, he fell in love with my Aunt Ela, and she would have married him, Aunt Ela. Those wounded soldiers were a long time in that hospital, you see. A few weeks at least. But then he recovered and left as her fiance, and was killed in Bukovina, because it was war. I remember so much because those were really big emotions.

My parents met in a romantic way. My mother came from Debica, and my father went to Debica from Cracow because he’d been found a match, some girl called Fryda. But in Debica was my father’s nephew Moniek, who was brought up by his grandparents. He was maybe a 6-year-old child at the time, with his nose into everything and ears like pitchers. And that nephew said to him: ‘Why do you want to go and marry that Fryda! That Fryda’s got a beau!’ He told him which boy she used to go down to the river with. ‘You’d be better marrying Dasia, she’s so pretty.’ My mother was called Dasia Leibel, in her papers she had Ernestyna, but she was Ester, Hadasa, in Hebrew. And Father, when he saw my mother, fell in love with her on the spot, because Mama was a beautiful woman.

It was supposed to be an arranged marriage, but nothing came of it. And how I know about this at all I don’t remember, but my mother never told me. I don’t know when my parents were born, but the age difference between them wasn’t very big, my father was maybe 2 years older. After their wedding my parents moved into Lagiewniki.

And later on my parents were the closest of friends with that Fryda and her husband, the one she used to go down to the river with. Rakower, he was called, that husband of hers. They were very friendly with us and came round a lot. Their two sons went to gymnasium with me.

My Mama didn’t have an education. That was typical for a marriageable girl in Debica. But she did embroider beautifully, crochet and knit all sorts of things, exquisite things. Not to mention that she could cook and bake – all in all a true housewife.

My father didn’t go to school, but Grandfather, with him the only one [ed. note: the only son], laid out on him so he could get an education. Father used to go to Vienna and take examinations there. But he didn’t do a high-school final exam, because back then they had some other examinations. I remember that as a grown-up girl I saw Father’s certificates from Vienna around the house: in German, math, correspondence – I remember that, there was such a subject. Yes, they were some kind of commercial subjects. So Father was an educated man, he spoke German well, and wrote it, too. He knew Hebrew. I don’t know, can’t say what political views my father had. I know he wasn’t a member of any party. Definitely not.

Father was a very handsome Jew, he was similar to his father. He always wore this little beard. He was graying, went gray very young. Graying was a family trait altogether, I think, because Father’s sisters were gray-haired too. He was very tall and slim. He only put on more weight shortly before I got married. He developed heart trouble and the doctors forbade him to smoke cigarettes. Before that he’d smoked a lot. By then my grandfather was no longer alive, and Grandma used to say: ‘What a shame he didn’t live to see this, because he was always worrying that his son was so thin.’

My parents were a very loving couple, so much so that we children saw it. When Mother was ill or something it showed especially. Father was a very good man, very kind, to the extent that I remember one time, after my brother’s death it was, this conversation I overheard. The thing was that Father would sign bills of exchange for anyone who asked him. And then he’d have to pay the bills, because people didn’t pay. And I remember how Mother used to reproach him, that he had a grown-up daughter and they had to watch their money. Not give it away to people, because they had none too much of it themselves.

• Growing up

I was born on 30th July 1911 in Cracow, in Grandfather’s house in Lagiewniki. It is our custom, the Jewish custom, to name girls after their grandmothers, and there were two of us Emilias. The other one was Mila, because she was older, and I was Milusia [two diminutive forms, the latter used for younger children]. And later on, at school, ‘Milusia’ became ‘Misia.’ My brother’s name was Jehuda. He was two years older than me. I was born in 1911, so he was born in 1909. Apparently he was born dead – I only know this from being told – and the midwife threw him up in the air or something – suffice it to say that he was lame after that. That one leg didn’t develop properly.

Father worked, Grandfather worked, Mother looked after her little boy, and I spent most of my time with Grandma and Aunt Ela, because I wasn’t at school yet. Mother spent more time looking after him than me – obviously, the only son. I was healthy, I ran around, charged around, and played. I was into everything. I was a very lively child.

Polish was spoken in Grandfather’s house. They knew Yiddish, Grandfather even Hebrew, but for every day Polish was spoken. Only when Jews came, merchants, did I on occasion hear them speaking Yiddish. I knew it from listening rather than from learning. I understood it, but it wasn’t as though anyone ever taught me Yiddish. My grandparents spoke German, of course, because this was Galicia 2.

In my grandparents’ kitchen everything was kosher. There were separate dishes for meat and dairy. The cook was Jewish. We kept hens, chicks and turkeys. A butcher would come, a carver, we used to say, and he would cut the throat, and only then would we cook it. We didn’t have cows, but as far as I remember Grandfather used to buy meat somewhere, I mean he bought a live animal, and the butcher killed it at our house.

There was a maid, too, Leoska, because water was carried in pails. The well was by the street, a municipal well. Leoska was lame, but she carried the water, cleaned, scrubbed the floors, did things like that. Well, it was a big farm.

All the festivals were celebrated at my grandparents’. Oh, very, very much. Their daughters would come with the grandchildren for some of the festivals. Families lived close to each other then, we met up a lot. For Shabbas, the big table in the dining room was laid: white tablecloths, silver candlesticks, candleholders. There were 6 candlesticks, I think. 4 certainly, and maybe 6. And the candles were lit. We ate off a special service. It was laid more fully, more festively, you could say.

My grandparents used to go to the synagogue to Podgorze on foot [approx. 3-4 km], because you weren’t allowed to use transportation on Saturday. On foot to the synagogue and on foot to funerals, because the Jewish cemetery was even further. The synagogue was Rabbi Skawinski’s, at Celna Street.

My parents went to that synagogue too, but later Mama was thrown out of it, because she didn’t wear a wig. Those were personal things, all I know is that she stopped going to pray there, and that there was talk of it being because she didn’t wear a wig. And anyway, she only went to the synagogue at the festivals, but not on Saturdays. Father went on Friday evening and Saturday.

We didn’t go to Lagiewniki by rail, though there were trains, but by horse. There were hackney cabs. Jewish cab drivers, they stood on Podgorze market square, just in front of the church. Arrangements were always made with the cab drivers in advance, and a cab would come to our house in Lagiewniki. I don’t remember his name, but there was this one driver who would always come on the day arranged and take Aunt Ela if she wanted to buy herself a hat or go on an errand in Cracow.

There were no other Jews in Lagiewniki. Not far from our house, on the other side of the road, was a brickworks – those were Poles living there. I don’t know what that couple were called, but I used to play with their children. There was a girl and a boy. On our side of the road, across the Wilga, was Liban’s factory [Bernard Liban, well-known entrepreneur, owner of factories including the Portland Cement Factory opened in 1888]. He had a daughter, Dola Liban, who was a friend of Aunt Ela’s. She, I know, was Jewish.

Across the river there was also a big shop and a big tenement house – that was in Borek Falecki – and there were some Jews living there too. We used to swim in the Wilga. My Mama used to swim there. There weren’t any swimming costumes, just these shirts. And somewhere nearby there was a bridge, because that was the way you went to Borek Falecki.

Grandfather on Mama’s side was called Leibel, like me – I married a distant relative of the same name, you see. My grandparents came from Debica, and my husband from Wadowice [approx. 50 km south-west of Cracow]. I know that Grandmother was called Jenta, Grandfather... I don’t know that he wasn’t Chaim. He might have been, though I can’t vouch for it. What did that grandfather do? Probably had a shop or something... aha, I know, I remember: Mother always said that it wasn’t an inn but a tavern. When I first went to Debica I think my grandparents were long dead. There was just Aunt Ida, Mother’s eldest sister. I went there maybe twice. I don’t remember much – after all, I was a small child at the time.

My mother had a large family, 4 sisters and 3 brothers. One was Mojzesz. I think he had some inn, or something like that, in Tarnow [approx. 70 km east of Cracow]. Another was Dawid, he was a teacher in a Hebrew gymnasium in Tarnow. The third, Mendel, was a town councilor in Glogow near Rzeszow [approx. 160 km east of Cracow]. Those were the brothers.

The sisters, well, there was Aunt Ida. Yes, the eldest. She was the one who stayed in Debica. Then there was Aunt Mania from Trzebinia [approx. 40 km west of Cracow]. There was also the aunt in Jaslo [approx. 180 km east of Cracow]. Aunt Dora. And there was Aunt Sabina in Podgorze. My mother was the youngest but one.

Aunt Ida was widowed and left alone with 6 daughters. I hardly remember her husband. After his death her sisters wanted to help her, so one of her daughters, Gusta, who went to university in Cracow, lived with us in Podgorze. They all were appealing and found husbands.

The eldest, Syna, Synonia, married a Polish Jew but who lived in Berlin. Then Gusta married a relative of that brother-in-law and went to live in Berlin too. Anka worked in the Jewish hospital in Cracow [8 Skawinska Street, now part of the University Hospital]. Stefa worked in a well-known shop on Florianska [a shopping street in downtown Cracow], ‘Tyrkel.’ Silk, that kind of materials they sold there. Klara went to live with friends in Belgium or Holland and got married there.

And Fela came to Cracow as a companion to an elderly lady, Mrs. Natelowa. That was a well-known Cracow family, wealthy. Her daughter was a doctor, unmarried. They had a house on Orzeszkowej Street. Fela had very good conditions there – she used to drive with Natelowa by cab to take walks on the Planty [a strip of park ringing Cracow’s Old Town, established in 1822] – she did well for herself. After that, a friend of hers got married and went to Czechoslovakia [ed. note: Bohemia at that time, before 1918] –

I don’t know whether she didn’t go to Prague, or somewhere else – and she made her a match with a friend of her husband’s. So Fela went too. I even met her husband-to-be, because she came to Debica with him, to her mother’s. I went to visit them, with my husband by that time, and give them my wishes. Later, she perished, of course, like so many Jews in Czechoslovakia [Bohemia].

Aunt Mania married a guy Lieblich from Trzebinia. They had 2 sons and a daughter Zosia. I remember that the eldest was Jozek – he perished. The younger one was called Stefan, I met him after the war. And Aunt Dora married Goldstein of Jaslo. They were wealthy people. I don’t know, he must have been some big merchant, because their son studied medicine in Prague. One of the daughters did a university degree too. So they must have been earning. They were wealthy, so the daughters came to Cracow for their gowns. The youngest of Mother’s sisters was Sabina. Written ‘Sabina,’ but we used to call her Auntie Bila. She lived in Podgorze. Her married name was Wolf. Janek, their first son, left the country. He went to a Hebrew gymnasium and when the anti-Semitic excesses began, he packed up, said he was off to Israel, Palestine then. And he went, and after a couple of years had his sister Ewa go out there, so after the war I already had 2 relatives there.

I remember that I was 5 when we left Lagiewniki, because my brother and I were to start school in Cracow. We moved with our parents to a two-story house in Podgorze, at 19 Krakusa Street. Podgorze was altogether different from Kazimierz [the neighboring Jewish district] 3, because Kazimierz was typically Jewish, but Podgorze wasn’t. Podgorze was kind of... mixed.

We had a rented room with a kitchen and we all slept in that one room. The WC was in the yard. It was a very modest little apartment. I remember that there were some Jews living on the second floor, and next to us there was an actor who worked in the theater on Rajska. He was called Lason. And we played with Stefek and Irena, Lason’s children. Yes. Poles, Catholics. It was thanks to him that I went to the theater for the first time, he took us to see Cinderella. I met up with that Irena Lason again after the war.

