Koltai Istvánné és Koltai Károly

Ez én vagyok (jobbra a könyvvel) és a fiam, Karcsi. 1956-ban készült a kép Budapesten, de nem emlékszem pontosan, hogy hol.
 
Maga az egész 1956 [lásd: 1956-os forradalom] egy riasztó valami volt, azt hittük, hogy nyugi van, aztán egyszer csak megint félhettünk, mi csak azt láttuk belőle, ami félelemre adott okot. Akkor meggyőződésből csináltunk sok mindent. Mert azt hittük, hogy nekünk igazunk van. Úgy éreztük, hogy mi mindent megtettünk, és nem az sült ki belőle. Nem azt akartuk, ami lett. Azért csodálkoztunk, hogy lett abból ez. Csalódás volt számunkra nagyon az 1956. 
 
Az is ugyanúgy hatott rám [mint a második világháború], mert nem jött haza a Pista. Jöttem haza a munkahelyről -- akkor már a közalkalmazottak szakszervezetében dolgoztam a Puskin utcában --, és én hazajöttem simán. És csak az utcán mondom, de furcsa, hova menetelnek ezek? Nem tetszett nekem sehogy sem. Annyi mindent átéltem, és akkor gondoltam, hogy valahogy nem stimmel. És akkor hazajöttem, a Karcsi otthon írta a leckéjét. Mondom, apuka? Azt mondja, még nem jött. És akkor egy kicsit betojtam. Aztán hazajött, és akkor öt napig nem volt utána itthon. Én nagyon igyekeztem letompítani a dolgokat, amennyire erőmből tellett. Bevittem a munkahelyemre a Karcsit minden nap, mentünk házról házra, beszélgettünk, leittuk magunkat, vittünk egy kis italt. Gyalogoltunk annyit, mint a jónyavalya, mert bevittem a munkahelyre, onnan haza, megint be, megint haza. 
 
Pista olyan négy-öt napig biztosan nem jött haza, mert ő akkor az Élelmezésügyi Minisztériumban osztályvezető volt, és ő szervezte meg Budapest ellátását. Elég cikis dolog volt, mert nagyon felelősségteljes valami volt. Az a mostani FM-ben [Földművelésügyi Minisztérium] volt, a parlamenttel szemben. [Október 25-én a parlament előtt a fegyveres erők tüzet nyitottak a tüntetőkre, és mintegy 100 embert megöltek és 300-at megsebesítettek. -- A szerk.]
 

Photos from this interviewee