In Podgorze there was a park [the W. Bednarski Memorial Park, partly on the site of a former quarry]. I used to go there with the maid, because Mother spent more time looking after my brother. That maid was with us for years. I don’t remember what she was called. She slept in the kitchen. I remember that Mama did the shopping herself, I would go with her sometimes, when I was bigger. No, I didn’t help Mama in the house – I went to school. Only when my aunt came up from Jaslo with her daughters for clothes, they went shopping and I saw to the kitchen. I was a young lady by then.

When we lived in Podgorze, Mother and Father went to Zuckier’s synagogue [at 5 Wegierska Street, the synagogue of the Bet Ha-Midrasz Chasidim Association of Prayer and Support; now restored, it functions as a contemporary art gallery]. I remember it was on a street corner, but I don’t remember which street. Nobody taught me religious matters. I didn’t go to the synagogue, although... maybe Mama did once take me to ‘the trumpets’ [Rosh Hashanah], but other than that I didn’t go. Oh no! Young girls didn’t go to the synagogue.

I was 6, perhaps not quite, and Father was in the Austrian army. In 1917 I was in first grade, and I remember going with my brother and Mama to the railroad station in Grzegorzki [a district of Cracow] to say goodbye to Father, because he was going to the front. I remember him in uniform and in his cap.

And I remember that he was sent to Olomunc [a Czech town in northern Moravia]. Yes. Then, after some time, he came back, he had varicose veins and couldn’t take the marches. So then he was in the army but in a commissariat in Cracow, in Zablocie [a district of Podgorze], I remember perfectly. He came home often, sometimes slept at home. Did he talk about the war? No. At least not to me – after all, I was a child. He came back home after the war ended. I just remember that when the war ended, they announced at school that we wouldn’t be learning German from 3rd grade. Yes, because before that they learnt it from 3rd grade, but I didn’t start learning it until 5th grade.

After we moved out, my grandparents and Aunt Ela stayed in Lagiewniki. I remember that I still used to go there on vacation. Aunt Ela lost her fiance in the war, but a few years later she did get married. That gentleman was called Laufer. They moved to Warsaw. He was some entrepreneur, a wealthy man. No, they didn’t have children. And the year the war broke out, in 1939, he contracted the flu and died.

After Aunt Ela’s wedding my grandparents sold the house and the farm and they were going to buy a house in Cracow. Their last daughter had gotten married and they were elderly, didn’t want to stay in Lagiewniki on their own. But that was that moment – the end of the war – and there was such a huge devaluation that Grandfather, for the money that he sold such a huge property for, could barely afford to rent a room with a kitchen [Ed. note: the house likely was not sold until 1922 or 1923, during the worst inflation of the interwar years; this is also suggested by the sequence of events in Mrs. Leibel’s family]. So after that the children helped them out. I don’t know exactly how it was. First, for a short time, they were with us, of course. With their son. Then they lived at 10 Jasna Street, on the corner with Sebastiana [Ed. note: this intersection does not exist; probably Mrs. Leibel means the corner of Sebastiana and Ciemna, in Kazimierz (‘Jasna’ means ‘light’ in Polish and ‘Ciemna’ dark, hence the confusion)].

On Jasna [Ciemna] they had a first-floor mezzanine room with a kitchen. There was a maid, because after all the stove had to be lit, water brought. But there was no Jewish cook, because there were just the two of them. I can’t imagine Grandmother stood at the stove. No. She didn’t do any work in the kitchen or the house. We used to go there, to Jasna [Ciemna], to visit Grandmother. That was compulsory. I know that Saturday afternoons, her daughters and grandchildren gathered there. I went too. I was already dating a boy, but before that I went to Grandmother’s, and only afterwards on my date. In her room we all sat around and talked. Nothing else.

When my grandparents sold Lagiewniki and moved to Cracow, Grandfather was constantly saying that Cracow stank, and 2 years later, he died. He never could get his breath. And yet before that he’d been a lively, healthy man. He woke up in the night, said that he couldn’t breathe, and died. I think he was 63. He was buried in Podgorze, in the Jewish cemetery. I think I was in gymnasium when Grandmother died. She survived Grandfather by maybe 2 or 3 years. She was perhaps 64 when she died. And that house of theirs in Lagiewniki remained standing long after the war. I used to see it as I went past that way. Even  recently I could still remember the name of the guy that bought that house. He was an Austrian, he’d come in from somewhere and set up a factory there.

I went to a Polish elementary school in Podgorze, it wasn’t called an elementary school but the Queen Kinga Common School, on Jozefinska Street. I went to a public school, but my brother Jehuda went to a Protestant school, because there were small classes there – 15 people. That was a private school, whereas in a state school Father was always worried that someone might knock him over – he was an invalid. He was a cripple. Yes, Jews were taken in that school, there was no problem. That school was on Grodzka Street [founded 1826; closed down in November 1939]; to this day there is still a Protestant congregation there.

I remember 3 teachers from elementary school. Mrs. Tarnowska was our class teacher. Mrs. Jarosz taught math – in the first years of school I was very good at mathematics. Miss Swierzowna probably taught Polish, or history. Polish was my favorite subject. I liked history too, but Polish most of all. I read a lot altogether. Devoured books. Because there weren’t enough Jewish girls, all the Jewish girls in Podgorze had religious instruction together. I don’t remember which school in Podgorze it was in, but not ours. Our teacher was called Jonas. To me back then, he seemed like an elderly man, but he certainly wasn’t old. I worked just hard enough in religious instruction to get by.

My best friend was Renia Seelerfreund. She only joined us in 2nd grade, because they’d moved from somewhere, I don’t know where. And they came to live in Podgorze, opposite us, on Krakusa Street. And Renia went to the same school and the same class as me. Mrs. Tarnowska put us together and somehow we just got along. She was a steady type, while I was a wild thing. I sat with Renia from 2nd grade right up to my high school finals.

There were lots of Jewish girls in my class. There were 3 rows of double desks. One row were all Jewish girls. I sat in the middle row, at the back desk, because I was tall. The teachers always said that the Jewish girls only sat separately because we didn’t go to school on Saturdays. A strange kind of explanation? Well, not really, it was a very decent explanation, that it wasn’t about segregation, but just because, so that there weren’t empty places on Saturday, so that one row wasn’t used. It was clear who’s at school today and who isn’t.

Because we didn’t go to school on Saturdays, of course, though school was open. So I had this friend in Podgorze – her surname was Harnikowna – and I would go round to her house on Sunday mornings to find out what the homework was, so I could be prepared at school on Monday. And all the girls who hadn’t been at school on Saturday had to be prepared for Monday. There was no anti-Semitism at elementary school – I hardly even knew the word. On the part of the teachers decency, on the part of my classmates – absolutely none at all. We got along very well.

Renia and her elder brother used to go to gymnastics to the ZTG, the Jewish Gymnastics Society [founded 1917; president: Dr. Ludwik Goldwasser], and I started to go with them. The three of us walked there from Krakusa Street, well, there wasn’t the traffic on the roads. Before you got to Jozefinska there was the old bridge [a wooden one, known as Podgorze bridge; in 1933 the construction of the steel J. Pilsudski Memorial Bridge was completed], and just after the bridge, in the kehile [Jewish community buildings, at 2 Skawinska Street; the seat of the community headquarters to this day] was gymnastics. The gymnastics rooms were in the basement of the kehile building. You went about twice a week or something. I went to those gymnastics classes for a long time. In fact, on the whole my brother was healthy... but he had the one leg shorter and so he couldn’t do gymnastics like me. But he was talented and drew beautifully. Our drawing teacher at gymnasium favored him specially, because he was so gifted.

I think I was in 5th grade, I was 11, when my parents took the apartment at 6 Czarneckiego Street [near Krakusa Street]. It was a whole floor that had been added onto an old two-story tenement house. That was a larger apartment, 3 rooms. So I had a room with my brother, there was a bedroom, a dining room, a bathroom and a WC – something else altogether. A modern apartment. It didn’t have gas. The water was heated in a boiler in the bathroom. The maid lived in the kitchen, yes. In some apartments there was this kind of recess for the maid’s bed, but not in that one. It was a warm house, an open house. Friends would come by, and cousins. They would drop by, because my parents were hospitable and liked young people, and they themselves were liked.

Because my brother and I sat for a private Hebrew gymnasium in Cracow, 2 years beforehand we started learning Hebrew. Although he was older than me, we were to go at the same time, because the thing was, my brother, as a cripple, was always given special protection. And my father wanted us to go together because we had to go by tram. The Hebrew lessons were private – a teacher came to our house and taught my brother and me to read Hebrew. He was called Bencyjon Katz, and he was later a lecturer at the Jagiellonian University (and an older friend of mine, Klara Goldsztof, married him). Did I like those lessons? I don’t know... I worked at them. I was a good student. A few years ago I heard that Katz was a lecturer in Israel somewhere, at some university in Jerusalem.

At gymnasium it turned out that we didn’t know anything, because we’d been taught Hebrew like Latin is taught. We had an excellent knowledge of the grammar, and spelling, but we couldn’t speak a word. At the entrance exam the teacher is talking to me and I don’t know the first thing that he’s saying. I could write, I could read, though I didn’t really understand, and I got to school and it turned out that you had to be able to speak Hebrew fluently, like Polish. But because there was a very big influx of children like that, who couldn’t speak it, there was an ‘A’ and a ‘B’ class, if you like. Jehuda and I were in the same class.

I don’t remember what we were called, but we were in the class that couldn’t speak. The two classes had all the lessons together, and then we stayed behind for a 7th lesson, of Hebrew. To catch up, to be able to speak, because history of the Jews was taught in Hebrew, and we couldn’t say anything, not a word. It was a co-educational gymnasium, and was at 5 Brzozowa Street [Ed. note: that was the address of the Jewish elementary school; the Chaim Hilfstein Gymnasium was in the same building, but the entrance was at 8/10 Podbrzezie Street]. That school exists to this day, but not as a gymnasium, it’s some technical high school [Vocational Schools Complex].

I remember we had a wonderful Polish teacher. He was called Juliusz Felzhorn, he had a doctorate [Ed. note: Dr. Julius Feldhorn]. A very well-educated, marvelous man. He was murdered by the Germans. In 6th grade at gymnasium the math teacher didn’t like me and I got a ‘2’ [equivalent to a ‘D’ grade in the Polish school system]. I think it was simply because he didn’t like me, because when he taught physics in 8th grade, I had a ‘2’ in physics. He was the headmaster. But it wasn’t so bad that I had to repeat the year.

We were in 5th grade at gymnasium, and I remember, it was appendicitis, Jehuda had an operation, and after that operation he died. In those days an operation on your appendix was a serious illness. My father had a complete breakdown. Before that he’d had some tannery, I don’t remember that, I just know from having heard, that it was in Plaszow. I never went there, I just knew that he had it with some partner.

When my brother died, Father lost his head, and that partner swindled him. And after that we had nothing, because Father lost everything. My father had been so jovial, so smiling, but after my brother’s death all the life went out of him. For a long time. Always, really. And Mama said that she had several years of mourning all together. Because first her father-in-law died, then her son, and Grandmother Sara survived my brother by maybe a year.

My father had no head for business, so hard times fell on our house. When I was at the private gymnasium I had a reduction, because there’d been 2 of us, with my brother. And although I went to classes by myself after that, the reduction remained. But to pay for my school, I gave lessons. For the money I earned, I paid for part of my gymnasium. I couldn’t cover the whole cost, because school was expensive – 35 zloty, I think. A month. But I could always contribute something, buy myself a notebook or a textbook [a school textbook might cost around 6-8 zloty]. Later, I had to have help for my Hebrew finals, so I paid for my own lessons.

I was maybe 15 then, and I had this one little girl, whose parents had moved there from Czechoslovakia or somewhere, who was due to go to school the next year, and she couldn’t speak Polish. And I taught her to speak Polish. In the afternoons, after school, I used to go there, perhaps not everyday, I can’t remember. All I remember is that on Fridays I was always given tea with milk and fresh cake. On Friday afternoons, because they baked it for Saturday. They were Jews. I even remembered what they were called until not long ago… it was a well-known, wealthy Jewish family. They lived on the corner of Dietla and Augustianska Streets. They were all killed during the war.

There were 2 sets of high school finals. I was the class of 1928-1929. First, sometime in February, was the Hebrew examination. In the exam we had history of the Jews and Hebrew literature, that was in Hebrew – the whole exam. And our normal finals, the state finals, were in May, I think. There were exams in 4 subjects. Polish definitely, history definitely, Latin definitely, and mathematics. I took my exams the first day.

Because our gymnasium didn’t have full state accreditation, I remember that the chairman of the examining panel was from the board of education. That caused absolute terror, because it was a kind of extra level of scrutiny. And the same day as me, one of the top students, Sara Bester, was sitting too – ‘B,’ at the beginning of the alphabet. She only had to sit one subject, because she was exempt from the rest.

And that chairman decided he wanted to examine a student who was exempt from all the subjects. She was suddenly called in and, being taken by surprise, must have given very poor answers. And she didn’t pass her finals. She took it terribly. And she died that same vacation. They said afterwards that it was because of that experience. She was an excellent student, maybe not so very intelligent, but incredibly hardworking.

Before the war my cousin emigrated to Palestine. Mila had a beau in Cracow, a medical student, and medicine was hard to get into. His surname was Lezer, but I don’t remember his first name. He came from Rozwadow [approx. 22 km north of Cracow] and lived in a student dorm. And when his mother found out that he was dating a girl who didn’t have a dowry, she came down and started threatening to withdraw him from medical school. And at that my cousin packed her things on the spot and went to Palestine. There she married a boy from Cracow, called Tisch – which means ‘table’ in German. But in Israel [Ed. note: Palestine] he changed his name to Tischbi. And she was called Mila Tischbi.

Lezer stayed in Cracow, graduated, and he and Mila only met up again after the war [in Palestine]. He was deported to Russia – I don’t know that he didn’t go into Anders’ Army there 4, because after all a lot of people went into the Polish army. It was those Jews who made it to Palestine later. It’s possible that he did too, I don’t remember. And then later he and Mila were the closest of friends.

When my brother died I had the room to myself for some time, and then my mother’s niece, Gusta, passed her high school finals in Debica and came to Cracow to go to the Jagiellonian University 5. There were 3 rooms in the apartment on Czarneckiego and she moved in with me in my room. She was older than me, maybe 3 years. She was a beautiful girl, blond. We liked each other a lot, and were like best friends. At that time the system was that if you studied, say, history, as she did, then your minor was German.

To practice her German, in the summer vacation she went to stay with her elder sister Syna, the one who’d married a Polish Jew living in Berlin. And there some relative of Syna’s husband fell in love with her and married her, so she didn’t finish her studies, only went back to Berlin. Her married name was Ulman. And she had maybe a 2-year-old boy when the Polish Jews were kicked out of Germany 6. They walked. Gusta’s husband arrived without any shoes, on foot. He turned up in Cracow, and first off Anka, Gusta’s sister, took care of him. She was a nurse in the Jewish hospital. She bought him some shoes and he went on to Debica, because I think he came from there too. But she was such a beautiful blonde that the Germans took a fancy to her, and so she managed to wangle her furniture and apartment back. She brought the child and the furniture back to Poland, to Debica, where her mother was. And then the Germans murdered them all.

After my finals I tried to earn a living, because we had no money. First I spent 6 months doing a commercial course on Florianska Street, because it looked as though I was going to have to go out to work instead of to university. I only went to university a year later. I don’t even know that I took an exam… I don’t think there was an exam, just your school-leaving certificate.

I went for Polish, out of curiosity, out of interest, because I liked Mr. Felzhorn [Feldhorn], who’d taught us Polish at gymnasium. I have pleasant memories of my time at university, though I didn’t really take too much interest in my studies. We had Greek in the first year. Just the first year. And because you had to have a minor, and I’d learnt German at gymnasium, I enrolled for German. I already had the basics.

I only came into contact with anti-Semitism acutely at the university. There were these riots, Jewish pogroms – this one Jewish guy was even killed in Cracow, that was in 1932. They even closed the University down. That happened in the spring sometime, because it was a bit warmer. This funeral, terrible. I went – all of Cracow went, not just the Jewish youth. 2,000 people, apparently.

All the socialist youth, communist – you didn’t say ‘communist’ out loud at that stage. I don’t remember his name. What he studied? I don’t remember, law probably, because the Jews mostly did law – Jews weren’t accepted onto medicine. I didn’t complete the third year, because just before the end was when all that trouble erupted, and in the end I got married in 1933, in March, I think. In March, because it was just before Easter.

• My marriage

Julek Leibel was friendly with my father. They had common business interests. He was his ‘gesheft freund.’ ‘Geschaeft’ [Yid.: gesheft] means ‘business’ in German. And he used to come to our apartment, to see Father. He was a lot older than me, born in 1896, and I was in love with him, I gazed at him like a dog at the moon. All I used to do was serve tea or something, as you do for guests. It didn’t occur to me that he took any interest in me at all. I was a modest girl. What was I? A young girl without a penny, without a dowry, and he was rich, had a car. What that meant back then!

Julek was an independent leather exporter, and my father was a modest Jew, bought the hides himself and then dispatched them. And I was completely surprised and amazed when one day my mother called me into the dining room, where my distant uncle was sitting, the father of my future husband, and Mother said that he’d come to ask whether I would marry Julek. And I was speechless. I said that of course I would. He liked me, and that was it. He even bought me a trousseau. He didn’t buy it, he gave Father money, so that nobody would know, and Mother got me some linens together, what I had to have, so that I’d have a trousseau.

After he proposed to me, Julek was back and forth from Kalwaria Zebrzydowska [approx. 25 km from Cracow], where he lived with his parents, to me in Cracow all the time. It was winter. Along the Kalwaria-Cracow road there were woods nearly all the way, and attacks on travelers happened all the time.

My mother-in-law was afraid that something would happen to him and refused to let him go to Cracow. She demanded a quick wedding: ‘It’s not like you met each other yesterday, you can get married, let her come to you here and that’s the end of it.’ My mother-in-law was called Anna, and my father-in-law Markus.

The wedding was 3 months after the marriage proposal. Actually, it wasn’t a big wedding, just a quiet ceremony in my parents’ apartment. The rabbi came, married us, and that was it. No reception, because there was no money. There were just a few people: my Aunt Ela, the one who’d really brought me up, came down from Warsaw, and the 2 cousins of mine that were in Cracow.

After my wedding my parents didn’t need 3 rooms. They moved to Rekawka Street, because Father had heart trouble, and that was nearer Podgorski Park – the air seemed to be better there and he found it easier to breathe.

Before we moved to Kalwaria we went to Italy – that was a beautiful honeymoon. We traveled on trains, just the 2 of us. First we went to Vienna, because my husband had an uncle there. From Vienna we went to Venice, then to Rome, as everyone does, to Naples and to Capri. Karol, my husband’s brother, traveled a lot, because he was a confirmed bachelor, and he drew us up an itinerary, where we had to go, what we had to see, and we followed his lead.

We were going to go to Yugoslavia as well, but it was 1934 [Ed. note: Mrs. Leibel got married in 1933] and Hitler had started operating in Germany 7 – he’d woken up, so we came back to Poland. The expulsion of the Jews and all those troubles had started... And then I went to Kalwaria… and as soon as I arrived, I broke my leg. There were these twisted stairs there, and I was running down the stairs fast...

Julek was the youngest of his family. He had 2 brothers and a sister. Karol was the eldest and was a doctor. The second, Heniek, was a lawyer in Bielsko. He was married and had a child. Their sister was called Giza, and the brother-in-law was Jozef Krygier, he was an engineer and came from Jaroslaw [approx. 200 km east of Cracow]. They had a daughter, Irena. Our daughter, Halinka, was born on 14 June 1934.

There were a lot of Jews in Kalwaria. There was a synagogue there, but we didn’t go. My parents-in-law went, my father-in-law. We rented an apartment straight away, and at my behest the apartment was altered. There were 2 large rooms and a huge kitchen, but no WC and no bathroom. Only at my request was the kitchen divided, and a hall, bathroom and WC made. That engineer, the brother-in-law, designed how it would be. That apartment was in a good spot, on the town square near the church, in a farmer’s house. I don’t remember what his name was.

Julek’s grandparents and my in-laws lived in a house across the square, at right angles. My in-laws came from Kalwaria, but they’d later moved to Wadowice [approx. 40 km from Cracow]. My husband was born in Wadowice and had even been at high school back in Wadowice – the same high school that the Pope 8 went to. I don’t know why they moved back to Kalwaria. I got on very well with my mother-in-law, and my father-in-law was very fond of me. He was no longer working, but they were all still taken up with the leather business. Wouldn’t I have preferred to stay in Cracow? If he had business there, I went there to be with him. I’d have gone to hell to be with him, not just to Kalwaria. I was madly in love. What my husband’s firm was called? It wasn’t called anything – there was just a wagon full of goods, off it went, and that was it. Abroad. I don’t know exactly where those wagons went.

When I got married, our maid from Czarnieckiego Street went with me to Kalwaria, but she lasted it a few months and then left. Said she was bored. There were 3 or so people from the village working for my husband, so the daughter of one of them came – and shortly afterwards got married. And after that I had local maids – they were very easy to hire. The working conditions were good at our house: there were 2 rooms, one child, good pay, board, the washerwoman came to take the linen – the maid wasn’t overworked. She used to go with me and Halinka for walks – a little further up the hill there was a place where you could go for walks, because further on, to the [Bernadine] monastery, you couldn’t go, because Jews were not allowed in. So we had to turn back before the monastery. On the whole we cooked kosher food, which wasn’t to say that we didn’t buy ham, but we had kosher crockery so that my father could eat with us when he came to visit.

My husband had a Tatra, a Czech car, he’d had it since 1926 or 1928, I think. He only bought a Mercedes right before the war, in 1939. First he taught me to drive himself, and then later, when there was this automobile course in Kalwaria, he invited 2 examiners round, and told them I wanted to take the exam, that I hadn’t been on a course, but he’d taught me everything himself. There were 2 examiners, my husband sat in on it as well, and I drove the car. There wasn’t any traffic as such in Kalwaria, but this beggar, this invalid, an old man, happened to be crossing the road, and I swore, something vulgar, like: ‘Darn, goddammit! He had to go and get in my way!’ And the examiner found that very funny: ‘Well, now you’re a real driver!’ No, my husband wasn’t afraid to give me the car… My husband would have given me anything. He was a wonderful man, a very good son, husband and father. His mother worshipped him. And my parents, no question – obviously.

In the winter we would go skiing in Zakopane. My husband skied better than me, because I only learned to ski with him. Before my wedding I hadn’t been able to afford skis. Skis and boots cost money. I had my own gear, but bought by my husband. I used to go skiing with Zosia Tygner too – they had this big hide store in Cracow on Grodzka Street. We were kind of friendly through my friend Renia Seelerfreund, because Zosia was her aunt.

• During the war

One day, in August 1939, my sister-in-law’s husband Jozek, who was a reserve officer in the Polish Army, said that Giza and her daughter and their parents were to leave Kalwaria at once and go to Cracow, because Kalwaria was a small town and who knew what might happen there. And unexpectedly I went with them from Kalwaria to Cracow – I really was going only for a day to visit my parents, but they, on my brother-in-law’s instruction, were to take the train from Cracow to Jaroslaw, to Jozek’s parents’, because even if war did break out, the Germans wouldn’t get that far. So we went to my parents’ house on Rekawka Street.

Well, when my parents heard that, they insisted that I go with Giza. Father literally wouldn’t let me get out of the car. He wouldn’t even let me change – he packed me off in what I was wearing. That was the Monday, and war broke out on the Friday. I didn’t want to leave Cracow.

With the child, the nurse, and my little case, which I have to this day, and in that one dress, Father put me in the carriage and sent me off to Jaroslaw with Giza. My husband didn’t know about any of this. He thought I was on a shopping trip in Cracow, and that day he was at work as normal.

I only managed to take my trunk with my furs and some silver, which had been at my parents’. My parents stayed. My father was as patriotic as anything! He said he wouldn’t leave Cracow, wouldn’t shift. The train was incredibly packed, because it had come from Silesia, where people were fleeing en masse. We all had cases. At the station in Jaroslaw it turned out that my things, which had been sent on, had disappeared. It had all gone, and I was left with what I was standing up in.

We went to Giza’s parents’-in-law – well, Halinka and I to a hotel, and Giza and her parents to their in-laws. Then in the morning it transpired that I had nothing to pay for the hotel with, because after all that they’d forgotten to give me any money. I’d gone from Kalwaria to Cracow thinking I was going for a half-day shopping – I usually had 100 or 150 zloty with me. And here I was in a strange town, alone, with my child and the nurse, and I had 9 zloty. And I dashed off to my mother-in-law in tears – mother-in-law didn’t have any money either, but I remember that she said sharply to Giza, who didn’t really want to lend me any money: ‘Do you know what a scene there’d be if Julek saw Misia crying?’ Giza reached into the till and gave me some money, and I paid the hotel bill.

And soon my husband arrived in Jaroslaw in the car. He’d come just as he was, too, in plus fours, because he wore short trousers for work, and a jacket. Without a coat, even – and he had a leather coat hanging in the garage. All he told me was that on the way to Jaroslaw he’d jettisoned his pistol in some orchard. He had this small pocket revolver that he always carried. But he was afraid that if they’d caught him and searched him and found he had a gun, they’d have shot him. Because that was the first day of the war.

On the Sunday we drove further east in the car. Heniek and his family and their parents went separately, so this time we only had Giza and Irena with us. And Giza’s things – and my, she sure did have some things. She had 6 cases, because she had Karol’s clothes, his linen, his money… because Karol had gone into the army convinced that he was going for 2 weeks. As a doctor, a major. Jozek had been called up as well; I think he was a colonel. Both of them had served in the Austrian army, you see.

We had all sorts of escapades. First we headed for Romania – where the government had gone 9. Przemyslany [then a Polish-Romanian border crossing], that was the place, and there they told us straight off that they wouldn’t let us through Romania in a car. And then, as it later turned out, Karol’s regiment passed right under our noses, as they say. And Giza’s husband went past too. No, they weren’t serving in the same regiment, but they met up later in Romania. At that time everything was going through Przemyslany, but who was looking? There were crowds of troops marching past, but it never occurred to us that our relatives were among them.

In the end we landed up in Lwow, and there we were advised to destroy our passports. So of course we did, both I and my husband. In Lwow we stayed in a rented apartment. Giza had Karol’s money. We had the car for the time being. My husband earned a living with the car, he used it as a taxi, though he didn’t have the sign.

Once, he picked up a passenger, from somewhere in town, I don’t know, and they got talking and found they were both from Cracow, and my husband told him that he was driving without a license. He was an actor from the Slowacki Theater in Cracow [founded 1893, building designed by Jan Zawiejski]. I don’t remember what that actor’s name was, all I remember is that his wife’s surname was Potocka. And he employed him, on the basis that it was his car and my husband was just his driver. And in that way there was no danger that his car would be taken. Nobody suspected that the Russians would get dug in so comfortably in Lwow.

I don’t know when exactly it was that they deported us 10 from Lwow, but it was no longer winter. It was March, April 1940. They [the Russians] came in the night and said: ‘Sobierayties’ [Russ.: pack your things – form used to more than one person]. That was it. So when they said that, I knew they weren’t taking my husband, but that we were all going. I was happier, because usually they only took the men. All together – well then, we’ll go. I don’t know how it happened, but that night they passed my in-laws’ apartment by. Among those Russians there was one Pole. He came up to me and said: ‘Take everything.’ So I took everything – bedding, Halinka had this folding camp bed, and I took that too. The only thing I didn’t take was food. With us they took my husband’s brother Heniek, who was there by chance visiting his parents – we lived in the same building as my in-laws. His wife and son were killed after that.

We were taken straight to the station – it was getting light. Later that same day, in the evening, my mother-in-law, with father-in-law, Giza and Irena in tow, all joined us at the station. When mother-in-law had found out in the morning that we were being deported, she had set up a great lament, apparently – my husband was her favorite son, the youngest. And she would never have forgiven herself that she’d let him be taken away and not gone after him herself. She was an incredibly loving mother.

Remarkable. She wanted to go with her son, so what was Giza (who lived with her) to do? And so in that way we all ended up in the goods wagon. And not just us – two other families besides. I remember there was a couple called the Zubrewiczes – I don’t know where they were from, but that lady cried all the time, because she’d already been deported once and so she knew what awaited her.

We were traveling for a terribly long time. About 3 weeks. They would stop for a moment, sometimes in the day, sometimes at night, so that people could jump out to relieve themselves. During the journey we were treated very well, I must say, only we weren’t allowed to get out for long. I got out once to relieve myself under the wagon, and it was ‘Davay nazad!’ [Russ.: Get back in!] with a machine gun pointed at me. It was a good job I had a child, because we had a potty, so at least we could do a pee and pour it out of the window.

They’d give us some soup once in a while. As it happened, in Lwow at the station it had turned out that they were putting these neighbors of ours from back in Kalwaria on the same train. They were young people, and they realized what was going on, so they jumped off and bought bread. So on the way we ate that bread, as long as it lasted.

We were taken to this port on the Volga, this small town. I don’t remember the name. From there we sailed all night by ship to Koz’modem’yansk [approx. 150 km. from Kazan]; that was a very nice port on the Volga, and there was a railroad station there. That was in the Mariy El Autonomous Soviet Republic [in December 1941 there was a Polish population of 4,000 there]. Apparently 500 people arrived with us on that train. Later that same day we were taken 35 km into the forest.

Mr. Zubrewicz already had a certain amount of experience, so as soon as we stopped, as soon as we were allowed to get out, he and my husband ran off to find us somewhere to live. They managed to hook this cottage. I remember we arrived there in the early morning, and the previous night they had expelled some Russians from there for being against the government or something… I don’t know exactly what for. So we all piled into that cottage: the Zubrewicz family – he had 2 daughters, a son and his daughter-in-law, and his wife – some other couple, and then there were quite a few of us too. So we had one room, the Zubrewiczes had the other room, and in the kitchen – I’ve forgotten what they were called, that couple, quiet people. Jews.

The kitchen was huge, with a Russian ‘piechka’ [Russ.:stove]. Well, when that stove was lit it heated both the rooms. Zubrewicz helped us get organized somehow, kit the house out. It was livable-with. Yes, it was wooden, but it was a proper house, not a hut. I remember that when we arrived everything was in bloom. We drew water from this stagnant, dead backwater of the river. We didn’t know that there was a well perhaps…I don’t know… maybe 300 m away. It was only one of the Russians, one of the ones who were guarding us, who told us that that water was unhealthy, to drink water from the well… after all, some of them were human. Oh, a great time was had by all.

Men and women worked in the forest. My husband worked, my husband’s brother, and Irena. She had just passed her school-leaving exams. Yes. I mean, women didn’t fell trees, they just sawed branches or felled trees into smaller blocks, and then stacked the blocks. I had a small child, and there were the in-laws, elderly people, so I didn’t have to work in the forest. Neither did Giza, because she was… I don’t know how old. Over 50. Later on, by coincidence, my cousin Maurycy Wiener was also deported to Koz’modem’yansk, and worked in the same gang as my husband.

My husband was chopping wood for a factory. And one time he mentioned to his director that I wanted a job. What we wanted was for me to have the right to exist there, to have a bread ration. And that director, a woman, hired me first of all as a gardener. I had no idea about gardening! They showed me the shears and told me to cut the tomatoes as they started to ripen. So I spent maybe 2 weeks on the tomatoes. Then my director said that I wasn’t going to be in the garden, but in the mill. I spent half a day there theoretically getting experience. They taught me which grain was for what – before that I knew next to nothing. What it was called, what my title was at that mill? I can’t remember. I was paid well, every week I would get a small bag of flour, every Saturday. That was a fortune. There was a free canteen.

I had very pleasant conditions at work, ideal. It was a company with 5 different things: there was a mill, there was a buffet, there was a fishery, I can’t remember the rest. My superior, the director of that company, was from Moscow, she’d been resettled there from territory occupied by the Germans. That was how the Russians protected people, because her husband was a Jew and was at the front, and she, her mother and her child were in Koz’modem’yansk. She was a party member. Treated me very decently. She was a teacher by profession, a very cultured woman.

One evening, it was a terrible winter, this Russian came by, this local intellectual, and said that some people had arrived for resettling from Poland, and that they’d been traveling 100 km through some forest, and there were 2 young men with them, but that he was only interested in workers, and he didn’t have anywhere to put them up. He asked us to let him put them in the spare room (the Zubrewiczes had already moved out, into town). Of course we agreed at once. This tall woman came in, this decent fur coat hanging off her. Behind her a short guy, eaten away but also in a decent, well-heeled fur, and 2 young boys, tall as oak trees. And a whole pile of cases and things. And they took their things into the empty room, but we were just eating dinner, hot potatoes, what we had.

Them just in from the road, we sat round the table talking, and at one point my husband says to me ‘Misia, have you got any more potatoes?’ or something like that. And the woman says: ‘You’re called Misia?’ I say: ‘Yes, why?’ ‘Well, my daughter-in-law had a friend called Misia.’ ‘Who’s your daughter-in-law?’ It turned out that she was my classmate, who had married this woman’s son, who had been at school with us. We got friendly. They were called the Kurtzes. They were wealthy, had money. Later they got a decent apartment and went to town before we did, and their boys went into the army, to the front.

A few ‘odkritki’ [Russ.: postcards] came to me in Koz’modem’yansk from Cracow, from my parents. Before the war my father had worked – I mean traded – with a Jew from Hamburg. And that Jew – don’t remember his name – had this employee, a German, and they used to come over to see us. Sometimes that man, and sometimes that employee of his. And later, when the Germans entered Cracow, that German guy helped my father a lot, so that for some time Father worked legally. He was employed in a slaughterhouse as an expert on hides. An expert, yes.

A letter came from Jozek, Giza’s husband, too, that he was in an oflag 11. Just brief: ‘I’m alive and well,’ just ‘Oflag’… some town, I don’t remember where. Karol had ended up in an oflag too. They’d met up by chance, and so of course from then on stuck together, and because Karol was a doctor he was treated slightly differently there. And because of that letter from Jozek, Irena was arrested. They reckoned that if he was a Jew, an officer, and still alive, then he must be collaborating for sure with Hitler.

Irena was taken to prison in Koz’modem’yansk with this guy she worked with (don’t know what he was arrested for). He was called Genek Waks. Maybe they were in love – I don’t know. In any case, 2 young Poles, however you look at it – I mean, he was a Jew too. Shortly after the arrest, the Polish Army 12 came into being, and that Genek signed up for the army from prison, and went to the front. Irena was released after a while too. No, Giza wasn’t arrested, and her grandparents were already dead. Granddad had been standing in line, caught a cold and got influenza. And Grandma had had heart trouble for years.

My husband contracted heart problems too. He worked very hard. Before that he’d been a physically healthy, handsome man, but chopping wood in a forest in sub-zero temperatures... and what kind of nourishment did we have? I called a doctor whose grandfather had been a Polish exile, he was 3rd-generation, still understood some Polish. A very decent man. What was his name? I can’t remember. Because he saw the conditions we were living in, he took my husband into the hospital.

There were no patients on the men’s ward at all, just one patient and my husband the second, because there was a war on and all the men were at war. He was in hospital for a long time, and in the end, the doctor said to me: ‘Take him home, because he won’t live.’ He died in March 1944. He was buried in a Russian cemetery. No, it wasn’t a Jewish cemetery. It was this neglected cemetery, a few people died, so they were buried there. The cemetery wasn’t looked after very well there.

The Union of Polish Patriots 13 organized a Polish school in Koz’modem’yansk. I’d only done 3 years of my degree course [out of 5], but I had my teaching qualifications, and there were an awful lot of Polish children. Polish… I mean Jewish, mostly Jewish. And I taught the children in Koz’modem’yansk along with this Mrs. Hajdukiewicz, a teacher from Lwow. Me up to 4th grade and her up to 7th grade. We were just allocated days and classrooms in a Russian school, and we went there and taught. My Halinka went to that school too. I had something like 15 children in each class.

Irena and a friend worked in the forest, and as young girls, there with those Russian soldiers guarding them – there weren’t a lot of them, maybe 4 – well, one of them fell in love with Irena and used to come round. He didn’t come round for long, though, because they sent him to the front and he was killed. After all, contacts with Polish prisoners were not allowed, so his mates must have split on him [Polish citizens resettled in April 1940 had ‘administrativno vyslannyie’ – ‘expelled pursuant to administrative decision’ status; this meant they were prohibited from changing their place of residence, and were under the supervision of field divisions of the NKVD].

And one day the girls came running home and Irena shouts: ‘The war’s going to end! We’ll be leaving here soon. I heard on the radio that peace has been signed.’ We looked at her: what’s she talking about – we knew nothing. What was a newspaper, a radio? Well, and it was true. Very shortly, a few weeks later, Genek, Irena’s fiance, came back. They had the right to leave the front and take their families back to Poland, you see. And they all – Genek and his brother, their parents, Irena, Giza and Heniek – went to Moscow, and from Moscow smart as anything went back to Poland. Yes, later on Irena married Genek.

Halinka and I stayed. We moved from the cottage into a little room in a Russian woman’s apartment. I surrendered my driving license, as the only document proving that I was a Polish citizen, so that I could return to Poland. In spring 1946 we traveled in goods wagons to Poland. We could only leave when they put on an ‘eshelon’ [a military transport unit, in this case a train]. They gave us 24 hours to get to the railroad station, too. People went in horses and carts. Not everybody had to, but everybody left.

• After the war

We traveled to Cracow in the same wagon as the Kurtzes; their 2 sons were still in the army. There was another Jewish family traveling with us, but not from Cracow. They were with their son, who had been in the army but had been thrown out, because he wasn’t suitable for some reason. Mrs. Hajdukiewicz, who was traveling with us as well, tried to get out in Lwow. She got off, but very soon came back to the wagon, because it was impossible – when she went into her apartment, when she saw what was going on there – and it was the Russian army… She didn’t go to Cracow with us, but went somewhere where another eshelon was going.

Back in Koz’modem’yansk I’d gotten a letter from a very close friend of mine, a schoolfriend, Karola Wetstein, whose son was the same age as my daughter. She wrote me that she had survived the camps, and that she was starting over from nothing in Cracow. She had her own house on Starowislna Street, and when she came out of the camp and retrieved her son, and found her brother (he had been in the camps somewhere, too), they moved back into their apartment on Starowislna. In her house.

She wrote me also that my parents were dead, that they’d perished in the last-but-one deportation from Podgorze – the ghetto had been in Podgorze 14. The ghetto was liquidated in September [1943], and they’d died in March, taken to Belzec 15. I have no family. After the war I was just me and my daughter. My parents had perished. Karola wrote also that when I came back to Poland, to Cracow, that I should head for her place, simply because I would find shelter with her.

My first steps on arriving in Cracow were to the Jewish Committee on Dluga Street [the Provincial Jewish Committee was set up in 1945 at 42 Dluga Street]. At the Committee I met Wiener, my cousin, and together we looked through the photo albums, and it was he who recognized them, I didn’t recognize: ‘Well look, this is your father and your mama.’ I hadn’t known my father without a beard. He hadn’t known him either, but somehow he’d remembered better. The Germans had taken those photographs in the ghetto.

It was a record of the people who had died – I don’t know, Jews in general. They let me make copies. Before the war my parents had had nothing. Their rented apartment in Podgorze had been in the ghetto, and there was no question of my going in when I got back even just to take a keepsake from home. I tried. I wasn’t let into the apartment and that was it. No, nobody opened up.

I went to Karola’s, and there it turned out that there was some other woman living in her apartment. She told me Karola had taken the child and gone somewhere to help him recover. Karola’s child had been hidden in some shed and couldn’t speak. He was also retarded. And after the war our children were 10 years old [Ed. note: in 1946 Halinka was 12].

And then that Mr. and Mrs. Kurtz took me to the house of some relatives or friends of theirs. In the evening a few people came round – a few young men who had survived the war. One of them kind of looks at me, looks, and says: ‘Aren’t you Juliusz Leibel’s wife?’ ‘I was Juliusz Leibel’s wife, but Juliusz died a few years back now.’

And what it turns out, he was this guy from Kalwaria, before the war he’d been 15 or 16 and he attended his father’s gasoline station. And he remembered me, and remembered my husband, that he’d sold us gasoline. And Halinka and I slept that night at those people’s house, the 2 of us in a cot, and in the morning he took care of me. He told me that he would take me to this woman who would help me find a job and an apartment.

He took me to 6 Slowackiego Avenue. He told me some name, there was a card on the door. I looked at her and I thought, ‘I know this woman from somewhere.’ And she turned out to be this Mala Rubinstein, who opened the first kindergarten for Jewish children in Cracow. The first. You see other than that, kindergartens were run by convents, by nuns, so Jewish children didn’t go to them. Before the war she’d been in Germany somewhere, in some school for kindergarten teachers, and then later, together with some wealthy Jewess (Mala wasn’t rich) she opened that kindergarten.

I spent one more night with those strangers, and then it turned out that Mala helped me to get my daughter into a children’s home – because I didn’t have anywhere to go – and found me a job in the same children’s home. On Dluga Street. At the Jewish Committee there was this group of women that traveled round Poland specially looking for children like that [Jewish] – because there were people who’d taken children in simply out of pity.

There was this one, Salus, came from Mazovia, but during the war he’d been in Ukraine with his father, his mother had perished somewhere, then the Russians had taken the father into the army, and the boy had gone along with the regiment because he’d had nowhere to go. And Mrs. Marianska, the chair of the Jewish Committee, had taken him in off the streets in Cracow.

There were these two sisters, too, Paulina and Dora, who’d originally had a father, the father had lived somewhere outside Cracow, because he’d had a job with some horses. Then he died and they’d been left alone. Salus and those two sisters were the first 3 children in the children’s home. Unfortunately there were only a few rooms there on Dluga Street.

And there, on Dluga Street, by chance, I met a cousin of mine, my father’s niece, Fela Goldzwinger. I met her on the corridor as I was taking my daughter to the children’s home. About the time I got married, she was still in gymnasium. I didn’t recognize her, because I remembered a schoolgirl, and here was a woman in a long coat and hat. A typical Jew, through and through, with a crooked nose.

Handsome, she was. And she’d been in the Podgorze ghetto, and when the elderly people had been taken to the camps in Plaszow, [the first transports left the ghetto for the Plaszow labor camp in February 1943; this was the start of the liquidation of the Cracow ghetto] 16, she’d been sent to work in Czechoslovakia somewhere. She’d been about 18 then. She lived through various camps, and came back from the camp naked, barefoot, and penniless – and generally with nowhere to go. Her parents and brothers and sisters had perished.

And she met a friend who she’d worked with back before the war, and she took her in, on Lubicz Street. And she found her a husband, took care of her very nicely. When I met her she was already married. She lived for a little while on Wolnica Place. She already had a little boy when she went to Israel. After that she worked there, in some children’s home somewhere, and I think he was a carpenter or something. Terribly poor, they were, but they got by. I saw her when I was in Israel.

This distant relative of mine in Cracow, who was the Jewish community’s assignee, came to see me one day and says: ‘Listen, there’s this young guy getting married, all alone, his whole family killed, and for him to get married they need two witnesses. Come with me.’ He didn’t even know the guy’s name. So we turned up – the wedding was at the rabbi’s place – I look… and it’s my cousin Lieblich, Stefan Lieblich [the second son of Mrs. Leibel’s maternal aunt Mania]. He didn’t know I was alive, and I didn’t know he was alive. He was the only one out of all that family deported way out into deepest Russia that survived. And he was getting married to this painter, Lea Weingruen. Her mother died shortly afterwards and they emigrated. Yes, to Palestine. I went to see them in Israel. There’s a picture hanging over there [on the wall] that she painted and gave me.

We got a whole 4-story building, where the Jewish Children’s Home was opened. Cracow, 1 Augustianska Boczna Street [now 6 Chmielowskiego Street; the building houses Care and Educational Complex No. 2]. That was the address. The house had been built before the war [1936-1938, commissioned by the Jewish community organization in Kazimierz] as an old  people’s home, but there were no old people left, because they’d been murdered by the Germans. Then it had been a barracks, and apparently a brothel for the German officers.

The back of that house butted up more or less against the Jewish hospital on Skawinska Street through the courtyards. And that’s almost right on the Vistula [River]. It was a beautiful building, very decently fitted out, just damaged. It was equipped for our needs – there were washrooms, and a washbasin in every room. Bathrooms in the corridors. Luckily, in spite of the damage we were able to move the children in straight away. Because it had been a barracks, there were these army beds there. The painters went in; there was broken glass everywhere, window panes had to be put in..., as you’d expect after a war.

The children helped to clear up, because 80 or more than 80 children arrived from the Soviet Union. A very large group, a whole carriageful came. There were boys and girls. More girls, of course. Jewish children. All Jewish. What 80 children meant?! All different ages! Some of them were so wild.

There was even a time when there were 130 children in the children’s home – that’s the maximum number I’m giving, because after that there were more or less 70-80, or 80-something. It varied. Of them, there were about 20-30 of the little ones, the under 3’s in the nursery. They lived up on the 4th floor, they had their own nurses up there. There was a veranda up there, and the little ones played up there on that veranda. They never came down from the 4th floor. And downstairs we had a kindergarten, from 4 to 6 years old. And other than that we had children even up to school-leaving age. I didn’t live in the same room as my daughter, she was with the other children.

No, I never got involved in looking out the children; they were brought to me. I was in the house, as a mom – I had a lot of children, each one different. I was there as the carer for the eldest group officially, but in practice I was the director. The real director was a very party man – he spent more time in the party 17, and in effect I ran the home. He’s been dead for years. He was called Dawid Erdestein, a German graduate. I worked in that children’s home 5 years. Some of the staff were Polish women. The carers were Jews.

There was this one Polish woman, an older woman, who rescued Jewish children, everyone called her ‘Nanny’. I can’t remember what she was called, but in return for what she had done the Jewish community office gave her an apartment for life and work in our home. The children called me ‘Pani Misia.’ And it’s stuck to this day.

The Jewish Children’s Home was kept up by American Jews, and we would get parcels of clothing. The children were dressed very nicely, except I always tried to make sure that my daughter was dressed more modestly than the others. And a deputation of American Jews came to visit us, and the Cracow and province authorities were there. After a while a wagon came from America with decent beds, mattresses, clothes and bedding in it – everything we needed. Yes,  and they didn’t want to let that wagon through, because it was addressed in the name of the director, and they thought it was him trying to do some private deal, and he was nearly arrested. That guy Wiener, that cousin of mine, saved him. He went to the militia and explained it.

You weren’t allowed to adopt Jewish children after the war. The communist authorities wouldn’t allow it; that was the official position. By way of exception we managed to get just 2 children adopted. One little girl, who writes to me from Israel now – oh, I must write back to her. She even comes to visit me. And Teresa, who was adopted by a friend of mine, a teacher in High School No. 5 in Cracow.

Jonasz Stern 18 was a friend of the director of the children’s home. They’d grown up together, in the same town, Kalusz (that’s outside Poland now [now Kalush, Ukraine, approx. 100 km south-west of Lwow]). And Stern used to come to our Children’s Home. We got friendly. His is a long story. He was rescued from a death camp; some people took him in somewhere, and when he came back from Hungary or wherever it was he’d been, after the war, he literally painted for bread. And other than that he would come to the Children’s Home, to see the children. He liked children very much.

He taught the children drawing, played with them, organized shows. And he made the costumes for all kinds of shows. He was a wonderful friend. A friend of the home. Once he painted this picture that he gave me as a present. And just after that he became rector of the Academy of Fine Arts in Cracow and after that he didn’t come round so much, because he didn’t have the time any more.

I was fired on the pretext of smuggling children to Israel [Mrs. Leibel isn’t sure what organization smuggled children to Israel, but it was probably Aliyyat No’ar (Youth Aliyah)] 19. Somehow they found out that I corresponded with relatives in Israel, which means somebody must have informed on me.

They knew I was a Zionist, and that I had never been a communist. I worked there for 5 years, so it must have been 1951 or 1952 when they fired me. No, it wasn’t Erdestein who fired me, because he’d been moved before that. Some higher level teacher training course had been set up in Cracow – he was a teacher by profession and was made manager there. I moved to the Friends of Children Society 20. In my place they put some ex-head of a children’s home in Lodz or somewhere. I don’t remember his name any more.

And when the children invited me to some get-together later, they said something about going away, but he said that his children weren’t going anywhere. I said to them then: ‘I’m going to Israel, so when I come back I’ll tell you what it’s like.’ But when I came back they weren’t there any more. They’d gone to Israel. The children who were still in the children’s home invited me to some special occasion, and only then did I find out that there’d been some big campaign – organized from Israel – and they’d been taken. And the new director, who’d been so against them leaving, had been the first to go. Yes, with the children. And he died there shortly afterwards, apparently, because when I went to Israel he had already died.

There was this foursome in the children’s home, 3 girls and a boy, siblings. They’d come from Russia in the biggest group of children. And 2 of the girls went to Israel that time. I remember that one of them, Regina, married there – a Jew, but from Sweden. Jews used to go to Israel to work, to help, and he’d gone too, and fallen in love with Regina, and he married her. And her sister Sara stayed in Cracow, got married here, to a carer from the children’s home – he was an orphan too. She graduated from the Jagiellonian University and worked there. What was her married name? I just found out, yesterday or a few days ago, that she died suddenly, in Cracow.

There was another couple in Israel, a girl and a boy from the children’s home, got married. I think he’s dead, and she’s stopped writing to me. They came to visit me lots of times too. Her father was an officer, a Jewish officer, but he was killed during the war. As a Jew, I mean, not as an officer. A friend of her father’s took her in and pretended she was his daughter. And everyone thought she was a bachelor’s daughter. Then he fell in love with some woman and got married, and that woman put the girl in our children’s home. And the girl used to come back to Poland because she was looking for her father’s papers. She got all his papers back, some orders, and so on.

My parents-in-law had left a house in Kalwaria, and in 1949 I sold that house. My husband had brothers and sisters, but somehow they all ceded at least part of it to me, so I had a little money and I was able to go on a trip to Israel. For a month, that was how much leave I had. That trip cost a lot.

Actually, I’d wanted Halinka to go to Israel instead of me – after the war she was grown up. But she didn’t want to, and we wouldn’t both have got permission to leave the country. They didn’t let people go to Israel, because they were afraid to let their precious Jews go. I had a lots of problems, I was refused permission to go several times, but in the end I succeeded and I went. That was in maybe 1952 or 1953. I thought that in time I’d persuade Halinka; I was brought up in a very Jewish home, but she wasn’t.

As far as I remember, I flew from Warsaw. I got on a plane that landed in Haifa. Janek, my cousin, came to the airport for me. He and his sister Ewa left Poland before the war. And we went back from Haifa by car to… where was it they lived? That famous lake… [the Sea of Galilee]. His wife worked in the municipal offices as a translator, because she was a Jew from England. She was 3 when she arrived there, so she knew English, and Hebrew of course. Ewa had a family there too, but she lived somewhere else.

The first time, I just stayed with Janek. No, for the first few days I couldn’t understand the Hebrew, but within a few days it all came back to me. They tried to persuade me to stay, but I said: ‘I can’t, because I’ve got my daughter in Cracow.’ I didn’t want to part with my daughter, and she desperately didn’t want to emigrate – she was a Pole. Did I bring my daughter up in the Jewish faith? I didn’t bring her up to be a Jew at all. She just has ‘Jew’ written in her papers. I’m not religious either, but I am a Jew by nationality. She doesn’t feel Jewish at all.

I had plans to move to Warsaw, I had the chance of a good job, but Halinka didn’t want to go; I had all sorts of problems. I took her to Warsaw, and she came back. So then I said: either you go to work, or you go to school. She was 18. She went out to work in her final year at school, took her school-leaving exams while she was working.

Well, what did I have to live on? She worked 3-4 years in Huta [the Lenin Steelworks, built 1954, the largest industrial plant in the Cracow region, now the T. Sendzimir Steelworks]. Then she worked in Cracow as a Russian translator – after all, she’d been at school in Russia for several years. Then she did a part-time university degree, in Russian.

After we had to leave the children’s home, Halinka lived with me at first. I found a tiny room at 48 Karmelicka Street. Then, while she was doing her degree she got married and I lived with her and her son [Ryszard Bronislaw, b. 1959], and her husband, a medical student, lived with his parents. Oh, it was all kinds of fun. The owner of the apartment was a very pleasant Mrs. Jenerowa, an Italian woman who’d married a Pole who worked in Cracow in the days when it was Galicia [i.e. before World War I]. So to the time we knew her, she didn’t speak Polish perfectly.

A very genteel, immensely pleasant, good person. It was a 3-room apartment. She lived in one room with her maid, in the second room was a Mrs. Tatarowa, who’d been married to a Jew, but her husband had perished in the occupation, and in the third room us, together with my grandson.

When a room came free in my friend’s apartment on Slowackiego Avenue, I moved in with her, and at least they could live together. Shortly afterwards Halinka divorced him. He moved out. His parents wouldn’t let him back in their apartment. In the meantime, Ryszard was with me more than he was at home with Halinka, because Halinka was working. I worked too, but we managed somehow. He was sick a lot, had high fevers, so he didn’t go to school, but stayed with me. I was constantly taking him on vacation or on trips. When Halinka was in Russia, he lived with me. She was there for 7 or 9 years, working as a translator. In Smolensk somewhere, then in the Crimea – various, in different places.

After I was fired from the children’s home I worked a few years in the Friends of Children Society [FCS] 20, where I was responsible for childcare in children’s homes. It was my job to go round and inspect those children’s homes. I also had to oversee the programs of the summer camps that schools organized. I only went on inspections. There were a lot of summer camps like that in Murzasichle [a popular vacation resort in the Tatra Mountains in southern Poland]. The whole village was basically just 11 FCS summer camp centers.

After the FCS I worked in Vocational Training [the Vocational Training Institute, est. 1915] on Dietla Street. For a while I worked there as course director. Then I moved to the Polish Economic Society. From there I was fired by the director, who I’d previously hired myself as a lecturer on courses, because I didn’t have the qualifications and I couldn’t lecture. He was called Nedzowski, an economics graduate. They wanted to fire him too, but in the end he joined the party and stayed, but I wasn’t a party member, and I was fired. What year was it when they fired all the Jews? [1968] 21. Ah, well that was when they fired me. Why? The usual: Jewish.

So then I went back to Training on Dietla Street, but not as course director any more, but in the library, part time, because I got a doctor’s certificate that I was sick. Then the library was closed down and I worked afternoons enrolling students on courses. When Solidarity 22 started up, they came to get me to enroll in Solidarity.

They started trying to persuade me, but I never joined either Solidarity or any other party. And the employee who came to me was a guy I knew was a drunk – in fact he was drunk when he came to me that time. I thought to myself: if he’s going to be in it, then that’s no place for me, because I’ve never had anything to do with drunks. And I refused, and then I was fired. Ahead of Martial Law 23. Under Solidarity they fired the director too.

The new director had been working there maybe 6 months, maybe not even that, when they came to me and asked me to go back. I wanted to go back, but my daughter wouldn’t let me: ‘What’s that supposed to mean? If they’ve asked you to leave once, don’t go.’ I was already retired before that, it had just been a part-time job. Oh, I worked for a long time, because when I retired, I was nearly 70. At 55 I was entitled to retire, but I worked to 60 normally, and then went part time. I remember the end of communism in Poland 24, but it wasn’t any big deal for me. I knew it was finished and I was pleased, and that was it. Good riddance.

I was a member of the Polish Teaching Union for years and years. I never went on any vacations or anything. And then, when they started demanding money for subscriptions and I was sick, every 50 zloty counted, I stopped being a member. It’s 6 years I haven’t been out of the house now. I have my pension, but I have 2 carers – a day nurse and a night nurse. Private. My pension wouldn’t cover that – my friends pay.

Yes, I must say I keep in touch with the children from the children’s home. Paulina, who lives in Brussels, is always calling me – she phoned me a few days ago. I even have a photograph of her grandson. I went to stay with her a few times. The other one, her sister Dora, lives in Paris, and I went to stay with her too. Just now I got a card from one of the girls in the children’s home for Jewish New Year. And best wishes. It’s very nice that the children remember me and come to visit me.

I have these friends, not Jews, they’re called Wasilewski. Wojtek is a young man, younger than me, younger even than my daughter. He’s a sculptor and his wife’s a painter. Artists. And a few times they organized get-togethers at Jewish festivals. And they asked me to light the candles, the Friday ones, at their house. They live on the way to Nowa Huta. We’re very close. We’ve known each other for about 20 years now. No, there aren’t many older Jews in Cracow. And if there are, I’m not in touch with them. After the war I went to the synagogue a few times, for anniversaries, but not many times. I’m always a member of the community organization, just because. Of course. I get my matzah every year.

• Glossary:

1. Franz Joseph I Hapsburg (1830-1916): emperor of Austria from 1848, king of Hungary from 1867. In 1948 he suppressed a revolution in Austria (the ‘Springtime of the Peoples’), whereupon he abolished the constitution and political concessions. His foreign policy defeats – the loss of Italy in 1859, loss of influences in the German lands, separatism in Hungary, defeat in war against the Prussians in 1866 – and the dire condition of the state finances  convinced him that reforms were vital.

In 1867 the country was reformed as a federation of two states: the Austrian empire and the Hungarian kingdom, united by a personal union in the person of Franz Joseph. A constitutional parliamentary system was also adopted, which guaranteed the various countries within the state (including Galicia, an area now largely in southern Poland) a considerable measure of internal autonomy. In the area of foreign policy, Franz Joseph united Austria-Hungary with Germany by a treaty signed in 1892, which became the basis for the Triple Alliance.

The conflict in Bosnia Hertsegovina was the spark that ignited World War I. Subsequent generations remembered the latter part of Franz Joseph’s rule as a period of stabilization and prosperity.

2. Galicia: Informal name for the lands of the former Polish Republic under Hapsburg rule (1772–1918), derived from the official name bestowed on these lands by Austria: the Kingdom of Galicia and Lodomeria. From 1815 the lands west of the river San (including Cracow) began by common consent to be called Western Galicia, and the remaining part (including Lemberg [Lwow]), with its dominant Ukrainian population, Eastern Galicia. Galicia was agricultural territory, an economically backward region.

Its villages were poor and overcrowded (hence the term ‘Galician misery’), which, given the low level of industrial development (on the whole processing of agricultural and crude-oil based products) prompted mass economic emigration from the 1890s; mainly to the Americas. After 1918 the name Eastern Malopolska for Eastern Galicia was popularized in Poland, but Ukrainians called it Western Ukraine.

3. Kazimierz: Now a district of Cracow lying south of the Main Market Square, it was initially a town in its own right, which received its charter in 1335. Kazimierz was named in honor of its founder, King Casimir the Great. In 1495 King Jan Olbracht issued the decision to transfer the Jews of Cracow to Kazimierz. From that time on a major part of Kazimierz became a center of Jewish life. Before 1939 more than 64,000 Jews lived in Cracow, which was some 25% of the city’s total population. Only the culturally assimilated Jewish intelligentsia lived outside Kazimierz.

Until the outbreak of World War II this quarter remained primarily a Jewish district, and was the base for the majority of the Jewish institutions, organizations and parties. The religious life of Cracow’s Jews was also concentrated here; they prayed in large synagogues and a multitude of small private prayer houses.

In 1941 the Jews of Cracow were removed from Kazimierz to the ghetto, created in the district of Podgorze, where some died and the remainder were transferred to the camps in Plaszow and Auschwitz. The majority of the pre-war monuments, synagogues and Jewish cemeteries in Kazimierz have been preserved to the present day, and a few Jewish institutions continue to operate.

4. Anders’ Army: The Polish Armed Forces in the USSR, subsequently the Polish Army in the East, known as Anders’ Army: an operations unit of the Polish Armed Forces formed pursuant to the Polish-Soviet Pact of 30 July 1941 and the military agreement of 14 July 1941. It comprised Polish citizens who had been deported into the heart of the USSR: soldiers imprisoned in 1939-41 and civilians amnestied in 1941 (some 1.25-1.6m people, including a recruitment base of 100,000-150,000).

The commander-in-chief of the Polish Armed Forces in the USSR was General Wladyslaw Anders. The army never reached its full quota (in February 1942 it numbered 48,000, and in March 1942 around 66,000). In terms of operations it was answerable to the Supreme Command of the Red Army, and in terms of organization and personnel to the Supreme Commander, General Wladyslaw Sikorski, and the Polish government in exile. In March-April 1942 part of the Army (with Stalin’s consent) was sent to Iran (33,000 soldiers and approx. 10,000 civilians).

The final evacuation took place in August-September 1942 pursuant to Soviet-British agreements concluded in July 1942 (it was the aim of General Anders and the British powers to withdraw Polish forces from the USSR); some 114,000 people, including 25,000 civilians (over 13,000 children) left the Soviet Union. The units that had been evacuated were merged with the Polish Army in the Middle East to form the Polish Army in the East, commanded by Anders.

5. Jagiellonian University: (Pol.: Uniwersytet Jagiellonski), Cracow’s premier university, founded in 1364 by King Casimir III of Poland, it has maintained a high standard of learning ever since. In the 19th century the university was designated “Jagiellonian” to commemorate the dynasty of Polish kings of the same name.

6. Zbaszyn Camp: From October 1938 until the spring of 1939 there was a camp in Zbaszyn for Polish Jews resettled from the Third Reich. The German government, anticipating the act passed by the Polish Sejm (Parliament) depriving people who had been out of the country for more than 5 years of their citizenship, deported over 20,000 Polish Jews, some 6,000 of whom were sent to Zbaszyn. As the Polish border police did not want to let them into Poland, these people were trapped in a strip of no-man’s land, without shelter, water or food. After a few days they were resettled to a temporary camp on the Polish side, where they spent several months. Jewish communities in Poland organized aid for the victims; families took in relatives, and Joint also provided assistance.

7. Hitler’s rise to power: in the German parliamentary elections in January 1933, the National Socialist German Workers’ Party (NSDAP) won one-third of the votes. On 30 January 1933 the German president swore in Adolf Hitler, the party’s leader, as chancellor. On 27 February 1933 the building of the Reichstag (the parliament) in Berlin was burned down. The government laid the blame with the Bulgarian communists, and a show trial was staged. This served as the pretext for ushering in a state of emergency and holding a re-election.

It was won by the NSDAP, which gained 44% of the votes, and following the cancellation of the communists’ votes it commanded over half of the mandates. The new Reichstag passed an extraordinary resolution granting the government special legislative powers and waiving the constitution for 4 years. This enabled the implementation of a series of moves that laid the foundations of the totalitarian state: all parties other than the NSDAP were dissolved, key state offices were filled by party luminaries, and the political police and the apparatus of terror swiftly developed.

8. John Paul II (Karol Wojtyla, 1920-2005): Polish Catholic cleric, archbishop of Cracow, cardinal and from 1978 pope. Ordained in 1946. Lecturer at the Jagiellonian University in Cracow and subsequently at the Catholic University of Lublin. In 1963 became archbishop of Cracow. Elevated to the rank of cardinal in 1967. On 16 October 1978 elected pope. During his pontificate he made more than 100 pilgrimages to countries all over the world. His first pilgrimage to Poland in 1979 is of especial significance, as it was intended to fortify the spirit of resistance to the communist regime. Pope John Paul II devoted much energy to ecumenical dialogue both within the Christian church and with other religions, including Judaism. He was the first pope to visit Rome’s synagogue, he established diplomatic relations with the state of Israel, and in the year 2000 he made a historic confession of the Church’s sins, including the sin of centuries of anti-Semitism.

9. Flight of the Polish government in 1939: On 17 September 1939, when fighting was still going on against the Germans, Soviet forces invaded Polish territory, which spelled the ultimate failure of the defensive war. The Polish government, president, and commander-in-chief of the army took the decision to evacuate the Polish authorities to Romania, with the intention of subsequently getting to France. The Romanian ambassador assured the government right of transit.

On 18 September the supreme Polish authorities crossed the border in Zaleszczyki to Czerniowice. From there, President Ignacy Moscicki delivered an address to the Polish nation in which he announced that the state authorities had been transferred to an allied country. The dispatch of the address constituted a violation of the Hague Convention and provided the Romanian authorities with a pretext to intern the Polish authorities, which the Germans were pressing them to do. On the same day the members of the Polish authorities were placed in isolation in several different locations throughout Romania.

The Polish constitution of 1935 gave the president the right to nominate his successor in a situation of war. Ignacy Moscicki nominated as president Wladyslaw Raczkiewicz, who succeeded in getting to France. The new president appointed Gen. Wladyslaw Sikorski prime minister of the emigre Polish government in Paris.

10. Deportations of Poles from the Eastern Territories during WWII: from the beginning of Soviet occupation of eastern Poland on 17th September 1939, until the Soviet-German war which broke out on 21st June 1941, the Soviet authorities deported people associated with the former Polish authorities, culture, church and army. Around 400 000 people were exiled from the Lwow, Tarnopol and Stanislawow districts, mostly to northern Russia, Siberia and Kazakhstan. Between 12 and 15 April as many as 25 000 were deported from Lwow alone.

11. Polish Jews in Oflags: among the 420 000 soldiers of the Polish Army taken prisoner in September 1939 there were ca. 60 000 Jews, while among the 17 000 Polish officers there were 600-700 Jews (defined according to the Nuremberg laws). They were put in more than a dozen POW camps along with their Polish comrades. In the spring of 1940 the Germans registered all the Jewish officers in Oflags and transferred them to Stalag II B – Hammerstein, planning to send them home, that is, to ghettos in the General Government.

After a few weeks the Germans changed their minds: the Jews were sent back to the Oflags. Officers were protected under the 1929 Geneva Convention, which guaranteed decent living conditions, and the right to send and receive letters and parcels and to participate in educational and cultural activities in the camp. Prisoners of war were under the power of the Wehrmacht. The Convention was breached by the Germans, as they created ghettos (separate barracks) in four Oflags: Woldenburg, Murnau, Neubrandenburg, and Dossel, despite protests from the Polish officers and the Red Cross delegations.

Living conditions in the ‘ghettos’ were worse than those in the Polish barracks, and Jews were also temporarily deprived of the right to receive Red Cross parcels. It is known that Himmler was trying to deprive Jews of prisoner-of-war status, but was blocked by Oberkommando Wehrmacht. The Jewish commissioned officers generally survived the war in the Oflags. Jewish soldiers and non-commissioned officers were treated completely differently: most of them perished in the Holocaust.

12. The 1st Kosciuszko Infantry Division: tactical grouping formed in the USSR from May 1943. The victory at Stalingrad and the gradual assumption of the strategic initiative by the Red Army strengthened Stalin’s position in the anti-fascist coalition and enabled him to exert increasing influence on the issue of Poland. In April 1943, following the public announcement by the Germans of their discovery of mass graves at Katyn, Stalin broke off diplomatic relations with the Polish government in exile and, using the Poles in the USSR, began openly to build up a political base (the Union of Polish Patriots) and an army: the 1st Kosciuszko Infantry Division numbered some 11,000 soldiers and was commanded first by General Zygmunt Berling (1943-44), and subsequently by the Soviet General Bewziuk (1944-45). In August 1943 the division was incorporated into the 1st Corps of the Polish Armed Forces in the USSR, and from March 1944 was part of the Polish Army in the USSR. The 1st Division fought at Lenino on 12-13 October 1943, and in the Wasaw district of Praga in September 1944. In January 1945 it marched into Warsaw, and in April-May 1945 it took part in the capture of Berlin. After the war it became part of the Polish Army.

13. Union of Polish Patriots (ZPP): Political organization founded in March 1943 by Polish communists in the USSR. It served Stalin’s policy with regard to the Polish question. The ZPP drew up the terms on which the communists took power in post-war Poland. It developed its range of activities more fully after the Soviet authorities broke off diplomatic contact with the government of the Republic of Poland in exile (Apr. 1943). The upper ranks of the ZPP were dominated by communists (from Jan. 1944 concentrated in the Central Bureau of Polish Communists), who did not reveal the organization’s long-term aims. The ZPP propagated slogans such as armed combat against the Germans, alliance with the USSR, parliamentary democracy and moderate social and economic reforms in post-war Poland, and redefinition of Poland’s eastern border. It considered the ruling bodies of the Republic of Poland in exile to be illegal. It conducted propaganda campaigns (its press organ was called ‘Wolna Polska’ - Free Poland), and organized community care and education and cultural activities. From May 1943 it co-operated in the organization of the First Kosciuszko Infantry Division, and later the Polish Army in the USSR (1944). In July 1944, the ZPP was formally subordinated to the National Council and participated in the formation of the Polish Committee for National Liberation. From 1944-46, the ZPP resettled Poles and Jews from the USSR to Poland. It was dissolved in August 1946.

14. Podgorze Ghetto: There were approximately 60,000 Jews living in Cracow in 1939; after the city was seized by the Germans, mass persecutions began. The Jews were ordered to leave the city in April; approx. 15,000 received permission to stay in the city. A ghetto was created in the Podgorze district on 21st March 1941. Approx. 8,000 people from suburban regions were resettled there in the fall. There were three hospitals, orphanages, old people’s homes, several synagogues and one pharmacy run by a Pole operating in the ghetto. Illegal Jewish organizations began operating in 1940. An attack on German officers in the Cyganeria club took place on 22nd December 1942. Mass extermination began in 1942 – 14,000 inhabitants were deported to Belzec, many were murdered on the spot. The ghetto, diminished in size, was divided into two parts: A, for those who worked, and B, for those who did not work. The ghetto was liquidated in March 1943. The inhabitants of part A were deported to the camp in Plaszow and those of part B to Auschwitz. Approximately 3,000 Jews returned to Cracow after the war.

15. Belzec: Village in the Lublin region of Poland (Tomaszow district). In 1940 the Germans created a forced labor camp there for 2,500 Jews and Roma. In November 1941 it was transformed into an extermination camp (SS Sonderkommando Belzec or Dienststelle Belzec der Waffen SS) under the ‘Reinhard-Aktion’, in which the Germans murdered around 600,000 people (chiefly in gas chambers), including approximately 550,000 Polish Jews (approx. 300,000 from the province of Galicia) and Jews from the USSR, Austria, Belgium, Czechoslovakia, Denmark, Holland, Germany, Norway and Hungary; many Poles from surrounding towns and villages and from Lwow also died here, mostly for helping Jews. In November 1942 the Nazis began liquidating the camp. In the spring of 1943 the camp was demolished and the corpses of the gassed victims exhumed from their mass graves and burned. The last 600 Jews employed in this work were then sent to the Sobibor camp, where they died in the gas chambers.

16. Plaszow Camp: Located near Cracow, it was originally a forced labor camp and subsequently became a concentration camp. The construction of the camp began in summer 1940. In 1941 the camp was extended and the first Jews were deported there. The site chosen comprised two Jewish cemeteries. There were about 2,000 prisoners there before the liquidation of the Podgorze (Cracow) ghetto on 13th and 14th March 1943 and the transportation of the remaining Jews to Plaszow camp. Afterwards, the camp population rose to 8,000. By the second half of 1943 its population had risen to 12,000, and by May-June 1944 the number of permanent prisoners had increased to 24,000 (with an unknown number of temporary prisoners), including 6,000-8,000 Jews from Hungary. Until the middle of 1943 all the prisoners in the Plaszow forced labor camp were Jews. In July 1943, a separate section was fenced off for Polish prisoners who were sent to the camp for breaking the laws of the German occupational government. The conditions of life in the camp were made unbearable by the SS commander Amon Goeth, who became the commandant of Plaszow in February 1943. He held the position until September 1944 when he was arrested by the SS for stealing from the camp warehouses. As the Russian forces advanced further and further westward, the Germans began the systematic evacuation of the slave labor camps in their path. From the camp in Plaszow, many hundreds were sent to Auschwitz, others westward to Mauthausen and Flossenburg. On 18th January 1945 the camp was evacuated in the form of death marches, during which thousands of prisoners died from starvation or disease, or were shot if they were too weak to walk. The last prisoners were transferred to Germany on 16th January 1945. More than 150,000 civilians were held prisoner in Plaszow.

17. Polish United Workers’ Party (PZPR): communist party formed in Poland in December 1948 by the fusion of the PPR (Polish Workers’ Party) and the PPS (Polish Socialist Party). Until 1989 it was the only party in the country; it held power, but was subordinate to the Soviet Union. After losing the elections in June 1989 it lost its monopoly. On 29th January 1990 the party was dissolved.

18. Jonasz Stern (1904-1988): painter and printmaker. Studied at the Cracow Academy of Fine Arts. Co-operated as a set designer with the “Cricot” Theater. Co-founder of the artistic “Krakow Group.” Active in the Communist Party of Poland, for which in 1938 he was interned in the camp in Bereza Kartuska. During the war he was in the Lwow ghetto and subsequently in the Janowska Street camp. He escaped and managed to reach Hungary, where he was liberated. After the war he settled in Cracow. From 1959 he was vice-rector of the Academy of Fine Arts; removed in 1968 during the anti-Semitic purges. Few of his prewar works have survived: landscapes, genre scenes and grotesque compositions. In his postwar work he began to employ innovative techniques, incorporating into the structure of the picture fragments of other materials: fish bones, small bones, skins, photographs and fabric. Many of his works from this period address the theme of the Holocaust and death.

19. Aliyyat Noar (Youth Aliyah): organization founded in 1933 in Berlin by Recha Freier, whose original aim was to help Jewish children and youth to emigrate from Nazi Germany to Palestine. The immigrants were settled in the Ben Shemen kibbutz, where over a period of 2 years they were taught to work on the land and Hebrew. In the period 1934-1945 the organization was run by Henrietta Szold, the founder of the USA women’s Zionist organization Hadassa. From that time, Aliyyat Noar was incorporated into the Jewish Agency. After World War II it took 20,000 orphans who had survived the Holocaust in Europe to Israel. Nowadays Aliyyat Noar is an educational organization that runs 7 schools and cares for child immigrants from all over the world as well as young Israelis from families in distress. It has cared for a total of more than 300,000 children.

20. Friends of Children Society (Towarzystwo Przyjaciol Dzieci, TPD): a childcare and educational society founded in Cracow in 1911 by, among others, B. Bobrowska, who was its chairwoman for many years. It established and ran children’s homes, clinics, youth groups and schools. Before World War II the society operated in the Cracow region only; it was only in 1949, after it merged with the Workers’ TPD and the Peasants’ TPD, that it became a national organization. At present the TPD has a very broad range of activities: it organizes educational institutions, psychology advisory centers, rehabilitation centers, youth centers, adoption centers, health care, assistance for the disabled, and pedagogical research.

21. Gomulka Campaign: a campaign to sack Jews employed in the Ministry of Internal Affairs, the army and the central administration. The trigger of this anti-Semitic campaign was the involvement of the Socialist Bloc countries on the Arab side in the Middle East conflict, in connection with which Moscow ordered purges in state institutions. On 19th June 1967, at a trade union congress, the then First Secretary of the Polish United Workers’ Party [PZPR], Wladyslaw Gomulka, accused the Jews of lack of loyalty to the state and of publicly demonstrating their enthusiasm for Israel’s victory in the Six-Day-War. This marked the start of purges among journalists and people of other creative professions. Poland also severed diplomatic relations with Israel. On 8th March 1968 there was a protest at Warsaw University. The Ministry of Internal Affairs responded by launching a press campaign and organizing mass demonstrations in factories and workplaces during which ‘Zionists’ and ‘trouble-makers’ were indicted and anti-Semitic and anti-intelligentsia slogans shouted. Following the events of March purges were also staged in all state institutions, from factories to universities, on criteria of nationality and race. ‘Family liability’ was also introduced (e.g. with respect to people whose spouses were Jewish). Jews were forced to emigrate. From 1968-1971 15,000-30,000 people left Poland. They were stripped of their citizenship and right of return.

22. Solidarity (NSZZ Solidarnosc): a social and political movement in Poland that opposed the authority of the PZPR. In its institutional form – the Independent Self-Governing Trade Union Solidarity (NSZZ Solidarnosc) – it emerged in August and September 1980 as a product of the turbulent national strikes. In that period trade union organizations were being formed in all national enterprises and institutions; in all some 9–10 million people joined NSZZ Solidarnosc. Solidarity postulated fundamental changes to the system in Poland, and sought the fulfillment of its postulates by exerting various forms of pressure on the authorities: pickets in industrial enterprises and public buildings, street demonstrations, negotiations and propaganda. It was outlawed in 1982 following the introduction of Martial Law (on 13 December 1981), and until 1989 remained an underground organization, adopting the strategy of gradually building an alternative society and over time creating social institutions that would be independent of the PZPR (the ‘long march’). Solidarity was the most important opposition group that influenced the changes in the Polish political system in 1989.

23. Martial law in Poland in 1981: extraordinary legal measures introduced by a State Council decree on 13th December 1981 in an attempt to protect the communist system and destroy the democratic opposition. The Martial Law decree suspended the activity of associations and trades unions, including Solidarity, introduced a curfew, imposed travel restrictions, and gave the authorities the powers to arrest opposition activists, search private premises, and conduct body searches, banned public gatherings. A special, non-constitutional state authority body was established, the Military Board of National Salvation (WRON), which oversaw the implementation of the Martial Law regulations, headed by General Wojciech Jaruzelski, the supreme commander of the armed forces. Over 5,900 people were arrested during Martial Law, chiefly Solidarity activists. Branches of Solidarity organized protest strikes. The Wujek coal mine, occupied by striking miners, was stormed by police assault squads, leading to the death of nine miners. The Martial Law regulations were eased gradually; by December 1982, for instance, all interned opposition activists were released. On 31st December 1982 Martial Law was suspended, and on 22nd July 1983 it was repealed.

24. Poland 1989: In 1989 the communist regime in Poland finally collapsed and the process of forming a multiparty, pluralistic, democratic political system and introducing a capitalist economy began. Communist policy and the deepening economic crisis since the early 1980s had caused increasing social discontent and weariness and the radicalization of moods among Solidarity activists (Solidarity: a trade union that developed into a political party and played a key role in overthrowing communism). On 13th December 1981 the PZPR (Polish United Worker’s Party) had introduced Martial Law (lifted on 22nd July 1983). Growing economic difficulties, social moods and the strength of the opposition persuaded the national authorities to begin gradually liberalizing the political system. Changes in the USSR also influenced the policy of the PZPR. A series of strikes in April-May and August 1988, and demonstrations in many towns and cities forced the authorities to seek a compromise with the opposition. After a few months of meetings and consultations Round Table negotiations took place (6th February-5th April 1989) with the participation of Solidarity activists (Lech Walesa) and the democratic opposition (Bronislaw Geremek, Jacek Kuron, Tadeusz Mazowiecki). The resolutions it passed signaled the end of the PZPR’s monopoly on power and cleared the way for the overthrow of the system. In parliamentary elections (4th June 1989) the PZPR and its subordinate political groups suffered defeat. In fall 1989 a program of fundamental economic, social and ownership transformations was drawn up and in January 1990 the PZPR was dissolved.